- "Hé haver, a következő Brian élete filmet fogadok, hogy rólad fogják forgatni!" - vág hátba Danny kedélyesen úgy, hogy csaknem belefulladok a korsó sörömbe. Habot köpködök mindenfelé, még az elém kitett díszdobozos kitüntetésre is, amit az előbb nyújtottak át nekem olyan díszes ceremónia közben, amikor az embernek szinte még a seggére is kerül egy lobogó. Vigyorogva felmutatom felé a középső ujjamat, amit hasonló gesztussal viszonoz, és tovább kecmereg, hogy találjon valami olyan zenét az ősi wurlitzerben, ami nem a katonai díszszemlék parádéjára hajaz - abból elég volt az elmúlt egy órában. A mondata viszont ott cseng a fülemben még akkor is, amikor Alan Jackson már arról énekel, mennyire szereti az icipici házakat és minden icipici dolgot. Vajon milyen lehetne Brian élete, ha én lennék a címszereplője? Hogy az eredeti filmhez méltóan a morbid faktor a helyén lenne, ahhoz kétség sem fér - de a többi tekintetben vajon hogyan látnának engem a kamerák túloldalán?
- Határozottnak és keménynek - ehhez kétség sem fér. Ha valaki nyomozóként dolgozik, ráadásul nem rest vagy kényes akár vásárra is vinni a bőrét, ez afféle alapelvárás kell hogy legyen önmagával szemben. Na persze nem amolyan Rambo, vagy Steven Segall-féle "átmegyek az atombobafelhőn is" jelleggel, az simán agyatlan baromság. De ha kell lövök, ha kell ütök és nem kérdezek, ha kell megkenek bárkit információért. Néha képes vagyok a törvénytelenség vékony határvonalán is egyensúlyozni a törvényért.
- Precíznek és megszállotnak - ez aztán faktum. Hogy is volt annak idején a Cornavallo-ügy? Már csaknem megszületett az ítélet, ami erőteljesen a villamosszék felé terelgette volna Eric Cornavallo-t, de volt valami, ami engem nem hagyott nyugodni. Még akkor sem, mikor tizen tettek esküt, hogy minden bizonyítékot átvizsgáltak, és kétség sem férhetett a srác bűnösségéhez. Volt valami - nevezzük hatodik érzéknek akár - ami arra sarkallt, hogy hosszú éjszakákon át vizsgálgassam az ügy nem mellesleg stikában elemelt aktáit odahaz, mindaddig amíg észre nem vettem azt az apró ellentmondást, ami felett elsiklottak mások, és hajszál híján én magam is. Rászántam néhány álmatlan éjszakát, egy rapportra vonulást a főnök előtt, de megmentettem egy 25 éves, és csaknem ártatlanul elítélt fiú életét. Nem vártam érte elismerést. A mi munkánknak ez a sokszor el nem ismert ára.
- Megbízhatónak - ha ez nem lenne teljes mértékben világos, vagy meggyőző, csak olvasd el az előző két pontot, vagy beszélgess el a kollégáimmal. És apropó, ne higgy el nekik mindent amit hallasz, legalábbis a sikamlós részeket nem. Nem vagyok akkor csajmáges, mint amilyennek előszeretettel akarnak láttatni engem...
- Függetlennek - na ja, bár azért ez nem mindig happy és vidám dolog. Legfőképpen egy szarrá ment házassággal az ember háta mögött, meg egy olyan gyerekkel, aki előszeretettel érezteti az utálatát az apja iránt. Ahogy mondani szokták, az életben nem minden kerek, amit a sors ad az egyik kezével, a másikkal elveszi. Tőlem nem csak elvett a rohadék, hanem jó alaposan ki is fosztott.
- Edzettnek - ez olyan megfellebbezhetetlen igazság, amit még az sem tagadna le, aki alapjáraton nem bírja elviselni a pofám látványát. Különös szimbiózisban élek a Nappal: nem ő ébreszt engem, hanem én őt, én rángatom ki az ágyból hajnalban azzal, ahogy az edzőcipőm dobban a kihalt utcák betonján, és én búcsúztatom egy utolsó intéssel, kitekintve esténként a konditerem tetőablakán. Erőnléti edzések, küzdősport és lövészet: ez az én életem szentháromsága.
