“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

Hiába találkozom vele már harmadjára, folyamatosan azt sulykolom magamba, hogy Jesus egy idegesítő, irritáló bunkó, tipikusan az a fajta ember, akitől szeretnék a lehető legtávolabb kerülni. Nem akarom megismerni, nem akarom közel engedni magamhoz, nem akarom, hogy ő is megismerjen engem. Tartani akarom a három lépés távolságot, ameddig csak lehet. Foggal-körömmel az ismerkedés ellen vagyok, mégis ma egy vidámparkban kötöttem ki vele. Hetekig rá se bagóztam. Olyannyira bekapcsolt a védekező mechanizmusom, hogy tényleg elhitettem magammal, hogy csak szimplán el kéne mennünk egymás mellett, pontot tenni a történetünk végére és továbblépni. Az egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy esetleg azért lököm el minden egyes próbálkozásánál magamtól, mert félek, hogy megkedvelem. Pedig ez az igazság. Ha megkedvelem, akkor egy idő után elkezdek ragaszkodni hozzá. Nem akarok senkitől függeni, nem akarok pofára esni megint. És aztán, ha mégis sikerül megkedvelnem? Mi van, ha kiderül, hogy ez nem kölcsönös? Nem akarok érzelmeket keverni a mindennapjaimba. Megvagyok nélkülük. Egy részem hiányolja a társaságot, az ölelő karokat, a gondoskodást, a kölcsönös törődést. Brian mellett szerettem szeretve lenni, szerettem őt szeretni, szerettem a kettőnk között lévő köteléket, a házasságunkat és mindazt, amit egy stabil kapcsolat nyújthat. Aztán jött a pofon, amikor kiderült, hogy egy stabil kapcsolatban is át tudnak cseszni. Egy részem szeretné vállalni a kockázatot és esélyt adni valami újnak, de az eszem folyamatosan megálljt parancsol. Megéri a rizikó? Megéri azért felfedni minden lapomat, hagyni kiismerni magam, a titkaimat, a félelmeimet, a vágyaimat, az életemet megosztani valakivel csak azért, hogy reggel, ha kinyitom a szemeimet, az ágy másik oldalán ne a fakó ürességet lássam? Az eszem szerint nem.

Oxigénre van szükségem, ki kell szabadulnom innen. A levegő hirtelen nagyon fullasztóvá válik, poros és nehéz. Egy ártatlan kérdést tett csak fel, mégis olyan pánik lett rajtam úrrá egy pillanat tört része alatt, ami miatt azt érzem, menekülnöm kell. A házasságunk kudarca mély nyomot hagyott bennem. Ha Brian ma életben lenne, akkor kiderült volna a hűtlensége egyébként? Annyit gondolkodtam már ezen. Néha azt kívánom, bárcsak maradt volna titok a másik élete, néha viszont arra a következtetésre jutok, hogy ha még ma is élne, akkor is jobb lenne nekem nélküle. Egy villanyoszlopot választok támasznak egyéb alkalmatosság híján. A mellkasom gyors ütemben emelkedik és süllyed, a gondolataim egyre csak cikáznak a fejemben. A múlton rágódom és ostorozom magam, amiért ennek látható jelei mutatkoznak rajtam. Bárcsak már könnyebb lenne visszagondolni a történtekre és ne éreznék még mindig ilyen hevesen. Évek teltek el, ideje lenne továbblépni. Mindig, amikor azt hiszem, sikerült végre lezárnom azt a fejezetet, történik valami, ami feltépi a sebeket.

Teljesen elveszítem az időérzékem, nem tudom, mennyi idő telhet el a kirohanásom és Jesus felbukkanása között. Igyekszem összeszedni magam, de fel sem fogom igazán, amit mond. Még mindig a saját belső világomban kóválygok. Zavarodottan, kérdőn pillantok rá, amikor felém nyújtja a kezében lévő tárgyat. Eleinte fel sem ismerem, mi lehet az, csak pár másodperccel később jut el a tudatomig, hogy egy plüsst tart a kezében. A kérdésére nem válaszolok, és amikor felajánlja, hogy pihenjem ki magam otthon, nem mozdulok. Pontosan tudom, mit akarok neki mondani, de valahogy nehezen jönnek a szavak. A torkom száraznak érződik és ideges vagyok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Azt hiszem, egy kicsit tényleg megkedveltem.

- Figyelj… - kezdek bele erőtlenül. Veszek egy mély levegőt, amivel időt próbálok nyerni. - Ne haragudj, de nekem ez nem megy - csóválom meg a fejem. Szerettem volna, ha eljutunk egyről a kettőre, viszont nyilvánvaló, hogy csak egymás idegeire megyünk, akárhányszor látjuk egymást. - Azt gondoltam, hogy menni fog, de nem. Azt hiszem, jobb lenne, ha nem találkoznánk többet - bököm ki végül nagy nehezen. Remélem, nem fog haragudni, amiért feleslegesen vesztegettük egymás idejét, bár őt ismerve le fogja szarni és majd keres egy másik lyukat, amit betömhet. Igazából még örülnék is neki, ha legalább egyikünk ilyen könnyen le tudná ezt zárni.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

Nem szeretek megosztani magamról jóformán semmit. Azt hiszem, ezért is vagyok egyedül évek óta, néhány alkalmi kapcsolatot leszámítva. Nem nyitok, nem bízom meg az emberekben, nem mesélek magamról, nem akarok senkihez különösképpen kötődni, mert ha utóbbi megtörténik, akkor lesz igazán nagy a pofon, ha valami nem jönne össze. Az utolsó pofon elég nagy volt, még így évekkel később is érzem a képzeletbeli tenyeret az arcomon, még ma is ott a nyoma és sajog rendesen. Már nem is a volt férjem hiánya fáj, azon túltettem magam. Nem tudom visszahozni sehogy, ezt elég alaposan a fejembe verték. Az fáj, amit csinált. Az fáj, hogy ilyen mély nyomot hagyott a tetteivel, hogy ennyire mélyre süllyedtem miatta, hogy évekig gödörben voltam és segítséggel is alig tudtam kimászni belőle. Az fáj, hogy azóta is annak a kurva szakadéknak a szélén állok és bármikor megint lezuhanhatok. A csoportterápia segített, de a civil életben ezekről mással sosem beszéltem. Nora az egyetlen, akivel megosztottam nagyvonalakban a problémáimat, mert ő volt az egyetlen, aki nem fordított nekem hátat, amikor a legmélyebb ponton voltam. Mégis ki a franc akarna egy labilis, ciklotím, valószínűleg száz százalékosan soha meg nem gyógyuló akárkivel ismerkedni? Hányan löknének el maguktól, hány pofont kapnék, mielőtt még mélyebbre kerülök, mint korábban? Nem szokásom kockáztatni, inkább biztonsági játékos vagyok, ezért mindezt megelőzve inkább nem ismerkedtem. Eddig. Erről egyből kifogok egy ilyen pain in the ass bunkót. Pont olyan, amilyenre egyáltalán nincs szükségem, ehhez képest még a hullámvasutat is bevállaltam miatta.

