'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Nikkivel az elmúlt időszakban többször iktattunk be làtogatàst a kórházba, hogy Stacey közelében lehessen. Az orvosa szerint az értékei nem mutattak romlást, de olyan mértékű javult sem, ami a felébredést eredményezné nála. Nikkit azonban ez nem állította meg abban, hogy részletességgel beszámoljon minden sulis dologról vagy olyanról is amit velem még nem akart megosztani. Nem lóverseny ez. Idővel biztosan készen áll jobban a bizalmába engedni, csak remélem, hogy nem olyan amiből problémája származhat. Habár azt már az elején kikötöttem, hogy ilyen esetben elvárom tőle az őszinteséget, ami szépen vissza is vezet ahhoz, hogy én sem tartom be az ezzel kapcsolatos ígéreteimet. Nem tudom, hogy a sorozatos látogatások csak próbálkozások a részemről, hogy eltereljem a figyelmét arról a bizonyos elefántról a szobába, mert én ugyan magamtól nem erőltetem a témát. Aznap este Nikki puhatolózott, de annyival közös nevezőre jutottunk, hogy felmerült egy probléma ami már megoldódott és ami miatt nem kell aggódnia. Ez a kegyes hazugság pedig azóta is a legváratlanabb helyzetekben és nagyon ügyesen dobál meg labda méretű bűntudat bombákkal. Egyik felem az ő megkímélését hozza fel alibiként, a másik meg a képembe vágja, hogy egy hazug dög vagyok. Nikki viszont nem tett fel több kérdést és mivel az apja nem merült fel, így nem is volt oka rá. Évek óta nem volt az élete része és nem is kereste. Ezt pedig bármennyire is keserű kimondani, de számára természetes, hogy valahol létezik az apja, de nem vele. Mi pedig mindent megadunk neki, hogy egy pillanatig se érezze a hiányát. Persze az aznap történtek nem múltak el bennem sem varázsütésre és ha az alvással töltött óráim számai lecsökkentek két-három órával, arról nem kell senkinek sem tudnia. Szerencsére feltalálták a kávét, ha pedig az sem segít, akkor jön az energiaital. Ha pedig egyik sem? Akkor jobb elkerülni engem. Az éjszakás műszakomnak a hotelben már vége, Nikki suliban, Moralesnek pedig mondtam, hogy a holnapi műszakomat elcserélném. Pattyvel és Nikkivel úgy döntöttünk, hogy kocsiba ülünk és a jó időt kihasználva elmegyünk valamerre. Pontos irány egyelőre nincsen, de ahogyan Pattyt ismerem, minden bizonnyal már egy teljes listát fog készíteni az induláshoz. Én úgy vagyok vele, hogy mindegy hova, csak kiszabaduljunk a városból. A hazafelé vásárolt cuccokat pakolom be a helyükre és összekészülök a spagettihez. Mivel folyton tanácstalan vagyok mit kellene következőnek főzni így itthon kialakítottunk egy rendszert, hogy mindketten felírunk öt különböző ételt és bedobjuk egy sapkába, majd jól összerázzuk. Nikki viszont az összes lapra a spagettit írta fel, így azt hiszem ez eldőlt. A zenelistámat pörgetem végig és kapcsolok egy éppen a hangulatomhoz illőt amikor kiszúrom a lakásunk előtt szobrozó ismerős kocsit. Jenniferrel az elválásunk azt mutatta, hogy nincs okunk a további aggodalomra, és Zachary dolgait is időközben sikeresen átadtam neki, de az utóbbi időben mégis többször jelent meg ugyanaz az autó a környéken. Először a frászt hozta rám, mert azt hittem, hogy Billy vagy Zachary egyik cinkosa, de aztán egyik nap kiszúrtam az ismerős női vonásokat, zavarni azonban nem akartam őt. Gondoltam, lehet csak a környéken dolgozik, én meg amilyen szerencsém van még a végén lebuktatom őt. De aztán a kocsi újra megjelent és most megint. Nyújtózva egyet tárom ki a szekrényem ajtaját és halászok elő még egy bögrét. Jó pár mintás darab van itthon amit a kislány összegyűjtött, így most is egy Csingilinges akad a kezembe, amit végül megtöltök kávéval, majd megindulok le az utcára, de arra ügyelek hogy a lakáskulcs ne csússzon ki a zsebemből. Még a járdán állva körbenézek, aztán áttipegek az út másik felére és halkan bekopogok az autó ablakán. Beszélni viszont már csak akkor kezdek amikor nem választ el minket annak üvegfelülete. - Nem rendelt, de hoztam egy kávét. - elmosolyodok, azonban a bögrét nem véleményezem. Vannak kérdések amikre nem érdemes válaszokat keresni. - Ahogyan elnézem nem túl kényelmes ez a kocsi. Egyszer próbáltam a sajátomba aludni és másnap nem kiszálltam belőle, hanem szabályosan kimásztam. Tudja mint a Körben a csaj a tv-ből. Szóval tízből kilenc orvos meg egy Antonia sem ajánlja hogy sokat ücsörögjön itt, így mi lenne, ha bejönne hozzánk? - érdeklődöm eredeti szándékom elmondása közben. - Spagettit készítek. - jelentem ki mintha azt mondtam volna, hogy most csaptam fel a hatfogásos menüt. - Meg hát lehet azt a kávét sem ártana megízesíteni. Ez persze nem zsarolás, én olyat nem teszek, mert ki lehet önteni, de ami a lényeg, hogy örülnék ha bejönne. - fújom ki a levegőt miután befejeztem az összefoglalómat, hogy most már neki is teret adjak a válaszadásra.
Egyik zene úszik a következő szám kezdő taktusaiba, ritmusok orgiájától cseng az autó beltere, de nem figyelek oda. Helyette a környéket fürkészem. Talán semmi értelme sincs annak, hogy itt ülök. Talán csak pótcselekvés a részemről és könnyebb azzal foglalkoznom, ami remélhetőleg már nincs, mint azzal, ami nagyonis van. Abban reménykedem, hogy elég diszkréten meghúzódtam az út túl oldalán ahhoz, hogy ne legyek feltűnő, sem zavaró. A díszvirágok roskadozó ágai átnyúlnak a jármű fölött, én pedig egyre csak zuhanok a gondolataim medrébe. Nem tudom, pontosan hányszor jöttem már el ide. Nem tudom, hogy még hányszor fogok. Zachary ott van, ahol lennie kell. Engem nem is igazán ő érdekel, sokkal inkább az, aki mindeddig bábként használta fel. És aki tudja, hogy Antonianak köze volt őhozzá. Mégha csak futólag is. Tudom. Már ismerem a módszereit, ha akart volna valamit tőle és Nikkitől, már meglépte volna - ehhez az elmélethez szeretném csonkítani a valóságot. Mégis megnyugtat, ha pár órára csak, de itt ücsörgök és figyelem a lakásukat. Hirtelen elég sok ügy szakadt a csapatunk nyakába, és bár úgy érzem, hogy - amennyire tőlem telik - helytállok, mintha egész végig szirupos masszába ragadt cipőkkel próbálnék előrébb jutni a reménytelenség talaján. Ehhez biztosan hozzásegít, hogy nem elég, hogy az üldözött gyilkosok még szabadlábon vannak, nos nőből vagyok. És van egy rakás szőnyeg alá söpört dolog, amivel előbb-utóbb szembe kellene néznem. Ha a négyfal között ücsörgök, még a végén olyasmit teszek, amit megbánnék. Például felkeresem a férjem. Ha a munka lefoglal, nem csinálok hülyeséget. Sem hülyét magamból. A hangszóró mély, duruzsoló hangja lassan elnyomja a gondolataim irritáló zaját és melankólia váltja fel azt. Kissé bóbiskolok is. Kába féléberségben még meghallom a dalt. Tekintetem lezuhan a műszerfalra. Hagyom, hogy a szöveteimen át egészen mélyre jusson a dallam és minden hozadéka, be egészen a bőrömön át a lelkemig, az pedig fürdőzik abban. Hogy is gondolhatnék másra, mint rá ilyen helyzetekben? Néha eljátszom a gondolattal, hogy vajon csak akkor találkozunk ismét, ha már valamelyikünk holttestének azonosítása megtörtént? Meglehet. És akkor kopognak az ablakon. Zavartan kapkodva halkítom le a kellemes dallamot és tekerem le az ablakot, bocsánatkérő mosollyal. Úgy érzem magam, mint a gyermek, aki lebukott, hogy édességet csent, vagy eltussolt egy rossz jegyet a szülei előtt. - Ó! Köszönöm. - meglepetten pislogok hol a bájos bögrére, hol őrá. Természetesen rögtön elfogadom a kávét, az sem számítana, ha egyéb, tréfás felirat lenne azon. Csingiling pedig kifejezetten aranyos karakter. Megmosolyogtat, hogy kiérdemeltem, mégha valószínűleg csak kezeügyének játéka volt is, hogy most nálam pihen. Elnevetem magam, pedig tényleg próbálom komoly, talán egy kevés modorossággal hallgatni. - Attól tartok, hogy... - mégis olyan érzésem támad, nem lesz baj belőle, ha esetleg igent mondok. Ingerel a vékony hang, amely a Főnök hangján beszél bele lelkiismeretembe, végül a spagetti szó hallatán kiszélesedik mosolyom. - Örömmel. - vallom be, és már zárom is nem csak a műszerfalam, de az egész járművet. Lassan eltűnnek a fények, én pedig kievickélek a Csingilinges bögrémmel. Rám fér egy enyhe nyújtózás, mielőtt zárom a járművet. - Értékelem, hogy nem zsarolt meg. - görbítek egy somolygó ívet a képemre, miközben mellette haladok a lakásuk felé. - Hogy vannak? Minden rendben? - érdeklődöm, bár remélem kíváncsiságom őszinteségében nem kételkedik, miután szobrozásom lebukásra ítélte. - Nikki mennyit tud? - ha esetleg őt is otthon találom (hol máshol?) mennyit mondhatok, ha kérdez. Hiszen első találkozásunk azon a bizonyos napon történt.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Nikki esetében sok mindenről mesélt nekem Stacey, és voltak dolgok amiknek tanúja is lehettem a közös életünk során. Ismertem miket szeret vagy miket nem. Hogyan közeledjek felé, ha megbántva vagy rosszkedvűnek érzi magát, és hogy melyek azok a pillanatok amikor inkább az egyedüllétetre van szüksége és nem társaságra. Nikki útmutatójának mentális lenyomata fejben mindig velem volt, de csak akkor tört felszínre, ha a helyzet úgy kívánta. Stacey azonban mindig kerülte azokat a témákat amik Zacharyre terelték volna beszélgetésünket. Úgy érezte múltja ezen részét lezárta, és ha mégis Nikki apja előkerül, akkor bízik abban, hogy nem megy a közelébe. A múltkori helyzetre azonban egyikünknek sem volt forgatókönyve. Stacey sem gondolta, hogy exférje ilyen veszélybe fogja sodorni a lányukat, így nem mondta meg mit tegyek vagy mondjak neki ilyen helyzetben. Ezért azt teszem vagy mondom amivel távol tarthatom és megvédhetem Nikkit attól, hogy kiderüljön az igazság. Még ha részben hazudok is neki a sulis incidensről, ő meg úgy tesz mintha nem érdekelné miért jelentem meg a nap közepén érte és hoztam el őt onnan, majd tettem úgy mintha nem akarnám őt többé a lakásból kiengedni. Aznap talán így is volt, mert itthon bármerre néztem mindenhol a történtek lenyomatát láttam. A pontos helyet ahol Zachary megadta magát Jennifernek, és a kés élének karcolását amit a bútor felületén ejtett és amit valamikor addig figyeltem míg nem felhergeltem magamat, majd végül egy matricát ragasztottam oda. Így legalább nem láttam, még ha az események intenzíven is éltek a fejemben. Az életünk azonban ment tovább és amíg kerültem a témát addig úgy is kellett tennem, hogy Nikki semmi változást ne vegyen észre. Zachary még egy életet nem tehet ennél jobban tönkre. A spagetti készítés lefoglal amíg egyedül vagyok a lakásban, és már most érzem, hogy a túlzott szabadidő 'fogalmam sincs mit kezdjek magammal' szele ott kering körülöttem. A két munka mellett ez a fogalom szinte már ismeretlennek tűnik, de majd járom a lépcsőházat és ötleteket gyűjtök be mit kezdjek magammal. A válasz azonban csupán egy lépést igényel a konyhában és az ablakból észrevett autót. Nincsenek túlzottan nagy terveim amikor a bögrével a kezemben átsietek az úton és megpróbálok nem aszfalt-matricàt csinálni magamból. Talán beválik az elképzelésem, talán nem, de meg kell adnom Jennek az esélyt, hogy ne kelljen abban a konzervdobozban többet rostokollnia. Régebben Nataliaval terveztük, hogy veszünk egy lakókocsit, aztán majd körbejárjuk a kedvenc helyeinket. Utólag örülök, hogy ez mindkettőnknek egy átmeneti elmefuttatás volt és semmi több. Nem biztos, hogy az út negyede felé ne akartam volna menekülőre fogni a dolgot. Öröm most újratalàlkozni Jenniferrel. El sem tudok olyan verziót képzelni a múltkorit illetően ahol sikerült volna átveszelni nélküle. Akkor sokat segített, hogy tőle hallottam az ügy végéről és bár erősíti bennem a biztonságérzetet, hogy most is itt van, de attól még ezt megtehetné kényelmesebb környezetben is, így elégedett mosollyal fogadom amikor végül velem tart vissza a lakásba. - Jobban. - válaszolok átgondoltan, de valójában őszintén. - Azt hiszem sokat segít mindkettőnknek, ha nem hozzuk fel azt a napot. Megoldásnak szegényes, de Nikki nem érdeklődött túlságosan, én meg addig kapaszkodok a kitalált sztorimba, amíg rájövök mi lenne a helyes. - válaszom közben egyenesen az ajtónkig vezetem őt és előre is engedem, majd végül a konyhába sétálunk át. - Üljön le nyugodtan, és mit hozhatok a kávéba? - érdeklődök én is, miközben a pult mögé sétálok, hogy összekészüljek a spagetti elkészítéséhez. - Szóval a kérdésre válaszolva, Nikki nem sokat tud. Még mindig úgy érzem, hogy túl kicsi ehhez és beadagolni neki az apja hülyeségeit túl sok lenne. Így is eleget aggódik Stacey miatt. - gondolkozom el ezen. - Nem tudom, sokszor úgy érzem ezzel a beszélgetéssel egy olyan határt lépnék át ami csak Stace-re és Nikkire tartozik. - vallom be, majd ha megkapom a válaszát akkor a kért ízesítőket is átadom neki. - És maga jól van, Jennifer? - érdeklődök hasonlóan tőle, közben vizet teszek fel a tésztának, és a fűszereket is elérhető közelségbe pakolom. Az ő élete merőben más, mint az enyém és szinte állandó veszélynek van kitéve, ami bizonyára megterhelő lehet egy idő után, bár tapasztalataim ezzel kapcsolatban csak egy napig tartó időszakra terjednek. - Akartam is érdeklődni, hogy valamennyire hasznosak voltak Zachary dolgai? - mindent ami hozzá kapcsolódott összepakoltam és átadtam neki, hátha valami használható' alapon, ami közelebb vezetné Jenniferéket az eredeti célponthoz. Habár sejtéseim szerint ő annál sokkal óvatosabb minthogy olyan információkat adjon ki magáról amivel könnyen megtalálható. Azért félelmetes így belegondolni, hogy egy sorozatgyilkossal próbált jóba lenni. Határozottan élete legrosszabb döntésének bizonyult.
