⭒ rideg: elsőre minden bizonnyal úgy fogod gondolni, hogy elég resting bitch feje van, majd megismered és rájössz, hogy valójában nem jártál messze a valóságtól.
⭒ mean girl: mindig tisztában van azzal, hogy pontosan milyen embherekkel kell magát körül vennie ahhoz, hogy egy bizonyos körön belül maradjon. Nem az a fajta lány, aki szóba állna olyan emberekkel, akiket bénának tart.
⭒ erős: sosem mutatja ki, ha valami meghatja, vagy sajnálatot érez bárki iránt. Úgy gondolja, hogy ha ő minden körülmények között meg tudja őrizni a hidegvérét és fel tud építeni lányként valamit, akkor az bárki másnak is egyszerű. Nem érdeklik a körülmények. Az a típusú lány, aki a jég hátán is megél és ezt mások orra alá is dörgöli.
⭒ arrogáns: nem könnyű kijönni vele, mert az esetek nagy részében késztetést érez arra, hogy másokat kioktasson az igazságról, ami nyilvánvalóan csak a saját szemszögéből tűnik igaznak. Általában úgy viselkedik, mintha öt évvel idősebb lenne mindenki másnál.
⭒ extrovertált: annak ellenére, hogy sokszor a saját szépségét és tökéletességét hangsúlyozza, szeret másokkal együtt lógni és nyomasztja az egyedüllét.



⭒ feltűnő: annak ellenére, hogy fiús lány, alapvetően szeret nőiesen öltözködni és sminkelni. Általában olyan ruhákat visel, amik sötétek és Han szerint "kicsit ribancosak". Rózsaszínt akkor vesz fel, ha nincs jó kedve, ha aranyosnak néz ki, akkor valójában nem szabad megközelíteni.
⭒ alacsony: Jihan állítása szerint a húga cipőit a Holdon tesztelték le, az a véleménye, hogy nem biztonságos azokban utcára menni. Mikor a húga neki akarna menni a merőkanállal, mindig hozzáteszi, hogy a jóból csak keveset adnak, ezáltal meg tudnak békülni.
⭒ szép, és tudja magáról: ennek ellenére bármennyire meglepő, soha nem bántott senkit azért, mert nem pont úgy néz ki, mint ő. Viszont a magabiztosságának a nagy részét abból nyeri, hogy tetszik magának.
⭒ feminista: nem érzi magát elnyomottnak, mégis fontosnak érzi, hogy kifejezze a véleményét azzal kapcsolatban, hogy a lányok is érthetnek a matekhoz, lehetnek okosak, és végezhetnek férfias szakmákat amellett, hogy megőrzik a nőiességüket. Ő magát ilyennek látja, amiért általában mind a két testvére nevet rajta, aztán egy kisebb-nagyobb csetepaté után közlik vele, hogy így aranyos. Ezt általában egy újabb verés követi, főleg akkor, amikor rózsaszínben van.



⭒ gondoskodó: kevesen kerülnek hozzá igazán közel, de akiknek sikerül, azokat annyira szereti, hogy azt ő sem fogja fel egészen. Általában a komolyabb veszekedések döbbentik rá arra, hogy milyen a kapcsolata egy adott emberrel, illetve arra is, hogy mennyire meg tudja puhítani az a személy, aki közel került hozzá. Gyakran mosolyog, ha olyanokkal tölti az idejét, akik közel állnak hozzá. Sok esetben ezt elrejti a másik fél elől, mivel nem a stílusa a céltalan, aranyos vigyorgás.
⭒ hűséges: soha nem csalt meg senkit, a barátait sem veri át, ugyanakkor mindig az mellett áll ki, akinél ezt jogosnak érzi. Az őszintesége az utolsó pillanatig kitart, annak is megmondja a véleményét, akit nagyon szeret. Nem hazudik másoknak, nem szúr hátba valakit csak úgy. Ha olyan dolgot csinál, ami a másik embernél kiveri a biztosítékot, ő pedig erről tud, akkor annak komoly oka van. Nem tűnik annak, de alapvetően megfontolt a kapcsolatait illetően, ugyanakkor nem mindig fogja fel a hibái súlyát.
⭒ pletykás: mindig tud valamit  valakiről, amiről érdemes beszélni. Ha ez nem így van, akkor olyan emberekkel veszi körbe magát, akik ehhez hasonlóak és hajlandóak megosztani vele az információkat. Állítása szerint a két fiútestvére tette ilyenné, mert ők folyamatosan kibeszélnek másokat. Szerinte Jihan sokkal rosszabb, mint Han, mert ő ennek a tényét képes letagadni és jógyerekként vigyorogni, amikor valójában ő a legrosszabb közülük

