Fogalmam sincs, miféle rákfenéje van a mai világnak, de az biztos, hogy az emberi, vagy akár társas kapcsolatoknak a legkevésbé sem kedvez. Egyszerűen az emberek képtelenek közel kerülni egymáshoz, bármilyen szegmensét is nézzük az életnek, a párkapcsolatok pedig mostanra egyenesen olyanná váltak, mint az ördög számára a templom: aki teheti menekül előle. Valahogy félünk egymásban bízni, nem akarjuk feladni a függetlenségünket, a kényelmünket, berögzült szokásainkat, és nem áll szándékunkban kompromisszumokat kötni. Nincs is rá szükség, hiszen már annyiféle cimkével tudjuk egymást ellátni, hogy felsorolni is alig lehetne őket: barátság extrákkal, dugópartner, bonyolult kapcsolat, se vele se nélküle, nem mondjuk ki mi van köztünk, vagy ott van a szimplán "egyszerűen csak jó vele". Hogy amit mi Prestonnal a múlt éjjel műveltünk hová és melyik kategóriába tartozik megsaccolni sem tudom, talán mindbe egy kicsit, talán egyikbe se, és ha ehhez hozzávesszük a szégyent amitől kissé ég a fejem, jobb is ha nem boncolgatom túl sokáig ezt a szituációt. Igaz, időm sincs rá, mert a korai időponthoz képest elég gyorsan pörögnek az események: először a döbbent ébredésünk, majd Josh érkezése és az azt követő verbális-mentális párbaj vonja el a figyelmemet attól, hogy tisztességesen végig tudjam gondolni a tettünket és annak következményeit, olyan érzésem van mintha felültem volna egy sebesen pergő körhintára, és a körülöttem lévő világból nem látnék csak egy elmosódott, homályos foltot.
Szerencsére Preston meg én tandemben gyorsan kiebrudaljuk a lakásból levitézlett lovagját, és míg a konyhában a kávéra várunk van időm végre-valahára szinkronba hozni magamat, meg a dimenziót amiben létezem. Igaz, a helyzeten sokat ez sem segít. Mocskosul nem emlékszem az éjszakára, és szerintem ha végiginnám New York összes kávézójának a kínálatát sem történne ilyen tekintetben változás. Úgy vinne el a koffeintúltengés okozta szívroham, hogy tegnap késő estétől ma hajnalig csak egy sötétben forgatott jelenet szerepelne életem filmjében, ami a mondás szerint le szokott peregni az ember szeme előtt, még mielőtt végleg elbúcsúzna a földi léttől.
Remekül elmélázom a gondolatfoszlányon, csak arra figyelek fel ahogy Preston megáll előttem, csípőre vágja a kezét és úgy méreget mint a gólya, aki azon agyal hogy kelepeljen-e még egyet, mielőtt lenyeli a békát. Megilletődve pislogok fel rá ültömből, csak néhány másodperccel később esik le, hogy ugrat. Legalább ő már ennyire észhez tért...
- Igenis esztétikai élmény. Mi a kifogásod ellene? - kérdezek vissza, halvány, alig látható mosollyal a szám sarkában, aztán köhintek egyet-kettőt, ami mintha úgy hangzana, hogy "bagolymondja". - Mellesleg azon a bizonyos ajtón már bekukucskáltam. Legalábbis elvileg - tárom kissé szét a karjaimat, és egy utolsó mondattal elküldöm társamat öltözködni. Hála az égnek ő is belátja, hogy a hiányos ruházatával nem kellene tovább pengetni az amúgy is pattanásig feszített húron, szó nélkül elvonul, én meg átadhatom magam a kávékészítés örömeinek, Preston kívánságaival megspékelve.
Mire társam visszaér, ezúttal minden tűrőképességet próbára tévő bőrfelületét lefedve, már az asztalnál ücsörgök, pohárral a kezemben, mint a világ legnagyobb óvodása a reggeli kakaójával, épp csak a habbajusz hiányzik a szám fölül. A fekete viszont jelképesen pofán veri a szürkeállományomat annyira, hogy az már képes legyen magához térni, és visszatalálni ebbe a dimenzióba. Részeredmény, de legalább eredmény. Olyannyira magamhoz térek, hogy ráhozom a szívbajt Prestonra egy józanul megismételt éjszaka lehetőségével. A reakciója szenzációs: először csaknem úgy jönnek ki a szemei mint egy csigának, másodszor megkoccan a foga a csészén, félő hogy az első kortyok után küldi az egész porcelán cuccot is, méghozzá egészben. Totális az elképedés ami kiül az arcára, és ez csak akkor törik meg, mikor hangosan elnevetem magam, közölve hogy ugratom. Legalábbis azt hiszem. A mocskos igazság meg az, hogy ha alkalom adódna rá, nem biztos hogy képes lennék nemet mondani a lehetőségre.
- Jaj ne már... - csóválom a fejem a fenyegetésen. - Nem vagy következetes. Először bejön nálad a fizimiskám, aztán képes lennél egy orrbavágással tönkretenni. Nincs szíved - állapítom meg, persze kb olyan komolyan ahogy ő az előbbi figyelmeztetést, de a jókedv kb eddig tart, mert olyan téma kerül terítékre, amelynek a tétje a szívroham, és a valószínűsége Preston válaszától függ.
Ha valamiféle megkönnyebbülésre vagy feloldozásra vártam, akkor nyugodtan elmondhatom, hogy ezt bebuktam. Azon már csak a szemem forgatom meg, hogy a mondandómból társam nem éppen a lényeget ragadja meg.
- Zsaru vagyok - közlöm röviden de lényegretörően mikor rájön, hogy megnéztem a szemetesét. Az isten szerelmére, nem túrtam végig az egészet, nem vagyok gubizó. Gondolom ha ráleltem volna a bizonyítékra, az ott ficegett volna a hulladék tetején. Ha fél, hogy esetleg női dolgokat is leltem volna, hát nem, semmi mást nem figyeltem, ha ettől fél meg tudom nyugtatni. Amit ő mond az viszont a legkevésbé sem támasztja alá a lelki nyugalmamat, sőt. Úgy látom a rémületet amit érzek tökéletesen sikerül átragasztanom rá.
- Ezt erősen kétlem - rázom meg a fejem hevesen. Nem mintha kedvem lenne ellenkezni Prestonnal, csak nincs kedvem homokba dugni a fejem az igazság elől. - És semmi kedvem végigbogarászni a ház előtti kiszórt szemetet, találunk-e benne egy használt óvszert. Jézusom, olyan állapotban voltunk, hogy fogalmunk sincs a történtekről, kétlem hogy lettünk volna elővigyázatosak, hogy... - túrok a hajamba, bár ez sokat nem segít azon, hogy most lepadlóztam. Mire azonban összeszedném a gondolataimat vagy akár megszólalhatnék Preston felpattan, odaugrik a tűzhely mellé, és olyan elánnal kezd reggelit gyártani, mintha ez meg nem történtté tenné a problémát. Bár lehet, hogy ez olyan női módszer, amit én még nem ismerek: nagy zabálás, mint a legjobb fogamzásgátlás. Vannak kétségeim a működését illetően.
Prestonnak is, mert szinte még hozzá sem kezd a kajához, amikor felém fordul, és olyan rémületet látok a szemeiben, hogy még szorongatott helyzetemben is megsajnálom. Fura módon mintha én ettől nyugodnék meg: na nem olyan nagyon persze, de tudom hogy kettőnk közül valamelyikünknek most kissé lelket kell vernie a másikba, és nyilván enyém lesz a feladat.
- Hé... - lépek oda hozzá, letéve kezemből a kenyeret amit pont előbányásztam a szekrényből. - Ne pánikoljunk. Figyelj Preston... - fogom meg egyik kezemmel a vállát, a másikkal az állát, és finoman kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. - Lehet, hogy nem történt az égvilágon semmi. Ha mégis... anno az exemmel fél évig próbálkoztunk védekezés nélkül, mire teherbe esett. Egy éjszaka nem jelent semmit. Nem jelenti okvetlenül azt, hogy nem kívánt következménye lesz a hempergésünknek. Ha mégis, kitaláljuk mit csináljunk. Addig meg nyugalom, oké? Na gyere ide... - ölelem magamhoz, és kis ideig így maradok vele. Tudom ostobaság, és már megint túl közel vagyunk egymáshoz, de ez most inkább vigasz-ölelés, nem vágykeltő. Ettől függetlenül nem bírom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy noha Preston alapjáraton is gyönyörű, de kétségbeesve végképp. Tulajdonképpen egy mondattal le tudom írni a mostani helyzetünket meg pozíciónkat: ó te jó ég.
- Ami azt illeti, tényleg megetethetnél - dünnyügöm aztán, bár úgy hogy társam füle a mellkasomon fekszik alighanem tompítva hallja a hangomat - hacsak nem akarod a nevem elé nemsokára hozzáilleszteni a "néhait" - mosolygok. Tényleg mocskosul éhes vagyok, és egy reggeli talán nem is lenne olyan vészesen rossz feszkólevezető. Se neki, sem nekem.

Vannak akik úgy gondolják, hogy az emlékezetkieséssel végződő másnapokban az a legjobb, hogy tiszta lappal indulhatsz és még bűntudatod sem kell legyen, hiszen fogalmad sincs róla mégis mi a fenét műveltél előző éjjel.Persze ami az előnye éppen az a hátránya is, hiszen vannak dolgok amire azért nem ártana visszaemlékezni.Úgy tűnik azonban, hogy esetünkben ami más helyzetben talán áldásos lenne, az jelenleg némi feszélyezettséget okoz az induló nappal. Nem tagadom, hogy a társam az első pillanatoktól fizikálisan elég komoly hatással van rám. Azt sem tagadom, hogy amikor beültünk inni, és már nem az első koktél csúszott le, majd később kicsit már erősebb, vagy ahogyan a táncparkettre keveredtünk, egyre erőteljesebb volt a kísértés. Nem csak az én oldalamról. Legalább tapasztalatlan kiskamasznak, vagy negyvenes szűz vénlánynak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne legyek képes olvasni Mattson reakcióiból engem illetően. Pedig esküszöm, hogy még csak minimálisan sem játszottam rá a dologra.Alapvetően nem ez volt a célja sem neki, sem nekem. Persze csak mi lehettünk annyira ostobák, hogy úgy hittük bármilyen helyzetben képesek leszünk megőrizni a hidegvérünket, úrrá lenni a zsigeri ösztönökön, amelyek akaratlanul is előtörtek belőlünk a másikat illetően. Mert sok dologról tehet az ember. Tehet arról ha éppen pocsék napja van és ezt kivetíti olyanra, aki nem tehet róla, sőt még akár segíteni is akarna neki. Tehet arról ha ok nélkül tapló, ha ok nélkül kötekedik, vagy úgy alapvetően mindenféle előzmény nélkül előítéletes olyannal szemben akiről fogalma sincs, hogy milyen ember.De arról, hogy felébred benne valami a másik egyszerű közelségétől, úgy hiszem nem tehet.Viszont a helyén kellene kezelnie. Na ez az ami nekem nem ment,és a jelek szerint Mattsonnak sem.Nem mondom, hogy mégis ő a férfi, neki kellett volna észnél lennie, mert hiszen ő sincs fából, főleg ha hozzám hasonlóan ő sem volt már éppen győzelemre esélyes az alkoholban fürdőző agysejtekkel szemben.Ezt ketten csesztük el, és őszintén szólva fogalmam sincs mit és hogyan kellene tennünk, hogy legalább minimálisan visszaállítsuk a korábbi kapcsolatunkat. Amikor még szexről szó sem volt. Igaz most sem feltétlenül van, hiszen pont az a pláne, hogy egyikünk sincs azzal képben, hogy ha el is mentünk valameddig akkor mikor álltunk meg. Nekem vannak halovány emlékeim, de arra, hogy konkrétan az ágyban kötöttünk ki, még csak foszlányokban sem emlékszem.A csókra azonban emlékszem.Valahol a konyha és a nappali között félúton, miközben nagy röhögések közepette kerestük a biztosítékot, mert valami levágta az áramot. Azt hiszem akkor, abban az idétlen állapotban összekapaszkodva dőltünk a falnak, mint két részeg tekebábu, ide-oda billegve -a részeg stimmelt is - és tapogattuk magunknak az utat a félhomályban. Éppen csak annyi fény volt, amely a szomszédos házak homlokzatára szerelt reflektorokból szűrődött be, az is csak ködösen.Akkor azt hiszem én voltam az, aki nevetve kérdezte meg mi lenne ha most kihasználnám az alkalmat és megcsókolnám, ő meg azt felelte próbáljuk ki.Nem kellett biztatni,őt sem, hogy ne akarjon elhúzódni. Erre még emlékszem. Arra is, hogy a póló alá csúszott a hasfalán a kezem, de esküszöm tovább nem mentem. Akkor biztosan. Vajon ő erre emlékszik? Ha nem emlékszik merjem egyáltalán megemlíteni neki? Josh felbukkanása már így is kellően kiakasztott bennünket, főleg úgy, hogy még nem is nagyon tértünk magunkhoz az elmúlt éjjeli bizonytalanságból. Tudom, hogy a kávé nem fogja helyrehozni a memóriámat, azt is tudom, hogy abban sem fog segíteni, hogy pár órán belül épkézláb gondolatokat préseljek ki magamból, de talán annyira összeszedetté tesz, hogy legalább a továbbiakat tisztázni legyünk képesek. A múlt éjjelt talán el kellene engedni. Felfogni ostoba tévedésként, és megbeszélni, hogy a jövőben ha egy mód van rá közösen többé nem rúgunk be, vagy legalábbis nem úgy, hogy valamelyikünk lakásán kötünk ki. Életveszélyes úgy egy légtérben tartózkodni, hogy nem vagyunk képesek féken tartani az ösztöneinket.
Jó páros vagyunk, ehhez kétség sem férhet. Jól össze tudunk dolgozni, szinte ösztönszerűen érzünk rá a másikra, ez már pár óra alatt, kiderült. Ritka amikor két újonnan összekerülő ember, akiket ugyanarra az ügyre állítottak rá ennyire gyorsan megtalálják a közös hangot. De éppen ebben rejlik a veszélye is: akaratlanul mélyülnek az érzések, jobban félteni kezdjük egymást, sokkal inkább dominálnak a szubjektív behatások, és esetleg olyan hibát vétünk egy akció során, ami a másik életébe kerülhet. Az ember kizárólag tiszta fejjel tud jó döntést hozni. Én pedig ne akarok kockáztatni.Ebben az egyben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy még másnaposan, de tiszta fejjel is baromi vonzónak találom, és nem hiszem, hogy ez a jövőben változni fog. Az ég szerelmére Preston, szedd már össze magad kisanyám!
Josh és a dobozai végre távoznak az életemből, helyette azonban itt marad ez a probléma, amivel kezdeni kell valamit. Legalább olyan szinten, hogy megállapodunk, ünnepélyesen megfogadjuk, vérszerződés, tenyérbe köpködés, tökömtudja, hogy soha többé nem fogjuk ezt a hibát elkövetni, hogy odafigyelünk arra mikor és milyen körülmények között lazítunk újra. És persze ha megint lerészegednénk, mindenki külön taxival megy haza. Nincs közösködés….nincs több kísértés.
