Alapjában véve nincs bajom az esküvőkkel, de a mostanihoz több okból kifolyólag sincs kedvem. Egyrészt azért, mert nem igazán ismerem a házasodni kívánó feleket. Annyit tudok, hogy anya egyik ismerőséről van szó, akit még az egyetemen ismert meg. Másrészt meg anya ismét megjegyzést tett azzal kapcsolatban, hogy balettozom. Komolyan nem fér a fejembe, miért nem tudja elfogadni. Nem szokásom bosszantani, de most nem tudom megállni, hogy ne tegyem meg…
Anya viszonylag sokat ad a megjelenésre, ezért itt a remek alkalom, hogy némileg borzoljam az idegeit. Elég puccos menyegzőről van szó, úgyhogy biztos nem fogja jó szemmel nézni az öltözékemet. Nem mondanám, hogy olyan gazdagok lennénk, ennek ellenére néha megköveteli, hogy úgy öltözzünk, mintha az angol királynővel készülnénk teázni. Nem tudom, kinek akar, és mit bizonyítani. Bármi is legyen az, a mai nap egy kicsit szabotálni fogom.
-  Abby Mae! Kész vagy már? – kiált fel az anyám. –  Indulnunk kell – teszi hozzá ugyanakkora hangerővel.
Csak ő szólít a teljes nevemen. Mindegy, mit csinálok, mindig így hív. Apa viszont legtöbbször Mae-nek hív. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért, és azt mondta, azért, mert egyszerre sugároz erőt és kedvességet. Ő pedig pontosan ilyennek lát. Nagyon szeretem apát. Én vagyok apuci hercegnője, azonban sosem kényeztetett el, de ha szükségem volt rá, akkor az esetek többségében mellettem állt – mint például, amikor eldöntöttem, hogy profi táncos akarok lenni.
Felkapom a táskám, valamint a blézeremet, és mielőtt lemennék, még vetek egy gyors pillantást a tükörben. Megigazítom a hajam, és már megyek is, még mielőtt feljönne, hogy lezavarjon.
- Itt vagyok. Indulhatunk – mondom a lépcsőn lefelé menve. Anyám végignéz, és látom az arcán, mikor veszi észre, mit viselek.
-  Mi van a lábadon? – kérdezi szörnyülködve. Lenézek a lábfejemre, mintha nem tudnám, mire gondol.
- Cipő. Mégis mi lenne? – Az egyik kedvenc tornacipőm van rajtam, ami szerintem tökéletesen illik a ruhámhoz.
-  Ebben nem jöhetsz – jelenti ki határozott hangon.
- Nos, akkor kénytelen leszel megbarátkozni vele, mert igenis ebben fogok menni – fonom karba a kezeim. – Mellesleg mintha azt mondtad volna, hogy indulnunk kell, tehát sajnos nincs idő átvenni – mondom gunyorosan.
-  Mondd, miért csinálod ezt? – teszi fel lesújtottan a kérdést, mire csak megvonom a vállam. –  A sírba teszel… - mondja, majd az ajtó felé indul. Ránézek apára, aki csak a fejét rázza, de látom, hogy elmosolyodik. Elvigyorodom, aztán rákacsintok, és követem anyát. Mondtam már, hogy szeretem aput?


Anya az út során sem tudta túltenni magát a cipős incidensen, mert amikor kiszállunk az autóból, egy szúrós pillantással jutalmaz. Meg kell hagyni remek estének nézünk elébe. De végül is erre számítottam.
Az esküvőt a Brooklynban található Prospect Park csónakházában tartják. A bejáratnál pezsgővel fogadnak minket, és miután mindannyian elveszünk egy-egy pohárral, megkeressük az asztalunkat az ültetési renden. Igen, még ez is van. Mondjuk ennyi vendégnél szükség is van rá. Egy mondhatni nagyszabású eseményhez képest nincsenek olyan sokan, de nagy a valószínűsége, hogy nagyjából csak a felét ismerik a meghívottaknak, a másik felét pedig azért hívták meg, mert az érdekeik így kívánják. Az efféle körökben már csak így működnek a dolgok.