házsártos | zsémbes | mindenkinek beszól, abszolút nem válogat | a napot általában üvöltve beszéli végig | gonosznak és szívtelennek mutatja magát | nehezen kapcsolódik másokhoz | üvölteti a kedvenc k-pop csapatait és nem érdekli, ha valaki nem kíváncsi a zenére | nincs szüksége arra, hogy a bátyjai megvédjék, mert sokkal ijesztőbb náluk

nagyon okos | gyorsan tanuló típus | ésszerű döntéseket hoz sokszor | életképes | két lábbal áll a földön | jó a problémamegoldó készsége (általában) | nincs benne sok empátia, de együtt  tud érezni olykor | jómódú a családja | Istennek megvannak a kedvencei, ő pedig az egyik közülük

kávé | cukros ételek | húsevő | hideg árnyalatú highlighterek | szövegkiemelőhasználó | színes tollak | kedvenc előadója Im Changkyun, ezért gyűjti a róla készült fotókártyákat | szabadtéri foglalkozások | aktív társasági élet | pizza | szoknyás típus

mustár | kétszínűség | ha valaki "idétlenkedik" és "ügyetlen" | Justin Bieber haja | sugary-bubble pop lánycsapatok zenéje, meg a vattacukor, amin Katy Perry feküdt pucéran | amikor Han telefonján beállítja magát háttérnek, ő pedig megváltoztatja a jelszót

Lisa - Money | (G)-idle - Tomboy | Blackpink - Pretty savage | Pixy - Wings | Blackpink - Pink venom | Ikon - Killing me | Seulgi&Irene - Monster | Blackpink - Don't know what to do | (G)-idle - My bag | CLC - Like it | Bibi - Life is a bi... | Blackpink - Forever young