A kávéfőző legalább úgy szenved a fekete nedű kiadásával, mint én a gondolataim rendbetételével, de végül mégis sikerül belevágni valahogyan. Nem egyszerű. Kicsit ő is még kába, kicsit még ő sem nagyon tudja mit kellene csinálni. Toporgunk mint kislibák a gumikacsák között. Én sem feltétlenül gondolom, hogy jó megoldás lenne ha másik ügyre helyeznének bármelyikünket. Egyrészt a magam részéről nem látok erre esélyt, úgy hiszem az én esetemben Mattson a büntetés, és talán fogalma sincs Simon hadnagynak, hogy alaposan bele is trafált vele. Végre egy fickó akivel másodpercek alatt egymásra hangolódtunk, akivel mégsem tervezhetek még csak rövid távra sem.Másodsorban pedig a meglátásai a közös ügyünket illetően,a  következtetései, a logikája tökéletesen összehangolódik az enyémmel, éppen ezért nem hiszem, hogy a lehetőségét az ügy megoldásának fel kellene áldoznunk annak az oltárán, hogy nem tudunk felnőttek módjára gátat szabni a vágyainknak. Képesek vagyunk rá. Tudom. Bár jelen esetben nem tudom miért furakodik előkelő helyre a fejemben az a gondolat, hogy pokoli módon szeretném megint megcsókolni, megint beverekedni magunkat az ágyba, ahonnan pár órája keltünk ki…még úgy is, hogy Mattsont alaposan összegyűrte az ágyam. Jobban mondva annak a helye, merthogy a padlón voltunk kénytelenek aludni. Nem baj, jövő héten már lesz ágyam. Hurrá!
- Jól van jól van már! Csak eszembe jutott.Jesszus le ne nyelj már keresztbe!- emelem meg a két kezem magam elé védekezésképpen, miközben arról beszél, hogy nem akar másik társat. Igazából én sem akarok. Persze ettől még alternatívaként felmerült ez a lehetőség is. MIndenesetre megnyugtató, hogy ő sem feltétlenül vágyik erre a verzióra. Mert én sem.
- Esztétikai élmény. Ahha.- húzom el a számat és csípőre teszem a kezem, mint a sötét bőrű bronxi mamasziták, és úgy szemlélem, akárha kétszer akkora hátsóm lenne.
- Szóval szerinted én csak egy jól becsomagolt cuncimókus vagyok. Hát van egy rossz hírem édesem, rossz ajtón kukucskálsz be.- persze a mosoly nem szűnik meg az arcomról, ahogy ő is viccnek szánta alapvetően a dolgot, én is hasonló, csípős viccel szúrok vissza.
- Mondjuk ha már itt tartunk, az esztétikai élmény nálam is erőteljesen játszik. Ritka, amikor azt mondom, hogy egy pasi, még másnaposan is dögös.- nevetem el végül magam és indulok öltözni, ha már kiadta a parancsot rá. Meg lássuk be, egy szál bugyiban, meg az ingében nem feltétlenül vagyok kísértés mentes….csak egy szépen csomagolt cuncimókus. Egynull oda!
Pár perccel később, és már némiképp több ruházatban libbenek vissza és készítem el a kávét, majd ragadjuk meg ismét a beszélgetés fonalát, ezúttal a vörös törpördögre, a minden szempontból a gnómok atyaúristeneként számontartott Howard kerül terítékre.
- Na ja! Remélem is, hogy annyira sokkot kapott, hogy végre befejezi a hátsóm leplezetlen bámulását, valahányszor elhaladok az osztályon mellettük. Te viszont….te bizony- emelem meg a szabad kezem és felé mutatok, még hunyorgok is, mintha célozni akarnék egyenesen felé, hozzátéve egy kissé kárörvendő vigyorgást.
- Te valami varázsló lehetsz, vagy ilyesmi. Mert alig huszonnégy órán belül két pasast is kipenderítettél a vonzáskörzetemből, és még csak nem is szándékosan csináltad. Megtartalak kabalának, Mattson, esküszöm.- csettintettem össze az ujjamat, amely kezemmel előzőleg felé mutogattam.Próbálok itt vicceskedni, pedig a helyzet az, hogy abszolút nem vagyok tréfás kedvemben, és a jelek szerint Mattson sem.Mindketten tudjuk, hogy erre az egészre nincs jó megoldás, vagy legalábbis olyan, ami mindkettőnk számára megnyugtató válaszokat adhatna. Egész egyszerűen nem emlékszünk az elmúlt éjszakára, és ezt talán fel kellene fogni valamiféle égi jelként, hogy lehet jobb is ez így.Majdnem kiesik a kezemből a csésze, pedig épp csak belekortyoltam, még bele is köhögök egyet a pohárba, amikor Mattson viccesen megjegyzi, hogy talán meg kellene ismételnünk, immáron józan állapotban.A szemeim elkerekednek, szerintem ki is gúvadnának, ha képesek lennének kimozdulni a helyükről és elképedve nézek rá. Csücsörítve húzódom el a bögrém peremétől, valami olyasmi van az arcomra írva, hogy “waddafakk?” de végül elröhögi magát. Mégsem vagyok feltétlenül biztos benne, hogy valahol mélyen nem gondolta egy picit komolyan a dolgot. És még ijesztőbb, hogy mindezeken túl én is…valahol mélyen el is gondolkodtam rajta, hogy talán lehetne….hogy legyen mire emlékezni. Mert bevallom jó lenne tudni. Mert a francba is, Mattson veszett jó pasas! És ha már ennyire elbaltáztuk a dolgot, legalább jó lenne tudni, hogy mi volt az amivel ezt megtettük. Hogy milyen volt vele….vagy milyen lenne vele.
- Az efféle szellemeskedésért esküszöm egyszer orrbaverlek, partner!- tudja, hogy nem gondolom komolyan,és leginkább ha megtenném, az nem azért lenne, mert egyáltalán eszébe jutott a gondolat, hanem azért, mert a francért nem tudom leállítani a fantáziám, hogy én meg tovább is gondolom….basszus!
Mattson végül elkomolyodik, én meg egy újabb korty után engedem le a bögrémet. Eddig a pultot támasztottam, miközben ő az asztalnál ült. Most ellököm magam, és odasétálok, lerakom a bögrémet, és vele szemben leülök én is. Ujjaim összefűzöm az asztallapon és úgy nézek vele farkasszemet. Láthatóan olyasmit akar most felvetni, ami foglalkoztatja és cseppet sem olyan vicces a téma, mint alig pár perccel ezelőtt.Védekezés! Ez a szó kong veszettül, vörösen villogva az agyamban, és hirtelen késként hasít át a tudatomon a felismerés. A reggeli kábaság, Josh felbukkanása, az egész helyzet őrült volta közepette nekem az igazat megvallva eszembe sem jutott. Bár tény, hogy az éjjel folyamán sem sűrűn. A szemetesvödör említésére, a vállam felett a hátam mögé pillantok, majd vissza a társamra, oldalra billenő fejjel és összevont szemöldökkel.
- Te átkutattad a szemetesem?- kérdem valahova  a mondandója közé szúrva be halkan. Jól van Preston, gratulálok, megragadtad a lényeget!Itt viszont belémfagy a szó, mert tény, hogy amit mond, annak van realitása…..sőt nagyon is van ami azt illeti.Nagyot sóhajtok. Mutatóujjam a bögrém peremére vezetem és körbe-körbe vezetem rajta, mintegy pótcselekvésként. Ideges vagyok, ez tény, főleg mert úgy tűnik, hogy nem csak, hogy fogalmunk nincs mi történt elmúlt éjjel, de lehet valamiféle következménye is akadt.
- Nos….ami azt illeti nem szokásom egyéjszakás kalandokba bocsátkozni, mint azt már többször elmondtam neked. Egy öt éves kapcsolatban éltem eddig, ahol én egyszer sem léptem félre, és ügyeltem arra is, hogy ne essek…- képtelen vagyok kimondani. Attól túl valóságosnak élném meg ennek a lehetőségét, pedig nem akarom.Megrázom a fejem, és egyenesen Mattson szemeibe nézek. Szegény, pokoli módon kétségbe van esve, látom rajta, hogy majdhogynem tőlem várja a feloldozást mint egy pornószínész szentatyától.De ezt nem tudom neki megadni. Édesem, ha tudnád….
- Hogy a kérdésedre válaszoljak….harmincöt elmúltam, amikor a nők már nem igazán szedhetnek mindenféle bogyókat, tudod. Szóval nem, Mattson, nem szedek semmit.- zavartan húztam vissza a kezem a bögréről és könyökömet megtámasztottam az asztalon, majd a hajamba túrtam.Zavarodottan néztem rá, és azt hiszem szépen lassan kezdett leesni, hogy mekkora pokoli szarban vagyunk. Felálltam a székről. Kerestem a menedéket, a kibúvót, hogy talán megússzuk. Meg különben is lehet nem történt semmi….és lehet….jessszus, az nem lehet, hogy így kicseszik velünk az élet.Csak egyetlen éjszaka volt, és még csak nem is tudjuk milyen. Ez annyira igazságtalan lenne.
- Oké!- tettem nyugtató mozdulatot a kezemmel, mintha csak egy elfogás előtti bűnözőt akarnék valahogyan lenyugtatni.
- Ne gondoljunk rögtön a legrosszabbra, rendben?Nem védekeztünk…..mások sem szoktak…..az nem lehet. Mattson, lehet nem is történt semmi! Ha pedig mégis….akkor megoldjuk, rendben? Meg fogjuk oldani.- annyira el akarom hinni a sok baromságot amit nyugtatásként összehablatyolok, hogy rendesen trenírozom magam rá.Végül megpördülök, és a hűtő felé indulok, majd kinyitom azt. Remek, tojás még van.
- Együnk! Muszáj ennem ha ideges vagyok, és most rohadtul ideges vagyok. Rántotta jó lesz? Azt még képes vagyok nem elrontani. Addig megcsinálod a pirítóst? Ott a második szekrényben találsz kenyeret, a készülék a pulton van.- magyarázok tovább szinte rutinból, de a kezeim remegnek.
- Nem lehet, hogy védekeztünk, becsomagoltuk és kibobtuk az erkélyen? Simán előfordulhatott. Vagy nem tudom….elvitte egy egér a kukából….- istenem, Preston ne borulj ki, szedd össze magad az ég szerelmére! Végül lerakom a tojásos dobozt a pultra, és egy kis időre megtámaszkodom a két tenyeremen.A társam felé fordulok a fejemmel, és kétségbeesve nézek rá.
- Komolyan, Mattson….komolyan ennyire hülyék voltunk?

Tízmásodperces Kenny fotója a mai napig is legendaszámba megy a brooklyni rendőrség tagjai között. Szinte nincs olyan nyomozó, aki ne tartana ebből a felvételből másolatot a fiókjában, mert ha valakinek ritka szar napja van, akkor elég egy pillantást vetni a képen szereplő alany fizimiskájára és máris garantált az olümposzi magasságig felszökő jókedv. Egyébként igen, a nevét Kenny pontosan az Ötven első randi című, nem éppen örökbecsű alkotásból kapta, de őt illetően nem az elmeállapota, hanem a bűntényekre használt akcióideje alapozta meg a rá aggatott jelzőt. Piti kis tolvaj volt, aki arra specializálta magát, hogy hátulról rárontott az áldozataira, elmarta a táskájukat, és mire bárki akár csak elkiálthatta volna magát, már a környéken sem járt. A zsarukkal szinte élvezettel játszott macska-egér játékot, a fél őrs őt kergette hónapokon át, eredménytelenül. Azt mondják, minden embernek vannak berögzült szokásai, amik vagy áldásosak, vagy sem, nos Kenny esetében ez az attitűd, továbbá a közlekedés vállalat áldásos közreműködése hozta el a bukást. Természetesen, akár az állatvilágban, neki is megvolt a maga vadászterülete, a saját territóriuma, amit úgy ismert, akár a tenyerét, pontosan tudta hol vannak az egérutak, ezért volt képes mindig kámforrá válni. Így gondolta ezt azon az estén is, mikor zsákmányszerző körútján, egy táskával a karjaiban turbó fokozatra kapcsolt, és rohanni kezdett bele a világba. Ahogy minden esetben - ez volt az a szokása, aminek áldozatává vált - néhányszor hátra-hátranézett, beleröhögve a kárvallott ábrázatába, futtában teljes lendülettel lefejelte azt az arcmagasságban lévő táblát, amit az útmunkások szereltek fel egy oszlopra a nap folyamán, és amiről Kenny-nek fogalma sem volt. Összecsuklott, és elfeküdt mint egy rongy, a percekkel később a helyszínre érkező kollégák állítólag alig tudták a röhögéstől összekanalazni és kocsiba rakni. Az ominózus fotó a kihallgatószobán készült, hosszú órák elteltével, de a nyomorult fickó arcán még mindig ott ült a döbbenet, a rácsodálkozás és a hitetlenkedés. Nos, a ma reggeli ébredésnél valószínűleg pont ugyanolyan arcot vághatok mint Kenny, amikor Preston mellett sikerül észhez térnem, meglehetősen kétértelmű - vagy inkább egyértelmű - helyzetben, finoman szólva is erőteljesen hiányos ruházatban, és a helyzeten Josh felbukkanása sem javít. Vagyis de, egy nagyon keveset, legalább annyiban, hogy a frusztrációm egy részét levezethetem rajta, bár ez meglehetősen gyorsan vissza is tér, fokozott szinten, mikor tudatosul bennem, hogy verbális harcba szálltam azért, hogy megvédjem a társamat. Jézus, már csak az hiányzik, hogy a kora reggeli napfény megcsillanjon a páncélomon, Preston meg zsebkendőt tűzzön a dárdám végére, mint a párbajok győzteseinek az úrhölgyek. Bár jobb ha nem is gondolok rá, hogy a dárdára tűzésen talán már úgy estünk túl, hogy egyikünk sem emlékszik rá.
A leszerepelt exe úgy tűnik felfogja, hogy ebben a pozícióban, meg úgy általában is csak vesztes lehet, mert összeszedi a cuccait és morgolódva távozik, magában szerintem egy pokolra való kínt kívánva mindkettőnknek. Magamban speciel egyetértek vele: azt hiszem a gyehenna tüzén is kellemesebben érezném magam mint annak tudatában, hogy milyen beszélgetés következik Preston és köztem. Úgy megyek utána a konyhába, mint az elítélt a nyaktiló felé, épp csak a köpködő és dobálózó csőcselék hiányzik az előszoba két oldaláról, de tisztában vagyok vele, hogy ez amolyan szükséges rossz: ha már elkövettünk egy marhaságot, szembesüljünk a következményével. Még úgy is, hogy az események egy hatalmas fekete lyukba vesznek.
A kávéfőző úgy pöfög és küszködik az életmentő nedű lefőzésével, mint egy nő a szüléssel, addig viszont van időm körvonalazni és kifejteni a gondolataimat társamnak. Bávatagon bólogat, és helyesli is az eszmefuttatásomat, nem tudok dönteni hogy azért-e mert tényleg egyetért velem, vagy még túl álmos és kába ahhoz, hogy kötekedni kezdjen, meg engem kikiáltani bűnbaknak. Gőzöm sincs egyébként melyikünk dőlt ki hamarabb, és arról sem, hogy ki mászott rá kire. Ötven-ötven százalékra saccolnám az esélyeket.