Miután megtaláljuk a helyünket, kimegyünk a stégre, ahol a szertartást fogják lebonyolítani, és leülünk a kihelyezett székekre. Én ülök a legszélén, mert semmi kedvem nincs majdnem a sor közepén üldögélni, és jó képet vágni az egészhez. Itt legalább egy kicsit meghúzhatom magam. Nem szoktam zsörtölődő banyaként viselkedni, de nem tudom, hogyan lehetne jobbá tenni ezt az estét. Egy dolog talán mégis jó, az pedig nem más, mint a tánc, úgyhogy alig várom, hogy elérjünk ahhoz a részhez. Bár a részeg fazonokhoz semmi kedvem. Mindig van legalább egy ember, aki nem tudja, hol a határ, és többet iszik a kelleténél. Persze mondhatnád, hogy az egyetemi bulikon szinte mindenki részeg, viszont ott sem nézem jó szemmel azokat, akik teljesen eláznak.
Becket nem hívhattam el, mert mégis ki az, aki a legjobb fiúbarátjával megy egy esküvőre? Ez csak alapot szolgáltatna a pletykás némbereknek. Hiába mondjuk, hogy csak barátok vagyunk, nehezen hiszik el – ha egyáltalán elhiszik. Tudom, talán nem is létezik efféle barátság férfi és nő között, de biztosíthatok mindenkit, hogy tényleg nincs köztünk ennél több.
Szerencsére a szertartás meglehetősen rövid, de nem túl sok mindent tudnék visszamondani belőle. Próbáltam nem látványosan szenvedni, azonban nem tudom, hogy mennyire sikerült. Elfoglaljuk a helyünket a korábban megkeresett asztalunknál, és várjuk, hogy felszolgálják az ételt.
A vacsora után elérkezik a tánc ideje. Végre valami, amit élvezni is tudok. Na jó, ez nem igaz, mert nagyon finomak voltak az ételek, és én szeretek enni. A második szenvedélyem. Nyilván nem lesz elég, ha egész este táncolok is, hogy ledolgozzam az elfogyasztott ételt, de amúgy sem úgy tekintek a táncra, mint egy lehetséges módszer arra, hogy kalóriát égessek el. Annál sokkal többet jelent a számomra.
Egy idő után, úgy döntök, hogy ideje kimenni egy kis friss levegőt szívni. Nyitva vannak az ajtók, de mégsem ugyanolyan, mintha közvetlenül simogatná a bőröd a hűs esti szellő. Hátrapillantok, hogy lássam valaki figyel-e. Szerencsére nem, ezért átlépek a láncokon, és a stég széléhez sétálok, majd a tájat fürkészem. Elég sötét van már ahhoz, hogy felkapcsolva legyenek a lámpák és az aprócska fénypontok olyanok, mint a szentjánosbogarak.
Léptekre és csörgésre leszek figyelmes. Megfordulok, és látom, hogy egy férfi próbál átmászni a láncokon, de jócskán meggyűlik vele a baja. Amikor végre sikerül, mellém áll.
- Szép esténk van, nem? – kérdezi, és meglepődöm, hogy egyáltalán sikerül még folyékonyan beszélnie. Talán még nem rugott be annyira, mint gondoltam, de szerintem nem sok kell hozzá, hogy ne tudjon magáról. Egy biztos, holnap mindenképp másnapos lesz.
- De – válaszolom kelletlenül. Meglehet, ha nem lenne részeg, akkor szívesen venném a társaságát, de így nem igazán örülök neki. Annak viszont örülök, hogy nem egy vén fószer gondolta úgy, hogy jó ötlet lenne csatlakoznia hozzám. Igazából mindegy, hány éves, egyedül a sötétben nem szívesen töltök időt egy férfival. Ha nincs kint valaki, akkor a zenétől nem hallanák meg a segélykiáltásom.
Megborzongok a hűvösebb szellőtől, ezért megdörzsölöm a karjaim. Oldalra pillantok, és látom, hogy leveszi a zakóját.
