Egyszer egy szett kulcsot odaadtam ugyan a bátyámnak, de azóta már ő is tudja, hogy az a szett kulcs nem az egyetlen szett kulcs volt, amivel rendelkezem a lakásához. A fejlődésemet pusztán abban mérhetjük, hogy ma felcsöngetek - épp csak nem válaszol senki, és ahelyett, hogy ezt célzásnak venném, megkérdezem a portást arról, hogy van a beteg cicája, és ahelyett, hogy azon aggódnék, mennyire leszek kellemetlen vendég, azzal a boldog gondolattal szállok be a liftbe, hogy Mircike köszöni, utálja a tölcsért, de megmarad, ami mindenképpen örömhír.
Egyébként is tudom, mivel kell brunch időben a testvéreimhez jönni, még akkor is, ha a kutya sem hívott, csak a saját kíváncsiságom, és oda fogom ütni az orromat, ahova nem tartozik, de ha nem így tennék, Warren és az egész családom vajon nem kezdene el indokolatlanul aggódni? Szeretném, ha meghagynátok abban a (tév)képzetben, hogy de bizony, nagyon aggódnának.

Anya aggódása nélkül mondjuk remekül meglennék, az egyetlen ok, amiért vasárnap brunch időben az ember ébren van egy indokolatlanul hosszúra sikerült szombat este után, ráadásul fésülködött és magasarkút hűzott, csak az lehet, hogy ma már az irodában kellett kezdenem, holmi papírok és faxok (nem hiszitek el, ezek a nők még mindig faxolnak) és tíz órai megbeszélés miatt, de annyira már nem volt erőm korán kelni, hogy reggelizzek, szóval most reggelivel érkezem. A papírtáska mélyén, amit vígan lóbálok magam mellett végig a folyosón indokolatlan számú bagel várja, hogy elfogyasszuk, de azzal már nem bajlódtam, hogy hozzak kávét is, mert imádom Warren kávéfőzőjét (vettem volna egyet már magunknak is, ha egyesek nem tiltakoznának a csere ellen), úgyhogy természetesen úgy gondolom, kávét majd főzök nála.
Ha ez nem recept arra, hogy ne idegesítsem fel azzal, hogy csak így beállítok, akkor semmi. Még csak azt sem mondhatja, hogy ne próbálkoznék.

Ártatlan halksággal dudorászom, ahogy a kulcsért kotorászok a táskám - feltehetően aljában -, a szertartásos betörést követően a cipőm sarkával lököm be magam mögött az ajtót, halk kopogás, enyhe papírzacskó zörgés, a "Girls just wanna have fun" épp csak kicsit hamis hümmögése szolgálnak egyértelmű jeléül annak, aminek valahol a konyha magasságában félreérthetetlenül verbális jelét is adom. Nevezetesen annak, hogy itt vagyok.
- Hellóóóó! - kiáltom bele a lakás torkába, beszélgetés foszlányait hallom valahonnan, ami ugyan egy pillanatig sem zavar meg, csak ledobom a reggelit, a táskámat, meg a dzsekimet egy bárszék támlájára, aztán megyek is, hogy felhajtsam azt a rosszéletűt, zsémbest, pikírt frátert, akit jobb napokon szeretetteljesen csúfolok "bátyus"-nak. Nem mintha egyébként ne gondolnék rá szeretetteljesen, vagy ne tartanám a kapcsolatunkat szeretetteljesnek, de annak ellenére, hogy zéró tekintettel vagyok ma (is) a magánszférához való jogára, azért nem vagyok teljesen őrült és tudom, fel kell vérteznem magam egy újabb "miért nem szóltál, hogy jössz?", vagy "mit keresel te itt?" típusú beszélgetés indításra, amit majd minden bizonnyal egy "jaj, Jemma, hagyjál ezzel", vagy egy "neked ehhez semmi közöd" típusú szikra fog követni. De tudjátok, legkisebb gyerekként nagyon hamar hozzászoksz a "neked ehhez semmi közöd" és "te ehhez kicsi vagy" kezdetű mondatokhoz, a többi meg már meg sem kottyan, igazán Bradfordhoz méltó, vastag bőrt növesztettem az arcomra szerintem nagyjából a tizenhatodik születésnapom környékén.