- Öntörvényűnek - te jó ég, ha valaki kétséged merülne fel ezzel kapcsolatban, csak kérdezd meg a főnökömet, bár tedd magad szabaddá az elkövetkező másfél órára, mert addig fogod hallani a viselkedésemmel kapcsolatosan támasztott kifogásokat. Mellesleg nem vitatom őket, a legkevésbé sem. Az előírások egy része masszív hülyeség, és egy helyben toporogna a világ, ha sosem szegnénk meg őket - én pedig igyekszem, hogy a kelleténél jobban soha ne essek át a ló túlsó oldalára. Ezért nincs partnerem, és ezért nem kértem magam mellé soha társat: nem született még olyan ember, akivel képesek lennénk munkafronton hosszútávon elviselni egymást. Magányos farkasként valahogy minden sokkal könnyebb és elviselhetőbb.

Belekortyolok a korsó sörbe, és aprót dobok a pultra. Sosem fogják leforgatni rólam Brian újragondolt életét, de azt hiszem, ez nem veszteség, mert a világ arra az alkotásra még nem áll készen. Egyébként is, ki a fene fizetne a moziban azért, hogy egy elvált, negyven felé járó zsaru mindennapjait bámulja?
Rohadtul unalmas és kiábrándító lenne.


KÉT NAPPAL EZELŐTT


- Bassza meg! - sommázom két szóból álló, tömör és velős mondattal a sokkélményt, ami akkor ér, mikor sikerül szembesülnöm a tükörképemmel. Oké, értem én, hogy a reggeli tökéletesség általában a filmsztárok kiváltsága a vásznon, de ez a fajta nyúzottság amellyel most szembesülnöm kell, még tőlem is kritikán és elképzelésen aluli. Ha most valaki készítene rólam egy fotót, bármely aluljáróban kirakhatnák óriásplakátként, a hajléktalanokat vagy alkoholistákat támogató kampány vizuális megerősítése gyanánt.
Megtámaszkodom a mosdókagyló peremén, közelebb hajlok a tükörhöz, és a szemöldökömet ráncolva figyelem a karcolásokat a halántékomon. A szemeim tiszta kékje most zavaros vérszínben éktelenkedik - ja hát így jár aki tart egy "ereszd el a hajam" - típusú estet a kollégákkal. Tényleg pocsékul festek, az egyetlen, bár meglehetősen sovány vigaszom az, hogy a többiek sem lehetnek sokkal jobb bőrben nálam. Önkéntelenül is elnevetem magam az este azon momentumán, amikor Phil Jackson kifelé tántorogtában lehányta a bár ajtaját, méghozzá olyan precízen találta el a kellős közepét, mintha ezt is a lőtéri gyakorlaton oktatták volna. Valami azt súgja, hogy ha a főnök szembesült volna ezzel a produkcióval, nem az elragadtatás hangjai szakadtak volna ki belőle, és gyanítom ma csak azért nem dorongolja le az összes sápadt, gyűrött és láthatóan másnapos emberét, mert akkor az őrs felét a szőnyeg szélére állíthatná. A fickó régen katona volt, hozta magával az ottani attitűdöt a rendőrséghez is, a háta mögött csak T-1000-nek hívja mindenki - nem láttuk még lazítani, sőt mosolyogni sem, ha jól tudom per pillanat száz dolláron áll az a fogadás, hogy talán nincsenek az arcizmai. Szóval a főnök nem az a fajta, akit az empátia bajnokának lehetne hívni, és nem hiszem, hogy képes felfogni azt az általános igazságnak örvendő tényt, hogy a mi munkánkban annyi mocsokkal és szennyel találkozik az ember, aminek a feloldására néha nem marad semmi más, csak néhány áttivornyázott éjszaka a kollégákkal. Az viszont tagadhatatlan, hogy tegnap talán én lőttem túl a legjobban a célon. És ha azt veszem számításba, hogy az én koromban a szervezet már nem olyan fitt és tettre kész, mint a húszas éveim derekán, nem csoda, hogy az utóbbi kemény időszak rajtam hagyja a nyomát. Egye a fene, azért még nem szorulok járókeretre, sem hallókészülékre, vagy memóriaserkentő tablettákra. Abba azért nem túl szívderítő belegondolni, hogy nagyjából harminc év múlva egy fotelban fogok rostokolni valamelyik istenverte öregek otthonában, a szokásos köntös-papucs dress code-ban pompázva, miközben a földig lógnak a golyóim, és az ápolók arra tologatnak, amerre a nap süt.
Megnyitom a csapot, aládugom a fejem a vízsugárnak, és csak akkor mászok ki alóla, mikor már hajszál híján fuldoklom. Fogjuk rá, hogy segít. Ahogy felegyenesedem, legalább a tükörképemben beállt némi változás: eddig úgy festettem, mint egy alkoholista hajléktalan, most megy úgy, mint egy ázott macska.
