Finn & Han-jae

- A húgom sokkal menőbb náluk. Mármint ne érts félre, a csajok is menők a maguk súlycsoportjában, de Jae Ni-vel lehet motorversenyt nézni, meg focizni. - Akármennyire is imádom és tisztelem a két sminkb... sminkfüggő csajszit, szerintem egyikük sem lenne hajlandó beszállni velünk egy jó kis mezei focimeccsbe, mert a végén letörne a körmük. Legalábbis fejben ezt tudom magam előtt vizionálni, ha elképzelek egy hasonló helyzetet. - Nem, ő valójában akkor nincs jól. Ha pinket vesz fel... - Pontosabban csak bennem alakult ki valami pavlovi reflex, mert ha ilyen színben látom a húgomat, akkor automatikusan el akarok előle bújni, akkor is ha történetesen egy lakásban tartózkodunk. Ez pedig valljuk be a világ egyik legnehezebb feladata lenne. Ezért hát a pink ruhás Jennie elől nincs menekvés, és sajnos ezt ő is tudja. Ráadásul még ki is használja.
Valójában itt nem is csak arról van szó, hogy rám nézve rossz, ha a húgom rózsaszínben jelenik meg, mert ez egyben azt is jelentheti, hogy megbántotta valaki, vagy szakítottak vele, vagy szimplán bunkó volt vele egy srác. Innentől kezdve mondjuk automatikusan jogom van megverni az illetőt, szóval legalább van feladatom.
Ha valamit nagyon nem változtattam volna meg az életem körülményei kapcsán, akkor az biztosan az, hogy van egy bátyám és egy húgom is. Sosem leszek kíváncsi rá, hogy milyen több lánytestvérrel rendelkezni, mert nekem már van egy, aki mindenen túltesz - jó és rossz értelemben is akár, de ebbe ne menjünk bele -, és egy bátyám is, aki épp elég értelmes ahhoz, hogy vigyázzon ránk, kisebbekre. Unalmas lenne, ha csak Jihan lenne, mert akkor mindig csak okos dolgokat mondana és vigyázna rám. Ezért örülök neki, hogy ott a húgom is, aki
- Te nem ismered a húgom - jelentettem ki bölcsen. Persze, hogy nem ismerte. Inkább akkor kezdtem volna el aggódni, ha jól ismeri Jenniet. Akkor bizony mindkettejükre várt volna egy alapos kikérdezés. Ez pont olyan, mintha én most kitalálnám, hogy Rimmel akarok járni. Mindegy milyen a kapcsolatunk jelenleg Shinnel, biztos vagyok benne, hogy ki akarna herélni, ha szemet vetnék a testvérére. Amúgy is fura lenne, mert ikrek és túlságosan hasonlítanak. Ha parókát adnánk Shinre, pont úgy nézne ki, mint a húga. Para. - Őt nem lehet csak a sarokba rakni. - Ami azt illeti, szívesen biztattam volna az ellenkezőjére Finnt. Arra, hogy próbálja meg leuralni a húgomat. Valószínűleg pillanatokon belül meggondolta volna azokat a dolgokat, amelyeket jelenleg gondolt róla.
- Aha, de csak mert Isa veled jár - jelentettem ki röhögve. Amúgy sehol nem voltam még azt illetően, hogy mit akarok a jövőben - pontosabban, hogy milyen körülmények között akarok majd élni. Egyelőre jól elvoltam azzal, hogy Jennie főzött rám meg Jihanra és hogy ott volt Jihan is, amikor a távirányítón veszekedtünk. Nyilván nem fogom magammal rángatni a húgomat mindenhová, mint egy plüss állatot, meg amúgy is megvan neki a maga élete, de egy ház projektbe nem megy bele az ember csak úgy, magától. - Ha egyszer lesz saját házad, te akarod majd tervezni? - Az is lehet, hogy annyira stresszes lenne, hogy inkább nem vállalkozna hasonlóra. Megérteném.
- Nem tudom - sóhajtva jelentettem ezt ki. Magam sem tudtam mit kellene mondanom, mert akárhogy próbáltam hinni ebben a barát dologban, azért lássuk be én sem hittem el teljesen az egészet. Faszság volt - vagy hogy gyerekbarátabban fogalmazzak, hamis volt mindez, mert azok után ami közöttünk volt Jadievel, szerintem senki nem tudna szimplán a barátja lenni. - Milyen már, ha most azt mondom neki, hogy ne csak barátok legyünk? Hazamentem és távkapcsolatban nem működött. - Kang halála amúgy is eléggé tropára vágott lelkileg, hogy még a saját családommal is alig akarjam tartani a kapcsolatot. Pedig velük egy házban éltem. - Amúgy meg mennyit mond el neked Isa, hogy ilyen jól informált vagy? - Ha számomra nem kielégítő választ hallok, kész vagyok bizonyítékkal fordulni valami ügyvédhez. Ez már tiltott információátadás. Vagy valami ilyesmi.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, és lenne értelme, valószínűleg a metrótársaságot, vagy valaki nagyon fontosat is be kellene perelnem azután, hogy felengednek ide fegyveres férfiakat is. Lassabban haladna a metró forgalom, ha mindig mindenkit egyesével letaperolnának, de legalább nem szakítana félbe egy teljesen értelmes, felnőtt férfiak között zajló beszélgetést a tény, hogy a szaros életünket kell féltenünk, mert valakinek nem adtak elég sokszor puszit gyerekkorában. Nincs ötletem, hogy ki és miért szokott bekattanni és miért döntenek úgy, hogy akkor ki akarják írtani a fél várost, de úgy éreztem, most én is a fél város része leszek. Mármint a halott feléé.
