Sean&Emily

“If you spend your time hoping someone will suffer the consequences for what they did to your heart, then you’are allowing them to hurt you a second time in your mind.”

Egészen tehetséges voltam, ha arról volt szó, hogy az érzéseimet figyelmen kívül hagyva navigáljam tovább az életemet. Mindig rezzenéstelen arccal tűrtem a fájdalmat, ami belülről mardosott, és még csak a fogamat sem szorítottam össze, hogy az elviselésben könnyebbséget adjak magamnak. Most viszont mindent megadtam volna bárkinek, ha megmutatja, hogyan kell egy olyan fájdalommal bánni, ami felér a szíved elvesztésével. Éreztem már ilyet, egyetlenegyszer. Akkor sem tudtam kezelni, és most sem megy. A közelgő sírás iránti vágyam, megannyiszor megfeszítette az izmaimat, akárhányszor végig gondoltam a szavak súlyát, amit Sean és én is kimondtunk. Néma megállapodás volt köztünk, mert egyikük sem bírta kimondani a kijózanító választ, ami véget vetne az életünk bizonyos szeletének. Úgy éltem meg a napokat, mint aki tagbaszakadt, csak tőmondatokban beszéltem. Ha bővebb kérdésre kellett felelnem, akkor is próbáltam kitérni előle. Szerencsére az elzárkózás művészete nem állt tőlem messze, így senkinek nem tűntek fel a mögötte húzódó okok, amik úgy éreztem, képesek lennének megölni, ha nem küzdenék minden erőmmel az életben maradásért. Egy újabb levegő vétel, egy  újabb vasmarokkal járt, ami a torkomat égette és fojtogatta. Este volt a legrosszabb a sötétség, régebben nyogtatott, és még jobban segített abban, hogy Sean lélegzetvételeire fókuszáljak, ami lassan elringatott. Most viszont ez a csönd volt az, ami felrázott, és ha hagyta is, hogy egy pillanatra elszenderüljek, rémképek váltakoztak. Nem tudtam, hogy nézz ki Maggie Williams, de az álmaimban ott volt. Kísértett, egy gyerekkel az oldalán, aki a kezét szorongatta. Sean kislánya..és Maggieé. Nagyot nyeltem, ahogy kifelé bámultam a metró ablakán, mindegy volt mit nézek, csak nézzek valamit, hogy ne kelljen az emberekre néznem. Attól féltem, ha megteszem a szánalom apró szikráját is meglátom a kutató, idegen szempárokban, akiket bizonyosan a saját nyomoruk jobban érdekelt, mégis úgy éreztem, mintha minden rám lenne írva.  Idegességemben, pedig észre sem veszem, hogy a kezem a hasamra siklik. Már jó ideje ott pihent, aztán egyre erőszakosabban nyomtam beljebb, míg nem ennek fájdalma nem élesztett fel. Remegve veszem el onnan a kezemet, és rázom meg a csuklómat, mintha csak a fájdalmat akarnám belőle elűzni, pedig csak az állandó üresség érzését, akarom magamtól eltaszítani. Talán nem is attól függ ez az egész, hogy tudom a fájdalmat kezelni vagy sem, mert semmi nem függ attól, hányszor találkoztam ezzel életemben. Jobb akkor sem lesz.  