Apám világ életében egy olyan ember volt, aki nagyon szerette volna, hogy kövessem valamennyire a pályáján. Ezen a tizenéves koromban elkövetett szökésem változtatott, mivel valószínűleg rájöhetett arra, hogy az évek során nem feltétlenül megerősödtem, hanem érzékennyé váltam. Nyilvánvalóan ennek oka lehetett az is, hogy az amúgy baromi durva mennyiségű vagyonunkat részben fordította csak jótékony célokra és valójában sokkal inkább az volt a célja, hogy belőlem is tisztességes fiatalt neveljen. Emiatt mondhatni szerencsés vagyok, mivel viszonylag fiatalon ismerkedtem meg olyan művészetekkel, amiket ma is szívesen űzök. A nevelőnőm egyik fő feladata az volt, hogy felkészítsen az általános iskolára, ez pedig részben azt eredményezte, hogy már tudtam olvasni és írni, amikor odakerültem. Ez a helyzeti előny ugyanakkor nem a lazsálásra jogosított fel. Sokkal inkább volt tapasztalatom azzal, hogy minél idősebb leszek, annál több dolgot kell feleslegesen az agyamba tuszkolni, minthogy egyszer a tudásom elégnek bizonyult volna.
Persze ennek is voltak élvezetes részei, mivel kifejezetten szerettem galériákba járni, vagy hasonló, de az nem azt jelentette, hogy az impresszionista festészet technikáit szeretném ismerni. Valójában, ami engem érdekelt azok a saját gondolataim és érzéseim voltak. Szerettem megállni egy alkotás előtt és arra figyelni, amit kivált belőlem, nem pedig olyan információkat a fejemben tartani, amik gyakorlatilag – nekem – lényegtelennek számítanak.
Ilyen volt lényegében a nyelvtanulás is, amiért nyilvánvalóan kiskoromban túlzottan nem lelkesedtem, de a különböző származású szüleim miatt könnyen boldogultam ezen a területen. Két viszonylag nehezen elsajátítható nyelvet mondhatok gyakorlatilag az anyanyelvemnek, ami alapvetően sok kaput nyitott meg előttem. Nem mondom, hogy a thai nyelvnek sok köze lenne mondjuk a japánhoz, de onnantól kezdve, hogy megtanultam írni, a japán írásjelek értelmezése is könnyebben ment a fejembe. Talán pont a cirill betűk használata volt az egyik oka annak, hogy viszonylag jó voltam a különböző írásjeleket alkalmazó nyelvekkel kapcsolatban. Nyilvánvalóan kínaiul még így se tudtam, az arab pedig az mindenki számára örök kivétel marad. Gyakorlatilag az arabok sem feltétlenül tudják értelmezni a saját nyelvüket, szóval tőlem hasonlót senki ne várjon el.
Mindenesetre sosem gondoltam volna, hogy valaha egy nyelvszakos egyetemre fogok járni, ráadásul pont franciául fogok tanulni. Apám mindig szidta a francia embereket. Hiába volt elegáns és kifejezetten professzionális, makulátlan diplomata, ettől függetlenül, mikor otthon rendesen belenyalt a kedvenc rumjába, akkor tudott vicces dolgokat mondani. Nekem pedig soha nem jutott eszembe erről felvételt készíteni, mert nem akartam a saját öregemnek ártani. Annak ellenére sem, hogy a mi kapcsolatunk sem volt mindig valami, ami egy apa-fia viszonynak volt nevezhető. Mindenesetre élveztem, amikor minden szarházi baromarcnak elmondta és kényeskedő faszszopó buzeránsoknak titulálta a franciákat. Ennek ellenére a józan pillanataiban támogatta a választásom, mert állítása szerint az európai diplomáciai kapcsolatok kialakításában fontos szerepet kapott már egy ideje a francia nyelv. Én pedig soha nem akartam arról okoskodni, hogy mi oroszok nem is vagyunk uniós tagállamok és sokkal inkább utálnak minket, minthogy tárt karokkal várnának. Nem beszélve példának okáért arról, hogy soha életemben nem gondolkoztam el azon, hogy a nyomdokaiba lépek, mert ő sokkal jobb ebben az egészben, mint amennyire én valaha is lehetnék.
