Brian & Cheryl

Ha azt hiszed rossz napod van, akkor két opció lehetséges: vagy túl kevés telt még el a napból és a java hátra van, vagy a főnököd éppen a zsúfolt reggeli forgalom kellős közepén jelenti be számodra, hogy új ügyet kapsz, a régiről pedig levettek. A régi ügyön nagyjából két hete dolgoztam, szóval még nem volt közöttünk túl mély a kapcsolat, és nem is nagyon láttam benne fantáziát.Ettől még nem szerettem ha össze-vissza rángatnak, csak mert két évre áthelyeztek ide, Brooklynba. Nem jutalomból, hanem egy balul sikerült akció miatt. Nem voltam akkor a helyzet magaslatán, és ez majdnem tizenöt civil halálához vezetett, ám hála a kollégáknak, és a mesterlövészek pontosságának meg a remek időzítésének, nem sérült meg senki. Ettől én még nem éreztem magam jobban, és a főnökség sem, így az a döntés született, hogy két évre ide száműznek. Ennek már hat hónapja, és nem állítom, hogy annyira rossz lenne, mondjuk azt sem, hogy repkedek a boldogságtól. Mikor idekerültem, még volt párkapcsolatom. Most már nincs. Bár ennek semmi köze az áthelyezéshez.
Simon mondja….mindig így kezdődik minden reggel, amikor a főnök eligazítást tart, és ha csak nem éppen a halálomon vagyok, vagy egy ügy kellős közepén, többnyire meg is szoktam jelenni. Simon MacWell ez a hirtelen vörös, leginkább egy répasalátára hasonlító, lepomádézott hajú, késő negyvenes pasas volt a közvetlen főnököm jelenleg, bár minden hónap végén Washingtonba is jelentenem kellett. Rohadt papírmunka.  Nem bántam volna, ha visszaraknak a manhattan-i központba, de attól olyan messze voltam mint az ördög ügyvédje a megváltástól.
A mai napomat nem így képzeltem el. Őszintén szólva ma még egy fél napot engedélyeztem volna magamnak. Elintéztem volna a szállítókat, hogy elvitessem azt a közös ágyat a lakásomból, amin Josh a kamerák tanulsága szerint hetek óta döngette a legjobb barátnőmet. Zárat is cseréltetni akartam, és mindent kidobni, újra rendezni az egész lakásban, hogy még véletlenül se maradjon semmi, ami rá emlékeztet. Vagy arra, hogy mit tett velem. Őszintén szólva rettentően unom már, hogy amíg a munkában sikeres vagyok a magánéletem mondhatjuk kritikán alul teljesít.
Megint csörgött a telefonom. Azt hittem a főnököm lesz, hogy merre járok, de Josh számát írta ki a készülék. Nemes egyszerűséggel kinyomtam. Fél perc múlva azonban megint csörgött. Nem volt már mit mondanom neki. Mandynek elmondtam amit akartam. Végül egy nagy sóhaj kíséretében felvettem
- Cherry...most hívott Mandy. Figyelj meg tudom magyarázni...ez csak egy véletlen.
Na neeeee, nem hagytam, hogy ezt az elcseszett védőbeszédet, az átlátszó marhaságairól elmondja, így aztán ingerülten és megemelve a hangom félbeszakítottam.
- Véletlen? Bazmeg Josh, tudod? Véletlenül megdugtad a legjobb barátnőmet fél éven keresztül? Véletlenül még ma is? És véletlenül ezt elfelejtetted velem közölni? Véletlenül csak a fél osztály tud arról, hogy milyen pózokban pakoltad meg a saját ágyamban! A szentségit az az én…. én ágyam, a mi ágyunk!- csaptam a kormányra ingerülten és úgy váltottam sebességet, hogy a váltó kerregve könyörgött kegyelemért.
- Egy gyenge szellő rásegített és egy erős vihar le sem tudott cibálni róla, igaz? Tudod mit Josh, leszarom mit akarsz mondani. Mire estére hazaérek, ne legyél ott! Se te, se a francos fotós kellékeid, se a holmijaid, különben mindent ki fogok dobálni az ablakon. Mindent, vetted az adást? A kulcsot pedig add le a földszinten Mrs Caleb-nek.
- Estére?- hallottam a hangján, hogy meglepődik.
- Azt hittem szabad napos vagy.
- Neked már nincs jogod semmit hinni velem kapcsolatban.- köszönés nélkül nyomtam ki a hívást, és reméltem felfogta, hogy sem időm, sem kedvem beszélni vele. Bár ahogy ismerem valószínű az elkövetkezendő hetekben még párszor megcsörren a mobilom, és megpróbálja elmagyarázni a dolgot.
Ebben a lelkiállapotban értem be az irodába, és vettem az irányt egyenesen a főnök felé. Néhány jó arc srácnak odaintettem, gratuláltam a felkötött karú Rogersnek ahhoz, hogy két héttel a nyugdíj előtt sikeresen szilánkosra töri a karját, egy rosszul sikerült rajtaütés során, és kezet fogtam Sam Steelman-el, az osztály új üdvöskéjével, aki háromszáz kiló kábszert fogott a múlt héten a félvak és félsüket három lábú drogkereső kutyájával. Pedig ahogy a klasszikus filmben is mondták: az a kutya úgy néz ki mint aki szedi, és nem kiszagolja a kokót.
Vidáman koppantok kettőt a főnök leredőnyözött ajtaján, és ugyanezzel a játszi könnyedséggel tolom is be magam előtt, amikor meghallom bentről az invitáló hangot.