- Tényleg? - kérdezem felvont szemöldökkel a meglepő magabiztosságát hallva. - Eddig szerintem egész jól megy - vonom meg a vállam. Nem esik nehezemre ellenállni neki. Olyan betonbiztos a magam köré felhúzott fal, hogy egy tank sem hatolna át rajta, nemhogy egy kubai bunkó. Vitatkozni nincs értelme, tényleg nem vagyok a legjobb formámban, de azért szúrós pillantást küldök felé, mert mégis félig-meddig miatta nézek úgy ki, ahogy.

- Se itt, se most - küldök felé egy erőltetett műmosolyt. Hogy ő tényleg másra sem képes, csak kiforgatni az ember szavait… A játékteremben Jesus veszi át az irányítást és a céllövölde felé indul. Követném én magamtól is, de úgy látszik, biztosra akar menni, hogy nem fordítok neki hátat. Pár pillanatig csak nézem a kezeinket, összefont ujjainkat, legszívesebben elrántanám, ahogy eddig is elutasítottam mindenféle közeledését. Az érzéseimmel ellentétben most viszont az eszemre hallgatok és nem engedem el a kezét. Ha tényleg mindent elutasítanék, akkor mi értelme lenne az ismerkedésnek? Nehezemre esik ezt az apró lépést is megtenni, de nem tűnik leprásnak, ennyitől meg nemi betegséget sem fogok elkapni.

- A rózsaszín zsiráf jobban tetszik. Vagy az a majom. Az még hasonlít is rád - mutatok az egyik plüssre. Ha már ennyire nyerni szeretne valamit nekem, hadd válasszak én. A sor egész gyorsan halad, többen sétálnak el üres kézzel, mint nyereménnyel. Az ilyen helyeken ez nem meglepő, tuti állítanak valamit azokon a puskákon, hogy még véletlen se lehessen velük pontosan célba találni. Már csak ketten állnak előttünk a sorukra várva, amikor Jesus egy egészen személyes kérdést szegez nekem. Érzem, ahogy a gyomrom egyre kisebbre zsugorodik, minél tovább nyúlik kettőnk között a csönd. Nehezemre esik erről beszélni, mert mély sebeket tép fel. Mondhatnám nemes egyszerűséggel, hogy majdnem négy éve nem volt komoly kapcsolatom, de ez nem ilyen egyszerű. A válasz ennél sokkal bonyolultabb és nem vagyok benne biztos, hogy kész vagyok-e erről bárkivel is beszélni. A gondolataim egyre csak kavarognak, a fejem lüktet, a zaj ellenére is szinte hallom a saját szívdobogásomat.

- Asszem megint hányni fogok - hadarom gyorsan és hátat fordítok a céllövöldének. Utat török a tömegen, egészen addig meg sem állok, amíg ki nem érek a játékteremből. Nem fogok hányni, nem érzem magam megint rosszul, a gyomromnak már semmi baja, csak ki kellett szabadulnom onnan. Egyik kezemmel a  legközelebbi villanyoszlopnak támaszkodom, a másikat a mellkasomra teszem. Próbálok egyre mélyebb levegőket venni és egyre lassabban lélegezni, de minél jobban akarom, annál nehezebben megy. Az elmúlt egy hónapot azzal töltöttem, hogy próbáltam összeszedni magam. Nem véletlen nem akartam randizni sem. Szükségem volt erre az időre, hogy magamban elrendezzek néhány dolgot. Amikor pakoltam ki a még dobozban lévő cuccaimat a lakásban, előkerült pár régi fotó, amiket a jelek szerint nem sikerült elég mélyre süllyeszteni. Diplomaosztó, esküvői képek leginkább. Egy közös volt mindegyikben; az összesen ott volt Brian. Ez pont elég volt ahhoz, hogy felszínre hozza azokat az érzéseket, amikről már azt hittem, rég a múlté. A múlté a nagy francokat. Magamba fordultam, bezárkóztam, a munkán kívül mással sem foglalkoztam. Egyedül kellett lennem, mert bármelyik pillanatban rámtörhetett az a fajta letargia, amit senkivel sem szeretnék megosztani. Hosszú volt az elmúlt pár hét, az első pár nap főként. Már rég éreztem magam ennyire szarul, de a terápia és a gyógyszerek segítettek kijönni belőle. Most viszont egy ártatlan kérdés hasonlókat váltott ki belőlem, mint azok a fotók. Nem akarom azt érezni megint, nem akarom megint átélni, megint hetekig zombiként közlekedni az emberek között. Hányszor kell még ugyanazon végigmenni, mire végre megszűnik ez az egész? Rettenetesen zakatol a fejem és zihálok, mintha most futottam volna le a maratont. Dühös vagyok magamra, mert egy kérdéstől ennyire kiborultam és nem tudtam megfékezni a saját reakciómat. Legszívesebben lefeküdnék a földre magzatpózban és fel sem kelnék, ameddig el nem múlik ez a szorító érzés. Ha nem lenne itt ennyi ember, akik idiótának néznének miatta, meg is tenném. De Jesus odabent vár, ha még nem húzta el a csíkot, amit őszintén szólva megértenék amúgy. Legalább arra a kis időre, amit itt eltöltünk, meg kell próbálnom összekaparni magam, otthon meg már azt csinálok, amit akarok. Zárt ajtók mögött senki sem látja.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

Sok elvárásom nem volt a mai randinkkal kapcsolatban, de az elmúlt néhány perc sikeresen alulmúlta minden elképzelést. Magamnak köszönhetem, önszántamból vállaltam be a hullámvasutat, egyszerűen nemet is mondhattam volna. Van néhány döntés, amit az életem során megbántam, ezt akár hozzá is csaphatom a listához. Az elvárásaim hiánya pont elég indok lett volna amúgy arra, hogy egyszerűen meg se történjen ez a randi. Egy randitól azt várja általában az ember, hogy jól alakul, érdeklődik a másik iránt, a másik érdeklődik iránta, jól érzik magukat egymás társaságában, ha pedig kölcsönös a szimpátia, akkor ismét találkoznak. Rohadtul nem számítok ilyesmire, már bizonyítottan irritáljuk egymást, ehhez képest mégis itt ülünk egymás mellett; én még próbálom kiheverni az elmúlt pár percet, Jesus nemrég a hajamat fogta, azonnal elrohant vízért és még nem hagyott itt nyomoromban. A harmadik randinak szinte az elején sikerült elhánynom magam, de ő még mindig itt van.

Lassan kortyolgatom a vizet és mentolos cukorka hiányában elfogadom a felém nyújtott rágót is, amiből kicsit többet kezdek rágcsálni a kelleténél.

- Csókolózni? - kérdezem meghökkenve. - Azt hiszed, amúgy csókolóztunk volna? - mosolyodom el, ahogy felegyenesedem. Nem mondom, hogy nekem nem fordult meg a fejemben már, de jó egy kicsit húzni az agyát. De ha nem történt volna ez a kis baleset, akkor sem lennék biztos benne, hogy vevő lettem volna rá. Nem tudom, miért, de van bennem egy gát, amit egyszerűen nem tudok áttörni. Egyszerre szeretnék távolságot tartani az emberektől és közel is tudni valakit magamhoz. Félek, ha túl sokáig húzom, akkor Jesus fogja magát és elsétál, de ennél kicsit több időre van szükségem.

