- És mit szeretnél vacsorára? Spagettit vagy...? - Ez még kérdés? Mosolyogva Tommy mögé lépek, aki éppen a hűtőszekrény ajtaját fogva néz vissza rám a háta felett. - Pedig azt hittem, hogy a választ mostanra már megtanultad - pillantok fel rá, miközben átölelem a derekát és a fülébe suttogok. - Csakis téged. Ezzel a válasszal bezárólag pedig egyik kezemmel magam felé fordítom a testét, a másikkal pedig becsukom a szekrényajtót, hogy aztán előétel helyett egy csókot ajánljak fel inkább neki.
(...)
- Azt kell mondjam, hogy jól laktam - nézek fel ismételten rá, amint az elhúzódott vacsora után Tommy mellkasán pihentetem a karjaimra fektetett állam. - Egy darabig legalábbis. Mondjuk, egy éjszakai nassolásnak úgysem fogok nemet mondani, ha úgy alakul - kacsintok rá, miközben az egyik kézfejem ujjait végigvezetem az arcélén, majd a hajtincsei közé túrok és elgondolkodva pillantok az ismerős kék szempárba. Az ilyen alkalmak azok, amik után önkéntelenül is elgondolkozom a Tommyval való kapcsolatomon. Ugyan még csak tinédzserek vagyunk mindketten és alig múlt egy éve, hogy egymásra találtunk, mostanság mégis azt érzem, hogy a szeretet-szerelem, amit egymás iránt érzünk, kezd egy kicsit túlságosan is elmélyülni - legalábbis Tommy esetében biztosan. Nem azt mondom, hogy én ne szeretném őt legalább ugyanannyira, mint ő engem, de egyszerűen képtelen vagyok nyugodtan megmaradni a bőrömben. Egyszerűen úgy érzem, mintha az, amit az élettől kapok soha se lenne elég a számomra és minden egyes percben csak egyre többet és többet akarok mindenből. Talán éppen ez miatt a telhetetlenség miatt vágyom annyira arra is, hogy minél szélesebb körben megismerjék a nevemet és előbb-utóbb mindenki megtudja, hogy ki az a Chloe Giana Duarte. Mégha ez azt is jelenti, hogy a társasági események, amiken igyekszem a lehetőségeimhez mérten részt venni, megkívánják az emberekkel való ismerkedés minden fajtáját. Vérbeli kamaszként pedig ennek a legegyszerűbb módja, ha előveszem a szép lány kártyát és úgy használom fel, mintha nem lenne éppen komoly barátom. Persze, azért ez így nem teljesen igaz, bármennyire is szeretném azt hinni, hogy csak ennyire ártatlan az egész dolog. Az a helyzet, hogy bár néha még magamnak sem merem bevallani, de a kelleténél jobban élvezem a férfi nem figyelmét. Azok a sokatmondó pillantások, amiket az esti partikon cserélnek gazdát a hímnemű vendégekkel és amik a kezdeti beszélgetés után először csak telefonszámcserét, majd titkos üzeneteket jelentenek, hogy aztán pár nap múlva már a személyes találkozás is megvalósulásra kerüljön... Az éppen aktuális pillanatban hiába hitetem el magammal az izgalom hatására, hogy nem is vagyok annyira rossz ember annak ellenére, hogy valójában megcsalom a barátomat más, alig ismert fiúkkal, ilyenkor, amikor Tommy mellett fekszem az ágyban és azokba a kedves és ártatlan íriszekbe tekintek, a szívembe marnak. - Viszont szerintem most megyek és lezuhanyozom, mert kicsit sikerült megizzasztanod - jelentem ki nevetve - mintha az előbbi gondolatmenet fel sem merült volna bennem -, mielőtt egy rövid csókot nyomnék az ajkaira, majd feltápászkodnék róla és az ágyról, hogy nyújtózkodva egy nagyot a fürdőszoba felé induljak. - Ha gondolod, nyugodtan csatlakozhatsz hozzám - egy újabb kacsintással búcsúzok el tőle az elkövetkezendő pár percre és ismételten elhiszem magamnak, hogy minden a legnagyobb rendben van velem. És velünk is.
A legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy valaha ilyen szerencsés lesz. Itt van ő, Tommy Doss, az egyik legátlagosabb – kivéve a súlyát tekintve, ami átlagon felüli – tizenéves srác, aki a jószívűségével, a humorával, a kalandvágyóságával, és az intelligenciájával tűnik csak ki a többiek köréből, és mégis neki van az osztályban a legszebb párja. Eleve már az is szokatlan neki, hogy van párja – nem hogy még egy ilyen csinos lány, mint amilyen Chloe. - Szerintem várj még ezzel a kijelentéseddel, mert egyelőre még magamhoz sem sikerült térnem, nemhogy a következőre gondoljak - halkan, kedvesen felnevet, és gondoskodóan simogatja a lány csupasz testét. Lehunyt szemmel öleli magához, és ad kisebb-nagyobb csókokat oda, ahol csak éri. - Várj még egy picit! - szól utána, mielőtt felállna az ágyról, és hátulról átöleli. A nyakára, az arcára, majd az ajkaira rácsókol. - Szeretlek, Chloe! - először rettentően nehéz volt kimondania, még három hónappal ezelőtt, azóta viszont ez az egyik kedvenc szava, amit bármikor szívesen hangoztat a lány közelében. - Menjél csak. Félő, hogy ha én megpróbálnék lábra állni, akkor orra buknék. Pár perc, és csatlakozom, szóval ne siess - újabb puszit kér tőle, aztán elengedi, és hagyja, hogy a lány elandalogjon a fürdő felé. A hátulról fogadó látványtól akarva-akaratlanul is az ajkába harap Tommy, és egészen addig le sem veszi róla a szemét, míg a látóterében van. Fejét hátradönti, vissza a párnára, és pár lélegzetet követően úgy dönt, hogy kicsit rendbe szedi magát, már ami a tisztálkodást, és kisebb rendrakást illeti. Ez alig két percbe tellik neki, de közben legalább ötször szólal meg Chloe telefonja. Az első kettőre még csak fel sem figyelt, azonban miután egyre jobban sokszorózdtak a jelzések, kíváncsivá vált. Mi van, ha valami gond van? Rosszul érezte magát, amiért meg akarta nézni, de nem tudott volna nyugodtan elmenni zuhanyozni, ha közben valami baj történt a családjában. Harmadik próbálkozásra sikerül feloldania a telefonját, és naivan nyitja meg az olvasatlan üzeneteket.