- Ó, Nate, sziaaa! - a pillantásom aztán előbb akad meg Nate-en, mint a bátyámon, ahogy bevágódok a szobába, ahol rejtőzködnek, a mosolyom természetesen maga a megtestesült ártatlanság, és egészen magától értetődőnek tartom, hogy én is beljebb kerüljek és leboruljak egy fotelbe, mert mégis milyen fontos dolga lehet ennek a kettőnek ilyenkor, amit megzavarhatnék?
- Hogy vagytok, srácok, miben sántikáltok? Dobattátok ki magatokat mostanában... nem tudom, lányokkal, fiúkkal, privát klubokból, ilyesmi? - megtehetném magunknak bizonyára azt a szívességel, hogy a mondat végére nem mosolygok úgy, mint aki életében nem szórakozott ilyen jól, de egyébként pletykáktól és pletykák hatásától már tényleg rég nem szórakoztam ilyen jól. Meg persze megtehetném azt a szívességet is, hogy nem hozok fel direkt kellemetlen témákat, hanem mondjuk úgy teszek, mint aki nem hallott az esetről semmit, mert egy csigaházban él, de.... az elmúlt napokban szerintem négyszer hívtam W-t és cseszett felvenni, szóval tegyen nekem ő szívességeket.
- Ja, amúgy hoztam jó pár bagelt. Kértek?

we were fated to pretend

Jemma, Nate & Warren

The future is bulletproof, The aftermath is secondary

Ha, mint lehetséges opció, készségesen eltekintünk a névre szóló szállodája mind a százharminckilenc szobájától, Nate Wyndham számára még akkor is rendelkezésre állt egy üresen álló vendégszoba, vagy egy, a formája ellenére meglehetősen kényelmes kanapé a nappalimban, ő valahogy mégis mindig az én ágyamban kötött ki. Hízelgő is lehetett volna ez a fajta plátói ragaszkodás, hogyha ez történetesen nem azzal járna, hogy kivétel nélkül minden alkalommal az ágy végében nyúlik el, keresztbe, akár egy lusta kutya, hogy aztán sértetten morogjon rám, mikor véletlenül belerúgok. Szerencsére őt sem az eszéért szerette senki, bár ezen a ponton azért már felmerült bennem a kérdés, hogy akkor végül is, mégis miért.  
Elengedve ezt a gondolatmenetet, frusztráltan gépelek le inkább egy újabb üzenetet a kőrbubinak, ami, pont úgy, mint az előtte lévő négy, olvasatlanul marad.
- Hívd fel megint – nem álcázom kérésnek a utasítást, amivel együtt kapásból meg is bököm Nate oldalát a lábfejemmel.  - Hozzád beszélek, hallod?
Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy nem hallja. Azzal is, hogy jelen pillanatban éppen azért, mert egyszerűen csak nem akar figyelni rám. Napok óta hallgatta, ahogy szekírozom, úgyhogy ez valahol persze teljesen érthető, ugyanakkor teljességgel elfogadhatatlan is egyben.
– Ne merészelj ignorálni, Wyndham! Hívd fel megint Jacket, tudnom kell, hogy…
Az óhaj abban a pillanatban marad befejezetlenül, ahogy a lakás viszonylag nyugis csendjébe belehasít egy szokatlanul dallamos „hellóóó”. Ezután már alig a feléig tudok csak eljutni a számon kiszaladó fáradt sóhajnak, mire a húgom megjelenik a szobában, angyalian csacsogva, mintha a jelenléte a legtermészetesebb dolog lenne a világon.
Hát nem az.
Naiv feltételezés volt részemről, hogy a nemfogadott hívások, meg nem válaszolt üzenetek és a figyelmen kívül hagyott kapucsengő hangja majd amolyan nonverbális üzenetként eljut a címzetthez, és őszintén, nem is reméltem, hogy a probléma majd ennyitől megszűnik létezni. Arra viszont nem számítottam, hogy a szóban forgó probléma fogja magát és betör hozzám, mint egy miniatűr Melody Bradford.
Önkéntelen csavarodik fintorba a szám sarka a hasonlat mentén.
- Szia Jemma, jó látni. Örülök, hogy beugrottál – színpadiasan eltúlzott lassúsággal hajtom le az ölemben pihenő macbook tetejét, hogyha a kimondott szavak nem is, maga a mozdulat azért alátámassza az állítás valótlanságát.
A nekünk szegezett, ártatlan reggeli csevegésnek álcázott célirányos kérdés részemről válasz nélkül marad, csak a fejem billentem Nate irányába, hogy egyetlen szúrós pillantással biztosítsam afelől, kitekerem azt az ostoba nyakát, ha meg mer szólalni. Nem követtem nyomon, hányféle verzió keringett az ominózus esténkről, de majdnem biztos voltam benne, hogy Jemma már így is tud szinte az összesről, aminek fényében meg persze nem lett volna olyan nagy érvágás Nate verzióját is bedobni a közösbe, ha mondjuk nem az imént vontam volna párhuzamot Jemma és Melody közé. Így viszont, érthető módon valahogy nem esett jól a beismerő vallomások gondolata. Bíztam abban, hogy a húgom nem árulna be, abban viszont, hogy anyám ettől független ne kényszerítené ki belőle az igazságot, már nem voltam ennyire biztos. Jobb az óvatosság.  
A bagel ígéretére végül aztán csak kimászok az ágyból, mert ha már Jem méltóztatott visszaélni a lakásom kulcsai nyújtotta hatalommal, legalább gondolt arra, hogy nekem is származzon valamiféle hasznom belőle. Egy hasonló helyzetben, ha valami szerencsétlen véletlen folytán mondjuk a bátyám birtokában is lenne egy szett kulcs a manhattani lakásomhoz, most valószínűleg úgy kiabálna velünk, hogy a portás felküldené a biztonsági személyzetet, csak úgy a biztonság kedvéért. Ehhez mérten akár még hálás is lehetnék Jemmának és a bageljeinek, de azért ennyire messze egyelőre nem merészkedtem.
- Javíts ki, ha tévednék, de nem emlékszem, hogy megbeszéltünk volna bármiféle találkozót is – a szükségesnél kissé talán nagyobb lendülettel ejtem az írósasztalomra a laptopom, majd az asztallap szegélyének dőlve, a mellkasom előtt összefont karokkal fordulok a fotelban fészkelő betolakodó irányába. – Mi járatban erre?
Fáradhatnék azzal, hogy ne hangozzon számonkérésnek, de akkor félő, újra kéne definiálni az egész testvéri kapcsolatunkat, arra meg így a reggeli kávé előtt mégis kinek van energiája?