- Úgy nézek ki, mint aki rosszul érzi magát? - Hülye kérdés, mert valóban nem érzem magam túl fényesen. A gyomrom üres, a fejem lüktet, a torkom mar és olyan fáradt lettem hirtelen, mintha lefutottam volna egy félmaratont. - Sose voltam jobban. - Természetesen voltam már jobban. A legkézenfekvőbb következő állomásnak a játékterem tűnik, ahol biztos talajon állhatunk, nem kell semmi mozgó, forgó, zötykölődő dologra felülni. Ott a legnagyobb veszély, ami ránk leselkedhet maximum a játékokhoz várakozók sora lehet.

Ritka alkalmak egyike, amikor a szemtelenségétől nem szökik az egekbe a vérnyomásom. A kérdéseire nem válaszolok, csak a fejemet csóválom. - Ezt általában csinálni szokták. Vagy te inkább csak beszélsz róla? - kérdezem értetlenséget színlelve. Még mielőtt megvárnám a válaszát, felállok és elindulok a játékterem felé. Kellemes érzés kicsit árnyékos helyre húzódni és nem megállás nélkül hunyorogni végre. - Minden vágyam egy hatalmas plüss maci, amitől be se férek az ágyba - forgatom a szemeimet. Elmúltam már nyolc éves, kinőttem abból a korból, amikor ilyesmikre lenne szükségem, csak szimplán szeretném jól érezni magam. A hatalmas tömeg ezen nem segít, nem szeretek nyomorogni, de hátha beljebb jobb egy kicsit a helyzet. - Hát, mondjuk tartsunk egy kis távolságot… Tudod, az előbb hánytam. Aztán kezdetnek megkereshetnénk, hol vannak a legkevesebben. - Kisebb tömegben reménykedve indulok el hátrafelé, ahol inkább a klasszikus játékok vannak; plüss halászat, egy-két flipper, kosárlabda, léghoki. - Rád bízom, miben szeretnél vereséget szenvedni.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

Az ideális randi közel sem ilyen. Igazából fogalmam sincs, milyen lehet egy ideális randi, de egészen biztos nem ilyen. Gondolom, elmennek ebédelni, vacsorázni, megnéznek valami rettenetes, nyálas filmet, aztán hazamennek. Egy-két nap múlva beszélnek telefonon, megbeszélnek valami hasonlóan felszínes programot biztonsági játékként. Tuti nem egy hullámvasúton megtett menet után keresik az első kukát, hogy ne a földön landoljon a félig megemésztett reggelijük. A körülményeket leszámítva viszont meglepő módon nem érzem magam annyira rosszul.

Viszonylag gyorsan túllendülök a mélyponton, azon a kegyetlen néhány percen, amit a kuka fölé görnyedve töltök. Arra számítok, hogy nagyjából ez lesz a mai találkozónk végén a pont és ezután nem látjuk többet egymást, ehhez képest még a hajamat is fogja és kérés nélkül szalad el a legközelebbi bódéhoz vízért. Még a végén kiderül róla, hogy nem is akkora seggfej, mint amilyennek az első találkozásunknál bizonyult. Nagyjából mozdulatlanul, változatlan pózban várom meg, amíg visszaér. Remélem, hozza azt a nyamvadt mentolos cukorkát is, vagy ha azt nem, akkor helyette valamit. Utoljára egy kellemetlen másnap reggel éreztem magam hasonlóan, de most legalább nem forog velem a világ. Jesus egész gyorsan ismét mellettem terem, a vizet szinte szó nélkül veszem ki a kezéből és gyorsan kiöblítem a számat. Amikor már biztos vagyok benne, hogy minden kijött, ami ki akart jönni, iszom pár kortyot.

- Nem hoztál cukorkát - jelentem ki lemondóan sóhajtva. - Jó lesz az is - motyogok halkan és nemes egyszerűséggel az egész csomagot kiveszem a kezéből. Jó pár darabot bekapok és rágcsálni kezdem a kellemesen csípős, mentolos édességet.

- Nem? - kérdezem meglepetten. - Pedig ezt szántam a fő attrakciónak - ironizálok a helyzettel kapcsolatban. Nem mindennapi egy randin hányni. Annak azért örülök, hogy legalább ő jól érezte magát az elmúlt percekben, legalább az egyikünknek lesznek pozitív emlékei is a mai napról.
- Hazamenni? Te haza akarsz menni? - válaszolok kérdéssel a kérdésére. Kicsit meglep a felajánlás, bár valahogy számítottam arra, hogy a mutatványom véget fog vetni a mai programunknak. Én személy szerint nem örülnék neki, pár perc múlva valószínűleg már jobban leszek, plusz nem kötelező felülni valami mozgó izére, akár a játékterembe is bemehetünk, ahol semmi nem rángatózik alattunk, a talpunk a talajon marad és legfeljebb a kezeinket kell mozgatnunk. - Sétálhatunk, vagy akár oda is benézhetünk - mutatok a játékterem felé. Egy kis flipper, plüss halászat, zombik legyilkolása és társaik csak nem tesznek be ismét a gyomromnak. - Te magad vagy a felkavaró élmény - mosolyodom el, amennyire jelenleg tőlem telik jelen pillanatban. A térdemre könyökölök, az arcomat a tenyerembe temetem és próbálom összekaparni magam. Már most jobban vagyok, mint közvetlen a hullámvasút után, de voltam már azért fényesebben. Az érintése kifejezetten jól esik. Lehet, észre sem vettem és bevertem a fejemet is.

- A forgalom? - pislogok hátra a vállam fölött. - A forgalomról akarsz beszélni? Komolyan? Pont abban a városban akarsz a forgalomról beszélni, ami az év minden áldott napján, minden órában nyüzsög a turistáktól? Tényleg a forgalomról akarsz beszélni? - Inkább maradt volna csöndben arra a maradék időre, amit a padon töltünk. Megiszom a maradék vizet is - hallelujah, legalább nemsokára bepisilek a nyilvános wc-k paradicsomában -, aztán félig-meddig újult erővel tápászkodom fel. - Inkább gyere! Feltéve, ha nem akarod továbbra is a forgalmat tanulmányozni. Nagyon szívesen adok időt, tőlem akár egész nap filozofálgathatsz erről, de én most bemegyek oda - mutatok a játékterem felé. Ha jön, jön, ha nem, hát nem.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

Brian óta nem volt olyan férfi az életemben, aki egy-két éjszakánál többet jelentett volna. Némelyiknek a nevére sem emlékszem. Ha nem akartam, nem tartottam távolságot, egyszerűen csak megtörtént, amire mindketten vágytunk, élveztük egymás társaságát, aztán másnap továbbléptünk. Nem akartam többet, ez pont elég volt. Nem kell hozzá túl sok ész, hogy rájöjjek, Jesus sem akart sokkal többet, mint a többiek. Franc se tudja, miért, vele viszont tartottam a három lépés távolságot, talán mert még az én mércémmel is bunkó paraszt volt. Azt hittem, sose fogjuk többet látni egymást. Nem lepődtem volna meg rajta. Ehhez képest ez már a harmadik randink. És ezúttal a távolságtartás meghozta a gyümölcsét; ismerkedünk, kezdünk egyre többet megtudni a másikról. Furcsa, de nagyjából úgy csináljuk, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Legalább annyira vonz, amennyire idegesít és a falra mászom tőle minden ötödik percben.

