Kemény három hete sikerült lecsapnom a Diáktanácsadó állásra, mely által több egyetemre is el kell időnként mennem és ülni az irodámban pár órát, mert a legtöbbször nem jön hozzám a kutya sem. Két esetben keveredhet hozzám valaki: vagy azért, mert egy tanár küldi hozzám, mivel szerinte valami gond van az illetővel, vagy esetleg önszántából érkezik a kliens. Az egyetemen történik vele valami, amit nehezen tud feldolgozni vagy esetleg otthoni probléma merül fel, az teljesen mindegy, hiszen mindkettő okozhat komoly gondokat. Sok ember nem is sejti, hogy egy apró tüske mekkora sérüléshez vezethet, ha betokozódik. Olyankor hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni az egészet, mégis, komoly hatással lehet a későbbiekben arra, hogy milyenek vagyunk. Hogyan reagálunk bizonyos személyiségekre, eseményekre vagy helyzetekre. A tíz órára bejegyzett diákról nem sok mindent tudok még. A nevén, a születési dátumán és a választott szakon kívül nem írtak fel nekem mást, csak azt, hogy a fiatalember kérte, hogy jöhessen hozzám. Mondjuk nem is érdekelne, ha valaki már előre lejegyzetelt volna valamit, mert jobb szeretem saját magam kideríteni, mi lehet a probléma. Ezért is nem nézek bele az elődöm által írt aktába és nem is kérdezősködök a tanároktól sem. Amit a srác el akar majd mondani, azzal fogok dolgozni. Az a lényeg, hogy a páciens bizalmát elnyerjem először is és sokan nem szeretik, tolakodásnak veszik, ha már előre elolvasom a kis történetüket és az alapján indítom az egészet. Miközben várakozok, az irodában teszek-veszek. A három hét alatt nem sok mindent sikerült még elpakolásznom, tekintve, hogy még csak most tapasztalgatom ki a dolgokat, ráadásul két napot vagyok itt, kettőt a szomszédos helyen, ahol esti kurzusok mennek, mivel azt is ez az egyetem működteti. Emellett pedig most sikerült nem rég olyan helyet kerítenem, ahol magánrendelésem lehet, nem kevés pénzért persze, úgyhogy mostanság nyakig ülök a melóban, de élvezem. Sokkal jobb, mint a semmit tevés vagy épp a sztorik hajhászása. Nem is értem, miért szüneteltettem eddig, hiszen ezzel csak azt értem el, hogy elmaradtam és továbbképzésre is jelentkeznem kell majd, ha praktizálni szeretnék. A karórámra, majd a fali órára pillantok. Mindkettő tudatja velem, hogy még van tíz perc tízig, tehát nincs késésben a diák, nekem pedig még van időm egy gyors kávéra.
Alig telt el két hét azóta,hogy az orvosok és egyéb hozzátartozóim elmondása szerint egy havi pihengetés és segglógatást követően végre vettem a fáradtságot és magamhoz tértem Csipkerózsikát is megszégyenítő álmomból. A sztoriban egyetlen egy hibát észleltem csupán azon túl, hogy a rosszat akaró, nevén nem nevezett illető, a méreg és a hosszú szendergés adott volt. Nem a hősszerelmesem csókja ébresztett. Sőt mi több! Egy lélek nem sok, annyi nem ácsorgott vagy ücsörgött mellettem tűkön ülve várva azt, hogy az a nyomorult taknyos végre valahára magához térjen. Hogy mi maradt? Az űr, a csend és a magány egy hideg, túlontúl világos, fertőtlenítő szagától bűzlő kórházi szobában ahol az életjeleimet folyamatosan figyelő és azt közvetítő műszerek adtak jelt az orvosoknak rólam. Halkan lengedező függöny,kintről beszűrődő hangos léptek és társalgások zaja...hahotázó nővérek, egy-egy sietős, haragos orvos. Bennem pedig egyre csak élénkült a ténye annak, hogy mind az ami addig a fejemben zajlott le, hogy minden amiről csak azt reméltem, hogy álom volt, valósággá vált. Az apámat soha nem érdekelte a hogylétem. Soha nem foglalkozott azzal, hogy mi van a másodszülöttjével, hogy éppen miféle problémái adódnak az életben. Csak az volt számára a fontos, hogy hasznot húzzon belőlem és jót röhögjön rajtam mindahányszor hibát vétek, esetleg kezet emeljen rám ha őt is érinti valamelyik baklövésem. Épp ezért nem lepett meg olyan nagyon az se, hogy a szék az ágyam mellett üres volt. Hogy nem ült ott aggódva, hogy nem érdekli mi történik velem. Számára csak a bátyám van... az első fia, az a valaki aki tovább viszi majd a család nevét és magát a céget is. Pont, mint egy idomított kutya, egy jól nevelt és programozott robot. De abban azért kicsit reménykedtem, hogy ez a robot majd jelen lesz... ha nem is ül ott végig, ha nem számíthatok rá minden egyes percben, de legalább néha-néha benéz hozzám. De a nővér elmondása szerint - aki akkor bejött hozzám és értesítette a hozzátartozókat - a bátyámat soha nem látta erre járni. Két fiatal, velem egyidős srác viszont annál többször volt látogatója a szobának. Persze.. Lewis és Bobby. Legalább rájuk számíthatok, ha már a család képtelen mögém állni vagy éppen megfogni a kezem mikor jól láthatóan elkezdtek összecsapni felettem a