Hiába töltöm ezt az estét is szolgálatra készen, nyoma sincs a feszült figyelmemnek, a tökéletesen kontrollált gondolatoknak. Lehet a zenéhez van köze, vagy a borzongáshoz, amit a gondolat okoz, hogy megfogjam a készüléket és feltárcsázzam a számát. Pedig jó eséllyel már nem is ez a száma. Jó eséllyel már valaki mással él boldog életet. - Nem. Akkor érkezett volna hivatalos értesítője annak, hogy az eskünk már összetört és nem tartozunk össze, hivatalosan sem. Nem tudom eldönteni, hogy emiatt boldogságot, vagy csalódottságot érzek. Sokszor eszembe jut, hogy beszélnünk kellene, de van bennem ez a követelőző makacsság arra vonatkozóan, hogy más ember érzelmeivel visszaélni a legmegbocsájthatatlanabb bűn, amit valaki elkövethet. Ennél aljasabb nem létezik, s mégha hamar is rádöbbent, hogy téved velem kapcsolatban, évekig hagyott ebben a látszat-boldogságban és nekem ez még mindig olyan bűn, ami miatt még mindig rideg borzongás futkos végig a hátamon, karomon, ha arra gondolok, mennyire szerettem őt. Mert tulajdonképpen egész életem során egyetlen egyszer szerettem valakit, és láss csodát, kiderült róla, hogy nem az őszinte érdeklődése vezette hozzám, hanem a hivatása. És mindezt az űrt, amit okozott bennem, felönti, hogy nem csak a saját érzéseimet nem tudom helyén kezelni, fel sem ismerem őket, az övéiről sem tudok semmit. Újra és újra lejátszottam magamban annak az estének a történéseit, hátha megértem, vagy felfedezem a teljes valóságot, igazságot, de ez nem történt meg. Nyílt fenyegetésként lebeg a fejem fölött a kérdőjel, hogy mikor lesz ennek a kapcsolatnak vége. Talán az ettől való rettegés okozza, hogy hívni akarom. Vagy talán csak a magány produkálja... Ha nem a húgom nyakán töltöm a kétségbeesés és rettegés óráit, akkor általában egyedül. Ügy, nyom, vagy sürgős feladatokat pedig nem hajszolhatok a végtelenségig, csakhogy ne kelljen szembenéznem vele. Egyszer eljön majd a pillanat. Egyszer alá kell írnom a papírokat, vagy kapok egy értesítőt, fordítva, hogy többé már... Miért ijeszt meg, ha semmi mást nem érzek már, csak gyűlöletet iránta? A gondolata, hogy efféle úton módon találkozunk megint annyira megijeszt, hogy már elő is keresem a számát. Az utolsó perc, legutolsó szívdobbanásában érkezik hozzám Antonia. Megment valamitől, ami hiba lett volna. És ezért épp eléggé hálás vagyok. Töretlen figyelemmel hallgatom őt, követve, ahol szükséges előre menetelve, egészen a konyháig. - Érthető. Nem is tudom, hogyan kezelném a helyében. Minden kislány szereti az apját, mindegy milyen az. Vagy legalábbis reménykedik... - vállat rántok, miközben elfogadom a helyet, amivel kínál. Otthonos a ház, könnyű jól érezni magamat benne. És persze kényelmesebb is, mint az autóban kucorogni. - Feketén iszom. - legyintek, miattam ugyan nincs szükség további ízesítésre. Szeretem erőteljesen megízlelni. Összezárom combjaim, enyhén előre dőlve figyelem, mit ügyeskedik, közben hallgatom. - Megértem az álláspontját, nehéz lehet eldönteni, hol van a határvonal az ön feladatai és az érzelmei között. - lágyan felelem. - Stacey hogy van? - érdeklődöm, hiszen róla vajmi keveset tudok. Szörnyen irritál a magázódás, emiatt egy finom grimasz kíséretében előbb somolyogni kezdek, s csak utána folytatom. - Tegeződhetünk? Hálás lennék érte. - elvégre nem tiltja a törvény, ráadásul úgy fest, nem hivatalos ügyben vagyok nála. - Erre a kérdésre egyébként nem tudom a választ, azt hiszem, hogy jól. - azt sem tudom, hogy mit kell mondanom. Ha a húgom kérdezném, valószínűleg hangosan elnevetné magát, mert tudja, mekkora káosz uralkodik bennem. És hogy mindig "jól kell lennem", mert ezt kódoltam magamba, amikor elveszítettük a szüleinket és ott maradtunk árván. Nem volt más megoldás, kibúvó. A nagyszüleink befogadtak, de ezt én sosem vettem garanciának az életünkre vonatkozóan. Ezt a görcsösen berögzült jellemvonást pedig sosem vetkőztem le. Szerintem velem tart a sírba is. A nevem alatt lábjegyzetben ott szerepel majd, jól vagyok. Ám Antonianak van elég teher a vállain, nem kell az én sérüléseimmel gyarapodnia. - Sajnos nem, de ez várható volt. A gyilkosunk ennél jóval ravaszabb. Már két éve üldözöm sikertelenül, és nagyjábból a semmit tudom csak őróla. Profi a saját területén, bárki is legyen. De én is elég makacs vagyok, szóval előbb-utóbb bízom benne, hogy sikerül elkapni. - vállrántással beszélek róla. Olyan érzésem van az üldözöttem kapcsán, hogy életem végéig el fog tartani, mire meglelem kilétét és hollétét, de nem fogom feladni. Addig megyek, amíg cella mögött láthatom. Ott a helye. S ha ő is ember, nem pedig mesterséges intelligencia, vagy egyéb vívmány, hibázni fog. - Az a baj, hogy hiába fejlődik a technológia, és van rengeteg eszköz a segítségünkre, ez ugyanúgy számukra is megadatik. Szinte már ott sem kell lennie, ha embert akar ölni. - sóhajba fullad a nevetésem. Mert bár tréfásan hangzik, valójában nem az. Nemleges irányba csóválom a fejem. Én taszítom a technikát, nekem nem jelent előnyt annak fejlődése. - Egyedül vagytok Nikkivel? - szolídan érdeklődöm, hogy párja, férje, bárki? Nem mintha rám tartozna, de kellemesebb téma, mint a gyilkosunk. És kevésbé hangulatfojtogató, ebben reménykedem, mikor felteszem a kérdésemet.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Úgy huszonöt lehettem amikor rájöttem mennyire nem esik nehezemre kizárni az olyan eseményeket, amik érzelmileg lebénítanának, ha rendesen megélném őket. Igazán nem a legjobb módszer, de minél többet időztem el az érzéseim megértésével annál nehezebben léptem túl rajtuk. Márpedig voltak időszakok amikor nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy a sebeimet nyalogassam, mert a valóság ott kullogott a nyomomban és emlékeztetett arra, hogy azért mert engem kellemetlenségek értek, attól a világ nem fog megállni csak értem. És hogy még mit vettem észre? A folytonos elnyomás a személyiségemen hagyott nyomot. Azon ahogyan a világot szemlélem vagy a társas kapcsolataimat. Többet nem a naivitás vezérelt, mert volt màs, rendszerint bizalmatlanabb felfogás, ami átvette a helyét. A korábban történt esemény is egyik példája ennek. Muszáj lenne megélnem azt a napot, amit Zachary lengett körbe és törődni azzal mit váltott ki belőlem. De aztán jelez a telefonom és kocsiba kell szállni, hogy Nikkit elhozzam a suliból vagy készülni kell egyik vagy másik munkahelyre. Nincs megálló, csak a kellemetlen tudat, hogy valahol bennem ott él egy érzelmekből összeakadt gombolyag, ami csak a megfelelő pillanatra vár, hogy összekuszáljon mindent körülöttem. Aznap viszont nem csak rossz dolgok történtek, hisz a káosz közepette Jennifer motivált és hozta magával azt a csepp biztonságot is, amibe egy magamfajta átlag ember kapaszkodhat egy számára szokatlan helyzetben. Ezért is örülök meg, és invitálom be őt egyből, mert ha csak minimális gesztus is ez a részemről, de legalább valamit visszaadhatok neki amivel kifejezhetem a hálámat. A lakásunk nem egy magazinokba való közeg, de az elmúlt években otthonossá varázsoltuk. Itt-ott virágok fedezhetőek fel amelyeket Stacey szerzett be és most próbálom őket életbe tartani. Stace régebben kirakott egy listát - vagy ahogyan ő nevezte egy locsolási tervet - ami hatalmas segítség most nélküle. Egy percig sem kételkedem, hogy én kerülnék kórházba, ha kipusztítanám a virágait mire hazaér. És bár a növények alapból kölcsönöznek egy színt a helyiségnek, de a díszpárnák, takarók ehhez még egy pluszt adnak. Helyenként ugyan észrevehető egy kis rendszer, de ezentúl csak az a káosz marad, ami a miénk. Én egyből a konyha felé irányítom Jent és a kérdésére sem felejtek el válasszal szolgálni. Nikkiről meg a vele kapcsolatos megoldásaimról érdeklődik aztán Stacey is szóba kerül. - Változatlanul. Az orvosok azt mondják, hogy nem tehetünk mást, mint várunk. Ez pedig sokszor pont, hogy nem megy. - vallom be. Jól jönne valami hír vele kapcsolatban, valami kapaszkodó, de nincs, csak az idő, ami meg vészesen telik körülöttünk. - Persze! Örülnék neki. - vágom rà gondolkozás nélkül és elmosolyodva amikor a tegeződés felől érdeklődik. Úgy vélem mindkettőnknek könnyebb így még ha nem is mertem volna én rákérdezni. - Az 'azt hiszem jól egy fokkal bizakodóbbnak hangzik, de még valljuk be nem az igazi. - a fejemet ingatom erre. - Tehetek valamit, hogy feljebb tornásszuk ezt? Van pár szelet csokis tortám a hűtőbe. Nikki osztálytàrsának születésnapot ünnepeltek és küldtek haza is belőle. Igazából nem jutottam még oda, hogy megkóstoljam, de gyanús hogyan maradhatott belőle ennyi. Én gyerekként két pofára tudtam volna falni a csokit. - nevetek ezen, de az ételről sem feledkezem meg. A hagymát aprítom fel, közben pedig őt hallgatom. Én még mindig azon a felfogáson vagyok, hogy nem tudnám azt csinálni mint ő. - És ilyenkor jövünk rá, hogy mennyire sok elmebeteg ember van a világon, akik mellé még leleményesek is. - húzom el a számat erre, mert ha ebből a nézőpontból vesszük szemügyre a világot, akkor nem túl biztatóak az adatok. - Távolabb nem is állhatna tőlem a te munkád, de azt viszont tudom, hogy valahol minden ember hibázik és ő is fog, ha eddig nem tette. Rá fogsz jönni hogyan kapd el. - fűzöm hozzá gondolataimat egy kedvesebb formában. - Mi miatt lettél ügynök? - kérdezek rá hirtelen, ha már így benne vagyunk a témába, bár remélem nem túl tolakodó számára a kérdés. Én gyerekként azért akartam űrhajós lenni mert zavart, hogy annyira messze vannak a csillagok. Aztán rájöttem, hogy ez nem ennyire egyszerű. Jen kérdésére eleinte csak bólintok egyet. - Igen. Ketten a világ meg a szomszédok ellen. - mosoly jelenik meg az arcomon, aztán folytatom. - Sokszor annyi felé vagyok fejben, hogy el sem tudnék képzelni még egy plusz embert, akivel programokat szervezünk vagy akihez alkalmazkodnom kellene. Gyorsan az agyára mennék emiatt. - fejtem ki bővebben. - Bár Nik szinte az összes férfi tanárt felsorolta aki szerinte jó lehetne nekem, de abból három már házasságban élt. Szóval le kellett ülnünk és frissítenem kellett neki a párkereső tudását és elmagyarázni, hogy aki foglalt, az nekünk tilos. Érdekes beszélgetés volt. - emlékszem erre vissza. - Főleg mikor bejelentette, hogy Nico apukája és Maya anyukája együtt vannak, de nemrég még Maya anyukája a kislány apukájával volt. És hogy akkor cserélni szabad? Elképesztő miket figyelnek meg és emellett Nik milyen ártatlan gondolkozással foglalja össze ezeket. - szórakoztat ez a tény. - Ráadásul most én lettem a rossz, mert így nehezebb keresnie nekem valakit. Szóval egyedül vagyunk, de ha rajta múlik minden héten más lenne velünk. - színlelt rosszallással csóválom meg a fejemet ahogyan felidézem az alig egy hete történt beszélgetésünket.
Kevés kapcsolódási ponttal élem az életemet - melyre egyébiránt jó okom van. Nem csak a hivatásom, de a csorbákkal teli bizalmam és a nehezen elviselhető makacsul hozzám tapadt negatív tulajdonságok is kibővítik azt a bizonyos halmazt, melynek láttán - megismerésemkor - menekülőre fogják az emberek. Nem csodálom, ha senki sem elég kitartó az életemben, én sem teszem. Amelianak nincs választása, más körülmények között rendelték hozzám. A kollégák és bajtársak közeledését élből elutasítom, ha mégis fontolóra venném barátkozó szándékukat, csak az illem, nem a szív szólna belőlem. Az áldozatok, sérültek személyeiben pedig magától értetődően nem életre szóló barátságokat keres az ember, sem pedig kötődési lehetőségeket. Aktaként szerepelnek az asztalomon, semmi több nem dukál hozzájuk, főként nem érzelmek. Mégis, akadnak ritka alkalmak, amikor a pajzson törésvonal keletkezik és végeláthatatlan szilánkokra töri azt, anélkül hogy bármiféle egyéb hatással lettem volna rá. Antoniaval is ez történt. Nem tudtam volna nemet mondani a meghívására, mert nemes egyszerűséggel azt az érzést kelti bennem, hogy megbízható. Követem a lakásban. Nem nézek szét, egyáltalán nem figyelek a részletekre. Nem nyomozni vagyok jelen, sem pedig következtetéseket levonni. Gyermekem nincs, nem tudom milyen körülményeket teremt egy otthonban, ezért nem ítélkezhetek, ha belebotlok valamibe, ami számomra nem odaillő. Így inkább csak a beszélgetésünkre koncentrálok és annak tartalmára. Antonia életében - a munkám miatt - eléggé tisztában vagyok, ami kissé egyoldalúsága miatt ingerli a beszélőkémet, hogy bevonjam a magánéletembe. - Nagyon sajnálom. - feleletem szűk, de őszinte. Nem hiszem, hogy szüksége van rá, hogy jobban boncolgassuk a barátnője állapotát, foglalkozik vele ő épp eleget gondolatban és a mindennapokban is. Sokszor az élet olyan ember fölött tör pálcát, akik nem érdemelnék és azok lubickolnak tovább a jóban, akiktől örömmel elvennénk. A munkám során napi szinten tapasztalom. Mosolyogva fogadom a beszélgetésünk finomított verziójának indulását. Nem bánom, ha nem kell magázódnunk. Eleget teszem napközben. Kész csoda, hogy a testvéremet még nem kezdtem el 'Üdvözlöm'mel köszönteni, mikor hív. - A csokira sosem mondunk nemet. - nevetek lágyan, és már teszem is le valahová (ahová szabad) a bögrét, hogy hasznosítsam magam, ha engedi. Amíg ő az ételt készíti, addig én (némi irányítással) a sütit tálalom. Bazsalyogva a gondolatán, hogy a mai fiatalok már a csokit sem szeretik! - Köszönöm. - préselem ki magamból, mielőtt megfeledkeznék arról, miért is juthattam most csokoládéhoz. Jobb is így. Nem szeretek az életemről beszélni. - És sajnos nem vagyunk elegen, hogy megállítsuk őket. Minden hivatásosra eggyel több jut, mint amennyit elbírunk. - vállat rántok. A magam részéről legalábbis tartom ezt az állítást. Fel sem foghatom, hogyan vagyok még mentálisan józan annyi kaotikus és torz, kegyetlen és mocskos bűntett után. Ezekre nincs mentség. Semmilyen erőszakra nincs mentség. - Köszönöm szépen! Rajta vagyok minden erőmmel. Csak az a baj, hogy ő is. - büszkén bólintok, nem mintha lenne mire az elhatározásomon kívül, enyhén még az orrom is felcsípem. Tényleg kevés a nyom, bizonyíték híján vagyunk - tárgyi! -, így ennél fogva mintha tűt keresnék a szénakazalban. Bárhonnan előbukkanhatna én pedig fel sem ismerném őt. - A szüleim még egészen kicsi koromban haltak meg. Egy autóbalesetben. A húgommal a nagyszüleinkre maradtunk. Az, aki a hibázott kábitószer alatt állt és nem csak, hogy tudatmódosítót szedett be, még körözték is. Éppen menekült... - már képes vagyok töretlen hanggal beszélni róla, anélkül, hogy rezignálnék egy pillanatra is. Nehezen sikerült megküzdenem ezzel a tudattal. De csak, hogy más kislányok ne jussanak a sorsunkra, vagy csak mert megláttam a sötétben a szépet, nem tudom. Ráhagyom Antoniara, hogy eldöntse, végül is miért lettem ügynök. Enyhén hátradőlve hallgatom, ahogy mesél a helyzetükről. Közben nonverbálisan kérdezem, miben segíthetek a vacsora végett, ha lehet. Nem tudom eldönteni a szavaiból, hogy bánja, vagy örömét leli-e ebben a helyzetben. Megértem, hogy a körülmények miatt nehezére esne valaki mással is osztoznia az otthonán, a szabadidején, ugyanakkor azt gondolom, hogy arról megfeledkezik, kevesebb teher jutna négy vállra, mint kettőre. - A gyerekek... Lehet, hogy időnként be kéne őket vonni egy-két nyomozásba, persze csak a bababarát verzióba. Hamarabb rájönnének, mint mi, hogy ki a tettes. - szórakozom kissé. - Mindenféle rossz szándéktól mentesen, azért kötelességemnek érzem közölni, hogy az élet fölötted is elhalad, és bár iszonyatosan tisztellek azért, amit teszel, nem szabad elhanyagolnod a sajátodat sem. - abból csak egy van. S mondta ezt az, aki szintén félretette az övét, mintha a parkolóban állva megállna és hagyná, hogy ott és annyit pihenjünk, amennyire csak szükségünk van. - De persze nem ítélezem, nem is okoskodok. Én is hasonlóan élek most. Magányosan és jó ez így. Lehet, hogy vennem kéne egy kutyát. - intek felé a bögrével, mielőtt kiinnám az utolsó kortyokat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jobb így, mint Wyatt mellett volt - mert nem. De azt sem mondhatom, hogy kínok között telnek a hétköznapok. Egyszerűen csak telnek. - Semmit nem tudok a kutyákról. - vallom be, némi somolygással, hátha egy kis mosolyt varázsolok az ő arcára is.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Szeretek a konyhában ténykedni, mert azokra az évekre emlékeztet amikor a nővéremmel felforgattuk a konyhát, hogy valami süteményt rakjunk össze. Sok közös vonásunk nem volt, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy nem vagyunk vér szerinti testvérek, de a személyiségünk is nagyban különbözött egymástól. Nata kalandvágyóbb természet, míg én jobban ragaszkodom a saját komfortzónámhoz. Könnyebben is alakít ki kapcsolatokat vagy ahogyan ő mondogatta vidáman: ki-be esik szerelembe. Az aggodalom csak ritkán volt partnere, ami nálam sokszor már hű társnak volt számítható, de mégis jól kijöttünk. Ezért is értékeltem igazán amikor akadt olyan ami mindkettőnket közösen érdekelt, hiszen ezekben a pillanatokban erősebbnek éreztem a kötelékünket. Aztán összeköltöztem Staceyvel, akinek a főzés nem volt a kedvence, de Nikki miatt megtanult jó pár fogást. Azonban amikor tehette, egyből átpasszolta nekem a konyhai sürgés-forgást, én meg jutalomként bezsebeltem a dicséreteiket. Ezért sem esik most nehezemre a spagettivel is foglalkozni amíg Jenniferrel igyekszünk jobban megismerni egymást. Az első találkozásunk körülményei nem feltétlenül voltak előnyösek ehhez, hiszen amit akkor megtudhatott rólam, hogy milyen ügyesen tudom a pánik ötven fokozatát váltogatni. Ezek után szeretném azt hinni, hogy nem csak ennyiből áll összesen a személyiségem. A tésztával lassan elkészülök és most már a hússal is elkezdek foglalkozni, de közben Jennifer szavait sem tévesztem figyelmem elől. Felajánlom neki a hűtőnkben lapuló édességet amit nagy örömömre elfogad, én meg mesélek egy kicsit Staceyről mielőtt a munkájának árnyoldala kerül elő. Túl sok mostanában a rosszat akaró ember és a bizakodás a magam fajta civilben ott lapul, hogy idővel ezek megkapják amit érdemelnek, de helyükre érkezik három másik. Mintha sose lenne vége. Egy apró fintorral fogadom Jen ezzel kapcsolatos megjegyzését. - Azért jó tudni, hogy vannak olyanok, akik mindent megtesznek ellenük. - célzok itt most rá is. Nem ők tehetnek arról, hogy az embereknek egyik napról a másikra elmegy az esze. Egy süteményes villát adok át neki az édességhez és magamnak is előhalászok egyet, hogyha időközben megkívánnám a tortát. Egyelőre viszont beérem a készülő étel illatával is. Mindannyiunknak megvan a maga gyerekkori sztorija, de nem mindegyikünk ússza meg olyan esemény nélkül, ami örökre meg ne pecsételné a jövőt vagy a meghozott döntéseket. - Ez szörnyű lehetett. Borzasztóan sajnálom Jennifer. - szólalok meg őszintén, de már kezdem érteni a választását. Engem egy tündéri édesanya nevelt, aki minden erejével azon volt, hogy apa baklövéseiről elvonja a figyelmemet ameddig csak lehetősége engedte. Aztán mikor anyagilag nem tudta tovább cipelni az egyedülálló anyák terhét, akkor ahhoz a családhoz kerültem, ahol dadusként dolgozott és akik már addigra családtagként kezeltek minket. Craig és Melissa Maynard voltak azok, vagyis Natalia szülei. Olyan anyával mint Juliet Ortiz és a Maynard családdal minden túlzás nélkül szerencsésnek mondhatom a gyerekkoromat. - Nyugtass meg, hogy sikerült elkapniuk és sosem szabadult ki a tettes. - Bár a szüleit nem hozhatja vissza, de a tettes elkapásának ténye legalább egy tudat, hogy eggyel kevesebb van az utakon, aki árthat másoknak. Nikkiről szívesen beszélek és merülök el abba, hogy milyen megfigyelői képességekkel is rendelkezik, Jen pedig ezt egyből tovább is vezeti. Elnevetem magamat emiatt, mert valami egyből eszembe jut, de előtte hálás fejcsóválással jelzem, hogy megoldom a főzést. - Ez tetszik! - élénkülök fel. - Most el is képzeltem két kis lurkót méretes napszemüvegben, meg jelvénnyel, ahogyan beállít nagy komolyan és csak annyit mond: itt az ovizsaru, kezeket fel, le van tartóztatva. - játszom rá az egészre, de közben tovább is szórakozok ezen. - Számukra minden annyira egyszerű még és szép, így egyből kiszúrnák, ha valami nem stimmel. - nem úgy mint nekünk. Mire elérjük a felnőtt kort addigra már az is gyanús, ha bókolnak nekünk. - Nem, persze, ez így igaz, és magamat ismerve tudom jól, hogyha találkoznék olyannal, könnyen el is lehetne csavarni a fejemet. De érezted már úgy, hogy sosem koncentráltál úgy igazán magadra? - teszem fel a kérdésemet elmerengve ezen. - Így elmondva furán hangzik, de mindig úgy érzem, hogy még formálnom kell magamat, mielőtt mást is beengednék az életembe, mert még valami hiányzik, nem jó. Az is kérdéses, hogy létezik-e egyáltalán az az állapot, amit keresek. - vonok vállat tanácstalanul. - Két évig volt lehetőségem egyetemre járni mielőtt abba kellett hagynom. Mentősnek tanultam és még azóta is egyik nagy álmom. - mosolyodok el ezen. - Az évek alatt többször is ott voltam, hogy munka mellett újrakezdem, de valahogy sosem volt jó pillanat rá. Ez egy olyan elszalasztott lehetőség, amit azóta is rendkívül bánok. - mesélem el neki és remélem nem untatom őt a részletekkel. Foghatnám arra, hogy Natalia lelépése a legfőbb indokom amiért abbahagytam, hiszen valahogy meg kellett tartanom a lakást, és az akkori munkámmal nem fért volna bele a keretbe. De ugyanakkor tudom, hogy elég lett volna felhívnom Craiget ennek érdekében és segített volna. Talán Natalia volt a hibás, de inkább én meg a büszkeségem. Anya arra tanított, hogy mindent meg tudjak oldani egyedül az életben, mert miután apa börtönbe került, ő is magára maradt. Én ezt oly tökélyre fejlesztettem, hogy azóta is kényelmetlenül érint a segítségkérés. - A kutya nagyszerű ötlet. Ha gyakorolni szeretnél, szólhatok Pattynek, hogy hozza át Mázlit. Az egyetlen férfi aki évek óta először rabolta el a szívemet. - szórakozok ezen. - Ez legyen a legkevesebb. Belejönnél. - biztatom. - Kérsz valamit inni? - pillantok most az üres bögréje felé érdeklődésem során.