- Mit csinálsz? – kérdezem, pedig tudom, hogy mire készül.
- Odaadom a zakóm – feleli magától értetődően.
- Köszi, de nem kell. Nekem is van bent kabátom. Megyek is, és kihozom. – Amikor indulnék, a karomnál fogva visszatart. Nem túl erős a szorítása, ezért viszonylag könnyen ki tudom szabadítani magam, azonban így is hátratántorodok, és a vízben kötök ki. A srácnak, akkor sem lett volna ideje elkapni, ha józan lenne.
- A rohadt életbe! – kiáltom, amikor felbukkanok a víz alól. Még az a szerencse, hogy tudok úszni, máskülönben kapálóznék, mint egy kutya. Arra pedig várhatnék, hogy a parton levő végtelenül gáláns úriember – aki nem ismeri a nemet – a segítségemre siet. – Ezt nem hiszem el! – teszem hozzá kiabálva, majd a part felé úszom.
- Annyira sajnálom. Hadd segítsek – nyújtja felém a kezét.
- Inkább nem. Nézd meg, mi lett abból, hogy az előbb segíteni próbáltál – morgom. Kézfejemmel megtámaszkodom a stég szélén, és feltolom magam, aztán leülök rá. Fújok egyet, és a következő gondolatom az, hogy anyám nagyon ki fog akadni – talán még hangosan is kimondom.

Abby Mae & Mathias

Huszonhét éven át sikerült elkerülnöm, hogy részt kelljen vennem bárkinek is az esküvőjén - egészen a mai napig.
Mikor először és utoljára fontolóra vettem, hogy ilyesminek tegyem ki magamat, a legjobb barátom készült megnősülni, és felkért, hogy legyek a tanúja. Ám annak ellenére, hogy ők voltak az általam ismert egyetlen ígéretes jegyespár, a menyasszony egy héttel az esküvő előtt se szó, se beszéd eltűnt a haverom életéből. Nem elég intő jel ez arra vonatkozóan, hogy legközelebb kerüljem el messzire az esküvő puszta gondolatát is? Biztos vagyok benne, hogy enélkül a tapasztalat nélkül is hiánytalanul le tudnám élni az életemet, ám sajnos ezúttal nincs kibúvó, habár nem vagyok se tanú, se rokon. Még koszorúslány sem, pedig lehetséges, hogy jobban állna rajtam a ruha, mint némelyikükön, és a menyasszonyi csokrot is ügyesen elkapkodnám a dulakodó szinglik elől. Ugyan, ki mondja meg, hogy más jobban megérdemelné, hogy feleségül vegye őt álmai férfija?
Visszatérve jelenlétem okára: amikor annak a személynek a fiától érkezik a meghívó, akinek jóformán az életedet köszönheted - ami elég ironikus, tekintve, hogy szó szerint elgázolt az öreg -, nem áll rendelkezésedre többé az az opció, hogy egyszerűen csak a fiókod mélyére süllyeszted a többi közé. Arról nem is beszélve, hogy részben Tyler közbenjárásának köszönhetem a jelenlegi állásomat. Lefogadom, alig várta, hogy magam mögött hagyjam az apja szakterületét, amiben ő sosem remekelt annyira, mint azt szerette volna. Az a tény, hogy emellett még szívességet is kellett nekem tennie, vagy legalábbis úgy érezte, hogy kell és hogy tesz (pedig ha valaki, hát ő tudhatja, hogy bárhová bedumálom magamat), nyilvánvalóan csak még édesebbé teszi számára ezt a fordulatot, erre pedig minden egyes alkalommal emlékeztet az önelégült mosolya, valahányszor véletlenül összetalálkozik a tekintetünk.