Nate-nek kiutalok egy kedvesen mosolygós visszaintegetést, mikor már behuppanok a fotelba - a bátyámhoz mérve Nate még akkor is olyan, mint egy aranyos, általában összezavarodott kiskutya, ha rossz napjain legalább olyan elviselhetetlen tud lenni, mint W, de amikor Nate épp nem pöcsfej, Warren meg igen, akkor a szakadék kettejük között tényleg kimondottan látványos. Egyik lábamat átvetem a másikon, aztán visszapislogok a bátyámra, ma született bárányok hatalmas, tudatlan, ártatlan pislogásával. Igazán nem tudom, mire fel ez a nagy dráma, sejthette volna, hogy előbb-utóbb ez megtörténik. Már én is megtanultam 21 év alatt, hogy a családunk elől nincs menekvés, ha az ember nem adja meg nekünk, ami jár, akkor hajlamosak vagyunk utána menni. Meg egyébként is akkora álszentség… ha én csináltam volna valami hülyeséget, amiről annyi szar pletykát hallott volna, hogy aggódna értem, azt hiszitek, békén hagyna? Ugyan már…
- Én tényleg örülök neki - szívem szerint persze már most sértődöttre venném a figurát, de akkor nagyon rövid lenne ez a beszélgetés és semmi értelme nem lett volna felugranom, úgyhogy megemberelem magam és felveszem a pókerarcom - ami mondjuk még messze nem tökéletes, de alakul, és hát W előtt legalább nem érzem különösebben cikinek gyakorolni. Többnyire úgyis vele, vagy miatta van rá szükségem.