Az autó lassan megszokott helyem lett duzzogáshoz, lelkizéshez, mentális összeomláshoz, szívből jövő síráshoz és diéta-gyilkos faláshoz is. Hiába a szénhidrát valahogy karöltve követi a bánat színpadias fellépéseit. Csak időnként, hullámokban tör rám ez a fajta szomorúság, de hagyom, hogy átjárjon, megélem. Általában összevonva, egymást követik ezek a tevékenységek, a sorrend persze borulhat. Tudom, hogy semmi okom panaszra, egészen jó életem van. Mégis, ha a rádióban finom, melankólikus dallam hívogatja véka alá rejtett érzelmeimet, vagy meglátok egy boldog, igazán boldog párt valahol magam körül, eszembe jut, ami nekem már nem adatik meg. És amikor ez megtörténik, borul minden. Minden. Innen kellemes a rálátás a városra, az emberekre, és kifogás lehet a dugó, a megfigyelések, bármi, ha ismerős rajtakap. Ugyan, ki szeretne egy szűk, sötét, néma szobában depizni, amikor választhatja helyette New York nyüzsgő utcáit? Csináltam. Egy fél éven át. Hibáztattam őt, hibáztattam magamat, mindenkit. Tulajdonképpen visszatekintve az eltelt két évre - mióta nem ő jelenti a mosolygásom forrását, melyek ritkultak, mióta nincs mellettem - nem vagyok benne biztos, hogy végig őt okoltam. Talán egy idő után már inkább magamat, hogy olyan rondán faképnél hagytam, esélyt sem engedve a békülésre. Mely' gondolatától gombóc duzzad a torkomban, erőfeszítést kell tennem rá, hogy elnyomjam. A büszkeségem, makacsságom falai mögé bújtam, ahonnan talán már nincs ember, aki kimenekíthetne. És ebből következik, hogy boldog befejezés sincs. Nekem minden szempontból Wyatt a tökéletes befejezés. Minden esélyt megragadok a figyelemelterelésre, bármennyire csúnyának hangzik ez a kifejezés. Két éve fuldoklom, könnyebb? Nem. Nehezebb. Napról napra nehezebb, hogy nem tudom, jól van-e, meg van e még az a csillogás a szemeiben, mikor összerakott egy elméletet a nyomozások alatt és megtörtént a beteljesülés, hiszen igaza lett? Fogja e valaki más a kezét? Mi történt az otthonunkkal? A ruháimat vajon kidobálta? Ahogy a desszertet pakolászom/tálalom, bevallom eszembe jut, hogyan osztoztam vele minden süteményen, fagyin, bárhol is voltunk éppen. Ilyenkor hiányzik - máskor csak nem gondolok rá. - Igen, szerintem is jó, hogy páran próbálkozunk. Igazából elég sokan választják ezt az utat. - vállat ejtek, ahogy belegondolok az Akadémián mennyi fiatallal találkoztam legutóbb. Sokan persze végül lemorzsolódnak, mert elég egy baleset, egy lelkettipró eset, vagy csak egy fenyegetés, mely érintheti számunkra fontos személyek életét is, és kész. Vége. Sosem hibáztattam egy visszavonulót sem. Volt időszak (még gyakran most is), mikor nekem is eszembe jut, hogy hétköznapi hivatás mellett talán boldogabb életet élnék. - Kicsi voltam, alig emlékszem. - nem szeretem azt felelni, hogy semmi baj, mert ettől jelentéktellenek tűnik. Holott egy egész életet, két életet formált és vele együtt még több másikat, ami akkor történt. Tényleg nincs túl sok emlékem a szüleimről és valóban traumatikus nyomokat hagyott bennem és - hiszem, hogy - a testvéremben is, de felnőttünk. - Mh-mh. - megrázom nemlegesen irányba a fejem, felelve; sosem szabadult ki a tettes. A férfi még mindig cellák mögött ül. Gyakran utána nézek, él-e még. Tudom, hogy így van. Némi elégtételt érzek, bár oly' soványka a nagy egészhez képest, hogy szinte fel sem ismerem a tömény fájdalom mellett, melyet hozzá és a nevéhez kötök. Örömmel beszélgetek Nikkiről. A rengetes rossz között egy üde szín folt, habár ismeretségünk röpke és felszínes, minden történetből jobban tudom fejben formálni a jellemét - ami nagyon is kedvemre való, szimpatikus nekem. - Tökéletes szimatuk van. - reagálok még a nevetésem utórezgéseit élve. Nagyon tetszik a jelenet, amit felelevenített előttünk. A gyerekeket ügyek kapcsán ismertem még. Láttam, milyen erősek, rugalmasak és motíváltak, ha a rosszfiúkról van szó. A lélektörést persze nem kockáztatnám magam sem, de elméleti síkon valahogy volt értelme eljátszani a gondolattal. Kissé féloldalas pozícióban hallgatom őt. Aprókat bólintok ott, ahol szavakkal nem szeretném megszakítani, de érzem, hogy választ vár tőlem. Kissé meglep, hogy mentős szeretett volna/szeretne lenni. Azt hiszem, hiába vagyok nyomozó, a viselkedéselemzéshez semmit sem értek. Egy puha, szelíd mosollyal takarom el gondolataimat. - Éreztem már magamat így, vagy legalábbis nagyon hasonlóan. Tartósan én is két éve próbálok magamra koncentrálni, de az igazság az, hogy nem önszántamból. Így alakult, én pedig egy kicsit gyáva is voltam, hogy megpróbáljam megoldani a problémákat és önző is, mert csak magammal foglalkoztam. És ezeknek lett a következménye az, hogy most csak sodródom az árral. Tehát nem pontosan olyan helyzetben vagyok, mint te, de magát a tematikáját értem a helyzetednek. - próbálom nem részletezni a gócpontokat, inkább csak osztani az empátiát és éreztetni, hogy hasonló helyzetben vagyunk. - Mentős. Nahát! - széles mosollyal reagálok végül erre is. - Évek múlva talán pont egy helyszínen futunk majd össze. - bár nem szívesen viccelődöm efélével, most sem a humor mozgat, inkább a remény, hogy az álma beteljesül és azt csinálhatja majd, amit szeretne. Semmi sem fontosabb az életünkben ennél. - Azt mondják, egy gyerekre sincs tökéletes alkalom, de én rávarrom ezt körülbelül mindenre. Szerintem sosincs tökéletes pillanat, az ember csak belevág. - próbálom bátorítani, bár nem hiszem, hogy pont az én szavam fogja elindítani ezen az úton, egy próbát megér a részemről. - Nagyon aranyos vagy, de még csak barátkozom a gondolattal. Szegény kutya lehet megvadultan menekülne, ha meglátna. És persze miattam nem kell! - játékosan billegtetem jobbra-balra a fejem, de van ebben némi valós félelem részemről. Sosem volt saját állatom. Pedig a hűség számomra mintaértékű, lehet hogy éppen erre a kapcsolatra lenne szükségem. - Valami erőset ihatunk? Nem vagyok válogatós. - inni sem szoktam, csak bort, azt is csak a magányos vacsorákhoz. - Nikki mi szeretne lenni? - kíváncsiskodom.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Egy kezemen képes lennék megszámolni mennyi embert nevezhetek ténylegesen barátnak. A többségük kolléga hol az étkezőből, hol a szállodából, akikkel jól kijövünk ugyan, de az ismeretségünk mintha megrekedne ezeknek a helyeknek a falai között és köddé válna mihelyst a külvilág akàr egy leheletnyit is megérintené. Nem mintha én is azon lennék, hogy ez változzon, mert a szoros kötelék ellenére még ismerem őket és tudom jól, hogy előttük meg kell vàlogatnom a szavaimat vagy lakat alatt őriznem a magánéletem történéseit. Egyszerűen nincs meg a bizalom, amit az ember lánya érez, ha a másikkal beszélget, de mint mondtam, velük kapcsolatban mintha ez így lenne rendjén. Ezt leszámítva barátságos személynek tartom magamat aki ha kedve és mondanivalója van, könnyedén merül beszélgetésbe bárkivel. Aztán ott vannak azok az ideges alkalmak amikor be nem áll a szám és egyik mondat félúton átcsap a másikba mielőtt az akár el is érhetné az értelem szintjét. És hogy mit akarok ebből kihozni? Valójában azt, hogy Jenniferrel most kikapcsol a beszélgetés. Már az első találkozásunk alkalmával is szimpatikusnak tűnt számomra, aki szavaival és hozzáállásával megteremtette azt a fajta nyugalmat a káosz közepén, ami mentőkötelként funkcionál. Pedig nekem tehetségem van hozzá, hogy egy szitut percek alatt a személyes poklommá vàltoztassam át, ami nélküle vagy más ügynök mellett biztos megtörtént volna. A mostani beszélgetésünk körülményei ennél jóval nyugodtabbak, de a felé érzett szimpátia azonban most sem hagyott alább, sőt, percről percre növekszik. Szóba kerül a munkája és a szülei is, ami némiképp érthetőbbé teszi miért döntött végül a hivatása mellett. Ettől nem lesz kevésbé borzalmas ami vele történt, melyet csak halvány fogalommal tudnék elképzelni. Nem vesztettem el szülőt, nem érthetem ennek fájdalmát, de már a pillanatnyi gondolata is kellemetlenül csapódik le bennem. Apám nem számít; ő nem elveszett, lemorzsolódott. Iránta más féle érzések tombolnak bennem. Tudom jól, hogy Jen munkája közel sem gyerekeknek való, de gondolatban eljátszani ezt az idealizált világot meglehetősen szórakoztató, és az én bennem lakozó idegességet is lassan feloldja. A kezdetben mindig ilyen. Vajon képes leszek megkedveltetni magamat vagy olyat mondok amitől világgá rohan? Nem tart majd unalmasnak? Mert ugyan az én életem nem unalmas, de sem egy kalandokkal teli utazás aminek irigylésre méltó részleteibe elmerülhetnénk. Sokszor ugyanaz: munka munkát követ, de a köztes részek kikapcsolnak, boldoggá tesznek. És talán a kötelezettségeim óráiban is akadnak érdekes vendégek, vevők akik emlékezetessé teszik az ottlétet. De ez nem minden napra érvényes, így attól tartok, hogy idővel majd kifogyok a témából. És igen, ennek az esélye terjed el bennem, és tart idegesen amíg el nem érkezik az a pont, ahonnan már nincs okom aggodalomra. Nekem talán most érződik ez, melyre jobb bizonyíték nem is kell, minthogy a jövőbeli dilemmáimról fecsegek Jennifernek. Valami, amit elszalasztottam és amiről nem tudnám biztosan azt állítani, hogy akarom. Tudom milyen érzés vàgyni valamire úgy, hogy a lényedből ki tudnál bújni csakhogy a tiéd legyen. Ha a párkapcsolatokról van szó egyszerűen nem érzem ezt, de a félbe maradt egyetemi éveimet még mindig gyászolom. - És ha belegondolsz, vissza tudnád még kapni azt amit akkor elengedtél vagy nincs már esély rá? - nem tudom pontosan a részleteket, de vannak azok a dolgok amiket már lehetetlen megjavítani és olyan is, mely megér egy újabb esélyt. Én is elmerengek a mentős énem létezésén és bevallom, kedvemre van az elképzelés. - Minden megtörténhet. - és remélem is, hogy így lesz. Bár a körülmények nem éppen szerencsések, de jó lenne ott tartani, ahol ez a vágyálom nem csak folyamatosan az álom-kategóriába marad. - Valóban nincs. - mosolyodok el halványan erre. - Egyszer talán majdnem összejött. Mármint nem a gyerek, hanem valami komolyabb. - javítom ki magam gyorsan. - Volt egy srác Cole, akivel mondjuk úgy ide-oda ingáztunk aközött, hogy lesz valami kettőnkből vagy sem. A barátságunkat élveztük, de mindketten szerintem akartunk többet ennél, szóval érted, nem mertünk lépni. - emlékszem vissza. - Aztán Cole kapott egy irtó jó munkalehetőséget Vancouverbe és annyi lett volna a dolgom, hogy vele megyek. Ha akkor ott leszek a reptéren, megpróbáljuk együtt, ha nem.. - vonom meg a vállamat és magamra mutatok. - Szerintem megadtam neki a választ, de sokszor eszembe jut azóta is, hogy lehet hibát követtem el. Nem tudom most már és úgy tudom lett is valakije, így nem is számít. - mosolyodok el, mert nem bánt, - most már nem - csak az a fránya mi lett volna ha..? - Azért csak egy szavadba kerül. - ajánlatom érvényességét így is kifejezem. Mázli nem egyszer járt már nálunk Nikki kedvéért, ezért nem lenne számára ismeretlen terep. Kérdésére bólintok, aztán már fordulok is egyet a sarokban lévő kis székért. - Ahogyan Nikki egyre növekedett úgy Staceyvel kitaláltuk, hogy olyan helyre rejtünk el mindent, ami neki nem való, ahol nem is éri el. Meg lassan már én sem. - nyújtózok egyet, majd félretolom az egyik kávés dobozt. - Ő egy tíz centivel majdnem magasabb tőlem. - jegyzem meg. - Szóval van itt neki bor.. - veszem le, majd Jen felé fordulok. - Átveszed kérlek? - ha segít azt egyből megköszönöm neki, majd tovább nézelődök. - Sima whisky meg kétféle ízesített vodka. Egyik eper-citrom, másik meg ha jól látom áfonya? Utóbbi kettőről azt se tudtam, hogy létezik. - morfondírozok. - Szóval mit adhatok? - kapaszkodok meg a szekrény ajtajában, nehogy egy szinttel végül lejjebb zuhanjak Mrs. Wesley konyhaasztalára. - Nikki még sok minden. Két héttel ezelőtt még cukrász, de egyik nap azt mondta, hogy újságíró. Hogy honnan jött ez neki? - tanácstalanságomban vállat vonok, majd ha Jennifer választott akkor leveszem a megfelelő italt, hogy le tudjak innen mászni.
