Ha férjemre bíznánk a jellemzésemet ,két szóban letudná: Lehetetlen nőszemély .
Talán igaza van ,talán nem . Azt tudom hogy túl sok esélyt adtam mindenkinek . A múltam csak az esélyekről ,és az azt követő  bukásokról szólt. Most pedig arról hogyan próbálok egyedül boldogulni. Valamikor régen egy reménnyel teli lány voltam ,aki mindenét odaadta volna egyetlen emberért. Ez az ember a férjem volt. Fiatalon kötöttük össze az életünket ,imádtuk egymást. Egy valami szegte útját a boldogságunknak ,ami mindig ott lebegett a fejünk felett majd lecsapott ,nagy robajt hagyva maga után . Bipoláris zavar ,orvosként jól tudtam mit von maga után ez a jelenség  ,viszont azt nem sejtettem a férjemnél mit jelent ahogy Ő sem . Egyszerű volt a képlet ,ha nem az Ő akarata szerint történt valami ,dührohamok tömege tárult elém különböző formában. Ha pedig útban voltam ,engem is elhárított az útjából nem számított milyen módon . Azt hihetné az ember hogy, a legnormálisabb reakció amit egy ember érezhet,az utálat ..hisz a nyakamnál fogva a falnak szorított .  Érdekes módon soha nem éreztem irányába ,semmilyen fajta gyűlöletet ,elcsattanhatott akármennyi pofon nem érdekelt hisz tudtam ez nem Ő. Elhatároztam hogy ,kitartok mellette még ha belerokkanok is . A bocsánatkérések egyre sűrűbbek lettek ahogy a nem várt ütések is ,majd bekövetkezett az amire én sem számítottam. Egy vita alkalmával lelökött a lépcsőn ,többre nem emlékszem . Már csak arra hogy a kórházi ágyban fekszem ,és Ő nincs ott. Csak egy levél. A miben közölte velem hogy elhagy ,az én érdekemben. Csak hogy itt már ,nem csak erről volt szó....
Szóval jobb ha a mostani állapotomat jellemzem : Dühös,megtört,zavarodott.