Nem szokásom izgulni, már rég nem. Mégis, ez alkalommal volt bennem némi feszültség, amit egyelőre magamnak sem szándékoztam bevallani, meg úgy nem is tudatosult bennem komolyabban. Egyszerűen csak volt bennem valami ismeretlen, vagy inkább elfeledett érzés, és ettől viszketett a bőröm. Épp csak nem kezdtem el vakarózni, mint aki tetves.
Gondolataimba rengeteg emlék tolult, miközben erősen markoltam a kormányt vezetés közben. Folyton csapongtam, hol a múlton rágódva, hol a jelen miatt aggodalmaskodva. Senkinek nem vallottam volna be, de a helyzet úgy állt, hogy kezdett kicsit mégiscsak jobban érdekelni az ügy, mint kellett volna. Ezzel feküdtem, és ezzel keltem, egész nap ezen dolgoztam gyakorlatilag. A mai nap azonban más volt.
Amikor megkerestek az ajánlattal, vagy sokkal inkább felkéréssel, első blikkre szerettem volna elutasítani. Sőt, meg is tettem, csak később fogadtam el a munkát. Ugyan sokat nem kaptam érte, és rá sem voltam szorulva, de valami azt súgta, hogy menjek bele, mert jót fog nekem tenni. Azt még ugyan nem tudtam, hogy miként fog ez működni, mivel soha életemben nem szerettem előadást tartani. Remekül irányítottam az embereimet, megtartottam az eligazításokat, de az más volt. Itt oktatnom kellett volna, átadni a tudásomat olyanoknak, akik később a nyomdokaimba lépnek majd. Ezek még nem voltak kész katonák, csak kadétok, alakítható személyek.
Talán a megszépült emlékek miatt, vagy a tiszteletem jeleként bólintottam rá. Én, mint a West Point egyik előadója? Nevetségesnek tűnt, de mégis, valahogy olyan helyénvalónak éreztem. Valahol mélyen legbelül, egy kicsi részem talán élvezni is fogja, de egyelőre a régen látott hely volt rám hatással.
Az azonosítást követően bebocsátást nyertem a kapunál, az egyik fickó még régi ismerősként is üdvözölt a sorompónál való áthajtásnál. Ajkaimon szórakozott mosoly pihent, megannyi kép cikázott a fejemben, ahogy áthajtottam és kanyarogtam az ismerős utakon. Évekig volt ez az otthonom, és most minden visszatért, mintha újra éltem volna az egész fiatalkorom, a tanulásom éveit. Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetem, egészen addig, míg hirtelen ki nem szökött ajkaim között hosszan a levegő, amikor leparkoltam a kocsit.
Céltudatosan, régi ismerősként haladtam a központi épület bejárati ajtaja felé. A portán felmutattam a beléptetőmet, amit a kapunál kaptam, aztán tovább irányítottak egy másik folyosóra.
- Miller Ezredessel lenne találkozóm. – közöltem a pult mögött ülő, szigorú tekintetű nővel. Nálam ezzel nem ment semmire, mert pontosan olyan kitartóan és határozottan néztem rá, ahogyan ő próbált hatni rám. Tudom én, hogy katona a szentem, de ilyeneket szoktam megenni reggelire egy-egy vallatás során.
- Utánanézek, egy pillanat… - mondta, mire türelmetlenül dobolni kezdtem a pult falapján.
- Rendben, tegye, de ha lehet tempósan. Tízre vár. – tettem még hozzá, jelentőségteljes pillantással, aztán hátat fordítottam neki és nekidőltem a bútornak. Úgy bámultam a telefonomra, e-maileket olvasgatva, oda sem figyelve arra, hogy kik járkálnak körülöttem. Nekem megvolt a határozott célom, más meg nem nagyon érdekelt. Istenem, hányszor jártam ezeken a folyosókon… teljesen nosztalgikus volt az egész.