Nem volt ötletem arra, hogy mit kellene tennünk. Az agyamat túlságosan lefoglalta az, hogy egyáltalán normálisan tudjak levegőt venni és ne álljon le a légzésem, mert ha van valami ami még annál is cikibb, hogy ebben a helyzetben lelőnek, az szerintem az, ha egyszerűen nem tudok parancsolni a sejtjeimnek és megfulladok, mert nem vettem levegőt.
Űzött pillantással figyeltem Finnt, aki egy fokkal cselekvőképesebbnek tűnt nálam, még ha a vakmerőségét egyenesen őrültségnek is tartottam. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy kis híján szétszakította a mellkasomat és kivetette magát onnan. Ha ez most tényleg a vég, akkor hazudtak arról, hogy az ember szeme előtt lepörög az eddigi élete, mert az én szemem előtt semmi nem volt, csak pánikoló emberek és káosz.
- Mit csináljunk? -  Megcsillanhatott némi kétségbeesés a szemeimben, meg mintha még a hangom is egy fokkal magasabbra ugrott volna. Az én fejemben teljes rádiócsend volt, ötletem sem volt minek van értelme, elhagyni a metrókocsit nyilván nem lehet, ha sikerülne is, mekkora az esélye, hogy időben sikerül? Lehet, hogy egyszerűbb lesz elfogadni a halált. Zihálva hunytam le a szemeimet pár másodperc erejéig, próbálva összeszedni magamat.
- Csak jussunk ki innen, jó? - Tényleg nem akartam mást. Ha most hirtelen lett volna nálam egy aranyhal, mind a három kívánságom erre használtam volna. Kapkodni kezdtem a fejemet, hátha megpillantok valamit, ami arra utal, hogy van vészkijárat, amit még mások sem találtak meg, de nem lőnek agyon minket, ha mi megpróbáljuk. Személy szerint jobbnak láttam nem beleavatkozni a dologba, ezért is néztem hatalmasra nyílt szemekkel Finnre, akinek ezzel kapcsolatban más elképzelései voltak.
- Persze, hogy van. Jussunk ki innen valahogy. Még mielőtt ideér. Mondjuk törjük be az ablakot. - Nyilván nem arra gondoltam, hogy menjünk neki és vállal próbálkozzunk, hanem hogy szerezzünk egyet az erre felszerelt eszközök közül. Addig már nyilván nem terjedtek ki a terveim, hogy ezt mégis hogyan lehet a lehető leghalkabban elvégezni. - Ne gyere most nekem azzal, hogy beteges a fizikumom, jó? - Bármikor máskor legilisztázhat bárki, és bármikor máskor nagyon is hajlandó vagyok beverni ezért az illető orrát, vagy épp szívesen szállok vitába. Na, nem az olyan kőszikla jellegű pasikkal, mint Finn maga is, de úgy érzem nála van némi protekcióm és mégsem verne szanaszét. Már csak a csajok miatt is. A tanácstalanság egy újabb hulláma temetett maga alá, amikor arra gondoltam, hogy talán sosem beszélünk már velük.
- Aha, mondjad csak.. - Közelebb hajoltam, hogy jobban halljam őt, még ha elég ügyesen sikerült is bepréselődnünk egymás mellé, hogy biztonságban legyünk.
- Nem igazán - a válaszommal együtt ráztam a fejemet is. Az ember alapvetően nincs felkészülve rá, hogy ilyen dolgokat hordjon magával. Egy-egy sportfelszerelés még oké, de valami, amit pajzsnak használhatnánk... Szerintem ideje imába foglalni a szeretteim nevét és reménykedni, hogy hamar vége lesz. - Oké-oké, de azt se tudjuk hol van pontosan. Miért mi akarjuk megállítani? - A körülöttünk lévő pánikból ítélve valószínűleg senki más nem tette volna meg.
Sóhajtva fogadtam el Finn tervét és nyúltam kotorászva a telefonom után. Úgy láttam ugyan, hogy a térerővel itt a föld alatt van némi gond, ami a telefonszolgáltatómat illeti, de reklamálni később lesz csak lehetőségem. Megemeltem annyira a készüléket, hogy jobb lehetőségekkel induljak, ami ezt a telefonbeszélgetést illeti. - Egyáltalán mit mondjak nekik? Hol vagyunk? - Vetettem Finnre egy oldalpillantást, hátha ő figyelt, hogy melyik állomásnál történt ez az egész, vagy hogy melyik következik éppen.
Nem sokat kellett várnom, hogy a vonal másik végén valaki felvegye, hiába tűnt az az egy-két csengés egy életrevalóságnak. Finn ingujjába markoltam, amikor úgy láttam, hogy mozdulni akar, ha nem is tarthattam vissza, de legalább egy dologra figyelmeztetni akartam. - Óvatosan. - Magam sem tudtam, hogy hagyni fogja-e a 911-es operátor, hogy letegyem a telefont, de nagy vonalakban felvázoltam a problémát, kihagyva azt a részletet, hogy mi akarjuk megállítani az illetőt, mielőtt további sérüléseket szenvednének a velünk együtt utazók. Ha valamit mégis reméltem, akkor az az volt, hogy ne nekem kelljen bejelentenem, hogy mi történt Finnel, a lányoknak. Valójában ezt az egész helyzetet inkább elkerültem volna, ha lehetséges. De nincs aranyhalam ugyebár.