- Simon mondja, Cheryl ügynök legyen az irodám…- belémfagy a szó, meg a vidámság is egy másodperc alatt, mert a főnök nincs egyedül. Egy idősebb fickó áll mellette, közvetlenül az asztalnál. Az öltözékéből nem nehéz megállapítanom, hogy valószínű a gyilkosságiaktól jöhet, ott hordanak ilyet a felsővezetők. A másik, aki az ablaknál áll, valamivel fiatalabb, vagy talán velem egy idős lehet, sosem tudom a kollégáknál megállapítani, mert némelyiken ez a munka elég komoly nyomot hagy.
- Uram….uraim.- köszörülöm meg a torkom, felvéve valamivel komolyabb és hivatalosabb hangnemet, elvégre valószínű, hogy nem a két szép szememért kéretett be magához Simon Gellard a kábszer csoport vezetője, vagyis a főnököm. Korábban sokat dolgoztam együtt a DEA-val is, és néhanap besegítettem egy-két alkalommal a gyilkosságiaknál is. De külön még nem fordult elő, hogy megkeressenek a főnökön keresztül, tehát esélyes, hogy hivatalosan megy az egész. Próbálom fejben már lesakkozni, hogy miért lehetnek itt, de olyan gyorsan még az én agytekervényeim sem járnak, amilyen gyorsan a főnök végül előadja kik a látogatók és mit akarnak.
- Cheryl! Ők itt Gottstein százados a gyilkosságiaktól és Mattson hadnagy, szintén a gyilkosságiaktól. Uraim, bemutatom önöknek Preston ügynököt, aki a szövetségiektől van nálunk egy időre, bár remélhetőleg sikerül rábeszélnem a véglegesítésre.- hát ilyen szépen sem mondták nekem, hogy alapvetően száműzetésben vagyok, de jó….mondjuk rá, hogy itt vagyok egy időre, kölcsönadva. A bemutatáson túlestünk, jó lenne hallani a lényeget, így pár lépéssel beljebb léptem, és végignéztem az ablaknál álló, Mattsonként bemutatott fickón, miközben a főnök tovább beszélt.
- Gottstein százados szeretné, ha egy időre besegítenél nekik, Cheryl. Van egy ügy, amit most adott át Mattson hadnagynak, és úgy tűnik neked.Egy új drog terjed a piacon, ami számtalan ember halálát okozta már, és úgy tűnik van egy sorozatgyilkosunk, aki ezzel a droggal, módszeresen szedi az áldozatait.A labor már dolgozik a pontos összetevők meghatározásán, de jó lenne közben ha ti is elindulnátok valamerre. Sajnos kevés a nyom, kevés a szemtanú, még kevesebb konkrét adat áll rendelkezésre.
- Tehát vakon tapogatózunk majd és csak remélni merjük, hogy nem szarba nyúlunk bele a nagy tapenolásban.- emeltem meg a kezem, miközben a levegőben pantomimmel imitáltam ezt a bizonyos tapogatózást. Simon elmosolyodott és bólintott.
- Lényegében igen. De hát neked ez a specialitásod, és a százados szerint Brian-nek is.- ó végre kaptam egy keresztnevet is a hivatalos formula mellé.Most már teljes egészében a Brian Mattson néven bemutatott fickó felé fordultam és magam előtt karba fontam a kezemet.
- Ahogy elnézem az arcodat Brian, meg ahogy a levegőt veszed jelenleg és ahogy emelkedik meg süllyed a mellkasod….a lassú szemhéjmozgásodról nem is beszélve, a legkevésbé sem vagy elragadtatva attól, hogy társat kapsz. Vagy a személyem nem tetszik neked.- vontam meg a vállam, ajkaim egy picit lebiggyedtek. Szakmai ártalom, hogy az első pillanatokban valakinek a testi reakcióit elemzem. Az szokott a legárulkodóbb lenni.
- Szóval ki vele, egymás között vagyunk! Jól sejtem, hogy kézzel-lábbal tiltakoztál ez ellen az egész ellen? Te az a magányos farkas tipus vagy?- nem, még véletlenül sem szóltam be….tényleg nem. Ugyanakkor nem tudtam elsétálni azon tény mellett, hogy az egész testbeszéde, vagy az ahogy rám nézett tökéletesen tükrözte, hogy nincs elragadtatva a főnöke ötletétől. Remek, mert ezzel akkor így már ketten vagyunk. Nekem sem szívem vágya, hogy a kölcsönbe adott személyemet, a kölcsönvevő újra kölcsönbe adja….hát mi vagyok én? Én egy jó ügynök vagyok, kiváló túsztárgyaló, és csak azért mert volt fél éve egy balul sikerült akcióm, még nem jelenti, hogy efféle ügyekkel bízzanak meg. Valószínű nem csak ez az oka, hogy össze akarnak rakni bennünket. Sejtem, hogy jobban hasonlítunk ez a Brian meg én, semmint azt első ránézésre megmondaná az ember.

