Türelem rózsát terem. Nos, rózsám már van, de David Rhys-Johns, még mindig nem hajlandó fogadni. Igazából, soha nem gondoltam volna, hogy ennyi időt töltök el, majd egyszer a bátyám munkahelyén. Mert általában igen gyorsan távozom. Nem szerettem Ben-t, a munkájában zavarni. Amiért szerintem ő nagyon hálás. Persze, ha nem lenne idegen számomra a környezet, lehet több időt tudnék itt eltölteni. De kimondottan feszélyezz, hogy itt minden, olyan...nem is tudom megfogalmazni... a hely árasztotta magából, hogy itt bizony katonás rend működik. Itt mindenki, mindent megold, nincsenek hibák, sem hibalehetőségek, mert még a hibalehetőség százalékát is kiszámítják, majd maradéktalanul eltávolítják. Egy valamit azonban nem számoltak fel, a várakozásidőt, ami igencsak hosszúra nyúlt jelen pillanatban. Én türelmes vagyok, komolyan, de ennyire azért mégsem. Persze, fontos emberek, meg mitudjamén', de pár kérdés erejéig csak rabolhatom az idejét. A kávézórészleg pultjához tipegek, és alaposan átvizsgálom az itallapot. Addig is megy az idő, vagy legalábbis pár másodperc eltelik. - Szia, újra én.- mosolyodom el kedvesen a pultos fiúra, már kezd kényelmetlen lenni ez az egész, már nem is számolom, hogy hányszor jártam meg ezt a kört. - Egy fekete teát kérnék.- teszem hozzá, amire a reakció, csak egy mély sóhajtás, hát nem csak te unod a munkádat barátocskám. - Abból pont kifogytunk.- motyogja az orra alatt, miközben épp egy poharat töröl el. - Értem, akkor jó lesz, az előző tea is amit ittam.- mosolygok tovább, de feladom, ez akkor sem fog mosolyogni, ha fejen állok. - Abból most itta meg az utolsó adagot.- ez most szórakozik velem? Egy ideig pislogok rá, mint hal a szatyorban, majd úgy döntök, hogy akkor választok mást. - Akkor legyen....- nyújtom el egy kicsit a választásomat, míg végigfuttatom a kezemet a teaválasztékokon.- Zöldtea. -Igazából, minden teánk elfogyott.- közli unottan, és továbbra is azzal van elfoglalva, hogy valamivel szöszmötöljön. - Te most szívatsz? - teszem fel a költői kérdést, majd a pultnak támaszkodom. Komolyan, kezdem magam úgy érezni, mint a háziorvosomnál. Soha nem jutok be. Ha nem kötötték volna a lelkemre, hogy mindenféleképpen készítsek Rhys-el interjút, már itt sem lennék. De mivel elég nagy szenzációnak számított, hogy ilyen fiatalon ilyen nagy sikereket ért el, ráadásul egészen jó partinak is tűnt. Így nem volt kérdés, hogy bekerül a magazinba. Mondjuk Mary döntését, még mindig nem értem, hogy miért pont engem küldött ide. Talán azt hitte, hogy a bátyám által, némi protekciót élvezek a GM-nél. Hát, mondjuk én is azt hittem. De ahogy anyám mondaná: Hinni a templomban kell kislányom. - Nick, kész van a főnök teája?- én már éppen kezdek, az unalom következő lépcsőfokára lépni, amikor két szó, teljesen kizökkent ebből az állapotból. Főnök, és tea. Alapvetően, ha most ráérnék, biztos egy morcos pillantással jutalmaznám, a pultos srácot. De most volt ennél fontosabb dolgom is, így kapkodva, összeszedem a papírjaimat, és a nő után eredek. -Elnézést.- szólítom le a hölgyet, és próbálom egy összeszedett határozott nő, képét mutatni. Ha Joyce Hensonként nem juthatok be hát akkor majd....- A nevem Maggie May, a nemrégiben jártam itt...-gondolkodom el egy pillanatra, mert nem egészen vagyok biztos benne, hogy ez volt az a név, amit Ben emlegetett. De mintha ez lett volna... - Igazából, az igazgatóval szeretnék beszélni.- már vagy másfél órája. Teszem hozzá gondolatban, és próbálok nagyon határozottnak tűnni. Fogalmam sincs ki az a Maggie May, de olyan elkényeztetett feleségnek tűnik, aki körül minden úgy történik, ahogy ő akarja. - Rendben, kérem kövessen.- szólal meg kicsit vonakodva, én pedig itt helyben eljárnék, egy örömtáncot, de azt hiszem elég furán venné ki magát. Így inkább elnyomom magamban a tánc iránti késztetésemet, és követem a nőt. - Csak egy perc.- hát remélem is, hogy csak annyi, mert ha még másfél órát itt kell várakoznom, az már annyira nem lesz muris. Kicsit feszülten a hajamba túrok, míg figyelem az ajtót, ami mögött gondolom Rhys tartózkodhat. Nem igazán hallom, hogy mit beszélgetnek ott bent, de annyira nem is számít, a lényeg hogy végre már bejussak. Amikor újra előbukkan a hölgy, még feszültebb leszek, azt hiszem attól is vagyok ilyen, hogy kicsit..egy egészen kicsit kamuztam. De nem volt jobb ötletem, azért mégsem rúghattam rá az ajtót, azt kiáltva, hogy: This is Sparta! - Bemehet Mrs...- akad el egy pillanatra, én pedig csak elmosolyodom. - Ms. May.- segítem ki, bár éppenséggel, halványlila gőzöm sem volt, hogy Maggie May, milyen kapcsolati státuszban él. Erre Ben nem tért ki. - Bemehet.- na, erről van itt szó, ezt jobban vártam már, mint a Messiást. Így nem is habozok tovább, határozottan benyitok, és egy sugárzó mosollyal lépem át a küszöböt. Nem is nagyon pazarlom az időmet, odalépek hozzá, és kezet nyújtok neki. Pontosan úgy nézz ki, ahogy elképzeltem, szinte süt róla, hogy mindent tökéletesen csinál. De azt hiszem, itt az ideje, hogy egy kicsit felborítsam Mr. Tökély napirendjét. - Üdvözlöm David. Maggie May...- tartok egy kis hatásszünetet.- De szólítson csak, Joynak. Az újságíró vagyok, aki már másfél órája kint várakozik.- kacsintok rá huncutan Innen már Isten bizony, hogy nem rak ki, addig amíg nem válaszol a kérdéseimre.