Minden porcikámmal ellenkeztem, ehhez képest most itt ülök ezen a rohadt hullámvasúton. Beadtam a derekam, amit már bánok. A sorból még kiállhattam volna, ott még nem lett volna késő visszafordulni. Ahogy azonban kattan a zár, már nincs visszaút, ki kell bírnom valahogy ezt a menetet. Mindenképpen elvárok ezután valami kárpótlást, ha már az életemet kockáztatom ezen az izén miatta. Sokkal hosszabbnak tűnik az itt eltöltött idő, mint amire számítottam. Mégis hány kört megyünk? Erősen kapaszkodom és támasztom magam, egy kis időre a szemeimet is lehunyom, de az csak ront a közérzetemen. Inkább a lábamat és a kezemet nézem, akkor legalább nem látom az előttünk lévő pályát és a lehetetlen kanyarokat. Ezt csak tetézi a magasságtól való félelmem és az arcomba csapó szél. Mielőtt vészesen romlana az amúgy is szar helyzet, Jesusba kapaszkodva vészelem át a maradék pár percet, mielőtt végre lassulunk és megállunk. Ahogy a szerkezet szabadon enged, szinte menekülőre fogom és hamarosan a legközelebbi kukánál landolok. A gyomrom egyértelműen jelét adja, mennyire rossz ötlet volt felülni a hullámvasútra. Lassan, üres gyomorral felegyenesedem, de még mindig azt érzem, hogy nincs vége.

- És mentolos cukorkát!!!! - nyöszörgöm erőtlenül a távolodó alaknak, aztán még visszahajolok a szemetes fölé engedve a kényszernek. Akaratom ellenére minden kiürül a gyomromból. Egyrészt megkönnyebbültem, másrészt elfog az a tipikus, hányás utáni érzés; elfáradtam és gyengének érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Zakatol a fejem, az orrom is folyik és jelenleg annál többre nem vagyok képes, hogy bámuljak magam elé. Előveszek a farzsebemből egy zsebkendőt, megtörlöm az arcomat, egy másikba pedig kifújom az orrom. A felém nyújtott vizet szó nélkül átveszem, kiöblítem a számat és iszom is egy pár kortyot. Csöndben bólogatok, leginkább egy bólogatós kutyához hasonlóan, aztán a legközelebbi padhoz csoszogok és tovább kortyolgatom a vizet. - Köszi - emelem meg kicsit a flakont a vízre célozva, de még mindig csak magam elé meredek. - Ugye hoztál mentolos cukorkát? - kérdezem nem túl sok reményt hozzáfűzve, mert lehet, hogy nem hallotta már a nyöszörgésem, amikor elment a bódéhoz. Lassan hátradőlök és mélyet sóhajtok. Kell egy pár perc, mire összeszedem magam. - Remélem, legalább neked megérte - motyogom magam elé monoton hangon. Tényleg remélem, hogy legalább ő jól érezte magát odafönt, azon a rettenetes szerkezeten. Lényegében feláldoztam a reggelimet érte, szóval merjen csak mást mondani igenen kívül…

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

Elég közhelyes, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de most mégis azt érzem, hogy igaz. Ennél különbözőbbek már nem is lehetnénk, ennyire másként nem is gondolkodhatnánk, mégse tudjuk csak úgy elengedni a másikat. Ami már csak azért is abszurd, mert tinderen matcheltünk és ez a harmadik randink, az első incidensünket is beleszámolva a negyedik alkalom a mai, hogy találkozunk. Ráadásul idegesít, folyamatosan az agyamra megy, egy kanál vízbe bele tudnám fojtani és semmit sem változott: még mindig egy óriási tuskó. Ha most nem lenne itt, akkor viszont unalmas lenne ez a nap. Már nagyon rég engedtem bárkit is közel magamhoz, az utolsó a férjem volt évekkel ezelőtt, néhány utána lévő fickónak a nevére sem emlékszem. Hülyeség lenne pont most fejest ugrani valamibe, amiből még akármi is kisülhet. Azt se tudom, mit csinálok vagy miért csinálom. Nem kellett volna letölteni azt a szart, akkor most nem lenne ez. Egy részem örülne, ha Jesus lenne végre az, akit közel merek engedni magamhoz, a másik részem viszont olyan messzire akarja lökni, amennyire csak tudom. Nem vagyok egy főnyeremény, erre pedig csak akkor fog rájönni, ha megismer. Bár… talán már most is sejtheti. Minél több időt töltünk együtt, annál bonyolultabb lesz és annál nehezebb lesz elengedni őt, de ő sem akarhat egy ilyen emberrel lenni, mint én.

Nehezen találom a szavakat a monológja után, igazából semmi épkézláb mondat nem jön ki belőlem. A gondolataimat nehezen rendezem, annyi minden jut eszembe, de kimondatlan szavak maradnak. Az eddigi viselkedésemmel szemben a mostani némaságom teljesen ellentétes; most először nem tudok visszavágni. Bosszantó, de belém fojtott minden szót. Amennyire makacsul elhatároztam korábban, hogy nem szállok fel sem ma, sem máskor arra a nyamvadt hullámvasútra, annyira könnyen és önkéntesen adom be a derekam. Már most bánom ezt a felelőtlen döntést és csak azt remélem, hamar vége lesz a menetnek, a gyomrom pedig jobban fogja bírni, mint legutoljára. Minél közelebb érünk a rettegett hullámvasúthoz, annál idegesebb vagyok. A sorban már az ujjaimat tördelem és türelmetlenül dobolok az egyik lábammal. Úgy tűnhet, már izgatottan várom az indulást, de inkább a végét várom. Azt viszont nagyon.

- Remélem, kreatív vagy - jegyzem meg halkan morogva. Egyszerű kis aprósággal ezért nem tud kárpótolni. Az elveimet félresöpörve ülök be a vagonba, a reggelim hamarosan egy kukában fog landolni - igen, a reggelim, amit már megettem -, ezért mindenképp valami extra kárpótlás jár. Indulás előtt egy valag kérdést zúdítok az ott dolgozó fiatal srácra. A válaszainak meg kéne nyugtatniuk, mégsem érzem magam teljes biztonságban. Annyi vidámparkos balesetről lehet olvasni, amikor kiesnek a kocsiból, elrepülnek, leszakad a fél szerkezet és hasonlók. Rengeteg ilyen horror sztori jut most hirtelen eszembe, nyilván pont akkor, amikor a legkevésbé erre van szükségem. Görcsösen kapaszkodom, amibe csak tudok; egyik kezem a biztonsági övön, a másik a mellettem lévő rácson. Ha történik valami, nem ez fog megmenteni… Az indulás pillanatában minden vér kiszökik az arcomból. Becsukom a szemeim és igyekszem mély levegőkkel nyugtatni magam. Nem csak a gyomrom, de szinte a fejem is egyidejűleg liftezik és kavarog. Ha oldalra nézek és látom, milyen magasan vagyunk, a pánik erősen hatványozódni kezd, ezért legalább megpróbálok magam elé nézni. A süvítő széltől és a körülöttünk sikoltozó, többnyire fiatalokból álló közönségnek hála nem hallom, amit Jesus mond, csak a kezének szorítását érzem. Felesleges visszakérdeznem, értem, mire gondol. Mindkét kezemmel belé kapaszkodom és egészen a menet végéig így is maradok. Viseltesen szállok ki a kocsiból, mint aki egy maratont futott le éppen. A közös képünk most semennyire sem érdekel. Ahogy felállok, azonnal kellemetlen érzés támad a torkomban. A kérdésére sem válaszolva indulok el a lépcső felé és a korlátba kapaszkodva tántorgok le, aztán az első kukát betámadom, ami szembe jön. Görnyedve támaszkodom meg a szélein és pillanatokon belül az ingernek hála viszont látom a reggelimet.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