Lényeg a lényeg, hogy annak idején a drága édesapám nagyon is támogatta azt, hogy legyen valaki az államokból, akivel levelezgetek, ezáltal pedig tanulhatok nyelvet is. Mindezt körülbelül általános iskolás korunkba kezdtük el egy Sabrine nevű lánnyal, akire határozottan az első szerelmemként hivatkoztam. Nem tudtam róla semmit azon kívül, hogy szőke, de nagyon állítottam, hogy a szőke lányok csak szépek lehetnek, mert hát ugye a hercegnők is szinte mind ilyenek. Nyilvánvalóan egy nyolcéves gyereket még nem nagyon világosítanak fel arról, hogy tesó, Walt barátunk enyhén szólva rasszista volt, szóval ezeket a dolgokat rám hagyták. Ettől függetlenül Sabrine és köztem megmaradt a kapcsolat, bár távolról sem állítanám, hogy mindez elmélyült volna közöttünk. Olyannyira volt ártatlan és gyermeteg a kettőnk között létrejött barátság, hogy még nem is találkoztunk soha… Most készülünk hasonlóra. Nekem pedig mocskos kis terveim voltak, szóval úgy vártam a lakásom előtti buszmegálló üvegének dőlve, mintha ő lenne az utolsó ember a földön, aki segíthet rajtam.
Egyáltalán nem állítom azt, hogy könnyen észrevettem. Nyilvánvalóan az arcáról megismertem, meg amúgy is megbeszéltük, hogy mit fogunk viselni a mai nap folyamán, de az a helyzet, hogy annyira alacsony volt a lány, hogy először simán elnéztem a feje felett. Csak pár másodperccel később állapodott meg rajta a tekintetem, ekkor pedig, mint egy idegrángással küzdő idióta, párszor összerezzentem, majd elindultam felé, amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy ő lesz az én emberem. Mentségemre szóljon, hogy minden első találkozást kínosnak gondolok, mindenki tudja miért.
- Szia, te Csöppség – ahelyett, hogy magamhoz öleltem volna, oroszos berögződésből hajoltam oda, hogy három puszit adhassak neki – Hogy vagy?
A korábban meggyújtott cigimből kisodortam az égő parazsat, aztán visszatettem a dobozába, mert nem voltam hajlandó pazarolni. Amúgy sem dohányoztam annyit, hogy eldobjam.
- Az a helyzet, hogy semmilyen ehető dolgom nincs otthon, szóval kihasznállak most majd egy kicsit – a fejemmel az egyik vegyesbolt felé böktem, amit megfelelőnek gondoltam – Aztán utána főzhetünk valamit. Már hányni tudnék a mirelitpizzától.

808 || öltözék || hercegkisasszony    || woosung - face || ●

Ha fel kellene sorolnom, hogy pontosan mennyi dologban vettem részt eddigi életemben, azt hiszem napestig tudnám bővíteni ezt a listát. Akár rövidebb is lehetne a felsorolás, én akkor is hálás lennék azért, hogy a szüleim nem csak megtehetik maguknak, hogy négy gyereket ugyanolyan körülmények között és minden lehetőséget megadva neveljenek fel, de mai napig támogatnak bennünket abban, hogy ha valamit ki akarunk próbálni, akkor megtehessük azt, fenntartások nélkül. Gyerekként még sokkal inkább ők voltak azok, akik javaslatot tettek egy-egy ilyen foglalkozásra, aztán elmentünk velük megnézni egy alkalmat és ezt követően a miénk volt a döntés, hogy folytatni szeretnénk-e vagy sem. Igazából ez a része nem teljesen igaz. Ha én például nem voltam túl lelkes valamelyik foglalkozással kapcsolatban, valamelyik szülőm - jellemzően anya - puhított egy kicsit, aztán elmentünk még egy alkalomra és azt követően még egyre. Állítólag a mai gyerekekkel az a baj, hogy minden rájuk van bízva és túl nagy döntési szabadságuk van a fontos kérdésekben, szerintem azonban ez sokkal árnyaltabb kérdés. Lehet úgy arra nevelni valakit, hogy ne adja fel olyan könnyen, hogy közben nem arra bátorítjuk, hogy mindent abba tud hagyni amikor csak akarja, ez pedig nem jár különösebb következményekkel. Ugyanakkor az erőltetés sem megoldás. Szerintem minden döntésnek megvan a maga következménye és időben meg kell tanulni, hogy ha mi hozzuk meg az adott döntést, akkor vállalnunk is kell annak a hozadékát. Nem mások mögé bújni, vagy úgy tenni, mintha fogalmunk sem lett volna, hogy mibe keveredünk.