- Na, na, na! - jut eszembe a nátrium vegyjele egymás után háromszor is, majd Preston felé bököm a mutatóujjamat. - Honnan veszed, hogy én új társat akarok? Eszembe se jut ilyesmi. Én elvileg két lehetőség között választhatnék: vagy kapnék magam mellé egy pasast, tudod olyan filmes módon, mondjuk aki már nyugdíj előtt áll, és onnantól a "bölcs öreg meg fiatalabb kivitelű társa" szitu határozná meg a nyomozás légkörét, vagy kapnék egy női kollégát. Figyelembe véve, hogy az itteniek többségükben, legalábbis a munkát tekintve olyanok, mint a dominák, nehezen tudnék úgy érdemi munkát végezni, hogy a golyóim a hasüregembe menekülnek a puszta látványukra is. És annak, hogy te vagy a társam, van még egy jókora előnye. Az esztétikai élmény - próbálom viccel oldani a lájtos, de mégis jelen lévő feszültséget. Egészen addig sikerül is, amíg tökéletes rálátásom nem nyílik Preston lábaira, és félő, hogy ha sokáig kell néznem, bekövetkezik amit nem is olyan régen a hálóban gondolt rólam, meg arról a bizonyos reggeli merevedésről. Úgyhogy elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért elvonul felöltözni, én meg addig lekötöm a figyelmemet a két kávé elkészítésével.
- Remélem kapok borravalót is... - dünnyögöm magam elé a szobából érkező rendelésre, de engedelmes, jó katona módjára mindent a bögrébe öntök amit társam kér, majd - meggyőződve róla, hogy Preston még nem tért vissza - felnyitom a szemetes tetejét, és szemügyre veszem a tartalmát. Nem tart sokáig, alig néhány másodpercig, de még így is épphogy visszatérek a kávékészítéshez mikor a házigazda újfent megjelenik, megtorpan az ajtófélfánál, onnan figyeli valami fura, ábrándos kifejezéssel az arcán szorgoskodásomat. Megnyugodva látom, hogy sikerült eltakarnia a túlságosan kihívó bőrfelületeit, és a kávémmal a kezemben - naná, hogy az ördögös bögrében szervírozva - lerogyok a konyhaszékre, amelyen tegnap is üldögéltem. Mintha egy évszázaddal ezelőtt történt volna.
- Ami Howardot illeti... - szedegetem össze a gondolatmorzsákat - eléggé kétlem, hogy fotókat csinált volna. Abban a sokkban, ami érte, eszébe sem juthatott ilyesmi - vigyorgok önkéntelenül is az emléken, meg azon az arckifejezésen, aminek a leírására egy átlagember szókincse aligha lenne elegendő. - És tény, hogy a viselkedését tekintve a fickó olyan, mint egy meztelen csiga, amit szívesen taposna el az ember, de a munkában jó koponya, ezt a dicsőséget nem lehet tőle elvenni. Ha előállunk vele, hogy képzelődött vagy hallucinált, nos ez ilyen elmekattanás a rendőrség berkein belül nem igazán hangzana jól, ezen a téren pedig nem akarok alávágni. Én azt mondanám, ignoráljuk. Ha meg van róla győződve, hogy köztünk több van kollegális viszonynál, legalább leszáll rólad. Na persze ha neked bejön a nyomulása, tagadhatjuk is - cinkelem Prestont kajánul. - Ha meg terjeszti az őrsön a történteket, hát istenem... lesz aki elcsámcsog rajta, lesz aki röhög egyet, kész, ennyi. Mindenkinek jogában áll azt gondolni, amit akar - zárom le a témát. - Egyébként meg, tényleg több van köztünk, mint munkatársak között. Vagy legalábbis éjjel több volt. Talán. Elvileg - ráncolom a homlokomat. - A fenébe, szerintem legalábbis regressziós hipnózis kellene ahhoz, hogy rémleni kezdjen, mit művelhettünk. Nem tudom, hogy örüljek-e ennek, mert ellenkező esetben lesülne a bőr a pofámról, vagy legyek csalódott, mert szívesen emlékeznék rá, hogy... - fejezem be a mondatot egy apró torokköszörüléssel. - Ezt csak egy módon orvosolhatjuk: ha megismételjük. Józanul, hogy ezúttal emlékezzünk rá - mondom, aztán Preston arckifejezése láttán felnevetek. - Csak vicceltem, partner. Csak vicceltem - vagy talán mégsem? Jézusom Brian, te normális vagy? Hogy jut egyáltalán az eszedbe ilyesmi? Még jó, hogy a társam nem gondolatolvasó, mert most szerintem megfogná a legnagyobb bökőt, és levágná a legféltettebb testrészemet. Viszont az ebben a másodpercben újra felvillanó rémisztő gondolat a fejemben kb ugyanazzal az érzéssel jár, mintha a golyóim valamilyen éles tárggyal lépnének kölcsönhatásba. Tudom, hogy fel kell tennem a kérdést, a baj csak az, hogy kissé tartok a választól.
- Hé partner... - komolyodom el, és belenézek a velem szemben lévő, azúrkék szemekbe. Alighanem látja rajtam, hogy ezúttal nyoma sincs bennem a hülyéskedésnek, vagy az ugratásnak. Bízom benne, hogy ezt a témát illetően ő sem szándékozik szivatni engem. - Tény, hogy reggel eléggé szét voltam csúszva, de annyira nem, hogy valami ne tűnjön fel. Nem láttam nyomát a védekezésnek sem a padlón, sem a szemetesvödrödben. Megkockáztatom, hogy azért, mert egyszerűen túl részegek, meg túl idióták voltunk hozzá. Szóval kérlek mondd, hogy szedsz valamit, és legalább egyikünknek van esze ilyen téren. És a jelek szerint az nem én vagyok - az utolsó szavakat már csak félhangosan dünnyögöm, és a bögre mögött keresztezem mutató és középső ujjamat, így várom a választ, meg azt, amit magával fog hozni: a viszonylagos megnyugvást, vagy a lábon kihordott infarktust.

Nem nagyon tudom eldönteni, hogy a mai reggelben mi volt a rosszabb: hogy talán megtettük, csak éppen nem emlékszünk rá, talán meg sem tettük és pont ezért nincs mire emlékezni, vagy az, hogy ez a gondolat egyáltalán eljutott oda, hogy felmerüljön bennem. Eddigi életem során sok dolgot el lehetett volna mondani rólam, de azt, hogy ne tartsam magam valamiféle módon az elveimhez és az alapvető erkölcsökhöz, az semmiképp sem. Persze nem vagyok álszent, és nem állítom, hogy az életben nem fordult velem elő olyasmi, hogy kicsit túlszaladtam a határaimon, amit már nem lehetett visszafordítani, így hagytam magam úszni az árral. De ez sokkal kevésbé volt jellemző, mint az, hogy szerettem észnél lenni, tudni, hogy mit csinálok, leginkább pedig kézben tartani a saját dolgaimat.
Hűséges fajta vagyok. Úgy a saját eszméimhez, az ígéreteimhez, a döntéseimhez, amelyeken ritkán szoktam változtatni, ha egyszer már kimondtam azokat, a férfihoz akit szeretek. Soha, egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy egy adott kapcsolatból úgy léptem volna ki, hogy a lelkiismeretem nem volt tiszta. Nem egyszer előfordult velem, hogy beleszerettem időközben másba, hogy már nem éreztem jól magam, hogy a munka felemésztett és nem tudtam a másikra figyelni. Mégis, minden alkalommal én úgy hittem vagyunk annyira felnőttek, hogy ezt megbeszéljük. Tisztességesen lezárjuk.Josh esetében is pontosan így éreztem, noha nálam az érzelmek még nem múltak el úgy mint nála, éppen ezért éltem meg arcul csapásként azt a fajta árulást, amit velem szemben elkövetett.
Persze csinálhattam volna azt amit számtalan idétlen női magazin vagy éppen netes portál javasol: menj és engedd szabadon az ösztöneidet, elvégre neked is jár végre a szabadság mámora, fedezd fel magadban az igazi nőt, a femme fatalt…de az igazság az, hogy az nem én lettem volna. Egyrészt nem jellemző rám, hogy falatnyi ruhában, ami többet mutat a seggemből, mint az összes többi testrészemből együttvéve, vonaglok valami szórakozóhely közepén, nyálukat csorgató kisfiúk, vagy kapuzárási pánikos családapák között.Másrészt úgy hiszem belém több büszkeség szorult annál, hogy erkölcsileg szintet zuhanjak magamhoz képest. Ettől azért többre tartom a nőt magamban, a nőt ott legbelül akit meg lehet ugyan bántani, de fel fog állni, és tovább fog menni. Az életemben történt számtalan tragédia, vagy éppen a motivációm, ami végigkisérte a pályaválasztásomat, és a mai napig meghatározó, megtanította, hogy mindent fel lehet dolgozni. Felejteni nem, de elnyomni és szépen folytatni az életemet, azt igen.
A bizalom törött, ez tény.Nyilván nem fogok egyszerűen nyitni egy új kapcsolatban, és ha már itt tartunk, jó ideig új kapcsolatot sem akarok. Jobban mondva nem keresem a lehetőségét. Úgy felesleges, hogy alapból úgy indulok neki: ez is egy seggfej, aki az első alkalommal meg fog csalni. Én még ebben a fázisban vagyok. Biztos eljutok majd oda, hogy “talán mégsem akkora seggfej, hogy megcsaljon” állapotban lebegem majd…..de ez nem ma és nem holnap fog bekövetkezni.
És ha az életem jelen pillanatban nem lenne éppen úgy a feje tetején mint egy zárlatos vidámparki óriáskerék, akkor elkövetek az új társammal egy akkora baromságot, mire azt hiszem hetekkel később sem nagyon találunk majd magyarázatot. Őszintén reméltem, legalábbis az ébredés utáni pillanatokban, hogy Mattson legalább haloványan, legalább tényleg minimálisan emlékszik arra mi történt előző éjjel, hogy a nyomokból esetleg ki tudjuk majd olvasni mégis mi a csudát művelhettünk….úgy tűnik azonban a kollektív agylekapcsolás mindkettőnk esetében beállt az elfogyasztott italnak és az oldott hangulatnak köszönhetően.
Josh megjelenése az egész tetejébe egyszerre volt elégtétel, hogy egy olyan szituációban nyitott ránk, ami jelen esetben nem az volt aminek látszott….de tényleg nem. Vagy legalábbis nem tudom, hogy az volt e aminek látszott, mert jelen pillanatban még ott tartunk Mattson meg én, hogy ezt a kérdést sem tudnánk megválaszolni.Lefeküdtünk egymással? Hááááátttt lehetséges, a jelek erre utalnak, de igazából vannak dolgok, amelyek az óriás kirakóból hiányoznak.Kávé kell. És nem szimpla, hanem mindjárt dupla, hogy úgy üssön fejbe mint részeget a lengőhinta, ehhez pedig elsősorban az kell, hogy a volt pasim végre kitakarodjon a korábbi közös otthonunkból. Már csak a dobozai vannak, amik rá emlékeztetnek, és eszembe jut, hogy ha meg meri jegyezni, hogy minden közösen vásárolt képet, akvarellt, amit ő festett eltüntettem a falakról akkor az eddigieknél is jobban leüvöltöm a fejét. Kávé nélkül, túl korán vagy túl későn….basszus mennyi is az idő?...vagyok, kócosan a társam ingében, egy szál tangában, és totális filmszakadásban az elmúlt éjszakáról. Szóval ha most előjön nekem az általa készített és egyébként a múlt heti szeméttel elszállított képekkel esküszöm valamit a fejéhez vágok. Szerencsére nem említi, és hála Mattson gyors, leleményes bár felettébb kiakasztó közjátékának, már nem is fogja.
A konyhám nem túl nagy. Gyakorlatilag két lépéssel átszelhető lenne a távolság a pulttól az ajtóig, de igazából erre nem is nagyon figyeltem soha. Konyhatündérnek csapnivaló vagyok, amikor néha főzésre vetemedem, akkor meg úgy néz ki az egész, mintha éppen egy bomba robbant volna a közepén, a kráter pedig a mosogató környéke. A nénikém szerint egy igazi hölgy nem azzal tölti a fél életét, hogy a konyhai tűzhelyhez láncolja magát, úgyhogy soha az életben nem tanított meg főzni. Még egy pirítós is elég meredek kihívások elé állított sokáig. Időnként könyvekből és a netről igyekeztem összeszedni a tudásom egy részét, ami meg….a végeredményt tekintve, mondhatjuk, hogy egy majom hamarabb tanul meg öt lépésből mattot adni a sakkautomatának, minthogy Cheryl Preston megtanuljon egy csodás steak-et, vajbabbal és zöldborsós raguval. A kávém viszont verhetetlen. Szerintem legalábbis, igaz ebben a lakásban rajtam kívül senki nem kávézott eddig, úgyhogy statisztikai alapon abszolút megállja a helyét a kijelentésem.
A pultnak támaszkodva várom, hogy elkészüljön a kávé, bár egyelőre még csak halkan kezd szuszorogni a gép, amint a vizet forralja.Tudom, hogy beszélnünk kellene, mert ezt az egészet nem engedhetjük el csak úgy, mint a múltkori csókot. Akkor észnél voltunk, és persze Mattson még nálam is józanabb volt akkor, amikor a közelsége egy pillanatra elszédített. Hálás voltam azért, hogy leállított, és most is hálás lettem volna, ha megteszi. Bár az is lehet, hogy ebben az esetben nem én kezdeményeztem. Vagy lehet én kezdeményeztem, ő meg hagyta magát? Vagy ő kezdeményezett, meg kicsit én is, és egyszerűen egymásnak dőltünk mint a borulásra kész kártyavár támaszték lapjai? Annyi kérdés kavarog zavarosan a fejemben, és szeretném ha segítene abban hogyan ássam mélyre. Mert hozzá hasonlóan én sem nagyon látok jelen pillanatban más megoldást. Van egy közös ügyünk amit meg kell oldanunk, egy munkakapcsolat, amelyben nem lehet úgy dolgozni, hogy közben az jár a fejemben: úristen lecsókolnék a torkodig, bébi! Márpedig tény, még így másnaposan is, hogy a társam meglehetősen heves és hovatovább izgalmas gondolatokat hoz bennem a felszínre.Nem lehet, hogy ez tényleg azért van, mert túl jól sikerült az elmúlt éjszaka, és az utóhatásait még most is érzem? Megrázom a fejem, mintha ezzel részben ki tudnám seperni ezeket a gondolatokat.
- Hát jah….- szúrom közbe kicsit motyogva és egyben helyeslően a szavaira, hogy a korábbi nagy, melldöngetős professzionalizmust hirdető énünket kellően kidurrantottuk mint a túlfújt léggömböt. Utána is bólogatok, mert tulajdonképpen egyet értek azzal amit mond. Én is szeretném ha ezt nem emlegetnénk többet. Eddig én is eljutottam. Engem inkább az foglalkoztatott volna, hogy mégis hogyan csináljuk? Csak egyszerűen kerüljük a sikamlós témákat? Őszintén szólva menne ez nekünk? Alapvetően mindketten elég nyers és adok-kapok emberek vagyunk, valahogy a lételemünk a dolog. Ha ezt kiiktatnánk, akkor két érzéketlen robot ülne egymás mellett az aktákat nyálazva és egymásra sem nézve. Mert igazából ez lenne a megoldás: kerülni egymás közelségét, amely az ügy kapcsán egyszerűen kivitelezhetetlen.
- Gondolom arra te sem látsz reális esélyt, hogy levegyenek az ügyről és másik társat kapj. Merthogy engem Simon hadnagy nem fog az fix. Már két ügyet is visszadobtam korábban, és azt hiszem érik az a bizonyos felfüggesztés, merthogy elvileg az ittlétem is egyfajta büntetés. Nem akarom kihúzni a gyufát.- vonom meg a vállam elsőként reagálva a szavaira, majd a kávéfőző felé fordulok és lejjebb állítom a zúgást, hogy ne fusson át olyan gyorsan a víz a szűrőn, ezáltal kissé erősebb feketét kapjunk, amire most mindkettőnknek nagy szüksége van.Visszanézek Mattsonra és bólintok.