hullámok és bizonyítható, igaz problémáim elhatalmasodtak rajtam. Talán nem meglepő az sem, hogy Lewis volt az, aki a saját iskolájában dolgozó pszichológushoz kért nekem időpontot. Princetoni egyetememre egyszerűen még képtelen vagyok visszatérni. Hosszú volt ez az egy hónap, még bőséggel szükségem van egy kis időre ahhoz, hogy bármi nagyba is beletudjak kezdeni... az pedig, hogy halasztani kényszerülök, nem is olyan meglepő. De addig is szükségem van egy hozzáértő emberre, illetve... fogalmazhatunk úgy, hogy egy "hozzám értő" emberhez. Mert szakadjak meg, akarva akaratlanul is de mindig feladom a leckét azoknak, akik az agyammal vagy éppen a kedvességet csak nagyon ritkán ismerő, de még annál is kevesebbszer tanúsító szívemmel óhajt foglalkozni. Azt pedig ki kell emelnem, hogy nem rajongok az orvosokért, legyenek azok bármifélék. Lewis és Bobby ráhatása, kérése valamint kezdeményezése volt az, ami miatt most mégis itt vagyok és fittyet hányva a saját elveimre, unottan kopogtatom meg az iroda erős fából eszkábált ajtaját. Ha érkezik a túloldalról válasz, ha meghallom az invitáló szót, már csúsztatom is rá hosszú ujjaimat a kilincsre, amit erőteljes, de annál határozottabb mozdulattal nyomok le, hogy betérjek a kellemesnek aligha nevezhető légkörű helyiségbe. Nem azt mondom, hogy olyan, mintha egy bűnbarlang lenne, vagy annyira irritáló tárgyakkal lenne berendezve, esetleg kellemetlen szagok terjengenének. Egyszerűen nem vagyok elragadtatva a ténytől, hogy itt kell lennem, ez pedig rányomja a bélyegét a hangulatomra. Egy valami tetszik csupán... a nő látványa. Na jó, legyen kettő. A kávé levegőben terjengő aromája se kutya. Jó ideje - legalábbis a kómám előtt - ha láncdohányos nem is voltam, mint példának okáért Bobby - de a kávét előszeretettel döntöttem magamba minden mennyiségben és erősségben. Ami pedig a nőt illeti... azt hiszem igen csak kedvező látványt nyújt ahhoz, hogy férfiúi gondolataim bekapcsoljanak. - Doki - biccentek neki üdvözlésképpen, de mozdulatom ahogy félrebillentett fejjel végigmérem őt feje búbjától a cipője orrhegyéig, bőséggel árulkodhat elégedettségemről. Legalább nem egy nagydarab, toprongyos, bűzlő banya áporodott szagú irodáját kell elviselnem.
Pszichológus végzettség ide vagy oda, be kell valljam, kicsit feszélyezve érzem magam egy egyetemen. Mégis csak fiatalokkal kell dolgoznom és, mint tudjuk, általában épp ők a legzűrösebbek. A többség még most kezd felnőtté válni, rátalálni a maga kis útjára, ilyenkor jön az első nagy szerelem komoly tervekkel, vagy épp annak a vége... ez a legnehezebb időszak, nekem pedig olyan tanácsokkal és segítséggel kell őket ellátnom, aminek haszna is van. Ha visszagondolok a saját egyetemista időszakomra az első dolog, ami eszembe jut, az egy igen vonzó művész, aki után hónapokig padlón voltam. Ewan nagy szerelem volt. Hirtelen jött, rövid ideig tartott de annál tartalmasabb és emlékezetesebb volt. Az utána következő években sem volt eseménytelen az az időszak, tehát, ha csak magamból indulok ki is tudom, hogy nem könnyű évek ezek. Az ember élni akar, mert ekkor fiatal, ugyanakkor a jövője alapjaira is ekkor húzza fel a tetőt, fejezi be az építkezést vagy épp közel van hozzá és igen nehéz mindezt összehozni ép ésszel. Főleg, ha közben még történik is valakivel valami komoly, mint például Erickel, aki most sétál be éppen hozzám. Legalábbis a barátja, aki konkrétan megkért, hogy adjak neki időpontot, annyit mondott, hogy kómában volt. Elég sok időt kellett kórházban töltenie, ami miatt halasztania is kell, így valószínűleg van mit feldolgoznia. A srácon látszott, hogy igazán aggódik a barátjáért, tehát bármin is ment keresztül, azért szerencsésnek tekinthető, hiszen minden gondon sokkal könnyebb átevickélni, ha az embernek vannak jó barátai. -Üdvözlöm Mr. Wang.- biccentek felé köszönés gyanánt, miközben felegyenesedek székemből. Lehet, hogy túl hivatalos vagyok, de fiatalokkal dolgozom, akiknél nem sokkal vagyok idősebb. Isten ments, hogy bármelyik is félre értse a viselkedésem vagy valami hasonló történjen, szóval nem árt távolságtartónak lennem. Ráadásul az is feltűnt, hogy igen alaposan végig mért. -Foglaljon helyet.- mutatok az asztal előtt álló székre, majd én is leülök és várakozón rápillantok. Igazából nem nagyon tudom, hol is kezdjem az egészet, mert nem akarok egyből belecsapni a lecsóba, így egy egyszerű kéréssel kezdek. -Meséljen egy kicsit magáról, Eric. Miben tudok a segítségére lenni?- pillantok rá kíváncsian, hiszen az egy dolog, hogy a barátja kért neki időpontot. Ha Eric nem érzi úgy, hogy szüksége lenne rám, akkor úgyse fog beszélni semmiről, ha meg igen, akkor magától is elkezdi hamarosan.