Zümmög az elektromos borotva, serceg a borostáimon, közben megtapogatom a karcolást a szemem alatt. Mázlistának mondhatom magam, hogy ennyivel megúsztam a két nappal ezelőtti akciót. Szeretem a munkámat. Jó zsaru vagyok, olyan, aki tűzön-vizet is átmegy azért, hogy érvényt szerezzen a jognak, hogy életeket mentsen, hogy ha többel nem is, de legalább néhány rosszfiú lekapcsolásával féken tartsam azt a fertőt, amit "bűnözés" címszó alatt találni meg az értelmező kéziszótárban. Nem mindig könnyű, mert az embernek tisztában kell lennie azzal, hogy sokszor vásárra viszi a bőrét, méghozzá szó szerint: az eddigi listámon két lövés, három késszúrás, meg jó néhány törés szerepel mementóként, amiről majd lesz mit mesélni az unokáimnak. Feltéve, ha lesznek, és nem nyomorítottuk meg Stephent a válással annyira, hogy egy életre elvegyük a kedvét a házasságtól. Négy éve adtuk be a válópert. Szerintem azért, mert elhidegültünk egymástól, Connie szerint azért, mert egy seggfej vagyok, aki élvezi a hazardírozást. Lehet, hogy igaza van, nem tudom eldönteni, mert az ember önmagával szemben mindig szubjektív. Szerintem csak simán tökös pasas vagyok, aki mocskosul nem hagyja magát semmitől eltántorítani.
Otthagyom a fürdőt, meg a tükröt, benne a gyalázatosan festő reflexiómmal, és a hálóban magamra kapkodom a ruháimat. Farmer, fekete póló, bakancs és bőrdzseki. A hónaljtokba becsúsztatom a pisztolyomat, majd a kulcsaimat és a jelvényemet zsebre vágva, hátra sem nézve lépek ki a lakásból. Ideje ma is megkeseríteni néhány rosszfiú napját.


NÉGY ÉS FÉL ÉVVEL EZELŐTT

Úgy bámulok fel a csillagokkal telepöttyözött égboltra, amelynek közepéről a Hold lassan megtelő korongja röhög rám, mint a halálraítélt, aki az örök sötétség előtt még utoljára emlékezetébe akarja vésni a látványt. Pedig valójában semmi értelme a szemlélődésnek, nem fogom vele odázni azt az armageddont ami rám vár, mikor átlépem a bejárati ajtó küszöbét.
A kókuszrost lábtörlő, a cipős szekrény, az élénk színű fal, és az illat - az a megnevezhetetlen, az ember minden sejtjében benne élő otthon-illat - mind megszokott. Békét, nyugalmat kéne sejtetnie, vagy jelentenie: normál körülmények között természetesen. Akkor, amikor a férfi reggel 8-tól délután 4-ig ül az irodában, majd hazaér, foglalkozik kicsit a gyerekeivel, megiszik egy sört a tévé előtt, lefekvés után megdöngeti az asszonyt, egyszóval átlagos életet él. Az én napjaimban, amelyet bűnözők kergetése tölt ki, nincs normalitás, nincs kőbe vésett napirend, nincs kiszámíthatóság. A magamfajta pasasok megfeledkeznek a feleségük születésnapjáról, a házassági évfordulóról, vagy éppen a srácuk baseball-meccséről, alighanem ököl nagyságú lyukat ütve rajta egy tíz éves kölyök lelkén.
Immár cipő és kabát nélkül sétálok be a nappaliba, egész pontosan tapogatózom el a sötétben. A kinti lámpákból beszűrődő fény éppen elég ahhoz, hogy megtaláljam az italos szekrény körvonalait, de még mielőtt elérnék odáig halk kattanással felkapcsolódik az állólámpa, fényárba borítja a helyiséget, és az alatta lévő bőrfotelból Connie vet rám egy olyan pillantást, amelyet az inkvizítor szokott a keze ügyébe kerülő eretnekre - ergo semmi jót nem ígér a tekintete.
- Örülök, hogy a jelek szerint egyben vagy, és hazataláltál hozzánk - koppan a hangja, nagyjából úgy, mint mikor a bírói pulpituson ütik véglegessé a kiszabott börtönéveket. - Esetleg elmondanád, hol voltál?