Gondolom, ez lehet az, amit barátságnak neveznek. Igaz, hogy egyelőre esetlen, bizonytalan is és csak kezdetleges, de így indul. Sosem építettem fel igazán egyet sem. A testvérem kézen fogva elkísért jóformán születésétől kezdve, nekem pedig sosem volt meg az érzés, hogy több barát kellene mellette. Később másvalaki személye pedig pont jó és pont elég, igazán tökéletes társaságom volt éveken át ahhoz, hogy úgy érezzem, nincs szükségem más, új személyekre az életemben. Kissé - eléggé - bezáró, bizalmatlan vagyok egyébként is. Amikor megszűnt az állandó jelenléte annak, akiről azt gondoltam végeláthatatlanul, visszavonhatatlanul mellettem lesz - jött a felismerés. Egyedül vagyok. Amelianak is van élete, nem kebelezhetem be saját magamnak, hogy mindig kész legyen rám. Talán akad még egy-két jelentőséggel bíró kapcsolatom a munkám során, de igazán barátnak neveznék mást. Hiszen a barátok megosztanak egymással mindent, jót, rosszat egyaránt. Arról, miért költöztem (Amelia után) New Yorkba, hogy mi zajlik le legbelül, senki sem tud. Antonia kérdése viszont elgondolkodtat. Egy fél percig nem is válaszolok rá, időt kérve némaságom által. - Bármit megtennék azért, hogy visszakapjam azt, amim volt. - hiszen mindenem megvolt, mielőtt. - Ha nem lennék ennyire makacs, ha lenne kellő bátorságom küzdeni hozzá, vagy csak szembe nézni azzal, aminek a leküzdése meghozhatná, hogy visszakapjam... Nem tudom, hogy vissza tudom-e kapni még, mert ez nem csak rajtam múlik. És ha vissza is kaphatnám, olyan lehetne-e, amilyen akkor volt, vagy egy összetört valami, aminek már csak éle van és vág, de nagyon csúnyán... - értem a házasságunkra, miután ennyi terhet cipelt. Mindig azt gondoltam, lesz idő, amikor visszatalálunk egymáshoz. Legalábbis fél év után hittem benne. Hogy várni fog, hogy én majd egyszer csak visszafordulok, de ahogy kimondom magamban, már ostobának tetszik. Miért várna bárki valakire, aki határozottan kimondta, hogy vége? Talán csak abban a hitben voltam, hogy ahogy a Föld a Nap körül kering, olyan biztosak vagyunk mi egymásnak. Tudtam, hogy ott lesz. Valahol, valamikor. Egy kissé kusza válasz, elhatározom, hogy később ki fogom fejteni, de nem most. Még nem. - Ne add fel az álmodat. Mindig azt mondta nagyanyám, hogy: "Egyszer élünk". És ilyenkor megszólalt a papa: "Nem. Egyszer halunk meg, mindennap élünk." - somolyogva nosztalgiázok, egyfajta bizakodást is csempészni a szavaimba. Bízom benne, hogy egyszer még látom rajta a keresztesek felszerelését. - Ilyenkor a bölcsebbek talán olyasmit szoktak válaszolni, hogy minden okkal történik. Talán éppen Nikki miatt kellett akkor itt maradnod. - puhán vállat ejtek, nem a nemtörődömség a forrása, inkább a tudatlanságomé. - Nem szabad azzal foglalkozni, hogy mi lett volna, ha... Legalábbis egy ideje én is ezt mantrázom. - mosolyogva nézek fel rá. Olyan képmutató dolog ez a részemről, hiszen mikor magamra zárom az ajtót és leülök a tévé elé, én sem foglalkozom mással. Illúziókat gyártok egy életről, ami végül nem lett az enyém. - Köszönöm szépen. - játékosan megingatom a fejem mellé. Megtisztelve érzem magam, hogy a kedvemért mozdítanának egy négylábút. Rögvest segítségére sietek, amikor az italok kerülnek terítékre. Csendben hallgatom a kínálatot, bár nevethetnékem támad, hiszen számomra már az első kezébe kerülő üveg is tökéletes társam lett volna, finom kedélyjavító. Apró grimasz, majd némi hezitálás után végül másikra esik a választásom. - Eper-citrom, olyat még nem ittam. - kissé eltűnödöm - Hacsak nem valami különlegesebb alkalomra tartogatnád. - természetesen közben továbbra is segédkezet nyújtok számára, amiben csak lehet. - Kreatív ötletek. - murisnak tartom a fantáziavilágát. Nem ismerek gyerekeket, legalábbis túl sok talajcirkálóhoz nem volt közöm életem során, ha volt, bár ne lett volna... Hisz mind a hivatásom hozadéka volt. Elgondolkodva foglalok végül helyet, majd egy mély levegővétel után úgy döntök, megosztom vele egy és legnagyobb titkomat. Ha akarom, hogy ismerjen, akkor több akarok lenni számára a jelvényemnél. Minden hibámmal együtt. És ez nem időköltésnek szánt téma, komolyan meg szeretném vele osztani. - A férjem az, akiről beszéltem. - beleborzong a teljes belsőm, mert lassan már Amelianak sem beszéltem róla, úgy másfél éve. - Vele kerültem egy igen nehéz helyzetbe. - bontom meg az italt, ha engedi nekem. Nem csak, hogy szomjas lettem, de az izmok utána ellazulhatnak, a tudat belesüppedhet a szer által kínált puha némaságba, mielőtt színkavalkádot teremt az érzelmisíkon.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Nagyon könnyű elmerülni egy olyan ábrándképbe melyet a másképp meghozott döntéseink formálnak. Mert elegendő csak egy változót hozzáadni vagy kiszedni a képletből és teljesen más végeredményt kapunk. Nincs garancia arra, hogy jobbat vagy rosszabbat, de amíg a képzeletünk csapdájában maradnak ezek a gondolatok addig valamiért mindig úgy érezzük, hogy egy hatalmas lehetőséget hagytunk ki, ami többet vissza már nem hozható. Jennel is ezekbe a témákba megyünk bele, én pedig figyelemmel követem végig ezzel kapcsolatos véleményét, mely most engem is ugyanúgy elgondolkoztat. Van amit tényleg nem éri meg újrakezdeni, de akadnak azok a második esélyes esetek, ahol talán érdemes kockáztatni. Konkrétan nem tudom, hogy részleteiben mi járhat a fejében, ezért csak tanácsot is felszínesen és némi tapasztalatból tudok vele megosztani. - Valójában nem lenne már ugyanolyan, ha visszakapnád. Ez tény. Ami történt megtörtént és ott is marad. De ez nem jelent egyet azzal, hogy ne lehetne ettől még jó. - tanácstalanul vállat vonok. - Viszont mint mondtad, nem csak rajtad múlik, de úgy gondolom, ha már mindketten igazán benne vagytok és akarjátok, akkor az újrakezdés is némiképp egyszerűbb tud lenni. - fejtem ki neki az én álláspontomat. Nekem egyértelműen Cole az, aki egyből uralma alá veszi emlékeimet, kihez fűződő kapcsolatomat nagyjából össze is foglalom társaságomnak. Mert valójában ennyi a lényege. Elszalasztott lehetőségek, hogy a barátságunk töretlen maradjon. Aztán végül se ez, se az nem maradt meg. - Tudom, persze. Én sem gondolom másképp, mert magamat ismerve ha annyira akartam volna ezt az egészet kettőnk között már előbb ott lettem volna a repülőtéren, mint ő. De nem így történt. - haloványan elmosolyodok erre, de a nagyszülei mondása egyből magával ragad és a hangulatomat is kissé feldobja. - Ez tetszik. - élénkülök fel. - És ígérem nem fogom amíg egy kicsi esélyt is látok rá. - fűzöm még hozzá, hogy ezzel is jelezzem: nem adom fel ilyen könnyen. Csak még teszek néhány kerülőt előtte, amíg úgy nem érzem ideje lépni. Alkalomadtán megesik, hogy Staceyvel itthon megiszunk valamit. Talán egy jól sikerült nap vagy kikapcsolódás okán történik. Esetleg pont az ellenkezője és azon vagyunk, hogy minél előbb elfelejtsük a hazaérkezésünk előtti kínkeserves órákat. Bármi is legyen az indok, de valamilyen ital mindig akad itthon. Így mikor Jennifer felteszi azt a bizonyos kérdést, akkor már tudom hova kell másznom megoldásért. Fel is sorolom aztán, hogy miből élünk, ő pedig végül rá is bök a neki szimpatikusra. - Bevallom én sem. Stacey mániája minden újdonságot megkóstolni. Olyan mellettem mint egy tesztbábu, aki megkímél az étel-ital okozta csalódásoktól. - nevetek fel. - És ne érts félre, hálás is vagyok, de ez itt.. - mutatom fel az üveget és enyhén oldalra biccentett fejjel fel is mérem azt. - Ez fogalmam sincsen milyen lehet. - fejezem be a nagy monológomat, aztán lemászok most már a szekrényről, de előtte mindent visszarendezek az eredeti helyére. Majd veszek valami másfélét neki oda, amit kedvére kritizálhat. Mert abba a verzióba bele sem akarok gondolni, hogy ne kövessem végig amint kincskereső térképet csinál a konyhánkból. Felvetésére a fejemet ingatom kezdetben, de válaszomnak már csak a poharak kiszedése közben adok hangot, melyek közül egyiket Jen elé rakok le. - Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. De átadom neked a kezdeményezést, hogy kitalálj egy nevet. - ajánlom fel, majd neki és magamnak is töltök a rózsaszínes árnyalatú italból és koccintásra emelem poharamat függetlenül attól, hogy felcímkézzük a jelenleg zajló alkalmat vagy sem. Nikkit illetően nekem is mosoly kerekedik az arcomra, de azért az ételről sem feledkezem meg. Ugyan kell azért még némi idő neki, így most van lehetőségem teljes figyelmemet újra Jennek szentelnem. Észre is veszem egy röpke másodpercre, hogy valamin nagyon töpreng, de mivel az is lehet csak én értettem félre valamit, így hangosan nem merek rákérdezni. Végül ő az aki beenged gondolatai mögé a férje említésével, én pedig egyből fejben összerakosgatom a korábban elhangzott és a férfihez kapcsolódó részeket. - Oh, minden világos! Szabad érdeklődnöm mi történt vagy túl intenzív az érzés még, hogy mesélni tudj róla? - érdeklődöm kedvesen, mert nem akarom a kedvét most elrontani ezzel. Vannak esetek amikor segít hogyha szavakban formáljuk meg az érzéseinket, de olyan is, ami se nem könnyebb, se nem nehezebb, csak feltépi a régi sebeket. Nem akarnám, hogy Jen is ily módon érezzen, habár tehetségem volt ahhoz, hogy olyan témákra tereljem a szót, ami gyorsan odavág a hangulatnak.
A szavaival telitalálatot mér rám. Hirtelen ólmos bánatot érzek és egy kevés csalódottságot. Tisztában vagyok vele, hogy Antonia támogatni, lelkesíteni kíván a szavaival, de attól félek - és ez a felismerés brutális erővel taszít le a mélybe - nincsen visszaút. Nem jóvátehető egyikünk baklövése sem. Mert együtt romboltuk le a várat, amit csodaérzésből építettünk fel. Nekem nem volt olyan ember az életemben, mint ő. És határozott bizonyosággal állítom, hogy nem is lehet. És ha őszintén válaszolnom kellene a feltételezésére, a válasz szürke és rideg lenne. Akarja-e? Képtelenség megmondani. De elegendő ok lenne az elvesztése egy életreszóló magányra? Nem lennék egyedül. Szánalmas indok igazából a családalapításra a rettegés a magánytól, de be kell valljam elgondolkodtattak a jövőm alakulásának lehetséges forgatókönyvei. Elviselni valakinek a kellemetlen megszokásait, berögzüléseit és belesimítani az életét az enyémbe... Miközben folyamatosan egy szellemférjhez hasonlítgatnám. Arról nem is beszélve, létezik-e olyan ember, aki elfogadja, hogy gyűrűt viselek, mégha az láthatatlan is. Kétségkívül a legnagyobb hátrány a legnagyobb előnyt is jelentené: mellettem van. - Igen, valószínűleg így van. - nem, de nem firtatom. Most még nem boncolgatom tovább ezt a kérdést, talán majd kicsit később az este folyamán visszatérhetünk rá, de idő kell, hogy feldolgozzam, amiről beszélek. Hogy egyáltalán beszélek róla. Bármiről szívesebben, nekem könnyebb témákról. - Egymásra találtatok volna, ha így van megírva, vagy mi'. - szeretnék a hangulatán dobni, mert úgy látom az emlékek olvasszák magukba. El kell gondolkodnom rajta, mi lehetne az, ami még mulatságos is. - Nekem is volt egy fiatalkori nagy szerelmem, még egészen kicsi voltam. A farm mellett laktak a szüleivel és a testvéreivel, ahol felnőttem. Nem volt igazán jóképű, de cserébe kedves volt. Évekig csak leskelődtem utána. A képességem, hogy meghódítsam addig terjedt el, hogy egy hosszú fűszálat a számba kapva utána füttyentettem és a húgom unszolására egy jól bevált farmer-dalt is énekeltem. Nem hogy semmiféle reakciót nem kaptam, többet nem is láttam. Lehet, hogy még azóta is fut... - vállat rántok, közben persze elnevetem magam. Érzem, hogy gyomorból jön ez a finom, szelíd hahotázás és jól esik. Abban bízom, számára is nyújt némi örömet a kínlódásom. Amelia természetesen nem azt tanácsolta, hogy viselkedjek úgy, mint egy igazi farmer lány, inkább hogy szerenádot ejtsek... Tizenévesek voltunk, annak is a legelején - fogalmam sem volt, hogyan kell flörtölni. És az igazság az, hogy most sem tudom. Nagyon szimpatikus a kettejük barátsága. Egészen testvére, mintha csak én mesélnék Ameliaról. Számomra ilyen fajta kapcsolat idegen nővel sosem adatott meg, bár nem is kerestem. Ennek ellenére megmosolygtat, ahogy mesél róla. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet neki és mekkora erő lakozik benne. - Kóstoljuk meg akkor csak azért is, hogy elmondhasd neki. - szándékosam nem díszitem fel a mondatom azzal a bizonyos 'majd' jelölővel, hogy úgy érezhessük, hamar lesz. Bízom benne, így is fog történni. Antonia megérdemli a legjobbat. Stacey pedig megkapta. Ha felébred, valószínűleg abba sem fogja hagyni a sírást. Nem csak a történtek miatt, de a barátnője önfeláldozó viselkedése miatt sem. - Legyen ez az Első, hogy lehessen Második. - mosolyom szélesedik, ahogy felé nyújtom a poharamat. Tudom, hogy nem én vagyok a legkreatívabb lány a csapatban, de kezdésnek abban bízom, jó lehet. S, ha már koccintottunk és megsimogatta nem csak a bensőm, de a gondolataim tárházát is a finom nedű, erőt veszek magamon, magamhoz. Várakozni hagyom, de nem a drámai hatás kedvéért, hanem mert össze kell szednem magamat ahhoz, hogy beszélni tudjak róla egyáltalán. Elpillantok valahová a szoba túloldalára, majd nedvesítek ajkaimon. - Két éve történt, tehát nem olyan intenzív. - csak mintha tegnap lett volna, annyira piszkosul beleégett a tudatomba, a bőröm alá. - Ő is ügynök, egyébként a legjobb, akihez szerencsém volt. - szomorkás mosollyal illetem jelzővel, melyet sosem tagadtam. Előtte sem, utána sem. - Kiderült, miután megoldottunk egy ügyet, hogy kémkedés céljából került a közelembe. Több éven keresztül figyelte minden mozdulatomat. Az elmondása alapján, már amennyire engedtem megszólalni, amikor ez kiderült, rögtön tudta, hogy ártatlan vagyok. Végül fegyvert fogtam rá és eljöttem, mert annyira sértve éreztem magamat. Olyan mérges lettem... - dióhéjban ennyi a történetünk. - Megpróbáltam elválni, de nem egyezett bele, szóval azóta is a felesége vagyok, de azt sem tudom hol van. Nem adtam lehetőséget, hogy megmagyarázza, de mivel ő sem adott nekem a megértésére azzal, hogy eltitkolta ezt előlem, nem éreztem fairnek. És ha legalább ő mondja el... - intek felé, ahogy javítom magam. Fontos részlet, számomra a terhelő indok. Bánatosan nézek rá, de nem csüggedten, mert a hangulatot nem szeretném végzetesen meggyilkolni. A mellkasomról egy tucat nehezék zuhan alá. Jól esik hangosan elmondani a történetemet, nem csak a koponyám falain belül rágódni rajtuk. - Nem gondolom, hogy lehetne ennek a történetnek boldog folytatása, mert azt hiszem elengedtük ezt. Az idő legalábbis ezt igazolja. - vallom be egy keserű mosollyal, mielőtt újra belekortyolok az italba, amivel kínált. Szeretnék témát váltani, de tudom, hogy beszélnem kell erről, különben meg fogok bolondulni. Amelianak nem lehet, már egy éve csendbe burkolóztam, hogy elhiggye, jól vagyok.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Szokatlan élmény most újra felidézni Cole nevét vagy arcvonásait. Amióta utoljára láttam azóta fokozatosan halványodott el emlékeimben a hangja vagy a berögzült mondatai amiket akkoriban mindig szórakozott mosollyal fogadtam. Az első hetekben félelmetes volt ezt érezni, hogy aki egykor ott volt melletted a hétköznapokban, annak jelenléte nem csak fizikailag, de lassan az emlékekből is elhalványul, viszont egy részem tudta, hogy ez így van rendjén. Jennifernek most sem úgy mesélek róla, mintha már csak az is kellemetlen érzést hagyna hátra, ha csak kimondom a nevét. Nem, ő egy fontos szereplője volt az életemnek, de boldogan őrizem meg azoknak a pillanatoknak az emlékét amiket együtt hoztunk össze. Azért a közöttünk felhozott téma miatt kihagyhatatlannak érződött a megemlítése. Sajnos mindannyiunknak be kell látni, hogy nem mindig hozunk olyan döntéseket amikkel ki lennénk békülve. És amíg ennek létezik komoly hangvételű formája is, úgy megesik hogy amit fejben elképzeltünk, az a valóságban már másképpen adódik össze. Jennifer története épp egy ilyen, amitől eleinte vidámság jelei mutatkoznak meg arcvonásaimon, majd végül nem bírom ki, hogy el ne nevessem magamat mikor a sztori eléri tetőpontját. - Ugyan már! Ennél kreatívabb úgysem lesz vele senki sem, mint te voltál. Tuti azóta sem felejtett el. - jót mosolygok ezen, mert vizuális természetemnek hála most gondolataimba befészkelte magát a Jen által felvázolt jelenet. Embere válogatja, de én biztosan nem éltem volna meg negatívan ezt a srác helyében. - Oké, ha már itt tartunk. Van kínos randi sztorid? - kíváncsiskodok. Sokszor úgy érzem, hogy nekem csak azok vannak, de utólag mindig jókat derülök rajtuk, hisz végül is mi mást tehetnék? Az édességen túl az ital sem maradhat el, melyhez végül Jen adja meg a tósztot. Két ember ismerkedése is tud egy jeles alkalom lenni hogyha végül egy jó kapcsolat alakul ki belőle. - Egyedi. Tetszik. - ezen fellelkesülve érintem poharam falát az övéhez és bátorkodom végül belekóstolni az italba is, az első két pillanat után meg nagyjából összeáll róla a véleményem. - Évekre visszanyúló szakértelmemmel élve úgy hat, hat és félre pontoznám. - öltöm magamra a kritikus szerepét és még egy keveset a hangomat is elmélyítem kifinomult akcentusom mellé. - Az eper és citrom egyvelege különös és..mi is az a szó Kedves amit keresek? - fordulok Jen felé tanácsért, de aztán egyből eszembe is jut. - Ah, megvan! Légies.. - itt már halk nevetés mellett folytatom. - Lehet egyáltalán egy ital légies? - mellékesen érdeklődöm hangom minimálisan lehalkítva és mondhatni tanácstalanul is, majd az utolsó cseppeket is megiszom a poharamból mielőtt egy torok köszörülés után folytathatnám előbb megkezdett előadásomat. - Maga milyen pontozással illetné eme élményt? - adom át a szót társaságomnak, ha már Stacey helyett mi lettünk a tesztalanyok. Stace csak annyit mond, hogy ezt ne, ez kegyetlen vagy egyszerűen felém csúsztatja az italt a ezt meg kell kóstolnod szöveggel. Én pontszámok formájában fogom vele ezeket a tényeket közölni. Jó pár házassági sztorival találkoztam már, amik persze sosem az enyémek voltak. Én ebben az elköteleződés világban olyan vagyok, mint egy természetfotós a vadonban. Megfigyelek, jegyzetelek és elcsodálkozom a látottakon/hallottakon. De hogy én közelebb is merészkedjek a veszélyhez? Azt már nem! Jennifer találkozása a házassággal nem alakult a legjobban és minél több részletet tudok meg, annál nagyobbra növekszik bennem a hitetlenkedés érzete, de egy percre sem veszítek a felé irányult figyelmemből. - Ugye ezt most nem mondod komolyan... - persze, hogy úgy mondja Antonia, miért találna ki ilyeneket? De van hogy a saját fülemnek is alig akarok hinni, ha olyanról van szó. - Hogyan..miért nem egyezett bele a válásba? Mármint bocsánat a kifejezésért, de tökre elcseszte a dolgot és még továbblépni sem enged. Mert így mindig ott van meg lesz ez lezáratlanul. - dühöngök egy sort magamban emiatt. - Én azt mondom jól tetted. Kétlem, hogy erre létezik bármiféle magyarázat amivel menteni tudná azt a sunyi hátsóját. - a fejemet csóválom erre. - Tudom, korábban bölcs és a megtestesült remény voltam ez ügyben, de a részletek határozottan nem segítették őt. - sóhajtok egyet miközben őt figyelem. Basszus. Valaki ilyet csinált volna velem az tuti nem menekült volna ilyen messzire. - Nyomozói képességeim ugyan nincsenek, mert még akadnak olyan napok amikor a lakáskulcsomat sem találom, de vannak pletykás és hatékony szomszédjaim. Egyikük ismer valakit, az ismer még egyet, az még egy másikat. Kérünk pár hetet és leszállítjuk neked a célpontot. - próbálom elvenni az élét a helyzet súlyának egy halovány mosollyal, de ez nem egyenlő azzal, hogy ne venném őt nagyon is komolyan vagy ne értenék meg minden szót amit közöl velem. - Ha számít ez valamit, szerintem jól döntöttél. Védted magadat ahogyan csak tudtad és ez egy ilyen helyzetben nagyon is fontos. - fejtem ki jobban a véleményemet, majd mindkettőnk poharát újratöltöm. - Amúgy azt mondják, hogy csak az első pár év a rossz, mert akkor még intenzíven hatnak rád a történtek. Aztán egyszer úgy kelsz fel, hogy nincs benned sem harag, semmi, csak a semleges érzés a másik iránt. - gondolkozom el ezen közben pedig a poharam oldalán dobolgatok ujjaimmal. - Nekem vigasztaló volt annak a tudata, hogy létezik egy ilyen pont. Lehet hónapok vagy akár évek kellenek hozzá, de legalább tudod, hogy ott van. - osztom meg vele további gondolataimat. - Addig meg jön a köztes időszak amikor úgy megedződünk, hogy az újratalálkozást biztosan nem teszik majd zsebre. - cinkos mosollyal meg egy vállvonással zárom végül gondolataimat.
