Mióta Ronnie iskolába jár, fele annyira sem szeretek otthonról dolgozni. Roppant szerencsésnek érzem magamat, amiért megvan az a privilégiumom, hogy választhatok. Amikor ahhoz van kedvem, egy kávézóban is válaszolgathatok a virtuális postaládámba érkező levelekre, megtehetem, hogy azokon a napokon is az egyetemi campuson tartózkodom, amikor nincsen órám és valamelyik kellemes, félreeső helyen írok néhány fejezetet az aktuális könyvemből, de összességében még a városban sem kell lennem, hogy dolgozni tudjak. Azt hiszem számomra nem is létezik másféle megoldás. A kilenctől ötig irodában töltött munkanapok őszinte rémálmok voltak számomra, és bár elismerem, hogy kellenek ezek a fajta állások, én magam képtelen lettem volna ilyet vállalni. Mivel egy-egy ilyen munkakörben egyébként sem megengedhető, hogy valaki délután ledőljön egy fél órás alvás kedvéért, valószínűleg nem is sokáig bírtam volna a versenyszférában. Vagy fogalmazhatunk inkább úgy is, hogy más nem tűrt volna meg ott.
Voltak jobb és rosszabb napok, amikor az ágyból is alig bírtam felkelni, vagy épp amikor egészen estig fel sem tűnt, hogy akár csak egy cseppet is fáradt lennék. Régen még próbáltam a szüleimre hallgatni, akik abban látták a fáradtságom forrását, hogy nem alszom eleget a tanulmányaim miatt, illetve hogy a vizsgaidőszakokban az evés sem ment olyan hű de jól. Nem bántam, amikor kimaradtam egy-egy hajnalig tartó egyetemi buliból a dobhártyát sértően hangos és dübörgő zenével. Sokkal jobban értékeltem azt, amikor Irával tölthettem az időmet, és együtt találtunk magunknak valamilyen programot Edinburgh-ban.
Én még most is úgy gondolom, hogy ő a legjobb barátom. Pedig nem tartom magamat zárkózottnak, még csak az sem taszító számomra, ha valaki olyan eseményeket emleget, ahol sok ember vesz részt. Inkább arról van szó, hogy a férjem ismeri igazán a határaimat és azt, hogy egy-egy arckifejezésem mögött pontosan milyen gondolatok rejtőznek. Ő tudja rólam, hogy nem szeretem az articsókát, hogy félek a sötétben és hogy ha lehetne parfümöt gyártani az ősz illatából, akkor csak azt lennék hajlandó használni.
Valószínűleg ezért volt olyan könnyű együtt dolgoznunk, még ha nem is teljes mértékben igazak ezek a szavak így. Nagyon más területen oktattunk az NYU falai között, de olykor mégis előfordultak kapcsolódási pontok közöttünk és a diákjaink között. Jelen esetben Ira egyik diákjának  testvérével. Szokatlan kapcsolódási pont volt, de soha nem utasítottam volna vissza egy találkozót, amikor a másik fél kifejezetten engem szeretett volna látni. Egyszerűbbnek gondoltam, ha nem próbáljuk meg megkeresni egymást a campuson, elvégre míg a nő akivel találkoztam rákereshetett a nevemre a neten és tudta hogy nézek ki, addig én nem lehettem biztos benne, hogy pontosan ki is az a Hailee Marsh, amíg nem találkoztam vele.
Ugyanolyan mosoly tükröződött az arcomon, mint amilyennel ő köszöntött engem, amikor az épület előtt végül rátaláltunk egymásra. - Üdvözlöm! - Kedves pillantással néztem őt, amíg kezet fogtunk, a szabad kezemet pedig az általa egyensúlyozott pohártartó felé emeltem, hogy ha netalántán leesne onnan, tudjak neki segíteni. - Hazel Castro-Lee. Nagyon örülök, Hailee. - Talán nem kellett volna bemutatkoznom, hiszen okkal keresett fel, tehát tudta ki vagyok, de roppant mód illetlenségnek éreztem volna, ha nem viszonzom az ő köszöntését és bemutatkozását.
