Jae-ni & Han-jae

Hunyorogva néztem a környéken álló rendőr és mentőautók fényeit. Mi a halálért nem lehet ezeket lekapcsolni, amikor már a helyszínen vannak és egyébként is biztosították a környéket? Megvakul az ember... Nehéz volt felfogni, hogy mi történt, ami miatt most itt vannak a hatóságok és hogy én ezt az egészet nem csak távolról, vagy a tévé képernyőjéről látom viszont, hanem benne vagyok, a kellős közepén. Lefelé biccent a fejem, a pillantásom pedig ezúttal a még mindig remegő kezemre siklott, amit rögtön ökölbe is szorítottam. Az érzés, ami kiváltotta a remegést nem múlt el, de legalább már nem tűntem félős kislánynak, aki retteg, mert ráijesztettek a sötétben. Végül is nem haltunk meg, akkor miért kell úgy kezelni, mint egy porcelánbabát? Még azt sem engedik, hogy egyedül hazamenjek, pedig tényleg semmi bajom. Az államon lévő karcolást is indokolatlanul nagy tapasszal tüntették el, most úgy nézek ki, mint valami hülyegyerek. Árt az imidzsemnek.
Tudatosan zárom ki a tényt, hogy akár ott is veszhettünk volna. Nem csak én, vagy Finn, mindketten pórul járhattunk volna, gyakorlatilag egy elmebeteg miatt, aki épp ma, épp azon a metrón döntött úgy, hogy nevet akar szerezni magának. Más magyarázatot nem tudok elfogadni. Nem normális, hogy valaki úgy keljen fel, hogy ártani akarjon embereknek. Mindegy mit követtek el ellenünk, nem az a megoldás, hogy másokat büntetünk érte. Vagyis... Még lentebb hajtom a fejemet és ezúttal a kezeimet is a homlokomra nyomom, az ujjaim a hajamba fúródnak. Pont így éreztem magamat Kang temetése után. Légszomjam van, hiába veszek azonban levegőt, a mellkasomat tovább szorítja valami láthatatlan erő. Hiába próbálnék most valamire koncentrálni a szemeimmel, biztosan nem látnék túl saját magamon. Mély levegőket veszek, hogy leküzdjem a szédülést, miközben azt mantrázom magamnak, hogy össze kell szednem magam. A húgom már úton van, neki pedig azt mondtam, hogy semmi bajom. Nem játszhatjuk el ugyanazt, mint Kang temetése után.
Fújtatva emelem fel a fejemet és húzom ki magamat. Azon kezdem pörgetni a gondolataimat, hogy mekkora szerencse, amiért a bátyám nem ma van szolgálatban. Az már tényleg kurva nagy túlzás lenne, ha még jobban körbe ugrálnak, amiért egy rendőr öccse vagyok. Baromira nem vagyok benne biztos, hogy nem lesz esetleg így is következménye annak, hogy Jihan a bátyám.
Szinte meglepődöm, amikor belátható távolságon belül meglátom a húgom apró alakját, egyenesen felém közeledni. Áttúrom a hajamat, miközben lerázom magamról a takarót, amit amúgy is indokolatlanul terítettek a vállam köré. Nem buktam ki, nem kaptam sokkot, meg semmi ilyesmi. Felállni már nem tudok, mielőtt Jaeni odaérne hozzám, pedig mennyivel menőbbnek néztem volna ki... Na mindegy.
- Minek futsz ilyen cipőkben? Jól hasra esel és a te orrod miatt kell kórházba menni. - Ciccegve ráztam a fejemet, tudomást sem véve az államra simuló tapaszról, ami egyértelműen az én sérülésemről tanúskodott. A bevert könyökömet, vagy oldalamat nem mutogattam senkinek, egy lila folttal több vagy kevesebb úgysem számít már.
- Jól vagyok, nem kell aggódni. Semmi bajom. - Olyan vehemenciával magyaráztam ezt a lánynak, hogy én magam teljes mértékben el is hittem az állításokat. Sejtettem, hogy a szavaim ellenére is elég nagy aggodalmat okoztam a húgomnak, ezért nem ellenkeztem túlzottan az akarata ellen, ha körbe akart volna tapogatni sérüléseket keresve, még az is rendben lett volna. Gyereknap, vagy ilyesmi.
Amikor megláttam közeledni egy mentős kollégát, előre hajoltam, hogy még véletlenül se menjen el mellettünk. - Elnézést! Teljesen jól vagyok és jött értem valaki... - Ezen a ponton nemes egyszerűséggel Jennie felé böktem. - Elmehetek? - Teljesen őszintén reménykedtem benne, hogy igen lesz a válasz. Ugyanilyen érzelmekkel fordultam a lány felé is. - Elmegyünk enni? Éhen pusztulok... - A kezeimet a hasamra csúsztattam és igyekeztem olyan kifejezést varázsolni az arcomra, mint amilyen egy óvodás gyereknek lehet, ebédidő előtt.