Amikor kicsi koromban levelezőpartnert találtam, nem gondoltam volna, hogy olyannyira kinövi magát az egész, hogy később sok-sok évvel az első levelek után még mindig számítunk majd egymásra és lényegében tudunk majd találkozni. Gyerek fejjel egészen másnak tűnnek az egymástól elválasztó mérföldek, a repülőutak, vagy épp az, hogy valaki, aki a Föld másik felén él, korábban kezdi, vagy épp fejezi be a napját. Aztán persze ahogyan az ember cseperedik és egyre több élményt és benyomást szerez, megváltozik a véleménye.
Akár "csak" levelezőpartnerek vagyunk Demiannal, akár valami többnek hívjuk egymást, kicsit féltem attól, hogy az első személyes találkozásunk nagyon kínos lesz és a levelekhez képest azt fogja rólam gondolni, hogy idegesítő vagyok és hanyagolható. Mondhatni egyébként is állandóan rettegtem attól, hogy az emberek egyszer csak elkezdenek majd elmaradozni az életemből és a végén egyedül maradok. Nem voltam konkrétan bizalmatlan egyik barátommal szemben sem, egyszerűen csak mindenkinek vannak félelmei, akkor is, ha irreálisak. A pókok sem bántanak, amíg szem előtt vannak, mégis mindenki fél tőlük - én is.
A találkozónk miatt nem pusztán jól akartam kinézni, hanem azt is mantráztam magamban, hogy személyesen ugyanolyan jó lesz, mint írásban. Amikor általános iskolás korunkban izgatottan vártuk egymás válaszát, azt hiszem egyikünk sem gondolt bele, hogy valaha valósággá válhat az, hogy személyesen is találkozunk. Kicsi a világ, ha Dem éppen New York mellett döntött a tanulmányait illetően, de a város annyira ikonikus is egyben, hogy baromira nem csodálkozom a választásán. Elvégre én is csak amolyan bevándorlóféle vagyok ebben a városban.
Ezerszer ránéztem a buszon vetített megállók sorára, amelyek közül tudnom kellett, hogy pontosan melyik lesz az enyém. Véletlenül sem szerettem volna még nagyobb szerencsétlennek tűnni, mint amekkora vagyok, elvégre múltkor ledöntött a lábamról egy kutya, de a szüleimnek meg mindig azt magyaráztam, hogy nem kell nekem Sam támogatása sem, mert boldogulok.
Amikor leszálltam a járműről, lényegében rögtön kiszúrtam a fiút, akivel nem beszéltük meg, hogy a ruháink történetesen össze fognak-e illeni vagy sem, végigpillantva rajta én mégis úgy éreztem, mintha - talán akaratlanul is, de... - megtettük volna. Mondjuk tudat alatt.
