Ha valaha volt makacs ismerősöd, nos... az minden bizonnyal piskóta volt hozzám képest. Ha valamit a fejembe veszek, azt tűzön vízen át keresztül is viszem.
Amolyan „a jég hátán is megél” típus vagyok. Életem során kaptam már hideget és meleget is egyaránt, de valahogy mindig sikerült talpra állnom. Mindenkinél más hosszúságú az az idő, amire szüksége van ahhoz, hogy össze szedje magát és más útvonalakat jár be közben.
Nem szokásom megijedni a saját árnyékomtól és, bár nem vagyok valami hatalmas termet a magam 166 centijével, mégis sikerül mindig észrevehetővé tennem magam a nagy számnak köszönhetően. Nem tehetek róla. Gyűlölöm a hazudozást, a kétszínűséget és azt, ha valaki nem mer kiállni saját magáért. Ugyanakkor az is egyértelmű lehet, hogy a cukormázos külső alatt egy érzékeny, szeretetre éhes kislány lakozik, akit nagyon nehéz előcsalogatni és épp azért próbál vadócnak tűnni, hogy az arra nem érdemes embereket elüldözze magától. Na és persze azért, mert rájött, hogy kemény az élet.
Mindezek ellenére, ha összefutunk valahol és véletlenül szóba elegyedünk, egy laza, vicces nőt fogsz látni, aki senkinek sem akar ártani a világon és elég fanyar humorérzékkel lett megáldva, de mindezek ellenére csupaszív ember. A többit majd megtudod, ha megismertél!
Ami a külsőségeket illeti, ha rám nézel látni fogod, de azért súgok. Hosszú, sötétbarna hajam van és szintén barna szemeim. Nem vagyok egy nehézsúlyú bokszoló, de arra mindig ügyelek, hogy formában legyek. Rendszeresen járok edzeni, vagy futni. Öltözködés terén nincsenek konkrét szokásaim. Mindig azt veszem fel, amiről épp úgy sejtem, hogy kényelmes lesz, jól is áll majd és az alkalomhoz illő. Ja! Kedvelem a kötött ruhadarabokat és a magassarkúkat... minden mennyiségben.

Amikor neki állsz ezt olvasni, minden bizonnyal azt gondolod, hogy milyen remek kis sztori lesz ez és mennyire élvezet lesz végig futtatni a szemeidet hosszú sorain. És valóban. Akár egy remek sztori is lehetne, ha nem épp én lennék a szenvedő alany, aki rohadtul nem úgy érezte, hogy szép és jó minden.
Mindig mindenki úgy gondolja, hogy könnyű annak az élete, aki milliárdos családba születik, mert ugye anyagi problémája nem lehet. Az nem is volt soha. Mindig megkaptam mindent, amit csak akartam, egészen gyerekkoromtól kezdve. Míg mások, csak sírtak egy hiper-szuper babáért, én könnyedén megkaptam. Míg egyesek azon siránkoztak, hogy nincs csili-vili ruhácskájuk, nekem ezzel se volt gondom. Már óvodába is olyan divatos cuccokba jártam, mint valami top modell. Nem beszélve utána az elit iskoláról, ahova bekerültem. Csak egy valami hibádzott mindig: a szüleim soha nem voltak ott, mikor szükségem lett volna rájuk, ráadásul a bátyám, aki 8 évvel volt nálam idősebb, utált és egy igazi sznob szörnyeteg volt mindig is.
A Bertha nevű dadát előbb tudnám édesanyámnak nevezni, mint az igazit, aki mindenféle pasik karjai között kereste a szerelmet, vagy épp a whiskys üveg alját nézegette. Mindeközben az apám, aki számomra olyan volt, mint egy mítosz, körbe járta a Földet ilyen-olyan üzleti ügyek miatt. Az egyetlen ember, aki valaha is közel állt hozzám úgy igazán, az a nagyapám volt, aki magányosan éldegélt Georgiában és én minden nyári szünetemet ott tölthettem. Aztán 15 éves koromban meghalt, ami sokkal jobban megviselt, mint bármi más. Elveszett voltam, nem találtam a helyem és úgy éreztem, nem szeret senki. Sőt. Észre se vennék, ha eltűnnék, amit meg is kíséreltem párszor. Egy alkalommal a rendőrök kerítettek elő, mivel két napra eltűntem. Igazság szerint, ha a szüleim ismertek volna legalább annyira, mint valamelyik üzletfelüket, tudták volna, hogy nagyapa házában vagyok, melyet természetesen én örököltem, csak épp 18 éves koromig nem juthattam hozzá.