Igyekszem eltaposhatatlan lelkesedéssel bevonni őt a mindenkori szerelmi története(i)m apró-cseprő eseményeibe. Mindezt a humorosság jegyében. Nem szégyellem egyetlen alkalmát sem, amikor bizonyítottam, mennyire nem tudok olyan nő lenni, akit a társadalom előszeretettel dokumentál kirakatok, magazinok borítóján. A megemlítés kedvéért a filmek hősnőiről nem is beszélve. Kínosan reagálok, időnként sikertelenül. Olykor csak percekkel később jut eszembe a megfelelően precíz válasz egy adott párbeszédben. A hangom néha fellázad ellenem, és hebegek-habogok, van eset, amikor meg sem tudok szólalni, előbb nyelem le a saját nyelvemet. A szónoklatokhoz nem értek - és igen, bukdácsolok a magassarkú cipőkben, mert az én bokámat a lapos talpakhoz tervezték. A flörtöléshez egyáltalán nem értek, hiába van szükség a hivatásomban a leleményességre, a kreatív rögtönzésre. Ez az adottság belőlem hiányzik - mégsem érzem szükségét, hogy pótoljam ezt a tudást. Tökéletesen el vagyok nélküle, és amikor meghallom Antonia nevetését még hálás is vagyok érte, hogy ilyen tökéletlen vagyok e téren. - Valószínűleg időnként megemlékezik rám, ha arra jár. - adok igazat. Én sem feltétlen felejtenék el hasonló megnyilvánulást irányomba. A nevetés persze fertőző, én is kacarászok, méghozzá jóízűen és gyomorból. Ahonnan a legőszintébben eredhet. A következő kérdés karcsúsítja a mosolyomat. Aprókat bólintva lenézek magam elé, majd felvértezem magam. - Nem igazán voltam soha randizós, főleg egy ilyen nyitány után. - gondolok az előbbire. - De volt egy férfi, aki azt hiszem komoly érzelmeket is táplált már irántam, amikor végül igent mondtam egy vacsorára. Én azt hiszem akkor már valaki másba voltam ... másért voltam oda. - miért nem tudtam kimondani, hogy "szerelmes"? - Sikerült háromszor valaki más nevén szólítanom a fickót egy órán belül. Azt hiszem, hogy már az első véletlen során tudnunk kellett volna, hogy nem fog működni. A másodikat még nevetgélve legyintette, a harmadiknál faképnél hagyott. Én meg csak fogtam a fejem és nevettem, mert ekkor jöttem rá, hogy valaki másért... - dobog a szívem. A levegőben felejtem a mondatot. Igazán kínosnak ezt éreztem - mai napig toplistás -. Elég kellemetlen volt, főként mert abszolút észre sem vettem, olyan természetesen szólítottam más nevén. A tudatalatti hatalma. A következő pillanatban felé intek, várom az ő sikertörténetét. Bizonyára többel rendelkezik nálam. - Hmm... - jelzem, gondolkodok rajta. Sosem jártam még borkóstolón, nálunk nem szokás elemezni az ital összetételét. A nagyszüleim (és magam) egyszerűsége miatt az ital csak finom, vagy nem. Nem részletezzük. Így kevés szakértelemmel mosolyogva fürkészem Antoniát, ahogy megpróbálja elmondani nekem, ő mit gondol róla. - Erre a kérdésre nem tudom a választ. - a fejem rázom nemleges irányba, mosolyom töretlen. Nem tudom, hogy lehet-e légies? Egyből arra asszociálnék a légies szó hallatán, hogy felvizezett. Igyekszem ehelyett csak tovább bazsalyogva fürkészni őt, kíváncsian. - Részemről erős hetes. - vallom be. Ittam már finomabbat, de sokkal rosszabbat is. Ha arra kárhoztatnának, hogy csak is ezt ízt ihatom életem végéig, nem esnék olyan nagyon kétségbe. Ha hordozol magadban egy rémálmot, traumát, tragédiát - és igazán megvisel - nem beszélsz róla, mert nem tudsz beszélni róla. A házasságomra vetülő árnyék miatt nekem nem sikerült feldolgozni azt, amit megtudtam, amit okoztam és amiben most kell élnem. Egy erősebb nő már régen visszament volna, talán még térden állva is könyörögne megbocsátásért. Egy érettebb, okosabb nő még ott és akkor kézen fogja szerelmét és meghallgatja, nem zárkózik el. Az egész történet, a kiforratlan vitával, a megbeszéletlen, ki nem mondhatott dolgokkal és az elmúlt két év súlyával összepréselte a lelkemet. Néha azt gondolom, már nincs is bennem, lelketlen valami lettem, egy puha, lebegő entitás. Szívdobogás is csak azért hallható, mert egy izom, aminek dolgoznia kell. Elutasítottam a segítséget. Nem kértem szakembert és a mai napig egymagam próbálom megérteni, feldolgozni, elfogadni. Az élet megy tovább, mondták. - Igen, azt hiszem részben pont ezért nem engedte. - nem beszélhetek a nevében, mert én sem tudom, mit miért tett, vagy nem tett. - Ez egy láthatatlan kötelék most, ami összekapcsol minket és arra kényszerít, hogy benne legyünk. Hogy még legyen rá lehetőség, hogy beszéljünk, hogy tudjuk, ha valami történik a másikkal... Nem tudom, nem látok a fejébe. - megdörzsölöm két ujjal a halántékomat. Nem engedett tovább lépni, de ez egyenlő azzal is, hogy ő sem mozdult? Mosolyom halványul, fakul, ahogy jobban beleássuk magunkat. - Tudom, hogy innen nézve reménytelen, de ilyenkor mindig felteszem a kérdést magamban: hogyan lehet elmondani? Én hogyan mondtam volna el? Talán elég belső vívódáson ment keresztül, mikor rájött, hogy a megfigyeltjébe bele szeretett? És utána minden csak mindegy volt. - nevethetnékem támad, amikor rádöbbenek, hogy konkrétan a védelmére kelek. Szeretném, ha megnyílna a föld alattam és elnyelne. Ez történik, amikor nem kerül feldolgozásra egy igen komoly megrázkódtatás. - Nem tudom, hogy akarom-e látni. - kimondva ezt olyan keserű ízt érzek a számban. - Messziről csak. - hasonló játékos mosoly költözik az arcomra, mint Antonia ajkaira. Tudni szeretném, hogy jól van. Elképzeltem már ezerszer és egyszer, hogy újra egymással szemben állunk, de nem tudom, hogyan reagálnék. Lehet, hogy a papírokkal a kezében, egy szőkével az oldalán keres fel legközelebb. Sosem tudhatom... De egyszer jönni fog és tudom, bármikor lesz is, nem tudok felkészülni rá. Van, amire nem lehet. Merengőn hallgatom, megragadva minden gondolatfoszlányát, belekapaszkodva, átívelve vele. Szomorú mosollyal fogadom el a tényt, hogy valószínűleg ez fog történni. Semlegessé válunk egymás számára és később már tudunk úgy aláírásokat adni, hogy nem érzünk semmit. Ez csak vak remény, vagy szomorú jövőkép is? - Szeretnék megint olyan boldog lenni. - bólogatok vontatottan, majd leöblítem a rossz érzést. Ez az igazság. Mellette teljes és végtelen voltam, igazi és olyan erős, amilyen előtte, sem utána sem. Azt hiszem, hogy ilyenfajta csillagütközés csak egyszer történik éteri életünk során. - Na, de inkább ne beszéljünk erről. - legyintek közénk. Olyan mélyről hoztam fel ezt az egész gócpontját szívemnek, most mégis vissza akarom rúgdosni... Nehéz megbirkózni a vele járó érzelemkavalkáddal. - Voltál már szerelmes? - kérdezem. Ha Cole volt az, bizonyára nem kell jobban boncolgatnunk, mert azt a történetét már megismertette velem. Kíváncsi vagyok...
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Jó érzés most beszélgetni olyasvalakivel aki már kijárta az iskolát és nem fogja be a füleit ha olyat mondok amit szerinte nem kellene hallania. Stace óta egy kicsit elveszett vagyok ezen a téren és a hétköznapokban épp emiatt csendesebb is. Patty ugyan igyekszik betölteni a társaság szerepét, de neki is rengeteg dolga van, ami mellett aligha lenne még szüksége az én noszogatásomra is. Már csak ezért is pozitívumként élem meg a jelenleg zajló pillanatokat. Feltölt, és erre csak most eszmélek rá, hogy mennyire hiányzott. A randi téma mindig annyira kacifántos tud lenni. Vannak akiknek frusztráló, mert sosem az elképzeléseik szerint jön össze, pedig már vágynak valami stabilra és elsöprőre. És velük szemben akadnak olyanok is mint én, akik tanulópénznek veszik ezeket, hisz ahogyan azt szokták mondani: minden jó valamire. Ha másra nem, hát elrettentő példának. Jen sztorija ettől függetlenül szerintem szórakoztató és ennek nem félek hangot adni sem mielőtt még jobban körbejárjuk ezt a témát és kínosabb vizekre is evezünk ezáltal. - Oh basszus. - húzom el erre egy picit a számat. - Hát így is ki lehet fejezni, hogy érzelmileg nem vagytok egy lapon. - leheletnyit megvonom a vállamat erre némi sajnálattal is a hangomban. Fájdalmas dolgok ezek, de néha jobb ha az elején derül ki, mintsem később amikor túl kuszák az elszabadult érzelmek. Érzem hogy most rajtam a világ szeme a folytatást illetően, de előtte még egy kicsit ki is fújom a levegőt mintha erre lenne szükségem a gondolataim rendszerezéséhez és magamban egy összeszedett hűha sem maradhat el. - Hozott már össze pár fura alakkal a sors, de egyszer a munkatársam Luna rávett arra, hogy próbáljak ki egy randizós appot, amire akkoriban kattant rá. Tudom, itt kellett volna kiszállnom, de annyira körberajongta a sikerélményeit, hogy egyszerűen nem ment.. - égnek emelem erre barna íriszeimet egy fejcsóválás keretében, majd végül ezután folytatom. - Egy pizzázóba beszéltük meg ezzel a bizonyos Mikeyval a találkozót, akiről aztán végül kiderült, hogy fiatalabb mint aminek mondta magát és a végzős bálra keresett magának partnert. Meghívtam egy pizzára, majd sok sikert kívántam neki és ott sem voltam. Otthon az volt az első, hogy letöröltem az alkalmazást. - a fejemet fogom emiatt amelyet rosszallással meg is ingatok. - Azért kíváncsiságból rákérdeztem az indokra és kiderült, hogy egy jó páran örülnének ha vele mehetnének, de ő az idősebb nőkre bukik. Sajnálni se tudtam őt ezek után. - vallom be az én kínos sztorimat, amit ha akarnék se tudnék elfelejteni. Szeretek komolytalan lenni és ezt az oldalamat most Jennifernek is bemutatom az ital kóstolás közepette, aki még nagyobb mosolyt csal azzal, hogy rá is játszik. - Akkor ez eldőlt. Erős a mezőny, de nem esélytelen. - adom még hozzá utolsó megjátszott kritikus szemléletemet, de most úgy érzem számomra elegendő ez a két pohár. Azért kint hagyom, hogyha Jennifernek még szüksége lenne rá. A lezáratlan házasságának a sztorija nagybetűsen durva. Mert alakulnak rosszul a dolgok, ez benne van a pakliban, de hogy ezután még emlékeztessen legyen rá minden alkalommal? Ez kegyetlen húzás. És bár tudnék neki többet segíteni mint amennyit most teszek vagy olyat mondani, ami reménnyel tölti el, hogy ki tud ebből jönni, de még egy jó ügyvédet sem ismerek. Azt a fickót pedig aki Stacey meg Zachary esetét kezelte a legnagyobb ellenségemnek se kívánnám. Több volt ott a mázli mint a valódi tudás, én még mindig azt állítom. Látom rajta, hogy ez még mindig egy nehéz terep, ahova időnként visszatér hátha az elmúlt hetek majd kitöltik válaszokkal az otthagyott kérdéseket. Épp ezért én sem szeretnék olaj lenni arra a bizonyos tűzre mely a rossz hangulatáért felelős. Néhány ember viselkedése nem igényel még magyarázatot sem, mert amit ő helyesnek vél, azzal a másiknak fájdalmat okoz. Annak az illetőnek mindig lesz a saját maga számára logikus válasza és nem fogja megérteni az miért lehet rossz. - Itt és most Jennifer határozottan kijelentem, hogy leszel te még nagyon boldog és tartom is magamat ehhez. - biztató mosolyt ejtek felé. - Ha te nem, akkor a magamfajta szürke kisegereknek még annyira befellegzett. - grimaszolok egyet, aztán kóstolással felmérem az étel állapotát. Még egy kis idő kell neki, addig meg előveszem a sajtot, hogy annak lereszelése se maradjon el. Jen kérdése elgondolkoztat, mert ehhez tényleg kell egy kis agyi megerőltetés a múltam miatt. - Talán a Daredevil sorozat nézése közben Charlie Coxba. Akkor éreztem valamiféle ehhez hasonló bizsergést a szívem környékén. - vallom be. - Igazából nem is tudom. Voltak kapcsolataim, ilyen-olyan időtartamba, de utoljára a gimis éveim közben éreztem ezt a rózsaszín ködöt, amit szerelemnek nevezünk. Akikkel együtt voltam, velük sosem volt meg és ez így kimondva nagyon kiábrándító statisztika. - apró nevetés hagyja el ajkaimat. - Majd egyszer. Az én kis érzelmi világom tudod nagyon lassú és mikor már elkezdene ténylegesen kötődni a másikhoz addigra huss, már vége is a kapcsolatnak. - vonok vállat. - De nem érzem reménytelennek a helyzetemet. - teszem hozzá gyorsan, hisz nem az elkeseredettség beszél belőlem. Egyszerűen így alakultak a dolgok. - Lehet majd hatvanadik évem környékén összefutok életem szerelmével az egyik parkba galambetetés közben. Csak ketten ahogyan a madarak körénk gyűlnek és azon nevetgélünk, hogy milyen édesek, majd végezetül beszédbe elegyedünk. Aztán másodszor is ott találkozunk és azon kapjuk magunkat, hogy együtt éljük az életünket. Utazunk a nagyvilágba, táncolunk valami eseményen amire elkeveredtünk vagy bugyuta műsorokat nézünk. Lehet akkor leszek szerelmes, de akkor olyan igazán. Nagyon specifikus, ugye? - mosolyodok el ezen érdeklődésem közben, aztán a fali órára pillantok fel. - Mennyire van betáblázva a napod többi része? - kérdezek rá hirtelen, hiszen a folytatás már csak a válaszától függ.
A szavai és a történetem jelentősége is csak egy helyre vezet vissza. A felismerés bántóan hat rám, kényelmetlenül megköszörülöm a torkomat, hátha sikerül levedlenem magamról, hogy újra arra gondoljak, ami szükségtelen. Mégis akaratlanul nem csak a gondolataim, de az érzéseim és a beszélgetésünkben rám bízott tartalom is végül itt horgonyzik le. Állandó, halk suttogás a fejemben, mint a tenger messziről hallatszó morajlása, ott van és nincs hatalmunk némítani - akkor sem, ha már irritálóvá válik. Amikor már évszázadok óta halott leszek, akkor is hallani fogom a sztoikus nyugalommal szóló, kérlelő, imádott hangját, ahogy csak ő tudott szólni hozzám. Sem kénköves tűz, sem egyéb nevetségesen elcsépelt kínzási formák, amit a pokol tartogathat számomra nem versenyezhet ezzel a tehetetlenséggel, amit magamnak köszönhetek. Csendben figyelem, talán még a szám is elnyílik enyhén az ő történetét hallgatva. A beszűrődő fény kirajzolja az alakját a falra közben, az ablak által keretezve. - Hűha. Meredek sztori. - intézem felé első szavaimat. - Sam, az egyik kollégám nekem is ajánlgatott hasonló lehetőségeket. De épp az ilyen hamis profilok miatt szűrném jobban, vagy be is tiltanám ezt az egészet. Hány nő - és persze férfi - eshetett áldozatául másnak álcázott személyek miatt... - belegondolni sem szívesen. Ahogy beivódik a felismerés a tudatomba, hogy nem sikerült kikapcsolni teljesen a hivatástudatomat, bocsánatkérőn nézek rá. - Bocsánat, nem akartam nyomozó szerepben maradni. Legalább a pizza finom volt? - lefojtok egy halk kuncogást. Antonia üde színfolt a szürke világban, amiben élek. Jól esik nevetni, egyáltalán csak lenni vele és nem a lakásom falai között gubbasztva mindenféle elméleteket gyártani éppen zajló ügyeinkről, vagy más, a szívem által produkált tünetekkel foglalkozni. Habár vezetni készülök, még egy fél pohárral töltök az italból, kellemesen hat rám. Lehet, hogy taxi lesz ebből!? Esetleg Sam? Inkább beharapom a szám, mint engedjek a folytatásnak. Tudtam, - sejtettem legalábbis - hogy ha a lélek csapját megnyitom, nincs megállás, nincs biztonsági túlfolyásgátló. Lezuhan a tekintetem, egy kis önmarcangolás, miért kellett beszélnem róla egyáltalán? Két évig határozottan sikerült odabenn tartanom. Talán Antonia személye? Vagy a bizonyosság, hogy nem lesz baj, ha mesélek róla? Eltelt már a megfelelő idő hozzá. Meglehet. Az első fázis a gyógyuláshoz? Régóta ismerem ezt a szót: boldogság, most mégis meglep a felbukkanása, már szinte idegenként cseng. Nem törekszem az elérésére, mert az enyém volt. Lubickolhattam benne és ha nem is tarthatott túl sokáig, elegendő volt. Ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy tudjam, még egyszer, ha beleszakadnék sem sikerülne felküzdenem magam egy olyan éteri állapotba. - Talán, egyszer. - értékelem a kijelentését, és fültől fülig érő mosollyal fogadom az ígéretét. - Szürke? Az igazság, hogy nálam szürkébb és jellemtelenebb ember az egész világon nincs. Hozzám képest, hidd el, te magad vagy a szivárvány összes színe és még egy maréknyi csillám, amit Nikki jelenléte társít hozzád. - hitetlenül győzködöm. Hogyan gondolhatja szürkének magát? S mit láthat belőlem, ami arra engedte következtetni, hogy színesebb a sziluettem? Ha van sötét, üres... - Most nem vagy boldog? - kérdezem. Kissé bánom, hogy felteszem ezt a kérdést, de ha már ismerkedünk és én a legféltetebb titkomat is megosztottam, talán nem bántom meg azzal, ha őszintén érdeklődöm, kiragadva számomra fontos részleteket abból, amit megoszthat velem. Elnevetem magam a megkezdett beszéde alatt. A szuperhősök világa távol áll tőlem, keveset tudok róluk, ahogy a celebritásokkal sem vagyok egészen tisztában. De mivel vannak férfi - filmekért igazán rajongó - kollégáim, van halovány fogalmam róla, miről lehet szó. Őszinte áhitattal és figyelemmel hallgatom őt, minden szava kincset ér. Hagyom, hogy elkalauzoljon egy feltételezett - későn érkező - szerelem ígéretébe. Nem mondhatom ki, de bűvkörébe ejt ennek a lehetősége. A boldogságé, az igazi, fedhetetlen boldogságé. Végső soron mind ezt keressük életükben, ki így, ki úgy. - Bárhogy is alakul majd... Azok után, amin keresztül mentél, mentetek... - intek körbe, mert minden érintettre vonatkoznak a szavaim. - Én csak azt kívánom, hogy tényleg megtaláld a boldogságodat. Ha hatvan évesen, hát legyen. Bár szeretném, hogy előbb találjon rád, mert akkor sokkal több idő áll rendelkezésedre majd, hogy kihasználhassad. - enyhén oldalra billentem fejem, amikor eszembe jut valami. - Talán majd egymás mellett ülünk azon a bizonyos padon és megkérdezhetem, hogy meglelted-e... - lágyan nevetve játszom el a közös életünk végére szőtt fantáziálgatással. Bár a hivatásom nem feltétlen segédfutára annak, hogy hosszú életem legyen, törekszem rá minden nap. A következő kérdése szíven üt. - Egyáltalán. És azt hiszem a fogyasztásom miatt, mégha valami sürgős is történne, már nem számítanának rám... - emelem fel mellkasom elé tartva poharamat. - De nem szeretnék sokáig alkalmatlankodni. Igazából csak gondoltam, még egy kicsit vigyázok rátok, nem terveztem bejönni. - vallom be, bár ezt enélkül is tudhatja. - Addig maradok, amíg kényelmes mindenkinek. - azt hiszem ennél kedvesebben nem tudnám azt mondani, hogy csak is addig maradhatok, amíg úgy tapasztalom, hogy jóleső a társaságom, illetve nekem az ő jelenléte...