- Sziasztok – a tálcámat mosolyogva tettem le az asztalra, szigorúan a Han melletti helyet foglaltam el. A szemben ülő Chae Rimre vetettem egy szúrós pillantást, aki ezt viszonozta annak ellenére, hogy jóban voltunk. Sokkal szórakoztatóbb volt úgy viselkedni, mintha alapvetően utálnánk egymást, ami egy darabig igaz is volt. Amikor kiderült, hogy én is ebbe az iskolába fogok járni, egyértelművé vált, hogy két lány a legnépszerűbbek között nem fog megférni. Han és Shin mások voltak, a hülye fiúk mindig szövetségre tudnak jutni ahelyett, hogy a legjobbak szeretnének lenni. Mi Rimmel pedig versengtünk egészen addig, amíg meg nem kerestem a múlt héten a fehér zászlót lengetve. Nyilvánvalóan ezt a fiúknak nem kellett megtudniuk. Elég egyértelmű volt, hogy a mi szintünkön már nem ehet velünk bárki, aki meg megpróbálkozott helyet foglalni annál az asztalnál, amit csak mi használtunk, annak se a fiúk se mi nem örültünk. Rim és Kang kedvesek voltak azonban a bátyám és én csúnyán, Shin pedig egy elég fagyos pillantással jutalmazta azt, aki mégis megpróbálkozott a székfoglalóval.
- Cuki a mellényetek, de amúgy meg miért hordjátok? – ezt a kérdést az ikrek felé intéztem. Egyáltalán nem utánoztam a bátyámat, valószínűleg a mi stílusunk elég hasonló volt, ezért is viseltük az egyenruhánkat ugyanúgy. Egyikünk sem szorította meg a nyakkendőt, én pedig a többi lányhoz hasonlóan nem voltam hajlandó azt idétlen masnikba kötögetni. A szetthez járó mellényt mind a ketten skippeltük, én pedig csak azért tűrtem be az inget a szoknyámba, mert túl hosszú volt rám és majdnem teljesen eltakarta az alsó ruhadarabot. Han még ennyivel sem fáradt, de gondolom megint a sulikezdés előtt húsz perccel vetette ki az ágy, hiába próbáltam meg letépni róla a takarót már jóval előbb. Kang volt az átmenet közöttünk. Rendezett, jól vasalt volt a ruházata, de nem hordta a mellényét.
- Nem mindenki a büntetőpontokért jár iskolába – Shin húga ezt úgy válaszolta nekem, hogy kicsit közelebb hajolt hozzám, az arcán pedig idegesítő mosoly volt – Bár valószínűleg ezt te nem értheted.
Nem kellett oldalra néznem ahhoz, hogy lássam a fiúk arckifejezését, mivel mindennap átélték a műbalhénkat az ebédnél. Az egész valójában nagyon is vicces volt, mivel ők egyáltalán nem értették meg azt, hogy miért nem lehetünk a különbözőségünk ellenére barátok. Az igazság az volt, hogy mi ketten nagyon is jó kapcsolatot ápoltunk egymással, és a bátyáink idegesítése volt a közös bennünk. A Chae ikrek tényleg eminensnek, okosnak és makulátlannak számítottak. Mi Hannal a vadságot képviseltük, de ennek ellenére nem voltunk túl problémásak. Mind a négyen szépek és okosak vagyunk, csak mi olyan lehetetlen habitussal születtünk, amit minden bizonnyal képtelenség lett volna belénk nevelni. Ez egy olyan adottság, amit az ember nem tud csak úgy megalkotni valakinél.