Jelenleg semmire sem vágyom jobban, mint végre eltűnni innen. Már szinte rutinná vált nyugtáznom magamban, hogy hiba ezzel a fickóval találkozni, hülye voltam, amiért erre vállalkoztam és rohadtul mással is elfoglalhattam volna magam abban a pár szabad órámban, ami időnként csurran-cseppen. Mondjuk végre kipakolhatnék a maradék dobozokból, elkezdhetném összerakni a komódot, ami egyelőre lapraszerelve hever a hálószobában, a dohányzóasztal sem úgy tölti be a szerepét a nappaliban, ahogy kéne; az is egyelőre dobozban van, de tárolni így is lehet rajta jóformán bármit. Produktívan eltölthettem volna ezt az időt, megspórolok egy metrókártyányi pénzt, az utazás idejét és egy agyvérzést mindkettőnknek. Nem, ehelyett ismét el kellett követnem ezt a hibát, megint találkoznom kellett vele, pedig pontosan tudtam, mire számítsak. Egyszerűen nem passzolunk össze. Nem ő lenne az első, akivel jobb, ha külön utakon folytatjuk tovább. Nem dől össze a világ, majd lesz idővel más. Más, aki remélhetőleg kevesebb fejfájást fog okozni.

Brian volt az utolsó, akit igazán közel engedtem magamhoz. Abból is mi lett végül? Utólag derültek ki az undorító dolgai, amiket a házasságunk évei alatt művelt. Hányingerem van, akárhányszor csak eszembe jut. A halála után elindultam azon a lejtőn, aminek az alja rohadt mélyen volt és nehéz volt kimászni belőle. Cseppet sem segített a folyamatban, amikor az a picsa becsöngetett és közölte, hogy van egy fia, akinek az apja az én volt férjem. Brian óta csak alkalmi partnereim voltak, és ez nekem így tökéletesen megfelelt. Reggelente az ágy üres túlsó fele hol gyomorgörcsöt, hol megkönnyebbülést hozott, mégis így volt a legjobb. Az akkor lehető legjobb. Elég ideje voltam már egyedül, amikor végül némi unszolás hatására úgy döntöttem, ideje belépni a huszonegyedik századba és online szerencsét próbálni. Átkozom a pillanatot, amikor letöltöttem azt a szart.

Jesus kiszámítható; mindig az őrületbe kerget. Ha van néhány nyugodt pillanatom mellette, akkor is tudom, hogy ez múlékony, csak illúzió, hamarosan úgyis történik valami. Mondhatni már séma szerűen alakulnak a találkáink. Az első váratlan dolgot pont akkor teszi, amikor már elengedném a kettőnk között lévő akármicsodát. Először bosszús vagyok, amiért nem hagy elmenni, aztán a szavai észhez térítenek. Talán nem is akarok elmenni. Talán szeretném vele eltölteni ezt a napot, akár még felmenni arra a nyamvadt hullámvasútra is. Talán szeretnék vele ezután is találkozni és megadni az esélyt arra, hogy egy éjszakánál több szerepe legyen egy férfinak az életemben. Furcsa érzéseket kelt bennem, hogy utánam jött. Engedhetett volna elsétálni, de nem tette. Azt hiszem, egész kölcsönös az egymásról alkotott véleményünk, hasonlóan vélekedem én is róla; egyszerre kezdi ki az idegeimet és vonz benne valami.

Némi engesztelésnek szánom a gesztust a korábbi kirohanásom miatt, de már kicsit bánom. Egy kisebb gesztus is megtette volna. Valami egész pici. De nem, nekem a hullámvasútra kell felülnöm, amiután a reggelim valamelyik kukában fog landolni. A már megevett reggelim. A már megevett és félig megemésztett reggelim. Nem vagyok teljesen komplett. Sokáig csendben sétálunk egymás mellett. Kezd zavarni ez a szótlanság és kikívánkozik belőlem némi magyarázkodás. Ha belemegyünk ebbe a játékba, akkor szeretnék nyílt lapokkal - nagyjából nyílt lapokkal - játszani. Jobb, ha tudja, mire számíthat. Zavar, hogy így vigyorog, olyan érzésem van, mintha rajtam nevetne. Mintha kinevetne. Nem szeretek megnyílni másoknak, jó okkal nem is szokásom beavatni az embereket a gondolataimba, érzéseimbe. Most kivételt teszek és a tisztánlátás végett árulok el egy-két dolgot Jesusnak, amin ő természetesen csak vigyorog. Szeretném letörölni azt a vigyort az arcáról.

- Ne is növessz - figyelmeztetem előre, mert ha mégis a hajkorona mellett teszi le a voksát, én gondoskodom róla, hogy kihulljon. A korábbi esettel ellentétben most nem húzom ki magam az öleléséből. Vészesen közel hajol, amitől a gyomrom görcsbe rándul. Egy pillanatra elveszem a tekintetében, pont annyi időre, hogy fogalmam sincs, mit mondott. A homlokomra adott puszi másodpercnyi rövidzárlatot okoz, de mielőtt még bármi látványos jelét adnám, hátrálok egy lépést. Néhány perccel korábban teljesen kiakasztott volna, talán még pofon is vágtam volna érte, most viszont meg kell erőltetnem magam, hogy az ajkaim szélén megbúvó kis mosolyt elrejtsem. - Micsoda program - sóhajtok lelkesedést tettetve. Szerencsére hajgumi mindig van nálam. Az elkobzott kártyát nagy kegyesen átnyújtom, aztán mielőtt meggondolnám magam, sarkon fordulok és tovább haladok a hullámvasút felé. A sorunkra várva az a leheletnyi kis lelkesedésem is elillan. Idegességemben az ujjaimat tördelem, a lábammal dobolok és a csuklómra is ránézek, mintha lenne rajtam karóra, pedig nincs. Most nincs kedvem beszélgetni, csak essünk túl rajta. A park alkalmazottja a következő csoportba minket is beleszámol és amint lehúzzuk a kártyákat, a kapu biztonsági szerkezete utat nyit számunkra a hullámvasút közvetlen közelébe. Szívesen kifordulnék és csak nézném a földről a menetet, de ezt most sajnos nem opció.