- Egyébként értem, hogy miről beszélsz, vagy mit is akartál mondani. Azzal már én is tisztában vagyok, hogy meg kellene oldanunk, hogy erről a jövőben ne beszéljünk lehetőség szerint. Inkább a kivitelezéssel van a probléma. Tegyünk úgy mintha tényleg nem történt volna semmi? Elvégre nem emlékszünk rá.- hiszem is meg nem is az első pillanatban általam kristálytisztának gondolt logika mentén felépített érvelésemet.
A felszólítására az öltözékem hiányosságára tett utalás kapcsán csak elnevetem magam. Jogos, igazából. Ellököm magam a pulttól és védekezőn emelem magam mellé a kezem, majd lendül a jobbom és egy tisztelgő mozdulatot teszek felé, még ki is egyenesedem, ami jelen pillanatban elég meredek lépés, hiszen az ing a gomboknál, mellrészen eléggé feszül rajtam.
- Igenis uram! Máris intézkedem a közerkölcsöt sértő megjelenésem orvoslásával kapcsolatban!- bohóckodom tovább, és teret engedek neki a kávéfőzőhöz, a vállam felett a konyhaszekrény felé biccentve.
- A szekrényben találsz bögréket.Tini nindzsás nincs.- kuncogom el magam, aztán még hozzáteszem.
- Ellenben van kis szárnyas angyalkás, aki egy apró ördög hátán lovagol. Az lehet a tiéd.Ha már olyan ördögien jó voltál az éjszaka, bééééébi!- nyújtom el én is a szó végét, mert meg kell hagyni,hogy újra hallani a becézést, meglehetősen végigkaristolt a tarkómon és jóleső bizsergést váltott ki belőlem. A nappaliba sétálok az egyik szekrényhez,és onnan veszem elő a farmert, meg, meg egy másik, fehér pólót, neki egy szürkét….az inget majd kimosom, vagy valami. Elkezdek átöltözni, és eljut hozzám a hangja, ahogy a konyhában szöszmötöl a poharakkal.
- Az enyémbe csak egy cukrot kérek. A hűtő oldalsó rekeszében találsz tejszínt. Tej nincs itthon, azt majd vennem kell.- kiabálok ki neki, miközben leveszem az inget és átbújok a pólón. A nadrágba beleszuszakolom magam, és amikor kész vagyok, nagyobb csipesszel összefogom a hajam laza kis lófarokba a fejem tetején. A fésű még ráér. Hónom alá csapom a szürke pólót és így sétálok vissza a konyhába.
- Mellesleg….- dőlök neki lazán a konyha ajtó keretének, onnan nézve őt, ahogy a kávét készíti kettőnknek.
- A törpegnóm Howard méltán érdemelné meg, hogy komplett hülyét csináljunk belőle. Szóval tagadjunk. És csak reménykedjünk benne, hogy nem csinált rólunk fényképeket. Ugye nem csinált?- teszem fel a kérdést a végén, mert őszintén szólva már én sem vagyok benne biztos.Még józan voltam, de Mattson már akkor birtokolta az összes figyelmemet, és ez az este előrehaladtával, az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenesen arányosan csak növekedett. Nézem őt a konyhámban, ahogy a cuccaim között tesz-vesz és az jut eszembe, hogy mennyire el tudnám az ilyen reggeleket viselni vele….mármint nem azt amikor nem emlékszünk semmire, hanem amikor nagyon is. Most odalépnék, apró csókot lehelnék a tarkójára, ahogy a kávémat éppen keveri nekem háttal, de csak lenyelem a mozdulatot, meg az elgondolást is, és helyette rémesen bárgyún vigyorgok, amikor megfordulva felém nyújtja a saját csészémet.
- Köszi.- ennyit tudok csak kinyögni, pedig mást is akarnék. De ha el akarjuk felejteni, el akarjuk temetni ami tegnap történt - vagy nem történt, ez még mindig kérdéses- akkor vissza kell fognom magam. Vajon menni fog?Muszáj lesz…

Mindig is mértéktartó pasasnak tartottam magam, aki bizonyos belső szabályok szerint szereti élni az életét. Ez nem azt jelenti, hogy életemben soha nem voltak elhajlások, de igyekeztem megtalálni azt a pontot, ahol meg kellett állnom, mert a továbblépés már előre nem látható következményeket hozott volna magával. Még a saját legénybúcsúmon is én voltam az egyetlen, akiről el lehetett mondani, hogy józanul vészelte át az estét: egyrészt, mert nem szerettem volna a fogadalomtételnél sápadt, másnapos szellemként állni az oltár előtt, másrészt mert semmi kedvem nem volt olyan kompromittáló videók főszereplőjévé válni mint az egyik haverom, aki utólag szembesült vele egy felvétel formájában miszerint az utolsó szabad mozzanat az életében az volt, hogy megdugta a sztriptíztáncos lányt, miközben egy répa kandikált ki a seggéből. Egyébiránt igenis hiszek a mondásban, hogy az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. Legalábbis egészen a válásomig tartottam magam ehhez az életfilozófiához. Akkor viszont rájöttem arra, hogy a fájdalom elviseléséhez és a felejtéshez néha igenis kell, hogy az ember némi folyadékneművel eressze ki magából a felgyülemlett gőzt, főleg igaz ez olyan ember tekintetében, aki a munkája során minden nap fegyverrel az oldalán rohangál, és az idegfeszültség előbb-utóbb azt hozná ki belőle, hogy egy sanda szemöldökráncolásra is Clint Eastwood-nak gondolva magát tárat ürítene a rosszfiúkba. Szóval igen, voltak már necces esték a hátam mögött, amikor napokig sörtől bűzlöttem és egy uborka zöldjével vetekedett az arcszínem, de ennyire még sosem sikerült problémás és kínos szituációt összehoznom, mint tegnap a bárban, Preston lelkesen támogató társaságában. Ha most a szívemre tenném a kezem be kellene ismernem, hogy már a meghívás is rejtett magában veszélyeket, nem mintha szó érhetné a ház elejét szándékaim tisztaságát illetően, de az ördögbe is, a társam gyönyörű, okos, tettrekész, és számtalan olyan tulajdonsággal van megáldva, amit egy nőben messzemenőleg értékelek. Lehet a zászlónkra tűzni a "bírjunk magunkkal mert profik vagyunk" jelszót, de néha az elhatározás könnyebb, mint tartani magunkat az igéhez. A pontot az i betűre pedig az teszi fel, hogy tudom, én sem vagyok közömbös Prestonnak, legalábbis a fizimiskámat illetően. Nem tudom, hogy ha nem nézünk sűrűn a pohár fenekére hogyan végződött volna az este, de ezeknek a bizonyos "ha" jellegű kérdéseknek nincs is túl nagy légjogosultsága - simán csak azért, mert más mederben folytak a történtek. Ezzel pedig ma reggel szembesülünk, amikor is úgy pislogunk egymásra, mint az ijedt béka a fölötte álló gólyára. Preston minden vonásán egy komplett érzelmi skála tükröződik, akárcsak az enyémen: döbbenet, tanácstalanság, tétovázás, szégyen. Hogy nála mi nyom legtöbbet a latba azt nem tudom, nálam a szégyen győzedelmeskedik, holott a - talán - történtek miatt a felelősség csak fele részben terhel engem, mégis ciki az egész. Belegondolva, hogy mit művelhettünk, és mi eshet per pillanat a feledés homályába azt hiszem nem túlzok ha azt mondom hogy az Amazonas éves vízhozamát izzadom le egyetlen perc alatt.
Ha ez a helyzet még nem lenne eléggé tragikomédiába illő, akkor érkezik egy kis plusz Preston leszerepelt lovagjának képében. Hezitálok, hogy szépen lassan el kellene oldalognom, ha nem is lakásból, de a szobából mindenesetre, viszont mire cselekednék, a társam megteszi helyettem ezt a lépést. Csámpázni kezd a konyha felé, sűrű elesésekkel meg szitkokkal körítve ezt a pillanatnyilag nem éppen könnyű tevékenységet, mi meg úgy maradunk ott egymás között Josh-al, mint a vadnyugati párbajhősök, másodpercekkel pisztolyrántás előtt.
A fegyverek végül aztán elő is kerülnek, mintha forgatókönyv alapján dolgoznánk, na persze csak jelképesen. Josh szerencséjére legalábbis. Nincs olyan ember az őrsön, aki ne hallott volna arról a bizonyos videófelvételről - egyesek nem csupán hallották, látták is - és mindenkinek, vérmérséklettől függően megvan róla a véleménye. Vannak akik sajnálják Prestont, vannak akik baleknak tartják és kiröhögik a háta mögött: a lényeg mindegyikben a megalázottság érzése, ez még a sajnálatból is kiérezhető. Részemről gerinctelen féregnek tartok bárkit, aki képes egy nő becsületét a padlóra söpörni és megtaposni, szóval valahol a lelkem mélyén örülök is, hogy most megismertethetem az érzést ezzel a patkánnyal. Az meg a hab a tortán, hogy pluszban a ma reggeli frusztráltságom kiéléséhez is megtalálom ezzel a tökéletesen megfelelő alanyt.
- Tényleg Josh, kaptál valami honoráriumot a P*rnhub-tól? - érdeklődöm, miközben a megszólított már az előszobában matat a holmijai között. - Tudod, nem sokkal ezelőtt javasoltam volna, hogy a felét add Cherry-nek, mert nem kevés pénzébe fog fájni a terápia, hogy kiverje a fejéből a horrort, amit te jelentettél az életében. De most már... - legyintek - rájöttünk, hogy erre semmi szükség. Jobb módszert talált. Gyorsabb, hatásosabb és legfőképpen élvezetesebb gyógymód vagyok a számára - fonom tovább a szavak hálóját kéjes lelkiörömmel, és hogy bevigyem a végső lebicskázást, a következő, meglehetősen sikamlós szavaimat, a tőlem telhető legvággyaltelibb hangon már a partneremhez intézem a konyha felé, hogy a csörömpölésen - mi az istent csinál, tányérokat vagdos földhöz? - keresztül is meghallja. Nem hiába voltam az egyik legjobb a fegyveres kiképzésen, most is minden egyes találat hatékony és megsemmisítő erejű, szinte hallom ahogy Josh fejében sorban, egymás után pattannak el az idegszálak. Kedvelem a zenét, és változatos az ízlésem, de azt hiszem ez a melódia simán toplistás lesz nálam.
Ebbe az örömteli jelenetbe érkezik meg Preston, úgy jelenik meg a konyha ajtajában, mint egy rugós játék, hatalmas szemeket meregetve rám, és úgy emeli fel a kanalat tartó kezét, mint mikor a gazda azon gondolkodik, odacsapjon-e a túlzottan elpofátlanodó macskának, aki lelopja az asztalról az ebédet. Josh éppen lehajolva pakolgat, így akkor sem látná őt, ha nem állna takarásban, viszont én is kihasználhatom a helyzetet: jelentőségteljesen pillantok társamra, majd szememmel a dobozok vágok, telepatikusan üzenve Prestonnak, hogy essen már le végre az egycentes. Végre sikerül is felfognia miért szórakozom, fel is veszi a fordulatszámot, bár a jelzésértékű pantomim, amit közben felém mutogat eléggé szemléletesen festi le, mire számíthatok exlovagja távozása után. Más lehet, hogy ettől a fenyegetéstől kicsit visszavenne, de én úgy gondolom, az éjszakát illetően így is, úgy is szorulni fogok, akkor ez a kis közjáték már végképp nem számít, hát miért ne folytathatnám?
Alighanem Preston is erre a következtetésre jut, ráadásul kap az alkalmon, hogy jelképes tűsarokban táncoljon egyet ő maga is a volt pasija lelkén, mert végre-valahára ő is megszólal, és a szavai a szöges ellentétei az előbbi nyaktilós activity-nek, igaz ettől én kapok hajszál híján köhögőrohamot. Na nem azért, mert belemegy a "készítsük ki Josh-t" játékba, hanem mert felemlegeti a múlt éjszakát, annak minden történésével - vagy nem történésével - egyetemben. Csendben figyelem, amíg a lepedő koronázatlan pöcsfej királya kirámolja a holmiját a lépcsőházba, Preston viszont mindaddig nem áll le, amíg jókorát nem csapódik a lépcsőház ajtaja, és végre tiszta lesz a levegő. Kettesben maradunk, én pedig kissé vállaim közé húzom a nyakam, mert a társam kezében még mindig ott figyel a kanál, és tartok tőle hogy megkapom az előbb elmaradt kupánvágást. Nem mintha nem érdemelném meg... vagyis nem, nem érdemlem meg, legalábbis Josh miatt nem, a közösen töltött éjszakánk miatt talán. De abban Cheryl is benne volt, ergo... hű, de bonyolult a helyzet!
Engedelmesen baktatok az egy mozdulatból álló invitálás hatására a konyhába, közben igyekszem nem arra gondolni, hogy most elkerülhetetlenül jön aminek jönnie kell, és próbálok jófej, laza benyomást kelteni, bár momentán alighanem egy téglafal is nagyobb eséllyel pályázna erre a jelzőre, mint jómagam. Mindenesetre leülök, és csak figyelem Prestont, aki megáll a pultnál, kényelmesen nekidől: ezzel az egyetlen problémám annyi, hogy noha felül az én ingem borítja - amit az imént jólesően meg is szimatolt - alul csak egy bugyi takarja a testét, és a lábai mind teljes hosszukban, mind teljes szépségükben ott kelletik magukat a szemeim előtt, a legkevésbé sem könnyítve meg a helyzetet.
- Azt HITTÜK, hogy professzionálisak vagyunk ahhoz, hogy könnyedén kezeljük a köztünk fennálló... khm, helyzetet - tartok egy pillanatnyi szünetet beszéd közben, időközben módosítva a szöveget, mert az ritka hülyén hangzana, hogy egymásra vagyunk kattanva. - Mindketten tévedtünk. Ostobaság volt, amit csináltunk. Mármint, nagyon jó volt... úgy értve, ha emlékeznék rá... bár nem tudom, van-e mire emlékezni - minél jobban igyekszem kibújni a zavarból, annál jobban ragadok bele, mint a légy a pókhálóba. - Nem tudom, mit csináljunk - rázom meg végül a fejem. - De azt tudom, hogy mit ne. Lehetőleg ne nagyon emlegessük fel, és ne ismételjük meg. Nem azért, mert... - hallgatok el, ugyanis az sem lenne a legjobb duma pillanatnyilag, hogy ha rajtam állna, megismételném, lehetőleg úgy hogy ezúttal észnél legyünk. De épp most magyarázom, hogy effélét még egyszer nem, és azt is, miért lenne ez orbitális hiba. - Szóval, a helyzet az, hogy félek, aláásná a munkakapcsolatunkat. Nem mi lennénk az első zsaruk, akik közel kerülnek egymáshoz, de tudod, hogy mennyi hibalehetőséget rejtene magában a dolog. Az értékítéletünk, az objektivitásunk csorbát szenvedne, ha bármelyikünk gondba kerülne, vagy baja esne. Ugye érted, mit akarok éppen ennyire nyomorult módon a tudomásodra hozni? - kérdezem, de ekkor a kávé végre lassan elkezd lecsurogni, és esküszöm, a puszta illata is ver belém egyrészt némi életet, másrészt egy minimális értelmet, plusz tettrekészséget.