- Igen, szeretem! - Mosolyogva bólintottam. Azt már nem feltétlenül tettem hozzá, hogy milyen feltételekkel ihatok kávét. A vérszegénységem miatt voltak bizonyos ételek, amelyeket nem volt ajánlatos fogyasztanom, olyanok, amiket nem vihettem túlzásba és persze olyanok is, amelyek kifejezetten ajánlottak voltak a vas tartalmuk miatt. A kávé és tea egyike azon dolgoknak, amelyek akadályozhatják a vasfelvételt, ezért étkezések között ajánlott fogyasztani őket.
- Szerintem az ice americanoval soha nem lehet túlságosan mellényúlni. Nyáron egyébként is végtelen mennyiségű jegeskávét el tudnék fogyasztani. Nem tudom önnél hogy van ez... - Egy jókedvű, érdeklődő pillantással néztem rá. Igazából ha olyan kávéval lepett volna meg, amit egyébként nem szeretek, valószínűleg akkor is elfogadtam volna, mert rettenetesen nagy arcátlanságnak tekintettem volna, ha visszautasítok valamit, amit ajándékba kapok.
- Jól vagyok, köszönöm. A hallgatóim azt hiszem kevésbé, az egy órás dolgozatuk után. - Halk nevetés tört ki belőlem, amivel tulajdonképp nem a diákokon akartam gúnyolódni, szimplán csak emlékeztem még az időkre, amikor engem ért nagyon kellemetlenül egy-egy váratlan zárthelyi. Pedig mindig is szerettem iskolába járni. - Na és Ön?
- Nincs túl messze a kiadóm irodája, mit szólna egy sétához? - Az, hogy bizonyos távolság kinek számít rövidnek és hosszúnak, valójában teljesen relatív. Én magam sem vagyok a sportok bajnoka a betegségemmel, de a középiskolában megszerettem a túrázást, így a séta is kifejezetten kedvemre való. - Útba esik a City Hall Park is, ahol le tudunk majd ülni egy kicsit beszélgetni, ha gondolja. - Megszokott volt számomra, hogy formálisan beszéljek másokkal, elvégre a munkámból adódóan a legtöbb emberrel így tettem. Most sem terveztem még feloldani ennek a varázsát, hiába invitáltam őt egy sétára és egyben beszélgetésre is.
- Csak a férjem tanítja az öccsét, Henryt, így nem sokat tudok róla. Ön mivel foglalkozik, Hailee? - Őszintén érdeklődő volt a pillantásom, a hangom pedig legalább olyan kedves, mint eddig. Szimpatikusnak találtam a nőt és nem mellesleg csinosnak is, ami miatt megfogalmazódott bennem, hogy rá kellene kérdeznem, hogy honnan van a blúza. De mindenek előtt most más dolgunk volt, amit előbb el kellett intéznünk.

Hazel & Hailee

Valójában gyűlöltem a volt szaktársaim babaváró partijait, mivel ezek már egyre kevésbé szóltak arról, hogy egy új életet próbálunk meg üdvözölni a köreinkben. Nyilvánvalóan azért nem volt ez szó szerint igaz, de ezek is olyan találkozók voltak, ahol mindig a lehetőségek között volt egy hosszabb beszélgetés, ez pedig lényegében azt eredményezte, hogy előkerültek a szingli társakhoz intézett kérdések. Pontosan tudtam, hogy abban gyakorlatilag semmi rossz nincs az ég világon, ha valaki nem él feltétlenül párkapcsolatban. Ugyanakkor rengetegen megnehezítették az ember dolgát, mivel egyszerűen képtelenek voltak az ilyen témákból engedni. Ugyanez a helyzet például azzal kapcsolatban, ha valaki felszed pár kilót. Folyamatosan egymás életében vájkálunk, én pedig annak tudatában fogadtam el az alkalomra a meghívást, hogy gyakorlatilag tisztában voltam vele, hogy most én leszek a céltábla. Körülbelül ezerszer meséltem el azt, mi Noel és köztem volt, ráadásul alig szereztem vissza azt a kis házat, amit apa vásárolt nekem Queensben. Csak abban tudtam reménykedni, hogy teljes mértékben csajos lesz a parti és semmi esélye nincs annak, hogy a volt vőlegényem is jelen legyen az alkalmon.