Maggie Mayről mostanra a legkevésbé mondható el, hogy a szalonunk kedvence lenne. A neve úgy jár körbe, mint valami mumus, pedig a dogozók többsége még nem is találkozott vele. Eredendően Benjamin ügyfele, ő pedig nem arról híres, hogy házon belül diszkréten kezelné a különös ügyeket, de az én asztalomon is túlságosan sűrűn landol egy-egy, a nevével fémjelzett aláírnivaló. Egyszerre három autó miatt pereskedik velünk, de ez nem gátolja meg abban, hogy vegyen egy negyediket is, ami miatt érthető okokból mindenki pattanásig feszült. Egyikünk se vágyik egy negyedik bírósági eljárásra, bár őt ismerve, úgyis megpróbál belekötni valamibe. A mi dolgunk az, hogy ezt a vágyát ezúttal ne engedjük valóra válni. Mikor Shaelyn azzal nyit be az irodámba, hogy itt van, és határozottan velem akar beszélni, a meglepetésen túl – kicsit sem vártam mára – egy halvány aggodalmat sejtető ránc is megjelenik a homlokomon. Máris elcsúsztunk volna valamin? Bár lenne dolgom, intek, hogy küldje csak be, ha valaki, ő az a személy, akire akarok vagy sem, kénytelen vagyok soron kívül időt szakítani. Pedig még egy újságíró is dereng, akit az infópultból egyenesen a kávézó felé irányítottak, mondván, egyelőre várni kellene egy keveset. Úgy másfél órával ezelőtt, de ma valahogy teljesen felrobbant az irodám. Sorozatban jönnek a rendkívüli figyelmet igénylő ügyek. Mikor belép, fel is állok, hogy kezet fogjak vele. Ám az első pillanattól fogva, érzem, hogy valami nem stimmel. Az arca, a sugárzó mosolya, az az apró, cserfes kacsintás… aztán megint az arca. Reflexből nyújtom a kezem, és elmorzsolom a bejáratott üdvözlömöt, de két másodpercen belül leesik, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Ez nem az a nő. Mire rendet teszek a gondolataim között, már hozzá is teszi, hogy Joy… - Az újságíró? – kérdezek vissza úgy, mint aki még nem teljesen érti, hogy mi folyik itt tulajdonképpen. Mert az világos, hogy nem Maggie May, de akkor Shaelyn miért úgy prezentálta? Most akkor nincs is itt, vagy csak elkeverték itt nekem házon belül valahová, és a végén azért fog beperelni, mert nincs mindenhová kitáblázva, és apró, segédnyilakkal szemléltetve, hogy merre található az igazgató irodája. De ami még ennél is különösebb, hogy az újságírónk vajon honnan ismeri Mayt? Már csak az hiányzik, hogy a peren kívül még lejárató cikket is írasson rólunk. Már majdnem rá is kérdezek, de a mondat végén úgy kihangsúlyozza azt a bizonyos másfél órát, hogy kénytelen vagyok arra reagálni előbb. - Elnézését kérem a várakozásért, az időpontja be van írva a naptáramba – mutatok az előttem heverő talpas határidőnaplóra, bizonyítva, hogy nem felejtettem el, és számoltam is vele. – De a délután folyamán nem várt problémákba ütköztünk, amik azonnali intézkedéseket kívántak. Ezt bizonyára megérti – indoklom meg röviden, hogy mi áll a háttérben. - És sajnos még mindig nem sikerült maradéktalanul megoldani, úgyhogy attól tartok, el kellene napolnunk ezt az interjút. Dolgom is lenne még, és nem hinném, hogy jelenleg képes lennék kellően összeszedett válaszokat adni. – Tele a fejem ezzel az üggyel. Már azon túl, hogy időm sincs rá igazán. Pedig a cég szakmai hírnevét szívesen öregbítem, és a kisasszony is igazán… dekoratív. - Sajnálom, hogy potyára fáradt be, mindjárt írok egy csekket az útiköltségre, és engedje meg, hogy a kolléganőm meglepje egy apró Chevrolet-ajándékcsomaggal. – Amiben egy limitált, úsztatható versenykacsát talál majd, a megfelelő márkajelzéssel. Henson műve, hogy rendeltünk belőle, de ha másra nem is, legalább erre jó, hogy betömködjük vele a száját néhány majdnem-elégedetlen ügyfélnek, mielőtt még átevickélnének a veszélyzónába, és jelenetet rendeznének. Az ajándékcsomagra általában buknak. Igazi varázsszó. Elvégre mindenki szeret értékesnek vélt engesztelő ajándékokat kapni. - De előbb egyeztessünk egy újabb időpontot – veszem kézbe a naptáramat, és bele is lapozok. Nem jó, nem jó, nem jó. – A jövő hét szerdához mit szól? Tizennégy harminc? – pillantok fel, hogy tudja-e követni az iramot. Bájosnak bájos, és fogkrémreklám a mosolya, de ez másra egyelőre még nem garancia.