Brian & Cheryl

Azúrcsók. Így nevezte el az egyik első laboros azt a drogot, amelyet izoláltak, és kimutattak egy fél évvel ezelőtt a szövetségiek egy túladagolásos fiatal lány szervezetében. Persze a helyiek mindig okosabbak akarnak lenni, szóval ők újraelemeztetik, nem mintha Washingtonban kóklerek dolgoznának, bár szerintük valószínű igen. Nevét arról az azúr színű kristályos színről kapta, amelyben nyers formában fellelhető, és amelyet úgy kell összetörni ahogyan a gyémántot szokták mielőtt porrá őrlik. Alattomos szer volt, mert gyakorlatilag az agy azon részére hatott, amely a beszédért és a beszédértés volt felelős. Gyakorlatilag bármit is gondolt a delikvens aki bevette, vagy erőszakkal beadták neki, elmondani nem tudta volna. Némaságszérumként is emlegette egy másik tréfás laboros, amely majdhogynem helytálló, ha azt vesszük, hogy pár hónappal ezelőtt egy hígabb verziójánál ezek a mellékhatások már nem voltak fellelhetőek. Ellenben valami más igen: mint egy örök részegségben fetrengő, demens tüneteket mutató beteg, úgy viselkedett aki alkalmazta. Lázálomban lebegett, szó szerint, ugyanis a drog azt a hallucinációt okozta, mintha az illető kinn ringatózna a nyílt óceánon. Ebből a szempontból meg még inkább méltóvá vált az elsőként emlegetett nevére. Csúnya dolgokat tudott okozni, főleg azoknál, akik nem tudtak úszni,és szó szerint majdnem beleőrültek egy tizenkettő- tizenhárom órás trip-be. Bevallom őszintén, hogy ez volt a másik szakterületem, de soha nem próbáltam. Egyszer sem. Nem azért mert nem volt meg a kísértés, hanem látok az életben elég szar dolgot, hogy még utána azon kelljen aggódnom, hogy meglesz a napi adagom vagy sem. Nem titok, hogy zsaru berkekben, mindenféle pozícióban számtalan függő, vagy éppen alkalmi fogyasztó van. Még annak ellenére is, hogy vannak osztályok, ahol havonta kérnek drogtesztet. De hát ezekről úgyis mindig mindenki fülest kap, és igyekszik olyankor ha lehet nem beanyagozott mintát szolgáltatni. Néha csak úgy tudod elviselni amit látsz, hogy igyekszed kiütni magad körül a valóságot, mondta egy idős kolléga, bár ezzel engem nem győzött meg. Nem én voltam az erkölcs bajnoka, nem ezt állítom, de ha nem tudok valamit elviselni a maga nyersességében, akkor inkább kiszállok. Persze nem mondom, hogy nincsenek olyan osztályok, ahol ez olyan egyszerű lenne. Felgöngyölíteni egy gyermekpornó hálózatot példál még a legedzedtebb kollégák számára is hónapokig tartó utókezelést hoz. Mondhatjuk, hogy a rendőrség, maga a testület, amely a szövetségiek alá dolgozott a legtöbb esetben gyűjtötte magába a szemetet, hogy aztán átválogatva azt, szépen rendezetten nyújtsa át a fehérgalléros csapatnak. Én ezektől jövök, és tudom, hogy némelyik milyen rátarti tud lenni időnként. A vérükben van a felsőbbrendűség érzése. Nem csoda, hogy az egyszerű zsaruk, nyomozók nem igazán kedvelik az olyanokat mint én. Mikor idekerültem engem sem kedveltek. Mondhatni megszoktam már, hogy ferde szemmel néznek rám. Elérni azt, hogy megbízzanak bennem nem egyszerű, és ehhez még fél év kevés volt. Nem bizonyítottam még eléggé, hogy igenis van helyem közöttük. Mert ehhez nem elég időnként beülni velük sörözni, elrágcsálni egy szivart is ha éppen erre van igény, és amitől néha hányni tudnék, mégis megteszem. Hogy miért? Mert tartozni valahova, ahol nem te vagy a legjobb, sokkal felemelőbb, mint magányosan üldögélni a saját tökéletességed gondolatából szövögetett trónus tetején. Én legalábbis így gondolom. Fél év alatt megúsztam, hogy társat kapjak. Legtöbbször csak bedobtak konzulensként valami ügyhöz, vagy éppen besegítettem ott ahol kellett. Valódi ügyet nem igazán akartak rám bízni. Nem tudom, hogy ez fenntről jött, vagy egyszerűen ennyire nem tudtak megbízni újra bennem, de éreztem, hogy szükségem van arra, hogy bizonyíthassak. Jó vagyok. Az voltam, és ez most sem változott, egyszerűen kell egy új esély. Simon többször is hangoztatta, hogy nem rajta múlik,és amint lehetősége van meg fogom kapni az esélyt, amit várok. Ettől függetlenül sokszor és sok helyzetben kérték már a segítségem, vagy éppen nem hivatalos úton kerültem rövidebb-hosszabb időre egy-egy ügyre. Szükségem is volt rá, most meg még inkább. Az utolsó ügyem után a csapatot halálos fenyegetés érte, és ekkor kamerázták be az összes nyomozó otthonát. Én tudtam. Josh nem. Azóta, mióta a felvételek kézről kézre kezdtek járni az osztályon, amíg Simon le nem állította a kezdeti jó ázsióm darabjaira hullott.Fél éve küzdök azért, hogy minimálisan elfogadjanak, és akkor Josh és Mandy koprodukció darabjaira zúzza. Most én vagyok a fehérgalléros, akit a faszija premier plánban csalt meg. Nem nagy dicsőség.
Tudom, hogy el kellene egy időre utaznom, szabadságra küldeni magam, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, de erre képtelen lennék. Munka kell. És meg is kapom. Remélem nem sajnálatból, bár ez lenne a legutolsó amit feltételezek róla. Talán belátta, hogy jó vagyok, talán a fülébe jutott, hogy egy ideje komoly érdeklődést mutatok az Azúrcsók után, ami eddig csak olyanok körében volt elterjedt, akik önszántukból választották.Úgy tűnik azonban, hogy van egy pszichopatánk, aki abban leli örömét, hogy bizonyos embereknek szándékosan túladagolja.