- Szia! - Nevetve köszöntem oda, mert szórakoztatott a tény, hogy olyan könnyen elnézett fölöttem. Engem soha nem idegesített, ha valaki a magasságommal jött nekem, mert én is tisztában vagyok azzal, hogy nem nőttem ki túlságosan a földből. Megszoktam, hogy nem a magaslati levegőt szívom, és hogy ha valaki magas ül elém a moziban, akkor nem látom rendesen a filmet. Nem volt mit tenni. - Ó, rögtön három? - Félmosoly játszott az ajkaimon még akkor is, amikor feltettem ezt a kérdést. - Ez tetszik nekem egyébként. Lehet, hogy be kellene vezetnem más helyzetekre is... - Mondjuk ha a crushom jelenik meg és elegyedik velem szóba. Nem mintha kellene, hogy legyen ilyenem, hiszem Troyra kellene gondolnom...
- Féltem tőle, hogy eltévedek, vagy rossz helyen szállok le, vagy valami. Ezen kívül remekül. - Hatalmas mosoly költözött az arcomra. - Na és te? - Őszintén szólva nem csak udvariasságból kérdeztem vissza, tényleg érdekelt, hogy történt-e vele valami extra.
- Benne vagyok, miért is ne. - Mosolyogva vontam meg a vállaimat, miközben bólintottam is párat. Nem számított, hogy pontosan mit csinálunk, igazából az volt a lényeg, hogy találkoztunk. Nem csak egymás soraival egy papíron, hanem személyesen is.
- A mirelit pizza amúgy sincs az éttermi közelében. Csodálom, hogy eddig bírtad azt enni. - Fintorogva pillantottam rá, ami inkább a mirelit pizzának szólt, mint neki. Nem tartott sokáig, hogy ne érezzek késztetést arra, hogy meginduljak az általa kiválasztott bolt felé.
- Van is terved arra, hogy mit szeretnél főzni? - Úgy lényegesen egyszerűbb lett volna végigjárni a bolt sorait, mert céltudatosnak tűnnénk. Vagy a végén így is összeválogatnánk mindent, ami elég funnak tűnik, hogy beszerezzük. Elvégre mindketten mondhatni érett felnőttek vagyunk.

827 ▴▿ ruhácska ▴▿ kisherceg ▴▿ ☽

Nem sokat éltem Thaiföldön, de apám diplomáciai kapcsolatai miatt hallottam a világ különböző országairól. Mondjuk Thaiföld egy volt azok közül, aminek nagyrészt csak a kellemes oldalát tapasztaltam meg, mert anyám szeretett ezzel kapcsolatban egyfajta buborékban tartani engem. Nem erőltette, hogy legyek buddhista és a legtöbb gyerekhez hasonlóan én is költözzek be az egyik szentélybe, ahol aztán becsomagoltak valami lepedőbe és kopaszra nyírták a hajam. Ellenben megmutatta Thaiföld gyönyörű oldalát, azokat a fantasztikus természeti csodákat, amiket annyiszor próbáltam meg felidézni, amikor festeni szerettem volna, illetve a gasztronómia hatalmát, a nyelvben rejlő kihívásokat, ami miatt máig nem volt tökéletes a thai tudásom. Viszont a többi ázsiai országban és Oroszországban határozottan volt egy közös vonás: a nyugatra vágyódás.
A szigorú társadalmak, vagy éppen a kommunizmus hátulütője az, hogy az abban létező emberek, részben talán az internet miatt, megtapasztalnak egy csomó dolgot. Nyilvánvalóan ez valami olyan, ami nagyon könnyedén cenzúrázható, de ha megfigyeljük azt, hogy mennyien vándorolnak ki Kínából, vagy éppen Dél-Koreából, és az orosz civilek mit csinálnak, akkor elég érdekes képet kapunk meg ezekről a társadalmakról.