A kórházban töltött időszaknak hála annyira az orromban érzem még mindig az ottani fertőtlenítőszerek tömény, és meglehetősen kellemetlen bűzét, hogy legnagyobb meglepetésemül szolgál az, hogy a kellemes környezetű irodát beöltő illat két szemvillanás alatt kiűzi azt a fejemből. Szinte sikerül megfeledkeznem még arról a szomorú tényről is, hogy a tőlem nem is olyan messze ácsorgó nő valójában orvos… … méghozzá a legrosszabbak egyike. Dilidoki. Na most emberek, legyünk őszinték egymással és persze magunkkal is. Ki az a hülye, aki önszántából, csak mert miért ne, ráveszi magát arra, hogy elmenjen egy pszichológushoz? Az egyik legrosszabb ómen, ha az adott illetőt meg kell invitálnunk nyomorúságos kis életünkbe, de annál is nagyobb repedés – még ha valójában csak hajszálvékony is - a büszkeségünk rendíthetetlen, sziklaszilárd falán. Sokáig mind azt hisszük és gondoljuk, hogy képesek vagyunk magunk túllábalni a problémáinkon… sőt, előszeretettel tengetjük mindennapjainkat egyféle tagadásban, miszerint nincs nekünk semmi bajunk. Csak hagyjuk magunkat úszni az árral, hátha kikötünk majd valahol ahol majd minden jó lesz. Minden baj megszűnik, elfelejtődnek a nehézségek és újult erővel vágunk neki az egyenesnek. De hát abba csakugyan nem gondolunk bele, hogy az elnyomott problémák csak sokasodnak, ha nem foglalkozunk velük. A korábbi önbizalmunk, hogy mi bizony végre önmagunk vagyunk egyszeriben megszűnik létezni, aztán persze ujjal mutogatunk mindenkire, amiért „nem akartak segíteni nekünk.” Akartak… Mindig van aki segíteni akar csupán nem vesszük észre, nem akarjuk észre venni, legrosszabb esetben nem is hagyjuk azt, hogy segítő jobbot nyújtsanak nekünk. Ellökjük őket, hogy aztán bömbölő csecsemőként valljuk be: egyedül nem érünk semmit. Hogy honnan tudom ennyire biztosan mindezt? Mert az én magam útja is ez… az örökös tagadás. És ez így volt már az előtt, hogy a „baleset” még nagyobb szart kavart volna az életemben. Lehet, hogy az apámtól soha nem várhattam többet annál, mint amit mindig „adott”… ő nem az a fajta ember aki ráébredjen arra, hogy minden bajnak ő az okozója. Talán pont tőle örököltem azt az istentelen hülyeségemet, hogy makacs elszántsággal fordultam el barátoktól, tanáraimtól és más-más rokonomtól, akik próbáltak kicibálni a trutyiból. Az pedig, most a kóma után még nagyobb problémát jelent, hogy a múltam bizonyos szegmensei, leginkább a jó emlékeim mintha teljesen eltűntek volna. Emlékszek egy-egy gyerekkori boldogságomat idéző sztori elejére, de a végkimenetelére már nem. Arra, hogy valóban örültem-e bárminek is, hogy miket kaptam, hogy megölelt-e valaki az életben akár csak egyetlen egyszer. Csupán a körülöttem lévőkhöz fűzött negatív maszlagok pörögnek folyamatosan a szemeim előtt és egyre nagyobb és nagyobb utálatot, undort és haragot szül bennem. Tartózkodok mindentől és mindenkitől, pedig tudom, hogy nem szabadna az emlékeim útján alapoznom, hiszen az orvosok elmondása szerint az agyam egy olyan részét érte károsodás, ami az emlékezésért is felelős. Ez idővel vagy javul, vagy nem. Majd elválik. Hogy mit várok a nőtől? Én semmit. Csodákat biztosan nem, márpedig félő, hogy hozzám csodákra lenne szükség, ha azt szeretnék, hogy valamelyest visszatérjek a földi síkra és ne érezzem azt, hogy nem csak szarok a körülöttem lévőkre, de ezáltal úgy a valós létezésemre is. Azt viszont nem akarom, hogy Lewis csalódjon bennem. Ó, micsoda önző dög az ember mi? Mozdulatát látva, apró vállrándítással húzom ki mindkét kezemet a farmerom zsebéből, ezzel pillanatok leforgása alatt vetkőzve le azt a bizonyos „rohadjon meg az egész világ” kisugárzásomat és teszem le a hátsómat a helyül kínált ülőalkalmatosságra. Szívem ezen a ponton kezd el valamelyest hevesebben verni, elvégre mégis csak egy orvos ül előttem, akinek valamilyen szinten kénytelen vagyok megnyílni és ezzel együtt mondani is valamit, ha nem akarom, hogy teljes őrültnek tituláljon, vagy éppen klinikai esetnek. Amit persze magam se tagadnék egy pillanatig sem. Az először hallottakra kis ideig még nem szándékozok reagálni, ellentétben a kérdésével. - Azt hiszem, hogy ezt majd Ön fogja kideríteni… én nem tudom. Engem is csak küldtek. Illetve kértek, hogy jöjjek el. Nem én vagyok az orvos, hogy kitaláljam. Tudja, mint bárki más, én is rávághatnám, hogy nincs nekem semmi bajom. Tökéletes vagyok – vágom rá határozottan, fél másodpercig se véve a fáradtságot, hogy valamelyest szelídebb hangnemet üssek meg. Ugyan az az unott, „ki ha én nem?” stílus uralkodik rajtam mint az elmúlt jó néhány évben mindig. - Mesélni... mi vagyok én mesemondó? - ficánkolok egy kicsit csak, hogy minél kényelmesebb pózt tudjak megtalálni a széken annak ellenére, hogy valójában kifejezetten kellemetlenül érzem magam - van egy multimilliárdos balfasz apám, akinek csak a pénz számít és az, hogy a bátyám tovább vigye majd a céget. Ja ő amúgy a féltestvérem, az anyánk más, ergo értse úgy, hogy egy milliárdos vén kujon aki most egy nálánál vagy tizenhat évvel fiatalabb francia nővel van együtt. Ő az anyám. Nem házasok, ezek alapján azt is mondhatjuk, hogy zabikölyök vagyok akinek semmi joga az öröklésre. Mellette pedig félvér hála nekik, amiért az én k*rva anyámat - ejtek meg egy haragos grimaszt, majd a szék két karfájára nehezedve valamelyest megemelem magam, hogy pózt váltsak. Mintha egy széken olyan sokszor tudnám ezt kivitelezni. - Apám régi munkatársa, mára már haragosa fiának köszönhetem, hogy egy hónapig szunyókáltam a kórházban. Nem tudom mit adott és miért, de azóta semmi jó emlékem nincs az eddigi életemből. Még valamit? - billentem félre a fejem és ez az első pillanat, hogy egy gyermetegnek ható, kíváncsi pillantást vetek a nő irányába. Remélem kellően feladtam neki a leckét.