Ha volt is idő, mikor mi ketten szimpatizáltunk egymással, nem tett ki számottevő fejezetet az ismeretségünkben. Tyler mindig is úgy tekintett rám, mint egy csóró, illetéktelen betolakodóra, aki folyton-folyvást elvonja róla az édesapja figyelmét; én pedig nem láttam benne többet egy elkényeztetett fiúnál, aki mindent megkapott magának, amire csak rámutatott, leszámítva azokat az érdemeket, amikhez az átlagosnál több észre lett volna szükség. Vajmi keveset tud róla, milyen az, ha valamiért meg kell küzdeni. Remélhetőleg újdonsült felesége több tapasztalattal rendelkezik nála ezen a téren, máskülönben rövidebb ideig tart majd maga a házasság, mint annak tervezgetése.

Már az első percben világossá vált számomra, hogy az esküvőktől való látatlan viszolygásom cseppet sem volt alaptalan. Szinte émelyítő az a feltétlen boldogság, ami a friss házasokból árad - holott mindannyian tudjuk, hogy legfeljebb tíz, esetleg tizenöt évük van hátra a válásig, de ennél jóval kevesebb, mire eljutnak arra a pontra, hogy megkeserítsék egymás mindennapjait. Ha igazán ügyesen csinálják, még a gyerekeikét is. Úgy tűnik, kizárólag nekik nem szólt erről senki.
Nos, nem vállalom az ünneprontó szerepét; a csendes ítélkezés közelebb áll hozzám, kevés energiabefektetéssel is megfelelő mértékű és intenzitású pesszimizmust vagyok képes sugározni, amint a terem végében kortyolgatom a pezsgőmet.
Egyébként nem csak arról van szó, hogy marná a szememet mások, vagy akár Tyler öröme. A gyomromat már annál inkább irritálja ez a túláradó romantika, szerencse, hogy rendes ételek helyett fine dining falatokkal igyekeztek feltörölni az éhező násznép nyálát, így fel sem tűnt senkinek (mert én bizony annyira magamra vonok minden figyelmet), hogy a folyamatos csókot a menyasszonynak-kezdeményezések eredményeképp elment az étvágyam, valamint elég keveset innom ahhoz, hogy egy hajszálnyival elviselhetőbbnek tűnjön a helyzet, amibe csöppentem. Márpedig jó sok hajszál kell ide.
A többi résztvevőn is felüti a hatását ez az arány, ugyanis a felszolgálók által körbehordozott tálcák rohamos üresedésével párhuzamosan egyre csak fokozódik a helyiségben a hangulat. Hálás vagyok, amiért fél órával ezelőtt letudtam az első tiszteletköröket, így volt alkalmam addig beszédbe elegyedni a vendégekkel, amíg még emlékeznek majd rá. Arról nem is beszélve, hogy az őrizetlen, illuminált állapotban lebegő gazdagok mennyire idegesítően tudnak viselkedni; az este ezen szakaszát jobb fedezékben tölteni.

Általános tévhit, hogy ha az ember kiválaszt az esküvőn egy ideálisan unalmasnak tűnő falat, hogy annak lustán nekidőlve az életen elmerengve szürcsölgesse az italát, békén hagyják. Lévén ez az első esküvőm - és remélhetőleg az utolsó is -, most érkezik el az ideje, hogy leszűrjem ezt a tanulságot.
Többen kihívásnak tekintik a szóló karrieremet, és feljogosítva érzik magukat, hogy megzavarják a nyugalmamat. Teszik ezt azok a vendégek, akik eléggé ismernek ahhoz, hogy ebben a mindenhonnan válogatott, majd összeeresztett embertömegben már a puszipajtásomnak érezzék magukat, valamint, akik pont, hogy senkit sem ismernek, és megörülve annak, hogy a futótűzként alakuló klikkekre szemet hunyva egymagam vagyok, bennem látják a következő klikk egy potenciális alapítótagját. Hát, nem.
Már az ötödik hullámot hárítom el, mikor egy számomra kedves arc bontakozik ki a tömegből. Teodora, a valahai vőlegény nővére széles mosolyt vet rám, őszintét, de csúfondárosat, majd hátával a fal felé fordulva megáll mellettem.