Nem tudom, hogy alaptermészetem már, hozzászoktam az évek alatt, hogy nem kedvesnek, sokkal inkább határozottnak kell lennem, vagy egyszerűen csak nem vagyok jó passzban, és nem feltétlenül vagyok boldog az új partneremtől. A gyilkosságiak legtöbbje fennhéjázó faszkalap, akik valamiféle önjelölt magányos farkast akarnak játszani. Azt gondolják hogy John McClane szerepére tévesen választották ki Bruce Willist, mert egy szál koszos trikóban ők ötször annyi rosszfiúval elbánnának. Eddig csak ilyenekhez volt szerencsém, és elnézve a Brian Mattson hadnagyként bemutatott fickót, pontosan erre számíthatok nála is. Ennek pedig elébe akarok menni.
- És okos.- teszem hozzá egy röpke mosollyal, Brian szemeibe nézve a tőle cseppet sem bóknak szánt apró kis megjegyzésére. Majd azonnal le is olvad a mosoly az arcomról, és Simon felé nézek. Ő egyszerűen megvonja a vállát és bólint. Na ja. A szarba nyúlás valóban a specialitásom, bár nem feltétlenül vagyok rá büszke. Nem feltétlenül vagyok elragadtatva attól, hogy mindig sikerül valamibe belekeverednem. És ez nem volt másképp Washingtonban sem, és magamat ismerve most sem lesz feltétlenül másképp. Ehhez pedig egy igazi macsót kaptam a jelek szerint.De jó nekem!
Látva, hogy nem feltétlenül egymás nyakába borulva fogadtuk örömmel a közös ügyet, inkább kitessékelnek bennünket az irodából. Brian indul előre. Én egy darabig még nézem a két öreget, akik értetlenül merednek rám, majd Simon a fejével a távozó hadnagy irányába int. Jobb lesz ha én is megyek. Sóhajtva követem a pasast, és mikor megtorpan, majdnem sikeresen át is bukom rajta.
- Ó nem csak szeret, de gyorsan is szeret a lényegre térni!- jegyzem meg, mikor belekezd a mondandójába, és a mondata közé szúrom inkább csak amolyan dünnyögős jelleggel. Azonban az a mondanivaló, amit végül rám zúdít gyakorlatilag másodpercről másodpercre emelteti meg a csodálkozásom jeleként a szemöldököm. Aztán a végére már az ajkaim is elnyílnak egymástól, szórakozottan nyalom meg az alsó ajkam, elnyomva ezzel egy somolygást, mert ezen egyszerűen nem lehet nem mosolyogni. Kitartóan figyelem a pasast, komoly arcot vágok ezután, és nagyon komoly ábrázattal bólogatok. Aztán amikor befejezte, mert legalábbis a végén pattogva odavetett kérdése erre engedett következtetni, sietősen csapom össze a bokáimat, és csapom a homlokom elé a kezem, szalutálva, kihúzva magam.
- Igenis uram, értettem uram. Levegőt vehetek, uram? Vagy azt is csak akkor ha engedélyezi, uram? - végül engedem leolvadni a komolyságot az arcomról, és nevetve hajtom le a fejem, megcsóválva azt, a testtartásom is visszalazul. A hátsó zsebembe süllyesztem a két kezemet. Várok egy fél percet, aztán előveszem a jobb kezem és sorban elkezdem kinyitogatni az ujjaim.
- Először is. Felőlem magázhatsz ameddig jól esik, én azonban nem foglak, mert ha szarba kerülünk, nem azt fogom mondani neked, hogy Mattson hadnagy legyen olyan kedves és segítsen túlélnem, hanem azt, hogy Mattson bazmeg hívj mentőt, mert itt fogok elvérezni. Vagy még rövidebben, Mattson segíts! Másodszor. Pont nem érdekel hogy vezetsz ameddig mindketten épségben szállunk ki a kocsiból, de ha egyszer is miattad fogunk kikötni az árokban a vérző orrod nem a karambolnak köszönheted majd hanem nekem. A gyanusítottak kikérdezését illető módszereid nem érdekelnek, amíg azok hatékonyak. A társam vagy, ergo az a dolgom, hogy ha úgy alakul tartsam miattad a hátam, még ha nem feltétlenül is értek veled egyet. Harmadszor. Miből gondolod, hogy az egész napos, vagy akár éjszakába nyúló munkák után amikor össze leszünk láncolva, még arra lesz kedvem, hogy neked öntsem ki a lelkem, vagy egyáltalán hallani, vagy éppen látni akarjalak? Elég lesz belőled annyi amennyit a közös munka megkövetel. Ahogy mondtad: társak vagyunk nem barátok. Négy- ennél a pontnál a zsebembe nyúltam és elővettem a jelvényemet, amelyen jól látható volt az őrmesterekre jellemző három kis kék háztető
- Őrmesterként végeztem Quantico-ban, és ez a rang itt is megillet. Hozzád hasonlóan középtiszt vagyok én is, szóval nincs főnök. Ha ez nem tetszik, visszasétálhatsz a főnökhöz és kérhetsz új társat. De ez esetben kifoghatsz olyat aki nagyjából és egészében tesz az előbbi pontjaidra, vagy éppen hozzád hasonlóan azzal kezdi, hogy farokméregetésbe  kezd. Jegyzem meg ezen a téren némi előnnyel indulok, mert hozzám nincs mit mérned. Szóval ha azt választod, hogy én is megteszem mint új társ, akkor talán gyere velem, mert lehet erről az új drogról már többet tudok, mint az itteni laborosok, akik egzisztenciális kérdést csinálnak a kielemzéséből. Első körben szedjük össze az aktákat, és nézzük meg mit tudunk a gyilkosról.Még előbb: kerítsünk valami ennivalót, mert eddig még csak kávét ittam, és ha nem eszem valamit, akkor lefordulok a székről, mint papagáj az ülőrúdról. Csúnya látvány leszek.Kérdés? Ellenvetés? Észrevétel? Én megyek, te maradhatsz, vagy visszamehetsz reklamálni.- vonom meg a vállaim, és ellépve mellette teszek pár lépést és megállok, majd visszanézek rá.