- Ha nem felénk tart, akkor meglephetjük hátulról. - Ez így nem tűnt teljesen hülyeségnek, de már-már hihetetlennek is tűnt, hogy elhiszem, hogy mi meg tudjuk ezt csinálni. Pedig biztosan túl értékes a saját életünk magunk számára, hogy csak úgy elengedjük.

Han megjegyzésére egyszerűen csak elmosolyodtam, miközben megcsóváltam a fejem. Minden bizonnyal ő többet tud arról, hogy milyen egy közel vele egyidős lánnyal felnőni, ami miatt jobban megérti a nemet. Nem azt mondom, hogy én kanok között nevelkedtem egész életemben, de soha nem voltam az a fajta srác, aki barátkozott volna a csajokkal, emiatt egy oldalról ismertem a korosztályomba tartozó lányokat. Lényegében engem az érdekelt, hogy rendesen megdughassam őket és semmi más. Nyilván a helyzet más lett, miután Isával megállapodtunk abban, hogy mi ketten együtt bizony jobbak vagyunk, mintha külön akarnánk próbálkozni. Mindezt mondjuk nem egy olyan emberrel akartam megvitatni, akinek a húga elérhető préda lehetne a számomra, mert a jó viszonyt határozottan érdemes megtartani ahelyett, hogy beveressem az orromat Hannal. Én nem hittem abban, hogy maga a tény, hogy vékonyabb nálam egyenes arányban lenne azzal, hogy ne ütne épp elég nagyot ahhoz, hogy azt megemlegessem magamnak.
- Őszintén – nevettem el magam – Nem úgy néznek ki, mint akik betegek lennének tőle. De amúgy szerintem az sem zavarná őket. Azt hittem, hogy te az ilyenekhez hozzá vagy szokva, mert a húgod Isáék korosztálya.
Nem nagyon ismertem Jennie-t, szimplán csak a nevét hallottam pár alkalommal, de alapvetően láttam róla képeket, meg volt, hogy összefutottam vele az egyetemen és köszöntünk egymásnak. Őszintén nem akartam ennél mélyebbre fűzni a kapcsolatomat se vele, se Jesievel, mert abból mindig csak a bonyodalom van, amikor valaki a haverjai lánytestvéreivel haverkodik. Nem gondolom, hogy bármelyikük elájulna a tagadhatatlan jóképűségemtől, de vannak olyan helyzetek, ahol érdemes meghúzni a határokat. Nekem a haverjaim lánytesóival – meg alapvetően bármilyen lánnyal – haverkodni fura. Ennek ellenére Braylent nem tiltottam el a saját testvéremtől, mert teljesen más a helyzet az ő esetükben. Biztos vagyok benne, hogy a kishúgom gyönyörű nő lesz később, de az ő esetében édes kevés az, hogy szőke haja van, Bray nem fog szemet vetni egy tizenhárom éves gyerekre.
- Miért félsz tőle? Két perc alatt a sarokba rakod olyan pici – rántottam meg a vállam – A lányok általában rózsaszínben aranyosak. Mitől más a te húgod?
Nem állítom, hogy a rózsaszín darabok voltak a kedvenc ruháim, de ettől eltekintve szinte biztos voltam benne, hogy rendelkezem az adott cuccból valami olyan darabbal, amit otthon hajlandó voltam viselni. Bár az is tény, hogy jobban preferáltam azt, amikor Isán valami sötét dolog volt. Utáltam az összeöltöző szerelmeseket, szerintem nagyon nyálas volt az egész, de amikor mind a ketten úgy néztünk ki, mint egy dementor, na az menő. Ellentétben azzal, amikor Bray és Clary együtt lépnek az utcára, de ők meg úgy voltak aranyosak, hogy ennyire különbözött a stílusuk. Ezt az utóbbit soha nem mondtam volna el a haveromnak, mert nagyon kiakadna azon, hogy ennyire kendőzetlenül cukinak tituláltam őt.
- Majd én építek neked házat, bennem ugye megbízol? – fogós kérdés volt, amire egyetlen választ fogadtam el. Ha nem bízik bennem annyira, hogy házat építhessek neki, akkor hiába voltunk még a barátságunk elején, ez a kapcsolat bizony nem fog tovább haladni semerre. Na jó, ennyire egyáltalán nem vagyok önérzetes, de büszke voltam az eredményeimre és arra is, hogy még mindig HÖK elnök voltam. Úgy éreztem, hogy ez talán a mesterképzés alatt sem fog megváltozni, de minimum reménykedtem benne, mert szerettem a diákéletnek nem csak a részese, hanem a szervezője is lenni. Talán egyszer ilyen tapasztalatokkal eljuthatok arra a szintre is, hogy egy irodában vezető mérnök legyek, nagyon élvezném a feladatot. Vagy Braylennel ketten alapítunk egy építészeti vállalatot és akkor tudunk basáskodni. Maga lenne a Mennyország.
- Aha – egy bólintásra méltattam mindazt, amit előadott nekem – És akkor most azt várod, hogy ezt az egészet elhiggyem neked, ugye? Vagy azzal, hogy kimondod, hogy barátok vagytok, már rögtön abban reménykedsz, hogy azzá is váltok?