Akkor is úgy fogom érezni, hogy elárultak, hogy akkor abban a pillanatban az a nő elvett tőlem valamit, ami az enyém volt. Érzelmeket, időt, és minden mást ami miatt Sean lefeküdt vele. Azt sem tudom hányszor történhetett meg. Sean állítása szerint egyszer, de ahogy előtte konzekvensen tagadott, hogy bármi köze lenne a nőhöz, már nem igazán tudtam mit higgyek. Lehet hogy azt hitte, hogy annak a ténye, hogy egyszer történt, majd lágyít valamennyit az egész történeten? Ismét csak megrázom a fejemet, ahogy az ajtóhoz lépek, talán még van valamennyi időm még Sean megérkezik, hogy átöltözzek. A napokban én is elkezdtem összepakolni, így nem lesz egyszerű menet, de igyekeztem minél gyorsabban elintézni, és aztán tovább állni.
Belépve az ajtón, érzem őt. Furcsa, de az ember megérzi, ha itt van a másik, már akkor amikor belép. Leginkább azt szerettem, hogy ilyenkor minden olyan nyugodt volt, mint Sean maga. Most viszont zaklatott volt minden. A falakból áradó hideg levegő, pedig a csontomig hatolt. Napok óta az én hangtalan sírásom tölti meg energiával a teret, amit csak én hallok, de néha biztos voltam benne, hogy a néma sikolyok, amiket a párnába fojtottam  el beitták, magukat a bútorokba, és a ház minden szegletébe. Úgy vezetem végig a tekintetemet a folyosón, mintha nem is a miénk lett volna, már éppen készülök is vissza lépni, és halkan becsukni magam után az ajtót, amikor meglátom ahogy egyújabb dobozt helyezz a többi tetejére. Minden bizonnyal még most kéne lépnem, mielőtt észrevesz, de gyáva vagyok ahhoz is hogy elfussak, de ahhoz is hogy ne tegyem meg. Hangtalanul engedem ki a számon a levegőt, amit egészen addig a másodpercig benntartottam, amíg a doboz a megfelelő szögbe nem került. Végül rám nézz. Én pedig ledermedek. A kezem megszorul az ajtó gombján, ahogy próbálom újra elnyomni a fájdalmat, ami feléled a kékszempár láttán. Ez a szempár talán jól ismerte Maggie tekintetének legsötétjét, emlékezetetem magamat, és húzódik vissza az egy pillanatra megcsillanó gyengeség, ami árulkodó jelként égett az arcomra.
- Én csak..- kezdek bele, majd lefelé nézek a padlóra, keresem a horpadást, amiben már annyiszor elbuktam, és már akkor itt volt, amikor beköltöztünk. Gyűlölni, akartam az emlékeket…mi van ha itt is járt Maggievel?
- Sajnálom, nem akartalak megzavarni. Azt hiszem most jobb is, ha csak gyorsan beugrok pár cuccomért, és már itt sem vagyok.- viharzok el mellette, rá sem nézve, nem engedve annak, hogy újra a tekintetébe fussak.
Ahogy beérek a hálóba kutakodni kezdek, az összekészített holmim közt, miközben idegesen a fülem mögé tűrök egy kósza hajtincset. Közben pedig azért imádkoztam, hogy csak hagyja, hogy elmenjek, miközben a szívem belesajdult az érzésbe.