- Tudod, mindig is nagyra becsültem a színészi tehetségedet - szólal meg, tekintetét végighordozva a vendégeken, mintha egy hegytető panorámáját csodálná meg az én szemszögemből.
- Valóban? - kérdezek vissza szórakozottan, bal szemöldökömet felvonva. Teo belekortyol a kezében tartott Chardonnay-be, amit ki tudja, honnan szerzett, mielőtt aprót bólintva válaszolna.
- Csakhogy amint az éberséged alábbhagy, és elengeded magad egy kicsit, már meg is jelenik ez az arc. - Hogy ez az arc mit is takar pontosan, a mutatóujja körkörös mozdulatával hivatott kifejezni, ami természetesen az arcomra irányul. Méltatlankodva horkanok fel, habár az utalás értelmezése tulajdonképpen egyet jelent a beismeréssel. Szóval lerí rólam, mennyire utálom az egészet.
- Szerencsére számítottam erre, és készültem neked egy kis meglepetéssel, ami garantáltan feldobja az estét - folytatja még azelőtt, hogy lehetőségem nyílna szembeszállni az engem ért rágalommal. Közelebb húzódik hozzám, és a kézitáskáját kissé szétnyitva bepillantást nyújt a belsejébe, úgy, hogy más ne láthassa, amit mutatni készül; a lámpák fénye megcsillan egy ezüstözött szivartárcán.
Olyan műgonddal lavírozunk az emberek között, mintha legalábbis egy csíkot igyekeznénk stikában elszívni, azonban ez sem elég: a bűntársamat már félúton a bejárat felé megszólítja az egyik rokon, ő pedig belátva, hogy nem fogja egykönnyen lerázni, megadóan int a fejével, hogy menjek előre.
Hát nincs mit tenni, felderítem a terepet.

Legalább öt fokot hűlt a levegő, de lehet, hogy többet is, mióta utoljára jártam kint. Az épület körül egy-egy ember magányosan, ám a többség csoportokba verődve eregeti a füstjeleket, nem tudni, hogy nagyobbrészt azért, mert már a dohányzás is egy társasági esemény, vagy csak félnek, hogy egy percig nem hallathatják a saját hangjukat. Én inkább kisétálok a stéghez, félve, hogy túl sokat hallom azokat. A gyéren kivilágított perem felől mozgásra leszek figyelmes, és jól kivehető beszédfoszlány üti meg a fülemet. Igyekszem kirekeszteni a forrását, és egy tőle távolabbi helyet keresni a várakozásra, hisz bár számomra nem cseng ismerősen egyik hang sem, ez még közel sem jelenti azt, hogy nem is hiúsíthatják meg a tervünket. A csobbanást, majd az azt követő kiabálást azonban nehéz lenne figyelmen kívül hagynom.
- Minden rendben van? - szólalok meg a tervezettnél szigorúbban, ahogy a képletesen ázott pasasról a ténylegesen ázott nőre vándorol a pillantásom. Nyilván nincs, ezért ahelyett, hogy válaszra várnék, a kezemet nyújtom a stégen ücsörgő hölgy felé. Ha úgy ítélem, komolyabb segítségre van szüksége, a derekánál kissé megtámogatva segítem fel.
- Jöjjön, kerítünk magának száraz ruhát. Addig is... - Gyors mozdulattal megszabadulok a zakómtól, és bármennyire fáj is, odanyújtom neki, hogy felvéve valamelyest eltakarhassa vele a vizes ruhákat, kellemetlenebb esetben, amit azok láttatni engednének.
Amennyiben hajlandó követni, megkeresem az egyetlen általam ismert hátsó bejáratot, amin keresztül észrevétlenül bejuthatunk az épületbe, majd a vendégszobák részlege felé haladva leszólítom az első szembejövő alkalmazottat, hogy néhány, majd a bizonytalan arckifejezését látva még több bankjegyet csúsztatva a kezébe, leadjam a ruhára vonatkozó rendelést.
- Szükségem lenne a... khm... - A huszonéves kis srác tekintete olyannyira elkalandozik a védencem fedetlenül hagyott testrészein, hogy azt hinné az ember, épp most számolja ki centiről centire a méreteit.