Azt sikerül rögtön észre vennem, hogy a srácnak nincs nagy kedve ehhez az egészhez, hiszen már a túlon-túl laza testbeszéde is erről árulkodik. Ha érdekelné ez a kis beszélgetés, inkább feszült lenne, izgulna és izgatott lenne, hogy vajon mi vár rá, de ő körülbelül tojik rá. Ez persze nem zavar, hiszen ettől még sok mindenre fény derülhet már most is, akár tudtán kívül is. Csak figyelnem kell a szavaira, a mozdulataira és a mimikájára. Sokszor több mindent elárul az utóbbi kettő megfigyelése és elemzése, mint a szavak. Főleg, ha akad valakinél olyan gond, amit tagadással próbál tudatosan vagy tudat alatt elrejteni, esetleg túlmagyarázni és hasonlók. Nem beszélve a google-pszichológusokról, akik utána olvasnak egy-kát dolognak vagy ne adja az ég, kitöltenek pár tesztet és közlik, hogy ők már tudják, mi a gond. -Nem létezik olyan, hogy tökéletes ráadásul, ha valóban így gondolná, akkor a barátja unszolásának köszönhetően se jött volna el, nem?- kérdezek vissza mosolyogva, miközben lepillantok az előttem lévő kis jegyzetfüzetre, majd közelebb húzom magamhoz felkészülve arra, hogy talán majd használnom kell mostantól. Tetszik a srác stílusa, mert a jelek szerint nem egyy csendes típus, bár nem mindig jó az sem, ha valaki duma matyi. Az mindig egy védekezési mechanizmus, ha valaki sokat rizsázik, viszont így még mindig könnyebb kihúzni az illetőből használható információkat. -Kérlek, most legyél az.- bólintok egyet még mindig azzal a mosollyal a képemen, ami azt a célt szolgálja, hogy bizalomkeltő kisugárzásom legyen. Ha fapofával lesnék rá úgy, mint egy vadászsólyom, aki alig várja, hogy lecsaphasson egy szóra vagy egy mondatra, biztos sokkal feszélyezettebben érezné magát. Az pillanatok alatt kiderül, hogy az apjával vannak bőven gondok, ami egyből magyarázatot ad a habitusára. Vagy tényleg ennyire nem szívleli az apját, vagy ott munkálkodik benne folyamatosan a megfelelési kényszer és a vágy, hogy az apja őt is nézze valakinek. Sosem könnyű, ha az embert háttérbe szorítják, mert például a másik gyermek kis kedvenc de, ha ez még társul némi céges érdekkel, akkor még rosszabb. Ő a kis "mostoha" gyermek, aki tudja, hogy sosem érhet a másik nyomába, ez viszont arra kényszeríti, hogy mégis próbálkozzon valamivel kiérdemelni a megbecsülést. Titkon persze, mert erre ő biztos rávágná most, hogy nem érdekli az egész. Szóba kerül utána, hogy miért is töltött egy hónapot kórházban, de érezhetően elsieti a mesét. Fél vállról, pár szóval említi csak az esetet, nekem viszont épp ez kelti fel a kíváncsiságomat. -Hogy érted azt, hogy semmi jó emléked nincs az eddigi életedből?- kérdezek vissza, hiszen nem nagyon értem, hogy ez most azt jelentené, hogy annak a valaminek -talán méregnek?- köszönhetően csak a rossz emlékek maradtak meg, vagy mi? -A kóma alatti időszakról maradt meg benned valami vagy az teljesen üres szakasz számodra?- biccentem én is kissé félre a fejemet, ahogy ő is tette és érdeklődve várom, mit fog mondani. Sok betegnél előfordul, hogy emlékszik néhány hangra, melyet a külvilágból érzékelt vagy épp úgymond "álmodott", csak az meg nem maradt meg teljesen. Hiszen, sokakkal előfordul, hogy egyáltalán nem emlékeznek az álmaikra, hát akkor mit várjunk attól, aki talán egy hónapon keresztül csak álmodik?
Homlokom vad ráncolásával kezdek el apró mozdulatokat tenni a fejemmel jobbra-balra, ezzel is jelezve értetlenségemet, de annál is inkább elégedetlenségemet. Szívem szerint nem jöttem volna el… és nem azért, mert képtelen vagyok elfogadni a tényét annak, hogy rászorulok valaki segítségére bár tagadhatatlan, hogy részben ez is közre játszik. Egyszerűen utálok veszíteni. Márpedig az ittlétem egyenlő a megbukásommal, hiszen Lewis képes volt megtörni és fölém kerekedni. Képes volt elérni azt, hogy nem foglalkozva semmivel és senkivel, csak és kizárólag magammal és a jóllétemmel, kapjam a sátorfámat és tiszteletemet tegyem egy dili dokinál, aki nem mellesleg egy csillagos ötös nő. Hát kösz szépen, „apukám”. Normális esetben már-már nyáladzva, minden szégyenérzet nélkül fordulok meg az utcán ha egy-egy ilyen mutatós pipi eltipeg mellettem. Sőt, volt egy időszak így a kamaszkorom derekán, mikor utánuk fütyültem vagy éppen megjegyzést tettem a ringó csípőjükre, formás, hosszú combjaikra vagy azokra a kebelcsodákra, amiket lökhárítóként magukon cipelnek. Mára már szerencsére javult valamelyest ez a pofátlanságnak is csak jó indulattal nevezhető csorbám, de ez még nem jelenti azt, hogy nem nézem meg őket ugyan úgy, vagy nem születnek meg bennem bizonyos gondolatok velük kapcsolatban. Jelen eset is azt mutatja, hogy a bennem szunnyadó férfi – akit sokan még most is csak kanos tinédzsernek neveznek – volt az erősebb és nem a tény keserített el, hogy nekem orvoshoz kellett jönnöm – megint -, sokkal inkább az, hogy az orvosom egy ilyen vonzó és gyönyörű nő. Kellemetlen. - Jobb szeretném azt hinni, de legalábbis bemesélni