Szeretek a dolgok végére járni, talán épp ezért lett ez a hivatásom. A szkeptikusság mélyen belém van kódolva. Nem azt mondom, hogy senkinek sem hiszek, de szeretem megtalálni a kellő bizonyítékokat, mielőtt véleményt alkotnék valamiről. Mindenki hazudik. Ez a legnagyobb igazság a földön.
Szeretem az igazságot. Keresni és szolgáltatni is. Nehezen tűröm, ha belefutok az utcán, vagy bárhol a világban, hajlamos vagyok a közbeavatkozásra, akkor is, ha semmi közöm hozzá. Elég relatív ez a megfogalmazás. Semmi közöd hozzá. Ha valakit éppen megerőszakolnak a park közepén, ahol éppen az esti körödet futod, futsz tovább, és azt mondod, semmi közöd hozzá? Csak mert nem ismered? Vagy lehet, megérdemli, magának kereste a bajt? Neked épp sürgős dolgod van, majd segít rajta valaki más? Miért is hősködnék, ez nem egy hollywood-i akciófilm?! Ehhez hasonló indokokkal szoktam találkozni, olykor még vadabbak is előfordulnak, de a legtöbb ember csak átnéz a körülötte történteken, és megy tovább. Ez a normális. És én pont ezt nem bírom elviselni.
Mondtam már, hogy utálom az embereket? Annyi a barom, hogy ki se látszik közülük az értelmesebb fajta, a legtöbb bűnügyben mindenki hibás, olyan mély és olyan szövevényes az emberi játszma és gonoszság, hogy mire kibogozom, gyakran az egész emberiségből kiábrándulok. Brutális, hogy mire vagyunk képesek egymással. Hogy miért csinálom mégis töretlen lelkesedéssel?
Talán dacból. Mert utálom, hogy így működik a világ. És mert tudom, hogy vannak azért, akikért érdemes.  És mert alapvetően talán mégsem utálom annyira őket, csak néha túl sok mocsok rakódik rám, és olykor a saját életem is képes egy üres, fojtogató veremnek tűnni. Mióta Marie-Lou fogta a cuccait és itt hagyott, nem sok motivációm van hazamenni, az is előfordul, hogy csak zuhanyozni ugrok haza, aztán visszajövök az irodába, és reggelig bújom a papírokat, vagy éppen járom a várost és az éppen aktuális ügyön kattog az agyam.
Próbálom úgy túltenni magam a váláson, hogy nem veszek róla tudomást, mintha meg se történt volna, és az elmúlt pár év is csak egy hosszú, megoldatlan ügy lenne a hátam mögött, amit felsőbb utasításra inkább felraktam a polcra. Van frissebb. Van fontosabb.
Ki tudja, mióta volt szeretője? Mióta hazudik, mióta hemperegnek együtt? És mennyit röhögtek a hátam mögött? Tévedtem, talán ez az egyetlen ügy, aminek mégsem akarok a végére járni.
Addig azért már eljutottam, hogy napközben tökéletesen kizárjam a fejemből a saját életemet. Egyszerűbb másokra koncentrálni. Egyszerűbb segíteni. Egyszerűbb a pöcsfejeket likvidálni. És a legjobb az egészben, hogy sosem fognak elfogyni.
Na jó, elismerem, ez egy retardált vicc volt.

Pixie persze mindig bekavar. Régen is nagy érzéke volt hozzá, hogy mikor kell feltűnni, vagy éppen eltűnni, mintha most az élet ezzel akarna kompenzálni. Agyfasz. De azért mégis működik. Emlékszem még, hogy mennyire fel akartam szedni annak idején, töretlenül udvaroltam neki, mikor együtt laktunk, de akkoriban igazából több csaj is volt körülöttem egyszerre, sőt, a legjobb barátnője - akivel szintén együtt laktunk - halálosan szerelmes volt belém, elég gáz volt, mert mindenki tudott róla, nekem viszont nem jött be annyira a csaj, hogy kapcsolatba kezdjünk. Teljesen azért mégsem hagytam parlagon heverni, ebből volt is egy orbitális vita köztünk Pixie-vel, úgyhogy inkább ne is elevenítsük fel. Pix persze nem nagyon akart tőlem semmit a barátságon kívül, mindig kihátrált valahogy a dologból, én pedig végül hajlandó voltam tudomásul venni, szóval inkább világ nagy haverok lettünk, minden hülyeségbe belemásztunk, mások biztos azt hitték, hogy rég lefeküdtünk, vagy valamiféle érdekes, nyílt kapcsolatban vagyunk, és ami engem illet, ezt sosem cáfoltam meg egyértelműen. De mostanra világos, hogy a barátság tényleg jobban működik köztünk. Pontosabban. Az az egyetlen, ami működik. És ez talán jól is van így.