Nem voltam a kapcsolatok szakértője, de éreztem, hogy ezen a ponton valahogy el kell hallgatnom azt az információt Han elől, hogy Jade az egyik általam szervezett buliban lett bedrogozva és smárolt egy haverommal, aki alapvetően már félig foglalt volt akkor is. Ha barátok lennének, akkor minden bizonnyal nem tartanék attól, hogy állba ver, ha ezt megosztom vele és valahol reménykedtem benne, hogy a kis vörös sem dicsekedik ilyenekkel egy olyan srácnak, akit titokban nézeget, amikor az nem figyel. Egyértelmű volt, hogy bejönnek egymásnak, de minimum Jade odáig van érte. Mivel Isa barátnőjéről van szó, én pedig nem akartam kivívni az asszonykám haragját, egyszerűen megtartottam magamnak a véleményemet, egyelőre. Ez pedig kifejezetten nehéz volt úgy, hogy a legjobb barátom a legnagyobb pletykás vénasszony, akit valaha ismertem.
Ha kedvem lett volna a metrón folytatni ezt a társalgást, akkor sem biztos, hogy lesz esélyem arra, hogy megpróbáljam felhozni Hannak azt, hogy talán valami komolyabbat kellene kipróbálnia Isa kis barátnőjével, aki a szó minden értelmében jó csajnak számított. Talán, ha mi ketten jobban ismernénk egymást, akkor tennék egy gyenge utalást arra, hogy én a helyében minimum kipróbálnám, mert amúgy egy csomóan benne maradnak abba, amibe belekezdenek, de már nem igazán volt esélyem ezt komolyabban fejtegetni neki. Annak ellenére, hogy életemben nem először hallottam fegyverdörrenést, nagyon is megijedtem. Egy kötelező katonai szolgálat minden esetben rendezett keretek között zajlik. Talán van kiképzés, de Norvégia nem egy olyan társadalom, ahol rettegni kellene attól, hogy kitörik a harmadik világháború, én pedig nem hittem abban sem, hogy a háttérhatalom majd egyszer kinyír engem. Tudtam, hogy a koreaiaknak is van kötelező katonasága, de náluk ez a rendszer kicsit másként van, mint nálunk. Én inkább hálás voltam azért, hogy még a karrierem megkezdése előtt letudtam az egész sorkatonaság dolgot, mert így nem kellett két éves kieséssel számolnom. Viszont az, hogy valaki előveszi a gépfegyvert a metrón már más tészta volt. Amikor Hanra pillantottam, az ő szemében is ugyanazt az ijedtséget láttam, amit én belül éreztem, mégis kétségbeesetten próbáltam arra ösztökélni magam, hogy megnyugodhassak.
- Ne nézz oda, mert csak elveszíted a fejed. Inkább nézz rám – igyekeztem halkan beszélni, mert kicsit se szerettem volna magunkra terelni annak a figyelmét, aki elkezdett lövöldözni. Fogalmam sem volt az, hogy kicsoda volt az illető, mindössze annyit sikerült felmérnem, hogy a metró elejében kezdte el – Tudom, hogy kurva könnyű mondani, de akkor se tehetünk többet. Ha felbőszítjük, akkor tuti, hogy kicsinál minket.
Nem akartam azzal jönni, hogy így is jó esély van arra, hogy a föld alatt végezzük, ami miatt talán el kellene kezdeni összegezni az életem tevékenységeit és azon gondolkozni, hogy mit fog csinálni szegény anyám és a családom belerokkanhat abba, hogy már nem vagyok. Ott van Isa, aki szintén szenvedni fog. Nehéz volt egy olyan helyzetben optimistának lenni, ahol tisztában voltam vele, hogy a legjobb esetben is sérülten kerülhetek ki innen, de a statisztikák annyi halottat emlegettek, hogy számolnom kellett vele, hogy itt és most vége van mindennek.
- Van jobb ötleted? – sziszegtem vissza neki – Nézd, az én fizikumom még mindig alkalmasabb arra, hogy megpróbáljam, már ne is haragudj. Ha megszerzem a fegyvert, akkor nálam van az irányítás. Használtam már olyat, voltam katona.
Nem akartam egyelőre meggyőzni arról, hogy mennyire fantasztikus tervem van, egyelőre szerettem volna csak a hangja alapján rájönni, hogy milyen fegyver lehet az illetőnél. Mivel a metróban időközben kitört a pánik és körülöttünk mindenki sikítozott, nagyon nehéz volt gondolkozni.
- Nézd… Van egy ötletem, de nem vagyok túl elégedett vele – halkan sóhajtottam fel, miközben megráztam a fejem – Nem lesz esélyünk leszállni a következő megállónál, mert gépfegyvere van. Nem kell pontosan céloznia elég, ha hármat belénk enged és már végünk is van.
Szinte biztos voltam benne, hogy valaki csak baromira bekattant és azért kezdte el ezt az egész hadjáratot, ami miatt szerettem volna arra gondolni, hogy nem egy olyan fegyverrel jött ide, amit egy katonai szervezetből hozott ki. Ha azzal nyugtattam magam, hogy ez csak egy tizenéves kölyök, aki amúgy volt vagy hatvan kiló és basztatják a suliban, akkor el tudtam gondolkozni azon, hogy ennek az egésznek lehet még jó vége. Nem szívesen áldoztam volna fel magam azért, hogy mindenki más megmeneküljön, mert nekem is megvolt a magam élete, de tartottam tőle, hogy senki nem lesz, aki ezt helyettem megtenné, vagy éppenséggel rosszkor csinálja a dolgot.
