Senki nem szabta meg, hogy kötelezően a kávézóban kell töltenem az időmet, s több olyan vendéglátós ismerősöm is volt, akik jellemzően ráhagyták az üzletük vezetését egy-két megbízható emberükre, egyébként azzal töltötték az idejüket, hogy egyéb ügyes-bajos dolgot intéztek, ami az üzletükhöz kapcsolódott. Kétség sem fér hozzá, hogy nekem is voltak ilyen napjaim, amikor vagy csak egy fél órára sikerült beugranom a Cuphouse-ba, vagy egyáltalán ide sem értem. Sosem bántam, hogy nekem mindenki mással szemben másképp forog a Föld. Szó sem lehetett arról, hogy reggel kilenctől este ötig tartson csak a munkanapom, mint azoknak az embertársaimnak, akik egy kényelmes irodát választottak. Nem vitatom, hogy mások állása is lehet ugyanolyan stresszes, mint a rosszabb napokon az enyém - hiszen túlságosan szerelmes voltam a munkámba ahhoz, hogy másképp gondolkozzam róla. A kávézó nyitása után hosszú ideig nem is ismertem azt a fogalmat, hogy hétvége - a szó kétköznapi értelmében. Ha édesanyámat kérdezik, ő még manapság is biztosan azt mondaná, hogy túl sok időmet ölöm bele a munkámba és mellette más prioritásokat is fel kellene állítanom. Layla és én viszont ebből a szempontból pont megfelelően támogattuk egymást, minden értelemben. Mindketten elhivatottak vagyunk a kávézónk iránt, közösen alakítottuk ki azt az arculatot, amivel talán a későbbiekben terjeszkedni is szeretnénk és ugyanannyira tudtuk értékelni a kávézó által nyújtott élményt, amitől az egész hálás feladattá vált. Akik nekünk dolgoztak, jellemzően pozitív élményekről számoltak be és én magam is úgy éreztem, hogy a csapatunk igazán lelkes, pozitív emberekből áll, akik képesek feldobni a betérő vendégek napját, pusztán a kedvességükkel. Ettől függetlenül nem vagyok abszolút idealista és legfőképpen naiv sem, tudom, hogy a hullámvölgyekre számítani kell, mert léteznek, hogy az életnek van egyfajta sajátos humora, amikor már épp úgy érezné az ember, hogy minden jól alakul és hogy minden helyzetből meg kell találni a kiutat. Mindezek tudatában tudtam, hogy bár az én szerepem napról napra változik a kávézóban - a tulajdonosi lét mellett ugyanis Laylával mindketten szerettünk beszállni a pult mögötti munkába is és nem nyelt el bennünket állandóan az emeleti iroda a papírmunka terhével. Mégis, legfőképpen krízismenedzsernek is számítottam itt, a négy falon belül. A Cuphouse alap moraját lazán megtanultam kizárni, függetlenül attól, hogy az irodában, vagy a "terepen" voltam. Ma túlságosan magányosnak ítéltem az irodát, Layla jelenléte nélkül, de nem is akartam útban lenni a vendégeknek és a pincéreinknek sem, ezért az emeleten foglaltam helyet, ahonnan szemmel tudtam tartani mindent. Innen néztem végig, ahogyan az egyik képünk megadja magát és kis híján valakit eltalálva a földre esik. Az üveg csörömpölése és a keret törése egyébként sem voltak megszokott zajok itt nálunk, erre nem csak én, hanem a vendégek többsége is felkapta a fejét. Felpattantam a helyemről és sietősen a földszintre mentem, hogy közelebbről is meg tudjam ítélni a károkat, illetve azt, hogy baja esett-e valakinek. - Joan, a kép... - Igen, láttam. Takarítsátok fel kérlek. - Vetettem a mellettem álló pincér lányra egy biztató pillantást, majd az üvegszilánkok között egyensúlyozva igyekeztem eljutni a bejárathoz legközelebbi asztalhoz, egészen pontosan a baleset majdnem-áldozatához. - Elnézést... - kedves hangon szólaltam meg, óvatosan guggoltam le mellé, hogy nagyjából egy magasságban legyen a fejünk. - Jól van? Nem esett baja? - Magam is láttam, ahogyan éppen kifelé tartott, de azt is, hogy szerencsére nem találta el a kép. Ettől függetlenül senki nem számít rá, hogy egy kávézóban kis híján ráesik egy műalkotás, ezért nem csodálkoztam volna, ha lesokkolódott volna kissé. - Hívjunk esetleg mentőt, vagy szakembert? - Nem szerettem volna félvállról venni a dolgot, mert annak komoly következményei is lehettek volna. Több szempontból is. - Mit szólna hozzá, ha a baristáink készítenének valamit, ami mellett beszélgetünk egy kicsit? Szeretném kárpótolni a kellemetlenségért. - Egy biztos, a következő kiállítás alkalmával kétszer is át kell gondolnunk, hogy mit hová és hogyan rögzítünk, habár az is tény, hogy mióta feltörekvő művészeknek igyekszünk segíteni a kávézóban, sosem történt hasonló eset.