- Te vezetsz. De én választok zenét. Szerintem ez korrekt.

Brian & Cheryl

Nem azzal volt soha gondom, hogy valakivel együtt kell dolgozni. Ha az illető is hajlandó együtt dolgozni velem. De őszintén szólva nem nagyon díjaztam azokat a fölösleges köröket, amikor bizonyítanom kellett a rátermettségem, vagy éppen azt, hogy igenis alkalmas vagyok a munkám elvégzésére. Abból adódóan, hogy éveken át az életvédelemnél dolgoztam, meg kellett tanulnom nem csupán abból tájékozódni amit hallok, hanem elsősorban abból, amit látok. A test mindig pontosan kifejezi az érzelmeinket, azt, hogy adott pillanatban éppen milyen a lelkiállapotunk. Mert a test nem hazudik. A szavakkal ellentétben. Szinte mindig és rutinból kiszűrtem azt, ha valaki már az első másodpercekben a pokol végtelen bugyrainak egyikébe kívánt semmint éppen maga mellé. Nem egy ilyen eset volt az évek alatt, és azt hiszem, mióta ide kerültem ezeknek az eseteknek a száma megsokszorozódott. Josh félrelépése….ópárdon félrekúrása miatt pedig még inkább lejjebb kerültem azon a bizonyos képzeletbeli dicsőségtábla. Csinálhatok én bármit, akkor is fehérgalléros maradok, ebben az átkozott kék közegben.
Parancsot azonban soha nem szegtem, és még ha nem feltétlen voltam elragadtatva a gondolattól, hogy ismét egy olyan emberrel kell együtt dolgoznom, akiről az első másodpercekben lerí, hogy a háta közepére sem kíván, nem is terveztem ezen szokásomon változtatni.
Az irodából távozva azonban alaposan meglep azzal a tirádával, amit indításképpen rám zúdít. Az igazat megvallva sokféle emberrel találkoztam már a brooklyn-i csapatban. Volt itt fegyvermániás kissé paranoid beütésű életvédelmis, vagy éppen a bizonyíték raktárt saját kis spájzként használó kocadrogos. Volt olyan is, aki minden reggel úgy libbent be az irodába, mintha éppen a fél drogéria ömlött volna a ruhájára, de olyan is akadt akinek megrögzött szokása volt az ételmaradékokat a fiókjába dugdosni. Ahogy az élet, úgy az iroda is ezerféle embert rejtett ilyen vagy olyan kattanásokkal. De az igazat megvallva olyannal, aki szinte egy levegővel leoszt, és közben nagyjából olyan képet vág, hogy ő ennek betartását maradéktalanul el is várja, na olyannal nem nagyon akadt még dolgom. Ugyanakkor nem az a fajta vagyok, akin Mattson hadnagy nemes egyszerűséggel vasalt bakancsban átgyalogolhat, és még szambázhat is egyet a földbe döngölt romjaim felett...de nem ám! Nem szeretem ha hülyének néznek, azt meg még inkább nem, ha olyan elvárásokat támasztanak velem szemben, amiknek nem csak nem tudok, de nem is akarok megfelelni. Az előítéleteket meg kifejezetten ki nem állhatom.
- Persze. Hozhatsz nekem olyan helyes kis partedlit is, “Apuci szemefénye” felirattal. Jesszus!- vágok vissza a beszólására, majd szemforgatva sóhajtok egyet. Aztán elképedve, elkerekedő szemekkel, gyakorlatilag amolyan “he?” ábrázattal nézek rá értetlenül, amikor valami tesztről hadovál.
- Teszt? Milyen teszt? Ja hogy te így tesztelgettél. Hát, egyszerűbb lett volna megkérdezni ami érdekel, semmint gyakorlatilag úgy lerohanni, hogy csak kapkodom a fejem. - emelem meg a kezem magam mellett, értetlenül vonva fel a vállaimat.
- A horoszkópom esetleg nem érdekel? Kedvenc színem? Milyen bandákra szeretek csápolni?- formáztam rocker villát a jobb kezem ujjaiból, miközben idétlenül fintorogtam. Végül lemondóan legyintettem. Azt hiszem túl estünk az első percek azon részén, amikor kölcsönösen kijelentettük, hogy a lehető leggyorsabban meg akarjuk oldani az ügyet, hogy aztán a továbbiakban élvezzük az életünk azon részét, amit nem osztunk meg a másikkal. Korrekt, legalább nem akarunk öribarik lenni.
Megvárom amíg magához veszi a saját elemózsiáját - hahh, neki legalább volt ideje beszerezni valami ehetőt, velem ellentétben, és már csak az étel látványára is összefut a nyál a számban. Cherry a veszedelmes éhenkórász!
- Tuc-tuc?- vonom fel az egyik szemöldököm, a hangom majdhogynem sértett.