- Rohadt sokkal jössz - motyogom idegesen Jesusnak, mielőtt belülnék, ahova a fiatal fiú mutatja. - Biztonságos? Tartanak ezek rendesen? - És még egy tömérdek kérdést szegezek neki a paranoiám megnyilvánulásaként, de ő természetesen mindenről biztosít. Nem eshet bajunk. Na persze. A menet sokkal hamarabb elindul, mint amire számítok. Görcsösen kapaszkodom a biztonsági övbe és az ülés szélébe. Hátradőlök, a szemeimet inkább becsukom és egész egyszerűen próbálom túlélni a ránk váró néhány percet. Ha most nem halunk meg, akkor soha.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

Egy vidámparknak vidám helynek kéne lennie. Még benne is van az istenverte nevében, hogy VIDÁMpark. Most elég sok mindent érzek a vidámságon kívül, pozitív és nem annyira pozitív dolgokat is. Eleinte vártam a mai találkánkat, egészen lelkes voltam ezzel kapcsolatban. Ráadásul egy VIDÁMparkban garantáltan jól szokták érezni magukat a látogatók, nem? Kivéve, ha mondjuk valaki felül valamire és sugárban elkezd hányni. Az elég kellemetlen és a kínos pillanatok mellett még az ember közérzete sem a legjobb az kiadós kiadás után. A kezdeti pozitív hozzáállásom némileg csökken szinte… azonnal. A kellemes, de szerintem hasztalan small talk után (annyira gyűlölöm a small talkot, hogy elmondani nem tudom) viszonylag gyorsan eljutunk arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút és garantáltan egymás agyára megyünk pillanatokon belül. A korábbi tapasztalataim alapján nem kell sok tehetség, hogy ezt megjósoljam. És lááám, már itt is vagyunk. Épp csak pár perce találkoztunk egy hónap után, és szinte azonnal marjuk egymást. Kezdem azt érezni, ismét elő kéne venni azt a rohadt tindert, hátha összehoz a sors - az algoritmus - valaki olyannal, aki akár csak egy fokkal is elviselhetőbb, mint Jesus. Mégis, amennyire fárasztók és idegőrlők a vele töltött percek, órák, vagyok annyira hülye, hogy valami oknál fogva ismét találkozzak vele. Aztán ismét.

Úgy döntök, nincs szükségem a térképre. Nem azért, mert annyira tisztában vagyok a vidámpark területével, hanem azért, mert lelécelek, mielőtt teljesen bekattannék. Jesus mellett erre minden lehetőség fennáll. Elkobzom a biztonság kedvéért a kis plasztik kártyát, mielőtt távoznék. Ezt még később is fel tudom használni valakivel, aki nem ez a kubai tuskó. Sietősre veszem a lépteimet a kijárat felé. Sikerült felhergelnem magam, amiért ismét rávettem magam, hogy találkozzak vele, pedig előre tudhattam volna, mi lesz a vége. Az egy hónappal ezelőtti randink csak valami szerencsés véletlennek köszönhetően nem végződött hasonlóan, mint például a kirándulás. Tudhattam volna, hogy most sem lesz másképp, megint ki fogjuk készíteni egymást viszonylag hamar, és csak magamat okolhatom az agyvérzés közeli állapotomért. Senki nem kényszerített, hogy jöjjek, mégis jöttem. Az lenne a legjobb, ha pontot tennénk a mi kis akármink végére, többet nem is látnánk egymást. Mindkettőnknek a saját utunkat kéne járni, amibe a másik elég nyilvánvalóan nem fér bele. Egy-két randi és egy tinder match nem garancia semmire. Ha nem működik, hát nem működik.

Még mielőtt sikerülne a befelé áramló tömegben végleg elvesznem, határozott ujjak fonják körül a csuklómat. Reflexből megfordulok és kirántom a kezemet a szorításából. Én vagyok a hisztis? Szeretnék neki beolvasni, elküldeni a pokolba, megmondani neki, hogy hagyjon békén, felejtsen el, innentől kezdve semmi közünk egymáshoz - nem mintha eddig lett volna -,de ő csak mondja és mondja, mintha a bőrén keresztül lélegezne. Egy pillanatnyi szünetet sem tart, hogy esetleg én is szóhoz jussak, mikor meg már lenne lehetőségem beszélni, egyszerűen képtelen vagyok. Hagyom, hogy közelebb vonjon és csak hallgatom tovább. Másodpercek alatt sikerül teljesen összezavarnia. Hasonlóan érzek én is, egyszerre tudnám egy kanál vízbe belefojtani és közben arra gondolni, mikor láthatom újra. Szótlanul állok vele szemben, a korábbi kirohanásomnak már nyoma sincs. Az arcát fürkészem, a tekintetem többször is a halványuló véraláfutásra siklik. Már nincs kedvem hazamenni.

- Menjünk a hullámvasútra - adom be a derekam, mikor végre sikerül megszólalnom. Lassan, még mindig a szavait emésztgetve indulok el visszafelé. Évek óta senki nem mondta, hogy kedvel, ezért ezt időbe telik felfogni. Egy darabig némán sétálok mellette, kusza gondolataimat igyekszem rendezni. Mivel a Phoenix a távolból is látható, térkép nélkül is egyszerű megtalálni. Mielőtt még odaérnénk a hullámvasúthoz, bevágok elé és szembefordulok vele.

- Figyelj, én… - töröm meg a kettőnkre telepedett csöndet, de hamar elapadnak a szavak. Sóhajtok, közben a gondolataimat próbálom szavakká formálni. Nehezemre esik őszintén beszélni jóformán bármiről, ami személyes. - Elég rég nem csináltam ilyet… - mutogatok hol rá, hol rám. - Mármint nem OLYAT, mielőtt még bármit feltételeznél. Rég nem randiztam senkivel, szóval esélyes, hogy egy párszor el fogom cseszni a dolgokat a te szemszögedből. Az én szemszögemből nézve természetesen jogosan akadok ki. Ha nincs hozzá kedved és türelmed, akkor még most menj el inkább és zárjuk le, oké? Nem vagyok jó benne, nem az erősségem. Ha viszont mégis maradnál és felülnél a hullámvasútra, akkor csak szólok, hogy amikor utoljára ültem rajta, utána hánytam.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

Hosszú szünet után ismét egy kiszámíthatatlan, valószínűleg az előzőekhez elég hasonló találkozóra készülünk. Egyrészt örülök, amiért eljutottunk végre idáig, másrészt kicsit tartok tőle, hogy az utolsó találkozónk, ami egy icipicivel jobban sikerült az első kettőnél csak a véletlen műve volt, kivételes eset, ez a mostani pedig semmivel sem lesz különb, mint a kirándulás vagy az első találkozásunk a kávézóban. Ha most is csak egymás torkának esünk, akkor semmi értelme tovább erőltetni ezt az egészet, legyen ez bármi is. Nem akarok folyamatosan veszekedni, hogy minden alkalom, amt megbeszélünk ilyen hülyeségekkel menjenek el. Egymás idegeire megyünk, mégis beszélünk és programot szervezünk együtt. Van egyáltalán ennek értelme?

Némi várakozás után végre felbukkan Jesus, az egyetlen gondolatom pedig az, hogy árnyékba akarok menni, mielőtt még kisül az agyam. Örülök neki, tényleg, de ha rántotta lesz az agyamból, akkor abszolút hasznavehetetlen leszek a nap hátralévő részében. Meglepő, hogy még nem járt itt, ugyanis Coney Island egy elég népszerű pontja a városnak, de nem kerítek neki túl nagy feneket. Igaz, már nem egészen olyan, mint régen, de ez nem jelenti azt, hogy veszítene a varázsából. Biztos így is jól fogunk szórakozni, ha éppen kibírunk pár órát egymás szapulása nélkül.