Antonia
Soulmates?
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Sosem jutott még el egy kapcsolatom sem odáig, hogy a végén az eljegyzést fontolgassuk, nemhogy a házasságot. Nem tudhatom milyen érzés ebbe a stabil buborékba létezni vagy úgy egyszerűen csak tartozni egy valakihez. Ellenben el tudom képzelni Jennifert az ő házasságának eseményei mennyire rosszul érinthették. Éreztem már magamat elárulva olyan ember által akiben megbíztam, így ha még a körülmények mások is, attól nem fájhat kevésbé. Épp ezért igyekszem csak addig és annyit érdeklődni ami még neki is kényelmes. Nem akarom megpecsételni a hangulatát múltbeli meg fájó emlékekkel, hiszen nem ezért hívtam fel a lakásba. Ez nem egyenlő azzal, hogy ne hallgatnám őt szívesen, ha beszélni róla könnyedebbé teszi neki, de magamtól nem erőltetem. Mindenki saját maga érzi mennyit bír el a jelenben amíg a múlt történései miatt össze nem roppan. Az általam előadott sztori utólag már csak röhejes, de ott és akkor tudom, hogy egy részem csalódottan kullogott hozza. Mindig éreztem, hogy az erősségem nem a személyes beszélgetésekben rejlik, hiszen az mindig annyira valós, nyers. Olyankor úgy érzem minden szavamat meg kell válogatnom, hogy a legjobb színben tűnjek fel, de írásban ez másképp csapódik le. Luna ötlete kézenfekvő volt, de aznap éjjel már őrültség. Nem csodálom, hogy Jennifer is ellenérzéssel reagál az ilyen alkalmazások iránt. - Nem, nincs semmi baj. Megértem miért gondolod ezt. - hangszínem kedves, hogy eloszlassam azon gondolatait, mely miatt úgy érzi valami rosszat mondott. - Nem egy megbízhatatlan forma és sok szempontból kockázatos is. Azt hiszem csak tisztában kell lenni ezzel a lehetőséggel és nem beleélni magunkat. - vonok vállat tanácstalanul, azonban a pizzával kapcsolatos kérdése halk nevetésre késztet. - Lehet. Csak neki rendeltem, én meg úgy menekültem utána mintha üldöznének. - vallom be szórakozottan. - Nem akartam úgy éreztetni vele, hogy még lenne esélye meggyőzni. - márpedig tudom jól, hogy úgyis ez lett volna a vége. - Ne mond ezt! Maradjunk annyiban, hogy te lettél most a példaképem. - vigyorodok el erre. - Nem leszek megszállott, ígérem. - lendítem gyorsan és védekezően magasba két kezemet mielőtt elriasztanám őt. - De tiszteletem amit teszel. Én nem tudnám. - csóválom meg fejemet. - Viszont inspirál és ez jó, mert akkor én sem süppedek el a nem megy semmi állapotban, hanem igenis odavágok neki. - magyarázom el hogyan értettem ezt az egészet. Én fele annyira sem vagyok határozott és összeszedett, mint ő. Inkább olyan, akinek szétesett darabjai kutatása közben akkor is jár a szája amikor nem kellene. Az a fajta lennék, aki egyszerre tudja megvédeni magát és egyben még nagyobb bajba keverni. A boldogságot illetően eleinte magam sem tudom hogyan felelhetnék. Az lennék? Csak tudnám pontosan mit takar ez vagy mekkora időtartamot karol fel. - Nem tudom. Őszintén nem. - kezdek bele, hogy ne csak a csend verjen éket közénk, hanem ezzel is jelezzem, hogy igenis próbálok válaszolni. Csak kell pár másodperc. - Inkább azt mondom, hogy vannak boldog pillanataim és olyankor tényleg így is érzem magamat, de nem volt még olyan, hogy folyamatosan így keltem vagy feküdtem. Én ezekre az apróságokra koncentráltam mindig is helyette, mert könnyebb volt elérni, mint azt a megfoghatatlan másikat. - fejtem ki neki bővebben. - Most jól érzem magamat. Amikor közelebb kerülünk Nikkivel akkor is. Ezek azt hiszem az én boldog pillanataim, amiket így nevezek. - mosolyodok el erre. Néha szívesen lennék mohó, hogy még több ideig érezhessem ezt, de kell valahol az egyensúly. Hogyan értékelnénk a jót hogyha nem tudnánk milyen az amikor nem lehet a miénk? A szerelem téma számomra annyira idegen koncepció. Talán éreztem hasonlót, de az is lehet, hogy csak hinni akartam ebben. Nem kimaradni olyanból amiről mások ódákat zengenek. De van egy olyan érzésem, hogy bármit is hittem annak, a nagybetűs rózsaszín ködöt sok esetben elfújta a bizalmatlanságom szele. - Tetszetős jövőkép. De ha már ott leszel, ne hagyd, hogy elszökjek és elszúrjam az idegennel. - kérem meg, mert képes vagyok rá. Szökni, tagadni, ha a helyzet komoly lesz. Azért valahol nyugalmat kölcsönöz annak a tudata, hogy talán egy ilyen jövőt nekem is tartogatnak. Hogy előbb vagy később? Majd elválik. A felé intézett kérdésem nem véletlen, mert egy terv már formálódik a fejemben. Előtte viszont nem árt az alapokat lefektetnem. - Nem akarlak ilyen körülményesen elküldeni. Épp ellenkezőleg.. - nyugatom meg amiatt, hogy engem egyáltalán nem zavar és igényt tartok a társaságára a továbbiakban is. - Gondoltam lenézhetnénk egy helyre a közelben, ha Nikki hazaért. Van ott billiárd, darts, de táncolhatsz is, ha kedved úgy tartja. - ajánlom fel. - Szóval nem egy komplikált program, de szerintem mindkettőnkre ráfér, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat. - érvelek újabb indokkal az ötletem mellett. - Nem vagy éhes? Közben el is készültem. - egy gyors tématerelés vagy ehhez hasonló, de ettől még igenis érdekel a válasza.
Minden harmadik (második) pillanatban eszembe jut Amelia, ahogy büszkén bólogat valamelyik sarokból. Nem azért, mert feltárom a szívem, vagy random tényeket közlök a múltamból, hanem mert itt ülök Antonia otthonában. Nem a saját, szürke, jellemtelen és ízléstelen lakásomban. Legalábbis bárki, aki eddig betévedt hozzám, (ő és a kollégám, Sam) azt mondta, hogy olyan mintha egy idős néni élne ott, még egy virág sem díszeleme... (Utóbbi hozzáfűzte azt is, hogy lebegő idős néni...) Volt egy otthonom és tökéletes volt, rengeteg virággal. Nem vágyom rá. Ha valaki, ő tudja, hogy mennyire elzárkóztam már attól, hogy új ismereteket szerezzek. Egyszerűen képtelen vagyok rá, szívesebben zárom magamra minden létező és elképzelt ajtaját a lehetőségének. Nézem a tévét, de nem látom, hogy éppen mi megy. Olvasom a könyveimet, de a betűk mintha hiábavalóan sorakoznának fel. Sétálok, figyelem a járókelőket, vagy sakkozom, mely egyébként igazi kihívás, lévén magamat kell újra és újra meglepnem. Lövészkedem a legközelebbi hobbiponton. Olyan érzés, mintha saját magam által kreált börtönben élném a mindennapjaimat. És gondolkodás nélkül vetem oda magam elsőként záporozó golyók elé. Hahh. Nevetséges, hogy semmi kifogásom ellene - ezért hat olyan kellemesen a ráeszmélés, milyen könnyen sikerül Antoniahoz kötődni. Évek óta először hagyom, hogy rám lásson, belém lásson és megismerjen valaki, hogy megtudja ki az, aki a jelvény mögött vagyok. - Szerintem igazából már én is fenn vagyok azon a felületen, csak nem saját magam által regisztrált fiókkal. A kolléga, akit említettem... - szinte látom magam előtt, ahogy Sam töltögeti az adatlapomat. 'Heves, vidám csajszi keresi belevaló, rosszfiú társát.' Libabőrösre pettyez a gondolata. Lehet ez a hatodik érzék? - De hallottam sikertörténeteket magam is, tehát rá lehet erre is húzni, hogy ötven-ötven? - inkább érdeklődöm, nem tényként állapítom meg. Ahhoz kevés információ áll szolgálatomra. Ajkaim vékony vonallá morzsolva somolygok, mikor felsejlik előtte annak a bizonyos pizzának az elfogyasztása - kihagyása. Halkan nevetek vele együtt. - Megértem, bár sajnálom a srácot picit. - felhúzom az orrom, grimaszolok, mint prüszkölés előtt szokásom. Csak és kizárólag arra célzok, hogy biztosan szélesedett volna a mellkasa, ha Antoniaval villoghat a többi kölyök előtt... Ettől megfosztani őt, kegyeslépés a jövőjére nézve, mégis hirtelen kegyetlen csapás. Elnyílnak ajkaim a példakép szó hallatán. Nedvesítenem kell torkomon, köszörülnöm is azon. A mámorító nedű, vagy az elfojtott érzések együttese van rám ilyen hatással, bár tudnám. De ez a szó és teljes jelentése szívemig hatol, gyökeret ver és cirógatja azt. - Kö-köszönöm... - jobbra, majd balra húzom ajkaim egybecsomagolt vonalát. Nem is tudom, utoljára mikor mondott nekem bárki hasonló kedvességet? Nem emlékszem... A megszállottságra persze nem reagálok, mert még az előbbi szavai hatása alatt lebegek, mint egy idős néni a tenger felszínén. Szélesedik az a bizonyos görbe, már fogvillantós. - Jó, jó. Csapj is oda, ne hagyd magad! - nevetek lágyan, rázkódik tőle a teljes vázam. És olyan jó. Annyira kellemes, már szinte melegség árad szét a gyomromból indulva teljes körvonalam telítve vele. A kérdésemmel - abban bízom - nem sértem őt, nem tépek fel sebeket, csak életmód-orientált felvetés részemről. Kíváncsian hallgatom, próbálom megérteni, elképzelni, feldolgozni, amiről beszél, ahogy beszél és mesél. Aprókat bólintva, lenézek az ölembe. - Azt én sem tudom, hogy pontosan mit akartam kérdezni. De mostanában foglalkoztat a téma. - vallom be, ahogy felszegem tekintetem valamelyik sarokba. - Fogalmam sincs, miért érdekel ennyire. De annak örülök, hogy tudod, mi az. - halovány mosollyal nézem őt. Egyáltalán nem könnyű az élete és bárcsak több nevetés és felhőtlen pillanat jutna neki. Megérdemelné, kívánom is. Eszembe jut az én boldogságom. Egy év, másfél, kettő? Nem jutott belőle több. Messzebbről nézve a vászonképet, mely az életem kelti életre születésemtől fogva, nem túl nagy felület. - Ha ott leszünk, majd ellopom a sétabotod. - kuncogok - fel sem ismerem a hangomnak ezt az árnyalatát -. A felvetése, ahogy én, az idősebb kell, hogy erőszakkal ott tartsam őt a titokzatos idegen oldalán, mulattat. Jól esik nevetni... igazán. Kérdő pillantással fürkészem, kissé gyanakvón, merre is tartunk pontosan a maradásom kapcsán. Megilletődök az ötletén, de el nem zárkózom. Pár órája még azt is lehetetlennek gondoltam, hogy itt fogok ülni nála, nem hogy nevetni, italozni. Táncolni? Én? - Miért is ne?! - bár az elképzelés picit groteszk a számomra, mégis azt gondolom, van, lenne mit kiereszteni odabenntről. Jár nekünk is a rengeteg szörnyűség után egy szünet, egy elnyúlt szünet, ahol úgy viselkedhetünk, ahogy csak szeretnénk, mellékhatások, vagy következmények nélkül. Szükségem van rá, belekapaszkodom a lehetőségbe... - Vágjunk hát akkor oda neki! - utalok a korábbi monológjára, melyet egyébként mélyen elraktároztam. S bár engem nevezett példaképnek, ez az érzés kölcsönössé vált részemről is. - Nikkit ne várjuk meg? - kíváncsiskodom. Tudnék enni, érzem a gyomromban gomolygó éhséget, de nem szeretnék ünneprontója lenni egy közös étkezésnek. Képes vagyok várni. - Terítsünk meg. Mondd, hogyan segítsek? - a poharam feneke koccan, az enyém emelkedik ültőhelyzetemből és már szolgálatba is állok.
Antonia
Soulmates?
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Hiába mutatja az ellenkezőjét az elmesélt szituáció, én nem feltétlenül vagyok lelkes híve ezeknek a társkereső alkalmazásoknak. Úgy érzem az én lelkivilágom túl ártatlan és komplikált hozzá. Hasonlóan mint egy érték amit egy vitrinben őrzünk két centiméter vastagságú üvegfal meg riasztó mögött. Annyira nehezen adom a bizalmamat másoknak és ha mégis megteszem, akkor sem ugrok fejest egy kapcsolatba csak mert adott a lehetőségem. Nem szépítek, voltak próbálkozásaim, de ezek olyanok is voltak mint ami ennek a szónak a jelentése. Felfedezések siker vagy sikertelen végkifejlettel aminek a végén elmondhatjuk magunkról, hogy legalább adtunk egy esélyt a dolognak. De az én nézetemben annyira üresnek érződik az ilyen ismerkedés, pedig nagyon úgy tűnik, hogyha társra vágyok akkor előbb vagy utóbb rá kell fanyalodnom erre a módszerre vagy eljárni a násztáncot az egyik szórakozóhely közepén. Most azt mondom inkább utóbb, mert nem érzem magamban a késztetést, hogy még egy embert magammal húzzak a zavaros életembe. Az a sok magyarázkodás, hogy miért fog majd ő a harmadik vagy negyedik helyre csúszni Nikki meg Stacey után. Hogy nem tudok állandóan energiát fektetni a közös programokba, mert sokszor egy hosszú nap után csak arra vágyom, hogy bekuckózzak a sehogy sem kényelmes kanapém egyik sarkába és embert se lássak és ha valaki ilyenkor ellenkezik velem akkor az megtapasztalhatja a nem túl finom és nőies énemet. Nekem most Nikki és a munka az első, önmagam meg majd akkor felzárkózik hogyha nem érzem azt, hogy egy könnyű fuvallat is kihúzná alólam a talajt. Nincs kedvem kényelmetlen beszélgetésekbe bonyolódni arról, hogy miért és hogyan kell beosztani a fizetésem annak érdekében, hogy jól kijöjjünk, így azt hiszem egyelőre megvagyok egyedül. Hisz amíg problémaként tekintek egy kapcsolatra addig nem szívesen raknám hozzá a többihez. Jót mosolygok azon mikor szóba hozza hogyan lehet fent ő is ilyen oldalakon. - A helyedben nem tudom, hogy mennyire lennék kíváncsi a profilomra. - halk nevetés szökik ki ajkaim közül, aztán meg egy helyeslő bólintás a folytatásra reagálva. - Miért ne? Ezek után persze úgy lenne fair, ha megszánna minket is a szerencséjével vagy némi tanáccsal hogyan is csinálta. Kiket kerülj el, mire figyelj. - hozakodok elő mellékesen az ötlettel. - Még mindig azok közé tartozom akik jobb szeretnek személyesen ismerkedni, így nem hiszem, hogy kényszer nélkül újra megpróbálnám. A pizzás eset után meg főleg nem. - égnek emelem ennek hatására a tekintetemet. - Én nem nagyon. A kis mocsoknak mind a tíz ujjára lett volna partnere, de neki az sem volt elég. - rosszalló fejcsóválásom mellett némi szórakozottság is keveredik a hangomba. Én örültem volna akkoriban ha Toby Pickett legalább a létezésemről tudomást szerez, de olyan volt mintha ugyanazon a helyszínen, viszont két különböző univerzumba lettünk volna. A másikra visszatérve.. még hogy idősebb nő. Adok én neki olyat! Nem sok ideje ismerem Jennifert, de ezalatt az idő alatt is egyértelművé vált, hogy mire az agyi szintem eléri a felnőtt fokozatot addigra olyan akarok lenni, mint ő. A megilletődése mosolyt fest arcomra és röviden megingatom fejemet, hogy nem szükséges megköszönnie - minden szavamat komolyan gondoltam. A biztatása hatására azonban egyből és büszkén kihúzom magamat, de a mosolyt nem tudom továbbra sem eltörölni az arcomról. A boldogság számomra mindig is olyan érzés volt melyet megválaszolatlan kérdések követtek. Valóban csak apró momentumokból áll vagy létezik olyan ami átfedi a hétköznapjaidat és több ideig veled marad? Ennek az információnak a hiányában maradok a saját verzióm mellett, mert a másikra gondolni olyan mintha egy talán nem is létező ábrándképet kergetnék. - Miket szeretsz? Mármint van olyan rendszeres dolog az életedben aminek már csak a gondolata is őszinte örömmel tölt el? - most rajtam a sor, hogy érdeklődjek tőle, ha már ebbe a megfoghatatlan boldogság témába merültünk el. Az én ajkaimat is nevetés hagyja el amikor azt meséli hogyan fog ártalmatlanítani milyen módszerrel akadályozza meg a szökésemet. Nem tudom mikor ér el ez a pont. Lehet hetek vagy évek múlva, de a végén csak az a fontos, hogy olyan partner legyen melletted akinek az oldalán nem félsz önmagad lenni és aki megadja azt az érzelmi biztonságot, amire valószínű mindannyian vágyunk. - Ötletes és határozottan működőképes. - jegyzem meg és ezzel egyúttal áldásomat is adom erre. Örülök a beleegyezésébe, de azért úgy érzem nem árt valamit még elöljáróban megosztanom vele. - Nem vagyok hozzászokva az ilyen helyekhez, szóval nem foglak olyan helyzetbe hozni ami nekem is kényelmetlen lenne. Értsd ezt, hogy nem fogunk a pulton táncolni, mert a sürgősségi nincs most a terveim között. - vigyorodok el. - És ez csak a filmekben néz ki jól. Én ha megpróbálnám felszenvedni magamat valószínű azzal a lendülettel a pult másik oldalán kötnék ki. - szórakozok ezen tovább. Attól még táncolni nagyon is szeretek csak stabilabb talajon. - Nem szükséges. Legtöbbször bevánszorog az ételével a szobájába, aztán csak akkor mutatkozik meg amikor tele a hasa. Lehet harap előtte. Nem mertem még próbálkozni nála. - tanácstalanul vállat vonok a Nikkit illető kérdése miatt. Ez valójában nem újdonság, így legalább tudom hogy nem engem kerül. - Öhm.. - fordulok egyet és már szedek is elő két tányért. - Ezeket elviszed kérlek az asztalhoz? - fejemmel abba az irányba biccentek, én meg addig összeszedem az evőeszközöket meg a poharainkat, hogy csatlakozzam hozzá. Az elkészült ételt is odaviszem végül, amit a szalvéták követnek. - Önthetek valamit inni? - szólok ki a hűtőből és egy üveg kólát szedek elő, mert most én azt kívántam meg. - És amit mindenkinek szoktam mondani: ne kímélj meg az őszinte véleménytől az étellel kapcsolatban. - tartom fel mutatóujjamat kikukkantva a hűtő felfedezéséből.