~ megjegyzés ~ ★ ~

Lassan úgy vélem, hogy az apám valami cirkuszi majomnak vagy inkább egy dróton rángatható bábunak tart engem itt csak azért, mert tisztában van vele, hogy mennyire vissza akarok térni a Force-hoz.
Azt még elviselem, hogy annak fejében, hogy ne legyek elbocsájtva a vállalhatatlan viselkedésem miatt, amit a feletteseimmel szemben produkáltam – habár ezzel én még mindig nem értek egyet, és újra megtenném -, most kadétokat kell képeznem itt ki, ráadásul, ha egy idióta pszichiáter nem mondja rá az áment, hogy alkalmas vagyok visszatérni – mert ő aztán tudja - , akkor ebben a büdös életben nem lehetek már igai katona. Ha nem haltam meg ott, akkor a harctéren, amikor a csapatomat és Emily-t elveszítettem, szentül hiszem, hogy az lesz a halálom, ha itt kell ülnöm, ölbe tett kézzel ebben a városban.
De ne legyünk ilyen drámaiak: igazából azt is magasról leszarom, hogy ha meg kell halnom.
Mindegy, annak idején tettem egy szőke lánynak egy ígéretet, így megpróbálom tartani magam hozzá, amihez viszont az kell, hogy nyeljem apám parancsolgatását, és kedvére ugráltasson.
Szóval a sok ellenemre való dolog mellé, most még azt is rám sózta, hogy valami új, helyettesítő tanárt istápolgassak, illetve vezessem körbe a West Ponit-on, mutassam be a kadétoknak ésatöbbi, ésatöbbi és a többi…
Igaz, ha én leszek, aki körbevezeti a mi gyönyörű kis hajlékunkban, az se biztos, hogy maradni akar, de végül is apám akarta. Amúgy meg, ha valaki annyira gyengelelkű, hogy ne tudja elviselni a stílusomat, akkor az egyszerűen ne jöjjön ide, mert nem ide való.
Eredetileg Miller dolga lenne az ilyesmi, neki több türelme van az emberekhez és már ezer éve foglalkozik ilyesmivel. Neki azonban valami más, halaszthatatlan ügye lett házon kívül, ami nem is érdekel, hogy mi, csak azt tudom, hogy jól kicseszett velem. Igazából annyira nem számít, mint, minden mást, ezt is megoldom majd valahogy.
Kicsit se vidáman, morcos fejjel hagyom el apám irodáját, amikor megkapom tőle az utasítást, és szinte azonnal célba veszem az Akadémia portáját, hogy kiadjam én is az utasításom az éppen ott csücsükélő tagnak.
- Haraldson, ha megjön az új elméleti tanár, ne Millerhez igazítsa, hanem hozzám, ugyanis ő házon kívül van – utasítom most én az előttem ülő nőszemélyt, akinek igazából még a nevében sem vagyok biztos, hiszen szemmel láthatóan később szerelt le, mint én. Nem mintha érdekelne a neve, csak tegye azt, amire utasítottam.
Már majdnem meg is indulok visszafelé a saját irodám felé, amikor megtorpanok, majd hirtelen visszafordulok a pulthoz pár további utasítás erejéig.
- Ja, és ha megérkezik a bige – igen, csak így simán lebigézem a valószínűleg szintén szakmabeli hölgyeményt, de valahogy annyira biztos vagyok benne, hogy valami tudálékos, csak elméletből szagolt fegyvert nőszemély fog ide bevágódni, akihez nekem úgy egyáltalán nincs most hangulatom. Biztos vagyok benne, hogy vagy valami katonai analfabéta vagy egy ezer éves vaslady-t fogunk köszönteni intézményükben – akkor simán térítse el, hogy ne találjon meg rögtön!
Persze tisztában vagyok, hogy a kadétoknak kell elméleti oktató is, de úgy gondolom, hogy a legjobban érdemlik, és ide valóban olyan személy kell, aki állja a sarat.