- Minek tűnök? Hormonzavaros tininek, vagy esetleg a kora elől menekülő, menthetetlenül ízlésficamos milfnek? Nem élek ilyen műfajjal, köszönöm. Ha azonban mégis szétlőnéd az autórádiót, akkor azzal te számolsz el. Mellesleg megjegyzem, hogy a Creedence Clearwater-re szét mered puffantani az autórádiót, akkor tökön rúglak. Rúgtam már tökön kollégát. Mondjuk az véletlen volt. Na ez nem lesz az. Szóval ahogy megállapodtunk: te vezetsz, én választok zenét, és nem tuc-tuc. Még valami?
Reményeim szerint, és mindkettőnk lassú megnyugvása érdekében jó lenne, ha legalább az autóig el tudnánk úgy jutni, hogy mellőzzük a további beszólogatásokat. Nem mintha bajom lenne, mert az efféle csörték éberen tartják az embert. Néhány embernek szinte megszokásból intek oda az utcán. Felbukkanó kollégák, akik közül egyik vagy másik megértéssel volt a pár hete lezajlott incidens kapcsán. Persze még így is akadtak bőven olyanok, akik nem hagyták elülni a balhét. Ebből azt hiszem sosem mosakszom ki, és amilyen mákom van, még évek múltán is tréfát csinálnának belőlem a felvételekkel. Persze remélhetőleg addigra már nem leszek itt. Talán a jó magaviseletem miatt, vagy a sikeres ügyek miatt hamarabb visszahelyeznek majd Washingtonba.
- Te most szórakozol velem?- nézek összevont szemöldökkel, ráncos homlokkal oldalra, miközben bekötöm a biztonsági övet.
- Egyrészt ki a büdös franc kérte, hogy fizesd a kajámat? Minek nézel te engem valami escortnak? Komolyan, te elég sokféle komplexussal kelsz és fekszel minden nap. Hogy bírja az agyad feldolgozni ezt a temérdek negatív dolgot amit magaddal cipelsz?- értetlenül állok előtte, de tényleg. Olyan a pasas, mint akinek az a fixaideálja, hogy minden nő ribanc. Akkor is ha amúgy nem, de szerinte mégis.
- Van két utcával lejjebb Biggy Baby Falodája. Akkora hamburgereket árul, hogy megfogni alig lehet, nem hogy átharapni. És dupla hússal csinálja. Egy hely, ahol nem csesznek szét mindent vega-vegán vackokkal. A zöldség köret és nem főétel. Kövezz meg, de odáig vagyok mindenért ami hús.- magyarázom, miközben próbálok ezen az őskövület autórádión kiigazodni.A zsebemből előveszem a telefonom, hogy összekapcsolja a bluetooth-al, közben oldalra fordulva elvigyorodom, amikor megemlíti, hogy hol vannak az akták.
- Na neeee! Komolyan a hálószobádban tartod az aktákat? Bár ha azt vesszük ott esik legjobban kézre. Gyorsan? Mihez képest? Ahhoz képest, hogy úgy tíz perccel ezelőtt közölted, hogy nem leszel a lelki szemetesládám? Nézd, és már meg ne sértődj!- tettem a mellkasomra a kezem, benne az éppen beállítás alatt álló telefonom.
- Nem mondom, hogy így első blikkre rossz pasas lennél. A külsődet nézve. De a modorod, az, hogy olyan feszültség van benned, mint egy villanytelepben elég sokat levon a kezdeti jó pontból. Szóval nem, abszolút nem jelent gondot, hogy a hálószobádban tartod az aktákat, és ha látni akarom oda kell mennem. Csak szerezzük meg a hamburgerem, és mehetünk. Halleluja!- ez az utolsó mondat annak szólt, hogy sikerült végre összekötni a telefont a rádióval, és felhangzott az egyik kedvencem. A kezemet a zene első taktusaira a combomra tettem, és ott csapkodtam az ütemet. Brian kérdését követően hagytam abba, aztán elgondolkodva néztem ki az ablakon, végül visszafordultam felé.
- Hát...eltaláltad. Nem magamtól, és nem feltétlenül jutalomként kaptam ezt az áthelyezést. Két évre pakoltak elvileg ide, és a rangom szerint bármilyen ügyet vezethetnék, mégis állandóan csak beugrós vagyok valahol. A drogosoknál, a gyilkosságiaknál, az erkölcsrendészeten. Épp csak a közeledésieknél nem voltam még cetliket pakolni a tilosban parkolókra. Bár ha itt is elszúrok egy ügyet, még előfordulhat. Itt balra kanyarodj, erre rövidebb!- magyarázom neki, és rá bízom, hogy elfogadja vagy sem. Ezt a hamburgerest csukott szemmel megtalálnám, mert viszonylag közel van az irodához és nincs párja szerintem egész Brooklyn-ban.Tartottam egy nagyon rövid szünetet, aztán folytattam.
- Túsztárgyaló voltam. Többnyire zűrös helyzetekhez hívtak. Vagy akkor amikor egy megnyugtató női hang kellett annak, akivel beszélni akartak. Vagy mert épp én voltam kéznél. Aznap elég rossz napom volt. Rossz döntéseket hoztam, rosszul időzítettem a mondanivalómat, nagyjából mindent, amit rosszul lehetett csinálni azt én megcsináltam. Tizenöt ember életét tettem kockára és még három kollégáét. Ha a mesterlövészek nem olyan jók, a kommandósok nem olyan hatékonyak, mindannyian ott halhattak volna meg.Szóval ja….ezért.- nem egy vidám vagy büszkeségre okot adó dolog, és azt hiszem ez pontosan olyan dolog, amit senki másnak nem kell majd élete végéig cipelnie, csak nekem.