Hiába vagyok tisztában azzal, hogy mint ahogyan mi emberek is rengeteg hibával rendelkezünk, úgy semmi nem lehet igazán tökéletes a világban, mégis kellemetlen érzés fészkelte be magát a fejembe, amikor arra gondoltam, hogy nem sikerült valamit tökéletesen megoldani a kávézóban, ami valószínűleg nem szimplán a fél életemet teszi ki, hanem közelebb jár a teljes egészhez. Ha kell, hát nevezzenek munkamániásnak. Engem boldoggá tesz az, amit csinálok, épp ezért nem gondolom azt, hogy jelenleg bármi is hiányozna az életemből. Úgy hiszem nekünk nőknek jóval nehezebb dolgunk van, ha érvényesülni akarunk, legyen szó az élet bármely területéről. Kevésbé vesznek minket komolyan, nehezebb előre jutnunk, ha pedig mégis sikeresek vagyunk a karrierünkben, valaki nem felejti el megjegyezni, hogy milyen úton is jutottunk el odáig, ahol vagyunk. Holott az esetek nagy többségében kemény munka és sok hosszú, ébren töltött óra a siker titka. Nem fogok úgy csinálni, mintha mindenki szent és sérthetetlen lenne, mert míg én nem hoznék meg bizonyos döntéseket, más igenis megteszi. De ha a férfiakat felháborodhatnak, amiért egyetlen bunkó miatt a szakítás után képesek vagyunk megbélyegezni az összes férfit, akkor bizony mi nők is kikérhetjük magunknak a kéretlen kritikákat. Van az életnek egy olyan aspektusa, amikor képes vagyok elengedni a fülem mellett bizonyos megjegyzéseket és véleményeket, mert tudom, hogy azok a kritikusok, akik esetleg ismeretlenül az én személyemet kritizálják, sokkal többet árulnak el ezzel magukról. Viszont ha a kávézót éri kritika, jellemzően sokkal érzékenyebben érint az egész. Márpedig nem igazán vinné jó hírét a cuphousenak a tény, hogy egy kép kis híján eltalált valakit - ami egyébként lehet puszta véletlen is. Balesetek mindenhol előfordulnak, épp ezért ha mindentől megrettennénk, gyakorlatilag sehol nem éreznénk magunkat biztonságban. Viszont a kezdeti sokkot nem érdemes azzal magyarázni, hogy ha nem itt, akkor máshol történik hasonló a fiatal férfival, épp ezért igyekeztem megnyugtatni legalább annyira, hogy ne tekintse csatatérnek a helyet és kimásszon az asztal alól. - Elég ijesztő helyzet volt, elnézést. - Nem győztem elégszer mondani ezt. - Sosem fordult még elő velünk korábban, hogy egy darab ennyire szökni akarjon. - Talán a keret volt túl nehéz, vagy ez a darab egyike azon alkotásoknak, amelyek életre kelnek, mint az Éjszaka a múzeumban filmben. A mosolyom viszonylag töretlen volt, de nem vittem túlzásba, elvégre hiába a szótlan fiatalember, a következő pillanatban akár le is ordíthatja a fejemet, a történtek miatt. - Még be sem mutatkoztam. Joan Liu. A kávézó részben az enyém. - Felé nyújtottam a kezemet, hogy ezzel is hivatalossá tegyem a bemutatkozásunkat, habár a korábbi kézfertőtlenítés alapján nem lehettem biztos benne, hogy benne lesz a mozdulatban. - Esetleg fogaljunk helyet, mondjuk... - körbe pillantottam, hogy megtaláljam magunknak a legnyugodtabb - és a többi képtől eléggé távol lévő - asztalt. - Ott. Az én pulzusom is az egekben van, akkor képzelem, hogy az önével mi a helyzet. - Újra ott volt a szám sarkában az a mosolykezdemény, amitől sokkal kevésbé volt szigorú az arcom, mint alaphelyzetben lett volna. - A szüleim nekem mindig azt tanították, hogy idegesen nem szabad sehová elindulni. - Amit persze nem mindig lehet betartani, de ez a mostani pont egy ilyen alkalom volt. Azt már inkább nem említettem meg, hogy van aki abban hisz, hogy a baj nem jár egyedül és mi van, ha a kép leesése csak az első jel volt?
Kezdőlap