magamnak, hogy csak azért jöttem el végül mert nem hagyott békén a hülyeségeivel. Tudja milyenek az emberek. Minél tovább rágják a fülüket valamivel kapcsolatban, annál inkább beadják a derekukat a hosszú-hosszú tiltakozást követően. Elképzelni se tudja Doki, hogy meddig ellenkeztem szerencsétlen gyerekkel. Már attól féltem, hogy földön kúszva, térden állva fogja cibálni a nadrágomat, hogy vegyek már erőt magamon és jöjjek el… az ilyen inkább szánalmas és kellemetlen nekem, amiért képes idáig elmenni. Szóval jó kölyök módjára fanyalogva ugyan, de eleget tettem a drága jó barátom kérésének – ütök meg egy bizonyosan nyájasnak és drámainak tűnő hangot, mert való igaz, hogy ez történt. Magamtól talán soha nem jöttem volna el idáig. Leheletnyit összeszűkített szemekkel veszem szemügyre az előtte lévő kis noteszt, amit szinte automatikusan húz közelebb magához. - Akkor gondolom most jön az, ami a legtöbb filmben is jól ki van emelve. Én pofázok, maga pedig nagy titokzatossággal néz hol rám, hol a kis papírjaira, amire olykor-olykor vet néhány, ön szerint lényegesnek vélt információt. Azt azért megkérdezném, hogy mi van akkor, ha például hazudok? Félre kezel mert elhiszi, vagy átlát még a hazugságokon is? – fonom össze ujjaimat az ölemben, miközben szétdobott lábakkal, egyre lejjebb csúszok a számomra biztosított székben. Nem mondanám, hogy egyre lazábbnak érzem magam, vagy kényelmesnek találom az ülőalkalmatosságot. Egyszerűen vagyok olyan tahó, hogy nagy terpeszben ücsörögjek egy nővel szemben. Igen, ez a neveletlenség. Kérlelése újabb grimaszt eredményez, én pedig mintha az igazság pányváját akasztották volna a nyakamba, dalolva kezdek el mesélni neki, persze szigorúan ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se mondjak többet a kelleténél. Annál, amiről úgy vélem, hogy egy idegen – mit érdekel engem az, hogy orvos? – is hallhatja. És lám, rátapint a lényegre. - Pont úgy, ahogy mondom. Nem tudok semmi olyan dolgot felidézni régről, ami pozitív érzéseket keltene bennem. Nincsenek jó emlékeim a bátyámról, az apámról vagy úgy alapjában véve bárkiről és bármiről. Ha valaki segít felidézni egyet-egyet, elég kellemetlen migrén tör rám. A neurológus azt mondta, hogy látott már hasonló eseteket, van akinél idővel visszajöttek az emlékek de olyanok is voltak már, akik azok híján maradtak és gyártottak saját szép emlékeket csak, hogy boldogok legyenek. Hát jelentem, én inkább megvárom, hogy az eszembe jussanak, mert lustább vagyok annál mint, hogy csináljak magamnak néhány fals hülyeséget – vonok vállat, következő kérdését hallva viszont néhány másodperc néma csenddel adózok az álmaim előtt amiket akkor láttam, mikor még aludtam. - Csak kusza kavalkádot láttam. Mintha álmodtam volna. De pont mint a legtöbb álom esetében, még ébredésnél emlékeztem rájuk, most már csak az érzések vannak meg velük kapcsolatban. De semmit nem tudnék úgy igazán felidézni. Tudja… - komorulok el egy pillanatra, s mintha ez lenne az első pontja a beszélgetésnek, mikor úgy néz ki, hogy képes vagyok komolyabban is beszélni a problémáimról. - Kicsit fél embernek érzem magam azóta, hogy teljesen üres a fejem. Viszont egy részben úgy hiszem, hogy valamiféle biztonságérzetet is ad. Mert nem vagyok tisztában a sebezhetőségemmel. Nincs, amiről úgy gondolom, hogy elveszíthetem. Tudom őrültség. De úgy ahogy van, az egész életem egy őrültség… - így a végszó mellé megengedek magamnak egy szomorkás kis félmosolyt is, amiben benne van minden lemondásom és beletörődésem.
Figyelmesen hallgatom, mert egyrészt tényleg szeretnék neki segíteni és a lehető legjobban végezni a munkámat, másrészt pedig felkeltette a kíváncsiságomat az ügy. Meglehetősen bonyolult élete lehet szegénynek, amit senkinek sem lenne könnyű feldolgozni. Persze van, hogy valaki makacsul azt vallja, hogy már pedig ő megoldja a dolgait egyedül, de jóval gyorsabban tud ez menni, ha van, aki segít. -Megértem. Sokan úgy érzik, ha szakemberhez mennek, akkor az azt jelenti, hogy valami defektjük van vagy, hogy mások majd emiatt megszólják, de... én szeretek úgy tekinteni magamra, mint a nem vallásos emberek lelki pásztorára vagy ilyesmiként. Hiszen én is, csak meghallgatom a pácienseket, tanácsot adok vagy épp a megfelelő kérdéseket teszem fel, hogy akáe maguktól is megvilágosodjanak. Sokszor, nem merjük magunknak feltenni azokat a kérdéseket, melyekre ijesztő lehet a válasz.- magyarázok egy picit, hogy esetleg némi kedvet csináljak neki ezekhez a beszélgetésekhez, hiszen nem elég, hogy végül rászánta magát arra, hogy eljöjjön. Neki is akarnia kell a gyógyulást és segítenie kell az én munkámat is azzal, hogy őszintén megnyílik nekem. Jóval nehezebb a dolgom, ha valaki makacskodik vagy az egoja miatt úgy dönt, hogy "már csak azért se válaszolok, inkább elviccelem". Elmosolyodok, ahogy ismét beszélni kezd, mert ez egy tipikus hozzáállás az új páciensek részéről, akik úgy érkeznek ide, hogy nem is akarnak elérni semmit, csak beülnek ide, mert valaki meggyőzte őket. -Tudod, nekem nem csak arra kell figyelnem, amit mondasz, hanem arra is, ahogy mondod. Mint például a pókerben. Meg vannak a jelei annak, ha valaki hazudik de, ha nem is figyelnék erre, idővel akkor is fény derülne mindenre.