- Rólad? Rólad nem hallottam semmit. Vagy legalábbis nem jut eszembe semmi. Igazából most hallottam a neved először, vagy hát nem rémlik különösebben semmi. Kellene? Ha már így kérdezed, akkor valószínű neked is akadtak zűrös dolgaid, ugye? Ott….ott le tudsz parkolni, közvetlenül a faloda előtt. - ha sikeresen odakormányozta a kocsit és kiszálltunk, én elindultam a hamburgeres felé, remélve, hogy jön velem.
- Tényleg, nem kóstolod meg Biggy hamburgerét? Isteni! A hagymás szósz valami frenetikus. Na, meghívlak. Nem vagyok csóró zsaru, washingtoni nagyágyú vagyok, pénz van a bőröm alatt is.- szórakozom, miközben betolom magam előtt az ajtót. Igazi, hamisítatlak hely ez, mintha a nyolcvanas évek közepéről maradt volna itt, de már belenyúlt a kilencvenesbe. Olyan átmenet mindenben. A falakat meglehetősen sok Cindy Crawford kép díszíti, lévén Biggy-nek, aki nem mellékesen férfi, a mindene volt egykor ez a modell. A pulthoz sétálok, és leadom a rendelésem.
- Egy extra húsos Biggy Burgert kérek, sok paradicsommal, minimális uborkával, és lehetőleg még minimálisabb salátával.Elvitelre.- Brian felé fordultam, hogy meggondolta esetleg magát, mert komolyan meghívom.
- Betoljuk a hambit, és végighasalunk az ágyadon, beletúrjuk magunkat a lepedőbe...vagyis az aktákba.- nevettem derülten, várva a válaszára. Ha kért valamit, akkor megtoldottam az övével, ha nem akkor csak a sajátom adtam le, és amíg várakoztunk, hogy elkészüljön felültem a magas székre és oldalra fordulva figyeltem Brian-re.

Brian & Cheryl

Quantico nem fáklyásmenet, hirdessenek bármit a csapnivaló feminista sorozatok, vagy éppen a hadsereget, az egyenruhát éltető mozifilmnek álcázott propagandák. Mondjuk nem is olyan rossz, amilyennek szintén ezek a fajta filmek és szériák leírják. Az igazságot a kettő között kell keresni. Nem hittem, hogy én leszek a legjobb amikor odakerültem, igaz, azt is gondoltam, hogy már az első hetet sem fogom túlélni. Nem feltétlenül a fizikai, sokkal inkább a pszichés megterhelés miatt. Gyakorlatilag folyamatosan csapkodják az agyadat - képletesen értve persze- kitesznek mindennek, amit elviselni nem túlságosan lehet, éppen csak nem nyomnak be intrásan valami tuti koktéldrogot, hogy tisztában legyél azzal, miért nem akarsz ilyen szarokkal élni. Két hét után fel akartam adni, egy hónap után pedig azt kérdeztem magamtól, hogy komolyan annyira hülye vagyok, hogy ezt akarom csinálni? Végül azt hiszem három hónap után éreztem azt, hogy nem is lehetnék jobb helyen ennél. Mert talán a kiképzés végén tisztábban fogok látni mindent, tudni fogom, hogy mi vagy éppen kik ellen kell harcolnom. De az igazság az, hogy mire véget ért a kiképzésem, és felavattak, sokkal több kérdés volt bennem, és sokkal több dologban kételkedtem, mint előtte bármikor. Valóban nem voltam a legjobb, de abban mindenki egyetértett, hogy én voltam az egyik olyan, az újoncok közül, aki mindig igyekezett figyelni a mellé kijelölt társára. “Cherry a lúzerek védőangyala” aggatták rám gyakorta a cseppet sem hízelgő jelzőt, de persze eszükbe sem jutott, hogy lehetnek még ők is lúzerek, akiknek ugyanúgy bevédeném a seggét. Erről ennyit. Mindenesetre ebben a dologban nem sokat változtam. Aki éppen az adott ügyön a társam volt, lehet, hogy más esetben a hátam közepére nem kívántam, de abban a helyzetben mindentől megvédtem volna. Elvégre ez a dolgunk, nem? Többek között erre is felesküdünk.
Ugyanígy vagyok Brian-el is, akit úgy tűnik, hogy ennek az ügynek a lezárásáig kénytelen leszek elviselni, még akkor is ha időnként úgy morog mint egy köszvényes vénember.
- Ó igen? Aportírozni nem akartál esetleg? Hogy mennyi idő alatt hozom vissza a gumicsontot? Esetleg mennyit nyomok fekve, és hogy lövök célba? Mert egy ilyen kiderítéséhez feltétlenül erre a baromságra volt szükség, amivel azt érted el, hogy fél másodperc alatt a semmiért feszültünk egymásnak.- magyarázom neki félig azt hiszem kicsit sértett önérzettel, meg értetlenül is, mert még mindig nem világos számomra, hogy miért kellett ahhoz kijönni, hogy ezt megtudja.
- Vagy esetleg odabent is rákérdezhettél volna, azonnal.- mutogattam a kezemmel visszafelé, amerről jöttünk, mert időközben kifelé kezdtünk haladni az autóhoz.
- Tartogassuk az energiáinkat az ügyre. Bár van egy olyan érzésem, hogy elég sok dologban kell majd konszenzusra jutni. Ha csak az első perceket veszem alapul.- forgattam meg a szemeimet, de a horoszkópomra tett megjegyzésén már jóízűen felnevetek.