- Van nálad valami olyan, ami használható pajzsnak, vagy fegyvernek? – baromi hülye kérdés volt – Tudod mit? Inkább felejtsd el. Nem sok időnk van, mert ha ideér, akkor agyon fognak minket tiporni az emberek. Ha nem hallasz lövést, akkor el kell kapnunk, amíg tárat cserél.
Abban reménykedtem, hogy egy amatőr kezében van a fegyver, mert így a csere nem fog megtörténni pár másodperc alatt és az is lehet, hogy nincs előre bekészítve neki a tár. A legjobb lehetőség az lenne, ha a következő megállónál meg lehetne állítani az eszközt.
- De mielőtt vásárra visszük a bőrünket – halkan sóhajtottam fel – Hívj rendőrt, most.

Finn & Han-jae

Nem sok dolog van, ami ki tud hozni a sodromból... Na jó, ez olyan mértékben instant faszság, hogy inkább rögtön vissza is szívnám. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy rengeteg dolgon fenn tudok akadni, de valójában kevés olyan van, amitől úgy igazán fel tudom zaklatni magamat. Legutóbb Kang halála volt ilyen, ami akármilyen fura is, de nem a múlt héten volt. Ha csak rágondolok, hogy mennyire igazságtalan, hogy én tovább élhetem az életemet, egyetemre járok és olyan élményeket szerzek, amelyeket Kangnak is kellett volna, egyszerűen forrni kezd az agyvizem, ami egyébként sincs határértéken belül soha. Egyedül a csajok figyelmetlensége okán nem kezdek el a múlton háborogni, Finnt egyébként is teljesen felesleges lenne ilyesmivel fárasztani, lévén nincs tisztában a történtek minden egyes részletével. Az a helyzet, hogy nem is akarnám részletesen elmesélni túl sok embernek. Épp elég, hogy akik benne voltak akkor, tisztában vannak vele. Jade képezi ez alól az egyetlen kivételt - meg persze Jihan -, de vele a kapcsolatunk egészen más szinten van, vagy volt, már magam sem tudom, mint bárki mással, akivel azóta barátkoztam össze, hogy New Yorkban vagyok.
- Másképp vannak programozva... - Hitetlenkedve ingattam a fejemet. Nem vagyok az a fajta srác, aki csak lányokkal venné magát körül. Igazság szerint hamar elmenne a maradék eszem is, ha állandóan ruhákról, sminkről meg romantikus hülyeségekről kellene beszélnem. Áldás volt, hogy Jadie barátnője sem volt szingli, így nem halt meg egy agysejtem minden alkalommal, amikor kiejtették a szájukon, hogy pirosító, paletta vagy Fenty. - Szerinted nem lesznek betegek tőle, ha túl sokat beszélnek ilyenekről? - Nekem mérgezésem lett volna tőle, ha mindig egy dologról kellett volna beszélnem, de a lányok csicsergése valahogy sosem akar elhalni ebben a témában.
- Az én húgom nem ilyen - jelentettem ki büszkén. - Ha rózsaszín van rajta, akkor félek tőle. De amúgy Jae Ni kockafej. - Ezt szívesen megmondtam bármikor a szemébe is, nem rettegtem attól, hogy hirtelen feltűnne a hátam mögött és kimosatná velem a számat. Ráadásul minden igaz volt, amit mondtam.
- Aha. - Nem volt mit ragozni ezen, hiszen egyikünk sem tartozott elszámolással a másiknak. Ha viszont már a motor helyett a tömegközlekedést választottam, nem pusztán azzal a gondolattal akartam tölteni az utat, hogy mennyire lehetett környezettudatosnak nevezni a döntésemet. Helyette részben még örülhettem is a fejemnek, hogy Finn meg én egy irányba tartunk és tovább tudunk beszélgetni. Ő pont olyan volt, mint Jadenek Isabel, akivel együtt megértették a lányos dolgokat. Mi pedig Finnel tudtunk beszélgetni a pasis dolgokról. Az egész csak azért volt olyan hihetetlen számomra, mert a mi házunkban - Jihan lakásában - mondhatni csak pasis dolgokról volt szó, mert Jae Ni is jó bennük.
- Azért ez gáz. Mindjárt végeztek és ilyen alap dolgokkal nincs tisztában? Nekem ilyen ember ne építsen házat, mert összedől. - Amekkora szerencsém van, még épp benne is tartózkodnék. A tény, hogy eszembe jutott, milyen apró dolgokon múlthat az, hogy valaki él vagy hal éppen, újra előkotorta bennem Kangot, meg az ő emlékét, amire utálok így célozgatni. Elvégre volt még jövője.
