Nem tudom, mért van az, hogy az ünnepek előtt mindenki megbolondul. De éves tapasztalataim szerint szabályosan ismétlődő tendenciáról beszélünk.
Az év végi prémiumok kiosztása mellett, ami minden egyes kollégával legalább egy húsz perces beszélgetést jelent – mert hát azért mindenkihez szól az ember néhány szót, ha már megbassza egy kis jutalom pénzzel. Vagy éppen arról megy a vita, hogy miért kap kevesebbet. Ezek ugyebár a rágósabb falatok.
Szóval az év végi prémiumok kiosztása mellett… idén azt találták ki, hogy csináljunk központi leltárt. Nem számít, hogy direkt rákérdeztem novemberben. Biztos nem lesz? Négy éve nem volt, most már időszerű lenne, és akkor inkább időben tudjunk róla. Á, nem. Ne stresszeljem magam. Én pedig úgy döntöttem: nem stresszelem.
Erre december elején kapom az e-mailt, hogy két hét a határidő. És ki a felelőse? Hát persze, hogy Benjamin Henson. Namármost tisztázzuk: ez egészen pontosan azt jelenti, hogy az épület ÖSSZES felszerelését, beleértve minden egyes kibaszott tollat vagy lámpatartót, darabonként rögzíteni kell egy digitális rendszerben. Hogy miért épp egy márkavezetőnek, az örök rejtély marad. Nagy lehet a személyes respektem, ha ennyire nem bíznak meg másban. Legalábbis szombat este hatkor, az irodámban ücsörögve ezzel nyugtattam magam. Őrület ez a fejetlenség ilyekor, de minden évben ez van.
Azon már csak mérsékelten lepődtem meg, hogy az asszisztensem beszervezett egy interjút kora délutánra valami fancy női magazintól, nem számít, hogy csak a mai napból úgy idestova hat és fél órával vagyok elmaradva, már csak azért sem, mert egyazon lendülettel ki is megy a fejemből. Még akkor sem igazán dereng, mikor Jerry kopog be az irodám ajtaján. Feltűnően sunyi vigyorral.
- Ne kímélj – hátra sem pillantok, épp egy kibaszott átvételi elismervény miatt túrom az iratos polcot. Hozzászoktam már, hogy minden faszsággal hozzám jönnek.
- Itt egy csinibaba, utánad érdeklődik. – Felvonom a szemöldököm, miközben ujjaim rendületlen a papírlapokat pörgetik.
- Reklamációs ügyfél? – Ez a legvalidabb tippem. Vagy talán az öltönyömet hozták vissza a tisztítóból, de kétlem, hogy ebben az esetben bárki is ragaszkodna a személyes átvételhez.
- Bár az lenne. Akkor be is vállalnám helyetted. Tudod, hogy segítek, ahol tudok.
- Ó, hogyne – a hangsúlyomnál már csak a tekintetem árulkodóbb, jobb is, hogy nem látja. Ha nőkről van szó, valahogy mindenkiben túlteng a munkamorál ennél a cégnél.
- Azt mondja, interjúra jött. – Vagy úgy. Az igaz, hogy van kint néhány pályázat, gőzerővel keresünk például infópultos munkaerőt. Arra viszont nem emlékeztem, hogy mára megbeszéltem volna valakivel, de hát mindegy is… akkor elcsúsztatom a megbeszélést Daviddel.
- Küldd csak be.  
Valahogy így került rá sor, hogy a beharangozott hölgyemény végül mégis az irodámban landolt, és el kell ismernem, Jerrynek tényleg igaza volt: ritka szerencsés reklamációs ügyfél lenne belőle. Szinte sajnálhatja, hogy nem ezért jött.
- Benjamin Henson. Foglaljon helyet – mutatok az íróasztal túlsó oldalán üreslő székre a rövid kézfogás után, majd egyazon lendülettel nyúlok is a céges telefonhoz. – Megkínálhatom egy kávéval? – Ha igent mond, ha nem, már hívom is a kávézós kisasszonyt, hogy lifegjen be hozzánk a rendeléssel. Míg a telefont intézem, a tekintetem azért nem feltűnően, de ismerkedik a hölggyel. Nyíltan még nem ismertem be magamnak, de hacsak nem orbitálisan hülye, nem kamuzta be a fél CV-jét, és nem ijesztem halálra az első öt mondattal, sanszos, hogy máris felvettem. Apropó, hol is van az a CV?
