Különös érzések kavarognak bennem már napok óta, keresem, hogy mi okozhatja ezt a zavartságot bennem, de nem tudom eldönteni. Talán az elmúlt hónapok történései váltják ki belőlem ezt az idegen érzetet, a tudat, hogy ebben a lakásban minden megvan, amire az elmúlt időben nem volt szükségem. A laptopom is ugyanott áll, ahol kicsivel több, mint félévvel hagytam és be kell látnom, hogy mindez már nem számít többé. Amiket én láttam, átéltem teljesen megváltoztatta a perspektívámat, már nem úgy látom a dolgokat, mint régen. Már nem veszem természetesnek, hogy az a mozzarella darab ott kell legyen a hűtőmbe, ha véletlenül megéhezem rá.
Megborzongok, ahogy végighúzom az ujjamat a gardróbban lévő ruhákon. A seregben egyetlen ruhád volt, a terepmintás, hogy minél jobban eltudj rejtőzködni minden elől. Ezt kell hordanod, ha esik, ha fúj és még akkor is, ha meleged van annyira, hogy már leolvadna rólad az egész hacuka. Az egész borzasztó élmény volt, bár voltak benne kellemes részek is de nem mennék vissza. Még jó, hogy hazaküldtek…
Sóhajtok, majd zsebre teszem barátom bilétáját és kibújok a lakásból. Eltelt másfél hét mióta hazajöttem, mégis minden olyan furán új, már máshogy tűnik még az út az iskoláig is. Az iskoláig, ahol annyira jól éreztem magam és sok barátot szereztem, a hely, ahol ott van Ő…. Hazel. Sajnáltam, hogy szó nélkül mentem el, de muszáj volt meglépnem különben beleőrülök ebbe az egészbe, ráadásul a szüleim, ajh… Most viszont újra munkába kell állnom, mert nem mehet tovább így a dolog még akkor sem, ha elegendő pénzem lenne életem végéig munkanélkülinek maradni. De nem akarok.
Ha egy dolognál többet nem is tanultam meg, de egy biztos a munka az becsülendő dolog, az önfeláldozás az juttat el minket egy ennél szebb helyre, remélhetőleg. Legalábbis bennem ez tartotta a lelket, a tény, hogy Peter egy jobb helyre került… mégis mintha még most is hallanám a bombát robbanni.
Összerezzenek.
Izzad a tenyerem és tompán zúg a fülem miközben az igazgató ajtaja előtt állok. Próbálom összezárni a kezemet, hogy kopogásra bírjam de nem sikerül, helyette a pánik, a félelemérzet és a hőség járja át a testemet, mintha újból a gödröknél lennék a zsákok körül és futnánk a golyózápor elől, majd az a pillanat, mikor aknára lép az ember és elkezd minden lepörögni az orra előtt. Érzem, hogy elkezd folyni a halántékomnál a víz és menekülnöm kell, de a lábaim a földbe gyökereztek, nincs kiút… Ekkor egy női hang üti meg a fülemet, halk egy bombarobbanáshoz képest, de mégis eléggé erős, hogy kihozzon a délibábomból.
Lassan fordulok hátra, reménykedve abban, hogy nem az, akire gondolod, de nem jön be. Előttem áll a világ leggyönyörűbb lánya, akivel nem szabadna még csak beszélgetnem se nem tanulmányi ügyekről, nem hogy mást csinálni… nagyot nyelek.