- Féltékeny vagy, amiért a tanulmányi rangsorban mögöttem voltál? – ezt a kérdést olyan angyali hangnemben tettem fel, mintha az időjárásról próbálnék vele csevegni. Valójában az évfolyamokat külön osztályozták, mivel nem egyszerre felvételiztünk az egyetemre. Én második lettem, Rimet talán a negyedik vagy ötödik helyen láttam, de az gyakorlatilag felér az én második helyemmel is, mert nálunk sokkal több gyökér van, nem volt akkora a harc, mint az ő esetükben. Meg valószínűleg én voltam ennél az asztalnál az egyetlen, akit érdekeltek ezek a dolgok. Han az beérte a saját, kiábrándító eredményeivel a dolgot, Kang az mindig is első volt úgy, hogy gyakorlatilag korban hozzám állt közelebb, de mégis a fiúkkal járt egy osztályba.
- Tanulj még egy kicsit, legyél osztályelső, és olyan egyenes lesz a kockafejed teteje, hogy utána meg a jelenlegi állapotodért fogsz sírni – képes volt a tulajdon vérem ellenem fordulni, miközben ezt kimondta. Szerencsére pont a kezem ügyébe akadt az evőpálcika, amivel a rizsnek álltam volna neki, de így viszont tökéletes fegyverként szolgált.
- Yoo Han Jae, te átkozott! – gyűlöltem, amit most csinált, mivel én reggel ötkor keltem azért, hogy tökéletes hullámokat rejtsek el a hajamban, ő pedig ezt képes volt a koszos könyökével összeborzolni – Ha nem fejezed be azonnal, esküszöm, hogy ezeket mindenki szeme láttára fogom feldugni, a…
- Jae Ni! – képtelen voltam befejezni a mondatot, mivel a tálca súrlódásának a hangját megütötte a fülem, ahogyan hirtelen az is fülsüketítővé vált, ahogy a fiú megszólított. Pedig halkan, puhán ejtette ki a nevem. Éppen leülni készült, én pedig hatalmas, őzikeszemekkel pillantottam felé, miközben a kezemben tartott evőpálcika még mindig olyan volt, mintha egy fegyvert szorongatnék, a másik mancsom pedig a bátyám vastag nyakára kulcsolódott. Nem, nem az én kezem volt kicsi!
- Igen? – nem voltam túl barátságos, ahogy a fiú felé pillantottam. Hiába tűnt helyesnek és kedvesnek, ez édes kevés volt ahhoz, hogy le akarjam tolni neki a bugyimat, valószínűleg ezzel kapcsolatban Han egyet is értett velem. Éreztem, ahogy a karja lassan, de határozottan csattan a székem támláján, pár másodperc múlva Shin követte ezt a mozdulatot a saját húgánál. Kang nagy szemekkel pislogott, aztán elnyomott egy sóhajt. Mi ketten mindig annyira hangosak voltunk, hogy sokszor szóhoz sem jutottak tőlünk mások.
- Arra gondoltam, hogy…
- NEM! – pontosan tudtam, hogy ha nem csípek Han combjába, akkor felpattan és jelenetet fog rendezni, azonban én komolyan vettem a sulit és a büntetőpontokat. Ha ő hajlandó volt engem megvédeni egy elsős fiútól, akkor én is megteszem ugyanezt a tanulmányaival szemben.
- Hallottad – finoman simítottam a helyére a tincseimet, aztán a fejemmel intettem egy szabad hely felé a többi diák környezetében – Szóval akár mehetsz is.
Amint hátat fordított nekünk, a tenyerem finoman csattant a bátyám tarkóján és dühös pillantást vetettem rá. Ő ugyanezt viszonozta, mivel kikészült attól, ha mások előtt próbáltam megnevelni, ha már a szüleinknek nem sikerült ezt megtennie.
- Mit pattogsz? – úgy morogtam oda a szavakat neki, hogy az asztalunknál több halk kacajt is hallottam – Nagyon jól tudod, hogy sokkal rosszabb nekik, ha én küldöm el őket!