[…]
Legalább tíz percig ül az ágyon, és olvasgatja a „barátnője” telefonján a különböző pasikkal lefojtatott üzeneteket, a küldött, illetve kapott képeket, videókat, és érezte, hogy pillanatokon belül pánikrohamot fog kapni. - Ez nem történhet meg, ez nem lehet igaz… - mantrázza magában, ahogy az ablakhoz siet, és készül kinyitni. Odaérve rájön azonban, hogy egy nadrágot nem ártana felvennie, vagy legalább a köntösét, ezért visszasétál az ágyhoz, hogy magára húzzon egy tiszta boxert, egy nadrágot, illetve egy pólót. A telefont a kezében tartva dől ki az ablakban, és olvasgatja tovább az üzenetváltásokat. A pánik hamar dühhé válik, és gyors, talán elhamarkodott elhatározásra jut a továbbiakat illetően. Chloe telefonját a párkányon hagyja, majd előveszi a sporttáskáját – már csak sportolnia is kéne a fiúnak -, és elkezdi belepakolni a lány összes cuccát. Nem hajtogat, csak gyűri befelé. A tőle kapott ajándékokat, a közös képeket is hozzáteszi, és minden ajándékot, amit tőle kapott. Még a legutolsó, apró Star Warsos sörnyitóig is, amit amúgy kimondottan imádott Tommy. Mindentől meg akart szabadulni. Miután ezzel végzett, újra az ablakhoz sétált, a kezébe vette a telefont, és hogy tovább kínozza, és fűtse magát, tovább olvasgatott. Hallja, hogy elzáródik a zuhanyrózsa körülbelül tizenöt perccel a lány távozása után, és hallja a visszaérkező lépteket. Nem foglalkozik a képernyőzár bekapcsolásával, a táska tetejére dobja a telefont, és karba tett kézzel várja vissza a nem sokára első exét.
- Akkor pedig jobb lesz, ha kihasználod ezt a pár nyugodt percet és kipihened magad, mert - tornázom fel magam Tommy mellkasán, hogy onnan pislogjak játékosan a kék íriszeibe - hamar megszoktam éhezni. Ha tudná, hogy ez a kijelentésem mekkora igazságtartalommal rendelkezik... akkor valószínűleg már nem ezzel a szeretetteljes tekintettel nézne rám. Nem szólna hozzám, nem érintene, helyette inkább a pokolra kívánna - teljes joggal, hiszen a megcsalás a legnagyobb árulás, amit elkövethet az ember a szerelme ellen, az ehhez vezető út pedig megannyi hazugsággal van kikövezve. A szavaira, ahogy újfent elmondja, hogy szeret engem, hatalmas gombóc keletkezik a torkomban és csak nagyot nyelve tudok válaszként visszamosolyogni rá, mielőtt megszólalnék. - Én is téged, nagyon! Azt a bizonyos szót, ami előbb az ő ajkairól pergett le, ugyan nem mondom ki - talán azért sem, mert ekkora hazugságot már én sem tudnék magamtól elviselni a körülmények ismeretében -, de viszonzom a csókját és mégegyszer végigsimítok az arcán, mielőtt felállnék az ágyról. - Addig maradok, amíg kitart a meleg víz - teszem fel a mutatóujjamat jelzésértékűen és megállok még a fürdőszoba ajtaja előtt, visszafordulva felé. - Szóval, addig kapsz haladékot megérkezni.
(...)
Fogalmam sincs, hogy pontosan hány percig is állok a zuhanyrózsa alatt, de ahhoz, hogy kiverjem a fejemből Tommy előbbi vallomását, egyáltalán nem elég a víz alatt töltött idő. Csak a szeretlek szó visszahangzik bennem, miközben a barátom arcát látom magam előtt, amint a kedvességgel teli szempárjával rám pillant és egy percig sem kételkedik bennem, sem pedig abban, hogy ugyanolyan érzést táplálok iránta, mint amit ő felém. Minden rossz cselekedetem ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartom magam jó embernek, csak... a telhetetlen kalandvágyam az, aminek egyáltalán nem tudok határt szabni, bármennyire is próbálkozom. Eleinte tényleg azon igyekeztem, hogy visszafogjam magam és véletlenül se kerüljek olyan helyzetbe senkivel sem, ami bizalmatlanságra adhatna okot Tommy részéről, aztán valamiért úgy kezdtem érezni, hogy egy pár szavas beszélgetés talán mégiscsak megférne az általam kreált határok között. A probléma csak az volt, hogy a társalgást a már említett üzenetváltás és találkozás követte, amivel lehet, hogy nem lett volna semmi baj... ha megállt volna az egész dolog az elköszönés után azonnal. Csakhogy nem így történt. És utána már egyszerűen képtelen voltam ellenállni a sötét oldalom izgalmának. Hosszú percek - és ártalmas gondolatok - múlva zárom el a csapot, miután ráébredek, hogy Tommy már nem fog csatlakozni hozzám. Kilépek a zuhanyzófülkéből, a törülközőért nyúlok és letörlöm magamról a felesleges vízcseppeket, majd a testem köré tekerem a puha anyagot és a melleim felett meg is kötöm, mielőtt visszatérnék a hálószobába. - Hát ez... Tommy, mi az? Történt valami? A tekintetem már az ajtóban a megpakolt sporttáskára siklik, majd a mellette álló, karba tett kezű barátomra. - Minden rendben van? Csak miután felteszem az utolsó kérdést nézek a halom tetején pihenő mobiltelefonomra, ami pontosan úgy világít, mintha a képernyőzár kioldásra került volna rajta. Megrökönyödve vetem Tommyra a pillantásomat. - Te belenéztél a telefonomba? A hangom a legkevésbé sem mérges, inkább kétségbeesett, mert azonnal eszembe jutnak azok az üzenetek, amit a napokban váltottam pár, nem is olyan régen megismert fiúval. Csak nem...