Emily&Sean

We all have something buried in that lake. Something to lose, something to hide, something more than we are willing to admit.

Ez volt az utolsó köröm a házhoz.
A többi sem volt könnyű, de a tudat, hogy ezzel valóban vége, felfoghatatlan súlyként nehezedett a mellkasomra. Nem akartam kiköltözni, nem akartam itt hagyni ezt az életet, a vele töltött évek emlékeit… akárhova néztem, mindenről ezernyi apró jelenet elevenedett meg a szemeim előtt. Fájt értük a szívem. Fájt, hogy így elcsesztem mindent. Emily mellett azt hittem, jó irányba fordult az életem, hogy mellette én is megváltozhatok, de úgy néz ki, ezzel csak áltattam magam, és ami még rosszabb, hogy őt is.
Nem voltam képes jobb emberré válni, ezt ideje lett volna elfogadnom végre, az az oltári nagy felfordulás, aminek jelenleg a közepén ácsorogtam, mindennél beszédesebben árulkodott róla. Elvesztettem a menyasszonyom, még éppen azelőtt, hogy megkérhettem volna a kezét. Újra összeköltözöm Jayjel, akinek az életfilozófiája még mindig a pia, a szex és a bulik körül forog, csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt. És az is lehet, hogy van valahol egy lányom, akinek a létezéséről fogalmam sem volt.
Nem vágytam rá, hogy újra találkozzak Maggie-vel, és egyelőre nem is tudtam rávenni magam, hogy felkeressem. Talán attól féltem, hogy mi van, ha bebizonyosodik: a gyerek valóban az enyém. Szükségem volt néhány napra, amíg felkészülhetek a válaszra, a gondolataimat amúgy is minden percben Emily töltötte ki. A friss és a régen eltemetett érzések annyira felkavarodtak, hogy nehéz volt bármire is koncentrálni, és tisztán látni köztük, csak tapogattam, hogy mi lehet a jó irány, de úgy éreztem, hogy bármerre is nézek, mintha egy vastag, szürke felhő takarná el a kilátást.
Egyetlen dologban voltam csak biztos: ha volt valami, amit még megtehettem, azt meg akartam lépni. Elvégre még nem mondtuk ki kerek-perec, hogy vége. Ha volt egy szikrányi remény, hogy talán hathatok rá, meg kellett próbálnom. Egy részem valahol tudat alatt remélte is, hogy összefutok vele ma este. Láttam, hogy a szomszéd szobában ő is elkezdte összekészíteni a cuccait. Először meglepetésként ért, valamiért azt hittem, itt fog maradni, csak én költözöm el, de végül is logikus, hogy nem akarja ebben a házban folytatni tovább. Bizonyára most mindent gyűlölt, ami rám emlékeztette. Pedig a melóban is nap mint nap találkozni fogunk… Talán már át is kérte magát egy másik műszakba? Egy másik laktanyába? Vagy nekem kellene megtennem?
Nem hallottam, hogy benyitott. Mintha egy furcsa késztetés vezette volna az ajtóhoz a pillantásom, valahányszor itt vagyok, a tekintetem mindenhol őt keresi, de mikor megláttam, mintha csak az előbbi gondolatom elevenedett volna meg előttem… Nagyot nyeltem. Nehéz volt levennem róla a tekintetem.
A pillanatnyi dermedtsége elárulta, hogy őt is meglepte a jelenlétem, nem számított rá, hiszen nem láthatta odakint a kocsimat. Mintha így tiltakozott volna a költözés ellen, reggel beadta a kulcsot. Jay azt mondta, van esély, hogy megbütyköli éjfél előtt, és ez esetben eljön vele értem, ha nem… úgy néz ki, lesz még egy utolsó éjszakám ebben a házban.
A hangja megtörte a gondolatom.
-  Nem zavarsz… - mondtam rögtön, de mielőtt bármit is hozzáfűzhettem volna, már el is viharzott mellettem, és bevette magát a háló védelmező falai közé. Pár pillanatig csak néztem a csaknem teljesen bezáródó ajtót, majd rá kellett jönnöm, hogy ez volt az az alkalom, amit úgy kívántam az előbb. Megnyaltam az ajkam, miközben megpróbáltam valahogyan felkészíteni magam, de a lábaim túl gyorsan odavittek. Tudtam, hogy mi a tét, a szívem szinte a torkomban dobogott, ahogy halkan koppantottam párat a résnyire nyitva maradt ajtón.
- Em… – hajtottam be óvatosan, hogy őt is láthassam közben. Éppen háttal állt, az ágyon fekvő csomagjai fölé hajolt, mintha kutatott volna valami után. A ruhája olyan hívogatóan feszült meg a derekán, hogy még mielőtt tudatosítani tudtam volna, gondolatban rácsúsztattam a tenyerem és finoman magamhoz húztam. – Beszélnünk kell – kezdtem bele, és a szándékomat nyomatékosítva be is léptem az ajtón, halkan becsukva magam mögött, ezzel elállva az egyetlen menekülési utat. Nem akartam erőszakos lenni, de el kellett érnem, hogy meghallgasson, ami az utóbbi napokban nem igazán sikerült.

Sean&Emily

“If you spend your time hoping someone will suffer the consequences for what they did to your heart, then you’are allowing them to hurt you a second time in your mind.”