Igazából, én nem szerettem ilyen helyekre járni. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nem tudok viselkedni. Hanem inkább arról, hogy az ehhez hasonló helyeken, olyan rendszer működik, ami, kevésbé tud megférni az én szétszórtságommal. Persze egy valami nagyon is vonzott, a pörgés. Itt biztosan nem unatkozott az ember, és talán kielégítőbb sikereket is ért el. Míg, az munkámban, a siker egészen másképp jelent meg. Esetleg, Betty Green ötös matek dolgozata. Összehasonlíthatatlan a kettő, tény, és való. Persze itt volt a másik munkám is, aminek okán itt vagyok, de ez teljesen más volt. Ez a véremen volt, kiskorom óta imádtam írni. Számomra, ez nem munka volt, hanem kikapcsolódás. Minden annak számított, ha nem a kijavítandó dolgozatok felett kellett görnyednem, és azon silabizálni, hogy hogyan adjam meg valakinek az elégséges jegyet. Mert amíg én alsósokat tanítok, addig én tuti nem buktatok meg senkit. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha egy gyerek sír. Vagy is tudtam, én is elkezdtem sírni. Ami ugye, nem igazán megoldás a problémára. Így itt álltam, csekély megoldó tehetséggel, egy probléma előtt. Egy meglehetősen jóképű probléma előtt. Eddig nem is volt időm nagyon megfigyelni, mert csak az a szándék vezérelt, hogy egy kicsit megbeszéltessem, de most, hogy alkalmam nyílt rá...na jó, azért ne kalandozzunk el ennyire, mert épp most rakja ki a szűrömet. Szerencsére soha nem voltam az a típus, aki őrjöng, vagy éppen erőszakkal akarja, a másikra erőltetni a dolgokat. Nem voltam, egy rámenős újságíró. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem vagyok makacs. De úgy gondoltam, egy ilyen helyzetben, megértőnek kell lenni, és tényleg arra koncentrálni, hogy az interjúalanynak mi a legjobb, nem pedig nekem. - Az újságíró. - bólintok mellé, és megengedek magamnak, egy halk nevetést. Látszott, hogy azért bőven megakasztottam abban a menetben, amiben ő általában, tökéletesen végzi a dolgát. Ugyan, nem sokat tudtam arról, akinek hála bejutottam ide, de azt tudtam, ha az ő nevét használom, tutira bekerülök az igazgatóhoz. Ben úgy emlegette, mintha May valami címeres boszorka lenne. Így nem volt kérdés, hogy rögtön fogadni fog. Nem volt hozzászokva, hogy ennyire gáláns úriemberként viselkedjenek, az irányomba. Leginkább azt tapasztaltam, hogy egy kalap alá vettek az összes újságíróval, és nagy ívben igyekeztek elkerülni a találkozót. Tekintetemet a naptárjára szegezem, valóban be volt írva az időpont, ebben nem is kételkedtem. Az apró mosoly még mindig ott játszik az arcomon, főleg, ha arra gondolok, hogy míg várakoztam, volt időm Ben asztali naptárját “megrontani”. Szóval, az év összes szombatja az enyém. - Igen, teljesen érthető. Gondolom nem könnyű kézben tartani a dolgokat, főleg ha mellette még van több kötelezettsége is.- teljesen megtudtam érteni, hisz az én “gyerekeim” majdnem ilyen figyelmet igényeltek, és tudom jól, hogy milyen, amikor az embernek még mások helyett kell gondolkodnia. - Én sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam, vagy esetleg megzavartam valamiben. Nem állt szándékomban, és igazándiból, nem is vagyok ilyen tolakodó. De a főnökömnek nagyon kell maga, amin mondjuk nem csodálkozom...- ahogy kimondom, már szinte azonnal vissza is szívnám, mert nem flörtölhetek vele, meg ez annyira nem is annak számít nem? Vagy de? Mindegy, úgy csinálok, mint aki nagyon is ezt akarta mondani. Végül is...annyira nem nagy hazugság. - Magát szeretné a címlapra, szóval azt hiszem megéri várni, jövőhét szerdáig.- kacsintok rá játékosan. - Az útiköltséget pedig hagyja, azt hiszem a taxist ide fele, úgy felidegesítettem, hogy számára az volt a fizetség, ha megszabadul tőlem. Így csak simán kihajtott a járműből, amikor ideértünk. De az ajándékcsomagot elfogadom.- nézek rá félénken, két dolog miatt fogadtam el. Az egyik, az volt, hogy anyám szerint ajándékot, és segítséget nem illik visszautasítani. A másik meg, hogy túl kíváncsi vagyok, mi van abban a csomagban. - Köszönöm még egyszer, hogy fogadott.- azt hiszem ez a mondat nem egészen igaz.- Akarata ellenére.- teszem hozzá, és zavartan a fülem mögé simítok egy tincset. - Akkor megyek is, további szép napot.- indulok meg az ajtó felé, az az indulnék. Mert a lábam úgy dönt, hogy feladja a szolgálatot, és nem hajlandó többet a magassarkúmmal együtt folytatni az életét. Így az egyik lábfejem, egy mozdulattal kifordul belőle, aminek bizony a bokám látja kárát. Hogy honnan tudom? Nos, az éles fájdalom, és az ismerős hang, ami a földre kényszerít eléggé egyértelművé teszi, hogy ennek nem lesz jó vége. Ez ma nagyon nem az én napom. - Nem tudom mit keresek a földön, de mindjárt megtalálom, és összetakarítom magam innét.- nevetem el magam , míg a lábfejemet próbálom mozgásra bírni, alsó ajkamra harapva nyomom el a késztetést, hogy ne sikoltsak fel. Oké, ez baromira fáj, és ez mellé még párosul az is, hogy nagyon kellemetlen a helyzet.