- Sőt, tudja, mit, ha képes rá, ijessze maga el, mert igazából rohadtul nincs kedvem gyámolítgatni valami nőcskét, akinek fogalma nincs a katonaságról. -  Miközben beszélek, Haraldson idegesítő grimaszokat vág, majd arra jövök rá, hogy először csak szemével jelzi, majd bal keze mutató ujjával is az én jobbom felé mutogat, ahol ugyanis egy nő ácsorog nekidőlve az egyik pultnak telefonját babrálva.
Azonnal leseik, hogy mit akar a portás jelezni, azaz, hogy az említett új kolléga már itt is van, és nem csak, hogy nem tudok meglógni előle, hanem még szépen végig is hallgatta az irányába való nobilis szavakat. Hát így jártam.
Most nyilvánvalóan végig fogom hallgatni a nő hisztijét, esetleg a fenyegetését, miszerint ezt jelenti a feljebb valómnál – álljon be a sorba -, majd remélhetőleg elegánsan távozik a helyről, nekem pedig lesz egy nyugodt délutánom.

★

Ugyan nem nagyon érdekelt, hogy mi zajlik körülöttem, de arra azért egyből felfigyeltem, amikor ugyanide, ehhez a pulthoz érkezett valaki. Nem néztem fel, de a szemem sarkából attól még láttam a határozottan katonai kiállást, és azt, hogy az illető férfi. Eddig még nem is lett volna semmi, különösebben nem szúrt szemet, csak az, amit mondott.
Már abból tudtam, hogy rólam van szó, hogy Miller neve elhangzott, és határozottan nem örültem neki, hogy variálás van már az első pillanattól kezdve. Oké, ennyire viszont még én is rugalmas voltam, szóval nem terveztem fennakadni azon, hogy a körbevezetőm és kontaktom személye megváltozott. Majdcsak lesz valami, igaz?
Egészen addig meg is volt ezen hozzáállásom, és már éppen mozdultam volna, hogy közöljem, hogy megérkeztem, amikor a fickó folytatta. És cseppet sem olyan módon, ami elnyerte volna a tetszésem, úgyhogy a bennem lévő mozdulatsor azzal a lendülettel el is halt, és csak lazán támasztottam tovább a pultot, fel sem nézve a telefonomból. Még jó, hogy néhány tincsem kiszabadult a hevenyészve összefogott copfomból, mert így még a vonásaim is rejtve maradtak. Nem mintha szemtől-szemben túl sokat elárultak volna, ebben már elég jó voltam.
Addig bírtam, amíg a katonai múltamat nem kezdte vitatni. Ez volt számomra a végszó, amikor is megköszörültem a torkom, de nem voltam hajlandó ezek után annyira sem méltatni, hogy ráemeljem a tekintetem. Pedig szívem szerint előbb ellöktem volna magam a pulttól.
- Nos, a bige már megérkezett egy ideje, és ne kergessen olyan álmokat, hogy Haraldson – már ne haragudjon! – elég lenne ahhoz, hogy elijesszen. Nem olyan fából faragtak, éppen ezért gyámolításra sem szorulok, köszönöm szépen! – most jött el a pont, mikor ellöktem magam a bútordarabtól, hogy tüzetesebben is megnézzem magamnak azt, aki ismeretlenül is ilyen szépen leírt magában. Gondolom én, hogy nekem sem lenne több kedvem pesztrálni valakit, le is szoktam passzolni az effajta feladatokat a beosztottjaimnak, de szerencsére engem nem is kellett kísérgetni.