- Megkaphatnám először is a papírokat? Csak átfutom, amíg felkészül, elnézést, az asszisztensem valamiért nem készítette elő az anyagát, de pár perc és ura leszek a helyzetnek – küldök felé egy mosolyt, és azért még utolsó reménnyel körbepillantok az asztalomon, de semmi.
- Addig is örömmel meghallgatnám, hogy mit tud a cégünkről, illetve, hogy mi az, ami kifejezetten érdekelné.

Ha csak az egynegyedét is hallanám azoknak a gondolatoknak, amik a fejében cikáznak, biztosan félrenyelném a kávémat. És talán azt sem fontolgatnám ilyen élénken, hogy munkaszerződés nélkül nem engedem ki az irodámból. Vagy ki tudja, talán pont emiatt akarnám?
De ez még odébb van. Egyelőre csak a szexi, magabiztos pillantását érzékelem, és azt a fajta kisugárzást, ami után egy férfi nem tudna nem megfordulni az utcán. Tíz perc múlva bizonyára az egész cég róla fog pletykálni. Itt már csak így mennek a dolgok. De ő még ezt szerencsére nem tudja.
- Na és milyet rendelhetek a hölgynek? – használom ki a pillanatot, hogy visszanézzek rá, mikor már kicsörög a telefon, amint válaszol, az alábbi befejezéssel már adom is tovább az infót: - … és egy eszpresszót, az nekem lesz.
Délután kettő van, és ma már a harmadik, mostanában rászoktam, hogy számolom. Fasz tudja miért.
Telefonálás és iratrendezgetés közben, talán a mindenképp szükségesnél egy kicsit többször pillantok felé, de hát ez már csak természetes, ha egy ilyen attraktív nő fészkeli be magát az ember irodájába. Figyelmességet is kifejezhet, vagy akár egészséges kíváncsiságot a potenciális új munkaerő felé, de mi tagadás, vonzza a pillantásom. Amit viszont meglepődve tapasztalok, az a felőle érkező lehengerlő nyugodtság, nem tudom megmagyarázni az érzést, de úgy ül ott velem szemben, mintha meg lenne róla győződve, hogy kettőnk közül ő van domináns helyzetben; az egyenes, vizslató tekintete, és a várakozó hallgatása furcsamód, mintha néhány pillanatra kicsit zavarba ejtene.
Miután felteszem a kérdésemet, és nem jön rá azonnal válasz, rajta hagyom a pillantásom, nem nézek vissza az iratokra, csak néhány hosszú, nagyon hosszú pillanat az egész, mégis túl sok minden megfordul közben a fejemben. Pláne mikor megjelenik az a már-már kihívóan huncut mosoly az arcán. Fejben megszületik a józan ész diktálta parancs, hogy ne nézzek le a mozdulatra, de betartani már nem sikerül, ahogy egyik lábát átveti a másikon, automatikusan lepillantok, majd egy súlyos másodperc után vissza az arcára. Már úgyis elbasztam.
Épp nyitnám a szám, hogy máshogy tegyem fel a kérdést, talán túl sokat kérdeztem egyszerre, és valami nem ment át. Igazság szerint gyors válaszokhoz vagyok szokva, talán ez is kizökkent egy kicsit, de mikor meghallom a felőle érkező mondatot, vissza is csukom. Az arcomról nem tudom, mit olvashat le, de azt sem tudnám megmondani, hogy mikor keltette fel valaki az érdeklődésemet ennyire alig három perc leforgása alatt. Kezdem átgondolni, hogy csakugyan olyan jó ötlet lenne-e felvenni. Ha ő lesz az asszisztensem, már az első héten többet fog ücsörögni az asztalom tetején, mint a saját székében. Az pedig határozottan nem tesz majd jót a határidős feladatoknak, és talán a koncentrációmnak sem. Ugyanakkor… szinte bűn lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget. Már most flörtöl velem, méghozzá ilyen szégyenletesen magabiztosan, még csak nem is kertel. „Maga érdekel.” Az a kis mosolygörbe… el tudnám nézegetni nap mint nap. És meg is kóstolnám.
Talán most én vagyok az, aki kicsit megkésik a válasszal. És úgy látom, ő is azt a taktikát alkalmazza, hogy inkább pontosít az elhangzottakon. Belém pedig belém csap a nagy felismerés. Ó, hogy baszná meg Alexa, a hülye újságával. Most már bevillan, hogy még szólt is délelőtt az interjúról, amit sikeresen elfelejtettem, de olyan tehetségesen, hogy még közben sem jutott eszembe, hogy errefelé keresgéljek. Hát ez gyönyörű.  