Ahogy elneveti magát, elsőre nem igazán értem, mi ennyire mulatságos. De igazából második nekifutásra sem. Vetek még rá egy-két kérdő pillantást, de mivel nem nagyon fűz hozzá semmit, inkább továbblépek. A tovább pedig az, hogy jelenleg sehogy sem tudom fogadni. Nem szeretem lemondani a megbeszélt időpontjaimat, pláne egy ilyen fontos szakmai interjút, Shaelyn azt mondta: sanszos, hogy számos új ügyfelet tudunk majd becserkészni vele, a cég érdekei pedig abszolút előtérben állnak. De ez a francia, flottás megbízás most akkor is halaszthatatlan. A reakciója viszont, bevallom, meglep egy kicsit. És ez halványan ki is ül az arcomra. Ilyen megértő újságíróval még életemben nem találkoztam. Határozott voltam, és azért kellően lenyomtam a torkán a kérdésbe ágyazott javaslatot, hogy mit szólna, ha inkább egy másik időpontra halasztanánk a találkozónkat. De csak azért voltam ilyen rámenős, mert biztos voltam benne, hogy erősködni és alkudozni fog. Mint ahogy az irodámba is simán bejutott, anélkül hogy lényegében bárki is behívta volna. Hirtelen el sem tudom dönteni, hogy ennyire találékony lenne, ekkora mázlija volt, vagy csakugyan van valami köze Mayhez, és már eleve úgy érkezett, hogy tudta, a megfelelő időpontban csak elő kell húznia ezt az ütőkártyát. - Ugyan. Nem történt semmi – pillantok vissza rá az asztal mögül, de aztán rajta is ragad a tekintetem. Hogy micsoda? A főnöke nagyon akar? Megérti? - Nos, igen – válaszolom egy kissé megkésve, míg helyrerakom, hogy ezzel mégis mit akarhatott mondani. – Valóban érdekes, és nagyon sokrétű ez a pozíció. – Nem csodálom, hogy különösen érdeklődnek a General Motors iránt, mostanában bőven voltak szakmai sikereink, és az új modellünk óta a gazdasági mutatóink is szépen ívelnek felfelé. De azon sem, hogy minél hamarabb nyélbe akarják ütni az interjút. – Illetve gondolom önök is határidőkkel dolgoznak – zárom is rövidre a témát, és újra a naptáram felé fordulok, ám a következő mondatánál ismét a magasba szökik a szemöldököm. - A címlapra? Nahát. Ez nagyon megtisztelő. – Adtam már néhány interjút, mióta a GM igazgatója lettem, de még egyik sem került soha címlapra. Egyre inkább felkelti a kíváncsiságomat, de most sajnos nincs időm erről beszélgetni, a franciák mindjárt jelentkeznek, nekem pedig még mindig nincs emberem, aki fogadni tudná a hívást. A kisasszonyt viszont, úgy tűnik, roppant nehéz hatástalanítani. Bármilyen egyszerű mondatot is intézek hozzá, arra legalább egy másfél percnyi monológ a válasz. - Rendben. A csomagot az infopultnál veheti át – válaszolok egy kicsit szűkszavúan, igyekezve a témánkra szorítkozni. – Igazán nincs mit – bólintok, és akaratlanul is az ajtó felé pillantok. Nem akarok bunkó lenni, de ne legyen már még az elbúcsúzó procedúra is egy fél óra, könyörgöm. Nem fogok elkészülni. - Viszlát. – Mikor elindul az ajtó felé, vissza is fordulok az asztalomhoz. Feloldom a képernyőt, és ekkor jut eszembe, hogy minden Isten haragjáról beszéltünk, csak az időpontra nem válaszolt. - Akkor a szerda tizennégy harminc? – kérdezek még rá az utolsó pillanatban, és csak utána fordítom felé a fejem, de ekkor már hiába keresem a tekintetemmel, csak a csattanás hangjait hallom, és nyomban fel is pattanok a székről. - Nem esett baja? – kerülöm meg az asztalt, és mikor látom, hogy nem mozdul a földről, még közelebb lépek, és le is térdelek hozzá. – Kisasszony – kutatok a tekintete után, ám ahogy megpillantom az arcát, nem esik nehezemre leszűrni, hogy fájdalmat érez. Amit furcsamód nevetéssel kompenzál. Öt percen belül kábé ez a harmadik szembetűnő ellentmondás, amit felfedeztem nála, de ezt a leltárt inkább nem most összesítem. - A bokája? – pillantok végig a lábain, egészen az említett területig. Mondjuk ezekben a cipőkben nem olyan nagy csoda. Szépnek szép, de fogalmam sincs, hogy képesek ezekben járni. – Rá tud állni? Vagy hívjak orvost? – tudakolom, majd ha úgy dönt, megpróbálkozik vele, felé nyújtom a karom, és a másik karját is megfogva, segítek neki felegyenesedni. Igazából kétlem, hogy ezek után a saját lábain távozni tudna az irodámból, utólag esik csak le az is, hogy az a hang, amit hallottam… az a bokája roppanása lehetett. Még a hideg is kiráz a gondolatra. Odavezetem a legközelebbi székhez, ami az enyémmel szemben, az asztalom túloldalán helyezkedik el. És oda is fordítok hozzá még egyet, úgy tudom, ilyenkor jobb, ha ki van nyújtva, és fel van polcolva valamire. - Mindjárt hívom a mentőket – nyugtatom meg, hogy mindjárt szakszerűen is el lesz látva. – Addig ide rá tudja fektetni, úgy talán kevésbé fog fájni – ajánlom fel, és azon töprengek, hogy vajon megtudja-e csinálni egyedül, vagy… Nem is tudom, miért pörgök ennyire, de még soha senki nem akarta kitörni a nyakát az irodámban. Lehet, nem érintette olyan kedvezően az enyhe hipochondriámat. – Rendeljek addig valami üdítőt? Vagy jeget? Igen, az azt hiszem, jót fog tenni – siklik vissza a tekintetem a lábára, máris látszik rajta, hogy valami nincs rendben. Nyúlok is a belső telefonhoz.