Hanjae & Jaeni

Soha nem voltam az a típusú ember, aki annyira nagyon aggódott volna a családjáért. Nyilvánvalóan azért kommunikáltunk egymással, de tisztában voltam vele, hogy Han elég agresszív ahhoz, hogy ha valaki úgy istenesen el is verné, akkor biztosan bosszút állna rajta a haverjaival. Onnantól kezdve, hogy ketten voltak már – minimum – összességében el is dőlt a dolog. Nem állítom, hogy a kisebbik bátyám rendíthetetlen lenne, de ha mérges és Shint is belekeveri a hülyeségeibe, akkor szerintem azok ketten simán felrobbantják az egész univerzumot. És ha már ennyire messze mentünk a témától, akkor egyértelművé kell tennem azt is, hogy az egész univerzumban nem létezik olyan ember, aki szerintem fel tudná emelni az idősebb bátyámat. Jihan Hanhoz és hozzám képest határozottan nyugodtnak számított, ugyanakkor szerintem ő hármunk közül a legijesztőbb éppen azért, mert tudja, hogy mikor kell befogni a száját. Nálunk az emberek fel tudnak készülni arra, hogy a szánk jobban jár, mint a kezünk. Mivel nő vagyok és és abból is egészen pici fajta – szerintem, ha nem hordanám a cipőimet, akkor a szél az tuti, hogy elfújna. Ezek a cipők pedig a leginkább arra alkalmasak, hogy alul próbáljak meg az embereken fogást találni velük úgy boka tájékon, vagy mondjuk valakinek a lábai közé akarjak rúgni velük. Han már ettől egy fokkal feljebb van, mondhatjuk úgy is, hogy ha a GTA-ban én vagyok az a csöves karakter, akkor Han már egy fokkal jobb nálam, mert ő tényleg ki tud ütni valakit úgy rendesen. Jihannak pedig előny nyilvánvalóan a súlycsoportja és a kisugárzása is. Mivel ő nem az a fajta személy, aki egyszer szól és üt, hanem kihasználja a meglepetés erejét, mondhatom úgy, hogy már-már legyőzhetetlennek tűnik. A kriptonitját én nyilvánvalóan ismerem, és nem fogom megosztani senkivel, mert csak nekem vagy a bátyámnak adatott meg az a dolog, hogy le akarjuk győzni a család legöregebb gyerekét.
Elmondhatom azt minden szégyenérzet nélkül, hogy amikor Hanra vártam és késett, még nem feltételeztem, hogy arról fogok telefont kapni, hogy a metrón lövöldöztek, amivel az étteremhez tartott. Összességében viszont az nagyon is igaz volt, hogy haragudtam rá, amiért elfelejtette a mai alkalmat és már éppen indultam volna visszafelé, amikor felhívott. Hallottam ugyan a balesetről, de egészen addig, amíg Han el nem magyarázta nekem, hogy jól van és menjek érte, mert máshogy nem engedik el, bele se gondoltam abba, hogy konkrétan a bátyám meg is halhatott volna, miközben én puffogtam, mert elfelejtette, hogy meghívott kajálni.
Valószínűleg sosem ismerném be Hannak, de csak akkor jöttem rá, hogy metroval közlekedni, miután elkaptak egy lövöldözőt, teljességgel felelőtlen volt, viszont túlságosan felszökött az adrenalinszintem ahhoz, hogy csak úgy taxiba üljek. Szinte biztos, hogy a sofőrrel üvöltöztem volna, amiért beállt a dugóba, vagy éppenséggel betartotta a közlekedési szabályokat, szóval nem feltétlenül volt az egy járható út. Mivel egy másik földalatti közlekedett arrafelé, ahol Han kiszabadult a járműből és felszínre került, könnyen eljutottam a helyszínre, de folyamatosan ráztam a lábam, amíg oda nem értem a megfelelő megállóhoz. Mivel sokan voltak, és többen meg is sérültek, nehezen találtam meg a tekintetemmel a bátyámat, de amint észrevettem, határozottan sietni kezdtem felé. Jelen helyzetben képes lettem volna megölelni, és egy puszit adni a homlokára csak azért, hogy nem halt meg, de amint elkezdte mondani a magáét, már belém fagyott a szó.
Ahelyett, hogy bármit mondtam volna a megjegyzésére, egyszerűen mellé guggoltam és a két kezembe fogtam az arcát, amit jobbra balra forgattam, majd még a feje búbját is megnéztem magamnak, mivel mindössze ennyit tehettem meg, nem kezdhetem el vetkőztetni nyilvánosság előtt. És ez most nem arról szól, hogy Han milyen jogait sérteném meg, hanem sokkal inkább tartok attól, hogy valaki azt hiszi, hogy nem kap enni és attól néz ki úgy, mint egy giliszta.