- Ja.. Ő is tudja, hogy a húgommal találkozom - nevettem el magamat. A kezem már indult a hajam felé, hogy abba túrjak bele és bár majdnem megállítottam azt félúton, mert túl kényszeresnek éreztem a mozdulatot, végül mégis megdörzsöltem a fülem mögött, amitől kissé össze is borzoltam a sötét tincseket. - Azt is tudná, ha randim lenne. Én is tudom, hogy ő kiket húzogat jobbra Tinderen. - Úgy adtam ezt elő, mintha semmilyen komolyabb érzelmet nem váltott volna ki belőlem mindez. - Barátok vagyunk. - Ezt kijelenteni meg pont olyan volt, mintha azt bizonygatnám részegen, hogy én nem ittam egy kortyot sem. Szimplán csak könnyebb volt azt mondani, hogy Jade-el a kapcsolatunk után nem várhatom el, hogy úgy ugorjon a karjaimba, mintha nem váltunk volna el egymástól, miután én visszamentem Koreába. Azóta pedig csomó olyan dolog történt, amivel előbb nekem kellett volna számolnom, hogy nyugodtan élhessem az életemet.
- Kösz. - Szinte automatikusan, félhangosan mondtam csak ki a választ. A figyelmemet már teljesen más vonzotta, az pedig nem Finn irányában volt. Minden túl gyorsan történt ahhoz, hogy vissza tudjam idézni, pontosan milyen események sorozata következett be, hogy Finnel mindketten a földön kössünk ki. Vagy az agyam kapcsolt pánik üzemmódba és az emlékek generálása helyett egyszerűen arra rendezkedett be, hogy menteni próbálja a lószaros életemet. Amire egyébként jelen esetben nem sok esélyt láttam, habár biztosan nem mérlegeltem minden lehetőséget. De az Isten szerelmére, egy zárt metrókocsiban voltunk, összezsúfolva egy halom emberrel, akik mind ugyanolyan hús és csont voltak mint mi. A két dolog kombinációja pedig senkit nem védett még meg a haláltól.
Nehezen fókuszáltam Finnre, részben a kocsit elborító füst miatt, részben azért, mert a pillantásomat nagyon vonzotta a lövések hangjának iránya. Mégis követtem őt a kiszemelt helyre, még ha rá is kellett erre segíteni. Cikáztak a gondolatok a fejemben, miközben valamelyest közelebb hajoltam Finnhez, hogy jobban halljam, amit mond.
Az első reakcióm egyértelműen a felháborodás volt, de ahelyett hogy nagy hangon kezdtem volna magyarázni neki arról, hogy leszarom mit gondol, ebben a helyzetben nem lehet nyugodtnak maradni, csak feszült hangon sziszegtem oda neki: - Könnyű azt mondani, baszd meg. - Újra meg újra átpörgettem magamban a lehetőségeket és egyik sem végződött túl jól...
- Amúgy sem tűnik túl fényesnek a helyzet. Hogy a halálban fogunk innen kijutni? - Elkaptam egy nő pillantását, aki tőlünk nem messze húzta meg magát. Furcsa érzés volt azt latolgatni, hogy melyikünknek lehet több túlélési esélye. El is fordítottam a pillantásomat - részben mert nem akartam szar embernek érezni magamat, amiért valaki más halálát képzelem el éppen, részben meg azért, mert Finn olyasmit mondott, ami ezt indokolta.
- Normális vagy?! - Úgy nyúltam az ingje után, mintha az vissza tudná tartani. - Nem én fogom megmondani Isának, hogy kinyírattad magadat! - Továbbra is halkan sziszegtem oda a szavakat, még ha körülöttünk nem is volt akkora a csend, hogy ezt indokolja. De ami azt illeti, jobb volt ebben a helyzetben megpróbálni láthatatlannak lenni.
- Hol lehet a következő megálló? - Felemeltem ugyan valamennyire a fejemet, hogy megpróbáljak kilesni a metrókocsi ablakán, de csak a sötét alagút köszönt ott vissza és a benti fények képmása. Csak reménykedtem benne, hogy senki nem húzza meg a vészféket, mert akkor tényleg végünk volt. Bezárva a metrókocsiba egy alagút közepén, miközben valaki füstbombát dobál és lövöldöz egy metrón. Ma sem ilyennek indult a nap, amikor felkeltem, bassza meg...

Csak egy intéssel terveztem lerendezni a csajokat, viszont maga a tény, hogy ők képesek voltak a távozásunk ellenére tovább pletykálni, enyhén szólva meglepett. Egy szóval sem állítom, hogy megsértődtem, vagy teljes mértékben felháborodtam volna, mégis ahhoz folyamodtam, hogy a kezemet erőteljesebben kezdtem el rázni.
- Hé! – bezzeg, ha mi kezelnénk ennyire félvállról azt, hogy ők terveznek eltűnni valahova, már teljesen más lapra tartozna. És valószínűleg nem hatná meg egyiküket sem, hogy a jégkorong szabályainak rejtelmeiben merültünk el. Han nem volt az a sportos fajta, mármint nem merült el benne úgy, mint én. Ettől függetlenül feltett szándékom volt meggyőzni őt arról, hogy a hoki az menő dolog és érdemes lenne komolyabban követnie. Braynél már majdnem sikerrel jártam.
Hamar rájöttem arra, hogy teljesen hasztalan volt a próbálkozásom arra, hogy kisajtoljak magamnak – meg talán Hannak is – egy búcsúpuszit a csajoktól, szóval egyszerűen feladtam és a fejemmel intettem neki a metró irányába, mivel most már én is indulásra készen álltam.
- Fogalmam sincs, szerintem hamarosan kapjuk az üzeneteket, hogy hova tűntünk – röhögtem el magam – Komolyan mondom… Hogy lehet festékekről ennyit beszélni? A te húgod mikor kezdett el ilyenné válni?