Eleinte csak egy fura csínynek érezte a kapcsolatukat, ami biztos arra volt hivatott, hogy a nagymenők kicsit megráncigálhassák a strébertársaság egyik oszlopos tagját. Mi keresnivalója volt egy olyan lánynak, mint Chloe Duarte, egy olyan srác mellett, mint ő? Nem voltak egy súlycsoportban – átvitt és konkrét értelemben sem -, nem volt közös a baráti társaságuk, és úgy igazándiból a szabadidejüket is szívesebben töltötték más lehetőségekkel. Az egyikük inkább tanult, míg a másik bulizni járt. Papíron semmi közös nem volt bennük. Azért nem lépett ki félve ebből a kapcsolatból, mikor még éppen csak elkezdődött, mert az, hogy Chloe már jó pár dologban tapasztaltabb volt nála, az valamilyen szinten még imponálta is a fiatalt. Aztán akarva-akaratlanul is, de egyre jobban megismerte, egyre jobban megkedvelte, és egyre jobban megszerette. A barátait sem hanyagolja el, de a velük töltött idő egy részét most már Chloe társaságában élvezi. De még hogy! - Igen, azt tudom. És én majd állok szolgálatodra, ahogy eddig is - mert akármennyire sem akarja beismerni, egyszerűen érzi, hogy az ő kapcsolatuk nem fog örökké tartani, ezért ki akarja élvezni az utolsó pillanatig, míg Chloe úgy nem dönt, hogy megunta azt, amit Tommy nyújthat neki. Eleinte félénk volt, úgy érezte, hogy biztos gond lesz a méreteivel, biztos nem fogja jól csinálni, és minden olyasmi, ami az első alkalom előtt ott szokott motoszkálni egy átlag fiú fejében. De az elmúlt szűk egy évben rengeteget tanult a lánytól, és ugyan még mindig érezhetően ő a domináns fél a szexuális életükben, már Tommy is sokkal kezdeményezőbb.
[...]
- Nem, nincs minden rendben. Sőt! Semmi nincs rendben, és már nem is lesz - röviden, velősen felel elsősorban, és hagy neki pár pillanatnyi gondolkodási időt, hogy felfoghassa, mi történt az elmúlt negyed órában, míg ő távol volt. A realizálás lassan ül ki az arcára, de annál bizonyosabban. Tökéletesen előkészítette a terepet Tommy, hogy már-már szavak nélkül is értse, mi következik. Nem buta azért Chloe sem – csak, mint ahogy a helyzet mutatja, szíve nincs. - Őrült módjára pittyegett a telefonod, és azt gondoltam, valami baj van, szóval igen, belenéztem. Gondolhatod, milyen meglepetés fogadott, mikor megláttam az üzenetet - nem magyarázkodik túl sokat, hisz nem érzi úgy, hogy most Chloe-é lenne az erkölcsi fölény. Amit tett, amellett Tommy cselekedeti eltörpülnek. - Dave. Peter. Hayden. Mikey. Ismerősen csengenek ezek a nevek számodra? - már hogy ne lennének! Ketten ezek közül az osztálytársaik, a másik kettő meg legalább 3-4 évvel az ő korosztályuk fölött van, és láthatólag Chloe velük is összeszűrte a levet. - Azt szeretném, hogy elmenj! Ott a ruhád, ki van készítve, vedd szépen magadra, aztán vidd a táskát is magaddal, benne van minden cuccod. Nekem nincs szükségem rájuk, a táskát pedig tartsd meg nyugodtan. Ne keress többé, ne érdeklődj rólam, egyszerűen zárjuk le, és felejts el - pragmatikusan, hidegen közli vele a szavait, egyetlen pillanatra sem inogva meg. Olyan kiállást próbál a magáénak tenni, mint amilyen az apjáé. Erőteljes, határozott, ellentmondást nem tűrő. - „Én is téged, nagyon!” Ha ezek a szavak igazak lettek volna, akkor nem tetted volna szét a lábaidat, vagy térdeltél volna le annyi pasi előtt. És ezek még csak, akikről tudok, a további számszerű adatokat inkább nem is akarom megtudni - eddig tartott a pragmatizmusa, egyszerűen nem tudja tartani magát az elhatározásához, és ki kell engednie a gondolatait, még ha ez lekicsinylő hangnemmel is kell, hogy társuljon. Azt akarja, hogy Chloe tudja, mennyire fáj neki, amit vele csinált. Le akarja zárni, de nem tudja ilyen egyszerűen, mert ha magában tartja, ami a szívén van, abba valószínűleg idejekorán bele fog őrülni.