- Én kitöltöm a feketét - kecmergek talpra. - Addig te vegyél fel valamit. Mármint derékon alulra. A húr már így is feszes, nem kéne újfent játszani a tűzzel - köszörülöm meg a torkom. - Aztán azt tárgyaljuk meg, mi a fenét mondunk majd az őrsön. Mert a tegnap esti báros jelenetünknek volt szemtanúja is, a lángolú hajú törpelovagod személyében. El kéne döntenünk, hogy támasszuk-e alá amit látott, vagy cáfoljuk meg és nézzük bolondnak mindenki előtt. Na, menj már öltözni... édesem - teszem hozzá kicsit kajánul, de nem figyelem Preston engedelmeskedik-e, inkább a kávéfőzőre függesztem a tekintetemet. Jobb ez így, mert a fenébe is, a lábai igencsak csábítóak, az ingem pedig erőteljesen kiemeli a domborulatait derékon felül is. Így is necces a helyzetünk, tojáshéjon táncolunk, és talán most már marha jó lenne ahhoz igazodnunk, amit eddig is elhatároztunk, és amiben tegnap csúfosan elbuktunk. Azt a képzeletbeli jelenetet viszont minden akaraterőmmel sem vagyok képes kiverni a fejemből, ahogy megállok Preston előtt, magamhoz húzom egy csókra, miközben azok a meglepően hosszú lábak rám fonódnak. Az egyetlen, amire képes vagyok, az az imádkozás: egyrészt hogy társam tényleg magára vegyen valamit, másrészt hogy a gondolataim ne üljenek ki az arcomra. Félek, hogy azt már tényleg nem úsznám meg egy balegyenes nélkül. És ha ez még mindig nem lenne elég, a következő másodpercben az üstökös sebességével villan át valami az agyamon: olyan információ, amitől lapostányér méretűre tágulnak a szemeim, és csaknem megrogynak a lábaim. Istenem, kérlek ne... ennyire nem szívathat minket a sors. Könyörgöm, ne!

Nem én vagyok a feminista nő prototipusa, és azt sem lehetne rólam állítani, hogy alapvetően minden szempontból megkövetelem az egyenlő bánásmódot, vagy éppen azt, hogy ne valami gyenge, alapvetően az érzelmeire hallgató nőként könyveljenek el. Nő vagyok. A szó legigazibb értelmében, és bár nem szokásom ezt mindig hangoztatni, de elvárom, hogy az alapvető tiszteletet megkapjam egy férfitól. Én még olyan csodabogár vagyok, aki nem fog azért megsértődni ha egy férfi kinyitja neki az ajtót és előre engedi, ha egy férfi lesegíti a kabátját, vagy éppen meghívja egy italra, mert éppen csinosnak találja. Mindezt azonban nem azért várom el, vagy éppen esik jól, mert nő vagyok, hanem mert a tiszteletet én is megadom nemtől függetlenül. A nénikém mindig azt mondta, hogy a tisztelet az nem olyasmi, amit születésünk pillanatában alanyi jogon az ölünkbe pottyan, azért bizony keményen meg kell harcolni és ki kell érdemelni. De utána már ki is kell követelni, ha úgy érezzük a magunk részéről mindent megtettünk érte. Igaz ez éppúgy a párkapcsolatokban, mint a munkában vagy éppen a család vonatkozásában.
Josh egykor talán pont azért tudott olyan hamar levenni a lábamról, és szinte rekordsebességgel habarodtam bele, mert minden szempontból nőként kezelt. Akkor még nem tudtam, hiszen nem is figyeltem még a legapróbb jelekre sem, hogy nála mindez csupán pillanatnyi.Vakon szavaztam neki bizalmat, aminek egyenes következménye lett, hogy teljesen nevetségessé váltam nem csupán a kollégáim szemében, hanem saját magam előtt is megbuktam.Őszintén szólva fogalmam sincs mi volt a terve velem, hogy mit várt el ettől a kapcsolattól, hogy meddig lett volna képes a szemembe hazudni, és Mandy után vagy már közben is mennyi másik nő volt az életében. Igazából már ez a része sem érdekes. Egész egyszerűen csak le akarom a dolgot zárni, minél hamarabb megszabadulni tőle, és reménykedni, hogy soha többé, semmiféle módon nem lesz közünk egymáshoz. Talán ez nem is fáj annyira, sokkal inkább egy közel egy évtizedes barátság elárulása, amit Mandy tett velem, és amelyre nincs bocsánat. Az a tipus vagyok, aki talán egy év múlva már képes lesz rájuk mosolyogni, ridegen és távolságtartóan, aki addigre már túlteszi magát az egészen, és sokkal inkább kemény tanulópénzként fogja fel a dolgot, semmint még mindig ezen keseregni, ettől még nem felejtek. Ott marad a tüske és akármit is csinálnak, akárhogy is múlik az idő, el nem fog tűnni.
Nem voltak nagy elvárásaim, nem volt tulajdonképpen semmi, amiben megköveteltem volna a nagyobb figyelmet, a nagyobb törődést, vagy alapvetően bármiben is akartam volna, hogy alárendelje magát az én életemnek. Én egész egyszerűen csak szerettem volna valakit akire építhetem az életemet, akivel együtt akarom leélni az életemet, aki fontos lesz a számomra minden hibájával együtt.
Őszintén szólva szépen lassan próbáltam földet szórni az egész esetre valahol mélyen legbelül, és felejtésem egyik mérföldköve volt, hogy minden erővel a rám bízott új ügyre koncentráltam, az új társam oldalán. Talán szerettem volna még egy kicsit a sebeimet nyalogatni, talán jó lett volna még a saját nyomoromba fuldokolva szidni az egész rohadt életet, hogy miért éppen nekem kellett kifognom egy ilyen trógert mint ő. De Simon hadnagy túllátott az egészen, túllátot a műdrámát, amit nem tudtam levetkőzni, a magamra erőszakolt hiszti kényszerzubbonyon, amiből valahogy nem bírtam kiverekedni magam. Nehéz lett volna úgy, hogy mindenki, még mindig rajtam röhög, mások meg egyszerűen sajnálkozva néznek rám. Mindenkinek megvolt a véleménye, aki csak hallott is az egész kazettáról, és a véleménye az arcára volt írva. De minden csoda három napig tart, így azt hiszem rólam is elmondható hogy hamarosan jön majd egy újabb szaftos botrány, amin csámcsogni lehet, engem pedig elfelejthetnek. Vagy nem…..
Tekintve a helyzetet amibe most belekevertük magunkat, és ha emlékeim nem csalnak az egésznek még a szórakozóhelyen szemtanúja is volt….nos lehet újra én leszek porondon, mint a brooklyn-i kapitányság első számú botrányhősnője. De csodás kilátások! Most inkább azt szeretném legelőször is tudni, hogy a ruháink azért vannak szétdobálva a szobában, és azért hempergünk egymás mellett félcsupaszon, mert az elfogyasztott pia mennyiségtől a pokol katlanjában érezve magunkat megszabadultunk tőle. Esetleg vetkőzős pókert játszottunk, aminél a ruhák lekerültek, de mi nem tapenolgattuk egymást. Amit tekintve, hogy nem keveset ittam, és Mattson alapvetően is az a pasi, akit független nőként még józanul sem sűrűn zavarnék el magam mellől, hát még piásan, erre elég kevés az esély. Szóval tegyük fel, hogy volt valami….mármint nem komoly csak valami simusumi….mondjuk csók is. Okés, ez is gáz már idáig, de tételezzük fel játszásiból, hogy mielőtt komolyra fordult volna a dolog egész egyszerűen beájultunk. Az agyam veszélyes gyorsasággal akarja ezt elhitetni a józanodó tudatommal.Nem….semmi esetre sem akarom elfogadni azt, hogy ő meg én lefeküdtünk egymással. És nem azért mert olyan baromi rossz lehetett, hanem mert….basszus! Nem emlékszem rá!
- Ja….végülis, ezek csak a ruháink itt a földön. Lehet nagyon meleg volt, főleg annyi pia után és inkább levetkőztünk. - vakarom én is a tarkómat és helyeslően bólogatok Mattson okfejtésére annak vonatkozásában, hogy miért nem feküdhettünk le egymással a múlt éjjel.
- Vagy egész egyszerűen csak huss, lehullott rólunk!- vigyorodom el fáradtan és kicsit kényszeredetten, magam sem hiszem ezt az eszement baromságot, ettől függetlenül a poénkodás oldja némiképp a bennem felgyülemlett feszültséget.
- Vagy bejöttek ilyen icipici manók….nagyon sokan, és miközben részegen kiütve feküdtünk ki ki a maga térfelén ruhában, pusztán szórakozásból leszedték a ruháinkat,és egymáshoz rendeztek bennünket.- istenbizony én bármit elhinnék, bármit képes lennék reálisan megvalósíthatónak vélni, még a legetrengetőbb baromságot is, csak azt nem akarom elfogadni, hogy itt az éjjel történt valami.Pedig egyre inkább világosabb, hogy valami mégiscsak. Jó, lehet, hogy nem teljesen….üresben hagyom kattogni az agyam, és ki tudja meddig pörgött volna, a legképtelenebb verziókat is előrángatva akár, ha Josh érkezése egész egyszerűen nem állítja feje tetejére az egészet.Talán nem is a váratlan megjelenése lep meg a legjobban, bár azt hiszem némiképp az is. Noha abban igaza van, hogy én jelöltem meg a mai reggelt, ahogy én közöltem az anyjával, hogy vagy elviszi a fia magától azt a pár dobozt, vagy valóban a Hudson martaléka lesz, és egy másodpercig sem marad bennem egy szemernyi lelkiismeretfurdalás sem. Főleg mert az egyik dobozban az istenverte masinái vannak, amelyeket ritkán használ ugyan, de cserébe méregdrága mindegyik.Mindezeken túl sokkal inkább meglep a magas ló, amelyről olyan fennkölt pátosszal sérteget, és feltételez valamit, ami még köszönőviszonyban sincs a valósággal. Legalábbis az a része, hogy Mattson és én erre tudatosan készültünk volna, vagy, hogy ezt az egészet szándékosan én okoztam így. Mindazokon túl, hogy rajtam egy egész rendőrkapitányság röhögött heteken keresztül, ennek az egésznek pedig csak és kizárólag hárman vagyunk a szem és fültanúi meglehetősen egyenlőtlen úgy hiszem.
Nem érzem fairnek egyetlen szavát sem, hovatovább egyenesen cinikus és sértő. Ennek pedig hangot is adok, mely kirohanásommal a magam részéről lezártnak tekintem az egészet, és nemes egyszerűséggel magukra hagyom őket. Feltételezek annyit Mattsonról, hogy megfelelően tudja kezelni a helyzetet. Mondjuk némiképp igazságtalan is ez részemről hiszen még abból sem feltétlenül tértünk magunkhoz, ahogyan felébredtünk, itt a másik helyzet, amit kezelni kellene valahogy. Miért van olyan érzésem, hogy ez a nap alapjaiban van elcseszve és még alig múlt hét? A kávé valószínű nem fogja megoldani, de az illata, az aromája, amíg kortyolgatva megisszuk talán tisztít annyit a fejünkön és a tudatunkon, hogy legalább minimális mértékben össze tudjuk vakarni önbecsülésünk maradékait.
A kávét készítem éppen be, és természetesen minden kipotyog a kezeimből. A kávé a pulton kiborul, amit nagy káromkodások közepette próbálok feltakarítani. A bögre csörömpölve hullik a mosogatóba, és komoly szerencse, hogy még csak meg sem reped. A kanalak szintén kiesnek a kezemből. Lehet ma már nem kellene semmihez sem nyúlnom, legalább addig amíg le nem higgadok. De ha Josh le is lép, és végre eltűnik a színről, akkor is itt van még Mattson és az én ügyem amit valahogy meg kellene beszélni. Legalább annyira, hogy a jövőben talán úgy kellene tenni, mintha semmi sem történt volna. Ugyanakkor azon gondolkodom, hogy ha ez most így megtörtént, vajon mennyi rá a garancia, hogy a jövőben nem fog újra? Vonzódunk egymáshoz, ez tény, elég felnőttek vagyunk ahhoz, hogy ezt bizonyos keretek között tartsuk….csakhogy a vonzalom attól még megmarad. Na ezzel kellene kezdeni valamit. Nem tudom, hogy egy beszélgetés megoldja vagy sem, de talán ártani nem árthat.Josh nevetése jut el hozzám az előszobából, és legszívesebben üvöltenék, hogy menjen már a picsába, húzzon el innen minél hamarabb. Amit azonban a következő percben kapok még inkább nem vagyok felkészülve….már ha van a mai reggelben bármi, ami nem a meglepetés erejével hat rám. Mattson pedig még rá tud dobni egy lapáttal. Épp a kávéfőzőt kapcsolom be, és a kanál megáll a kezemben, amikor meghallom a hangját és amit mond….A konyha ajtóba állok meg, éppen rálátva Mattsonra,de az előszoba fala takarja Josh-t.Elkerekedő szemekkel nézek a társamra, miközben megemelem a kanalat tartó kezem, és félig legyezővé nyitott ujjaimmal legyezgetek az arcom előtt, mint egy bio-ablaktörlő.
- Mi van? Hülye vagy?- formálják ajkaim a szavakat, mert úgy tűnik későn kapcsolok, hogy nem feltétlen nekem szól a kis performansz, sokkal inkább az előszobában matató Josh-nak.Végül ha lassan is de leesik az a bizonyos egycentes, és egy mély sóhajjal keresem a legédesebb, legbűbájosabb hangom, amin csak meg tudok szólalni.
- Reméltem, hogy ezt mondod, reggelire pedig pont jó leszel te is. Kellően forró vagy.- miközben beszélek a nyakam előtti pantomimezem el neki, hogy ezért ki fogom nyírni, de valójában nem gondolom komolyan. Verbálisan tökön szúrtam Josht a segítségével, és ezért hálás vagyok.
Hallom ahogy a kulcs zörrenve vágódik le az előszobai komódra, majd egykori kedvesem, akit mindennél jobban szerettem egészen öt éven keresztül gyakorlatilag egyetlen istenhozzád nélkül távozik. A dobozokat kivonszolta az ajtó elé, majd onnan lehordja, igazából ez a része engem már nem érdekel.
- A kávé édes legyen, amilyen a csókod volt éjjel, bébi? Mert ha….- még mindig csilingel és trillázik a hangom, egészen addig amíg a mondat közepén meg nem hallom, hogy csapódik a bejárati ajtó. Ott aztán mint akit elvágtak.Egy hatalmas, megkönnyebbült sóhajt engedek meg, majd lehunyom egy pillanatra a szemeimet.
- Kösz, Mattson. Azt hiszem ez nagyon jól esett a lelkemnek. Tapostam volna még a lelkét, már ha van neki, de hamar feladta. Most már semmi nincs, ami miatt keresnie kellene, úgyhogy gondolkodás nélkül rázhatom le, ha mégis erre vetemedne.Bár nem hiszem, hogy fog. Josh nem az a fajta, aki sokáig kesereg egy nő miatt.Miattam aztán főleg nem fog.- rántottam meg a vállam, majd beljebb invitáltam Mattsont a konyhába. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy az ő inge van rajtam.Szabad kezemmel megfogtam a gallérját és finoman beleszippantottam.
- Hm….múlt éjjeli kínai kaja, nem kevés alkohol, Preston és valami nagyon kellemes férfi parfüm illata van. Hé….jó az ízlésed!- próbálok vicceskedni….pedig legszívesebben ordítanék a tehetetlenségtől, hogy változatlanul fogalmam sincs az elmúlt éjszakáról.A fenekem a pultnak támasztottam, az ing alól kikandikáló csupasz lábaimat keresztbe pakoltam egymáson, a karomat magam előtt összefűztem.
