Jellem
Éjszakánként szétbulizom az agyamat, de a folytonos részegség, az állandó bódult állapot nem szokásom. Egy életunt lázadó vagyok, aki nem ismeri azt a szót, hogy „állj”. Jártam már a rendőrségen csendháborításért, mikor még alig tapostam a tizennyolcadik életévemet. Sosem vagyok elégedett saját magammal. Mindig változtatok magamon valamit.
Általában kedves és türelmes vagyok, ha megérdemli a másik fél.
Tulajdonképpen nem lehet három szóval jellemzést akasztani rám, mert hangulatváltozásaim egyszerre ijesztőek és elviselhetetlenek. A legapróbb szikra is elég a méreghez, ám ugyanennyivel le lehet csillapítani. Persze kivételek vannak, ha valaki nagyon kiakaszt és teljesen begőzölök, akkor nem lehet leállítani. Hatalmas küzdőszellem és kitartás lakozik bennem, ezen kívül bármilyen meglepő, de úriember vagyok, ha megígérek valamit, azt betartom, ha időközben nem is tetszik már annyira a dolog, akkor is. Vannak azonban olyan napjaim, mikor tombolnom kell, mikor feldúlt vagyok, ha nem így tennék, valószínűleg megőrülnék tőle. Akkor aztán mindent török és verek. Ha ezen túl vagyok, akkor újra az a nyugodt, szeszélyes férfi leszek, aki előtte voltam. Nehezen vagyok érzelmileg megingatható, nehezen tudnak megfenyíteni. Olykor kikapcsolom az érzéseimet, és nem figyelek arra, akivel engem fenyegetnek. Vagyis a testvéreimmel lehetséges, de erre még nem volt példa.
Baromi kíváncsi természet vagyok, provokatív, aki mindig az alvó oroszlán bajszát huzigálja, hátha felébred. Sajnos engem így kell elfogadni.
Egyéb:
- Imádja az állatokat, bár leginkább kutya párti, minden fajta kutya jöhet számára, de inkább a térdmagasságtól felfelé mennyen a marmagasságuk.
- Jogosítványa van, csakhogy mióta balesetet szenvedett az autójával pár éve, nem mer beülni egyedül, s vezetni sem akar. Amolyan halálfélelem tör rá, ha egyedül be kell szálljon egy járműbe.
- Balkezes
- A baleset óta tetováltatta magát össze. Mindnek jelentése van.
Múlt
- Túlságosan is sokat emészted magad olyan dolgok miatt, amiken nem tudsz változtatni. - ezt Lara mondogatta annak idején, méghozzá rendszeresen.
Nem szerettem a beteges dolgokat, és úgy véltem, a szerelem nem is ilyen... nem követel beteges kötődést, csak azt, hogy két ember egyszerűen szeresse egymást. Mi azonban ezt jól megbonyolítottuk magunknak.
Nagyon könnyedén megleltük a közös hangot, nem telt el nap, hogy ne beszélgettük volna. A lányt magával ragadta a magabiztosságom, a történetek, miket a családomról meséltem. A barátnőm hozzám hasonlóan nagyszájú volt, bár nem ez a tény hozott össze bennünket. Vagy nem csak ez... várandós volt. Az én gyermekemet várta a szíve alatt. Holott még be sem töltötte a 18-at…én meg a 20-at.
Halk sziszegés... a szívem a fülemben dübörög. Semmi mást nem hallok. Biztos vagyok benne, hogy mozog a szám, hogy Lara-t szólítom, de nem hallom a saját hangomat. Ami még rosszabb, az lányét sem hallom. Jobbra fordulok, hogy lássam Lara-t, de a tagjai furcsán állnak, és a teste az enyémhez nyomódik. A másik oldalán lévő kocsiajtó, sokkal közelebb van, mint lennie kéne. Lara? Biztos vagyok benne, hogy kimondom. Nem válaszol. Balra nézek, de csak feketeséget látok. Túl sötét van ahhoz, hogy lássak mást. Nekünk jött pár autó, lövöldözés volt… felborultunk.