- bizonytalanítom el kicsit, mert most olyannyira magabiztos, hogy tényleg elhiszi, nincs neki szüksége a segítségemre, így elbohóckodja az egészet, csak épp azt nem tudja, hogy ez is elárul nekem valamit: tart attól, hogy mire fogok rájönni. Mondhatni izgul és nem szeret komoly dolgokról őszintén beszélgetni, ezért inkább poénkodik, terelgeti a témát és egyéb praktikákat vet be. Végül aztán csak beszélni kezd és kicsit alaposabban elmondja, mi is a helyzet, amit pedig mond, nem kifejezetten tetszik, hiszen nem lehet kellemes és elég nehéz az ilyesmit kezelni. -Nos, igen. Az általunk kreált emlékekkel ki lehet tölteni ezt az űrt, de nem célszerű, ha valakit jobban izgat az igazság. Esetleg hipnózissal lehet még elérni valamit, de azzal én még nem próbálkoztam, viszont ismerek igen jó szakembereket. A másik megoldás az lehetne, ha beszélsz azokkal a személyekkel, akikkel lehettek emlékeid. A barátaid, családtagjaid... - és itt inkább abba is hagyom, mert tekintve, hogy elmondása szerint nincsenek valami jóban az apjával, nem lenne könnyű megkérni az öreget, hogy meséljen a múlt eseményeiről. Nem beszélve arról, hogy ez esetben talán nem is nagyon vannak jó emlékek vele kapcsolatban, ez a felismerés pedig még rosszabb lenne talán, mint maga az amnézia, viszont beindíthatná a folyamatot, mely során talán visszatérnének az emlékei. Nehéz ügy, mindenképpen az. Most jutottunk el viszont arra a szintre, hogy őszintén beszél végre humorizálás nélkül. Gondolom, ez egyben azt is jelzi, hogy végre lazábban áll a helyzethez, miszerint itt ücsörög a diák tanácsadónál. Talán, most már nem lesz feszült remélem, mert akkor talán még juthatunk is valamire. -Nem volt még részem ilyesmiben, de el tudom képzelni, milyen rossz lehet. Azt hiszem, ilyenkor juthat el az ember arra a pontra, hogy még azoknak az emlékeknek is örülne, amikre régebben azt mondta, bár elfelejtené. Ahhoz viszont, hogy visszatérjenek, neked is akarnod kell és segítened.- pillantok rá komolyan, hiszen szívesen segítek én, ha akarja, de ahhoz ketten kellünk. Egyedül nem tudok csodát tenni és ezt kell a leginkább megértenie. Idő közben szépen jegyzetelgetek, de ahogy eszembe jut, hogy nem rég ezen poénkodott, úgy érzem, nem árt elmondanom, mire jó is ez. -Egyébként igen, a filmekben ez egy tipikus jelenet, ugyanakkor igen hasznos. Ez inkább nekünk útmutatás, hogy akkor is tudjunk a megoldáson töprengni, amikor a páciens nincs jelen. Feljegyzünk magunknak pár fontos információt, mint például azt, hogy neked csakis negatív emlékeid vannak.- világosítom fel kicsit arról, mire is jó ez az írkálás, azon felül, hogy így legalább be tudjuk azonosítani, kiről is van szó. -A barátaiddal beszélgettél a régi dolgokról? Nem sikerült pár emléket felidézni?- kérdezek rá kíváncsian, hiszen ez egy jó kiindulópont lehet. A haverok gyakran szoktak olyan beszélgetésekez folytatni, hogy "héé, emlékszel, amikor ..." és hasonlók. Velük már majdcsak voltak jó emlékek.
Az élettel való hogylétem napról napra változik. Egyszer azt szeretném, ha minden a régi lenne, ha újra emlékeznék még azokra az apró kis részletekre is, amire alapjáraton nem, hiszen az emberi agy képtelen lenne ilyen mérhetetlen mennyiségű információt tárolni. De szeretném, ha újra magam előtt látnám a gyerekkoromat. Azokat a kis szösszeneteket mikor még volt min mosolyognom, mikor még volt miért várnom a holnapot, vagy a többi napot, mert tudtam, hogy számítok. Máskor – a legjelentősebb mennyiségben - viszont örülök annak, hogy mind ebből nem maradt semmi, hiszen biztos vagyok abban, hogy régen teljesen más kapcsolatot ápoltam példának okáért a bátyámmal. Érzem, hiszem, és ezáltal tudom is azt, hogy boldog gyerekkorom volt mellette. Hogy ő volt az elém állított követendő példa, hogy ő volt az életem és a létezésem középpontjában. Mindig hozzá szaladhattam, ő volt az, aki támogatott és vigasztalt. Ma már nem akarok ezekre az emlékekre igényt tartani – már ha voltak ilyenek - mert annál nagyobb csalódás lenne a jelen és a jövő. Mert tudom, hogy mi van most. Az örökös megvető, fitymáló pillantása elszomorít és kétségbe ejt, hiszen ezáltal rákényszerülök annak elfogadására, hogy számomra tényleg nem létezik boldogság. Nem érdemlem meg. És ebből jön a kérdés: mit tettem? Vétettem valamit az életben ellene? Valamit, amire nem emlékszek, pedig kellene? És ha tettem is, jóvá tehető vagy tényleg akkora tragédia, hogy nem érdemlek többet annál mint, hogy folyamatosan ellök magától? De ha így is történt, miért hagyja, hogy teljes tudatlanságomban csináljak hülyét magamból, és hajtsam a magam baromságait és hitét, hogy lesz ez még