Többször jártam már Ázsiában és volt szerencsém néha apámmal tartani egy-egy diplomáciai útja során, mivel úgy gondolta, hogy talán többet tanulok a világból, ha nem csak egy nevelőnővel adat nekem körmöst, ha félreütök egy billentyűt a zongorán, meg operákat nézek szabadidőmben. Apám kifejezetten olyan ember volt, aki rengeteg kultúrát tapasztalt meg és tökéletesen tudott tárgyalni azokkal az emberekkel is, ahol teljesen más dolog számított illedelmesnek, mint nálunk. Emiatt úgy gondolta, hogy ha megtanulok bárkivel bárhogy beszélni, az lesz számomra a legnagyobb lecke az életben. Ennek ellenére azt állítom, hogy semmit sem tudok Ázsiáról, mivel soha nem éltem ott önállóan, nem próbáltam meg munkát keresni és anya nélkül utazni a metrón, hogy bármilyen komolyabb hatás érhessen egy szimpla turistánál. Köztudottan jellemző a kétszínű világunkra, hogy amíg valaki pénzt hagy az országban azért, hogy megismerhesse, addig kedvesek lesznek vele az emberek, de ha már egy akar lenni közülük az teljesen más helyzetet szül.
Ezért érdekes mondjuk megfigyelni, hogy az oroszoknál mennyire van jelen a nyugatra vágyás, mint egy jelenség. Hogy többen angolosított formában mutatkoznak be, de emellett mégsem tudják levetkőzni teljesen az orosz mivoltjukat. Aki számomra ebben sokat segített, az a lány volt, akitől tanulhattam az angol nyelvet. Tudom, hogy nagyon érdekes és kacifántos módon beszélem az angolt, ráadásul sokszor helytelenül is, de ennek ellenére Sabrine-nak hála jól megtanultam magam kifejezni angolul és mivel ő olyan energikus volt és egy idő után mesélni kezdett nekem, elég sok információt szívhattam magamba. Soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha számomra hasznos lesz, de valószínűleg a lány nem is tudja, hogy pontosan mennyi mindent tett értem azzal, hogy szimplán csak kedélyes maradt mellettem és megtapasztalhattam valamennyit a nyugati szélből. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy én is elvágyódtam Moszkvából.
Miután már a megfelelő magasságban kezdtem el keresni Sabrine-t nem volt túl nehéz megtalálnom őt. Ezzel el is könyveltem azt, hogy ő legalább nem egy ilyen faceappes lány, hanem ugyanolyan szép, mint a képein. Összességében a természetesség nekem sokat számított és ezt nem ahhoz a sminkmennyiséghez kötöttem, ami kényelmes volt egy lány számára, hanem sokkal inkább a mindenféle technikai módosításhoz, amire egyébként nincs szükségük. Menőbb felvállalni egy nem tökéletes orrt, egy magasabb homlokot, vagy a vékony ajkakat. Ugyanúgy kinézni, mint mindenki más már sokkal kevésbé az.
- Szólhattál volna, hogy pár méterrel lejjebb kell téged keresni – én is nevettem azon, hogy mennyire pici, sokkal inkább gondoltam ezt aranyosnak, mint idegesítőnek. Összességében rendben voltam a kicsi lányokkal, az sem zavart, ha ki kell törni a derekam azért, hogy megölelhessem őket. Meg hát én se a modelleket megszégyenítő magasságomról voltam híres, azért azt be kellett látni, emiatt talán, ha párt keresnék magamnak, akkor Bree egy nagyon is ideális választás lenne számomra. Maga a tény pedig, hogy szőke, én pedig egy ilyen lányt keresek… Még akkor is, ha nem ő az, akire szükségem van most. Szinte biztos voltam benne, hogy nem. Túlságosan hasonlított Loretta hangja és tisztán emlékszem az akcentusára a lánynak. Nem hagyhatom összezavarni az agyam csak azért, mert egy másik szép és szőke lánnyal találkoztam most.
- Igen, három, ez valami szláv dolog – a mosolyt a továbbiakban sem lehetett levakarni az arcomról – Illetve amúgy férfiak között megszokott üdvözlés volt, amikor egymást szájon csókolták, de ez már kikopott a kultúrából.