- Semmi bajod? – egészen halkan szólaltam meg és éreztem, ahogyan a könnyeim legördülnek az arcomon – Nem baj, ha ki vagy bukva amiatt, ami történt, de örülök, hogy nem sérültél meg.
Összességében magam sem tudtam, hogy mire kellene számítanom azzal kapcsolatban, hogy felhívott. Egy dolog, amit mond, valószínűleg én sem akarnám, hogy aggódjon és elhallgatnám a sérüléseimet előle. Igyekeztem elnyomni a késztetést, hogy konkrétan a mentősöktől is elfogadjak egy szakvéleményt a bátyám állapotáról.
Mikor a mentős odajött és jóváhagyta, hogy elmenjünk, akkor én kérdés nélkül fogtam meg a bátyám kezét és segítettem neki felállni, már amennyire kitelt tőlem és ezt akkor sem voltam hajlandó elengedni, amikor már talpon volt. Ha ő megpróbálta volna kihúzni az ujjait a tenyeremből, akkor erősebben szorítottam volna, de amint magunk mögött hagytuk a katasztrófa helyszínét, egyszerűen kitört belőlem a sírás és muszáj volt megállnom. Ezen a ponton már úgy döntöttem neki a fejem a mellkasának, mintha amúgy köztünk szokás lenne egymást ölelgetni és képtelen voltam abbahagyni a sírást.
- Azt hittem, hogy darabokban kell hazavinni Jihanhoz – magam sem tudtam, hogy miért mondok neki ilyen dolgokat, főleg azok után, hogy Kang halálát alig dolgozta fel. A nyelvembe kellett harapnom, hogy ne említsem a fiú nevét – Mit csináltam volna, ha arra érek ide, hogy nem vagy magadnál?
Ha nem arról lenne szó, hogy a bátyámat mennyire féltem a haláltól, akkor minden bizonnyal megpróbálom őt elverni amiért ilyen helyzetbe került. Óvatosan fejtettem le az ujjaimat a kezéről, hogy a karja köré fonhassam a sajátomat és úgy sétálhassak vele tovább. Megnyugtatott az, hogy éreztem, hogy mellettem van, ráadásul még arra is rá tudtam fogni, hogy elveszít a tömegbe, ha nem kapaszkodok belé.
- Mit szeretnél enni? – annak ellenére, hogy én lettem meghívva a kajálásra, most elfeledkeztem róla teljesen, hogy a választás joga valójában engem illetett volna meg – Meghívlak rá. Írj előtte a barátnődnek azért, hogy nincs semmi bajod és velem vagy.

öltözék || 916 szó || miso - kkpp || ne tessék izgulni!! || n.

Jae-ni & Han-jae

Az emberek nem szeretnek a halálukra gondolni, még akkor sem, ha éppen nemrég menekültek meg annak a karmaiból, pont úgy, mint ahogyan az emberek felelőtlenebb fele nem szokott belegondolni a tettei következményeibe sem. Én vagyok az, én vagyok azok az emberek. Nem szívesen gondolok arra, hogy mi lett volna ha mondjuk nem Finn társaságában szállok metróra, esetleg közelebb vagyunk a fegyveres pasashoz, vagy rossz döntést hozunk, amikor menekülni akarunk és menteni az életünket. Finn vakmerősége akár rosszul is elsülhetett volna és bár fogalmam sincs kinek, de biztosan meg kellene köszönnöm, hogy senkinek nem kell bejelentenem, hogy a srác már nincs közöttünk. Így is elég volt összeszednem a gondolataimat, mielőtt a húgomnak telefonáltam volna, akinek még azt is nehéz lett volna bejelenteni, hogy eltört a karom, hát még azt, hogy azon a metrón voltam, ahol kitört az őrület. Az arcomon esett sérülésről direkt mélyen hallgattam. Engem nem készítettek fel úgy erre a melóra, mint ahogyan Jihant a munkaköre miatt, és őszintén szólva azóta sem sikerült rájönnöm, hogy a bátyám hogy tud bekopogtatni bárkinek az ajtaján, hogy aztán rossz hírekkel szolgáljon. Nem is csodálom, hogy terápiára kell járnia a különösen kemény esetek után, mert egyébként aggasztó lenne, ahogyan mindent teljesen egyedül akar megoldani a saját fejében.
Ez biztosan az idősebb testvérek átka. Elvégre nekem is az járt a fejemben, hogy nem szeretném traumatizálni Jenniet, aki valószínűleg csak azért hozott volna vissza a halálból, hogy utána saját kezűleg fojtson meg, amiért képes voltam bajba keveredni... Mindenesetre még a méregtől puffancs arcát is elfogadtam volna, ha végre ideért volna. Nem volt kedvem a kedves és egyben sajnálkozó pillantásokhoz, meg ahhoz, hogy valaki fél percenként azért csekkoljon rám, hogy vajon összeomlok-e. Utálok gyenge lenni, a Kanggal történtek után pedig roppant gyenge lábakon áll mindenféle mentális fal a fejemben, ami így rosszabbul hangzik, mint ahogyan azt egy külső szemlélő megállapíthatná. Akkor és most is tisztában voltam a határaimmal és azzal, hogy addig biztosan képes vagyok tartani magamat, amíg emberek között vagyok. De hogy állandóan ezt csináljam? Volt, hogy azt hittem tudom mi jár Shin fejében, de láttam hogyan reagál Kang halálára és arra, hogy neki milyen szerepe volt benne, már sokkal inkább úgy éreztem, hogy egy idegennel vitatkozom.