- Ami pedig a katonai karrieremet illeti, és a szolgálat közben szerzett tapasztalataimat, talán nézzen bele az aktámba, mielőtt messzemenő következtetéseket vonna le. – azzal könnyed mozdulattal a kabátom zsebébe süllyesztettem a telefonom, úgy néztem fel whisky-szín íriszeimmel a férfira. És nem is kellett olyan sok idő, hogy rájöjjek, én bizony ismerem ezt a szájkaratést, a kérdés már csak az volt, hogy vajon neki is beugranak-e a vonásaim. Jó egy évtizede nem találkoztunk már, vagy az is lehet, hogy több. Engem a diploma után Afganisztánba küldtek át, és ott is voltam jó pár évig, vele meg ki tudja, hogy mi lett. Azt azonban tudtam, hogy az apja fejes itt, ezért is csodálkoztam, hogy miért kapta most meg a kísérő feladatát.
- Du Pont… - mondtam is ki a nevét, amikor némi gondolkodás után beugrott. Hátam egyenes volt, testtartásom még mindig magán viselte a katonai múltat, noha már jó pár éve leszereltem, még ha vissza is hívhattak szolgálatra, ha beütne a krach.

~ megjegyzés ~ ★ ~

Azt hiszem, a jelenlegi helyzetben, nem csak én, de mindenki látja rajtam, hogy mennyire rühellem a rám háruló feladatot. Habár most apámnak ugranom kell minden utasítására és parancsára, azért ez nem jelenti azt, hogy mindent dalolva és nevetve fogok végrehajtani.
Azt hiszem, a bennem élő katona, a hazafi az, aki nehezen mond nemet egy feljebbvalója utasítására, még akkor is, ha már nem a régi elvek és szabályok szerint játszom. Úgy látszik, még mindig fontos nekem az Akadémia sorsa és természetesen az Amerikai Egyesül Államok jövője.
Szóval, amikor kiderül, hogy az új elméleti oktató már megérkezett az intézetbe, kevésbé érdekelt az, hogy meghallotta, mint, hogy bizonyossá vált, a mai napon már nem tudok meglógni.
Félre értés ne essék, nem a nőkkel van bajom, hiszen ismerek számtalan kiváló női tisztet, egyszerűen mostanság csak nem vágyok felesleges emberi társaságra. Ráadásul szent meggyőződésem, hogy nem én vagyok a legalkalmasabb eme feladatra, amit az apám kirótt rám.
Most tényleg azt várja tőlem, hogy én igazítsak el itt valakit, vezessem körbe és koordináljam? Én, aki jómaga sem akar itt lenni.
- Már itt van, ugye? – figyelem még mindig Haraldson tizedest, aki még mindig pantomimszerű grimaszokkal jelez nekem, hogy az említett személy, akit történetesen igen csúnyán szerettem volna lerázni, nem csakhogy már itt van, de minden egyes becéző szavamat hallhatta is.
Mikor magamban is elkönyvelem, hogy immáron nem menekülök, csak akkor fordulok meg szépen komótosan az előttem ülő nő által mutatott irányba.
Mikor megpillantom a barna hajú idegennek tűnő nőszemélyt, már éppen szóra nyitnám ajkaimat, de ő gyorsabb nálam, és nem hagyja szó nélkül az előbb kis közjátékot.
Azonnal leesik, hogy ez a „bige” nem most jött le a falvédőről és az is, hogy nem egy hisztis, avagy sértődős fajta.
Mondjuk, nálam az egy jó pont, hiszen eszem ágában sincs bocsánatot kérni vagy könyörögni valakinek.
Le se veszem a szemem a nőről, ahogy már határozott lépteivel felém közelít a kőportású padlón lépegetve, de közben csak arra tudok gondolni, hogy nekem valahonnan nagyon ismerős ez a stílus.
- Azt látom – jegyzem meg csak ama megjegyzését hallva, amikor kijelenti, hogy ő bizony nem szorul gyámolításra és egy ilyen Haraldson féle tiszt pedig nem tántoríthatja el őt semmitől.
- Én viszont utasítást kaptam az igazgatótól – vonom meg a vállam, hiszen én örülnék a legjobban, ha ezt az egész ügyet hagyhatnám, úgy, ahogy van. Szándékosan nem apámat mondok, hiszen itt ő nem az apám, hanem a felettesem.