- Ó. Bocsásson meg. Ez… valahogy kiment a fejemből. A kollégám csak annyit mondott, hogy interjúról van szó… – Nagyjából ennyit sikerül elsőre kinyögnöm, ahogy elfordítom róla a pillantásom, hogy egy kis időt nyerjek némiképp átrendezni a fejemben a felállást. Szerencsére a kávézós kislány épp ekkor toppan be a rendelésünkkel. Az irodában pedig olyan jelentőségteljes, már-már enyhén beszédes csönd támad, mintha éppen megzavart volna valamit, és látom is rajta, hogy meg van kicsit illetődve, ahogy egyikünkre majd másikunkra néz, az italok és a hölgynek hozott extra pohár ásványvíz lepakolgatása közben. Amennyiben a pillantásom egy pillanatra is összetalálkozik a vendégemével, az ajkaimon megjelenik egy halvány kis mosoly, de nem szólok semmit, csak mikor végzett a kisasszony.
- Köszönjük. – És továbbra sem szólok, amíg ki nem megy, és be nem csukja az ajtót.
- Szóval újságíró, és interjút szeretne készíteni velem? – Térek egyből a lényegre. Közben kitaláltam, hogy a legjobb taktika az lesz, ha úgy teszek, mintha nem is történt volna semmilyen gebasz. Az mostanra úgyis átjött, hogy nem csak szép, de okos is. Abból a bizonyos utolsó mondatból kiderült, hogy teljesen átlátja a helyzetet, már az elejétől fogva, szinte felesleges is volt megindokolnom a tévedésemet. Ügyes. Így már értem a magabiztosságát. Az a „ki tudja” viszont nagyon is befészkelte magát a gondolataimba. Elvégre ez azt is jelenti, hogy szándékosan ment bele ebbe a kis játékba velem. Akkor talán még sem tévedtem akkorát, és mégis érdeklem? Ez a nagy kérdés. És momentán jobban is foglalkoztat, mint a fuccsba ment állásinterjú, vagy a még el sem kezdődött magazinbeszégetés.
- Milyen magazinba is? – teszek úgy, mintha roppantul érdekelne, és szórakozottan babrálni kezdem a kezembe vett golyóstollat, a balommal pedig a kávémhoz nyúlok, és hátradőlve, egy húzással felhörpintem.  

Tolmácsolom is a rendelést, anélkül, hogy a túloldalon feltűnhetne, hogy csak menet közben kaptam meg az információt; tudom, ez csak az én hülyeségem, mert ez aztán tényleg teljesen mindegy lenne, de szeretek ezzel játszani. Részben munkaköri kötelesség, hiszen a telefonos ügyfélnek is maximálisan elégedettnek kell lennie, és azt kell éreznie, hogy ő van a kibaszott univerzum kellős közepén, ergó csakis rá figyelek, akkor is, ha ötezer egyéb dolgom van közben. A másik része viszont szimplán saját szórakozás. Szeretem apró kihívásokkal edzésben tartani magam, és szeretek egy feladatot maximálisan jól megoldani.
És most is épp itt ücsörög előttem egy nagyon is dekoratív feladat, már csak azt nem tudom, hogy az infópultra vagy személyi asszisztensnek jelentkezett, de akármelyik is lesz, biztos nem fogjuk olyan nagy ívben elkerülni egymást. A különbség max annyi lesz, hogy ha az asszisztensem lesz, főleg én udvarolok majd neki, ha pedig a pultba kerül, kábé az egész létesítmény.
Már-már kezdem is magam beleélni, mikor kiderül ez az apró kis csalás tévedés. Hát igazán kár érte. Míg a kávénkat felszolgálják, szinte azon kapom magam, hogy sajnálom, amiért ilyen hamar vége szakadt ennek a kis képzeletbeli románcnak. Az árnyalatnyi zavarom viszont hamar elmúlik, és inkább azon kezdek gondolkodni, hogyan is hozhatnék ki a legtöbbet ebből a helyzetből, ha már így alakult. Be kell vallanom, tetszik, hogy végigjátszotta ezt a kis átverést, a legtöbbeknek nem lett volna hozzá mersze, vagy mert attól tartott volna, hogy ha rosszul reagálok, akár az interjút is elbukhatja, vagy mert egyszerűen minden egót félretéve tudom, hogy van egy olyan kisugárzásom – pláne a saját irodámban –, ami arra készteti az embereket – pláne a hölgyeket –, hogy ha nem is az első pillanattól fogva, de a beszélgetés folytán egész hamar elismerjék a dominanciám. És itt nem arról beszélek, amikor valaki erővel lenyomja magát mások torkán.