Majd’ egy hónapja nem találkoztunk. Nem csak nem találkoztunk, nem is beszéltünk. Igazából azt se tudom, miért írtam neki ennyi idő elteltével. Ha két ember egy randi után egy hónapig még csak nem is beszél, akkor az olyan, mintha vége lenne annak, ami még ki sem alakult. A legtöbben valószínűleg ennyi idő után egyszerűen elengednék, hiszen még semmi komoly nem történt. Egy-két randi még nem elköteleződés, inkább olyan, mint például a Netflix ingyenes egy hónapja; ha bejön, akkor előfizetsz rá, ha nem, akkor hagyod a francba. A mi esetünkben még mindig nem vagyok egészen biztos benne, mi lenne a jó döntés. Jesus folyamatosan az agyamra megy, mégis már szinte vártam a mai napot.

- Minden nap? - kérdezem kissé hitetlenkedve. Ha minden nap eszébe jutottam volna, akkor írt volna. - Kicsit hihetetlen, inkább tűnsz naplopónak, mint keményen dolgozó embernek, de rendben, legyen, elhiszem - vonom meg a vállam végül. Természetesen elhiszem, hogy rajtam kívül már is lehet elfoglalt, főleg, ha munkáról van szó. Tudom, milyen az, amikor szó szerint betemetnek a tennivalók és már-már fuldoklik az ember.

- Nem fogok bocsánatot kérni, amiért fontos a munkám - jegyzem meg egykedvűen, és én ezzel lezártnak is tekintem a témát. Nem azért jöttem, hogy munkáról beszélgessek. A hétköznapokban van elég bajom miatta. Szeretem csinálni, de sokszor fejfájást okoz már a rengeteg felelősség. Eszem ágában sincs váltani vagy felmondani, szeretem a munkahelyemet, a főnökömet, a kollégáimat, csak néha jó lenne egy kicsit kiszabadulni a mókuskerékből.

Már az elején egyértelműen leszögezem: szóba sem jöhet a hullámvasút. A magasságot alapból nem bírom, ha ez még párosul sebességgel és kanyargós úttal, egész biztosan rosszul leszek. - Felejtsd el - csóválom meg ismét a fejem. Nem adom be a derekam, ennyire hülye nem vagyok. Ha ennyire fel akar ülni a hullámvasútra, egyedül is megteheti. Mivel utoljára sok-sok évvel ezelőtt jártam itt, nem teljesen vagyok képbe, mit merre fogunk találni. Szükségünk lesz egy térképre a könnyebb tájékozódás végett. Szerencsére Jesus hamar kiszúrja a bódét, ahol egy fiatal fiú osztogatja a színes prospektusokat. Meglepetten veszem észre Jesus karját a derekam körül. Gyorsan kibújok az öleléséből, mert szerintem ennek még nem jött el az ideje. Harmadjára találkozunk, ha a kávézós esetet is beleszámoljuk, akkor negyedszerre. Ő ezt sokkal lazábban kezeli, mint én, de számomra már egy ilyen kis gesztusnak is nagy jelentősége van. Ha valakit megölelek, akkor arra jó okom van. Az az ember fontos nekem. A “kapcsolatunk” még elég kezdetleges, még csak “kapcsolatnak” sem nevezhető. Egyértelműen a tudtára adom, hogy részemről ez még nem oké.

- Milyen nagy szerencse, különben valami túlbuzgó anyuka már hívta volna a rendőrséget - mutatok az előttünk elsétáló gyerekek és felnőttek csoportjára. Ahogy Jesus közelebb hajol, a kéretlen érintésen kívül más is feltűnik. A kékes lilás foltok nem illenek az arcára, amik ugyan halványan, de kivehetőek. Szóval már régebbi sérülések, az elmúlt egy hónapban pont volt idejük nagyjából felszívódni a véraláfutásoknak. Mielőtt még elmennénk térképért kifaggatom Jesust a történtekről. Kicsit ijesztő így látni. Ki tudja, mi történt vele, mibe keveredett esetleg. Még ha nem is úgy tűnik, némi aggodalommal tölt el a látvány. Nem erre a reakcióra számítok, az ellenségessége meglepetésként ér. Csak pislogok a hűlt helyére meredve. Mi a fasz baja van ennek? Menstruál?

- Jó, hát akkor rád meg ez nem tartozik. - Mögé lépve kiveszem a farzsebébe csúsztatott kártyát. - Akár haza is mehetsz duzzogni. Szerencsére nem kell most azonnal felhasználni ezt - lebegetetm meg előtte a kis plasztikot. - Majd később eljövök mással, aki akárcsak egy fokkal is elviselhetőbb. Szia, legyen szép napod - Ha az utcán az első embert leszólítanám, biztosan az is beleesne ebbe a tartományba. Immár Jesus kártyáját is elkobozva - ami tulajdonképpen az enyém, mert én vettem -, elindulok a kijárat felé. Rohadtul nincs hangulatom a gyerekes viselkedéséhez, duzzogni otthon is tud, nekem ne csessze el a napomat. Van elég bajom nélküle is.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

A türelem nagy erény, aminek én fokozott mértékben állok csak birtokában. Igyekszem toleránsan várakozni a park bejáratánál és nem sürgetni magamban Jesust szüntelen, de a várakozás kezd az agyamra menni szép lassan. Talán a nap az oka, mert tudom, hogy még csak árnyékba sem tudok behúzódni. Meg talán egy kicsit az is, hogy röpke egy hónap kihagyás után azért jó lesz ismét látni őt. Utóbbit nehezen ismerem be magamnak, mert még mindig azt gondolom, hogy egy igazi tuskó, az egyik legnagyobb paraszt, akivel valaha találkoztam. Mégis, valami abszolút megmagyarázhatatlan ok miatt örülnék, ha minél előbb ismét láthatnám ezt a bunkót. A végtelennek tűnő percek végre elmúlnak és megjelenik az ismerős arc a horizonton. A köszönést elég rövidre fogom, mentségemre szóljon, hogy tényleg kezd felforrni az agyvizem. Ha huszonöt fok fölé szökik a hőmérséklet, a szervezetem kezdi elérni a saját tűréshatárát. Gyorsan felvilágosítom a kialakult helyzetről, miszerint már nem a klasszikus vidámparkos módon tudunk fizetni a különböző állomásoknál, hanem számomra is újdonság, hogy előre feltöltött kártyákkal válthatjuk meg a kiválasztott élményt.

- Nem jártál még itt? - kérdezem kicsit hitetlenkedve, mert szerintem ő az első ismerősöm, akitől ezt a választ kapom. Még a turisták is beiktatják egy-egy nap erejéig a város ezen pontját, hiszen a látnivalók listáján eléggé előkelő helyen szerepel Coney Island. - Mindegy, bepótoljuk - legyintek végül a kis fennakadás után. - Igen, ezekkel. Elvileg csak le kell húzni mindennek a bejáratánál, a játékteremben meg be kell dugni a gépekbe. Csak megoldjuk valahogy. - Nem attól félek, hogy a kártyák miatt fogunk valahol elakadni. Ha kisgyerekek képesek rá, akkor nekünk is menni fog.

Tényleg érdekel, hogy van. Rég találkoztunk, rég nem beszéltünk. Üzenetváltásra sem futotta majd’ egy hónapig, amit akár én is felróhatnék neki. Ő is írhatott volna attól függetlenül, hogy nem találkoztunk. Senki nem véste kőbe, hogy feltétlen nekem kellett ismét írnom.