Én mindig mindent azzal kezeltem, hogy hangoskodtam, nagyobb volt a szám a kelleténél és sokkal nagyobb hangzavart okoztam, mint amekkora bajt. Most sem volt ez másképp, amikor megpillantottam a húgom felém tartó apró alakját. Engedelmesen forgattam a fejemet, amikor ő meg akart nézni magának és mogorván emeltem a kezemet a hajamhoz, hogy annak ellenére is lesimítsam, hogy talán össze sem lett borzolva.
- Mondom, hogy semmi! - Úgy erősítettem rá, mintha egyébként minimum egy teljes napos kórházi átvizsgáláson lennék túl és még mindig nem hinne nekem. Valójában nem voltam benne biztos, hogy nem ugrasztotta már Jihant és nem terveznek valami hasonlót ellenem. - Jó, hogy ki vagyok bukva, rohadtul nem így terveztem a napot. Én... - Majdnem meghaltam? Azt hittem sosem látom többé őt, Jihant, a szüleimet vagy Jadiet? Én kezdtem megérteni mit érezhetett Shin és el akartam ezt mondani neki, tudva hogy valószínűleg szóba sem állna velem? Tudva, hogy nem lehetek olyan önző hogy Kang halála után még én is traumatizáljam azzal, hogy majdnem meghaltam? Ökölbe szorultak a kezeim, amelyeken magam sem tudtam, hogy kinek a vére hagyott foltokat.
- Te most sírsz? - Nem volt annyira hihetetlen, mint amennyire fennakadtam ezen a tényen, de egy síró Jaenit, meg egy kiabáló Jaenit egész másképp kell kezelni, én pedig az utóbbihoz voltam hozzászokva.
Óriási sóhajjal egybekötve álltam fel és jelen helyzetben tényleg nem gondoltam arra, hogy ciki a húgom kezét fogni, mert bár harapó fogóval kellett volna kihúznia belőlem, de jól esett, hogy itt van mellettem. Így biztos voltam abban, hogy neki sem esett baja és én is az élők között vagyok még. Ez pedig jelenleg a világ egyik legjobb érzése volt. Megszokásból akartam csak kihúzni a kezemet az övéből, de nem erősködtem, amikor nem hagyta ezt nekem. A tény, hogy átölelt, olyan hirtelen jutott el az agyamig, hogy kis híján úgy omlottam össze előtte, mint Kang temetése után. Remegő sóhajjal öleltem őt át és simogattam meg a hátát.
- Ne sírj már, jó? Csípj meg, tényleg itt vagyok... - A torkomat kellemetlen érzés szorította, hiába nyeltem nagyokat, az a bizonyos gombóc nem akart megszűnni.
- Olyan volt az egész, mint egy akciófilm. Azt sem tudtam mi történik. - Más esetben biztosan büszkén mesélem ezt, ha mondjuk arról van szó, hogy valakivel versenyeztünk a piros lámpától. Ez most annál sokkal-sokkal komolyabb volt, ami a hangomból is érződött. Még most sem fogtam fel teljesen mindent. - Nem tudom. - Tényleg nem volt válaszom a kérdésére, egyszerűen csak a fejemet ráztam. - Finn volt katona, igazából ő tudta mit csinál. Ha ő nem talál ki valamit, nem tudom, hogy mi történt volna. - A részletekkel lehet, hogy még inkább megijesztettem volna, ezért hezitáltam elmondani mindent az elejétől a végéig. Még elég frissek voltak az élmények ahhoz, hogy mindent vissza tudjak idézni.
- Valami... - Nagyot fújtam, a gondolataim egész máshol jártak, még ha tényleg emlegettem is az evést. - Valami csípőset? - Kérdőn pillantottam a húgom felé, hátha neki van az enyémnél konkrétabb ötlete.
- Lehet, hogy Finn meg Isabel már írtak neki. - Elsiklottam afölött az aprócska tény fölött, hogy minek nevezte Jadiet, mert közben már a zsebeimet tapogattam a telefonom után, amit tök sötét képernyővel húztam ki végül a hátsózsebemből. - Ez meghalt, elkérhetem a tied? - Felrémlett bennem, hogy már akkor is az Apple istenekhez imádkoztam, amikor a kritikusan piros öt százalékkal felhívtam Ninit nemrég. - Akkor akartam tölteni, amikor találkozunk. - Nevetségesen hangzott, hogy milyen jelentéktelen terveim voltak még, amikor kis híján nem valósíthattam volna meg még ezt sem.