- Figyelj! Most jöhetnék azzal, hogy felejtsük el az egészet, meg, hogy vagyunk annyira professzionálisak, hogy nem keverjük a  munkát  a magánélettel, de a múlt éjjel volt a tökéletes bizonyíték arra, hogy erre egész egyszerűen képtelenek vagyunk. Szóval….most mégis mi a fenét csináljuk?- tettem fel azt a kérdést, amit valószínű magamnak is fel kell, csak jó lenne látnom és hallanom, hogy Mattson miképpen látja a dolgokat.
- Nem mellesleg az édesem becézés a te szádból kifejezetten szexi volt.- vigyorodtam el még hozzáfűzve ezt az apróságot, ami amúgy igaz is volt. Lassú pötyögések közepette elkezdett folyni a kávé az üvegkancsóba.


 

Voltak már meglehetősen szarul induló napjaim, amikor lebaszott a reggelire elfogyasztani kívánt szerencsesüti, és a tökömre borítottam a frissen lefőtt, tűzforró kávét, vagy amikor - így negyvenen túl - meglehetősen sok porcikám sínylette meg az éjszakai forgolódásaimat, és miután kikecmeregtem az ágyból, kb negyed óráig úgy mozogtam, mint a haldokló, merevgörcsös lajhár, akit lelőttek egy mérgezett nyíllal. Ilyenkor meg voltam róla győződve, hogy kimaxoltam a "szar ébredések" kategóriáját, de most be kell látnom, hogy tévedtem, lehet ez még rosszabb. Mármint nem fizikailag, úgy nagyjából stabil vagyok, és nem nagyon érzek másnaposságot, bár gyanítom hogy a kinézetem olyan lehet, mint az istálló sarkában felejtett trágyázóvillának, mentálisan viszont a cro-magnoni ember szintjére csúsztam vissza, aki még a kőbaltára is úgy nézhetett, mint Mózes népe az égből küldött, táblákra vésett életvezetési útmutatókra. Bepiáltam, piszkosul. Ráadásul társaságban, és nem is akármilyen társaságban. Persze gondolhattam volna, hogy egy lazára eresztett este Prestonnal elég sok buktatót kínálhat, de gondoltam a legkínosabb a tánctudásom lesz, hát a francokat. A ma reggeli ébredés nagyjából olyan, mint mikor az orvosos sorozatokban a kómás beteg feleszmél és egyrészt az első kérdése az, hogy "hol vagyok?", másrészt tudatosul benne, hogy éveket alukált át édesdeden. Az ő döbbenete sem lehet nagyobb, mint jelenleg a társamé meg az enyém, és ennek a csimborasszóját a szétdúlt lakás, meg az igencsak szellős ruházkodásunk szolgáltatja. Tétován, kicsit félve pislogunk egymásra, mintha a másikból akarnánk kiolvasni a választ, hogy mégis mi a fenét műveltünk ketten kiütve, de nincs rá válasz, csak a fokozatos homályosodó emlékek, mint mikor a lemaradó utas bámul a lekésett vonat után: először még tisztán látja, aztán csak a végét, míg végül az is belevész a messzeségbe.
- Ez azért ciki... - motyogom félhangosan, a hajamban turkálva, ami sokat nem segít a kócos állapotomon, legfeljebb pótcselekvésnek jó, mert mégse foghatok neki ököllel verni a fejemet, és azt hiszem ha szőrcsuhát öltenék, meg hamuval hinteném be magam sem tudnék változtatni a megtörténteken... vagy épp a meg nem történteken, tudja a fészkes fene. - De ez még - mutatok a szertedobált ruháinkra - nem bizonyíték semmire. Az is lehet, hogy abban az állapotban már nem voltunk képesek... mármint a kidőlésen kívül semmire - igyekszem belekapaszkodni a szalmaszálba. Próbálom meggyőzőnek mutatni magam, de kétlem hogy Preston bevenné ez irányú próbálkozásaimat. Helyette felajánl egy kávét, ami most még hallás után is életmentő, nem még ha tényleg elém rak egy csésze gőzölgő feketét. Túl jól hangzik ahhoz, hogy terelgetni kezdjem a konyha felé, és legalább abban az időközben kissé kultúrált formát öltsek a rongyaim magamra aggatásával. Vagyis pontosabban, mivel Preston éppen az én ingembe mászik bele, nekem marad a nadrágom, bár nem jutok el odáig hogy felhúzzam, félúton megáll a kezem a nekem címzett szavai hallatát.
- Jézus, nem erről van szó! - tiltakozom, és Preston felé fordulok, hogy lássa, nem a reggeli erekció miatt üldözöm ki a szobából. Már csak azért sem, mert még én sem vagyok teljesen ébren, a farkam még mindig a boldogok álmát alussza. Egyszerűen azért akarom kis időre eltávolítani, mert simán ég a bőr a pofámról ha belegondolok, miféle történéseknek lehetett tanúja a négy fal, meg a takarók és párnák halmaza.
Reménykedem benne, hogy azalatt az idő alatt amíg lecsorog egy igencsak szükséges fekete, összekaparom atomjaira hullott önérzetem darabjait és tehetek úgy, mintha csak hányaveti módon rálegyintenék az eseményekre, amolyan "ugyan már, nem történt semmi, vagy ha igen akkor se gáz, mert nem emlékszünk rá" habitussal, viszont amikor a bejárati ajtó felől kulcscsörgés hangzik fel egy férfihang kíséretében leeresztek, mint egy lyukas matrac a strandon, ami magával hozza a fürdőző halálát. Prestonnal mindketten lefagyunk a sitkomba illő helyzet következtében, és a harmadik szereplő döbbenete sem kisebb mikor belépve szembesül a látvánnyal: az alig-ruhás, kócos párossal, meg a káosszal, amitől úgy fest a lakás, mint egy latin-amerikai putri valami filmben. A különbség annyi, hogy ő láthatóan gyorsan összeszedi magát, míg én továbbra is olyan kikerekedett szemekkel bámulok a betolakodóra, mint a parasztgyerek aki most jött rá, hogy az inszeminátor táskájában talált krémlikőr valójában nem is az.
Nem indul túl szívélyesen a társalgás, tűnődöm okosabb lenne esetleg kivonnom magam a szituációból és a konyhában keresni menedéket, míg itt jelképesen vérre menő adok-kapok megy, de meggondolom magam. A fickó olyan mértékben tenyérbemászó és irritáló, hogy úgy döntök felveszem a kesztyűt, már csak azért is, hogy Preston önbecsülését támogassam.
- Nézd már hogy leckéztet a pornósztár - fordulok vigyorogva társam felé, majd végre magamra passzírozom a nadrágomat, és karba tett kézzel hallgatom a további eszmecserét.
- Ja, ez kimondottan Cherry stílusa - biccentek Josh felé. - Mégis mit vártál? Piros szőnyeget trombitákkal, meg rózsaszirmot szóró tüllruhás lányokkal? - érdeklődöm rendkívül higgadtan, bár ez a jellemvonás Prestonról nem igazán mondható el. Miután az exe képébe szór néhány velős mondatot távozik a konyha irányába, útját két erőteljes puffanás meg szaftos káromkodások fémjelzik, így kettesben maradok a leszerepelt lovagjával.
- Egyébként csak hogy válaszoljak a kíváncsian feltett kérdésedre, igen, marha jó volt. Tudod Josh, mi kettőnk között a különbség? Az egyik, hogy nem dugok félre senki háta mögött. A másik meg, hogy én képes voltam kihozni Cherylből azt a tüzet, ami neked a szavaid alapján nem igazán sikerült. Látod? Nincs szükség ehhez semmi másra, csak egy olyan férfira, aki tudja használni amit a lábai között hord - szúrok oda még egyet, mire morcos pillantást kapok válaszul.
- Ja, de marha büszke vagy rá - dünnyögi Josh olyan arccal, mint aki citromos szart szopogat, mire vállat rántok.
- Nekem legalább van mire - szögezem le, de már csak fél füllel hallja a választ, mert kimegy az előszobába, és a dobozai között kezd matatni. Na nem haver, ilyen könnyen nem menekülsz...
- Mit keresel? A pornófelvételt, amelyiken Cherry barátnőjét döngetted az ágyatokban? Kétlem hogy ő meg akarná őrizni, ott kell annak lennie valahol - támaszkodom egyik vállammal hanyagul a falnak. Josh válaszképpen röhögcsélni kezd, de tisztában vagyok vele, hogy ez csak a felszín: alatta már alighanem agyvérzésközelbe sodorja az egyre inkább feléledő dühe. Fogalmam sincs, mit képzelt el ma reggel: hogy Prestont kisírt szemekkel fogja itt találni, aki könyörögni fog a békülésért és biztosítja múlhatatlan szerelméről? Cöhhh... A társam nem ilyen, és ezt roppant módon becsülöm benne. Ha beledöglik sem fog megalázkodni egy ilyen görény előtt.
Ezen a gondolatmeneten felbuzdulva most már csakazértis teszek még egy lapáttal az eddigiekre. Bízom benne hogy Preston nem fog kiakadni, és megérzi hogy az egész semmi más, csak kéjesen Josh lelkébe vésett bosszú. Még úgy is, hogy nekem effektíve nem sok közöm van a kettőjük között történteknek.
- Szivem, csak a kávét tedd oda. Reggelit majd én készítek neked, nem akarom hogy fáraszd magad - címzem a szavaimat ezúttal már a konyha felé Prestonnak, kedélyes szívélyességgel. - Ha Josh távozik, és remélem erre néhány percen belül sor fog kerülni, szeretném folytatni amit nemrég abbahagytunk. Ugye te is, édesem? - na erre varrj gombot Josh, te szánalmas seggfej! Hogy jelenleg arra célzok, hogy feltehetően kínos beszélgetés vár majd ránk, nem kötöm a betolakodó orrára, mert nem tartozik rá, gondoljon csak bátran arra, amire akar. Remélem Preston partner lesz a savazásban, és nem úgy reagálja le a mondandómat, hogy mindkét pasit páros lábban rúgja ki a lakásából.

Occam borotvája. Gondolom sokaknak ismerős lehet ez a filozófiai kifejezés, amelyet azt hiszem az életbeli helyzetekre valóban gyakran lehet alkalmazni. És tulajdonképpen ez az okozója számtalan olyan helyzetnek, amelyre meglehet van más racionális magyarázat, csak éppen az agyunk nem képes azt elfogadni, vagy rendet rakni ott fenn a toronyban.Eszerint a tézis szerint ha egy dologra többféle magyarázat létezik, akkor minden esetben a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb a helyes. Ezzel sok esetben vitatkozni lehetne, hiszen nem egyszer fordult elő az,hogy bizonyos dolgokat az ember félreértett, de az tény, hogy a legtöbb esetben ez az elv bizony helytálló. Többféle magyarázat létezhetett volna arra, hogy Josh miért érezte feltétlenül szükségét annak, hogy Mandy-t többször is megfektesse, méghozzá az addig közösnek nevezett otthonunkban, a közösnek nevezett hálószobánkban, a közösnek nevezett ágyunkban. Bizonyosan van arra magyarázat, hogy Mandy-nek miért éppen a legjobb barátnőjének nevezett ember pasija kellett, abból a több millióból akik csak New Yorkban megfordulnak. Bizonyosan mindenre van többféle magyarázat, de a legegyszerűbb talán mégis az, hogy ők ketten semmibe vettek mindent ami számomra fontos.Nem kell a dolgot szépíteni, ez az igazság.
Bár sosem voltam az a féktelenül bulizós fajta még az egyetemi éveim alatt sem, és alapvetően ismertem a mértékletességet, nekem is voltak elvadult, hovatovább majdhogynem totális emlékezetkiesésekkel végződő estéim. De többnyire a saját ágyamban, egyedül, ruhában, vagy éppen az előző nap viselt flitteres vackokkal a fülemben ébredtem, nem egyszer szivárványra mázolt hajjal, vagy éppen szétfolyt sminkkel sivataggá száradt cserepes ajkakkal. De olyan szinte soha nem fordult még elő velem, hogy valakivel lefeküdjek, mellette ébredjek és ne emlékezzek semmire. Nyilván az én cselekedetemnek is van számtalan magyarázata, hogy miért történhetett mindez így, ebben a siralmasan nevetséges sitcom alaphelyzetre hasonlító reggelben ébredve az újdonsült társam mellett, de lehet jobb lenne nem mélyen belemenni a részletekbe. Összetett ez a kérdés. Persze nem lehet mindent az italra fogni, ahogy arra sem, hogy túlságosan jól éreztük magunkat, és jó pár pohárral - esetleg üveggel….ótejóég!- több ment le mint szabad lett volna. Benne van ebben erősen az is, mint ahogy azt az este folyamán még józanabb állapotban bevallottam Mattsonnak, hogy férfiként igenis bejön nekem. És mindezt nem az erősen megtépázott női hiúságom, még csak nem is az egy ideje erősen tomboló és kielégítésért kiáltó hormonjaim okozták.De azért az mégiscsak szégyen, hogy a profizmusom abban a kérdésben, hogy nem fogom keverni a munkát és a magánéletet már az első közösen eltöltött laza estén ilyen csúfosan megbukott. Hogyan nézzek ezek után a szemébe? Hogyan tudjuk ezek után folytatni a közös munkát ott ahol abbahagytuk? Vagy talán még el sem kezdtük. A határt először én léptem át nála. Ugyanakkor ketten kellettünk ahhoz, hogy ez az egész így végződjön, felébredve ma reggel a földön, ágy híjján az ágyneműk között.
Hozzábújva ébredtem, ami azt jelenti, hogy meglehetősen meghitt lehetett az éjszakánk. Vagy vad volt, és teljesen kicsavartuk egymást? Annyira szeretnék emlékezni, de nagyon nem tudok. Egyszerűen leblokkol az agyam egy ponton. Csak látom ahogy jókedvűen nevetgélünk azon, hogy lassan már a fél falamat teletűzdeltük darts nyilakkal, de a táblának még a közelébe sem voltunk. A két zsaru, mesterlövész, mi? Látom magunkat, hogy a félig üres kínai kajás dobozokat túrjuk már erősen berúgva, mint két hajléktalan az utcai szemeteseket, maradék után kutatva. Látom, ahogy a konyhaszekrényből végül előszedünk egy csomó kekszet, amikről nem nagyon tudtam volna megállapítani, hogy lejártak, szappan ízűek vagy esetleg mi nem vagyunk már olyan állapotban, hogy igazán érzékelni tudjuk az ízeket, de az összeset megettük. Ahogy eltűntettük a teljes kosár gyümölcsöt is a nappali szegletéből. Szégyenletesen szegény maradékai pedig ott hevernek szanaszét. Megvan az is, hogy egymást etetjük szőlőszemekkel, de már az is veszett nagy kihívás, hogy a másik száját megtaláljuk.
Volt egy csók is….akkor és ott a szőlőszemekkel szórakozva, erre még emlékszem, ahogy arra is, hogy a végén egyszerűen beleröhögtem Mattson ajkai közé. Gondolom a felismerés okozhatta nálam ezt a meglehetősen szélsőséges és abszolút oda nem passzoló reakciót. Itt azonban teljes és totális megsemmisülés, és szinte egyetlen emlékfoszlányt sem bírok előkaparni. Egyszerűen csak kerülöm a tekintetét, és perpillanat nem tudom eldönteni mi lenne a jó: ha ő emlékezne azokra a dolgokra is amire én képtelen vagyok, és el tudná mesélni, vagy jobb ha a homályba vész mindaz ami itt történt előző éjszaka. Úgy hiszem hittem magam annyira erősen, hogy még ha iszom is, a saját terepemen képes leszek ellenállni a kísértésnek, amit a társam közelsége okoz számomra. Elvégre dolgoznunk is kellene az ég szerelmére!