Nekem is csak apa mesélt róla, én pedig szemérmesen megtartottam magamnak azt az információt, hogy ha valakinek, akkor nekem bizony nem lenne ellenemre, hogy szép szál fiúk ajkait keresgéljem a sajátjaimmal, viszont én sem vagyok annyira beindulva a csávókra, hogy mindenképpen smárolni akarjak az összessel. És ha még mindig létezne ez a dolog, akkor nem nagyon lenne lehetőségem válogatni az emberek között.
- Maximum érted mentem volna kocsival – kacsintottam rá, de azért felkészültem arra, hogy talán agyonverhet, amiért nem ajánlottam fel alapból, hogy elhozom őt otthonról. Igazából onnantól kezdve, hogy áthívtam magamhoz, nem is agyaltam azon, hogy érte kellene mennem.
- Jól vagyok, de elég sokat szenvedek az egyetemmel – sóhajtottam fel halkan ,aztán megcsóváltam a fejem – Szerintem meg fogok bukni mielőtt befejezhetném az első évet.[/b]
Az olyan dolgok, mint a szakdolgozat, számomra teljes mértékben távol voltak. Valójában még azt se nagyon tudtam elképzelni, hogy egyáltalán milyen témák lehetnének, amiről meg tudnék írni egyszerre több oldalt is. Összességében csak túlélni próbáltam a szakon és egyre távolabb éreztem magam attól a céltól, amiért valóban a francia szakot választottam.
- Mindig raktam rá plusz szalámit meg cheddar sajtot és barbaque szószt, de már így is unalmassá vált a sok pizza. Nem lehet ennyit enni belőle egyszerűen – nem beszélve arról a kalóriamennyiségről, amit egy ilyen étel tartalmaz. A túl sok szénhidrát semmilyen szervezetnek nem jó, így az enyém is megsínylette idővel. Ettől függetlenül nem nagyon volt tippem arra, hogy mit kellene enni.
- Van olyan étel, amit te nagyon szeretsz? – a karomat automatikusan tettem a nyakába, finoman fogtam át a vállát, mert tudtam, hogy talán nehéz lehet neki – Vagy valami különleges, amit csak nálatok csinálnak? Én annyira nem értek a kajákhoz, csak enni szeretem őket.
Halkan nevettem el magam, miközben ezt kimondtam, aztán megráztam a fejem. Tényleg nem volt erősségem a főzés, egyszerű ételeket tudtam jól csinálni, de nem vállalnék be egy egész vasárnapi ebédet egyedül.
- Ha valamit szeretnél majd, csak hozd és megveszem neked – finoman érintettem meg a lány orrát, majd a boltba irányítottam, ami egy kicsit nagyobb szupermarket volt. Szerettem ide járni, mert elég sokáig nyitva voltak, és felszerelték rendesen, emiatt hajnali egykor is találtam volna ragasztópisztolyt, ha mondjuk erre lett volna szükségem.

Amikor a nővéremnek meséltem, hogy kivel fogok pontosan találkozni, rögtön azzal jött nekem, hogy sokkal biztonságosabb lenne, ha elhívnék magammal valakit, hogy ne csak ketten legyünk Demiannal, arra az esetre, ha a töménytelen mennyiségű levelünk és beszélgetésünk ellenére mégiscsak egy sorozatgyilkos lenne, aki a hozzám hasonló naiv lányok képében gyűjti az áldozatait. Ezek után tulajdonképpen napokig nem beszéltem vele, mert nem voltam hajlandó elfogadni ezt az alaptalan vádat éppen Demivel szemben, akiről Maddie már azelőtt tudott, hogy az első leveleink megérkeztek volna egymáshoz. Gondolom előjött belőle a féltő nagytestvér gén, ami kicsit túl is tengett, csak mert a férjével a kapcsolatuk azon szakaszába értek, amikor az átlagosnál többször térnek vissza a gyerekvállalás témájára. Igazából végtelenül nagy rajongója voltam a kapcsolatuknak és irtó izgatott lettem volna, ha kiderül, hogy nagynéni lesz belőlem, de egyelőre erre a bejelentésre még csak vártunk és nem volt kőbe vésve.