- És tegyük hozzá, hogy komolyan vehető asszisztensem sincs – fűzöm hozzá az ő mondatához, mintegy burkolt célzásképp, hogy azért tudtam volna értékelni, ha tényleg ezt a pozíciót vágyta volna betölteni. Azt már csak a pillantásom árulhatja el, hogy nem csupán a praktikusság szempontjából. – Különben ez meg sem történik.
Azt véletlenül sem kezdem el neki ecsetelni, hogy mennyire szarban vagyok így ünnepek előtt, nyakamban ennyi melóval, csupán beugrós asszisztenssel, aki érti is a dolgát, és nem is. És arra is figyelek, hogy a munkamennyiséget se negatív jelzővel említsem.
Mire a lányka kiegyensúlyozik az irodámból, már át is kalibráltam magam, immár a valós szituációhoz. Ahogy meghallom, hogy mi is a témája a szóban forgó cikknek, nyomban szükségét érzem a kávém felhörpintésének. Ide aztán kelleni fog a kraft. Másrészről, ha a szexi és gazdag agglegényhez érkezett, akkor talán nem is olyan rossz a kiinduló helyzet. Egy halvány, bujkáló mosolyt azért engedek az arcomra kúszni, ami egyértelműen az általa említett definíciómnak szól.
- Ha megengedne előbb egy apró kérdést nekem is – helyezem vissza az asztalra az üres kávéscsészét, még mielőtt rátérhetne az övéire, és a tekintetem leplezetlenül az arcára függesztem.  – Csak kíváncsiság. De többes számban beszél. Ez tehát azt jelenti, hogy ön is a részét képezi az előbb említett hölgyeknek?
Érdeklődés csillan a tekintetemben, de közel sem annyi, mint amennyire valójában kíváncsi vagyok a válaszára. Most hogy túlestünk ezen a kis kezdeti félreértésen, kezdem magam én is elememben érezni. Tudom, hogy csapdakérdés. És nem is annyira fair. De hát újságíró, biztosan kivágja magát valahogy, főleg, ha már eddig ilyen szépen alakított. Még az is lehet, hogy jól fogok szórakozni.
- Értem – bólintok, bár csak hírből ismerem az említett lapot. Tájékozódási pontnak elég. Úgyis inkább arra voltam kíváncsi, hová továbbítja a cikkeit.
Ahogy felteszi az első kérdéssorozatot, ezúttal én vagyok az, aki előbb hosszasan mustrálja, csak aztán szólalok meg.
- Szívesen válaszolok a kérdéseire, Miss Edwards – bököm ki végül, és a tekintetemben változatlanul ott bujkál egy kis csillogás, ám minden más erre utaló jelet igyekszek elrejteni. – De legnagyobb sajnálatomra az időpont nem annyira megfelelő egy ilyen hosszas beszélgetésre. Hamarosan elkezdődik egy meetingem – hangsúlyozom alig észrevehetően a megfelelő részt.
- És talán a helyszín sem. Egy üzletembert a saját irodájában csak a munkával kapcsolatos ügyekről érdemes faggatni, ha az ember hiteles információkra vágyik. És ha már a New York-i nők azzal bízták meg, hogy elégítse ki a kíváncsiságukat, gondolom, ön sem érné be kevesebbel – somolygok halványan, figyelve a reakcióját, de egy pillanatra sem elbizonytalanodva abban, amit mondok.
- Mit szólna, ha javasolnék egy újabb időpontot, és asztalt foglalnék holnap este nyolcra a Daniel-ben? Egy pohár bor mellett talán gördülékenyebb lenne a beszélgetés. – Merésznek merész. És talán egy kicsit patthelyzetbe is kényszerítem, nem tagadom. De ő sem azt az oldalát mutatta eddig, ami alapján azt feltételezném, hogy megijedne egy ilyen invitálástól. Nem mellesleg, az eddigiek alapján nem hiszem, hogy olyan kellemetlen hangulatú lenne ez a kis randevú.