Milyen lehet vajon a csilingelő vágyakozás egy kapcsolatra? A frissesége, a gyengédsége? Elgondolkodom a szavain, ezek a szüntelenül zakatoló gondolatok olyanokká válnak mintha üvegszilánkok fúródnának az agyamba, azt hiszem. Felkaristolják, belevésik oda, azt a bizonyos "Mi lenne, ha..." Fel nem fedezem emléktáramban ki volt az, mert a személye talán kevéssé fontos a mondandójához képest, de emlékszem nyakig beleragadtam, mikor azt ecsetelte "Inkább szeress valakit kevéssé, mint senkit egyáltalán." Időnként elgondolkodom ezen, meg persze ilyenkor a fogaskerekek maguk alá préselik a szép emlékeket és hamis, torz képeket festegetnek a maguk lelkesedésével. Arról, hogy az, akit a szívemben még mindig lágyan dédelgetek, - vagy legalábbis a helyét - már talán tovább lépett, új otthont talált, más nővel lelt rá arra, amire velem képtelen volt. S, ha így van, nekem miért nem sikerül? Mi ránt vissza hozzá? Mi az, ami miatt nem látok senkiben semmi vonzót számomra? Megvakult a szívem? Hogyan téríthetném észhez? Bárcsak lenne kalauz-kézikönyv szívén sérült sebesülteknek. Mintha zsákutcába csapódnék minden alkalommal. De szerelem ez? Szerethet egy ember úgy valakit, hogy az közben ennyire fáj? És lehet ragaszkodása két év távollét után? Tudom a válaszokat, ezek birtokában még kegyetlenebb az élettől, hogy nem volt képes átformálni a személyiségemet és egy olyan habitussal megáldani, ami képes leküzdeni egy ilyen élethelyzet adta krízist. - Nem, nem vagyok az. Én nem akarok ismerkedni, semmi ilyesmi. - elnevetem magam én is, mert tudom, hogy Sam bármire képes, hogy összehozzon valakivel, akivel szerinte passzolnak a számaink. Hogy mi alapján osztja őket, rajta kívül nem érti senki. - Írnia kellene egy könyvet róla. - mondom, bár inkább kérdezem, mint kijelentem. Sok, rengeteg kétségbeesett nő keresi válogatás nélkül a férfit, aki mellett megállapodhat. Érthető, hogy minden felületet megragad az ember, elvégre társas lények vagyunk. Kuncogok, enyhén felhúzott orral. Szórakoztat a pizzás esete. Kellemes, édes történet. Elvarázsol. - Megértem. Én is a személyes ismerkedésben hiszek inkább. - intek felé megértőn. Osztom a nézeteit a témával kapcsolatban. Azt persze nem teszem hozzá, hogy nem csak a férjem, de a korom miatt sem tartom hozzám passzolónak ezt a fajta lehetőségét az ismerkedésnek. Valójában el sem tudom képzelni, hogy valaki mással találkozzak. Úgyis az ő szemeit keresném... Az ő karjait. Szörnyű! - Hát ő nem csak túlélni próbál, hanem élni is. Én nem hibáztatom. - prüszkölve nevetgélek magamban. A legkevéssé sem akarnám megbántani Antoniát, de azért értékelnie kell valakinek a belevalóságát. Bátor volt és megpróbálta. Én mindenképpen értékelem innen a távolból is ezt a húzást. Inkább bánom meg magam is, amit megtettem. Mint azt, amit nem. Vagy!? A következő percek leginkább nevetéssel telnek. Feltölti az egész lélekjelenségem, hogy végre hahotázni hallom saját hangom, bár bevallom, kissé ijesztő ennyi idő után. Teljesen elszoktam tőle. Antonia mellett azonban nem okoz különösebb erőfeszítést boldognak lenni, felszabadultnak. A kérdése már annál inkább okoz fejtörést. Hamar eszembe jutnak hobbik, amikkel örömmel töltöm fel a szabadidőmet, így hát azok felsorolásába kezdek végül. - Szeretek lovagolni. Egyrészt emlékeztet a gyerekkoromra, másrészt nincs felemelőbb érzés számomra, mint vágtatni céltalanul. Eggyé válni az álattal. - merengőn mosolyodom el, már maga a felelevenítése is libabőrösre festi szöveteimet. - A lövészet és a sakkozás is ilyen szenvedélyek a számomra. - vallom be őszintén. Bár előbbi nem biztos, hogy egészséges - csak és kizárólag szabályosan, pályán belül - mégis bennem szenvedélyt ébreszt. Utóbbi időnként magányosnak tűnik, de a magam elméjével birkózni kifejezetten érdekes szinteket képes megnyitni a logika, stratégia és konkrét elemző képességek halmazain belül. - Mostanában egyébként ez a Netflix is hobbimmá vált, egészen jó sorozatokat találok rajta. Neked van ilyen? Hobbi? - kíváncsiskodom, picit előrébb húzódva helyzetemből. Lefojtok egy további nevetést, helyette csak mosolyogva figyelem. Igazság szerint bátor dolog olyan jövőképről fantáziálgatni valakivel, ami közös, ha figyelembe vesszük, hogy éppen csak megismertük egymást. Bár a magam részéről, nem illik hozzám az üresjáratok feltöltése fecsegéssel, ha valakivel ilyen sok mindenről képes vagyok beszélni, tényleg hiszek abban, hogy folytatódhat még közöttünk és talán átnyújtózhat egész életünk fölött. Képtelen vagyok a helyzethez illő komolyságot tükrözni, feltör belőlem a nevetés, ahogy elképzelem, amit felvázol előttem. Ahhoz nagyon, nagyon sokat kellene nekem innom, hogy hasonló szituációba keveredjek vele. Nem ápolok tartós kapcsolatot az alkohollal, alkalmanként, mikor szükség van rá, iszom. - Pedig most, hogy beszélsz róla, egészen vágyom rá, hogy végig nézzem az akciódat. - megveszekedett kacagás bugyborékol a torkomban, de nem eresztem ki. - Rám is rám fér, hogy leeresszek. De hidd el, én sem foglak kellemetlen helyzetbe hozni. Bár nagyon, nagyon, nagyon régen táncoltam utoljára... - egyben kell tartanunk magunkat, nem hahotázhatunk egész este - pedig fogunk, ha meglátja a mozgásomat. A fejem lüktet, mint egy darázsfészek, amikor felvillan előttem, hogy az utolsó tánc talán az esküvőm estéjén történt. Ijesztő. - Aranyosak vagytok, így együtt. - merengő mosollyal nézek rá, közben jobbommal intve felé. Azt hiszem, hogy igaz a tévhitnek titulált mondás, ha végig nézel egy boldog családon, magad is vágyni fogsz rá. Le kell öblítenem a gondolatot, ami megfogalmazódik a fejemben. Követem a kéréseit, tökéletes tálalás. Ha nincs tovább rám szüksége, helyet foglalok. - Rosszul érzem magam, hogy nem hoztam semmit. - bocsánatkérőn nézek rá, majd mosolyogva folytatom. - Köszönöm! - utalok az ételre, majd bele is vágok. Jóízűen fogyasztom a tányéromra szedett adagot. - Isteni, ne viccelj. - mondta a nő, aki egy ideje már nem főz a maga kedvéért, csak bögrés levest. Legfeljebb. - A családod mit szólt Nikkihez? - kíváncsiskodom, finoman. Megértem, ha érzékeny témára tapintottam, ezért hátradőlök kissé, fürkészem minden rezdülését.
Antonia
Soulmates?
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Jennifer szavaitól egy pillanatra eljátszom azzal a szörnyű gondolattal, hogy Luna készít nekem el egy ilyen profilt és megtalàl a sok mindent is bevàllalós fickó, amiért én is olyan nőnek lettem kipakolva a kirakatba. Ennek már a lehetősége is borzalmas, habár nem mintha az utóbbi végeredmény is annyira szerencsésen sikerült volna, de vállalom, hogy vannak akiknek pozitív élményeket okoz az ilyen ismerkedés. Azok meg hát sajnos nem mi vagyunk, így ha már petíciót indítunk, ketten már leszünk akik arra szavaznak, hogy a sikertörténeteket ne féljenek megosztani néhány segítő tanáccsal együtt. - Így is nézhetjük. - elismerő hümmögés közben veszem figyelembe ezt a felfogást is, de szórakoztat is közben ennek a ténye. Én sosem voltam ennyire merész és szerintem most sem lennék az, de hát igaz, hogy pasasnak sem születtem. Ha már így a boldogság és az élet apró örömei témákba merülünk bele, így egyből rá is kérdezem mi teszi őt lelkessé. A válaszát mosollyal fogadom, már csak azért is, mert a hangjából is kiérződik némi lelkesedés. - És van is lehetőséged erre a közelben? Mármint a lovaglásra. Vagy csak ritkán tudsz kijárni? - kíváncsiskodom. - A sakkhoz nem értek, de a céllövöldében tarolok, ha ez dob valamit az értékemen. - vigyorodok el jókedvűen mielőtt megválaszolhatnám a visszaadott kérdését. - A sorozatokról nem nyilatkozom, mert borzalmasan könnyen befolyásolható vagyok velük kapcsolatban. - nevetek fel halkan. - Táncolni viszont nagyon szeretek. Egyedül, partnerrel, teljesen mindegy, csak ki tudjak kapcsolódni a parketten. - mesélem felélénkülten. - Egy időben órákra is jártam, de manapság már csak a szórakozóhelyeken kamatoztatom a tudásomat. - mosolyodok el egyből, de aztán egy pillanatra hezitálok, hogy vallomást tegyek a másik kedvencemről, de aztán csak kibukik ki belőlem. - Ki fogsz röhögni, de ami még közel áll a szívemhez az a roller derby. Nati a nővérem versenyszerűen űzte úgy pár évvel ezelőtt. Volt egy csajos csapata, szerelése. Annyira menő volt még nézni is őt. Aztán egyszer haza állított egy plusz szereléssel és a kezembe nyomva elvitt magával egy edzésükre. Szerintem domborzati térképet lehetett volna festeni akkor rajtam a kék-zöld foltok miatt. - nevetem el magamat ennek emlékén. - Viszont hatalmas élmény, igazi feszültséglevezető. Aztán Nata elköltözése után párszor helyettesítettem őt a csapatba, amíg nem találtak valakit a helyére. Már nagyon régen jártam ilyenen, de mindig megígérem magamnak, hogy még egyszer visszamegyek. A lila-fekete egyen szerelésem még mindig a szekrényembe lapul. - teszem még hozzá, de már így felhozva is ott lakozik bennem a késztetés, hogy visszatérjek. Amióta felmerült ez közöttünk és Jen is egyértelműen rábólintott, azóta be vagyok zsongva, hogy ma este kimozduljunk. Nem akarok lerészegedni, csak elengedni magamat minden bűntudat nélkül. Ám a neki felvázolt verzió egy olyan jövőkép ami tőlem nem lehetetlen, de attól még nem szívesen élném át. - Csak a megfelelő zenékre és italra van szükség és ez sem lehetetlen. Ennek receptje viszont maradjon az én titkom. Nem adhatom ki az összes gyenge pontomat. - vonok vállat szórakozottan és egyben bocsánatkérően. - Olyan helyre viszlek ahol mindenki csak magával törődik és azzal, hogy jól szórakozzon. Nem fogják pontozni a tánctudásunkat. - nyugtatom meg emiatt. Az étellel most felesleges megvárnunk Nikkit, így ketten le is telepszünk az asztalnál. - Ugyan, nem is várnék el ilyet. Magadat elhoztad és épp elég. - a helyemet elfoglalva iszok bele az italomba, de a dicsérete sem marad figyelmem nélkül. - Ennek igazán örülök. - mosolyodok el kedvesen, de a tudat jóleső érzést hagy bennem hátra. - Ööhm..vegyesen?! - gondolkozom. - Anya szavait idézve: Antonia, kincsem, az isten szerelmére még te magad is kölyök vagy! - itt jót mosolygok. - Elég nagyra nőtt kölyök, de értem én, neki mindig is az maradok. Aztán így folytatta: még a macskád is elszökött. Mit kezdesz te egy tinédzserrel? Máris pakolom a bőröndöt és megyek hozzátok. - próbálom utánozni anya akcentusos, hadaró beszédét, ami telefonon keresztül is megdorgáló volt és aggodalmas is egyben. - Anya Miamiba maradt és Natival csak ketten érkeztünk később Williamsburgbe. Már esedékes a következő találkozónk, de aznap alig bírtam lebeszélni róla, hogy ne dobjon félre mindent csak azért, hogy idejöjjön. Valahol igaza van, nem vagyok egy anya alkat, de nagyon sokat segít így a távolból is és mivel ezt nem tagadtam meg tőle, ezért nyugodtabban viseli most már helyzetet. - mesélem el Jennek. - Azért a fotós bizonyítékra szüksége van, hogy életben tartom az ő drága Nicolina-ját. - csakis szeretetből teszem amikor égnek emelem barna íriszeimet mielőtt mosolyra görbülnének ajkaim. - A látogatásaink is már csak így történnek. Én ajtót nyitok, neki az első kérdése: Nikki? Aztán már furakszik is be mellettem, hogy megtalálja a kislányt. Aztán jövök csak én. - nem panaszkodás ez a részemről, mert mindig jókat szórakozom rajta. - De legalább hozzáteszi, hogy hiányoztam és a kezembe nyomja a kedvenc süteményemmel telepakolt tálat. Mit lázadjak én, ha utána így vagyok kiengesztelve? - legalább nem felejtett el és ha rajta múlik akkor nem is fog.
Sam kéréseit mindig nehéz volt visszautasítani, hiszen mindegyiket a végletekig világosan, ellenállhatatlanul kellemesen és határozottan terjesztette elő, ügyelve a legapróbb részletekre is. Ennek ellenére akárhányszor próbált beleszőni idegen - vagy éppen ismerős - férfiak életébe eddigi közös munkánk során, elutasítottam. Élből. Természetesen. Soha nem beszéltem neki Wyattről, vagy a félresiklott házasságomról. Ha tudjuk, hogy hibásak vagyunk bármelyik kapcsolatunk megromlásában,- romlásában egyáltalán - nem szívesen beszélünk róla. Legalábbis én világ életemben kerültem feltárását annak, ha magam okán távolságot produkáltam bárkivel is. Főként, ha egy olyan kaotikus masszáról beszélünk, amilyen az én házasságom volt. Volt? S bár értékeltem, értékelem minden alkalommal a törekvését, ez egyelőre egy olyan talaj, amit vékony jég borít, s hogy én magabiztosan fellépjek rá: ahhoz időre van szükségem. Vagy legalábbis a tökéletes lezárásra. - Minden héten, ha a munkám engedi, kimegyek. Van, hogy sűrűbben... Blue Ribbon Riding a lovarda neve, Queens területén van, elég nagy helyen. Erdősebb, ami egy ilyen betondzsungel mellett ajándék az olyan természetbarát emberek számára, mint amilyen én vagyok. Lehet bérelni lovakat, én is szoktam. Bár csak egyet. Ragaszkodom hozzá... - vállat rántok, kissé érzelgős, merengő mosollyal gondolva a paripára. A férfi, akinek a nevén van nem igazán ér rá foglalkozni vele, ezért a bérlőknek sűrűbben ajánlják őt. Mivel azonban elég sajátos, kissé vad természete van, az emberek nem szeretik. Fiatal, kezdő lovaglóktól kifejezetten tiltják hányatatott múltja miatt. Ellenben én mással se szívesebben töltöm az időmet, mint vele. Moonlight. Az érzelmek és mozdulatok tökéletes harmonizálása elengedhetetlen ahhoz, hogy működjön a kapcsolatunk. - Még akkor találkoztam vele, amikor érzelmileg nagyon, igazán labilis voltam. Nem tudom, hogy ő segített rajtam, vagy én őrajta, de valahogy összecsiszolódtunk. Keveseket enged a hátára, elég bizalmatlan... Igazából tervezem, hogy megveszem. Farmer lány vagyok, talán jobban is passzolna hozzám, mint egy kutya. - úgy beszélek róla, mintha nem számítana. Pedig nagyon is, igen is számít. Az egyik, ha nem a legfontosabb társam életem során. Minden egyes ügetés, minden egyes vágta vele a magasra nyújtózott lombok alatt gyógyította a lelkem, felderít és megvigasztal. És csak remélem, hogy hasonló hatással lehetek rá, hogy kellek neki és érzi, hogy fontos nekem. Az én szemeimben ragyogó csodálat, és az ő szemeiben tükröződő hűség az, amire szükségünk van. - Sakkozni a nagyapám tanított meg. Egyike azon kevés dolgoknak, amiket együtt csináltunk. - vallom be lágy mosollyal ajkaimon, finom melegség árad szét mellkasomban emlékére. - Enélkül is értékes vagy, de nagyon klassz képesség. Főleg ebben a világban. - húzom oldalra a számat. Kissé mulatságos, hogy éppen egy ügynök szájáról pattannak le ezek a szavak, de valahol érthetőek az érzelmeim. Be kell vallanom, egyre jobban hiányzik a természet lágy ölelése, a ringatózás a szélben, a kristálytisztán látható csillagok fénye alatti fetrengés Ameliaval. Most, hogy a nagyszüleink már nincsenek, mindketten elszenvedtünk traumákat - hibáztathatna bárki érte, ha visszavennénk a kiadott földünket és újra farmerként élnénk? Időnként elgondolkodom rajta, hogy testhez állóbb volna, minden nehézségével együtt. Könnyebb a fizikai munka terhétől megszakadni, mint a lélek fuldoklását elviselni nap, mint nap és ólomgolyók mellett keringőzni még egy, még több szívdobbanás reményében. - Ó, hát akkor te igazán profinak számítasz. Én akkor is mellé tudok lépni, ha vezetnek. - kuncogok, hiszen eszembe jut, hogy épp táncolni készülünk. Abban bízom, ragad rám ez-az, ha Antonia fordít rám némi figyelmet és persze türelmet is. - Sosem hallottam még erről, hogyan kell elképzelni? - közelebb húzódom, széles mosolyom elterül ajkaimon, kíváncsian fürkészem. Próbálom elképzelni, hogyan nézhet ki mindez a valóságban, mert a fejemben elég kaotikus képek váltják egymást. Látom az izgatott csillanást íriszeiben, biztosan örömmel űzi ezt a sportágat. Egyszer megnézném, milyen egy ilyen roller derby. Mifelénk egészen másra asszociálnak, ha meghallják a 'derby' kifejezést. Mindentudó mosollyal hallgatom, amikor az este következő pillanatképeiről mesél. Aprókat bólintva fogadom a titkolózását. Jogos - gondolom magamban - nem adhat ilyen fegyvert a kezembe. Nevetek lágyan, majd legyintek a levegőbe. - Ó, már kinőttem azt a kort, mikor ilyen apró dolgok sértik az önbecsülést, mint a tánctudásom hiánya. - kuncogok csendesen. Nem zavarna az sem, ha bárki pontozna bennünket, a magam részéről képes vagyok az idegen környezet teljes kizárására. Megmosolyogtat a gondolata, hogy készítsek a szórakozóhelyen egy képet - s rögtön továbbítsam is Samnek, lássa, ma este nem ülök a sarokban. Bizonyíték nélkül nem hinne nekem, ezt tudom. S hacsak rövid időre, de békén hagyna? Az evésem is lelassul, olyan töretlen figyelemmel hallgatom Antoniát. Értőn bólintok, kellő komolyságot csempészve arcom játékába. Kiegyenesítem vázam, bár vállaim finoman előre zuhannak. Milyen nehéz lehetett elhatározásra jutnia Nikki kapcsán, s még a környezetéből áradó gyönge - vagy olykor erős? - elidegenítés sem tántorította el. Ha lehet, ha van rá mód, csak még nagyobb tiszteletnek örvend részemről. - Akkor jó vége lett. - összegzem, bár kissé határozatlanul töröm meg a csendet. - Nikki nagyon szerencsés kislány, hogy vagy, hogy vagytok neki. - bólogatok keserédes ízzel a számban, s már öblítem is le a következő kortyokkal. - Mitől lesz valaki jó anya? - kérdezem, de nem nézek fel a tányéromból. Az édesanyámra aligha emlékszem, nagyszüleim meséiből ismerhettem meg, biztosan csodás volt - mindig úgy emlegették. De más fogalmam nem lehet róla. Elgondolkodtat ez a kérdés. Egy időben én is - borzasztóan - vágytam rá, hogy legyen egy saját gyerekem valakivel, akit annyira szerettem, hogy a holdat is odaajándékoztam volna, ha arra kér ... De már azt hiszem lemondtam erről. A korom, a helyzetem és a szívemre való tekintettel. Ettől függetlenül - talán, mert kimaradok belőle - érdekel, hogy miben nyilvánul meg az, ha valaki jól csinálja. Mások szerint...