Nyilván megtehetném, hogy figyelmen kívül hagyom a pillantást, amit Nate és Warren váltanak a kérdésem hallatán, de nem csak Warren nem kellőképpen jó fej a családunkban - Hát ez beszédes volt, srácok… - biggyesztem le kicsit a számat ezúttal őszinte csalódottsággal, most komolyan ilyen nehéz dolog lenne néha felnőtt emberként beszélgetni velem…?
Nate meg már ott elveszít, amikor kiejti a száján, hogy “méhecske”. Nagyjából el is felejtek igazán figyelni arra, amit mond, gondolatban már inkább a következő öt lépésemen merengek és a válogatott kínzásnak is beillő módszereken, amelyekkel jobb esetben egyszer csak kizökkentem a bátyját a saját egoista fejéből és emlékeztetem rá, hogy nem a legidősebb Bradford gyerekkel, nem apánkkal, de még csak nem is anyánkkal társalog (vagy kellene társalognia), hanem velem, és ha nem hagyja ezt abba, a végén még tényleg vérig sért, aztán majd nem győz kiengesztelni. Ez persze mindig az utolsó ütőkártyám.
- Csak akkor vagyunk szörnyetegek, ha kikényszerítitek - mosolygok mézesen Nate-re, a célzás persze nem neki megy, mert ahogy mondtam: még ha átmegy seggfejbe, akkor sem olyan borzalmas, mint egyesek.

- Tejjel és egy cukorral és cserébe ígérem, hogy nem ölöm meg, kösziii! - nem mintha valaha meg akarnám ölni, de no. Azért az ember mindig érez egy kis késztetést arra, hogy terrorizálja a családját.
- Szívesen megbeszéltem volna veled valamit, ha kihúztad volna a segged a fejedből legalább annyi időre, hogy felvedd a telefont, vagy válaszolj egy sms-ben - egyelőre épp csak kicsit engedem meg magamnak, hogy vádló legyen a hangom és őszintén az sem zavar, ha a felkiáltással ellentétben Nate nem indulna kifelé kávét főzni, semmi gondom nincs azzal, hogy előtte vitassak meg bármit, ami miatt látogatásra adtam ma a fejemet. Végtére is ő is olyasmi, mint egy családtag, ahogy Ellát is a családomnak tartom, és pont ennek fényében tud állati irritáló lenni, amikor ők meg úgy csinálnak, mintha én nem lennék az ő családjuk.

- Nem is tudom, W, gondoltam fenntartok némi esélyt arra, hogy ne a sok idióta vénlány sztorizgatásának higgyek a legutóbbi kis incidensetek kapcsán, hanem inkább neked, szóval tudod, meg akartam kérdezni mi újság, mi történt, jól vagy-e, segíthetek-e valamiben, dolgok, amikre én veszem a fáradságot, te meg nem annyira… de komolyan, amúgy is, mit csináltatok ott? Oda a Barnaby fajta pasik járnak, akik olyanokat mondanak, hogy – és itt bőven a komikus határvonalát túllépve próbálom elmélyíteni a hangomat, ami valójában ettől sem lesz kimondottan férfias - … „ja, de most már nem csapkodhattad meg a fenekét, vagy a végén még beperelne, höhöhö, pedig...”, meg ilyenek és ugh – és míg Warren megtehetné, hogy nem próbál védelemre szoruló, butuska kisgyerekként beszélni velem, addig én megtehetném, hogy mondjuk kedvesen és egyenesen bókolok, nem pedig így épp csak kopogtatva valami kerülőút végén található hátsó ajtón: mondhattam volna azt, hogy te nem vagy ekkora gyökér, vagy ennél többre tartalak, de.... minek? Vagyis, úh. Akarom mondani: dehogy. Röviden: fúj.
- És hoztam reggelit. Gondoltam reggelizhetnénk együtt.