- Valóban, ki számolja - bólintok lassan, cseppet sem őszinte mosollyal az arcomon. - Meglep, hogy nem jutottam eszedbe huszonhét és fél napig. Vagy akár tovább, ha én nem veszem a fáradságot és írok neked - teszem hozzá kicsit húzva őt, hogy érezze a törődést. - Történetesen minden rendben, de egyébként de, a eléggé maga alá temetett a munka. Egy elég nagy projekten kezdtünk el dolgozni, mindenki folyamatosan túlórázik, ki sem látunk az adminisztrációból. Már látjuk a fényt az alagút végén, csak egyelőre elég halványan. - Minimális alvással és maximális koffein mennyiséggel a legnagyobb hajtás is kibírható. Az utóbbi pár nap egy kicsit lazább volt már, viszont ez csak átmeneti. Ameddig el nem kezdődik az építkezés, addig szinte minden áldott nap robotolni fogunk.

- Bármire hajlandó vagyok, kivéve a hullámvasútra - szögezem le határozottan rögtön az elején, mielőtt nagyon belelovalja magát. Ha nagyon ragaszkodik hozzá, egyedül felmehet rá, én nagyon szívesen megvárom itt lent, de eszem ágában sincs hullámvasútra felülni. A magasság, sebesség és össze-vissza kanyargós utak valahogy olyan kombinációt adnak ki, ami ellen zsigeri szinten ellenkezem. - Azon kívül bárhol kezdhetünk, amint találunk egy térképet - ajánlom fel a választás lehetőségét, hisz mégis ő az kettőnk közül, aki most jár itt először. Tekintetemmel követem, merre mutat és azonnal kiszúrom a bódét, ahol egy fiatal srác osztogatja a gondosan összehajtogatott papírokat. - Egyrészt, itt még nem tartunk - figyelmeztetem és lefejtem magamról a karját. Közelebbről szemügyre véve Jesus arcát, azonnal kiszúrom az oda nem illő foltokat. - Másrészt, mi az isten történt veled? - kérdezem elképedve és szembefordulok vele. Az állánál fogva kezdem forgatni a fejét, így a fény is pont úgy esik az arcára, hogy tisztán kivehetőek a véraláfutások. - Szóval? Megvertek? Arccal tompítottál a metró peronon? Egy tinder matchedről kiderült, hogy házas? Vagy csak szimplán valaki lekevert egyet a bunkó stílusod miatt? - kérdezem szép sorjában, amik eszembe jutnak. Komolyra fordítva a szót tényleg aggasztó látványt nyújtanak az arcán lévő foltok. Már múlófélben vannak, de mégse hihette azt, hogy nem szúrom ki.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • June, 2022

Csalódottan vettem tudomásul, hogy a feltöltőkártyás rendszer, ami egyértelműen nem volt még bevezetve évekkel ezelőtt, kicsit be fogja korlátozni a lehetőségeinket a mai napon, de nem hinném, hogy emiatt kevésbé éreznénk jól kajd magunkat. Utoljára gyerekként jártam Coney Island-en, az itt eltöltött eddig kemény tizenöt perc pedig már valamelyest visszarepített azokba a gondtalan időkbe, amikor utoljára élveztem ki a vidámparkok nyújtotta lehetőségeket. Akkoriban még bármelyik hullámvasútra felültem, sőt, egyenesen vágytam az adrenalinra, amit az izgalom okozott, ma már ezzel ellentétben bármire hajlandó lennék felülni, csak a hullámvasútra nem. A középen magasodó óriáskerék sem tartozik a szívem vágyai közé, de inkább az, mint a hullámvasút.

Belépő híján a kredites rendszerrel gyorsan összeismerkedve feltöltöttem két kártyát egyelőre 50-50 kredittel, aztán majd kiderül, mire lesz ez elég. A bejárat mellett várakozva a tekintetem ki tudja, meddig időzik a Deno's Wonder Wheel feliraton, és azon gondolkodom, vajon jó ötlet volt-e egyáltalán eljönni ide, amikor két visítozó kisgyerek egyenesen belém rohan. Annyira kizökkenek, hogy hirtelen semmit nem tudok reagálni, csak amikor végre látó- és hallótávon kívülre kerülnek, akkor fut át az agyamon, hogy mennyire jó, hogy nincs gyerekem. Alkalmatlan lennék anyának, néha még egyedül is nehézségekbe ütközöm. Egy gyerek nagy felelősség, két ilyen kis átok, mint ezek a visítozó porontyok meg aztán pláne. Sokáig vágytam gyerekre, de örülök, hogy végül nem jött össze, amikor volt rá alkalmam.

A tűző napon eltöltött percek egyre hosszabbra nyúlnak. Kettő percenként nézem a telefonom kijelzőjét, de nem Jesus késik, én érkeztem korábban. Mivel nagyjából ötven méteres körzetben nem látok árnyékos helyet, csak bent a park területén, kénytelen vagyok kint várakozni és csak reménykedem benne, hogy Jesus is hamarosan felbukkan. Kezdem azt érezni, szándékosan várat ennyit. Talán azért, mert majd’ egy hónapig egyáltalán nem jelentkeztem. Vagy az is lehet, hogy ez alatt az egy hónap alatt talált magának új tinder matchet, akivel éppen most csinál… valamit. Akármit. Szerencsére még mielőtt túlgondolnám ezt, megjelenik a rég nem látott ismerős arc a vidámparkhoz közeledve. Egészen megkönnyebbülök a jelenlététől; legalább nem ültetett fel.

- Szia - üdvözlöm meglepően széles mosollyal és a kezébe nyomom az egyik kártyát. - Gyere, mert lassan napszúrást kapok - sóhajtok és válaszra sem várva sarkon fordulok a vidámparkba. Egy árnyékos részre érve némileg lassítok a lépteimen. Megkönnyebbülve sóhajtok és a fülem mögé tűzöm a hajam. Még nem is a legnagyobb nyári melegben jöttünk, de a napon várakozni már most sem kellemes. Vagy csak túlságosan hozzászoktam a manhattani klímás irodaházakhoz. - Szóóóóval, már nem egészen olyan, mint amilyenre emlékszem, már ezekkel a nyamvadt kártyákkal lehet csak mászkálni. Oda - mutatok a Luna Park felé, ami a szomszédos park - például ezzel nem is tudunk menni, de remélem nem perelsz be miatta. Voltál amúgy már itt? Kereshetnénk egy térképet - javaslom és forgolódni kezdek egy információs pultot keresve. - Egyébként hogy vagy? - Kérdezhettem volna azt is, hogy mit csinált az elmúlt egy hónapban, de nem is akarom emlékeztetni rá, hogy jóformán négy hétig nem is találkoztunk. Az első randi után még érthető volt mindkettőnk részéről a rádiócsönd, mert azt ki kellett heverni. De a második már nem volt olyan rossz, sőt. Az kifejezetten kellemesre sikerült, szóval semmi sem indokolta volna a szünetet. Csak a munka. A munka, ami miatt még mindig vannak dobozok a lakásban. Ha teljesen berendezkedni nem volt időm, másra hogy lett volna?