Mindenesetre pont olyan izgatott voltam a találkozó miatt, ami első és egyedi alkalomnak bizonyult a kapcsolatunkban a fiúval. Azt hiszem kezdetben sokkal többet meséltünk egymásnak a személyes dolgainkról, mint hogy az élet nagy dolgait vettük volna elő. Tizenévesen az ember nem akar országos, vagy épp nemzetközi politikával foglalkozni - ami nem jelenti, hogy ne lennének olyan emberek akik mégis, egyszerűen csak én nem erősítem ezen emberek táborát. Ami teljesen rendben van így. Mindenesetre tény és való, hogy az ismeretségünk nem abban merült ki, hogy kettőnk számára érdektelen és teljesen személytelen dolgokról fecsegtünk. Én szívesen írtam neki ugyanúgy a barátaimról, vagy éppenséggel a párkapcsolatomról - nem a legszemélyesebb dolgokat, nem kell izgulni -, és azt hiszem ugyanígy működött ez fordítva is. Minden apró részletet persze nem osztottunk meg egymással, de a közel hasonló korunkból adódóan nagyon sok hasonló problémával és kihívással is szembesültünk az életben. Azt már szinte alig sikerült elhinni, hogy erről végre személyesen is tudunk majd beszélni.
- Nem tehetek róla, hogy diszkriminatív vagy az alacsony emberekkel szemben és meg sem fordult a fejedben, hogy gyerekként nem ettem elég zöldséget - nevetek fel jókedvűen. Megígértem magamnak, hogy nem fogok teljesen az agyára menni és rögtön az első öt percben megutáltatni magamat vele, amiért annyit beszélek, de túlságosan szeretek másokkal társalogni, hogy most vissza tudjam fogni magam. Főleg mert Demian nem egy teljesen ismeretlen ember volt, hanem az a srác, aki levélben mesélt nekem arról, hogy mennyire szereti a zenét és hogy ki volt az első csókja.
- Nem baj, tetszik a dolog. Felétek mindenki ezt csinálja? - Van egyfajta előfeltételezése az embereknek felénk a szláv népekkel szemben, ami nagyjából annyiban merül ki, hogy az orosz - főleg a szibériai - időjáráshoz hasonlóan biztosan az orosz emberek is nagyon kemények. Ehhez képest nekem a három puszi rögtön nagyon más képet fejtett le róluk. - Ú, erről hallottam. Volt az a politikus a világháború után... Mi is volt a neve? - Várakozóan pillantottam a fiú felé, de különösebben nem akadtam fenn a témán, mert a következő másodpercben már épp beszámolót tartottam neki arról, hogy milyen volt a utam idáig.
Borzalmasan tájékozódom. Ezt a legtöbben tudták rólam, de szerencsére nem sokan nevettek ki emiatt, mert azokon a helyeken, ahová napi rendszerességgel látogattam, képes voltam eligazodni. - Igazából megkérdeztem volna valakit - megrántom a vállaimat. - Ebből csak akkor lett volna probléma, ha valaki fogja és elrabol, mert látja, hogy mennyire nem tudok tájékozódni. - Elnevettem magamat, mert bár tisztában voltam vele, hogy az élet nem csupa rózsaszín vattacukor és boldogság, attól még abszurdnak tartottam, hogy valaki épp engem akarjon elrabolni. - Egyébként ha engem bárki elrabolna, fogadok, hogy csak pár napba telne és vissza is akarna adni. - Lyukat beszélnék az illető hasába, ezért hamar meggondolná, hogy tényleg az én társaságomra vágyik-e, vagy választ egy másik áldozatot.