Az enyém már 15 volt, de még nem sminkelte magát, amit annyira nem is bántam. Szép lány volt – nyilván, mivel az én testvérem – és sokkal különlegesebb volt az a tény, hogy a haja nem barnult be úgy, mint az enyém, hanem tejfölszőke volt. A szemei pedig kékek, tehát mondhatni egy teljesen átlagos norvég kislánynak számít, mégis valahogy kitűnt a tömegből. Nem volt szüksége ilyen dolgokra, én pedig szívesebben neveltem volna őt fiús lánnyá. Még a gondolatra is elborzadtam, hogy hamarosan meg fogják környékezni a fiúk.
- Szerintem igen, te is Brooklyn felé mész, nem? – már majdnem megkérdeztem, hogy mi dolga van arra, ami nyilvánvalóan ugyanúgy visszadobható lett volna nekem is. Nem gondolom, hogy közöm lenne hozzá, vagy útba kellene igazítanom egy felnőtt férfit azzal kapcsolatban, hogy vigyáznia kellene egyes negyedekben. Nem fogom játszani a kurva okosat úgy, hogy én is gyakorlatilag csak a tanulói vízumom miatt nem lettem még hazaküldve az országból.
- Egy szaktársamnak segítek – nem állítom, hogy pusztán a jó szívem vezényelt – Csoportos feladatunk lesz, és most a tanár osztott be minket párokba és nem mi választottunk. A csávónak fogalma sincs a tervezőprogram használatáról.
Már előre tele volt a tököm az egész helyzettel, mivel egyáltalán nem volt kedvem a szájába rágni a témát, de más választást nem igazán hagyott nekem. Tartottam tőle, hogy ha nem teszem meg időben, akkor minden munka rám ragad majd, nekem pedig kellettek a jó jegyek, tartani akartam az átlagom. Valószínűleg apám nem ölne meg azért, ha egy tárgyból megbuknék, de túl jól belém nevelte azt, hogy ha valamit elkezdek, akkor már rendesen csináljam.
- Te kivel találkozol? – hirtelen éreztem, ahogyan az arcom feszülni kezd, mert lassan kiült rá egy vigyor – Nem fogom elmondani Jade-nek ha randid van.
Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy ők éppen hogyan és mit művelnek, de elég nyilvánvaló volt az, hogy kerülgetik egymást. Isa már amúgy is elpletykált nekem infókat, amiket egyelőre nem adhattam tovább a srácnak, mert megígértem, hogy így teszek. Összetartás és testvériség ide vagy oda, szerintem a barátnőm agyonverne, ha elmondanám a srácnak az elméleteit, mert szerinte hagyni kell, hogy dolgok olyan természetesen alakuljanak, mint nálunk. Nekem nem voltak olyan kapcsolataim, mint neki, ezért feltételeztem, hogy jobban ért hozzá, mint én.
- Egészségedre – egy bólintás kíséretében nyugtáztam a dolgot, de én is éreztem, hogy valami nem oké. Annak ellenére, hogy voltam katona, egyáltalán nem mentem terepre, nem lövöldöztünk egymásra úgy komolyan, hogy sérülést tudjunk okozni a másiknak a gyakorlat során. Ennek ellenére nem volt ritka a vérszag, sokszor horzsoltuk le magunkat itt-ott, akadtak törések és komolyabb ellátásra szoruló sérülések is.
Talán ezek járultak hozzá ahhoz, hogy bár a vonásaim megkeményedtek, de nyugodtabb tudtam maradni a helyzetben, mint a legtöbb ember, meg összességében nem álltam neki öklendezni. Mikor éreztem, hogy zuhanok, azonnal Han karja után kaptam, hogy legalább egymást ne hagyjuk el, mivel hamarosan felfordulás lesz a kocsiban. Egy aprót nyekkenve értem a földre, próbáltam tompítani az esést, de nem volt könnyű dolgom.
- Oda másszunk be – két ülés közötti résre mutattam és azonnal elkezdtem kúszni az irányba, magam után húzva a srácot – Agyon fognak minket taposni, ha itt maradunk.
Egyértelmű volt, hogy nem állhatunk fel, mert akkor meg szitává lőnek minket is. Jobb a lövöldözők látótávolságából kikerülni. Miután elértük az általtam ideálisnak talált búvóhelyet, alig hallhatóan suttogtam oda a srácnak.
- Kurva hülyén fog ez most hangzani – magam sem tudom, hogy a norvég időjárás miatt volt olyan a természetünk, amilyen, de ebben a helyzetben kifejezetten hasznos volt – De próbálj nyugton maradni, oké? Ha felfordulás lesz csak még jobban beindulnak és végünk.
Nem az volt a tervem, hogy mindenkit feláldozzak a saját épségünk érdekében, de miután érzékeltem, hogy a mentő megállt, tisztában voltam azzal, hogy innentől kezdve nem fognak rajtunk segíteni.
- Meg kell szerezni a fegyvert – ezt sokkal inkább saját magamnak mondtam, mint neki. Nem terveztem hősködni, de a katonaságban szerzett tapasztalataim arra késztettek, hogy legalább megpróbáljak tenni valamit ahelyett, hogy megvárom amíg még több áldozat lesz, vagy engem is szitává lőnek.