Igazából mindig is tartottam attól, hogy egyszer majd napvilágot lát az igazság és kiderül Tommy számára a megcsalásom ténye, viszont általában, ennek megelőzése érdekében mindent megtettem azért, hogy a titok, ami már jó ideje körülvett engem a kapcsolatunkban, megmaradjon annak, ami. Egészen idáig jól is működött az egész: ha a barátommal voltam, akkor ritka alkalom volt, hogy a mobiltelefonomnak szenteltem volna a szabadidőmet, ellenkezőleg, igyekeztem minél kevesebbszer használni a darab műanyagot és ilyenkor a némítás, mint opció, a legjobb barátommá vált, akárcsak a képernyőzár, ami megőrizte és elrejtette azokat az üzeneteket, amik valószínűleg nagy problémát okoztak volna a kapcsolatomban, ha kiderült volna a létezésük. Most viszont, amikor a fürdőből a hálószobába lépek és a vizes hajamat a vállamon át hátradobva Tommyra pillantok, úgy tűnik, mintha az elmúlt percekben történt volna valami... visszafordíthatatlan. - Ezt mégis hogy érted? A kérdés végülis feleslegesnek minősül, mert másodpercekkel később már meg is osztja velem a dolog miértjét, nekem pedig beigazolódik a legnagyobb rémálmom, miszerint sikerült lebuknom a barátom előtt a kétes üzenetváltások miatt. - É-én nem - kezdek azonnal magyarázkodásba, de egész egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat, pláne miután Tommy felsorolja a keresztneveket, amiket sajnos a kelleténél tényleg jobban ismerősnek találok. Végül egy olyan reakció mellett döntök, amit más esetben talán soha sem lépnék meg, viszont a védekező mechanizmusom most nem igen hagy nekem más lehetőséget. - Azonkívül, hogy kettővel közülük egy osztályba járunk? Ne legyél már nevetséges, Tommy, felesleges ez a fajta féltékenykedés - még a szemöldökeimet is felvonom és én is összefonom magam előtt a karjaimat, pontosan úgy, ahogy ő tette ezt másodpercekkel ezelőtt. - Á, értem. Szóval végre-valahára találtál egy okot arra, hogy véget vess a számodra annyira kellemetlen kapcsolatunknak - annyira kezdem átélni az ártatlannak ígérkező fél szerepét, hogy nem is nagyon kell megerőltetnem magam, mikor az arcomra egy félig-meddig gúnyos mosoly kúszik. - És most mégis mi a stájsz? Remélem nem vetted magadra, hogy ismételten hamar sültél el, hiszen nem a te hibád. Olyan dologgal kezdek el visszatámadni a szavai hatására, amit más esetben soha sem hoznék fel neki, mert abszolút rendben van a szexuális teljesítménye, viszont tudom, hogy a testiség egy olyan fontos kérdés Tommy életében, ami miatt már nem egyszer emésztette magát sikertelenül. Ha látnám magam kívülállóként, akkor valószínűleg szégyellném a lányt, aki előttem áll és éppen a barátjának igyekszik a legaljasabb módon visszavágni azért, amit ténylegesen ő rontott el és aminek jogosan ő kellene, hogy megigya a levét. Én viszont mégsem tudok egyszerűen feltartott kezekkel félreállni és hátrahúzódni, majd hagyni, hogy Tommy kiadja magából a feszültséget, ellenkezőleg, igyekszem valamilyen még inkább elrontott módon menteni a menthetőt. Kár, hogy nem járok túlságosan nagy sikerrel vele, mégis megállás nélkül hajtom tovább a végkifejlet felé a kapcsolatunk jelenlegi alakulását. - Ez azért elég erőteljes túlzás. De ennek ellenére a lényeg, hogy veled, melletted maradtam, nem? Pontosan annyira szerettelek, amennyire elvártad tőlem és minden egyes igényedet, illetve vágyadat kielégítettem, szerintem. Vagy talán volt okod panaszra? Magam sem értek egyet a szavakkal, amiket olyan könnyűszerrel préselek ki magamból, mintha nekem aztán egyáltalán nem fájna, hogy éppen egy ilyen témáról kell egymással értekeznünk, de egyszerűen képtelen vagyok nem megvédeni magamat, mégha tisztában is vagyok vele, hogy semmi jogom sincs rá.
Hallva Chloe feleleteit, erősen el kell gondolkoznia rajta, hogy nem-e valami elborult lázálom ez. Ahelyett, hogy elismerné, vagy legalább szó nélkül hagyná, és a kérésének megfelelően távozna, még ő van felháborodva. - Te viselkedsz nevetségesen, Chloe, bár igaz, engem is annak tárgyává tettél - ebbe eddig bele sem gondolt. Ha két osztálytársukkal összeszűrte a levet, akkor vajon még hányan tudhatják rajtuk kívül, hogy ilyen a kapcsolatuk álláspontja? Chloe baráti társasága kicsit jobban nyitott felé, mióta együtt vannak, Tommy pedig azt gondolta, tényleg elkezdték megkedvelni őt. De ez is valószínűleg csak egy kegyetlen poén része volt, és míg neki tették-vették a jót, addig a háta mögött kinevették, amiért ekkora naiv papucs. Eddig sem volt kifejezetten nagy önbizalma, de ennek a lánynak még ezt is sikerült földbe döngölnie. - Hogy micsoda? - áll értetlenül a neki intézett szavaknak. Okot keresni arra, hogy véget vessen a kapcsolatuknak? Nem hisz a füleinek attól, amit hall. Valamilyen szinten még örül is neki, hogy ez kitudódott – így legalább arra is fény derült, hogy milyen is Chloe valójában. Sok mindenre számított reakcióként, de azok többnyire magyarázkodásban, bocsánatkérésekben merültek ki, nem abban, ami éppen történik. A szavai késszúrásként hatolnak az eleve széthasadt szívébe, és minden újabb megszólalását egy ismételt tőrfacsarásként éli meg. Hirtelen azt se tudja, mit mondjon a folytatásra. Csak áll ott, értetlen fejjel nézve a padlót, próbálva a megfelelő szavakat találni, de annyira lesokkolták a hallottak, hogy jelenleg szüksége van pár pillanatra, hogy összeszedje magát. Aztán elmosolyodik, megrázza a fejét, és felnevet. Lassan pedig Chloera is ráemeli a tekintetét. - Mondták már rád, hogy mekkora egy felszínes, és nárcisztikus picsa vagy? - továbbra is nevet, még annak ellenére is, hogy a hangjában keserűség, a lelkében pedig elképzelhetetlen fájdalom tombol. - Mi az erőteljes túlzás abban, amit mondtam? Épphogy nem küldtél magadról maszturbálós videót, Chloe, azon kívül pedig elég sok mindenre volt példa az üzenetek között. Arról nem is beszélve, amit egyik-másikukkal folytattál le üzenet formájában, dícséretként említve azt a szorgos kis nyelvedet, meg a mély torkodat, amire te szintén hasonló játékossággal válaszoltál - voltak ennél cifrábbak is, de azokat inkább nem hozza fel. - És ezek után tényleg képes vagy azt mondani, hogy az a lényeg, hogy mellettem maradtál? Inkább vágtál volna ki az első után, akkor legalább nem lettem volna ilyen mocskosul megszégyenítve, mint ahogyan azt te csináltad! - ő is kellően fel van már dúlva ahhoz, hogy a szavak mellé gesztikuláljon, és a kifakadása végére mutatóujját az előtte lévőre irányítsa. Újra karba teszi aztán a kezét, és felsóhajt. - De igazad van. Nem volt okom panaszra. Azért nem volt okom, mert boldog tudatlanságban éltem a mindennapjaimat, miközben a barátnőm valószínűleg végigkefélte fél Bostont. Most viszont, hogy ezt tudom, már igen is van okom panaszra. És legyen már benned annyi kibaszott tartás, hogy elismerd, erről, ami most történik, csakis te tehetsz, és nem próbálod rám hárítani a felelősséget, magadat pedig áldozatként beállítani! Jaj, oda ne szaladjak azért, mert neked több faszra van szükséged, mint amennyivel én rendelkezem! Akkor nem kell kapcsolatba kezdened senkivel, ha csak játszadozni tudsz a másikkal! - a feldúltsága egyre inkább a tetőfokára hág, de még van annyi lélekereje, hogy egy-két gondolatánál a nyelvére harapjon, és inkább magában tartogassa. De ki tudja, hogy meddig.