- Jihannak mondtad? - Vetettem a húgomra egy oldalpillantást, habár ha lett volna hozzá képem, tök más kérdést tettem volna fel. Tudtam, hogy Jaeni és Rim jóban vannak, a valódi konfliktus Shin és közöttem húzódott. Most még annak is hálát kellett adnom, hogy ebbe kapaszkodhattam.

Hanjae & Jaeni

Nyilvánvalóan sajnáltam azt, a- mit Kang családjában történt, de ennek ellenére nem feltétlenül tudtam azonosulni az érzéssel, hogy milyen lehet, ha elveszítünk egy közeli családtagot. A magam részéről nagyrészt élő rokonokkal rendelkeztem, ami azt jelentette, hogy a nagyszüleimet még, a dédszüleimet már nem ismertem. Emiatt nehezen viseltem volna azt, ha a papával vagy a mamával valami olyan történik, ami már visszafordíthatatlan, mégis valamennyire fel voltam rá készülve, hogy ilyen szcenárió létezhet. Mivel az idős emberek akkor sem élhetnek örökké, ha mi azt nagyon szeretnénk, gyakorlatilag benne van a pakliban, hogy bármikor megtörténhet a legrosszabb. Ugyanakkor teljesen más tésztát jelentenek a testvéreim. Jihan miatt jó lenne, ha egyáltalán megpróbálnánk kezelni azt a kisebbik bátyámmal, hogy baja eshet, mivel rendőrként ennek bőven megvan az esélye. Az, hogy nagydarab, és mind a kettőnknél magasabbra nőtt még nem jelenti azt, hogy golyóálló lenne, őt ugyanúgy lehet bántani, mint bárki mást.
Amikor Hantól megkaptam a telefont, egy pár másodpercig ülve kellett maradnom, mert a könnyeim elhomályosították a látásomat. Éreztem, hogy ha felállnék, akkor nagy valószínűséggel teljesen elszédülnék és nem lennék képes normálisan érte menni. Egy pillanatra átfutott a fejemen az, hogy talán nagyon rossz állapotban fogom megtalálni, ezen a ponton pedig az jutott eszembe, hogy sokan úgy gondolnák, hogy én és a két bátyám nem állunk egymáshoz közel. Valójában azt gondoltam, hogy ha valaki képes arra, hogy olyan viszonyt tartson fel, mint amilyennel mi rendelkeztünk, az volt tisztában azzal, hogy pontosan mit jelent igazán jóban lenni valakivel. Mert nekünk hármunknak nem kellett a természetes személyiségünkön kívül mást eljátszani egymásnak, ez pedig több volt mindennél. Maga a tény, hogy elveszíthetem azt, ahogy Hannal verekedünk reggeli közben, vagy a hajamat húzza miközben én a lábamat a szájába rakom… Gyakorlatilag azzal volt egyenlő, hogy soha többé nem fogok találni olyan embert, akivel ezt megtehetem és ez ijesztő volt. Ezen a ponton jöttem rá, hogy ha valamelyik bátyám eltűnne, akkor legbelül én is meghalnék, mert soha többé nem lehetnék olyan, mint korábban.
- Most az egyszer – én is éreztem, hogy egyáltalán semmi erő nincs a hangomban, holott állandóan úgy raktam a sarokba a nagyra nőtt testű férfiakat, akikkel együtt éltem, mintha semmitől sem félénk – Megengedem, hogy kiabálj, vagy durván beszélj velem. Csak egyszer az életben ne fojtsd el.
Ismertem őt, mivel gyakorlatilag az első napon, amikor a világra jöttem, velem volt. Talán nem emlékszem minden együtt töltött pillanatra, de épp eleget lógtunk most is – ugyanez volt igaz Jihanra, akivel elég hamar összeköltöztem – hogy tudjam milyenné vált az évek során. Amikor Kanggal történtek a dolgok, teljesen kizárt. Másodlagos, hogy az nekem rosszul esett, de ettől függetlenül azt is tudom, hogy Han úgy dolgoz fel bizonyos szituációkat, hogy felhúzza rajtuk magát. És ha ma nem fogunk elmenni együtt enni, mert velem akar kiabálni, akkor rendben vagyok a döntésével, csak legyen jól. A tény, hogy a legjobb barátai közül az egyik nem él és most ő is olyan helyzetbe került… Képtelen voltam ezen gondolkozni, erősen az ajkamba kellett harapnom, de ennek ellenére is újabb könnyek jelentek meg a szemeim sarkában.
- Igen, sírok te nyomorult – talán most már tényleg hisztérikus voltam, de nem tehettem róla – Miért, ha fordított helyzetben lennénk, te nem sírnál?