Gondolataim nagyrészét Sean töltötte. Meg sem próbáltam ellene tenni,  erőm nem volt hozzá. A végtagjaim elgyengülten tették a dolgukat, de a legkevesebb energiát fektettem bele, ami nem a munkám részét képezte. Legbelül úgy éreztem, mintha mindvégig sötétség venne körül, és az ismétlődő szavak, csak löknek egyet rajtam, újra és újra.  Megszámlálhatatlan mennyiségű kávéval próbáltam magam életre kelteni, és kirángatni magam abból az állapotból, amiből nemhogy nem tértem magamhoz, de mintha most néznék teljesen a fenekére. Megannyiszor felsejlik bennem a kérdés, hogy hogyan hihetem abban, hogy meg vár? Az hogy ennyire naiv voltam az egyik pillanatban dühített a másikban pedig elkeserített. Kezeim folyamatosan kerestek valami fogást, mintha egyfolytában a zuhanástól félve kéne valami után kapnom. Ujjaim megmerevedtek, majd egyenletesen a tenyerem húsába vájtak. A fájdalom segített, de kevés volt ahhoz, amit legbelül éreztem. Azt a fajta gátat, amit áttört egyetlen nő neve, megállíthatatlanul söpört bennem végig, és az emlékeimet teljesen más színben tüntette fel. Gyanakodni kezdtem, már azokban a pillanatokban is, amikor Sean mellettem volt. Vajon tényleg azért volt velem, mert szeret? Vagy csak egyszerűen a megszokás ideje túl hosszúra nyúlt már, hogy elhagyjon. Annyi kérdés volt a fejemben, mégsem tudtam őket feltenni, hisz, nem bírtam szembenézni az igazsággal, ami a fejemben egész végig ott volt. Tudatosan kerültem ki, és egy percig sem hagytam magamnak, hogy elgyengüljek, esetleg kérdezzek. Azt sem tudom mit érnék vele, ha kérdeznék. Hisz ha válaszolna is, most nem tudom elhinni egy szavát sem. Annyi éven át örizgette ezt a titkot. Egy részem erőszakosan meg akarta érteni, hisz szerettem Sean-t, az életem árán is megkockáztattam volna, csak hogy jó színben tüntessem fel, mert ő volt a legjobb ember a világon, akit valaha ismertem. De ezzel együtt elindított bennem valami mást is, nem tudtam eldönteni, hogy mit nem vettem még észre a kapcsolatunk folyamán. Hajlamos voltamaz emlékeimet megszépíteni, kiskoromban rá voltam kényszerítve, hogy ezt tegyem. Vajon ezt tettem Seannal való kapcsolatom alatt is? Nem voltam biztos semmiben, és ahogy rám nézett, ahogy beléptem az ajtón, abban votam a legbizonytalanabb, hogy erre fel voltam készülve. Az arca fáradt volt a kék szemeit pedig, egy folytonos fájdalom tarkította, akkor láttam ilyennek utoljára, amikor tudat módosító szereket használt.
- Én nem maradok sokáig.- teszem hozzá ahogy menekülőre fogom, mi mást mondhatnék. Itt sem kéne lennem, meg kellett volna várnom, míg kipakol, és megspóroltam volna mindkettőnknek, ezt az egészet. Menekülök, érzem a sietős lépteim remegnek, míg a torkomat a sírás szorongatja. Gyűlöltem sírni, de még jobban gyűlöltem, hogy ez volt az a helyzet, amiből nem tudok kilábalni. Megrázom a fejemet, és próbálok összpontosítani arra amt csinálok. Mély levegőt veszek, amit jó ideig bent tartok, és be is szorul, ahogy meghallom, hogy utánam jött. Lehunyom a szemeimet, nem értem miért csinálja ezt. Összeszorul a gyomrom, a hasamat erőteljesebben feszítem meg ahogy koncentrálok. De semmi értelme az illata csak még jobban az orromba kúszik, ahogy végül egy nagy levegőt veszek magamhoz. Ezt már soha többé nem fogom érezni, olyan közelről, ahogy eddig, nem fog hozzám érni, nem bújhatok a nyakába a világ elől. Egyszerűen nem tehetek semmit, az egyetlen menedékemből menekülnöm kellett.
- Sean ne tedd ezt még nehezebbé.- hangom erőtlenül kérleli, megremeg, ahogy próbálom visszautasítani. Miről akar beszélni, hogy van egy gyereke valaki mástól? Hogy  viszonya volt egy nővel, amíg én nem voltam itthon?
- Már mindent megbeszéltünk..- nyelek egy nagyot, majd felé fordulok,  az ajtó felé kapom a tekintetemet, amit becsukott, visszavezetem rá és elgyötörten nézek a szemeibe.
- Gyereked van valaki mástól? Mégis miről akarsz beszélni?- rázom meg a fejemet lassan, beletelik néhány percbe amíg összeszedem magamat, és újra lenyelem a könnyeimet. Közben kezeimet, magam előtt keresztezem, nem engedhettem meg, hogy közelebb jöjjön.
- Kérlek ne csináljuk ezt...nincs már mit megbeszélni.- rázom a fejemet meg, és próbálok határozottnak tűnni, de tudom, hogy az arcomról, megannyi érzelmet le tudott mrá olvasni. Hisz ő volt az egyetlen, aki előtt leeresztettem a védelmi vonalaimat.