- Mégis, szerinted hol lettem volna? - dünnyögöm lemondóan. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy alig két perc választ el bennünket az orbitális cirkusztól. A menetrend mindig ugyanez: késve érek haza, a reakció a vádló tekintet, a felelősségrevonás, majd a kiabálás, amit végül Stephen szakít félbe, és téríti vissza a viselkedésünket, a hideg, kimért, de mégis nagyjából elviselhető normalitás talajára.
- A kedvenc őrsödön? A kedvenc bárodban? A kedvenc kollégáddal? Vagy esetleg a kedvenc kurváddal? - sorolja Connie a lehetőségeket, de az utolsó valami új. Ilyesmivel még sosem vádolt meg - mellesleg alaptalanul, amivel ő maga is tisztában van - de úgy tűnik, mostanra véglegesen sikerült túllőnöm a célon, ő pedig kihasznál minden alkalmat, és a női fantázia kiapadhatatlan tárházát, hogy a sérelmekért visszavágjon.
- Hát ez nevetséges! - fortyanok fel. - Figyelj, tudom hogy... - kezdek bele a magyarázkodásba, de Connie közbevág, esélyt hagyva rá hogy befejezzem a megkezdett mondatot.
- Kihagytad Stephen meccsét. KIHAGYTAD STEPHEN MECCSÉT! - ismétli meg Connie emelt hangon. - AZT A MECCSET, AMIRE EGY HETE ÍGÉRED, HOGY OTT LESZEL! A FIAD ÁLOMBA KESEREGTE MA ESTE MAGÁT! - kel fel a nejem a fotelból, és megáll előttem. Te jó ég, már talán megszámolni sem tudnám, hányszor néztünk így egymás szemébe, csak éppen a szerelem, majd a szeretetté szelídült vad érzelmek helyett most nem látok mást, csak csalódottságot, dühöt, és feladást.
- IGEN, SAJNÁLOM! - kiabálok vele legalább ilyen emelkedett hangnemben. - BOCSÁNAT, HOGY A TESTI ÉPSÉGEMET ÉS A CSALÁDUNKAT MA ESTE ISMÉT FELÁLDOZTAM ANNAK AZ OLTÁRÁN, HOGY MEGMENTSEM VALAKI ÉLETÉT! - csapok dühödten a szekrény fájára, ami panaszosan reccsen egyet a tenyerem alatt.
- Valaki életét... - ismétli Connie halkan, de olyan gúnnyal, ami kikezdene egy páncélajtót is. - VALAKI életével foglalkozol. A miénkkel már szinte egyáltalán nem - indul meg kifelé a nappaliból, mint a megalázottság és megbántottság élő emlékműve.
- Connie, várj...nézd, beszéljük meg... - csendesülök el magam is hirtelen, majd utána lépek. Vállára teszem a kezem, de ahogy sarkon fordul, dacosan rázza le magáról az ujjaimat.
- És most jön az ígérgetés, ugye Brian? Hogy megváltozol, hogy többet figyelsz ránk, hogy itt leszel velünk, nekünk... ígéretek, amiket már ezerszer hallottunk, és már nem hiszünk el, mert minden alkalommal megszegted őket. Nekünk nem egy rendőr kell a családba! Nekünk TÁRS kell, FÉRJ ÉS APA! Képes vagy erre? - kérdi, mire tanácstalanul megrázom a fejem. Nem tudom a választ, mert erre a kérdésre egyszerűen nincs jó válasz.
- Sejtettem - nevet fel a nejem keserűen. - Elég volt, Brian. Türelmesek voltunk veled, de egyszer minden türelemnek vége szakad. Válaszhattál köztünk, és a munkád közül, és te meghoztad a döntést. Most pedig én is hozok egyet. El akarok válni!

A JELENBEN

Figyelem, ahogy a tű a bőrömbe hatol, nem azért, mintha mazochista lennék és begerjednék a látványra, hanem mert az érzéstelenítő épp teszi a dolgát, és marhára kíváncsi vagyok, hány öltéssel fércel össze a doki. Volt már néhány neccesebb sérülésem is, ez a mostani úgy nagyjából a bronzérem környékére pályázhat.
- Szerencséje volt, nyomozó - fejezi be végül az orvos a műveletet, és egy gézpólyát elővéve nekikezd, hogy múmiává avanzsálja a karomat. Szép záróaktus, bár azt másfajta körülmények közt jobban szeretem. - Néhány napig érzékeny lesz a karja, de ne aggódjon. Jegelje, és az isten szerelmére, ha lehet az elkövetkező egy hétben ne keveredjen ehhez hasonló szituációba - int a hátam mögé, ahol a kollégáim fontosságuk teljes tudatában dolgoznak: sárga szalagot feszítenek ki a helyszín köré, távolabb tolják a szájtáti tömeget, töltényhüvelyeket gyűjtenek, és milliónyi apró, szinte láthatatlan szálat a kezükbe fogva fonják egyre szorosabbra a hálót azok körül, akik elhagyták a törvényesség mezsgyéjét, és tönkrement életek, széttört életutak, felbomlott családok és hullák sora jelzi az útjukat.