Kellemetlenné vált volna a folytatás, ha nemmel válaszol, de annak ellenére sem tudnám őt csak úgy itt hagyni, ha biztosítana róla, hogy neki mindegy, hogy mi van velem. Annak ellenére, hogy nem voltunk kedvesek a másikkal, tudtuk, hogy szeretjük egymást és ennél semmi sem volt fontosabb. Ha arra kellett volna idejönnöm, hogy nincs magánál, vagy esetleg azonosítanom kell, mert meglőtték és menthetetlen a helyzet, akkor valószínűleg ennél sokkal keservesebben sírnék. Mégis megértettem, hogy furcsa lehet számukra az, ha úgy látják, hogy nekem is vannak érzéseim, mert előszeretettel kendőzöm el őket. Ezt valószínűleg Han jobban megértette, mert ebben nagyon hasonlóak voltunk.
A felszólításának eleget tettem, bár nem hiszem, hogy úgy gondolta, ahogy végül kiviteleztem a csípést. Ugyanakkor meg nem tehetek róla, hogy ennyire kicsi maradtam és ha átölelem, akkor a derekát kell szorongatnom, így mondhatni a feneke volt „kéznél”, ahol tényleg meg tudtam őt csípni. Ha leüvölti a fejem érte, akkor meg tudok nyugodni, hiszen az én Hanom még mindig életben van és valószínűleg megmarad. Érzelmileg is rendben lesz, ha megetetem és nézünk egy filmet aztán lefektetem aludni, mint a babákat. Néha nem csak neki, hanem Jihannak is szüksége van az ilyen szintű gondoskodásra. Egyikünk se kőszikla, hogy mindent megpróbáljunk kibírni.
- Ne is gondoljunk erre. Talán jobb, ha nem fogdtad fel az egészet – annak ellenére, hogy korábban megpróbálta elhúzni a kezét, én azt szorosabban fogtam, mert egy pillanatig attól féltem, hogy mi ketten egy rémálomba kerültünk és ha elengedem, akkor tényleg fogja magát és eltűnik – Akkor keresünk valami csípőset. És megmossuk a kezeid meg az arcodat.
Véres volt, valószínűleg a környéken dolgozók értesültek arról, hogy mi zajlott le. Ettől függetlenül nem akartam nagy felhajtást magunk köré, Hannak megvolt jelenleg a maga baja. Talán egy ingyen ebéd jól hangzana ezért, de jobban örültem volna neki, ha ma sültkrumplival dobáltuk volna egymást és ketchupot ken a hajamba, minthogy azon kelljen agyalnom, hogy hol moshatom le valaki másnak – mert az nem lehet az övé – a vérét róla.
- Persze, inkább hívd fel. Tök mindegy, hogy mit mondanak Isabel és Finn, amíg nem beszélt veled – a telefonomat egyszerűen a kezébe nyomtam – Ha szeretnél, legyél ma este vele.
Nyilván az volt a fontos, hogy holnap már ne azzal a gondolattal kelljen fel, hogy majdnem meghalt és bármit megtettem volna annak érdekében, hogy jobban érezze magát egy fokkal. Ha ehhez egyedül kellett töltenem az éjszakát, akkor bevállaltam. Jihan beosztása teljesen kiszámíthatatlan volt, megtörténhetett volna az is, hogy behívják szolgálatba. Nagylány vagyok már, kibírom.
- Nem mondtam se neki, se másnak – valójában eszemben sem volt, hogy bárkinek beszéljek róla – Ha nem tud idejönni rögtön, akkor ő is aggódni fog. Te is tudod, hogy ilyenkor elrontja a gyomrát és nem fogok tudni mit kezdeni veletek, ha mind a ketten szarul lesztek.
Jihannak mindig gyomoridege volt, ha valami történt velünk és nem tudta azonnal megnézni, hogy minden okés-e. És ha ezek ketten nekem összeborulnak a nappali közepén akkor tuti nem mozdítom meg egyiket se. Han sokkal nehezebb annál, mint amilyennek kinéz, bár ezt még egyszer sem mondtam el neki.
- Nem fogod magad elhányni a csípőstől? – egy mexikói étterem előtt álltam meg végül – Mert ha igen, csak csupasz nachost veszek neked és rágcsálhatod azt. És ha megfájdul a hasad, akkor az úgy marad, mert Jihannak is megtiltom, hogy addig simogassa, amíg rendbe nem jössz.

öltözék || 1 066 szó || miso - kkpp || pedig vicces lenne, ha én tépnélek meg téged! || n.

Jae-ni & Han-jae

Akármit csináltam, a gondolataim újra meg újra akörül kezdtek forogni, hogy ugyanezt érezhette-e Shin, amikor volt két perce arra, hogy mérlegelje a történteket és rájöjjön, hogy milyen balesetbe keveredett Kanggal. Vajon rögtön felfogta, hogy a legjobb barátunk meghalt? Vajon ő is úgy érezte, hogy a gyomra és a torka helyet cseréltek és kicsi hiányzott, hogy elhányja magát a helyszínelés közepén a sürgés-forgásban? Utáltam, hogy erre kell gondolnom, amikor még mindig hevesen gyűlöltem azt a tényt is, hogy egyáltalán meg kellett mindannak történnie, ami tönkretette mindannyiunk életét valamilyen formában.