- Most már nem is merném kihagyni – teszem hozzá aztán szemtelenül, amikor azt tanácsolja nekem a csaj, hogy nézzek bele az aktájába, ahol az katonai előremeneteléről olvashatok.
Így ránézésre van egy olyan érzésem, hogy az első megtézéseim csaltak az újonccal kapcsolatban.
Ahogy közelebb ér, már nem csak a stílus, de arca is roppantmód ismerős számomra. A munkám során számtalan emberi arccal ismerkedtem meg, az esti kiruccanásaim alkalmával pedig számtalan nővel, de szakmámból adódóan igen jó az arcmemóriám.
Úgy tűnik, azonban, hogy neki még jobb, mert ki kell, hogy mondja a nevemet, ahhoz, hogy beugorjon, ez a perszóna nem más, mint Kate Bishop, habár mára már nyilván felvette a férje nevét, ha jól sejtem. Csak ő tudja ezzel a hangsúllyal kimondani a nevemet.
- Bishop! – mondom én is ki a már előttem álló nevét hasonlóképpen, ezzel jelezve, hogy csak most ugrott be, kicsoda is. Az arcát látva számtalan emlék ugrik be vele kapcsolatban, de főként az, hogy folyamatosan szívtuk egymás vérét.
Nem volt más vetélytársam itt, az akadémián, egyedül ő volt az, aki megütötte azt a mércét, szégyen, vagy nem szégyen. – Te és a tanítás? – kérdezem meg most én grimaszolva egyet, hiszen sosem gondoltam őt annak a „tanító nénis” típusnak. Na, nem mintha én valaha ebben a büdös életben azt terveztem volna, hogy itt kötök ki kiképzőként.
- Akkor viszont téged már nem kell itt körbevezetni, gondolom, nem is velem képzeled el ezt az élményt. Viszont a szerződést alá kell írnod, ami az irodám asztalán van. Feltéve, ha nem gondoltad meg magad? – kérdezem egy kicsit huncuton, mert nem vagyok biztos benne, hogy az előbbi után maradni akar.

★

Ugyanannyira mulattatott a szituáció, amibe kerültem, mint amennyire sértett. Jó, megértettem egyébként, hogy akinek a nyakába varrtak mára, az nem volt elragadtatva az ötlettől, viszont ismerve magam, azért nem voltam ám olyan vészes. Egyáltalán nem szorultam arra, hogy idegenvezetést tartsanak nekem, ahogy az sem hiányzott, hogy kedvesen fogadjanak. Én csak azért jöttem, hogy ellássam a feladatomat, és kész. Azt is csak egyfajta tiszteletből vállaltam el, és nem azért, mert az volt a leghőbb vágyam, hogy tanítsam a következő generációt.
- Akkor örülök, hogy ezt máris sikerült tisztáznunk! – bólintottam elégedetten, amikor ő is megerősítette, hogy nem kell itt nekem a seggem nyalni, anélkül is remekül megvagyok. Sosem igényeltem, hogy ajnározzanak, az ilyesmitől mindig hányingerem volt. Akkor pláne, ha nekem kellett valami feljebbvalóval mézes-mázosan, normálisan viselkedni. Utáltam, ha elvárták tőlem, mivel én sem vártam el ilyesmit senkitől, hiába vagyok vezető pozícióban.
- Látom nagyon mély nyomot hagytam benned, bár akár meg is sértődhetnék, hogy elsőre nem ismertél fel, és még csak a nevét sem nézted meg annak, akit pesztrálnod kellene. – ajkaimon azért megjelent egy sanda mosoly, ahogy félig oldalra billentettem a fejemet. – Tudom, még nekem is elég hihetetlenül hangzik. – ismertem be, mert ami igaz, az igaz. – De felkértek, én meg elfogadtam. – vontam meg végül könnyedén a vállaimat. Most erre mit mondhattam volna? Hogy nem volt pofám nemet mondani? Mert tényleg így volt, azért szép emlékeim kötődtek ehhez a helyhez, akkoriban még minden olyan más volt. Én is nagyon más voltam.