Biccentéssel köszönöm meg a doki munkáját mielőtt magamra hagy, aztán még mindig a mentő hátsó ajtajában ülve tornáztatni kezdem az ujjaimat. Fájnak, de nem vészesen. Rosszabb esetben már búcsút inthettem volna nekik, szóval mázlistának mondhatom magam.
A merengésemet egy meglehetősen ismerős szivar bűze vágja félbe, és pár másodpercig lehunyt szemmel fohászkodom, hogy az érzésetelenítő által szétcsúszott érzékeim űzzenek csalfa játékot velem, de már most tudom, hogy ez nagyjából olyan szintű reménykedés, mint mikor a fuldokló a saját hajába kapaszkodva várja az életmentést. Esélytelen.
- Jó estét, Mattson nyomozó - reccsen rám egy hang, én pedig próbálok vidám, megnyerőnek szánt mosolyt magamra ölteni, mintha mi sem történt volna itt nagyjából fél órával korábban, mintha csak egy tűzpárbaj az utcán, egy-két lángokban álló autó meg egy fekete lepellel letakart halott olyan hétköznapi jelenség volna, mint a házak előtti kertekben nyíló rózsák.
- Uram! - próbálok az arcvonásaimhoz megfelelő vidám hangot megütni, de ahogy a főnököm a hátam mögül elém kerül, és rám néz még ez a talmi örömködés is úgy illan el belőlem, mint a füst. Mr. Gottstein a szivarját rágja, ami nála a megszokottnál nagyobb idegesség legbiztosabb jele.
- Mondja, hadnagy... - vágja csípőre a kezét, és úgy bámul a mentőautóra, mintha onnan akarná leolvasni a választ. - Magának ezt a hobbija? Mi az ördögöt művel maga, hogy minden héten hagy maga után egy széttört városrészt, roncsokat, hullákat, vagy éppen pofán vágott informátorokat és kórházi ágyon szűkölő gyanúsítottakat? - sziszegi. - Tudja, mi a maga pokoli szerencséje? Ha nem, akkor most elmondom. Egy: hogy még nem aludtam, és nem álmomból felébresztve rángattak ide. Kettő: hogy volt akkora mázlija, hogy az a fickó ott - bök hüvelykujjával a hulla felé - az egyik legkeresettebb szökevény volt, akinek három ember halála szárad a lelkén. Három: hogy a polgármester asszony, fogalmam sincs miért, de odáig van az olyan balhés idiótákért, mint maga. Négy: hogy nem szakadt le a karja, mert esküszöm most azzal verném agyon! - fejezi be a tirádáját. Csak négy pontig jutott el? Visszavonom az előbbi állításomat, annyira mégsem ideges. Volt már, amikor tízig is eljutott "bűneim" listázásában.
- Uram, én csak... - kezdek magyarázkodásba, de ennél nem jutok tovább, igaz számítottam erre, úgyhogy nem is terveztem több mondandót. Ismerem már az "öreget" ahhoz hogy tudjam, nem kíváncsi a mentegetőzésre, sem a magyarázatokra.
- És ha most meg mer szólalni, esküszöm... - vesz nagy levegőt Mr. Gottstein, és úgy szorítja ökölbe a kezét, mintha a torkomat szorongatná benne. Hát nem megmondtam? - Még egy szó hadnagy, és visszahívom az orvost, adatok magának egy altatót, és amíg az igazak álmát alussza kivágatom a nyelvét, meg a fél elülső agylebenyét - köpi aztán a főnök a kialudt szivart a járdára, és eltapossa.
- Hazamegyek, és lefekszem. Ha ma este még egy telefont kapok maga miatt, jobb ha a szemem elé nem kerül többet - fordul sarkon, majd távozni készül. - Holnap várom az írásbeli jelentését az asztalomon, déli tizenkettőig! - adja ki az utolsó utasítást. - Mellesleg... - teszi hozzá még kb tíz lépés távolságból, anélkül hogy visszafordulna felém - azért egy plecsnit elintézek magának. Sokadszorosan is kiérdemelte. Szép munka volt, nyomozó. Még a saját, meglehetősen különös értelmezésű kivitelezésében is.