jobb is? Félek, hogy bekerültem egy lefékezni képtelen mókuskerékbe, ami ráadásul még a hajamat is bekapta, így valóban képtelen vagyok szabadulni bármitől is, vagy alapjában véve kikerülni az örökös körforgásból. Ebből a rémálomból. - Lewis azzal nyugtatott vagy hitegetett, hogy ma már minden második ember dili dokihoz jár. Mondjuk amilyen világot élünk, nem lepne meg. Az örökös elégedetlenség és megfelelési kényszer… szar munkák, kizsigerelő emberek, főnökök… hajtás és megszorítások. Az emberiség tényleg megérett a pusztulásra. Tudja mit Doki? Én azt mondom, hogy hagyjon fel ezzel a szakmával mielőtt még maga is meghülyül és amíg még van valami élhető és jó ebben a nyomorult világban, éljen. Szórakozzon és ne a hülyékkel foglalkozzon, rajtunk már úgyse segít még a csoda se – fortyogok. Meglehet, hogy fiatal vagyok és még nincs annyi tapasztalatom mint sokaknak, de ettől függetlenül hülye nem vagyok. Látom mi folyik a nagyvilágban, hogy milyen választások és lehetőségek elé állítják az embereket, vagy éppen milyen lehetőségeket vesznek el tőlük, amibe tönkre mennek. Örökös viszálykodás, éhezés, túl drága dolgok amiket nem engedhet magának az ember még akkor se, ha valóban szüksége lenne rá, mert nem olyan jó a fizetés, mint amilyet érdemelnének sokan. Ma már minden csak a pénz, az erőszak és a gyűlölködés köré épül. Nem születnek igazi, mély barátságok és mindenki csak magára számíthat. És most a kérdés: akarok én egyáltalán ilyen világnak a részese lenni? Vagy most kell fognom a holmimat, elköltözni valami lakatlan szigetre ahol az ég világon nincs senki és semmi, ami felesleges bosszúságot okozna? Nem érnek el odáig a hírek, a tragédiák, de még azok a szennyező emberek se, akik pokollá teszik az életemet. Vékony réssé szűkített szemekkel nézem meg jobban magamnak az arcát, s leheletnyit előredőlve megrázom a fejem. - Mondja? Hogy nem őrült bele ebbe mind eddig? Azt hallottam, hogy a legtöbb pszichológus vagy pszichiáter hülyébb mint a páciensei és valóban klinikai esetnek számítanak. Maga viszont egészen normálisnak tűnik – ó, micsoda dicséret. Nem vagyok benne biztos, hogy sokan ezt akarják hallani, főleg nem a betegeiktől. De ki mondta, hogy nem gondolom őszintén azon túl, hogy elég nyersen fogalmaztam? - Hipnózis? – szökik a szemöldököm egészen a hajam tövébe – maga hisz benne? Vagy ezzel is csak hülyét akarnak csinálni az alapjáraton is hülye emberből? – nem vagyok egy szkeptikus fajta. Én még azt is elhiszem, hogy tele van a galaxis űrlényekkel, mert nekem aztán senki nem fogja bemagyarázni, hogy egy ekkora rohadt nagy valamiben csak és kizárólag ezen az egy bolygón alakult ki élet. Bár ha azt vesszük, reális lenne az esetben ha az összes fertőző „entitást” itt akarta összegyűjteni a mindenség. Gondolta minek szórja szét az űrben őket? Miért tegyen tönkre más bolygókat is? De a hipnózis mint olyan, úgy él a fejemben, mint egy-egy mesében vagy filmben. Zsebórát lógatnak és hintáztatnak a szemünk előtt, ami aztán körbe-körbe forgó kis spirális alakot fog felvenni, mi pedig rávehetőek vagyunk mindenre. Hát nem nevetséges? - Doki nő, üljön le, egyes! Mondtam nem? A családtagjaim valósággal alkalmatlanok arra, hogy én bármit is várjak tőlük. Minimum háromszor kéne újra születnem, hogy elfogadják a létezésemnek a puszta gondolatát is. De meg ne kérdezze, hogy mi az oka! – mutatok rá határozott tekintettel – mert nem tudom. Véleménye hallatán ugyan elgondolkozok egy pillanatra, de még mindig osztom a korábbi véleményemet. - Néha örülnék nekik igen. De végezetül mindig rájövök arra, hogy talán jobb így. Elszomorítana, hogy ha voltak is szép emlékeim, ma már semmi nem olyan, mint akkor volt. De annak azért tényleg örülnék, ha valaki elmondaná, hogy mit tettem, amiért így alakultak a dolgok. Többre azt hiszem nem is lenne szükségem – egyszerű kis vállvonással jelzem, hogy nem verem nagy dobra a témát, bár azt hiszem, hogy az arcom mégsem erről árulkodik. Mert ha valamit, akkor ennek igazságát és érzéseit képtelen vagyok letörölni róla. - Hm… azt hittem, hogy a pszichomókusok se szeretik hazavinni a „munkájukat”. És ilyenkor mi történik? Hazamegy és amíg főzi a vacsorát, az éppen aktuális betegén gondolkozik? – költői kérdés, ami normális esetben nem érdekelne, szimplán feltenném kérdésnek egyfajta kibúvóként. Mert addig se rólam kell beszélni. Most viszont mégis foglalkoztat. - Nem erőltetik. Eleinte próbálkoztak, de nem mentünk semmire vele, csak a szokásos fejfájásig jutottam el amitől kidőltem egy jó időre. Onnantól kezdve nem téma…bár az feltűnt, hogy elég sok olyan helyre cipelnek el, ami miatt be-beugrik egy-két kis emlékfoszlány – és itt üt belém a „ménkű”, de minimum a felismerés, hogy Lewisék hetek óta azon fáradoznak, hogy visszaszerezzem az emlékeimet. Én pedig észre se vettem mindezt. - Doki… azt hiszem rossz ember vagyok – mintha legalábbis egy gyóntató papnál ülnék, nem pedig pszichológusnál.