Nyilván ennyi idősen már nem szabad, hogy ismeretlen legyen számunkra mit is jelent a halál, de a saját bőrünkön tapasztalni azt, hogy ez nem csak öregeket érinti, hanem egy korunkbelivel is megtörténhet, aki az egyik pillanatban még ott mosolyog közöttünk, aztán nincs belőle más, csak azt tudjuk, hogy a hideg föld alatt fekszik és sosem beszélünk vele többet, soha nem éli már meg azokat a dolgokat, amikre mi még csak készülünk... Az ilyesmi kifejezetten át tudta baszni az ember agyát.
Talán nem csoda tehát, hogy meg akartam szabadulni ettől a helyzettől, ettől a helytől és mindattól, amit végig kellett néznem, amíg valaki meg nem érkezett értem. Akkora volt a felhajtás, hogy abban sem voltam biztos, hogy a húgom megtalál, de végül mégis megpillantottam a világ legkisebb emberét... Na jó, Jennie nem nőtt kertitörpe magasságúra, de Jihan és mellettem olyan volt, mint egy kisiskolás. Egy kisiskolás, akinek nagyon kemény öklei vannak és félelmetes, ha rózsaszínt visel, tehát talán mégsem a legjobb megoldás egy gyerekhez hasonlítani őt. Főleg most, amikor annyira szerettem volna, ha tényleg egy kis boszorka lenne és az ujjai csettintésére el tudna minket tüntetni innen, hogy lényegében a szuszt is kiszorítottam volna belőle, ha mi olyan testvérek lennénk, akik ölelgetik egymást, ahelyett hogy a legkülönbözőbb módokon öljük egymást.
- Én nem... - Üres tekintettel néznem a húgomra, talán mindkettőnk gondolataiban ugyanaz az eset járt, a temetés után történtek, amikor nem engedtem be senkit a szobámba és úgy üvöltöttem a családommal, ami normál esetben megbocsáthatatlan lett volna. - Kibaszott félelmetes volt, Jaeni. - Még arról is megfeledkeztem, hogy halálra idegesítsem és olyan becenevén szólítsam, ami miatt tudom, hogy legszívesebben úgy megütne, hogy leszakadjon a vesém. Remegő kézzel túrtam a hajamba majd ejtettem azt vissza az ölembe. - Voltak, akik tényleg meghaltak - tanácstalanul pillantottam rá, nem tudtam mit kellene még mondanom. Abszurd volt arról beszélni, hogy életeket oltottak ki a pár méteres körzetemben és hogy én még életben vagyok, amikor nagyon szorult helyzetben voltunk, amiből valószínűleg csak Jihan tudott volna normálisan kimenekülni, ha nála vannak a megfelelő felszerelések és ez egy megtervezett akció a rendőrség részéről is. Az, hogy két olyan civil srác, mint Finn és én... Szerintem mi kívül estünk az átlagos túlélők szórásán.
- Jól van már, ne csinálj úgy, mintha napi kétszer megtennéd és ez olyan megszokott lenne! - Utoljára talán csak akkor láttam sírni, amikor szakított a pasijával, akit még mindig jobban kedveltem, mint bárkit azóta és bárkit előtte, akivel Jennie bármilyen kapcsolatba került. Nem könnyű bekerülni a Yoo családba - akkor is ha nyilván ez a bekerülés nem hivatalos formában történik -, de soha nem adtam volna ki a kezemből a feladatot, hogy teszteljem a húgom pasijait. Nem engedhettem, hogy csak úgy bárki el akarja nyerni az én testvérem szívét.
- Nem, neked alapból nem lehet semmi bajod, mert nincs megengedve. Elmondta Jihan is, nem figyelsz egyikünkre se? - Képes lettem volna fogni a kis fejét és megrázni azt, hogy a miénkhez hasonlóan ott lötyögő káposztalé a helyére igazítsa a húgom giga agyát és felfogja, hogy a legkisebb lévén neki nincs megengedve, hogy akár csak egy karcolást is szerezzen, amit véletlenül nem épp mi okozunk neki. - Egyáltalán hogy lehet feltenni ilyen kérdést? Szerinted én egy szörnyeteg vagyok? - Sértődötten húztam fel az orromat, ami nem fog tovább tartani, mint öt perc, mert mindig sokkal jobban szerettem úgy csinálni, mintha csinálnék valamit, mint hogy ténylegesen is megcsináljam azt. Már a gondolatban való megcsinálása is fárasztott bizonyos feladatoknak.