Magyarázkodnom kellene vagy őszintén beismerni, hogy igen, megcsaltam a barátomat, nem is egyszer, majd azt hajtogatni, hogy mennyire sajnálom, amit tettem, hogy ezerszer megbántam már és ne haragudjon rám, mert tényleg szeretem őt... de ehelyett pontosan az az énem kerül előtérbe, akire holnap reggel vagy talán már ma éjszaka egyáltalán nem leszek büszke. Tommy azt a temperamentumos, spanyol vérű Chloe-t látja maga előtt jelen pillanatban, akit más körülmények között, mondjuk például az ágyban kifejezetten szeretett, most viszont valószínűleg a pokol fenekére kíván. És én megértem, tényleg, csak... egyszerűen képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak és ezzel együtt elismerni a vereségemet, amit éppen az előbb szenvedtem el előtte. - Lehet, hogy az vagyok, igen, - ismerem el félig-meddig a hozzám vágott jelzőket - de ezt a picsát mégis teljes szívedből szereted. És direkt nem múlt időben ejtem ki a szót, mert egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy Tommy eddig igencsak erőteljes érzése hirtelen megszűnjön az irányomba, bármit is vétettem a múltban és jelenben ellene. - Ugyanmár, azok a fiúk nem jelentettek semmit és soha nem is fognak. Csak eszközök voltak arra, hogy - hallgatok el egy másodpercre, egész sokáig keresve a legmegfelelőbb szót a folytatásra - kielégítsem azokat az igényeimet, amiket nem mindig sikerült teljes egészében megvalósítani. Bár nem mondom ki, hogy pontosan mire is gondolok a mondat alatt, de legalább sejtheti a célzást, ami rá és az intimitás kérdésére vonatkozik a leginkább. - Tommy, ne csináld már! Melletted maradtam, nem hagytalak el. Mégcsak meg sem fordult a fejemben, hogy szakítsak veled, mert - a legkevésbé határozottan lépek felé egyet - tényleg szeretlek. Ez az igazság - és ebben egyáltalán nem hazudtam neki soha sem. Az már más kérdés, hogy a bizonyos érzés mellett az a szükség, ami mindig jelen volt az életemben, hiába is igyekeztem, nem szűnt meg létezni és csak egyetlen egy lehetőség volt a kielégítésére: ha más fiúkkal beszélgettem, találkoztam és hát... feküdtem le. De ettől függetlenül, bármennyire is érthetetlenül hangzik, igazán szerettem Tommyt és szándékomban nem állt elhagyni. Kár, hogy hónapokkal ezelőtt a lehető legrosszabb döntést hoztam meg pontosan emiatt: ahelyett, hogy leültem volna vele megbeszélni ezt az egész mizériát, egyedül jutottam el arra a pontra, ahonnan már nem volt visszaút. Sem pedig mentség arra vonatkozóan, hogy mit miért is tettem meg. - Azért azt ne felejtsd el, Tommy, hogy mindig is ketten voltunk ebben a kapcsolatban - emelem fel előtte a mutatóujjamat és a mellkasához érintem. - Szóval, valószínűleg nemcsak az én hibám, hogy mások mellett kötöttem ki, te is kellettél hozzá azért, hogy ez így történjen. Mégha egyelőre fogalmam sincs arról, hogy szerencsétlen gyerek mivel is járult hozzá ahhoz, hogy a megcsalás mellett döntsek. Hiszen teljes szívéből szeretett már az első pillanattól kezdve, törődött és foglalkozott velem és a lehetőségeihez mérten szó szerint mindent megadott nekem, amire csak vágytam és amit akartam. Mégis, valami hiányzott a tökéletes képből, viszont az az igazság, hogy még én sem tudom megmagyarázni, hogy micsoda... Velem van a baj, ez már egyszer biztos. De ezt beismerni valószínűleg soha sem fogom, pláne nem előtte, neki, amikor ezt a felettébb érdekes beszélgetést folytatjuk le éppen. - Tommy, figyelj rám - és ha engedi, de akkor is, ha nem, a két tenyerem közé fogom az arcát és szinte kikényszerítem, hogy rám nézzen. - Nekem semmit sem jelentett az egész - utalok vissza a fiúkkal folytatott alkalmi kapcsolataimra. - Viszont a kapcsolat, ami köztünk van, szerintem megér annyit, hogy ne dobjuk el feleslegesen csak azért, mert idióta voltam és egy hatalmasat tévedtem - igazolásképpen megpróbálok egy csókot nyomni az ajkaira, mikor ismételten megszólal mellettünk a mobiltelefonom. Viszont már nem egy üzenet érkezését jelzi, hanem az éppen aktuális csengőhangom hangzik fel belőle, én pedig nem vagyok elég gyors, hogy még Tommy előtt felkapjam, csak a hívófél nevét látom kirajzolódni a képernyőjén: Nicholas, a végzős focistagyerek, aki előszeretettel alázta meg a barátomat minden egyes alkalommal, amikor csak esélye volt rá.