Finn & Han-jae

- Akkor mi léptünk - Úgy pillantok a lányokra, hogy közben még adok tíz százalék esélyt annak, hogy észrevesznek bennünket és produkálnak valami elköszönés félét, hogy aztán ne üzenetben kelljen megmagyarázni nekik, hogy nem mi vagyunk a bunkók, szimplán ők merültek bele annyira a sminktermékek pigmentáltságának - büszke vagyok magamra, hogy egyáltalán ismerem ezt a szót - kibeszélésébe, hogy nem létezik már számukra a külvilág. Pedig azt nem lehet tagadni, hogy Finn meg én elég szép látványt nyújtunk. Igazából még azt sem mondanám, hogy annyira bánnám, ha később Jade-el kellene  piszkálódó hangüzeneteket váltanunk arról, hogy pontosan ki ignorál kit, mert élveztem, amikor így viselkedhettem vele. Ismertük már egymást annyira, hogy ne vegye kötekedésnek, hanem szimplán megértse, hogy én így fejezem ki a... Mit is? Hogy pontosan mit érzek vele kapcsolatban, az egyesek számára nevetségesen egyértelmű volt, mások meg úgy viselkedtek, mintha az orrukig sem látnának. Tény, hogy én meg lehetnék vokálisabb ezzel az egésszel kapcsolatban, de aki gyerekkorom óta ismer, tudja, hogy én vagyok azoknak a fiúknak a mintapéldája, akik azért húzogatják a kislányok haját, mert tetszik nekik az illető. Nem számít, hogy azóta eltelt jó pár év és száznyolcvanöt centire nőttem, bizonyos dolgokban még mindig az az ovis kisfiú vagyok, aki a lányok haját húzogatja. Vagy épp egy lány haját.
- Szerinted mikor tűnik fel nekik, hogy már nem vagyunk ott? - Költői kérdésnek is szánhattam volna, mégis érdekelt a srác válasza. Mondták már, hogy kevésbé kellene elszállva lennem magamtól, de amikor valaki olyan szép családba születik, mint én meg a testvéreim, egyszerűen nem is viselkedhetne másképp. Ráadásul szentül hiszem, hogy ha én nem tartom magamat elég nagyra, akkor mások sem fognak velem megfelelően viselkedni. Az tök már kérdés, hogy ki hogy viselkedik az idősebbekkel és mennyire adja meg nekik a tiszteletet. Vannak helyzetek, amikor képtelen vagyok úgy csinálni, mintha teljesen komolyan venném a bátyámat, mert olyan dolgokat követ el, amit még én most, huszonkét évesen sem követnék el.
Ugyanez van mondjuk a húgommal is, aki néha semmi jelét nem mutatja annak, hogy tisztelne engem, mint a bátyját, amivel tulajdonképpen nincs is baj. Sokkal jobban szeretem, amikor félelmetes, mint amikor olyan hangon mondja nekem, hogy oppa, amiből rögtön egyértelmű, hogy akar tőlem valamit. Olyan ez, mint amikor az ember sejti, hogy ha pinket vett fel, akkor baj történt, akkor is ha Jae-ni állítja, hogy nincs így. Vannak női megérzések, meg vannak Yoo Hanjae féle megérzések, amelyek mindkét testvéremnél működnek. Leszámítva azt, amikor alszom.
- Egy irányba megyünk? - Akkor tettem fel a kérdést, amikor a metróhoz vezető lépcsőn haladtunk lefelé. Meglepett, hogy milyen mértékben kihasználtam az utóbbi időben a tömegközlekedés adta lehetőségeket, és bár nem jelentett volna gondot a tankolás, ami a motoromat illeti, ráadásul bizonyos helyzetekben sokkal gyorsabb lett volna, mint gyalogolni és várni a buszra. Mégis voltak időszakok, amikor semmi más nem jutott eszembe a járműről, mint Kang és Shin. A metrózás Brooklynig pedig nem is hangzott olyan rosszul, ha történetesen akadt társaságom, akivel elbeszélgethettem az időt.
Finnel nem beszéltünk meg többet annál, mint hogy mindkettőnknek Brooklynban van dolga. Én történetesen a húgommal futok össze, mert kinézett valami éttermet, ahová természetesen az én pénzemmel hívatta meg magát, de múltkor, amikor kést lóbálva magyarázta nekem, hogy nincs kedve állandóan két olyan végtelen gyomrú emberre főzni, mint Jihan meg én, megígértem neki, hogy meghívom valahová, ha ő választja ki a helyet.
- Amúgy kivel találkozol? - Nem tartom magamat annak a kifejezetten pletykás fajtának, aki mindenbe beleüti az orrát, de egy fokkal jobban érdekelt ez, mint hogy azzal kapcsolatban kíváncsiskodjak, hogy honnan vette a cipőit. Akkor túlságosan úgy éreztem volna, hogy olyanok vagyunk, mint a csajok, akiket ott hagytunk.
Az 59. utcai megállónál kezdtem el érezni, hogy valami facsarja az orromat, egy tüsszentést követően pedig megláttam a füstöt a szemem sarkából. - Mi a fa... -  Be sem fejeztem a mondatot, vagy szimplán beleveszett az a metrón ülők kiáltásaiba és az elsülő fegyver hangjába, amitől automatikusan behúztam a nyakamat és léptem oldalra, valami menedékfélét keresve, a karomat Finn felé lendítve, aki részben pont útban volt, így félig húzódva, félig esve érkeztünk a metrókocsija padlójára.