- És te mit keresel itt? Hogy hogy nem a terepen vagy valahol? – érdeklődtem én is, közben elsüllyesztve a telefonom a farzsebembe. Még mindig hiányzott a fegyverem, amit kénytelen voltam leadni a beléptetésnél. Olyan pucérnak éreztem magam nélküle, mintha legalább a bőrömet szedték volna le rólam. Nevetséges, de egészen hozzám nőtt már az elmúlt évek alatt, de legalább a jelvényem azért maradt nálam. Az is valami.
- Nem, valóban jól ismerem, mint a tenyeremet. Még emlékszem mindenre, és gondolom nem változott olyan sokat, hiába telt el annyi év. – már egy évtized? Vagy több is? Nehéz lett volna megmondani, de úgy saccoltam, hogy már a bűvös tízet is átlépte az eltelt évek száma. Hamar elrepült, ezt be kellett látnom, és most igazából úgy éreztem magam, mintha soha el sem mentem volna. Ez biztos normális, még ha velem nem is gyakran esik meg az ilyesmi. Nem vagyok az a szentimentális alkat. Már nem, bár valószínűleg soha nem is voltam az igazán.
- Hát, az biztos, hogy nem számítottam rád. Ismerősökre számítottam ugyan, de éppen rád nem. – nem rejtettem véka alá a véleményem egy pillanatig sem. – Még irodád is van?! – vontam fel a szemöldököm meglepetten. – Akkor ezek szerint nem csak ideiglenesen vagy itt. – nyugtáztam magamban, aztán léptem egyet. – Nos, akkor haladjunk, a világért sem rabolnám az idődet tovább, mint amennyit szükséges. Nekem is van még ma dolgom bőven. – várakozón pillantottam rá, mivel fogalmam sem volt, hogy merre kell menni. Ezen a téren tényleg játszhatott idegenvezetőt.
- És ne reménykedj, nem fogom meggondolni magam. Mostantól minden héten látni fogsz, ha szerencséd van. – ironizáltam egy kicsit, még néhány percre azt is elfelejtettem, hogy éppen egy sorozatgyilkos nyomában kellene most lennem.

~ megjegyzés ~ ★ ~

Apám ötlete, hogy én fogadjam az új, helyettesítő tisztet több szempontból sem tetszett. Elsősorban azért nem, mert mostanság többnyire rühellem az emberi társaságot, a felesleges beszédet és úgy mindent, ami a szociális kapcsolatlétesítéssel/teremtéssel jár. Másrészt nem is nekem való az idegen vezetősdi, azt hiszem, ahhoz az emberben kell lennie némi pozitivizmusnak.
Azt hiszem, mégis a leghülyébb helyzetbe kerültem, amikor végül is mindezek mellé egy régi ismerőst, - aki ráadásul még csak nem is egy kedves személy – fogtam mára ki.
Tudom, mit jelent ebben a városban, ha fiatalkori ismerőssel találkozik az ember: kérdezősködést, amiből persze nem sülhet ki semmi jó.
Aki ismer, illetve ismerte a régi Rhys-t, azt tudja, hogy mindig is minden vágyam és célom volt a fronton harcolni a hazámért, azok tudják, hogy önszántamból sose jönnék haza, hogy tanárosdit játsszak a négy fal közt, még akkor sem, ha ezek a falak ilyen múlttal és jelentőséggel bírnak.
- Annak én is örülök, hogy megerősítettél te is ebben – teszem hozzá én is cinikusan, amikor Bishop sem várja el tőlem, hogy túlbonyolítsuk ezt a koránt sem kellemes helyzetet.
- Nem vagy te olyan sértődős, már ahogy emlékszem… - jegyzem meg most először talán egy kicsit játékos hangnemben, hiszen ez emlékeket felidézve talán az egyetlen jó tulajdonsága, hogy sosem volt egy hisztis, rinyálós kislány sok nővel ellentétben.