Semmit sem tudok tenni, csak a fejemet tudom forgatni, miközben hallgatom, ahogy a szívem úgy dobog a mellkasomban, mintha egy üllőt kalapálnának. Gyenge fények érkeznek és hangok... Látom őket. Hallom őket. Teljesen körbe ölelnek, egyre közelebb jönnek. Kinyitom a számat, hogy ordítsak, de nincs semmi erőm. A hangok és a fények erősödnek. Halk, elakadó lélegzet hangját hallom, amitől feláll a szőröm. Mintha valaki élete utolsó csepp levegőjéért küzdene. Hangos csattogások érkeznek. Sok, nagyon sok. Hirtelen mindenfelől ömlik a fény, vakító erővel világítva meg a kocsit. A betört szélvédőt. A megtekeredett kasznit. A sötét foltokat. A pocsolyákat. A vért.
Hirtelen minden eltűnik. A mellkasomra nehezedő nyomás elviselhetetlen. Nem kapok levegőt. A világom sötétbe borult.
Sosem értettem vele egyet. Lehet, hogy ha a gondolataimba merülve üldögélek valahol mások úgy láthatják, hogy megint a világ nagy dolgait próbálom megoldani, vagy épp az élet nagy dolgain merengek, de rám sosem volt jellemző az ilyesmi. A világ alapvetően egy rossz hely. Mindenki eldöntheti, hogy mihez kezd az életével és el is döntik. Jó sok baromságot művelnek. Újra és újra munkát adnak nekem. Persze az emberi hülyeséggel magával semmi bajom. Mindenkinek joga van hozzá, hogy barom legyen és tönkre tegye a saját életét. De amikor már a tettei másokat is veszélybe sodornak... nos, az már rám is tartozik. Lara is azért halt meg 5 éve, mert az ostoba emberek túlságosan könnyen jutnak fegyverhez.
Vannak napok, amikor elfogadom a halálát, és úgy haladok a világban, mintha víz alatt járnék. A szokásos tennivalók, mint a mosogatógép bepakolása.
A legkisebb dolog is oldalba tud vágni. Múlt héten megláttam egy biciklist, ami olyan erővel hatott rám, hogy összecsuklottam a sportbolt előtt a járdán.
De a családom segített, hogy átvészeljem a napokat. A bátyám is terelgeti a gondolataimat, ezért is visz el a munkahelyére. Egyszer majd én is olyan orvos leszek, mint ő. Noha a kinézetem ezt nem sugallja, inkább valami menő fenegyereket… nem drogozom. Néha a haverokkal megiszunk egy kis sört, vagy ami még könnyedén legurul, de ennyi. Van aki lenéz azért, mert így nézek ki, de jóember vagyok.
Esküszöm az életemre, hogy olyan csöndes voltam akár egy szellem - leszámítva azt, hogy levertem az előszobában álló törékeny vázát, ami hangos csörömpöléssel ért földet. Bántotta a fülemet, de csak kábán haladtam előre.
Még be sem fordultam a lépcsőn, mikor a lámba vakító fénnyel kapcsolódott fel, apám állt előttem alig két méterre teljes magasságában, bár először azt hiszem fel sem fogtam, hogy mi történik.
- Vincent James Harper! - hallottam hangját, amely ostorként hasított a levegőbe, de én nem foglalkoztam vele, felléptem a lépcsőn, majd egészen egyszerűen előre estem, mintha egy zsák lettem volna, úgy is éreztem magam.
- Hol a fenében jártál? Tudod te mennyi az idő? Három óra van! Hajnali három óra! - förmedt rám újra, éreztem, hogy a karomnál fogva megragad, majd „talpra” ránt, én azonban képtelen voltam megállni, nem tartott meg, elengedett és hagyta, hogy a földnek essek.
- Most mihez kezdjek veled, ha ilyen vagy…? - meredten bámultam rá, egy pillanat alatt kijózanodtam, legalább is felületi síkon, megpróbáltam felállni, de csak úgy sikerült, hogy négykézláb felsegítem magam a lépcső segítségével.
Cinikus mosoly kúszott az arcomra. Kissé durván szóltam be apámnak és hát nem telt el egy teljes óra és a bátyámnál kötöttem ki. Amíg meg nem javulok címszóval.