„Oppa! Sütöttem neked muffint és brownie-t, mert nem tudtam, hogy melyiket ennéd szívesen. Letettem a tálcát az ajtód elé.”

Miután az üzenetet becsúsztattam a kis nyíláson, az utam – mint mindig – a fürdőszobába vezetett, ahol tiszta törölközőt készítettem ki a bátyámnak, majd elindultam a konyhába, hogy kivegyem a hűtőből a kimchit és rizst főzzek neki mellé. Az volt a tervem, hogy mindezekből készítek neki egy levest, sok csirkével, mert azt szereti. Tisztában voltam vele, hogy nehezen tolerálja a túl hideg ételeket, ezért a leves mellé még egy nem túl változatos ételre gondoltam neki: rizs, kimchivel és csirkével. Ahhoz, hogy megfelelő hőmérsékletű legyen a savanyúság, időben kellett elővenni, és akkor Han is gond nélkül el tudta fogyasztani az ételt. Tegnap szerettem volna neki rendelni, de nem küldte vissza a levelem az opciókkal, amit feltálaltam neki. Körülbelül két hete vagyok itthon, a tanáraim tisztában vannak azzal, hogy súlyos családi gondok miatt utaztam haza, ezért megértőek voltak velem kapcsolatban. Egyelőre erősnek éreztem magam, holott nekem is sírni támadt volna kedvem Kang halála miatt. Túl közelről ismertük és maga a tény, hogy a testvéreink a fő elszenvedői annak, ami a fiúval történt, még nehezebbé tette a szituációt. Haragudtam Shinre a történtek miatt, de Rim attól még a barátom volt, ezért a legtöbb, amit tehettem értük az volt, hogy egyszer az életben befogtam a szám, és a saját bátyámra koncentráltam. Rimmel jó ideje nem beszéltünk, mivel megmondtam neki, hogy itthon van dolgom és nincs időm meghallgatni őt, amikor a saját testvérem is össze van omolva, nem nyit nekem ajtót, és komolyan kiabál velem. Nem pedig úgy, ahogyan egymással szoktunk alapjáraton. Mind a kettőnknek vigyázni kellett a saját családunkra, ebben a helyzetben pedig nem tudtunk barátokként összejárni, mert túlságosan sok fájó emlék kötött minket össze. Biztos voltam benne, hogy Shin sincs jól, és Han nem könnyíti meg a dolgát, azonban egyet tudtam érteni vele azzal kapcsolatban, amit a másik fiúnak mondott. Ez pedig olyan éket vert közénk Rimmel, hogy többre mentünk a kapcsolatunk pihentetésével, mintha egymást próbáltuk meg támogatni. Se neki, se nekem sem volt szükségem arra, hogy még mi is összefeszüljünk, amikor a fiúk életükben először nem beszélnek egymással. Mindent megoldottak az eddigi életük folyamán, de úgy éreztem, hogy ezt talán nem fogják tudni.