- Annyira nem szörnyű itt, mármint a másik oldalon – vonom meg a vállam, amikor valamiféle magyarázatot ad arra, hogy mit is keres itt. Nem mintha magyarázattal vagy mbármi mással tartozna nekem. Sem pedig én neki, mégis hamarosan bekövetkezik az, amire itt, a West Point-on még nem volt példa, mióta „visszatértem.” Itt már tudják, hogy azzal kapcsolatban velem nem éri meg beszélgetést kierőltetni, hogy miért is jöttem haza a harctérről és miért tengetem ilyen semmitérőn a napjaimat, de a java az itt dolgozóknak pedig amúgy is tudják, miért vagyok itt, ismerik a szégyenemet.
- Azért olyan hosszú ideig nem maradok, csak kisegítem az öregemet – Micsoda hazugság! Éppen fordítva van ez. Hazudok szemrebbenés nélkül és ezzel próbálom is lezártnak tekinteni a témát.
Annak idején az őszinteség volt az egyik erényem a sok közül és mindig is megvetettem a hazug embereket, azokat, akik nem képesek vállalni tetteikért felelősséget, most mégis egy lettem körülük. Ráadásul nem akarom megadni Kate Bishop-nak azt az örömöt, hogy megtudja, mivé váltam. – Szóval tervezek még visszamenni terepre.
- Nem, ez az ósdi épület pont olyan, mint annak idején. Csak a kiképzők nagy része cserélődött fel és kadétok sem olyan kitartóak, mint mi voltunk annak idején – helyeslek Kate kijelentését hallva. – És nem is vagyok meglepve, hogy nem hátrálsz meg.
Esküszöm, ahogy hallgatom a nő szavait, sok régi emlék visszatér, többek között az is, hogy konkrétan vele mennyit versengtünk és szívattuk egymást egy-egy elismerés érdekében.
- Csak gyere utánam - szólok aztán hozzá, majd ha megteszi, megindulunk a hosszú, méltóságot követelő folyosókon a mostani, ideiglenes irodám irányába. Na, nem mintha sok időt töltenék abban az unalmas helyiségben, de a mai egy a muszájok közül.
- Ez lenne az - jegyzem meg halkan, amikor megérkezünk a fényes tölgyajtó elé, majd beinvitálom rajta a nőt. – Ne irigykedj, te is kapsz valami hasonlót – jegyzem meg még cinikusan, majd lazán leülök az asztalomhoz, neki pedig jelzek, hogy tegyen ugyanúgy.
Ha ez megtörténik, átnyújtom neki a már asztalon álló munkaszerződést és személyi kérdőívet, és amit természetesen apám készített elő.
- Az ott a szerződés, a másikat pedig ki kell töltened – adom az utasítást, habár van egy olyan érzésem, hogy teljesen tisztában van vele, hogy most mi a dolga. Ezért nem is fűzök a dologhoz többet, inkább lazán hátradőlök a fekete bőrszékben és figyelem, hogy mit csinál.
- Szóval fegyverismeret – jegyzem csak meg amolyan levegőbe beszélve, de azért úgy, hogy hallja. Érdekes így mesterlövészként megállapítani magamban, hogy rajtam kívül más is ugyanolyan jól érthet hozzájuk. – Ha kell benne segítség, csak szólj! – illesztem azért az előző mondathoz meglehetősen nagyképűen.
- Hmm...és létezik valahol egy Mr. Bishop? – kérdezem meg végül szemtelenül, amikor látom, hogy már a személyes adatoknál jár. Simán el tudom képzelni egy ilyen nőről, hogy ráerőlteti egy pasasra, hogy az vegye át a nevét és nem fordítva, mint az szokás. Persze, én sem vagyok agyalágyult, de igazából nem tudom elképzelni őt férjes asszonyként, és természetesen részemről benne van egy kis piszkálódás is, mint a régi szép időkben.