Kicsit elszomorít mindaz, amit mond, de egyet is tudok sajnos érteni vele. Az emberek elfelejtettek figyelni egymásra, eltűnt az empátia és úgy teszünk vagy mondunk dolgokat, hogy bele se gondolunk, mit válthat az ki a másikból. A hangsúly pedig anem gyerekeken van mindig. Ha a szülő sem úgy neveli a gyermekét, ahogy kellene, már ott elkezdődnek azok a folyamatok, melyek miatt később talán szenvedni fog az a gyermek. Ettől függetlenül én nem érzem úgy, hogy hátat kellene fordítanom azoknak, akiknek szükségük van segítségre, hiszen éppen azért tanultam, hogy segítsek és, mert érdekel, mi mindenre képes az elme, a tudatalatti, az agy. -Ugyan már. Nincs olyan, akin ne lehetne segíteni, és mégis, hová fajulna ez a világ, ha végképp mindenki önzővé válna? Mindig vannak önzetlen emberek is még, ha kevesen is, pont azért, hogy legyen némi remény, hogy talán jobb is lehet ez még. Igen, jelenleg sajnos nem ezt tapasztalja az ember, mert megváltoztak a nézetek, más az értékrend, de kell az a pár ember, aki másképp látja a dolgokat.-merülök bele kicsit jobban a témába, pedig eszem ágában sincs filozofálgatni a világ nagy dolgairól. Minden esetre szomorúan látom én is, hogy mindenki tesz magasról mindenre, egyedül az számít, hogy pénz legyen és ennyi. -Köszönöm. Ez kedves tőled.- nevetem el magam, ahogy közli, hogy én egész normálisnak tűnök, de sajnos ez nem így van. - Bár ez relatív. Mi az, hogy normális? Azt teszi az ember és úgy viselkedik, ahogy a többi? Társadalmi elvárások szerint él és úgy gondolkodik, mint mindenki? És, ha mindenki rosszul csinálja? Tudod, az egyik professzorom nem egyszer felhívta arra a figyelmünket, ami köztudott ugye, hogy igen vékony a vonal a zsenialitás és az őrület között, tehát nem feltétlenül rossz, ha valaki nem olyan, mint a többi. Ez hoz változást. A más felfogás, más nézet. Te viszont amúgy sem mondhatod magadra, hogy nem vagy normális. Nem skizofrém vagy, csak amnéziában szenvedsz.- mosolyodok elel végül, hiszen a sok rizsa mellett végül is a lényeg ez volt. Nem azért van itt, mert valami pszichés betegsége van, ami gyógyíthatatlan. Azért van itt, hogy segítsek neki feldolgozni a történteket, még mielőtt komolyabb gondot okozna. Szóba hozom tehát a hipnózist, ami egy lehetséges gyógymód is lehet akár, szkeptikus szemlélete azonban nehezíteni fogja a dolgom, azt hiszem. -Szemtanúja és alanya is voltam már, szóval természetesen hiszek benne.- bólintok határozottan, mert nem hazudok, valóban láttam már ilyet nem is egyszer és szerintem az ő esetében segíthet.-Az már más kérdés, hogy biztonságosnak gondolom-e, hiszen, ha az agy elzár valamit, azt okkal teszi. Sokszor több problémát okozhat az, ha elkezdünk bizonyos dolgokat kibontogatni, mint az, hogy nem férünk hozzá az ... adatokhoz.- keresem egy pillanatig a megfelelő szót, de tekintve, hogy az agyra úgy is gondolhatunk, mint egy igen komoly fajta számítógépre, nem is rossz kifejezést használtam. Lehet rebootolni a rendszert, van kék halál és akár vírusos is lehet, ami miatt nem működik megfelelően. Mondjuk ebbe még bele se gondoltam igazán, de ezek szerint akkor én egy számítástechnikai szakember is lehetnék... talán tényleg kezdek én is meghülyülni. -Oké, akkor keresünk más módot. Nincsenek régi fotók, videók, ilyesmik? Azok is sokat segíthetnek. Gyerekkori óvoda és osztálytársak... - ötletelgetek, de tény, hogy így elég nehéz dolgunk lesz. Sokkal könnyebb lenne talán, ha a kedves családtagok normálisan állnának a dolgokhoz és segítenének, de ezek szerint a másik két fejben nagyobb gondok vannak, mint Ericnél. Sosem értettem, hogy tudnak dolgok idáig elfajulni, de a családi béke rendbetétele nem az én dolgom és Isten őrizz, hogy megpróbáljak beleavatkozni. -A jó és rossz emlékek is nagyban hozzásegítenek ahhoz, hogy a jelenben kitartsunk és jó döntéseket hozzunk. Gondolj csak bele, ha fognánk egy teljesen emlékek nélküli elmét, kész képzavar lenne szegénynek. Nem lenne képe önmagáról, nem tudná kicsoda és honnan jött, már pedig az embernek az egyik legfontosabb az életében, hogy tisztában legyen a múltjával, ezáltal önmagával is. Fontosak azok az emlékek, hidd el, mert nagyban befolyásolják azt, hogy most ki vagy.- vagy, hogy kivé válik ezután, mert lássuk be, ha valakinek csak negatív emlékei vannak, az bizony komoly veszélyekkel fenyeget. Ericnek persze nem említem, de az olyan személyekből szoktak pszichopaták vagy gyilkosok lenni, akiknek már a gyerekkoruk is borzalmas volt. Nem tudják, mi az a szeretet, hogyan kell bánni más emberekkel és azt hiszik, hogy az a természetes, ha fájdalmat vagy rosszat okoznak másnak, hiszen úgy nőttek fel. Ericnek szerencséje van, ha azt vesszük, hogy legalább vannak mellette páran barátok, akik bizony felidézhetnek neki dolgokat, mesélhetnek mire, hogyan szokott reagálni és hasonlók, de sokáig nem maradhat pozitív emlékek nélkül. -Igen, vagy épp aközben ugrik be, milyen módszerrel is lehet érdemes próbálkozni, hogy azon a betegen segíteni tudjak.- mosolyodok el, mert idiótának tűnhetek, hogy képes vagyok még otthon is ilyesmiken rágódni, de valóban ott szokott érni a megvilágosodás úgy, hogy akkor épp nem is ilyesmiken töröm a fejem. Ki érti ezt? -Tehát, a háttérben azért munkálkodnak. Ezt jó tudni és nagyon jó gondolat részükről, hiszen egy-egy helyszín beindíthatja a folyamatot. A fájdalom pedig... sajnos, ez olyan, mintha egy zárt ajtót feszegetnénk, szóval nem lesz soha kellemes élmény. Az ajtó viszont, ha ki akar nyílni, akkor végül ki is fog.- próbálom hasonlatokkal magyarázni, mi is mehet végbe az agyban, bár ez is olyasmi, ami csak feltételezés. Nem tudjuk, hogy egy olyan szervnek, ami egy egész mechanizmust működtet, miért egyszerűbb sokszor elzárni valamit, mint feldolgozni, akármekkora trauma is. Bár általában ez egyén függő, hogy ki mennyire képes elfogadni és megérteni dolgokat. A jó emlékek elzárását viszont egyáltalán nem értem, mi célt szolgál. Talán, épp Eric hozzáállása az oka, hogy úgy érzi, hogy most teljesen jó, hogy nincsenek jó emlékei, mert legalább nem hiányzik neki az, ami esetleg régebben volt. -Mégis, miért lennél te rossz ember?-hökkenek meg a szavai hallatán, mert nem igazán értem, hogy mi miatt jutott erre? Mi jutott eszébe, ami miatt rossz embernek érzi magát? Jó lenne ilyenkor hallani a beteg gondolatait, mert így csak abban reménykedhetek, hogy őszintén elmondja, mi jár a fejében.
Kezdőlap
| 