- Milyen méretben hozhatja a ruhákat, Miss...? - kérdezem felé fordulva, miután kellőképp kiszórakoztam magam a fiú dadogásán.

♡ jobb később...

Nincs jövőbelátó képességem, de éreztem, hogy történni fog valami. Nem véletlenül nem volt kedvem eljönni. Úgy tűnik, anya korábbi megjegyzése rossz ómen volt az estémre nézve. Máskülönben miért ülnék csurom vizes ruhában egy stégen, egy szintén ázott – csak ő belülről – fazon társaságában?
A szemem sarkából látom, ahogy egyhelyben toporog a férfi. Gondolom, nem tudja eldönteni, hogy tegyen-e még egy próbát a segítségnyújtásra. Ám mielőtt újra ráförmednék, egy hang belém fojtja a szavakat. – Édes Istenem… mi jön még? – motyogom az orrom alatt, miközben tekintetem az ég felé fordítom. Az újonnan érkezőre nézek, majd a háta mögé pillantok, de szerencsére nem látok mást közeledni. Nem hiányzik, hogy a násznép összes tagja lássa az ázott macska kinézetemet. Minden bizonnyal nem tudom majd teljesen leplezni, hogy történt valami, de minél kevesebben lesznek szemtanúi a cseppet sem szalonképes külsőmnek, annál jobb.
Már a nyelvem hegyén van, hogy „Úgy néz ki, mintha minden rendben lenne?”, azonban amikor a kezét nyújta, meggondolom magam.
- Persze, csak gondoltam úszok egyet. Nem gondolja, hogy ez a megfelelő idő és hely erre? – kérdezem, miközben belecsúsztatom a kezem a tenyerébe, és a segítségével felállok, majd folytatom tovább a süketelést. – Az itt látható fiatalember is szeretett volna csatlakozni, de olyan türelmetlen voltam, hogy nem bírtam tovább várni, ezért még előtte beugrottam – mondom gúnyos hangnemben, és egy megsemmisítő pillantást vetek a majdnem úszótársam felé. Olyan mérges vagyok, hogy egyáltalán nem érdekel, milyen benyomást keltek bennük. Nem valószínű, hogy bármelyikükkel is találkozom az esküvő után, tehát nyugodtan gondoljanak rólam azt, amit akarnak. Amúgy sem nagyon szokott érdekelni mások véleménye. Ez alól kivétel apu, a legjobb barátaim és a tanáraim, de azért első alkalommal mégsem illő ez a viselkedés. Mondjuk én legalább kimutatom az érzéseimet, és nem vigyorogva küldöm el a másikat a melegebb éghajlatra – bár kétségtelen, hogy ez a módszer talán elegánsabb. – De mindegy, ne is törődjön velem – legyintek egyet, majd szemügyre veszem a ruhámat. A halvány megvilágítás miatt nem tudom biztosan megítélni, hogy átlátszik-e. Nem lenne meglepő, mert a szoknyarész elég vékony anyagból készült. Épp azon kezdek el gondolkodni, hogyan tudnám megszerezni bentről a kabátomat, amikor az ismeretlen férfi a zakóját nyújtja.
- Köszönöm – pillantok rá hálásan. Magam sem tudom, miért, de elfogadom, és magamra terítem, majd elöl összefogva azt, követem. Tudom, most biztos azt kérdezed, miért megyek el egy idegennel, amikor korábban a másik férfitől nem voltam hajlandó elfogadni a zakóját. Nos, én sem értem, de úgy érzem, hogy tud nekem segíteni.
Minden egyes lépésnél cuppog a tornacipőm a felszívott víztől. Kissé kellemetlen, de inkább elviselem, minthogy valami beleálljon a talpamba.