Emily&Sean

We all have something buried in that lake. Something to lose, something to hide, something more than we are willing to admit.

Nem marad sokáig… A hangja egy ideig még a fülemben csengett, a sietős lépteivel együtt, ahogy rám sem nézve beviharzott a hálóba. A tekintetét olyan mereven előreszegezte, mintha azt a célt tűzte volna ki, hogy az ágyúzörej sem fogja kizökkenteni. Mintha teljesen kizárta volna a külvilágot. Bizonyára nagyon bánta, hogy ma eljött. Nem akart volna összefutni, erre akár a nyakamat is rátettem volna, de úgy tűnt, a véletlen ezúttal nekem kedvezett, én pedig éltem is a lehetőséggel.
Napok óta próbáltam beszélni vele, de került, ahogy csak tudott, a hívásokat ignorálta, és arra a néhány próbálkozó sms-re sem jött semmi reakció. Végül, még ha nehezemre is esett, beletörődtem, hogy időre van szüksége, hogy feldolgozza ezt az egész felfordulást. Csakhogy az idő a köztünk támadt szakadékot is elmélyíthette, ennek pedig nem akartam esélyt hagyni. Az nem lehet, hogy ennyi volt…
Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy nem tehettem semmit, addig biztos nem, amíg meg nem próbáltam. A szobába lépve, egy reflexmozdulattal beletúrok a hajamba, és mély levegőt veszek. Figyelem, mit csinál, csak valamivel késve szólalok meg.
- Neked lehet, hogy már nincs több mondanivalód, de nekem igen. Adj néhány percet. Kérlek. – Habár a hangján hallottam, hogy remeg. Biztos nehéz volt belépnie a házba, pláne úgy, hogy engem is itt talált, az emlékek és a fájdalom csak még erősebb hullámokban rohanhatták meg. Az én szívem is belesajdult, ahogy kérlelt, hogy ne nehezítsem meg, de őszintén szólva nem volt más választásom. Egyáltalán nem beszéltünk meg mindent.
Ahogy megfordul, most már közelebbről is láthatom az arcát, a szeme alatti sötét karikákat és a fáradt puffadás nagy részét ügyesen elfedte az alapozó, de azért nem esett nehezemre észrevenni, hogy elég rossz bőrben volt.
- Még nem biztos, hogy az enyém. El fogom végeztetni a tesztet – osztom meg vele halkan az információt, ami azért lényeges volt. – Lehet, csak vaklárma az egész, ezt is belekalkuláltad? – teszem fel a kérdést, és igyekszem keresni a tekintetét.
- Akkor is elhagynál, ha nem az enyém? – Nehéz kimondani, de tudnom kell, hogy mi jár a fejében. Egyelőre nem megyek közelebb, a keresztbefont karjai egyértelmű jelzést adnak, hogy kézzel-lábbal védekezne ellenem. A szavaira most én ingatom meg a fejem.
- De van, Emily. Tudnod kell, hogy most is úgy szeretlek, ahogy aznap, mikor először csókoltalak. Egyszerűen nem tudom elképzelni nélküled. Tudom, hogy óriásit hibáztam, és hogy nem ezt érdemelted tőlem. Hidd el, bármit megtennék, hogy visszacsináljam – tartok egy aprócska szünetet, míg őt vizsgálgatom, érzem, hogy a szívem újra elnehezül és csordultig telik. – De ezt már sajnos nem tudom megtenni, arra viszont még van esély, hogy jóvá tegyem – lépek óvatosan közelebb, hisz’ a távolság olyan kicsi. Gyengéden végigsimítok a mellkasa előtt összezárt karjain. – Engedd meg, hogy visszaszerezzem a bizalmad… nem csinálhatjuk ezt – pillantok erőltetetten körbe a kiürült szobán, mintha azt akarnám jelezni, hogy kész őrültség, ami zajlik. Ő hozzám tartozott, nem mehetett csak úgy el.