- Nem, Chloe, rosszul gondolod. Nem szeretlek. Legalábbis nem téged, csupán azokat a hazugságokat, amikkel etettél - mert ha egy ilyen nagy jelentőségű dologban nem volt képes az igazat szólni, akkor az apróságokat miért kellene elhinnie? - Te egyébként hallod is magad? Vagy… vagy egyáltalán végig gondolod azokat a mondatokat, amik elhagyják a szádat? - jelenleg úgy érzi Tommy, hogy ennél bugyutább vitában még életében nem volt része. Mintha valami robottal beszélgetne éppen, aki hidegen, semlegesen elmondja a gondolatokat, de nem lát be amögé, hogy ez a másiknak mennyire fájhat. - Mert tudod, Chloe, van egy olyan megoldás erre a problémára, amit úgy hívnak, kommunikáció. Ezt elmondhattad volna nekem, és akkor közösen, mint egy pár megbeszélhettük volna a lehetőségeket. - próbálja egy kicsit a földön tartani a másikat, és felvilágosítani arról, hogy az indokai mennyire jelentéktelenek. Nem ezt a megoldást kellett volna választania, és kész. Ahelyett, hogy felvidulna, csak eltorzul Tommy arca, és undorral néz a lányra, annak szavait hallva. - Ugyan már! Azt se tudod, mit jelent az a szerelem! - és halkan felnevet, tenyerét az arcába temetve, majd maga mellé ejtve. - Három hónapja várok, hogy ezt a szavakat halljam tőled. Úgy gondoltam, hogy ha végre kimondod, akkor én leszek a világ legboldogabb embere. Ehhez képest… nem érzek semmit. Abszolút semmit, csak ürességet - látja, hogy közben óvatosan próbál hozzá közeledni a lány, de nem tesz ellene. Annyira erőtlennek érzi magát, hogy azt szavakba nem tudná önteni. Ahogy hozzáér, és őt is próbálja hibásnak beállítani, rögtön felszalad a fiú szemöldöke, és ellöki magától a kezet. - Igen, az én hibám is? Hm… Jól van. Akkor bocsánat, kedvesem! Bocsánat, hogy nincs akkora tapasztalatom ilyen téren, mint neked! Bocsánat, hogy nincs kockahasam! Bocsánat, hogy nincs harminc centis farkam, és bocsánat, hogy nem vagyok egy beképzelt, bunkó faszkalap, mint akikre te gerjedsz! Bocsánat, hogy voltam olyan naiv, és hittem abban, talán tényleg más vagy, mint amiket hallottam rólad! Bocsánat, hogy szerettelek, és próbáltam megadni mindent, ami csak a lehetőségeimből tellett! - a végén már csak nevetni tud magán, meg ezen az egész helyzeten. - De te is sajnálhatsz valamit, kedvesem. Sajnálhatod, mert ugyan vannak hibáim, de én mégis képes lettem volna a megfelelő irányba változni, vagy inkább alkalmazkodni, hogy neked is ki legyenek elégítve az igényeid. Csak a szádat mondjuk erre kellett volna kinyitnod, nem pedig arra, hogy valaki más farkát belevedd - mindig, mikor úgy érzi, hogy képes normálisan kommunikálni, és lezárni ezt az egészet, Chloe újra szíven szúrja valamivel, amitől ő ismét haragra gerjed. Nem húzódik el az érintésétől, ugyanakkor nem is érez semmit, mikor az arcát a kezei közé fogja. Felvont szemöldökkel pillant le rá, ahogy közeledni kezd, és csókra próbálja invitálni. Mielőtt túlságosan beleélhetné magát, a mellkasára teszi a tenyerét, és eltolja magától. - A kapcsolatunk? Az, amelyik mint a helyzet is mutat, hazugságokra épült? Nem értem, hogy mit nyersz abból, hogy egyáltalán velem vagy… - folytatná, de megcsörren a lány telefonja, és reflexesen kapja oda a tekintetét, majd a karját, hogy a keze ügyébe kerülhessen a készülék. A hívó felet nézi, majd felpillant Chloe-ra. - Nicholas… az igen - aztán felsóhajt, és a lány felé nyújtja a telefont. - Na gyerünk, vedd csak fel, Chloe. Vedd fel, hangosítsd ki, és beszélgessetek, mint ha itt sem lennék. Hadd halljam, hogy mi ügyben keres téged a mi drága Nicholasunk - szinte alig ismer magára, és a stílusra, amivel most beszél Chloéval. Nincs már benne se az a szeretet, se az a törődés, amivel alig háromnegyed órával ezelőtt még ezerszeresen illette őt. Mert őszintén… egy ilyen kétszínű személy mégis mivel érdemelte ki a kedvességet? - Gyerünk! Ne várassuk meg. Egész eddig hazugságra épült a kapcsolatunk. Akkor hát lássuk, az igazsággal hogy állunk - vár egy picit, hogy eleget tegyen a kérésének, ha viszont nem veszi fel a telefont, ő maga fogja megnyomni a megfelelő gombokat, és teszi karba a kezét, kíváncsian figyelve az elkövetkező kommunikációt.