Igazándiból sejtettem honnan is gyökerezhet a probléma. Azon kívül persze, hogy hívatlanul be pofátlankodtam az irodájába. Nem tudtam kezelni, nem csak a helyzetet, de a férfit sem. Nem nagyon tudtam eltalálni, azt a hangnemet, vagy éppen viselkedést, amivel talán ő is egy kicsit felengedne. De úgy nézz ki, ő olyan ritmust diktált, amivel nem nagyon mert senki, szembeszegülni. Így én is úgy döntöttem, hogy nem kellemetlenkedek tovább. Mert teljes mértékben megértettem a helyzetét, annak ellenére is, hogy én csak egy cuki tanárnéni vagyok, aki néha firkant egy-két sort. Nem mintha nem tartatottam volna ennél többre magamat, de soha nem voltam az a típus, aki irányítani tud. Hozzá voltam szoktatva, hogy mindig megmondták merre menjek, azt már persze én döntöttem el, hogy arra az irányba kanyarodok el vagy sem. Itt viszont, halványlila gőzöm sem volt, merre kanyarodhatok. David Rhys-Johns, maga volt a tökéletes zsákutca. Minden apró próbálkozásomat zsigerből hárította, vagy éppen nem vette a lapot. Úgy állt a helyzet, hogy sehogy nem állt. Én próbáltam a magam módján elviccelni a dolgokat, de úgy nézz ki, nála ez nem igazán gyere be, szóval nem igazán tudtam milyenre vegyem a figurát. Talán ezért is lettem olyan zavart hirtelen. És miért gondolkodom annyit, hogy hogyan is kéne vele viselkednem? Valószínűleg már úgy sem én fogom az interjút készíteni. - Igen, a címlapra. De ne aggódjon, az már nem fog annyi időt igénybe venni, szóval nem lesz olyan hosszú...- na igen, ilyen amikor Joyce Hannah Henson tökre nem tudja kezelni a helyzetet. Hang elhall, és csak zavartan pillantgat a padlóra, mint egy kislány. Tök egyértelmű volt, hogy már nem kéne itt lennem, ahogy az is, hogy ha tehetné, szerintem ő maga tenne ki. Így el is indulok, de persze ez egy Hensonnál, nem olyan egyszerű. Miért is lenne az? Szerintem, az ilyen helyzetek, pontosan azért születnek, mert ez a büntetésem. Hogy miért? Azt még magam sem tudom, de pillanatok alatt a földön találom magam. Sajgó bokám pedig jelzi, hogy innen egyhamar nem fogok felkelni, hacsak nem növesztek szárnyakat. De nincs nálam Redbull sajnos. Lassan a saját gondolataim jobban fájnak, mint az érintett terület, ami lüktetve követelte magának a figyelmet. David már előttem is terem, mint valami lovag. Ha eddig nem tudtam követni az eseményeket, most aztán már végképp nem. Olyan volt az egész pasi, mintha az Elfújta a szélből lépett volna ki. De most komolyan, ki használja manapság a kisasszony szót? Már nem mintha baj lenne, csak hát az előbb “finoman” kirakott innen. Kezdek összezavarodni. - Öm..igen, a bokám. Azt hiszem megadta magát.- motyogom zavartan, tudtam hogy nem igazán fogom ezt a helyzetet egyedül megoldani, így elfogadva a segítségét, óvatosan a székhez bicegek. Nagyon úgy tűnt, hogy nem csak én, de ő sem tud mit kezdeni ezzel. Neki nem is nagyon kellett, de valamiért nagyon a segítségemre akart lenni, és talán egy kicsit túlságosan is rápörgött erre a témára. De most próbálom elnyomni a feltörekvő kacajt, ami a torkomat csiklandozza. - Mentő? Miért akar mentőt hívni?- kérdezek rá, miközben egy kedélyes mosollyal nézek rá. - Nem kell ide se mentő, sem orvos. Elég lesz az is, ha segít fel rakni a lábamat, és a jég is tökéletes lesz. Most egészen csúnyán nézz ki, sőt ez ennél rosszabb lesz, olyan lesz a lábam, mint egy kisebb elefántnak. De ne aggódjon, annyiszor történt már ez, hogy már én is el tudom magamat látni.- mosolyodok el biztatóan. - Szóval, csak nyugodtan végezze a munkáját, és tegyen úgy, mintha itt sem lennék. Csak pár percig fogok, még itt lábatlankodni, és itt sem vagyok. Nem szeretném, ha a bokám miatt felborulna a napirendje.- kacsintok rá játékosan. Tényleg nem szerettem volna zavarni, épp elég kellemetlen volt ez az egész így is. - Ja, és igen, tizennégy harminc.- teszem hozzá, miközben az egyre csak növekvő bokámat nézegettem.Hát ez már nem kis elefánt, hanem egyenesen rinocérosz.- A nagy sietségbe elfelejtettem válaszolni.-indokolom meg a semmiből jött válaszomat. Hát ma tényleg "jó" formában vagyok.