★

- Valóban nem jellemző rám. – ismertem be, és most először rezzent meg a szám sarka, mintha mosolyra akarna görbülni. Ennek ellenére mégsem vigyorodtam el, mivel jobban szerettem volna haladni az itteni dolgokkal, és minél előbb visszajutni a belvárosba, hogy végezhessem azt a munkát, ami még annál is jobban számít, hogy okítsuk a következő generációt.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy ez mennyire nem hangzott meggyőzően. – utaltam finoman arra, hogy akárhogy előadhatja itt magát nekem, annyira azért már régen is ismertem, hogy tudjam az erről alkotott véleményét. Legalábbis régen az volt rá az igaz, persze senki nem mondta, hogy ez az elmúlt évek során ne változhatott volna. Én is rengeteget változtam, ha már itt tartunk, bár az alapvető dolgok azért maradtak nálam is.
- Értem! – biccentettem. Tudtam, hogy ki az apja, szerintem ezen a helyen mindenki tudta. – Ez igazán rendes tőled… - némi cinizmus vegyült volna a hangomba? Nem kizárt, de azért igyekeztem uralkodni magamon, és normálisan viselkedni. Nem úgy, ahogy máskor szoktam, mert most semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy vitával és évődéssel raboljam az értékes időt. Az övé még annyira nem is érdekelt volna, a sajátom viszont annál inkább. Még el kellett kapnom egy gyilkost, aki szabadon grasszált az én városomban, és ártatlanok életét vette el.
- Rendben, csak utánad! – intettem, hogy induljon nyugodtan, én majd követem őt arra, amerre vezet. Ahogy magunk mögött hagytuk a métereket, természetesen az eszembe véstem az útvonalat, hogy legközelebb magam is eltaláljak a helyiségig, ami jelenleg az irodájaként funkcionált. – Nem terveztem olyan sokat itt lenni, hogy irodát legyetek kénytelenek biztosítani a számomra. Vagy mindenképpen kapok? – hát, egy ilyet azért tényleg elfogadtam volna. Hiába én voltam a gyilkosságiak vezető nyomozója, mégis egy lyukkal büszkélkedhettem csupán. Legalább háromszor elfért volna ebben.
- Mi a fenének? – ráncoltam értetlenül a homlokom a kérdőív láttán. Ők kértek fel engem, ezért aztán nem tudtam hová tenni, hogy mégis mi szükség van erre. Nem számítottam rá, hogy effélékkel bombáznának, mivel engem már nem volt szükséges megismerni, vagy éppen feltérképezni. – Igen, az… - dünnyögtem az orrom alatt továbbra is kelletlenül, mert utáltam ezeket a vacakokat. Felesleges időpocsékolásnak éreztem, muszáj ide vagy oda.
- Nagyon kedves tőlem, de ha tőled lenne szükségem korrepetálásra, akkor az a gyanúm, hogy téged alkalmaztak volna erre, és nem engem hívnak ide. – kapott szurkálódó szavaim mellé egy futó mosolyt is, hogy némiképp elvegyem a szavaim élét. Ám, ha ő nagyképűen viselkedett, én miért is ne vághattam volna vissza? Soha nem voltam az a típus, aki hagyja magát, az én túlfejlett igazságérzetem mindig nagyon hamar kiütközött nálam.
- Nélküle elég nehezen ülhetnék most itt veled szemben, de köszönöm kérdésed, az apám tökéletes egészségnek örvend. – csak épp egy másodpercre pillantottam fel a papírok közül. – Egyébként, ha a családi állapotom izgat, nem vagyok férjnél. – válaszoltam meg végül nemtörődöm vállrándítás kíséretében a fel nem tett kérdését. – Miért, netán máris faképnél hagynád a párod, hogy megpróbálj levenni a lábamról? – vontam fel kérdőn a szemöldököm két kérdés megválaszolása közben.

~ megjegyzés ~ ★ ~