Talán a nem szeretlek szavak, amik Tommy ajkain át igen könnyedén peregnek ki elém, vannak a legerőteljesebb hatással rám. Valószínűleg a világ idiótája vagyok, amiért úgy gondoltam, hogy annak ellenére, amit az elmúlt hónapokban vele tettem, majd képes lesz nekem elnézni mindent, esetleg ideje korán megbocsátani az ellene irányuló megcsalást, de a vallomása után már kezdem elveszíteni a reményt erre vonatkozóan. - De nem minden volt hazugság - magyarázkodok tovább mégis, mintha a mondat maga alapjáraton nem hangozna érdekesen. - És tudom, hogy meg kellett volna beszélnem veled ezt az egészet, de egyszerűen - húzom félre a számat, az alsó ajkamba harapva - annyira kellemetlen volt mégcsak belegondolni is - hogy elmondjam neki mennyire csak a testiség jár a fejemben, állandóan és hogy nekem már nem sokáig lesz elég az, amit ő ad ezzel kapcsolatban meg nekem. Éppen ezért inkább hallgattam, majd amikor már tettek kezdtek el beszélni a szavak helyett erről, el is hallgattam inkább még jobban előle. - Attól, hogy nem mondtam ki, még végig így gondoltam - rázom meg a fejem és inkább nem is reagálok a szerelem kérdésére. - Ugyan, hogy érezhetnél ekkora ürességet magadban, amikor alig fél órája még az ágyban simogattál és csókolgattál? Ennyire hamar nem múlhat el ez a komoly érzés belőled sem, bármi is történt az elmúlt percekben. Talán nem is őt igyekszem meggyőzni erről, inkább magamat, hogy a lebukásom ellenére Tommy még mindig képes szeretni és egyáltalán nem gyűlöl. A probléma viszont az, hogy a szemeibe nézve viszont teljesen mást látok. Éppen ezért én is pozíciót váltok, amikor ellöki magától a kezemet. - Miért, azt hiszed, hogy nekem talán olyan könnyű volt, amikor a barátnőd lettem? Hogy nem hallgattam örökké a barátaim negatív véleményét rólad? Fogalmad sincs róla, hogy hányszor kellett nekem megvédenem téged, amikor előhozakodtak a szokásos kártyával - utalok a testsúlyára, de egyelőre nem mondom ki nyíltan, hogy mire is gondolok pontosan. - Állandóan azon igyekeztem, hogy ne érezd magad kívülállónak a társaságunkban és hogy mások legalább félig-meddig elfogadjanak téged a barátomnak, ne pedig megkérdőjelezzék, hogy miért is vagyunk mi egy kapcsolatban. Próbáltalak minden téren segíteni, hogy fejleszteni tudd magad, de azért nem mindig láttam rajtad azt a bizonyos igyekezetet. Pedig én is sokat változtam érted, miattad. Nem hiszed? Ha nem így lenne, akkor már az első héten szakítottam volna veled, miután a lányok Lucy születésnapi partiján nyíltan az arcomba nevettek miattad. Ariana Grande friss zeneszáma hangzik fel a mobiltelefonomból és amikor lopva meglátom azt a bizonyos keresztnevet megjelenni a fehér képernyőn, még egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek. - Ne csináld - rázom meg ismételten a fejemet szinte kétségbeesetten, mert egyáltalán nem áll érdekemben felvenni a telefont és fogadni a hívást. Viszont Tommy nem hagy nekem sok lehetőséget és másodpercekkel később már meg is hallom Nicholas érdes hangját. - Azt hittem már fel sem veszed, Chloe. Tudod, hogy nem szeretek várni. Halló, itt vagy egyáltalán?- I-igen - dadogok egy elfogadható választ neki, de még mindig csak az előttem állóra tudok figyelni. - Aha, oké. Szóval csak azért hívlak, hogy akkor mikor is vegyelek majd fel meg pontosan hol éjszaka? Mondjuk, szerintem offolom a kései partit, viszont attól még nálam aludhatsz.- Figyelj csak, én nem...- A pólód valahol úgyis itt van még, meg a... Ebben a pillanatban pedig gondolkodás nélkül kapom ki a barátom kezéből a telefonomat és megszakítom a hívást. - Tommy, meg tudom magyarázni - sírom el magam, mert jól tudom, hogy Nicholas az egyetlen fiú a világon, aki a legnagyobb fájdalmat tudja okozni neki, mindenféle értelemben véve.
Mióta az iskolába került Tommy, sokszor volt nevetség tárgyává téve hol a súlya, hol az esze miatt. Eleinte elmondhatatlanul zavarta, de manapság már szinte leperegnek róla a sérelmek, annyira hidegen hagyja őt. Felvállalta a hibáit, és azokat büszkén használja a pajzsaként. De ez a pajzs sem véd meg mindentől, mert lehet az akármilyen magas, akármennyire széles, a háta továbbra is szabad préda marad. Az árulás egyértelmű irányból érkezett, és ahogy az a nagy könyvben van megírva, ezt pont az vitelezte ki, akire a legkevésbé számított. - Kellemetlen volt belegondolni… és abba belegondoltál, hogy ha esetleg, mint ahogy az törvényszerű, fény fog derülni a titkodra, akkor mi lesz? Hogy majd jófiú módjára fülem-farkam behúzom, és azt mondom, hogy persze, szívem, nincs semmi baj, folytassuk ott, ahol tartottunk? - mert ha így gondolta, akkor bizony nagy pofára esésben lehet most része. Talán még nagyobban is, mint Tommy maga. - Egy pillanat nagyon sok mindent képes megváltoztatni, drága Chloém. Egy rossz lépés a járdán, és egy éppen arra járó autó képes arra, hogy az egész életed megváltoztassa. Míg azon a napon éppen focizni indultál a barátaiddal, a következő születésnapodat már kerekesszékben kell töltened, mert egyetlen pillanatra elkalandoztak a gondolataidat, és nem vetted észre a kátyút az utadban. Szóval de, Chloe. Ebben a kontextusban te vagy az autó, én pedig a szerencsétlen gyalogos. De én nem csak lebénultam, én meg is haltam - legalábbis egy része biztosan. Lehet, hogy kissé túldramatizálja a mondandóját, de valószínűleg ez pont az a helyzet, ahol ezt megengedheti magának. - Minden pozitívért hálás vagyok, ezt egy percig sem tagadtam. Sok mindent köszönhetek neked, és én ezzel tisztában is vagyok. Ugyanakkor vannak dolgok, amik minden tényezőt figyelembe véve megbocsáthatatlanok. Mert az, hogy megvédtél a barátaid elől, az mit jelent abban az esetben, ha közben a hátam mögött, mélyen te is ugyanazokat gondoltad, és még próbáltad is feledtetni mindazt más pasikkal, amit szerinted én képtelen voltam megadni neked? Mert te még esélyt sem adtál rá, hogy megpróbáljam, te inkább úgy döntöttél, ez az