Egy pillanatra azért elgondolkodok, hogy vajon miről beszél. Meg hogy miért. De hát végül is, igen, egy címlapfotó tényleg kevesebb időt vesz igénybe, mint egy interjú, bármilyen furcsa, ezt még én is sejtettem. De azért kedves tőle, hogy figyelmeztetett. Bizonyára. - Ez… jó hír – bólintok, mikor a gondolat végére érek. És még egyszer azért visszapillantok rá, mert azt el kell ismerni, hogy nagyon csinos nő. Már a betoppanásával is egész más hangulatot teremtett az irodámban, ha nem lennék ennyire kilátástalan helyzetben jelenleg, talán rengeteg teendő ide vagy oda, mégis szorítanék neki egy kis helyet, még ha annyira nem is vall rám ez a fajta slendrián viselkedés. De ha már itt tartunk, az sem vall rám, hogy az e-mail pötyögése közben utána nézek. Ennek köszönhető viszont, hogy eszembe jut, nem fixáltuk le azt a következő időpontot, és hogy a balett mozdulatának is szemtanúja leszek. Először hezitálok egy kicsit, mert átfut az agyamon: nincs ilyen szerencsém, basszus, már fél óra sincs, és a franciák mindjárt hívni fognak, de aztán látva, hogy nem mozdul, leesik, hogy lehet nem csak egy sima botlásról lehet szó. - Ilyen cipőben nem is nagyon csodálom – mondom ki őszintén, végigpillantva a lábán, mire a székhez segítem, már látszik is a duzzanat, ami rögtön meggyőz róla, hogy cselekedni kell. - Azért mert baleset történt – válaszolok egyszerűen a mentőt firtató kérdésére. Nálunk ez a szokás, ha baleset van, mentőt hívunk, és majd ők tudják, mit hogyan intéznek tovább. – Nem tudott ráállni, szóval az is lehet, hogy eltört, vagy nem csak megnyúlt, de el is szakadt a bokaszalag – indoklom meg még egy mondattal, ha esetleg nem lenne elég világos a döntésem okozata. A válasza komolytalansága viszont meglep. Pedig az ő bokája. Viselkedhetne felelősségteljesebben is. - Ezek szerint ez gyakori eset? – kérdezek vissza, és így hogy beleegyezett, a sérült lába felé nyúlok, hogy felsegítsem az odahúzott székre, de még mielőtt megérinteném… - Elnézést, ne vegye tolakodásnak, de ehhez meg kell érintenem – figyelmeztetem. Igyekszem viszonylag lassan, úgy, hogy ne okozzak vele fájdalmat, és közben rá is pillantgatok közben. - Így megfelel? – érdeklődők végül, és már hívom is a kávézót, hogy hozzanak fel egy kis jeget. - Jeget? – kérdez vissza a lány hökkenten. - Jeget – jelentem ki újra. - És valami italt is kér hozzá? – próbálkozik bizonytalanul. - Pillanat. Egy italt? – szólok ki a telefonból a vendégemre nézve, és a válasza függvényében adom le a rendelést. – Nekem is jöhet egy presszó, de előbb hozza a jeget. - Nincs kedvem bővebben magyarázkodni. - Attól tartok, az már így is felborult – huppanok vissza a székbe, vele szemben, és visszapillantok a képernyőre. – Mért is nem születtem úgy, hogy tudok franciául? – teszem hozzá egy rövid sóhajjal, inkább magamnak, mint neki. Az sok problémát megoldana. De hiába is kéri, nehéz úgy tennem, mintha nem lenne az irodában. Automatikusan vissza-visszavándorol rá a tekintetem. A kacsintása pedig ismét váratlanul ér. Nem tudom, mit kellene reagálnom rá, így inkább a ’nem is láttam’ taktika mellett döntök. - Be is írom a naptárba – veszem kézbe az előttem strázsáló papírháromszöget, és ráfirkantom az említett időpontot, végszóra pedig kopognak is az ajtón. A kávézós lány behoz az asztalra egy kis vödör jeget, mint amibe a pezsgős üvegeket szokás behűteni. - Parancsoljon – néz rám, de látszik rajta, hogy nehezen állja meg, hogy ne mérje végig az előttem ücsörgő, felpolcolt lábú nőt. – Egy pillanat, és az italokat is hozom – biztosít róla, és már el is tűnik az ajtó mögött. Én viszont tanácstalanul pislogok a vödörre, majd az újságírómra. Eddig nagyon jó, és most hogyan tovább? - Ugye hívhatom azt a mentőt? – kérdezem végül, inkább már kérve, mint felajánlva.