- Sokat ígérget, Miss Edwards. Azt hittem, ez inkább az üzletemberek rossz szokása. – Ha a kávé finom lesz, talán állásra is jelentkeztem önnél. Ha jól sikerül az interjú, szerzek önnek asszisztenst. Csupa mézes-mázos madzag, édes kis semmiség, amivel általában én szoktam elkábítani az asztal túloldalán ülőket. A szememben láthatja, hogy nem megfeddés volt ez a megjegyzés, inkább csak egy mókás észrevétel. Na jó, félig apró koppintás is, ami jelzi, attól, hogy így elvarázsolt az előbb, és elég nagy káosz uralkodik jelenleg az adminisztrációban, figyelek. Figyelek. Rá meg aztán pláne.
- De ha már választhatok, az előző ajánlata még szimpatikusabb. Nos, milyen a kávé? – kerekítem le egy érdeklődő mosollyal a kérdést. Remélem, nem rója fel nekem ezt a kis rámenősséget, néhány percig tényleg komolyan gondoltam, hogy itt fog dolgozni, és ha már ennyire eltervezek valamit, azt nehéz csak úgy elengednem. Ez pedig, úgy látszik, az én rossz szokásom.
A kérdésemet valóban provokatívnak szántam, de nagyon is kíváncsi voltam a válaszára. És hát, az eredménnyel elégedett is vagyok és nem is. Örülök, hogy nem vágta rá az egyértelmű igent, és nem örülök, amiért a pénzemben definiálja a vonzerőmet.
- Miből gondolja, hogy a pénztárcám a legvonzóbb tulajdonságom? – csúsztatom árnyalatnyival feljebb a szemöldököm, de a titokzatos mosoly nem tűnik el az arcomról. Erre a válaszra legalább annyira kíváncsi vagyok. Lehet, belőlem sem lett volna annyira rossz újságíró. Vagy csak sokat interjúztatok mostanában. Tetszik, hogy a tekintetét sem süti le a rizikósabb kérdés hallatán, nem lesz szégyenlős, nem jön zavarba – egyelőre. Hát én sem töröm meg a kontaktust, annyira nem ül közel, hogy zavarjon, hogy a szemembe néz.
Nem érti? Nehezen hiszem el, hogy nem fog hamar rájönni, miért szeretném inkább máshol, más körülmények között folytatni ezt a mélyinterjút. Egyelőre bizonyára csak váratlanul érte. De készséggel állok a szolgálatára.
- Tudja, az adminisztráció jelenleg nem a legnagyobb erősségünk. Az asszisztensem… az ideiglenes asszisztensem anélkül egyeztette önnel az időpontot, hogy nekem is említette volna előzőleg, így kénytelen volt a központi naptáram alapján dolgozni, amit szintén azonos probléma miatt még nem volt alkalmam frissíteni. Így eshetett meg a tévedés, hogy nem releváns időpontot kapott. Elnézését kérem, hogy potyára fáradt be ma, kárpótlásul szeretném meghívni az említett vacsorára, ahol zavartalanul folyhat tovább a beszélgetés.
Egyébként egész pofás kis magyarázatnak hangzik. Még akkor is, ha tudom, úgyis rá fog jönni, hogy nem csupán ez motivál arra a vacsorára. De ez cseppet sem bizonytalanít el. Eddig sem titkoltam, hogy vonzónak tartom, őt magát is és az intellektusát is. Pont ilyen munkaerőre lenne szükségem.
De az ő definíciójára is rá tudok bólintani.
- Egy étterem egyike azoknak a helyeknek, ahol határozottan jobban viselném – válaszolok sanda mosollyal, és kinyomok egy beérkező hívást az asztalon fekvő, céges telefonomon. – Ön hol beszélne a legszívesebben a magánéletét érintő kérdésekről? Gondolkodott már rajta? – Hogy ezzel azt szeretném-e sugallni, hogy számíthat rá: nem csak ő fog faggatózni? Vagy talán valami egészen mást? Ezt rá bízom, remélem, jó sokáig nem fogja tudni kiverni a fejéből ezt a mostani és a holnapi, egyelőre még a levegőben lógó, de annál izgalmasabbnak ígérkező találkozót.
Szélesre szalad a mosolyom, ahogy meghallom a feltételét. És egyben örülök ennek az apró kis győzelemnek, ezek szerint elfogadta az ajánlatot.
- Kíváncsivá tett. Biztosíthatom, hogy ebben abszolút a segítségére leszek – állok fel én is vele együtt, és mikor látom, hogy távozni készül, az ajtóig kísérem, de nem ülök vissza rögtön az asztalomhoz, követem a tekintetemmel, egészen addig, amíg el nem tűnik az épület kijáratánál. Ez kellemes meglepetés volt.
Hát még a holnapi milyen kellemes lehet. Ne baszd el, Benjamin.