A másik dolog, amit abszolút gyűlöltem, az az örökös ajándékvásárlás volt. Soha nem voltam annak a híve, hogy nekiálljak ész nélkül venni a babazoknikat, amik lényegében édesek, de gyakorlatilag teljesen haszontalanok. Maximum arra jók, hogy az édesapa számára valami kreatívabb módon próbáljuk meg a tudomására hozni az állapotunkat, de amúgy a gyerek lábára sosem lesz ráhúzva, mivel nem túl praktikus. Mondhatnánk azt, hogy nem sokat tudok a gyerekekről, mivel még egyet sem szültem, de az öcsém annyira pici volt, amikor hozzánk került, hogy nekem is gondoskodnom kellett róla apa mellett.
Mindenesetre Henry nagyon megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy elmesélte a saját kapcsolatrendszerét. Amikor szociológusokról magyarázott nekem, alapvetően felmerültek bennem kérdések, hogy mit keres egy olyan órán, ami egyáltalán nem a szakterülete, de én sem vagyok szociológus, szóval nem tudom, hogy milyen tárgyak vághatnak a tanulmányaiba. Másrészt meg miután kiderült, hogy a férfi felesége gyermekkönyveket ír, akkor rögtön felhívtam a figyelmét arra, hogy hozzon össze vele. Mindenképpen olyan ajándékot akartam adni, ami időtálló, és talán a baba gyerekkorát is meghatározhatja. Nyilvánvalóan pont azért amiért nekem nem volt gyerekem, nem is ismeretem ilyen szerzőket, emiatt kifejezetten kapóra jött az, hogy az öcsémnek volt ismerőse. Valószínűleg soha az életben nem fogom magamról lemosni, hogy ő segített hozzá ehhez az egészhez.
Mindenesetre örültem neki, hogy egy szabadnapomon tudtunk találkozni, mert így volt időm elmenni vásárolni egy kávét, hogy legalább ne teljesen üres kézzel érkezzek, ha már segítséget is nyújtanak nekem. Túlzottan nem ismertem az NYU campusát, emiatt abban állapodtunk meg Hazellel, hogy az épület előtt várakozni a legegyszerűbb, szóval így tettem. Mikor megláttam kifelé igyekezni, azonnal egy udvarias mosolyt varázsoltam az arcomra és párat léptem felé, hogy én is csökkenteni tudjam a távolságot közöttünk.
- Jó napot! – a pohártartót a bal kezemben egyensúlyoztam, amíg a jobbomat kinyújtottam felé – Hailee Marsh, Henry nővére.
Nem tudtam mennyire ismerheti az öcsémet mondjuk névről, de azért úgy éreztem, hogy illene rendesen bemutatkoznom.
- Szereti a kávét? – kedves hangon szóltam hozzá, miközben érdeklődtem felé – Valójában nem tudtam, hogy hogyan issza, ezért csak ice americanot hoztam, de ha nem kedveli, akkor odaadom majd Henrynek és elmehetünk bárhova máshova.
Tudtam, hogy ezzel kapcsolatban mellé nyúlhattam volna, mert Jamie sem fogyasztotta a koffeint tartalmazó italt, de ettől függetlenül magabiztos és rugalmas voltam. Ha cukorra lenne szüksége, azt könnyedén meg tudjuk oldani, mert hoztam magammal, hogy be tudja ízesíteni.
- Hogy érzi magát? – teljes mértékben átadtam neki az irányítást, mivel én nem ismertem túl jól a terepet. Pont ezért csak akkor indultam el valamerre, ha ő is megtette ugyanezt.