Antonia
Soulmates?
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
Anyától sokat tanulhattam már egészen gyerekkorom óta. Olyanná formálta a személyiségemet mely nem veti meg a törődést, de attól sem retten vissza, hogy kiálljon magáért. Ő volt az, aki felnőtt korára megtanulta hogyan ne engedje magát kihasználni és mihelyst elég idős lettem, akkor ez volt az egyik amire engem is nevelt. De a megannyi jó dolog mellett megtanultam tőle, hogy képes legyek megbecsülni az apró örömöket is. Nem arra kért, hogy mondjak le az álmaimról vagy ne akarjak többet. Egyszerűen úgy tartotta az emberek annyira kergetnek egy ábrándképet, hogy végül ahhoz kötik a boldogságot is, mellette pedig minden mást elszalasztanak ami akár jobbá is tehetné az életüket. Tőle elsajátítva ezt én is tudok örülni akár annak, ha meghallom a kedvenc zenémet vagy annak is, ha csak teszek egy esti céltalan kocsikázós túrát, amikor a lámpa fényei körülölelik az utcákat. Épp ilyen örömforrás számomra mások lelkesedését látni. A csillogást a szemeikbe amikor olyanról mesélnek amit igazán szeretnek, mint most ahogyan Jennifer is teszi. Érdeklődéssel követem a szavait, hiszen a lovaglás nekem kimaradt az életemből és nem is hiszem, hogy lenne merszem hozzá. - Még nem hallottam róla, azt viszont erősen támogatom, hogy időnként valóban nem árt kiszabadulni innen. - támasztom meg államat a tenyerembe. Valamikor túl sok a nyüzsgés, a zaj. Én legfőképpen az éjszakás műszakom után érzem ezt és akkor ha utána nincs időm pár órát aludni. Ilyenkor jól jönnének olyan helyek, mint amiről most Jen is mesél. - Ha engem kérdezel, szerintem egymást mentettétek meg akkor. - jutok erre a következtetésre az elhangzottak alapján. - Te kötődsz hozzá, törődsz vele. Az állatok is megérzik ezt, épp ezért bízik meg épp benned és nem másban. - mosolyodok el ezen gondolatra. Mindig is okosabbnak tartottam az állatokat az embereknél, de ez az a téma, amibe most nem megyek most bele. - Biztosan jó helye lenne neki nálad. - támogatom őt ebben, hisz így akár több idő is jutna nekik egymásra. - Engem a papa kártya trükkökkel szórakoztatott, de a megtanítása már nem volt erőssége. Emlékszem olyan gyorsan mondta és mutatta, hogy amíg ő már a végén tartott, én mögötte két lépéssel le voltam maradva. - halk nevetés szökik ki ajkaim közül a pillanatnyi nosztalgia miatt. A biztatása mosolyt csal az arcomra, aztán én magam is beavatom Jennifert a dilijeimbe. - Volt így velem is, de egy kis gyakorlás csodákra képes. - árulom el ezt úgy mint valami titkot, viszont a visszakérdezése miatt egy önmagamat felkészítő hű bukik ki belőlem. - Hol is kezdjem? Ezt egy ovális pályán szokták játszani két öt fős csapattal. Görkorcsolyát húzunk, védőfelszerelést és az egész lényege, hogy a csapat blokkolói szabad teret biztosítsanak a suhanónak, aki ezáltal akadálymentesen mehet végig a pályán. Vagyis feltartod az ellenfelet, kiszorítod, hisz így jutsz előnyhöz. Kicsit agresszív, de amúgy szórakoztató is. - magyarázom el neki bővebben. - Az elején borzalmas voltam. Estem, keltem. Nem éppen a legjobb segítség, de aztán ebbe is bele lehet jönni. - mesélek tovább erről. Nata mindig ügyesebb volt nálam, de amíg a versenyszelleme keveredett a szórakozással, addig megkönnyítette az én dolgomat is, hogy ne görcsöljek rá az ottlétre. A nap végén úgyis együtt nyafogtunk az ellenfeleinkkel valamelyik kajálós helyen, hisz olyankor nem számított ki-kivel van éppen. Alig várom már, hogy megkezdődjön a programunk, de még muszáj megvárnom Nikkit, hogy aztán megbeszéljük a továbbiakat. Azért jó tudni, hogy bármi is legyen velünk, sem Jen, sem pedig én nem fogunk kardunkba dőlni hogyha elszúrunk egy lépést. A lényeg, hogy kikapcsolódjunk. - Igen. - bólintással értek egyet vele, de a kérdése elgondolkoztat. - Nem tudom másnál ez mit is takar, szóval csak a saját tapasztalataimat tudom veled megosztani. Nekünk anyával szerencsére jó a kapcsolatunk, de mindig nagyra értékeltem, hogy számíthattam rá bármiben. Sosem ítélt el egyetlen hülyeségem miatt, pedig elhiheted volt egy pár. - vágok egy ártatlan grimaszt erre. - Mindig meghallgatott és segített, de közben azt sem engedte, hogy elveszett legyek a későbbiekben. Igyekezett mindenre megtanítani és volt amikor szigorú volt velem, de az sem úgy vettem fel. Inkább ösztönzött, hogy igenis véghezvigyem amit kitűztem magam elé. - merengek el ezen, de könnyedén gördül le ajkaimról a folytatás. - Imád nevetni, szóval a humor se áll tőle távol és hihetetlen kitartó nő. Na meg a pasi témák! A mai napig határozott véleménye van arról mikor volt az ő kislánya egy szédült liba, amiért összeállt ezzel vagy azzal. De vele ez sem kínos, mert megbízhatok benne és ez fontos. Így nekem ő jó anyának számít. - halkulok el és bár ott van a nyelvem hegyén, hogy meséljek még többet a másik családomról is, most mégsem teszem, mert nem rájuk vonatkozott a kérdés. - Alig várom már, hogy bemasírozzon azon az ajtón és azt se tudjam fejjel előre vagy hátra vagyok. - csóválom meg a fejemet, végszóra viszont nyílik az ajtó és Nikki hangját hallom meg. A pontos idő látványa viszont kíváncsiságot fest arcomra. - Jöttem! - rikkantja el magát, de megtorpan amikor észrevesz minket és egyből Jennifert is üdvözli. - Hogyhogy ilyenkor? - kérdezek rá. - Maya anyukája elhozott, mert elmaradt az utolsó óránk. - Akkor dobd le a táskád, moss kezet és gyere egyél valamit. Később van kedved átmenni Pattyhez amíg Jenniferrel elmegyünk? - kérdezek rá gyorsan, de csak egy gyors bólintással reagál, majd eltűnik a szobájába. - Azt hiszem akkor ez egy igen? - fordulok Jen felé némi tanácstalansággal a hangomban meg egy rövid vállvonással.
A ritmusos lihegés, a porfelhő patáinak minden koppanása után, a fák szűrt napfényének délutáni nyugalma azonnal elűzik az útközben érzett torokszorító bizonytalanságot, keserűséget. Ismerős elszántság költözik a mozdulataimba, emlékezet a megmásíthatatlan múltam elfeledett darabkáira. Talán tényleg egymást gyógyítottuk meg. Lehet, hogy miatta sikerült értelmes emberi lényként léteznem tovább a költözés után. Kellett, hogy rátaláljak. Neki és nekem is. A törekvés, hogy segítsek, hogy megismerjem, hogy bizalmába engedjen átemelte a tudatomat egy másik síkra, ahol az én problémáim meg tudtak szűnni. Tudtam csak vele és kizárólag vele foglalkozni. Dolgozni kettőnk harmonizálásán. Időbe telt, nem is egészen vagyok benne biztos, hogy az első istállóban megtett sétám alkalmával, nem éppen ő kiáltott értem - mint én őérte. Vagy csak bizonyítani akartam, hogy képes vagyok helyrehozni, megbirkózni bizalom-problémákkal? Hátha magamon is segítek? - Ha valaha magamhoz veszem, fogom minden holmimat és ismét farmer lány leszek. - merengőn nevetem el magam a szentimentalitásomon. Régen nem jártam már a nagyszüleim birtokán, de még mindig a mi kezünkben van. Néha előfordul, hogy hazavágyom - mint most, mikor eszembe jut, mennyivel nyugodtabb, hétköznapibb életem lett volna, ha ott maradok... Talán nem ismerem meg a nagybetűs szerelmet soha, de lehetséges, hogy nem is szenvedtem volna úgy, ahogy most. A továbbiakról nem is beszélve. Mosolyom szelídül, fejem oldalra billen, ahogy az ő nagypapája is szóba kerül. Elnyílt ajkaimon keresztül veszek levegőt, szomorkásan nézve őt. - Biztosan le akart nyűgözni. - somolyogva felelem. Rendkívül hálás lehetek a nagyszüleimnek, hogy befogadtak bennünket és tisztességgel felneveltek. Az egy másfajta kérdés, milyen áron alakult így, s hogy a nevelésünkön milyen másféle kártékony mellékhatások keletkeztek. Nem volt meg a nagy családi nevetések, összebújások negédes öröme, '...magadért dolgozol'. Időnként el kell gondolkodnom rajta, hogy ezek hiányából miféle érző ember lett belőlem. Talán a tudás hiánya, hogyan kell megoldanom egy bizalomból eredő problémát vezetett rá, hogy csak tovább kell mennem? Bárcsak megérteném. De már úgy is késő, kár rágódnom ezen. A teóriákkal a fejemben valószínűleg gördülékenyebben megy az élete, mint bármikor velem. - A takarítás közben gyakorolt mozdulatok annak számítanak? - mindentudó mosollyal fürkészem. Egészen kicsire húzom magam össze, úgy figyelek minden szavára. Próbálom vizualizálni az elhangzottak elmesélését. Aprókat bólintva próbálom a koponyám falain belül megjelent tíz fős, korcsolyás fantom figurát elképzelni, mindenféle lehetetlen fogócska helyzetben. - Tényleg brutálisnak tűnik. De gondolom figyeltek egymásra közben. - adok hangot a fejemben felbukkanó szavak összesének. - Mi volt a legkomolyabb sérülésed? - hátra tolom kissé a gerincem, nyújtózkodom egyet. A pohár a kezemben, tehát ennek függvényében csak. Ha a reggeli órákban Sam azt mondja, ma este táncolni fogok, megitattam volna vele az automata összes kávéját. (Főzni nem, nem pocsékolnék rá annyit...) Észhez térítés céljából, természetesen. Ennek ellenére most kedvem lelem az ötletben, annak ellenére is, hogy tisztában vagyok a képességeimmel és a ritmushiánnyal, amivel születtem. Ezért bátornak tartom Antoniat, hogy belevágna velem egy ilyen kalandba. Késő bánat a visszakozás, ha majd a felismerés beüt; nem én vagyok a legalkalmasabb táncpartner. Semmi okom rákérdezni, hogy milyen a jó anya, hiszen az én életemből kimaradt, nem csak nekem nem volt, jó eséllyel én sem lehetek már az soha. Ez talán csak egyfajta önmarcangolás? Ettől függetlenül töretlen figyelemmel hallgatom a szemben ülőt. Nedvesítek torkomon, próbálom elraktározni, milyen kötelékük volt és van továbbra is. Leesik tekintetem a tányéromra, eljátszadozik evőeszközöm hegye az étellel, mielőtt ténylegesen feltenném rá. Talán nem kellett volna kérdeznem, talán ez egy kereszt, amit cipelnem kell, vagy talán csak joggal döntött úgy fejem fölött a túlvilági hatalom, hogy megfoszt ettől. Talán se jó lánya nem lettem volna, se jó anyja senkinek. - Elhiszem, hogy... - befejezni, sőt elkezdeni sem tudom igazán, mert Nikki felbukkan. Mintha nap erejével taszítaná el fejem fölül a sötét felhőket, rögtön kiszélesedik mosolyom látva őt. - Szia Nikki! - szólok közbe mindössze ennyit, majd csak némán figyelem őket. Szemöldökeim vonala finom ívben felfelé szalad, mikor a kislány eltűnik és Antonia engem kérdez. - Határozottan. - bólintok sejtelmes bölcsességgel, pedig igazán nem értek a gyermeki lélekhez, sem a fiatal szívekhez. Nincs tapasztalatom. - Azért túl sok alkoholt nem ihatok, már így is van bennem... Ráadásul holnap munka! Szóval... - kezdek bele, bár én sem tudom, hogy neki, vagy magamnak intézem figyelmeztető szavaimat. - A napját sem tudom, mikor voltam utoljára szórakozóhelyen, civilben. - utóbbit sietősen teszem hozzá. Nyomozások alkalmával, úgy. De a magam örömére, pontosan tudom. Több, mint két éve. Egy kolléga esküvője volt, mi pedig táncoltunk a férjemmel. Szigorúan csak egy dal időtartalmához ragaszkodtam, lett belőle hét is?
Antonia
Soulmates?
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
'Every girl needs a good friend ...and a glass of wine ―
- Ez egy nagyszerű terv! - bólogatok Jennifer lehetséges jövőképén, hiszen már a szavaiból is egy kellemesebb, nyugodtabb élet elevenedik meg, mint amilyenek a hétköznapjai lehetnek. Szeretheti a hivatását, de nap mint nap csak a rosszat látni egy olyan mentálisan fárasztó érzés lehet ami akaratlanul is rossz érzetet hagy maga után. Ha már ezt nézzük és a házassága körülményeit, akkor bőven ráférne egy hely, ahol végre levegőhöz juthat. És akkor még biztosan őt sem kímélik az idegesítő emberek és körülményeik, amikből senki sem maradhat ki. Én határozottan támogatom a döntését. Nekem sokszor elég lenne csak egy üres mező, ahol olykor kiordíthatom a lelkemet, hogy aztán az ezzel előidézett nyugalmammal és kicseréltség érzéssel újra felszálljak az életemnek nevezett dilivonatra. Eddig még csak a párnámba sikerült üvölteni, de az ember lánya ne válogasson már! Szeretek beszélni a családommal kapcsolatos emlékeimről, mert bár piszkosul hiányoznak, de ettől még nem tesznek kevésbé boldogabbá a velük megélt élmények. Nem egyszerű egyik sem, de miattuk vagyok ma az, aki - néhány ember örömére, néhánynak meg a bánatára. Egyetértően bólogatok Jen feltételezéseire, mert megtanítani tuti nem akart, így maradt ez a verzió. Őt ismerve úgyis van egy harmadik ami senkinek nem egyértelmű. - Igen, az már egy jó kezdet. Tapasztalatból mondom. - halk nevetést követ a válaszadásom. Tőlem sem áll messze, hogy ily módon szedjem rendbe a lakásunkat. Egy kis zenével meg mozgással általában véve minden kellemesebben és gyorsabban telik. Aztán van amikor mégsem, mert jön nálam a random koncert és semmit se haladok, ha végül magával ragad a szereplési vágy. Olyan régen nem gondoltam már a kis hobbimra, hogy most így hangosan kimondva egyből elkap a vágy, hogy újra magamra öltsem a szerelésemet. Talán egyszer, egy este erejéig beugrok a csapathoz, hogy felelevenítsem milyen is volt akkoriban, de időm most nem igazán lenne a rendes versenyzésre. - Persze. Nem feltétlenül az a célunk, hogy szó szerint kiiktassuk a másikat. - nyugtatom meg ezzel kapcsolatban Jennifert. Az más csoport lenne és nem hiszem, hogy legális. Meg talán nem is nyilatkoznék róla Jen előtt ilyen nyíltan, ha ilyenbe lennék benne. A kérdésére most egy másodpercre el kell gondolkoznom. - Pár csúnya folton és izomlázon kívül semmi komoly. Nem voltam annyit velük, hogy beszerezzek egy maradandó harci sérülést. - osztom meg vele. Emlékszem, hogy Natalia említett egy ilyen listát ahol húzogatták be éppen ki és mikor sérült le. A nővérem valahol a harmadik helyen kullogott a 'sérülési listán' - a legnagyobb szerencséjére. Anya látogatása már esedékessé vált mostanra, de most ahogy mesélek róla, csak még inkább hiányzik. Ugyanakkor fura másnak elmondani milyen is ő valójában, hiszen én nekem természetes, hogy tisztában vagyok a mi kapcsolatunk dinamikájával, de eddig még sosem kért senki sem arra, hogy ezt szavakba is öntsem. Ettől még tetszik, hogy az emlékeink között kutathatok és megoszthatom ezeket Jenniferrel. Andrea Ortiz mindig is a példaképem lesz, bár én mindig csak villogó gyerekcipőben csoszogok utána, hogy egyszer olyan legyek, mint ő. De legalább vannak jelei, hogy a jó úton haladok! Nikki megérkezése eleinte váratlanul ér, de nem is gond, hogy most korábban vége lett a sulinak, mert legalább tudok vele beszélni a mai programunkról. Persze megint csak ingázik a lakásban, ahogyan azt korábban Jennek is elmeséltem, így futtában tudok csak válaszokat kiszedni belőle. De az apró részletekből azért nem annyira nehéz összerakni a teljes képet. - Világos. Semmi alkohol és ígérem még sötétedés előtt hazaviszlek. - némi szórakozottsággal a hangomban és egy kacsintással adom ezt végül Jen tudtára, de ettől még tartom magamat ehhez. A kötelességeink nem szűnnek meg csak mert pár órára figyelmen kívül hagyjuk őket. - Akkor itt volt az ideje, hogy megtörjük ezt a sémát. - fűzöm még hozzá izgatottan. Mire indulásra készen állunk, addigra Nikki is összepakolja a táskáját, Patty pedig az ajtóban várja őt. Nem mintha eltévedne a két ajtó közötti rövid távon, de hát Patts mindig mondja, hogy ez neki nem esik nehezére és amúgy is így szokta meg. Én időközben egy taxit is hívtam magunknak, mert a korábbi italaink után nem szívesen vállalnám be most a vezetést, bár nem érzem, hogy az az egy-két pohár annyira kibillentett volna a józanságomból. Ennek ellenére nem szívesen kockázatok. A címet bediktálom a sofőrünknek, aztán a táskámat is elfektetem az ölembe, majd így fordulok Jen irányába. - Kevésbé zsúfolt helyre megyünk, azt viszont nem ígérhetem, hogy meg tudlak kímélni a béna felszedős szövegektől. Mindig lesből támadnak és mikor már rájössz mi történik addigra a kínos mondat beleivódott az elmédbe. - figyelmeztetem őt. - De majd jelzünk egymásnak. Ha látjuk, hogy valaki közeledik akkor befogjuk a fülünket. - nevetek halkan a gondolatra, majd mivel elérkezünk a célunkhoz így bevárom őt. Ahogyan sejtettem, pont eloszlanak az emberek, így helyünk is lesz a pultnál. - Mit kérsz? - érdeklődök tőle, én meg az alkaromat támasztva a pulton nézem a választékot, de szerintem a kólánál maradok vagy valami alkoholmentes koktélnál. A sörnek sem az ízét, sem az illatát nem szeretem, a többi pedig most kerülendő mindkettőnk számára.
Kezdőlap
•