- Hogyhogy? - Aggódó pillantást vetettem felé, csak mert azzal tisztában voltam, hogy mennyire szerette volna megcélozni ezt a szakot. Az én szívemnek pedig túl kedves a francia szak, hogy megpróbáljam lebeszélni róla, még ha végső soron ez az ő döntése is. - Megnézzem, hogy nekem vannak-e jegyzeteim a korábbi óráimról? Lehet, hogy nem is különbözik annyiban a tantervünk. - Nem is tudom korábban miért nem gondoltam erre, mert bár az NYU és Columbia két teljesen különböző felsőoktatási intézmény volt, attól a francia szak az francia szak.
- Hé, ez nem is olyan rossz ötlet! - Miért is nem jutott eszembe korábban, amikor ezer és egy kreatív megoldással találkoztam már a koliban? Nos, nem tudom. Lehet, hogy Demian csak sokkal-sokkal találékonyabb nálam. Vagy én nem éltem annyi ideig mirelit pizzán, mint ő, ezért nem is kellett annyira kreatívnak lennem. - Akkor most nem fogom emlegetni neked, hogy mi a különleges a New York-i pizzában - jegyzem meg kuncogva. Ha választani lehetett, egyébként szentségtörő voltam és nem az itteni pizzát rendeltem, de ez csak az én személyes preferenciám volt.
- Hmm... Most a sült fetás tésztára vagyok ráfüggve, de az nem kifejezetten amerikai. - Csücsörítve gondolkoztam, hogy mi lehetne az az étel, amit tudom, hogy megfelelően el tudok készíteni - természetesen Demian segítségével -, és olyasmi lehet, amit ő meg nem kóstolt. - Igazából van néhány dolog, ami elég amerikai, de csomóan imádnak minket kijavítani, mert a legtöbb olyan ételnek, amire azt mondják, hogy amerikai, valójában valahol Európában találták ki. Ami jogos... - De ettől függetlenül vannak jellegzetességeink. - Például a kagylós halászlé szerintem a miénk. Ha szereted a kagylót.. - Inkább nem is mentem bele mi minden van még abban az ételben. - Egyszer ki kell majd próbálnod a philly cheese steaket is, de azt ne itt New Yorkban. Ó! És meg vagy hívva hozzánk hálaadásra. Édesburgonya rakottat fogadjunk még nem ettél. - Felvillanyozottan fordultam felé. Tény és való, hogy a családommal még le kellett egyeztetnem a dolgot, és Demiannak is az országban kellett lennie, hogy megvalósuljon a dolog, de imádtam volna, ha bemutathatom a családomnak is személyesen.
- Vagy csináljunk fajitast? Az nem olyan nehéz. - Még én is meg tudtam volna csinálni. Nem állítom, hogy olyan lett volna, mintha egy autentikus helyen és hozzáértő szakács készítené, de mi bajunk lehet, ha mi ketten próbáljuk meg elkészíteni?
- Okés. - Elmosolyodtam, miután megérintette az orromat és együtt léptem be vele a boltba. Másodpercekig voltam csak képes csendben maradni, mert túlságosan izgatott voltam a találkozásunk miatt. - Nem iszunk valamit főzés közben? - Talán őrültség volt a részemről azt javasolni, hogy fogyasszunk valamilyen alkoholt, de felnőttek vagyunk már és nem azt akartam, hogy bevágjunk vagy négy üveg vodkát fejenként.
- Válasszunk valami olyan édességet is, amit még nem próbáltál. - Kifejezetten a twinkies-el szemeztem jelenleg, ami lehet, hogy nem a világ legnagyobb találmánya, de legalább egy próbát megér. Már ha nem próbálta már nélkülem. - Neked mi a kedvenc orosz ételed? - Felvont szemöldökökkel fordultam hátra, hogy Demian szemeibe tudjak nézni. Közben tettem néhány lépést is hátrafelé, de túlságosan féltem, hogy neki fogok ütközni valakinek, ezért lelassítottam és inkább megálltam előtte. Ciki lenne, ha betörném valaki orrát Demian előtt a figyelmetlenségem miatt.

1131 ▴▿ ruhácska ▴▿ kisherceg ▴▿ ☽