egyetlen járható út - ennél nagyobbat aligha tévedhetett a szépség. Keserűvé válik a szájíze, ahogy meglátja a telefon kijelzőjén az ismerősnek tűnő nevet. Először még csak sejtése volt, hogy ki lehet az a Nicholas, de ahogy látja, és hallja Chloe ellenkezését, egyre türelmetlenebbé, és feszültebbé válik. Rányom hát a kihangosításra, és rövidesen be is igazolódik a félelme. Ahelyett, hogy bármi kiülne az arcára, csupán belül tör össze. Mereven bámulja az első szerelmét, és szúrós tekintettel szuggerálja neki, hogy feleljen. Csendben hallgatja a nem túl hosszúra nyúló beszélgetést, és nem ellenkezik, mikor kikapja a kezéből a telefont. Leejti maga mellé a kezét, és megrázza a fejét. - Nicholas Gamby… Az egy dolog, hogy nem tudod zárva tartani a lábaidat, de hogy pont Nicholas Gambyvel szűrd össze a levet. Az egyetlen ember, akit mélységesen gyűlölök, mert egy akkora beképzelt barom, hogy azt szavakba alig lehet önteni. Az a Nicholas Gamby, aki folyva-folyvást, ahogy lehetősége adódik rá, próbál minél jobban a földbe tiporni, pedig egyetlen rossz szót sem szóltam hozzá. Te mindezeket tudtad, Chloe. Tudtad, erre mégis lefeküdtél vele. Csak gratulálni tudok - már nincs düh, nincs harag a hangjában, egyszerűen csak… hűvösség. Olyan, amitől még ő is libabőrös lesz. Ez volt az a pont, ami véglegesen megsemmisítette őt. Egy olyan árulás részévé vált, amit nem tud megbocsájtani. Megvető pillantással néz végig rajta. - Öltözz fel, aztán tűnj el innen. Nem akarlak látni, nem akarok hallani rólad, és te se próbálj meg keresni többé. Vége van, Chloe. Elbasztad, nagyon csúnyán elbasztad - ismétli a korábbi, vitakezdő szavait, csak most már sokkal erőteljesebb elhatározással. Hátat fordít neki, és kisétál a szobája ajtaján. Az ajtófélfának támaszkodva azonban megtorpan, és visszapillant a másikra. Intéz hozzá még pár szót, mielőtt kilépne az ajtón, és magára hagyná a gondolataival. - Remélem megérte - és azt is reméli, hogy talán a ma este, és az előző hónapokban történtek átgondolása majd rávilágítja, hogy mekkorát hibázott. De akkor már több, mint késő lesz. Tommy nem fog ott lenni, hogy visszafogadja, vagy hogy újra szóba álljon vele. A ma este csodálatosan indult, és kegyetlenül fájdalmasan zárult – de tudja, hogy ez előbb-utóbb el fog múlni, és tovább tud majd rajta lépni. Az már közel sem olyan biztos, hogy ez itt, Bostonban fog megtörténni.
Nézem Tommy arcát, látom a csalódottság és a méreg keverékét rajta, ami a már-már sötétté váló szempárból minduntalan árad felém és talán most tudatosul bennem először igazán, hogy mennyire rossz dolgot is cselekedtem a múltban, aminek a következményét most, jelen pillanatban kell, hogy megtapasztaljam. Mégsem vagyok képes erőt venni magamon és felvállalni a tettet, amit elkövettem a barátom ellen, ellenkezőleg, még mindig foggal és körömmel igyekszem a magam igazát szajkózni és ezáltal nyerni el a bocsánatát... sikertelenül. - Azt reméltem, hogy megérted majd mit és miért tettem - bár őszintén, én sem nagyon értem. - Meg hogy a szerelem, ami összetartja a kapcsolatunkat, majd elég erőteljes lesz ahhoz, hogy átvészeljük vele ezt az egészet. Valószínűleg - legalábbis a lemondó pillantását látva és magamon érezve - tévedtem és túlságosan naiv voltam, hogy egyáltalán hittem benne, hogy ha kiderül majd a titok, akkor könnyűszerrel túl is lépünk majd rajta mindketten. - Akkor miért nem lehet, hogy azt az egy pillanatot is megváltoztatja még egy másik? A mostani, amikor elismerem, hogy valóban hibáztam, bocsánatot kérek és azt mondom, hogy tényleg szeretlek? Igyekszem az érzésbe kapaszkodni és azzal érvelni, amit egymás iránt érzünk - mert azt azért még mindig kétlem, hogy Tommy két perc alatt elfelejtette volna, amit eddig irántam érzett. Mégis úgy látszik, hogy mindenféle-fajta próbálkozásom zsákutcában végződik, ami miatt nemhogy nagy levegőt véve inkább elengednék mindent, ami történt a következménnyel együtt és beletörődnék a megmásíthatatlanba, hanem csak egyre jobban felhúzom magam és még erőteljesebben és határozottabban igyekszem elhitetni vele - és talán titkon még saját magammal is -, hogy tényleg volt értelem abban, amit vele műveltem. A telefonhívás pedig csak hab a tortán. - Azt mondta, hogy békén hagy, ha - inkább nem fejezem be a mondatot, de sokatmondóan pillantok fel rá. - Állandóan csak bántott, szavakkal és tettekkel, én pedig azt hittem, hogy ezáltal meg tudlak majd védeni tőle - ilyen szempontból pedig a biztonságához vezető út majdhogynem teljesen mindegy volt. Viszont a szavak, amik elhagyják az ajkait és az általuk közölt rólam való lemondás miatt ismételten elveszítem a fejemet. Fogalmam sincs, hogy hogyan kellene reagálnom a szakítás tényére, de gondolkodás nélkül, valószínűleg a lehető legrosszabb forgatókönyvet választom válasz gyanánt. Szinte erőszakos mozdulattal törlöm le az arcom két oldalát végigszántó könnycseppeket, mielőtt szóra nyitnám az ajkaimat. - Tudod mit? Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor fogom magam és elmegyek. De amikor majd ráébredsz, hogy még mindig szeretsz, én már nem leszek ott neked, pontosan úgy, ahogy eddig sem volt senki más melletted - kapom magamra két mondat között a ruháimat, majd magamhoz veszem Tommy sporttáskáját. - Majd akkor tudod meg, hogy mennyire egyedül maradtál, megint. Viszont egyet ne felejts el: nélkülem sehol sem lennél, nem tartanál ott, ahol és az az ember sem lennél, aki vagy. Csak ugyanaz az átlag alatti kisfiú maradtál volna, akihez a házi feladat miatt fordultak az emberek, semmi másért. Talán megint azt a súlyfelesleggel küzdő stréber gyereket látják majd benned nélkülem, senki mást, mert remélem azzal tisztában vagy, hogy egyedül nem leszel képes megküzdeni velük, sem pedig a világgal. Aztán vissza sem fordulva, gyors léptekkel hagyom el a hálószobáját, majd a lakását és még én is elhiszem, hogy talán már soha sem látom többé.
Kezdőlap