Soha nem voltam egy matek zseni. Mondjuk úgy, hogy épphogy átmentem mindig, és csak azért, mert aranyosan tudtam mosolyogni. Vagy mert addig dumáltam, amíg a tanár agyára nem mentem, és inkább átengedett, hogy minél előbb szabaduljon tőlem. Ez a férfi több érdemben is hasonlított a matek tanáromra, és egy megoldatlan matematikai egyenletre. Nem tudom megoldani, és ráadásul szabadulni is akar tőlem. Megtenném, mert ez már számomra is kellemetlen, de a bokám lüktetése egyre harsányabban kezdi magára felhívni a figyelmet. - Igen elég gyakori esett, régebben balettoztam, elég sokáig. Szóval mondhatnánk, hogy az én bokám egy időzített bomba. Akármelyik pillanatban dönthet úgy, hogy kimegy, eltörik, elszakad. De higgyen nekem, láttam már párszor ilyen állapotban, még indokolatlan a mentő jelenléte. Majd akkor kezdhetünk aggódni, ha az egész lábfejem, lila és zöld színekben pompázik.- próbálom menteni a menthetőt, mielőtt míg hív egy mentőt. Kicsit elmosolyodok a magamban létrehozott szójátéktól, és biztos vagyok benne, hogy minden egyes okszerűtlen mosolytól, egyre biztosabb, hogy valami nincs rendben nálam a vezérlésben. Nem is járna annyira messze a valóságtól, Henson vagyok...ez nálunk egy plusz kéretlen csomag, amit életünk végéig cipelünk magunkkal. - Háát..- kezdek bele, mint aki komolyan fontolgatja, hogy kifogás talál abban, hogy megfogják a bokáját. - Tudja sejtettem, hogy hozzám kell érnie. Másképp nem is működnek a dolog, hacsak nincs valami képessége, amivel telepatikusan tudná mozgatni a bokámat, vagy ha nem tart az egyik fiókban egy húscsipeszt. - továbbra is próbálok vele viccelődni, annak ellenére, hogy nem volt nagyon vevő a poénjaimra. - Tökéletes, mintha mindig is arra született volna, hogy bokákat rakjon át, egyik helyről a másikra.- Joy, fejezd be! Komolyan elgondolkodom, hogy hol lehet engem lekapcsolni. Ha egyáltalán ez lehetséges. - Egy kávé jól esne köszönöm. - csak egy visszafogott mosolyt villantok, és próbálom elnyomni a kuncogást. Az egész helyzet kezd murissá válni, főleg hogy David nem igazán tudja ezt a boka dolgot elengedni. Úgy nézz ki az a fajta férfi, aki mindent mindig irányítani akar, és biztosra akar menni. Ezért is lehet nehezen megrengetni talán, minden apró próbálkozásom lepereg róla. - Hmmm...-mélázok el egy pillanatra a francia nyelv említésére. - Pár hónapig kint éltem Franciaországban, sikerült a francia nyelvet elsajátítanom. De igaza van erre születni kell leginkább.- értek vele egyet, míg végig mérem az arcát. Helyes fickó, de olyan mint akinek folyamatosan gondterheltség ül az arcán, mintha ez valami alapvető vonása lenne. A bokámból pedig nagyobb gondot csinált, mint amúgy kéne. Lehet hogy kezd, akkora lábam lenni, mint egy elefántnak, de azért nem kell bolhából elefántot csinálni. - David, ugye tisztában vele, hogy a mentősök sem fognak más mondani, csak hogy jegeljem le. Ha meg meghallják, hogy évekig balettoztam ki is röhögnek. Szóval amíg én jegelem a bokám, esetleg elmondhatná, hogy mitől olyan az arca, mint akinek kiment a bokája. - kérdezek rá kicsit humorosan, míg az egyik kockát óvatosan a fájó pontra helyezem.