- Ááá! Hé! Meg akarsz gyilkolni? - Teljes mértékben képes voltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy én kértem meg rá, hogy csípjem belém. Azt hittem maga a tény, hogy itt állok előtte, hogy képes voltam megölelni és hogy mást sem csinálok a puffogáson kívül, épp elégnek bizonyulnak majd, hogy elhiggye, hogy nem egy álomban vagyunk és életben vagyok. Hogy rendben vagyok.
- Lehet, hogy behívnak majd még vallomást tenni, mert mi Finnel elég közel voltunk az egészhez. - Még mindig úgy hangzik, mintha nem is az én számból jönnének ezek a szavak. Annyira idegenül csengenek, mintha valaki más életéről számolnék be, nem a sajátomról. - Az az elmebeteg elrontott az egész napunkat, Nini. - Egyáltalán nem volt reális, hogy emiatt haragudtam az illetőre, amikor tisztában voltam a többi bűnével is, de egyedül ez tűnt elérhetőnek, ami miatt addig tudtam volna szidni, amíg le nem megy a nap. Az tűnt a legkönnyebbnek ha olyan dolgokba kapaszkodtam, amik a mindennapokban is ismerősek voltak.
- Jó, keressünk... - Most vándorolt csak vissza a pillantásom a kezemre, amin tényleg olyan foltokat véltem felfedezni, amelyek normál esetben jobban megijesztettek volna. Jelenleg csak próbáltam nem arra gondolni kiknek a vére tapad az ujjaimra, ahelyett, hogy elkezdtem volna miattuk végtelenül szomorúnak érezni magamat.
- Beszélek vele - erre is csak bólogatni tudtam, miközben tárcsáztam Jadie számát, a fülemhez emelve a húgom készülékét. Nem gondoltam, hogy ilyesmivel kell felhívnom a lányt, azt meg végképp nem, hogy úgy fogadom az utasításokat a húgomtól, mintha nem lennék több egy kis roboton kívül, amit ő rakott össze. Vagy nem ő rakott össze, abban sem voltam biztos, hogy robotokat fog-e tervezni vagy sem, de jobb híján örültem, ha emlékeztem a saját nevemre. - Megígértem, hogy veled leszek ma. Majd átmegyek holnap Ja...Jadie! Én vagyok. - Olyan nyugodtan és összeszedetten próbálok a telefonba magyarázni, amennyire csak lehet, még ha az események korántsem vértől csöpögően horrorisztikus elírásával tudok szolgálni a vonal túlsó végén lévő lánynak szolgálni, de a legfontosabbakat el tudom mondani és megegyezünk abban, hogy amint tudunk találkozunk, és hogy beszél a legjobb barátnőjével is, hátha valami csoda folytán Finn még ne tette volna meg. - Ugye hallottad mit beszéltünk meg és nem kell megismételnem? - Fordulok újra a húgom felé, magam sem tudom miért jelentve ilyen részletesen neki, de talán ez adott némi normalitást most számunkra.
- Rimnek se mondd el, jó? Shin nem tudhatja meg. - Hezitáltam valamennyit, amiért ezt kértem tőle, de végső soron jó döntésnek tűnt. Mivel nem történt túl nagy baj, nem kellene feleslegesen más embereket idegesíteni vele, főleg ha azok túlreagálnál a dolgot, vagy épp nincsenek olyan lelkiállapotban, hogy az én kalandjaimmal foglalkozzanak. Így is fel lehetne fogni. Trauma helyett ez csak egy kaland volt. Értékeltem, hogy Jae Ni nem kürtölte az egészet világgá, hiszen annak egyébként sem lett volna túl jó vége, ha mindenkit felidegesítünk, amikor végső soron... Itt vagyok. Nem tűntem el.
- Nem tudom, kell valami, amiben lehet érezni valamit. - Hiszen az elmúlt órák történéseit még mindig nem igazán dolgoztam fel. Egy mexikói csípős viszont biztosan elérte volna, hogy a testemen kívül létező lelkem most visszatérjen belém és ne legyek annyira halálra vált. Még ha ez most rosszul is hangzott a helyzet komolyságát tekintve.
- Fel foglak jelenteni a gyermekvédelmiseknél, amiért éheztetsz, ha meg mered csinálni! - Persze üres fenyegetés volt ez csupán, hiszen egyrészt ő a fiatalabb és én vagyok az idősebb, akinek vigyáznia kell a kistestvéreire. Ezen felül pedig nem hiszem, hogy a gyerekvédelem foglalkozna olyan ügyekkel, mint amit épp én generálok magunknak. Csak hogy visszatérjen belém a lelkesedés. Valamennyi lelkesedés.
Belépve az étterembe hagytam, hogy Jennie fussa le a kötelező köröket és válasszon nekünk asztalt, mert nem tűnt sem annyira fancynek a hely, sem pedig annyira extrának, hogy külön emberük legyen, aki pusztán az ültetésekkel foglalkozott. Az asztalunk felé menet hajoltam lentebb és oda tudjam súgni a húgomnak: - Iszunk is valamit a biztonság kedvéért?