we were fated to pretend

Jemma, Nate & Warren

The future is bulletproof, The aftermath is secondary

Jemma semmi rosszat nem tett, én valahogy mégis kiabálni akartam vele. Mintha a bejárati ajtó küszöbével együtt a tűréshatáromat is átlépte volna; a kedvesen akaratos jelleme most egyszerűen csak zavarónak tűnt. Pedig tényleg nem volt másabb, mint máskor, csak az én ezer darabra tört figyelmem nem volt felkészülve arra, hogy még vele is foglalkozni kelljen. Bármi, amihez az elmúlt hetekben-hónapokban hozzányúltunk, szétesett, ő meg épp egy nyilvánvaló káosz közepébe érkezett, őszintén nem értettem, miért van meglepődve az örömteli fogadtatás hiányán.
A fogaimmal a szám belsejét harapom, hogy még véletlenül se tegyek megjegyzést. Wyndham különösen megnehezíti a dolgom – mikor nem? – de végül még neki sem sikerül egy morgásnál többet kiprovokálni belőlem, mindegy, milyen eltökélten próbálkozik.
- És arra esetleg nem gondoltál, hogy szándékosan nem veszem fel a telefont, és majd visszahívlak, amikor alkalmas? – vonom fel a szemöldököm a finoman vádaskodó szavai hallatán, és önkényesen úgy csinálok, mintha fordított esetben én nem jelentem volna meg náluk személyesen, ha semmilyen más formában nem tudom elérni. – Nem, mintha ne látnálak szívesen, de a módszereid azért lehetnének kevésbé – Melody-sak – rámenősek.
Mondjon bárki bármit is, az ügyeletes Bradford nagyhatalomhoz hasonlítani valakit legalább annyira volt bók, mint sértés, és a húgom most épp egyiket se érdemelte meg.
Nem akarok mosolyogni, nem most és semmiképp sem ebben a helyzetben, valahogy mégis megremeg az ajkaim széle, mikor Jem parodizálni kezd. Borzasztóan rossz benne, de gyanítom amúgy sem az az elsődleges célja, hogy hiteles legyen. A közepesen pocsék, ám kifejezetten szórakoztató színészi játékától eltekintve, a számonkérés egyébként tényleg jogos, ezt nem tudom elvitatni tőle. Egész sok ember osztozott a vezetéknevünkön, rajta kívül hirtelen mégsem jutott eszembe senki, aki kivétel nélkül mindig kíváncsi volt az én nézőpontomra is, mielőtt meghozott volna bármilyen ítéletet is velem kapcsolatban.
Tényleg, őszintén szerettem, hogy Jem így működik.
De ettől függetlenül továbbra sem kívántam részletekbe menően beszélgetni az incidensről.
- Rendben, reggelizzünk együtt – adom meg magam végül. Nem úgy és nem olyan formában, ahogy azt Jemma kíváncsisága igényli, de azért csak engedek, és ez máris több, mint ami elvárható tőlem. Nem mondom, hogy legyen hálás, de azért meghagyom javaslatnak.

Ha követ, ha nem, én azért Nate után indulok a konyhába, bár sokkal inkább a bagel motivál, mint Wyndham társasága. Utóbbinak azért csettintek egyet a füle mellett, mert egyrészt így még csak véletlenül sem csinálhat úgy, mint aki nem vesz észre, másrészt meg tudom, hogy utálja, és most épp én is utálom egy kicsit, úgyhogy megérdemli. Így tökéletes az egyensúly.
Nem mondok semmit, - vele ellentétben a húgom kifejezetten jól hall, sajnos –, csak előveszem azt a tekintetet, ami félreérthetetlenül azt üzeni: az életéért cserébe továbbra is számítok a hallgatására. Túl voltunk már a nonverbális fenyítésen, de Wyndhamet érdemes volt néha-néha emlékeztetni arra, hogy mi a dolga, és még úgysem volt biztos, hogy sikerül megbirkóznia vele.
- És, mi izgalmasat pletykál rólunk a Republikánus Nőegylet? Remélem, vagyunk annyira gyarlók, mint egy Jane Austen főgonosz. Imádnék George Wickham lenni. – Háttal mindennek a bögrémet keresem a konyhaszekrényben, mert az én rendelésemet Nate valahogy elmulasztotta felvenni. Nem, mintha jelen állás szerint meginnék bármit is, amit készített, annyira még nem vagyunk jóban. Túlteszem majd magam ezen a hülyeségén is, mint ahogy az összes többin is túltettem az elmúlt tíz évben, csak előtte drámaian ítélkezem még pár napig. Ő meg úgyis eltűri, mert ha nem lennék pont ugyanolyan bosszantó, mint ő, most valószínűleg nem lennénk barátok.