Ahogy ez a nő hasra vágódik előttem, mintha csak ez lenne a cseresznye a mai habos tortán, kezdem érezni, vagyis inkább elfogadni, hogy sehogy sem lesz ebből fél óra múlva francia konferenciahívás. Mintha az ég is tiltakozna ellene, hogy összejöjjön ez az üzlet. Kezdve azzal, hogy Marisse, az egyetlen franciául is tárgyalóképes kollegánk, tegnap reggel rendkívüli, azonnali szabadsággal élve lemondta a lebonyolítását. Ezzel alaposan kiszúrva mindnyájunkkal. Megpróbáltam rábeszélni, elvégre csak másfél óráról lenne szó, felajánlottam, hogy akár kocsit is küldetek érte, de bele kellett nyugodnom a nembe. Végül is, a kórházi ágyról talán mégsem várhatom el, hogy bejöjjön. Azt mondták, valami balesete lehetett, erre már nem emlékszem pontosan. Ez is a legjobbkor. Pedig ezért a flottás megbízásért személyesen vállaltam felelősséget Washingtonban. Az agyam megállíthatatlanul ezen kattog. Talán mégis el kellett volna fogadnom Ben javaslatát. De inkompetens személy bevonását, csak azért, mert beszéli a nyelvet, továbbra sem tartom jó vagy használható megoldásnak. Elengedhetetlen, hogy az illető legalább részben tisztában legyen a projekttel, és ezek az információk egyébként is szigorúan titkosak, nem tudom, mit gondol, Henson, nem kezelhetjük ilyen könnyelműen az előírásokat. Tegnap adtam fel egy álláshirdetést, hátha a szerencse ezúttal mellém pártol, de mondanom sem kell, nem lett eredménye, és azt hittem, egy nap alatt én is bőven feltornázom a franciámat, de… most már, hogy ennyire szorít az idő, kezdek kétségbeesni. Még ha nem is látszik rajtam. - Részvétem – fejezem ki gyors együttérzésem, ahogy a balettozást és az ebből származó, gyakori bokaproblémákat említi, bizonyára a szülei erőltették, mint nálam a korcsolyát és a cserkésztábort, de mindkettőnél elég hamar kiderült, hogy nulla ambícióval rendelkezem az adott terület irányában. A lányok viszont általában kevésbé szállnak szembe a szüleikkel. Ez normális. Furcsa, hogy ennyire tiltakozik a mentő ellen, pedig nem lenne rossz, így én is viszonylag gyorsan lepasszolhatnám. - Még? – emelem ki a szavaiból a vélt lényeget, miután odasegítem az asztalommal szemközti székhez. Ahogy a lábfeje kilátásba helyezett elzöldüléséről kezd beszélni, a pillantásom automatikusan a szóban forgó területre vándorol. – Ezt nem feltétlen szeretném megvárni. – De szerintem ő sem. – És máshol mit szoktak vele csinálni? A be nem álló csacsogása alapján le sem tagadhatná, hogy újságíró. Bevallom, a jelenlegi idegállapotomban nem tudok figyelni minden egyes részre, de a végszó nem kerüli el a figyelmem. Mi? Normális ez a nő? - Húscsipeszt? – nézek rá, az első pillanatban még kissé értetlenül ráncolva a homlokom, próbálva a szavai mögött ólálkodó minimális értelem nyomára bukkanni, de a mosolya láttán… – Nem is rossz ötlet. Felhívhatom az éttermet, hátha kölcsönadnak egyet – válaszolom végül, ál-készségesen, felismerve, hogy ismét csak viccelődik. Csak tudnám, hogy a helyzetet mérlegelve mégis mitől van ilyen jó kedve. A lábát végül óvatosan a szemközti székre igazítom. A megjegyzésére pedig ismét rápillantok. Kicsit meglepetten, így a tekintetem elidőzik az arcán. - Van orvos a családban, szóval valójában tényleg nem sokon múlt. – Már, hogy nem bokapakolgatásra születtem. Anyám szerette volna, ha én is orvos leszek, elvégre eddig az összes férfiági felmenője ezt a pályát választotta, mintha valami íratlan szabály lett volna a családban. Amit én most keresztülhúztam. Lényegében nem is én, hanem az apám. – De ettől függetlenül kicsit sem konyítok hozzá. A kávénk közben megérkezik, amit úgy öt másodperc alatt le is küldök. Feketén. Tej és cukor nélkül. Nem tudom, hányadik már ma, de érzem is a pulzusomon, hogy nem örül neki. Általában max kettőhöz vagyok szokva, de ma azt sem tudom, mihez nyúljak. Tud franciául? Ez a kijelentése mellett nem tudok csak úgy elmenni. Az órámra nézek: már csak húsz perc van hátra, ami után valahogy le kell bonyolítanom azt a videóhívást, vagy megbarátkoznom a gondolttal, hogy rengeteg pénzt veszítünk, én pedig nagyon nem leszek megdicsérve a vezérigazgatóságnál. Megint Henson ötlete furakszik a fejembe. Ez kész őrültség. Míg a mentőkről hadovál, megdörzsölöm az arcom, és a végszó után rászánom magam az egymillió dolláros kérdésre. - Oké, elhiszem. Na és, a franciája mennyire folyékony? Ha… tegyük fel, úgy húsz perc múlva le kellene bonyolítania egy francia nyelvű meetinget, képes lenne rá? – Nem számítok túlságosan lelkes reakcióra, tisztában vagyok vele, hogy az emberek többsége egy ilyen kérdés hallatán vagy elnevetné magát, vagy zavartan, értetlenül pislogna rám, nem értve, mire akarok kilyukadni. Talán még én magam sem tudom pontosan, de ezúttal a tekintete mélyére nézek. - A kollégám beteget jelentett, én pedig sajnos nem beszélem megfelelő minőségben a nyelvet ahhoz, hogy sikeresen megkössem ezt az üzletet, szóval… ha kisegítene, azért rendkívül hálásak lennénk. – Egyelőre még én sem hiszem el, hogy ezek a szavak az én számból törnek elő, de a szükség nagy úr. Ettől jobb megoldást jelenleg nem látok.
Kezdőlap