„Oppa! Hoztam neked ebédet. A tálca az ajtód előtt lesz. Ha később kéred a sütiket, akkor visszahozhatom őket”

Nem voltam mérges, amiért nem nyúlt az édességhez, valójában én sem tudtam enni az utóbbi időben túl jól. Nagyokat nyeltem, mikor a zsebemben rezegni kezdett a telefonom, nem is törődtem vele egészen addig, amíg meg nem őrültem az érzéstől. Pontosan tudtam, hogy ki hív, ugyanakkor nem akartam most vele beszélni, mégis hevesen kezdett dobogni a szívem. Tudtam, hogy rosszat teszek és talán nem fog nekem megbocsájtani, de ennek ellenére képtelen voltam vele beszélni. Mikor megpillantottam Henry nevét a telefonom kijelzőjén, egyszerűen megnyomtam az oldalsó gombot és letettem az asztalra a készüléket, hogy másra tudjak koncentrálni. Talán, ha vacsorára pizzát rendelek Hannak, arra ki fogja dugni az orrát a szobájából. Jó ideje már annak, hogy összekapott velem a temetés után, bár nem volt ez valódi veszekedés, mivel én nem szálltam be. Tudtam, hogy időre van szüksége, ugyanakkor támogatásra is. Ha most magára hagyom, akkor talán tényleg megeszi a szobájában a penész, és amikor készen áll majd arra, hogy segítséget kérjen, már nem lesz kihez fordulnia. Jihan nem tudta csak úgy otthagyni a munkáját, vele napi szinten kapcsolatba álltam, de már nem tudtuk, hogy mit kellene tennünk Han érdekében, aki nem evett és éjfélkor osont ki zuhanyozni. Mind a ketten abban állapodtunk meg, hogy időre van még szüksége.
Mikor újra felvillant a telefonom képernyője, akkor már képtelen voltam tovább ignorálni azt, megnyitottam az üzeneteimet, amiből napok óta egyet sem olvastam el. Jobb volt nem tudni, hogy mit ír nekem.
„Jennie, aggódok. Miért hagytál ott csak úgy? Napok óta semmit sem tudok rólad és nem veszed fel a telefont, pedig tudom, hogy látod az üzeneteket!”
Ezen a ponton már nehezen bírtam tovább, a szemeim könnybe lábadtak, és pontosan tudtam, hogy elcsesztem az egészet, ez pedig már talán nem fog működni. El kellett volna neki mondanom legalább azután, hogy hazaértem, de nem tettem, ő pedig ennek ellenére keresett engem. Amikor Jihan azzal ugratott, hogy mennyire szerelmes vagyok ebbe a fiúba, akkor mindig mérgesen reagáltam. Pontosan tudtam, hogy mennyire utálja azt, ha szó nélkül magára hagyják, én pedig pont ezt tettem vele, emiatt szinte biztos voltam benne, hogy ezt már nem fogom tudni megmenteni. És ezen a ponton realizáltam, hogy pontosan mit jelentett nekem az két és fél év, amit mi ketten együtt töltöttünk.
„Kérlek, adj egy kis időt. Jelentkezni fogok, de ez most nem megy. Haza kellett utaznom, de ha visszamegyek, mindent megmagyarázok!”
Pontosan tudtam, hogy az, amit csináltam nem volt helyes és én is nehezen viselném el mástól, ha meghozna egy döntést és abból kihagyna engem. Viszont mivel a testvéremről volt szó, könnyedén megfeledkeztem Henryről, aki jogosan érezheti magát emiatt rosszul. Ő annak ellenére nem tette meg ugyanezt, hogy nekik is voltak problémáik.
„remélem, hogy meg tudod majd”
Éreztem, ahogyan a könnyek az arcomon lassan végigcsorognak, de vettem egy mély levegőt és letöröltem őket, a következő adagot pedig egyszerűen visszapislogtam. Egy emberi élet és az, hogy elbasztam a kapcsolatomat sosem fognak ugyanannyit mutatni a mérleg serpenyőiben. Ennek ellenére tollat ragadtam és a következőt kezdtem el a papírra írni:

„Oppa! Még mindig itt vagyok. Nem sokat mozdulok ki, szóval ha szeretnél, nyugodtan gyere át hozzám!”


Eldöntöttem, hogy ha Henry hívni fog, ezúttal felveszem neki a telefont, és elmondok neki mindent. Az utóbbi időben fordult a kocka, én küldtem neki az üzeneteket, én írtam minden alkalommal, hogy hívjon vissza, mégsem tette. Megértettem, hogy dühös volt rám, hogy megbántottam, emiatt hajlandó voltam várni rá. Láttam, hogy az üzenetem, amit három napja írtam neki erről, nem ért célba, de mégis reménykedtem. Meg kell oldanom ezt az egészet anélkül, hogy még egy ember sérülne körülöttem. Nem értettem magam, a mindig logikusan, hideg fejjel gondolkozó Jae Ni voltam, most pedig ahelyett, hogy egy mondatban elmondtam volna a barátomnak a történteket, később pedig felhívtam volna, teljesen váratlanul hagytam faképnél őt. Ha önvizsgálatot tartottam, akkor sem fogtam volna Hanra azt, hogy nem tudtam rá figyelni, mivel ő túlságosan sokat sérült az elmúlt időszakban, és gyakorlatilag azon kívül, hogy elveszített valakit, aki nagyon fontos volt neki, ez pedig a legjobb barátja miatt történt, nem tett semmit. Ez volt az, ami őt és engem is megőrjített. Hogy semmit sem tehetett annak érdekében, hogy a dolgok másképp alakuljanak, mégis ő volt az, aki végtelenül szenvedett egy rossz döntés miatt. Aggódtam élte, féltettem. Nem akartam kórházba vinni. A tény, hogy most már gyakorlatilag egyáltalán nem találkozunk és nem látom őt… Egyszerre volt megnyugtató, és bénított meg. Nem akartam összetörve, meggyengülve látni az én erős testvéremet, de ettől függetlenül a lehető legrosszabb formájában képzeltem magam elé.
A telefonom rezgése miatt indokolatlanul derültem fel, majd lombozódtam le, amikor láttam, hogy nem Henry keres. Mégis erőt vettem magamon és felvettem a készüléket.
- Halló? – én is hallottam, hogy mennyire meggyötört volt a hangom, mikor megszólaltam – Yoo Jennie vagyok. Miben segíthetek?
- Akkor jó – az enyémnél jóval vidámabban megszólaló, mély hangú férfit hallottam a vonal túloldalán. Annyira derűsnek tűnt, hogy az elmúlt két hét után most először éreztem azt, hogy élek, és a régi önmagam vagyok. Szerettem volna átnyúlni a mobilomon és megszorongatni a nyakát, amiért egy ilyen szituációban ennyire jókedvű mer lenni – Már egy pillanatra azt hittem, hogy rossz számot hívtam.
- Örülök neki – szárazan szólaltam meg, először beszéltem úgy az elmúlt időszakban, ahogy alapvetően szoktam. Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy ez az első alkalom, amikor levegőt kaptam, miután hazajöttem – És amúgy honnan van meg a számom neked? Valami kukkoló vagy?
- Aligha – volt pofája nevetni rajtam – Hivatalos úton szereztem a húgom által.
- Eddig oké. És ki a franc a te húgod? Mert biztosan nem ismerem – általában tisztában voltam azzal, hogy kik az ismerőseim testvérei, jelen helyzetben pedig nem tudtam eldönteni, hogy hisztérikusan nevetni kezdjek, vagy bőgjem el magam, amiért valaki képes ilyen idétlen tréfát csinálni belőlem. Ez az ember vagy baromira érzéketlen, vagy pedig iszonyatosan jószívű, amiért próbál némi életet fecskendezni belém, miután úgy szóltam bele a telefonba, mint aki mindent elveszített az életében.
- Kristine a neve – kicsit sem csengett ismerősen annak ellenére, hogy ez nem egy ritka női név – Ő talált meg egy tanítással kapcsolatos csoportban. Azt állítja, hogy fel tudsz készíteni az érettségire.
- Hát, abban biztos lehetsz – úgy dőltem az íróasztalomnak, és olyan beképzeld arckifejezés ült ki a fejemre, mintha legalábbis egy szobában tartózkodnánk és lenne esélye látni azt – Milyen tárgyakból kellene? Nagyjából mindenből jó vagyok, de a reál a szakterületem.
- Akkor te leszel az én emberem – annak ellenére, hogy képtelen voltam arcot társítani a hanghoz, szinte láttam a ragyogó mosolyt a vonal túlsó végén társalgó személy fején – Fizikából jó szarul állok, de amúgy a matek meg a kémia sem feltétlenül az erősségem. Vagyis fogalmazhatunk úgy, hogy ha jó is vagyok belőle, akkor nem fog ártani az ismétlés.
Ezen a ponton már kezdtem azt hinni, hogy a srác csak trollkodik, ugyanakkor hálás voltam neki. Mert felélesztette a bennem élő ördögi nőszemélyt, akiről már majdnem meg is feledkeztem, hogy létezik. Tanulni akar? Mellettem fog! Ha valamiben jó vagyok, az ez volt, és a szart is ki fogom verni belőle! Hogy miért? Mert boldog mer lenni akkor, amikor én nem vagyok az.
- Vállallak mind a háromból. SMS-ben elküldöm az elérhetőségeimet, jelölj be és megállapodunk az árban – mert akkor ezek után Jihan sem mondhatja, hogy ingyenélő vagyok – Hogy hívnak?
Ezen a ponton tűnt fel, hogy be sem mutatkozott eddig. Szemtelen, neveletlen, mint én.
- Benji – az utóbbi időben csak Hanra figyeltem, emiatt az asztalomon található jegyzettömbre felfirkantottam a nevét. Valószínűleg amint letesszük a telefont, ismét zombi üzemmódba kapcsolok és csak egy dolog jár majd az eszemben, szóval el fogom felejteni, hogy ki volt ez a vidám kis köcsög, a pénzem pedig ugrik. Illetve az is, amivel majd henceghetek a bátyáimnak a jövőben.
- Rendben, Benji. Majd egyeztetünk. Én most nem érek rád, ne haragudj – mielőtt bármit mondhatott volna, egyszerűen rányomta a telefont és eltávolítottam a nevét a tömbről, hogy Hannak tudjak írni egy újabb üzenetet:

„Oppa! Ha nem szeretnél egyedül aludni, akkor gyere át hozzám!”