Kicsit félve lépek be az ajtón, mert nem szeretnék senkivel sem összefutni. Nincs túl sok kedvem a magyarázkodáshoz. Márpedig, amilyen szerencsém van az este folyamán, tuti, hogy egy túlságosan is kíváncsi vendégbe botlanánk. Nem jártam az épület ezen részén, de az egyelőre névtelen nagyon céltudatosan halad előre, míg szembe nem találkozunk egy alkalmazottal. Kezdem azt hinni, hogy ma mindenki összeesküdött ellenem. Miért is tudtam volna úgy bejönni, hogy ne lásson meg senki… Mindegy, ez talán a kisebbik rossz. Biztosan láttak már ennél furcsább dolgot is.
Szemrebbenés nélkül mér végig az illető, aki nem sokkal lehet nálam idősebb. Összébb fogom magamon a zakót, pedig tudom, hogy nem láthat semmit. Viszont, ha nem lenne a szoknyám hátulja hosszabb, mint az eleje, akkor akár azt is gondolhatná, hogy csak a zakót viselem. Valószínűleg ebben az esetben még jobban legeltetné a szemeit…
Ahogy a stégen, úgy itt is a kezébe veszi az irányítást a mellettem álló férfi, és kisegíti a zavarban levő srácot.
- Phillips – fejezem be a mondatát egy mosoly kíséretében. – A méretem pedig S-es – válaszolom, majd miután távozik a fiatal férfi, az ismeretlenhez fordulok.
- Abby Mae Phillips – mutatkozom be rendesen, és kezet nyújtok neki. – De szólítson csak Abbynek – fűzöm hozzá. – Az Ön neve pedig…? – kérdezem mosolyogva. Most, hogy jobbak a fényviszonyok, alaposabban meg tudom nézni az arcát. Már láttam az este folyamán. Egy fal mellett ácsorgott, és nem úgy nézett ki, mint aki nagyon élvezné, hogy itt lehet.
- Ha megenged egy tanácsot – kezdek bele. – A jövőben, ha el szeretne tűnni a cseverészni akaró emberek elől, akkor ne egy fal előtt álldogáljon magányosan – jegyzem meg széles mosollyal az arcomon – habár erre már lehet, ő is rájött. Ha nincs kedve ehhez az egészhez – és szerintem nincs -, akkor gondolom beszélgetni sem nagyon akar. Legalábbis a legtöbb ember ilyen, kivéve az üzletemberek, mert ők akkor is jóképet vágnak a rendezvényhez, ha a hátuk közepére sem kívánják. Az üzletért bármit elviselnek, illetve megtesznek.
Amennyiben visszatért az alkalmazott, akkor egy kicsit tanácstalanul nézek körbe. Egy helyet keresek, ahol át tudnék öltözni.
- Elnézést, nincs esetleg egy szabad szobájuk? – teszem fel reménykedő arckifejezéssel a kérdést. Végtére is nem vagyunk olyan sokan, csak akad egy üres, nem? Azonban a reményem pillanatokon belül szertefoszlik, amikor közli, hogy nincs. Komolyan, lehetne még ennél is rosszabb?
- Akkor meg tudná mondani, merre találom a mosdót? – érdeklődöm. Nagy szükségem lenne egy zuhanyra, mert olyan a szagom, mint egy halnak. A hajamról ne is beszéljünk… De ha nincs más lehetőség, akkor beérem ennyivel is. Nem igazán van más választásom… Az útbaigazítás után, fogom a ruhákat, de mielőtt még elindulnék a megmentőmre nézek.
- Nem bánja, ha még rajtam marad a zakója? – kérdezem. – Csak azért, ha esetleg összetalálkoznék még valakivel a folyosón. Miután felöltözöm azonnal visszahozom – teszem hozzá. – Vagy ha siet, akkor elkísérhet a mosdóig, és ott visszaadom – vetem fel ezt az opciót is. – Nem szeretném feltartani. Már az eddigiekért is hálás vagyok – mondom, majd elmosolyodom. Abból ítélve, ahogy egyedül állt a fal mellett, nem hiszem, hogy kísérővel érkezett volna. Ebből következően nem gondolom, hogy valaki visszavárja, de nem tudhatom biztosra.