Nem megkönnyebbülten, inkább még számtalan kérdéssel a fejemben fújom ki a levegőt, amikor felébredve, tanácstalanul meredve egymásra próbáljuk összerakni mi is történhetett itt előző éjjel. Csak bámuljuk a másik retek módon másnapos fejét, minden bizonnyal egyikünk sincs olyan vállalható állapotban, amit szívesen felfedett volna a másik előtt.De hát ugye ami nem öl meg….az lehet, hogy életben hagy de minek?
- Hát ez rohadt jó!- dunnyogom félig hangosan félig csak magam elé, elfintorodva, amikor Mattson arról beszél, hogy ő sem emlékszik igazán semmire. Sőt, talán még annyira semmint én.Lehet megnyugtatóbb lett volna, ha azt mondja, hogy semi gáz, taccsra vágtam magam, ő meg egyszerűen nem akart itthagyni egyedül és csak azért feküdt ott mellettem és játszott nekem bújós macit, hogy nyugodtan tudjak pihenni. De ez a magyarázat meglehetősen hiteltelen lenne, bár sokkal mulatságosabb mint a mostani, amiben vagyunk.
- Miért én szerinted tudni akarom? Attól még itt vagyunk egymás mellett kvázi levetkőzve. Ha most előbuzogna belőlem a zsaruvér, akkor azt mondanám, hogy ezek nem csupán közvetett bizonyítékok, hanem súlyozott, perdöntő bizonyítékok.- állok fel a földről és az első ruha után nyúlok, amit éppen találok. Mattson ingét sikerül megragadnom, de most az a legfontosabb, hogy legyen rajtam valami. Egyelőre legalább felül. Szóval az ő ingébe bújok bele és méltatlankodva puffogok, amikor ő is zavarni kezd kifelé.
- Nyugi már megyek! Jesszus! Mit gondolsz nem láttam még férfit reggeli merevedéssel? Nevetséges vagy, komolyan!- nadrágot meg sem próbálok keresni egyelőre, mert akkora a felfordulás a nappaliban, hogy örülök, ha egyáltalán annyi utat túrok magamnak, hogy ki tudjak araszolni a konyháig.
- Pólót találsz a….- mondanám, hogy unisex szürke pólókkal van tele a plafonig érő gardróbszekrény, az ablak mellett, de már nem tudom befejezni, mert meghallom a kulcsot zörrenni a zárban. Rémülten nézünk össze Mattson meg én. Nekem kell egy pár másodperc mire leesik, hogy ki jön, Mattson arcán viszont látom a döbbenettel vegyes értetlenkedés, aminek hangot is ad. Mire válaszolnék, hogy ki lehet az érkező, már meg is hallom a hangját. Josh és az ő istenverte dobozai! Hogy ennek is éppen most és éppen reggel kellett jönnie. Pár órán belül már nyoma sem lett volna ennek az egésznek, és ruhában üldögélve, az ügyön dolgozva tehettünk volna úgy mintha még csak közelében sem lettünk volna egymás intim testrészeinek, vagy ne úgy ébredtünk volna, hogy össze vagyunk bújva.
A következő másodpercben nyílik a nappalit és az előszobát elválasztó szárnyasajtó egyik része - áldom az eszem, hogy valamikor éjszaka becsukhattuk, mert így van pár másodpercem felkészülni, legalább lélekben. Máshogy esélytelen.
Josh belépve az ajtón hirtelen megtorpan. Az arcán üdvözült mosollyal lép be, valószínű fel volt arra készülve, hogy egyedül talál, remélhetőleg majd tudunk még váltani két szót, talán újra magyarázatba kezd, ami engem változatlanul nem fog érdekelni….szóval talán reménykedett, hogy a dobozok apropóján még van esély legalább kulturáltan lezárni a kapcsolatunkat. Na ez most úgy füstölt el, mint egy zárlatos szúnyogriasztó a technikailag analfabéta nagypapa kezében. Amivel azonban szemközt találja magát, arra azt hiszem nem volt felkészülve. Mondjuk tegyük hozzá én sem. Vagy ha már itt tartunk Mattson sem.
Adott a nappali padlóján, számtalan párna, takaró és pléd sokasága között heverő, magát eltakarni igyekvő kócos, alig felébredt negyvenes pasas. Felül félmeztelen, alul pedig….nos az mindenkinek a fantáziájára van bízva. Josh-é mindig is elég mocskos volt. Ott vagyok én, még mindig kócosan, meglehetősen másnaposan, egy hófehér csipkebugyiban, hozzá passzoló melltartóban, felül egy férfi ingben, ami nincs összegombolva. Körülöttünk szétdobált ruhák, meghitt hangulat teremtésére szolgáló gyertyák - ezeket vajon meggyújtottuk, vagy mégis mi a fészkes fenének szedtem elő? Van körülöttünk vagy tíz jázmin illatú csodamécses.Eldőlt italos poharak, egy fél hadsereg leitatására elegendő üres üveg, melyek miatt azt hiszem kicsit cefreszag is lehet idebent.Üres kekszes zacskók, kínai kajás dobozok….és még a jóég a megmondhatója mennyi mindent, ami nem feltétlen arra utal, hogy ezen a helyen tegnap éjjel békésen amőbáztunk volna.
Josh terminátort megszégyenítő pontossággal scanneli végig a nappalit, nézi meg magának alaposan Mattsont, majd fordul oda hozzám, rajtam is végignézve. Mustrál, esküszöm ez volt az első gondolatom. Meg az, hogy legszívesebben képen nyomnám azért az önelégült, kaján és meglehetősen fennhéjázó vigyorért, ami megjelenik a szája sarkában.
- Ejjha! Kár, hogy amíg együtt éltünk a mi életünkből kimaradtak az efféle vad éjszakák. Ha nem tudnám, hogy ez a kulcs a te lakásodhoz való, azt gondolnám, hogy eltévedtem.- lóbálja meg a kezében csörögve a kulcscsomót, amit most szándékozott egyébként nekem visszaadni.
- Látom, valaki előhozta belőled azt a tüzet, amit nekem nem sikerült CherryBerry!- gúnyolódott tovább, kérdés nélkül engedve magának bebocsátást, de csak két lépést tudott tenni az előtte lévő ruhakupac akadálya miatt.
- Jó volt legalább?- teszi fel a kérdést, mire én csípőből csapom vissza a választ, meglehetősen éreztetve, hogy ha tovább szarakodik, annak nem lesz jó vége.
- Jó. Nagyon jó. Rohadt jó. Egetrengetően jó….- és még fokoztam volna tovább, belenyomva a képébe a hazugságot, mert amúgy fogalmam sincs milyen lehetett, de Josh már fordítja is a fejét Mattson felé és egyenesen ránéz.
- Nem tőled kérdeztem, hanem a fickótól a kék rózsás ágyneműk között.- röhögi el magát, mintha a kérdést inkább költőinek szánná, majd egy nagyot sóhajt és karba fonja a mellkasán a kezét.
- Megbeszéltük, hogy ma jövök a dobozokért. Pontosabban közölted anyámmal, hogy….idézzelek…- forgatta meg a szemeit a plafon felé bámulva, majd vissza rám
- Jöjjön el azokért a kurva dobozokért, vagy mindegyiket a Hudsonba vágom.És adja vissza a kulcsaimat.A mai reggelt jelölted meg, pedig utálok korán kelni. Remélem nem az volt a szándékod, hogy ezt a kis jelenetet végignézeted velem….- mutogatott rám, majd Mattsonra végül úgy nagyjából az egész nappalira.Dühösen villantottam rá a tekintetem, láthatóan hajszálnyira voltam attól, hogy őt is meg a dobozait is kivágom az erkélyen.
- De, pontosan ez volt! Ha már nekem végig kellett néznem meg úgy még ezer embernek hogyan csinálsz belőlem komplett hülyét és alázol meg a legjobb barátnőmmel karöltve.Szóval rohadtul nincs jogod itt játszani nekem az erkölcs bajnokát, Josh! Szóval szedd össze a rohadt dobozaidat, tedd le a kulcsot az előszobában és takarodj a lakásomból, különben rendőrt hívok!- szusszantam egy nagyot a félig hangos, félig baromira dühös kirohanásom után. Mondjuk én is rendőr vagyok, meg Mattson is….de akkor még egyet hívok, biztos ami biztos.
- A konyhában leszek.- szóltam oda Mattsonnak, majd meg is indultam az említett helység irányába. Útközben kétszer vágódtam hasra a holmik között, ahonnan káromkodások közepette kecmeregtem fel, de végül sikerrel értem el a konyhát, és kezdtem odakészíteni a kávét.Fél füllel hallottam, ahogy Josh az előszobában még mindig röhögcsélve matat a dobozaival.

 

A tudósok már bizonyították, hogy az alkoholfogyasztás következtében hasonló változások történnek az agyban, mint ami a kényszerbetegség és a kokainfüggőség hatására is történik. Csak a két utóbbi esetben talán több eszünk van. Megfigyeléseim szerint a "menjünk el bulizni és lazítsunk!" mondat olyan szoros összefüggésben áll a piálással, mintha sziámi ikreknek születtek volna. A recept egyébként marha egyszerű, bevált - és csak ritkán zárul jól. Szükség van hozzá az alapozásra, amit még otthon el kell kezdeni, hacsak az ember nem szeretné amúgy sem csillagászatira rúgó vagyonát ott hagyni valamelyik bár pultjánál, ennél fogva már az is csoda, ha nem zuhanok át belépéskor a küszöbön. Az ajtó és a bizonsági őrök alkotta akadály leküzdése után odabenn ismét fel kell hajtani néhány felest, szigorúan a kedvezményes kínálatból, mert ha már az ember idáig eljött - és egyedül érkezett - akkor csajozni is akar, ehhez meg kell a folyékony bátorság. Ettől aztán a szórakozóhelyen valahogy nem marad csúnya nő, legalábbis különös módon én mindet szépnek látom, lehet válogatni mint az étlapon. Amint megvan a kiszemelt - általában a legnagyobb mellű - határozott léptekkel, lehengerlő mosollyal az ajkamon indulok el felé, legalábbis ez a meggyőződésem. Külső szemlélő szemszögéből nézve nagyjából idősebb Drakula vigyoroghat ilyen negédesen az áldozatára, a mozgásom meg olyan, mint egy kígyónak, aminek az imént elnyelt varangyos béka megfeküdte a gyomrát. Kicsit érzékenyen érint amikor lepattintanak, egyik nő a másik után, mire végre találok valakit, aki hajlandó meghallgatni. Elhatározom, hogy most kőkeményen lenyűgözöm a szépséget az intellektusommal és retorikámmal, ami a "te is itt vagy?" jellegű kérdésben csúcsodik ki. Na, ez veszett fejsze nyele... Jól van, lássuk be hülye ötlet volt, de sebaj, ott van a parkett, lehet korrigálni és Fred Astair-t megszégyenítő technikámmal learatni a babérokat. Azt persze kihagyom a számításból, hogy míg a saját lábamon alig tudok megállni, másokén annál inkább. Aztán a legerotikusabbnak szánt csípőmozgás közepette megmarkolják a vállamat, mert naná hogy a legnagyobb benga csaja alá kavarok be, és amikor egy ilyen Himalája méretű baromállat tökönragadja az embert, akkor nemhogy a nőzés nem jut hetekig eszébe, de annak is örül ha sírás nélkül tud pisálni. Szóval igen, az alkohol a legnagyobb baromságokra képes az embert ragadtatni, de az tény, hogy minden ilyen elhajlós, múltbéli este másnapján, feleszmélve egy erőteljes, lelki sebeimet nyalogató eszméletvesztésből rájöttem, hogy bármennyire is csaptam szét magam, és bármilyen csúfosan is végződött a parti, a másnaposság tünetei, a lüktető fejfájás, a mosogatórongy-jellegű szájíz, meg a rohamokban jelentkező hányinger sosem keserítették az életemet. Legalább ez a pozitívuma megmaradt az életemnek, ha már az önbecsülésem romokban hevert.
Kicsit most úgy érzem, mintha visszakeveredtem volna az elmúlt évek sűrűn partizós korszakába, mert a filmszakadás utáni első észrevételem az, hogy a Hold már elvonszolta titokzatos arcát az égről, és a felkelő tűzgolyó még bágyadt, mégis erős sugarai sütnek az arcomba úgy, mintha a szemhéjamon keresztül akarná szétégetni a retinámat. Ja, ez pontosan így volt régen is. A különbség mindössze annyi, hogy a bal oldalamat erősen melegíti valami... valami, ami fix hogy nem a napsütés, mert néha moccan egyet, és hozzá motyog is valamit. Motyog? Mi az isten???
Mindezek ellenére alighanem másodpercek alatt visszasüllyednék a kellemes öntudatlanságba, amikor még egy ideig nem kell szembenéznem az elmúlt éjszakám következményeivel, bár alighanem ha akarnék se tudnék, mert nem nagyon vannak emlékeim. Vagyis csak töredékek, amiket igyekszem úgy felszedegetni mint Jancsi és Juliska a morzsákat a mesében. Viszont semeddig nem jutok ebben a feladatban, mert az oldalamon mozgolódás támad, ami arra késztet, hogy végülis felnézzek - és az ezt követő másodpercben úgy pattanjak ülésbe, mintha rugók nőttek volna alattam, hogy Cheryl halálra döbbent arcával találjam szemközt magam.
- Jó... jó reggelt - kissé nehezen jön ki a torkomon a szó, nem csak a meglepődés okán, hanem mert az első hangok erőteljes rekedtségbe fulladnak. Ennyivel ki is merül a szókincsem, helyette körbeforgatom a fejem, és felmérem a környezetet. Preston lakása, ez oké. És még az emlék is megvan, ahogy ideértünk, sőt még az is, ahogy a házinénivel ijesztgetett. Még a kínai kaját is kipipálhatom a képzeletbeli listán, de onnantól a történések egyrészt kibogozhatatlanul összemosódnak, majd megszűnnek. Mi a fenét művelhettünk? Körülöttünk úgy fest a lakás, mintha betörők dúlták volna fel, szemre a legnagyobb rendetlenség uralkodik. Meg ténylegesen is. És ennek a kuplerájnak a tetején, mint egy hatalmas pont a mondat végén, ott trónolnak a ruháink, ezúttal már nem döbbenettel, hanem egyenesen rémülettel töltve el nem csak engem, hanem ahogy látom Prestont is. Fehérneműben van, egy szál melltartó és bugyi feszül rajta mindössze, rajtam pedig - ahogy a takaró alatt kitapogatom - egyetlen szál boxer. Ennél tovább nem merészkedem a gondolatmenetben, így csak pislogunk egymásra tanácstalanul mint Noé meg a harmadik teve.
- Én nem igazán tudom - rázogatom a fejemet, és beletúrok a hajamba, mintha a tincseim megragadásával elő tudnám rángatni az emlékeket. - Ettünk, beszélgettünk... meg ittunk. Na, ez a fix. De a többi... gondolod, hogy mi ketten...? - teszem fel végül a kérdést. Ha most teljes mértékben magamnál lennék azonnal elővenném a nyomozói vénát, mert hát azért vannak jelei ha több történt köztünk mint elhatároztuk, de per pillanat képtelen vagyok ilyen agymunkák kivitelezésére. A minimális kapacitásomat az köti le, hogy Preston még ebben a zilált, másnapos és kócos állapotában egyszerűen gyönyörű, és ha le is feküdtünk egymással, akkor ebben nemcsak a mértéktelen piálás a felelős, hanem ez a tény is.