Sikerült akkoriban olyan bandába keverednem, ahol úgy érezhettem magam, mint egy családtag. Elit kölykök társasága volt ez, akik mind hasonló problémáktól szenvedtek, mint én: nem volt se anyjuk se apjuk. Szeretet helyett mindig, csak egy laza üdvözlőkártyával megspékelt ajándékot láttunk vagy épp, csak egy köteg pénzt. Igazság szerint, a saját szüleink se ismertek minket még annyira se, mint akármelyik tanárunk. De arra nagyon oda figyeltek, hogy ne égessük le őket persze...
15 éves koromban sűrűn látott barátaimmá váltak az italok és a drogok, míg egy alkalommal majdnem ott maradtam. Akkor döntöttem el, hogy össze szedem magam. Elhatároztam, hogy nem fogok többé nyafogni, hiszen nincs nekem szükségem senkire. Remekül boldogulok én egyedül és olyan egyszerű érzések, mint szeretet vagy törődés, nem hiányoznak az életemből. Olyan keményen elhatároztam magam, hogy végül sikeresen letettem a káros szenvedélyeimről, majd hónapokkal később leérettségiztem. Igazi jégkirálynő lettem, aki olyan volt, mint egy baba. Igyekeztem mindenki elől elrejteni az érzéseimet -egyedül a pszichológusomnak nyíltam meg és később miatta lett szimpatikus az a pálya- és próbáltam nem megkedvelni bárkit is annyira, hogy fájdalmas legyen majd az elvesztése. Soha többé nem akartam olyan elveszettnek érezni magam, mint akkor, mikor nagyapa meghalt.
Az első komolyabb szerelem nem sokáig tartott. Előtte is voltak ugye srácok, szerelmek és nagy, mindent elsöprő érzelmek, de Gavinnel igazán komoly volt még, ha érettségi előtt pár hónappal is ismertem meg és, csak fél évig tartott.  Tervezgettük a jövőt, végre úgy éreztem, hogy valaki talán mégis akad majd, aki törődik velem, míg végül ki nem derült, hogy megcsalt. A rózsaszín felhőcskékből álló világom újra összedőlt, de azt már valahogy jobban viseltem. Mintha, már meg se lepett volna. Persze, hetekig szenvedtem, de végül inkább, csak arra koncentráltam, hogy elvégezzem az egyetemet és aztán kirepülhessek a nagyvilágba. Évekig szimpatizáltam a gondolattal, hogy nyomozó legyek, de mivel nem voltam teljesen biztos benne, hogy a gyomrom bírná a két hetes vízihullák és egyéb finomságok látványát, így végül a pszichológusi pálya felé kezdtem húzni. Azt hiszem, az lehet ennek az oka, hogy szeretem a dolgok mögötti összefüggéseket keresgélni és ez mindkét szakmában meg van.
Lediplomáztam és onnantól eltökélt szándékommá vált, hogy akinek csak tudok segítek. Emiatt alakult úgy végül, hogy a továbbtanulás mellett blogolni kezdtem vagy, csak szimpla cikkeket írni bizonyos élethelyzetekről. Legfőképp emberi kapcsolatokról,  melyek terén szintén van pár tapasztalatom. Például az első szemesztert Párizsban töltöttem, ahol elcsavarták a fejem, de végül igen fájó búcsúzás lett belőle. Akkor tanultam meg, hogy sokszor nem számít mit is akarunk vagy kit: van, hogy el kell engednünk dolgokat aztán maximum várhatjuk kíváncsian, hogy vajon az utunkba sodorja-e még az Élet.