Magam sem tudom pontosan mennyi ideje bámultam az ablakomon lecsorgó esőcseppeket, mikor meghallottam, ahogyan a kilincs halkan nyomódik lefelé, majd valakinek a talpa cuppan a parkettán. Ebből tudtam, hogy mezítláb volt. Egyetlen ember mászkál így a lakásban és állítja, hogy a fiúk nem tudnak felfázni, amikor üvöltök vele, hogy az ember valójában igenis lábtól hűl meg. Yoo Han Jae.
Mivel nem tudtam, hogy mire van szüksége, egyszerűen lehunytam a szemem és egyenletesen kezdtem el szuszogni. Egy örökkévalóságig tartott, amíg ismét meghallottam azt, ahogy a lába a talajhoz súrlódik, aztán a súlya alatt az ágyam megereszkedett, én mégsem mozdultam meg. Még akkor sem, amikor a karjait megéreztem a derekam körül, az arcát pedig a vállam környékén. Nem tudom pontosan mennyi idő telt el, mikor közelebb merészkedett hozzám, de maga a tény, hogy velem volt, megnyugtatott, emiatt hosszú idő óta először tudtam volna nyugodtan aludni, ha ebben nem gátol meg.
- Szereted a talaj illatát? – visítva ugrottam fel a suttogása miatt, ezzel egyidőben sikerült lekönyökölnöm őt, mégis örültem neki, hogy halkan – még ha szomorúan is – felnevetett. Kedvem lett volna agyonverni érte, de figyelembe kellett vennem az állapotát, ő pedig ezt tudta. Mikor megpillantottam az arcát a félhomályban azt éreztem, hogy nincs jól, de a jövőben talán rendben lesz.
- Remélem hoztál kaját – csak félvállról vetettem oda felé – Képes voltál üres kézzel jönni, jól van. Akkor rendelünk csirkét és pizzát, de el ne merj aludni, mert egész este filmezni fogunk. Kijött a Demon Slayer, nem akarom egyedül nézni.
- Valójában csak nem mered, Nini – mind a ketten tudtuk, hogy ez igaz is, meg nem is. Miután megnéztük együtt az Attack on Titant, két hétig nem mertem egyedül aludni, mert lázálmaim voltak arról, hogy az óriások bepillantanak az ablakon. Pont ezért is mertem magam rávetni és kezdtem el borzolgatni a haját, miközben üvöltöttem vele, hogy ne merjen Nininek szólítani, mert nem vagyok már öt éves. Valószínűleg ez volt az a helyzet, amikor még a szomszédjaink is örültek a csendháborítás miatt, amit elkövettünk.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Két fiútestvér mellett egyáltalán nem csodálom, hogy szükséged van arra a fajta kiállásra, amire az apró termeted ellenére rendelkezel. Ha nem lennél ilyen, bizony mindig tűrnöd kellene, hogy a Te hajadat húzzák, hogy téged piszkálnak, mert a fiú testvérek már csak ilyenek. De ha rajtuk kívül valaki más próbálna bántani, akkor pillanatokon belül a másvilágra juttatnák az illetőt, efelől sincs kétségem. Kifejezetten szórakoztatott, hogy nem csak néha napján érzed a késztetést, hogy megmutasd, hogy ki is a főnök, hanem a jellemed része az, hogy erős vagy, határozott - és képes vagy leordítani mások fejét, ha épp arra van szükség. Menő, hogy érdekelnek a sportok, a kocsik és motorok, de még a mérnöki tudományok is. Egyedülálló lehetsz a szakodon, még ha nem is az egyetlen. De biztos vagyok benne, hogy a testvéreid nagyon büszkék arra, hogy ilyen húguk van. Én az lennék!
A történetedből az is kiderült, hogy nem pusztán a jellemed az, ami igazán megfogja az embert. Attól, mert határozott és erős vagy, még nem jelenti, hogy ne tudnál törődő és érzelmes, olykor még bizonytalan is lenni. Hiszen az élet ezernyi helyzetbe keverhet minket és nem leszünk felkészülve arra, hogy éppen melyikbe csöppenünk bele. Te mégis arról adtál tanúbizonyságot, hogy megtalálod a helyedet, legyen szó bármiről. Ha a bátyádon kell segíteni? Ott vagy, és addig próbálkozol, amíg szóba nem áll veled. Ha egy idegen srác kér segítséget? Nem naivan állsz hozzá, hanem megteremted a saját feltételeidet. Lehet ezt másképp nevezni, mint hogy egy igazi girl bossról van szó a személyedben? Nem hiszem...  
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!