- Ne, inkább ne válaszolj! - emelem fel aztán a kezem elhárító mozdulattal. - Egyelőre ne. Még legalább néhány percig nem akarom tudni. Az a kávé jól hangzik, talán kicsit helyrebillen az elmúlt éjszaka, meg a lelki egyensúlyunk. Csak kérlek... menj - fordulok el diszkréten amíg Preston kisétál, mert lesülne a bőr a pofámról ha most végigsasolnám a fehérneműs alakját. Nem mintha ellenemre lenne, de a szégyen azért mégis nagyobb, pláne annak tükrében, ami TALÁN megtörtént.
Noha nem látom, de hallom ahogy Preston talpra kecmereg, és ekkor én is megkockáztatom, hogy kimásszak a takaró alól. Azt azért közben felmérem, hogy óvszert sehol nem látok, ergo vagy nem történt a világon semmi, mármint azon kívül hogy eldőltünk mint a rohadt nád, vagy pedig a helyzet még az eddiginél is neccesebb, és talán néhány hónap múlva további nem várt következményei lesznek, ettől az eshetőségtől pedig a frász kerülget. Olyannyira, hogy a nadrágomért nyújtott kezem kissé remeg, és mivel fizikailag elég stabilnak érzem magam, ez nem a másnaposság velejárója.
Ahogy mondják, az élet írja a legjobb forgatókönyvet. Még el sem jutok odáig, hogy egyetlen ruhadarabomat kézbe vegyem, mikor valaki jól hallhatóan megérkezik a lakásba. Először csak kulcs csörren, majd az illető egy hangos kiáltással is nyilvánvalóvá teszi a jelenlétét, én meg már lassan úgy nézek Prestonra, mint aki szellemet lát. A fejemben azt hittem már az eddiginél jobban semmi nem állhat tótágast, de én naiv, tévedtem.
- Ki a fészkes fene ez? - kérdezem csendesen társamtól. Az öltözésre tett kísérletet feladom, mert ahogy számolom, kb két másodperc múlva a látogató be fog lépni, meglátja édes és ruhátlan kettősünket, és bárhogy is, ennyi idő alatt még pislogni sem lehet, nem még felruházkodni. Jöjjön aminek jönnie kell, bármi is következik. Azt mindenesetre már most megelőlegezem, hogy gyönyörű jelenet lesz. Remélem verekednem nem kell, mert a mostani állapotomban az nem lenne olyan könnyű, mint máskor.

Van az az egészen különleges pillanat, amikor az ember félig még az álom innenső oldalán van, és úgy szemléli a valóságot, mint valami homályos és szétnyúló tükröt, mely torz képmást mutat vissza róla.És van az a pillanat, amikor éppen csak belepislog a világba, lassan nyitogatva a szemeit, próbálja kitalálni, hogy mégis hol a fészkes fenében van, mégis mi történt a megbecsülni is lehetetlen órákban.Másnaposság ellen van egy jó receptem: ne nyisd ki a szemed, tégy úgy mintha meghaltál volna örökre, vagy úgy lehetőség szerint az elkövetkezendő minimum ezer esztendőre. Én ilyenkor még azt sem merem megnézni, hogy a digitális kijelző hány órát mutat, azt meg végképp meg sem merem kockáztatni, hogy megmozduljak, tekintve, hogy a fejem úgy hasogat, mintha egy bányára való törpesereg járna benne őrült táncot, szaporán szedve az apró kis csülkeiket.
Az nem újdonság, hogy a földön ébredem, bár bevallom nem lenne már rossz újra ágyban aludni. És persze magamnak köszönhetem, meg a fene nagy büszkeségemnek, hogy ez jelenleg nem így van, de a továbbiakban nem lett volna gusztusom abban aludni.Josh, hogy rohadnál meg! Nem csak az ágytól szabadultam meg, hanem igazából mindentől, ami arra emlékeztetett, hogy neki és nekem valaha bármi közünk volt egymáshoz. Lehet gyerekes amit csinálok, lehet sokan azt mondanák, hogy egyszerűen túlreagálom a dolgot, de nem igazán érdekel. Már csak azok a rohadt dobozok vannak az előszobában, arra várva, hogy végre méltóztasson érte jönni, és elvinni, majd hagyja itt a kulcsot, amit tőlem kapott, és még a telefonszámomat is felejtse el. Különös, hogy pár hónappal ezelőtt még gyűrűket nézegettünk Arnie’s ékszerüzletében a negyvenkettedik utca egyik fákkal körülvett zsebkendőnyi parkja mellett. Sokszor úgy éreztem, hogy jó döntés volt magam mögött hagyni egy időre Washington-t és talán miatta maradnék. Jó volt kötődni valakihez, hiszen az egész életemet átjárta az érzés, hogy igazán nincs nekem hova tartozni. A nénikém inkább kötelességből nevelt fel, és a finoman szólva is poroszos nevelési elvei meglehetősen gyorsan tudatosították bennem, hogy az otthonunkban nem sok helye van holmi érzelmeknek. Nem volt ő rossz ember, de rideg volt mint az acél.Meggyászoltam amikor meghalt, tisztességgel eltemettem, ugyanakkor sokáig nem is mertem a házban lévő holmikhoz nyúlni, mert mintha éreztem volna mindenhol az állandóan őrködő tekintetét. Végül egy napon hatalmas levegőt vettem és egyetlen hétvége alatt megszabadultam mindentől ami az övé volt egykor, és amely inkább csak az érzelmileg nyomorúságosan sivár gyerekkoromra emlékeztetett. A ház és én is fellélegeztünk. Otthonná vált a számomra. Legalábbis addig a napig amíg azt az orbitális baklövést el nem követtem, melynek köszönhetően immáron két éve a brooklyn-i kékruhásokat boldogítom.
Már egy ideje nem húz vissza a szívem Washingtonba. Már egy ideje azon gondolkodom, hogy függetlenül attól mi történt, függetlenül attól, hogy megint alaposan mellényúltam egy kapcsolatot illetően, és nem ez volt az első, magamat ismerve nem is az utolsó, talán mégis jót tett nekem a változás. Talán lassan kékbe hajlik a korábbi fehér gallér és talán egy napon, ha érzik, hogy nem akarok innen visszatérni akkor sem, ha a kötelező távollétem lejár, befogadnak majd.Persze a Hudson addig még jó pár szennyet a partra mos majd, és persze számtalan ügyet kell még addig megoldani, vagy legalábbis közel kerülni hozzá.
Őszintén szólva kivételes helyzetben éreztem magam, hogy senkit nem kellett egy ideje elviselnem társként magam mellett.Szakmailag visszaesés volt mindenképpen, hogy csupán beugró voltam bizonyos ügyekben,és inkább a lótifuti munkát bízták rám, de abban legalább nem kellett senkihez alkalmazkodni. El is szoktam tőle, elkényelmesedtem, ez a helyzet.Ezt pedig Simon Gellard hadnagy, a főnököm pofátlanul ki is használta, és úgy vélte jót fog tenni nekem, ha kicsit levetkőzöm újabban kifejlesztett antiszociális viselkedésem. Nem vagyok az, kedvelem a társaságot, bár újabban tény, hogy inkább kerültem.
Az új társam…mit is mondhatnék róla? Az első pillanatban nagyjából a világból kifutottam volna már magától a gondolattól, hogy nekem ezzel az őstulokkal kelljen dolgozni. Tesztelgetett….kedves, nem? Aztán a zenei ízlése volt az első azt hiszem ami érdeklődővé tett irányába, aztán az ahogyan nála töltöttük az egész napot a közös ügyön való elmélkedéssel. A nap végére mondjuk halálosan elfáradtam, és lelkileg úgy éreztem magam mint egy telefosott búvárruha, de megvolt az igazán pozitív hozadéka: kiderült, hogy jól tudnánk együttműködni.És bár mindketten még mindig reménykedtünk benne, hogy megoldjuk elég hamar az ügyet, és ki-ki mehet vissza a saját magányos szélmalomharcába, azért nem lesz ez olyan vészes, mint elsőre gondoltam volna.
Az álom és ébrenlét határán egyensúlyozva ma reggel azonban valami szokatlant érzékelek a föld innenső oldalán. Az arcom valami melegnek és kellemesnek simul, amely időnként ritmusosan emelkedik majd süllyed. A fülemben lassan hallok egy általánossá váló, szinte ugyanolyan ritmusra dobbanó hangot, amit egyszerre érzek megnyugtatónak és kellemesnek. Úgy érzem erre a hangra akár még vissza is tudnék aludni.Kezem, tenyérrel lefelé támaszkodik kissé fentebb mint a föld…de még képtelen feldolgozni. Tudom, hogy itthon vagyok, ismerős az illat, anélkül, hogy kinyitnám a szemeimet, amelyeket mégis lassan kezdek nyitogatni. Mosolyogva szusszanok, aprót nyögök is, még inkább belefúrva magam a párnába, amelynek szokatlanul imádnivaló melegsége és vonzó keménysége van. Mégis úgy érzem bele tudnék süppedni. A kép még homályos, ám az elég hamar világossá válik, nagyjából a tizedik szempillarezdülések közepette, hogy amin a fejem pihen az bizony nem párna….egy kontúr rajzolódik ki előttem és a fülemben a doboló hang is felismerhetővé válik: egy szabályos szívverés.Másnapos alkoholgőzben fürdő agyam szépen felfogja, hogy a földön fekszem a saját otthonomban, valakihez hozzábújva, akit még nem tudott az agyam azonosítani.Szeretném felidézni hol töltöttem az elmúlt estét, de valahogy ez is nagyon lassan kezd számomra egyértelművé válni. Szórakozni mentem. Illetve mentünk. Mattson meg én. Meg még…..basszus, nem volt senki más, csak ő meg én! Aztán kínait vettünk, meg is ettük és aztán….jesszus egek nem emlékszem! Az este további része totális filmszakadás. A jelenlegi helyzetünket tekintve baromira nagyon szeretném tudni mit csináltunk, miért kötöttünk ki egymás mellett a földön. De még ha egymás mellett aludtunk volna. Én éppen hozzábújok és….a takaró alatt érzem, amit már korábban is éreztem, hogy nincs rajtam ruha.Mármint egy régi, neonzöld top van csak rajtam, meg egy bugyi, azon kívül semmi, és Brian is csupasz felsőtesttel fekszik mellettem, alattam….nem is tudom milyen helyzet ez. Össze vagyunk bújva. Hogy alul mit visel, azt meg sem merem simítani a lábaimmal, tulajdonképpen még levegőt venni is kegyetlen szégyenérzettel veszek. Meg kellene mozdulnom, vagy valamit csinálnom, de ebben a pillanatban olyan vagyok mint egy ijedt gekkó, aki az idők végezetéig ebben a pózban szeretne maradni, akkor talán idővel még láthatatlanná is válhatna, ha nagyon erősen koncentrál.
Óvatosan mozdulok meg mégis, apró nyögéssel fészkelődöm egy aprót a karjában, és bár szeretném, de jól tudom, hogy nem tudok úgy kibújni a karja alól, hogy ne ébredjen fel. A tenyere a vállamon pihen, amint éppen átölel. Lassan ő is magához tér, és minden bizonnyal egymás tükörképei vagyunk a másnaposan borzalmas fejünkkel, amint egymásra bámulunk, és talán várjuk, hogy a másik mondja ki a nyilvánvalót: lefeküdtünk egymással. Nem akartuk, egyikünk sem akarta eredetileg, ebben biztos vagyok, és most jelenleg olyan jó érzés az alkoholra fogni mindent. Elvégre megfogadtuk, hogy idáig nem fogunk elmenni, hogy legyen bármennyire is vonzó a lehetőség, legyen bármennyire erős is a fizikai vonzalom, ezt nem….ezt nem fogjuk meglépni. És most itt vagyunk, félcsupaszon, rohadt másnaposan, a szám olyan száraz belül mintha most zabáltam volna fel egy drogéria teljes tamponkészletét.
Hirtelen emelkedem fel a mellkasáról és húzódom el. A fejemben a Notre Dame teljes harangkészlete visszhangozva muzsikál. A kócos fejemhez kapok. Rendezgetni magam tök felesleges, egyértelműen szarul nézek ki. Igaz ő sem fest jobban. Illetve de! Neki még ez is jól áll.Istenem, ez már a vég! Vonzónak találom a társamat másnaposan.
Körbenézek a nappalimban, és mindenfelé eldobált ruhákat látok, kiborult poharakat, tányérokat, amelyeken még itt-ott valami fellelhető, valamint Cheng étkezdéjének emblematikus nyelvet öltő vörös sárkánnyal díszített dobozainak egész érdekes kompozíciója. A megrágcsált kekszekre, és a gyümölcsös kosár meggyalázott tartalmára már ki sem térek. Olyan mintha egy csapat égetnivalóan rossz kölyök szabadult volna be a lakásomba.Pedig igazából csak az alkoholtól kissé kábult újdonsült nyomozók nem voltak képesek bírni a vágyaikkal. Ennyit az önuralomról. Egy kis ital és már….hopp! Volt. Nincs.
- Jó reggelt, Mattson!- a hangom rekedt, siralmasan hasonlít egy mutáló tinédzser hangtartományok közötti ugrálására.Egyszerűen bámulatosan idióta az egész helyzet, de mégsem kezdhetek rögtön tiltakozással. Ebbe az egészbe én is benne voltam elég keményen valószínű. De mi van ha meg sem történt, Ha ebben az esetben a látszat tényleg csal? Őszintén, nagyon szeretném ezt hinni. Áttúrom a hajam, ami miatt még rémesebben nézhetek ki, és a fancsali ábrázatom sem lehet éppen a legvonzóbb.
- Szeretném megkérdezni, hogy te mire emlékszel az elmúlt estéből de látva, hogy hasonlóan bizonytalan fejjel méregetsz, úgy hiszem, hogy nem sokkal többre mint én. De ha mégis később következett be nálad a filmszakadás, akkor…pppphhúúúú….basszus! Meg sem merem kérdezni mi a fenét műveltem.- valószínű olyasmit amit józanon az ember ezerszer is megbán.
- Figyi! Főzök egy kávét, hátha kicsit felélénkülnek az agytekervényeink. És szerintem meg kellene ezt az egészet beszélnünk.- javaslom nem túl határozottan, bár azt hiszem ezen nem sok mindent lehet megbeszélni, inkább az utóhatásait kellene rendezni. Mert az egyértelmű mindkettőnknek, hogy ez egyszeri volt,és nem ismétlődhet meg újra.Ahogy ott ül a hevenyészve ágynak kinevezett plédek és párnák között valahogy elbizonytalanodom. Mattson vonzó pasas, még akkor is ha a társam. Nem lehetne, hogy néha…csak tényleg néha levezetjük a feszültséget és….nem Cherry, rohadtul nem!
Ha mindez azonban még nem lenne már így is egy sitcom-ba illő jelenet a két bizonytalanul gondolkodó, kvázi semmire nem emlékező főszereplővel együtt, mint valami deus ex machina, megérkezik valaki…..az előszobában hallom, hogy kulcs zörren a zárban, majd valaki belép rajta és becsukja maga után az ajtót.
- Cherry! Én vagyok, Josh. Megjöttem a dobozokért!- basszus…..még ez is…..