- Na ez nem talált. Skorpió vagyok, az egyik legpofátlanabb zodiákus, és ha nem viselkedsz normálisan velem, a két helyes kis ollómmal csipkemintát vagdalok a formás seggedbe. Na haladjunk!- intettem a fejemmel, megcsóválva azt, de magamban remekül szórakozva az ajtó felé. Jó lenne, ha fél percet meg tudnánk úszni anélkül, hogy szétszedjük egymást, de az előző úgy negyed óra- húsz perc tökéletesen mutatja, hogy erre képtelenek leszünk. Mondjuk ha nem megy a hatékonyság rovására, engem ugyan nem zavar. Hagyni nem fogom magam, hogy kóstolgasson, annyi szent, de ezen kívül elvagyok én is.
- Escort vagy milf? Ezt mondtam én is, hogy döntsd el.- kötöttem be magam végül a kocsiba, és kezdtem neki a telefonommal babrálni, hogy valami vállalható zenét kutassak fel.
- Az agyam tökéletesen fel tudja dolgozni, mert én ebben is veszedelmesen jó vagyok.- néztem oldalra egy meglehetősen széles de annál cinikusabb vigyort villantva felé, és a hatás fokozása érdekében még meg is mozgattam a szemöldököm.
- Nem mellesleg jól ki fogjuk egymást egészíteni: a negatív energiákkal túltöltött Mattson hadnagy és az egoizmus fellegvárában öntelteskedő Preston őrmester. Most mondd, hogy az isten nem egymás mellé teremtett bennünket. Simon és Gottie tudhatnak valamit.- tettem még hozzá, remekül szórakozva a saját, kissé talán meredekre sikeredett tréfálkozásomon. Néha felpillantok rá a telefonom kijelzőjéről, amin a jóégnek nem vagyok képes megtalálni azt a nyamvadt zenét, amit annyira keresek, de kitartó vagyok és konok….lehet tényleg bak az aszcendensem, vagy hogy szokták ezt mondani a hozzáértők? Hm…
- Valóban? Mármint így ez a kettősség bejön a nőknek? Hát nem tudom. Kicsit olyan mintha felültettek volna egy körhintára és a fél seggem egy hattyúban van a másik meg egy levelibékában. Baromi kényelmetlen, és kínos ha elindul a körhinta, mert csak az egyikben lehet maradni. Amúgy….- egy fél másodperces hatásszünetet tartottam amíg vigyorogva, alaposan végigmustráltam őt.
-...ahhoz képest, hogy olyan nagyon nem érdekel, meglehetősen szépen pörögtél rajta egy kört. Milyen az amikor tényleg nem érdekel valami? Mert én olyankor inkább meg sem szólalok.- vonom meg a vállam. Aztán nemsokára csak sikerül beizzítani azt a zenét, és meglepődöm amikor velem együtt Brian is veri a ritmust a kormányon. No lám….tényleg van bennünk valami közös? Ritka kivétel, gyorsan ki is kell használni, úgyhogy azt hiszem nagyjából két perces komoly egyetértésben haladunk tovább, miközben azért a magam módján próbálom navigálni.
- Az sem rossz. Kedvelem, bár kell egyfajta negatív lelkiállapot, ami gondolom neked bőven megvan alapból is... - néztem oldalról rá….igen, kicsit beszólogattam, ha neki szabad akkor nekem is.
-...de van amikor kifejezetten jól esik meghallgatni egy pohár jóféle rum társaságában. Csak a hangulat kedvéért. Amúgy tudtad, hogy annak idején Fogerty-t egy horrorfilm ihlette a dal megírására?- ha ismeri a bandát, akkor esélyes, hogy részleteket is ismerhet a dalok eredetéről, ha nem, akkor meg végre én is sziporkázhatok előtte valamivel. Aztán amikor az éneklést említi, egyszerűen csak hátrahajtom a fejem a talán és jóízűen felkacagok.
- Jövök egyel? Tényleg? Egy mivel? Egy csokival, egy muffinnal, egy fánkkal, egy tál levessel, egy pofonnal, egy csókkal, egy numerával, egy dolcsival? Mellesleg felőlem énekelhetsz, kiképzetek az olyan fahangra is amilyen neked lehet. Héhé, ne nézz így rám, te minősítetted le a saját hangodat!- emeltem magam elé védekezésképpen a két kezemet derülten.
Aztán persze sikerül érinteni a “miért száműztek ide?” kérdéskört, és persze nem csinálok belőle titkot. Elleben arról nem teszek neki említést - ha nem hallotta akkor kifejezetten hendikeppel indulok -, hogy a volt pasim, akire éveket áldoztam gyakorlatilag  a rendőrségi megfigyelő kamerák kereszttüzében kefélte szanaszét a legjobb barátnőmet. A saját lakásunkban, a saját ágyunkban. Cinkes.
Biggy Baby hatalmas forma. Nem csak átvitt értelemben, hanem mint a neve is mutatja szószerint. A Baby nevet azért kapta, mert gyakorlatilag nem létezik ember aki nála többször látta volna a Dirty Dancinget. Vagy ha létezik, akkor BéBé nem fogadná el. Mindemellett nagy Crawford rajongó, mint azt a helyre való belépésünk után Brian is megállapítja.
- Mármint magazinokkal, ahol gondolom a betűk annyira nem voltak lényegesek. Ne aggódj, nekem is megvolt akkoriban a férfiideálom. Bár érthető okokból BéBé nem tart róla képeket a falon. Pedig ránk nőkre is tekintettel lehetne.
A meghívás elutasítására csak megrántom a vállam. Nekem nyolc. Tényleg szívesen meghívtam volna, ha úgy alakul, de nem fogom még egyszer felajánlani. Nem mintha úgy alapvetően amúgy elvárná. Végül felhuppanok a székre, és csak hümmentek, amikor Mattson közli, hogy nem elvitelre kérjük a burit, hanem itt esszük meg. Viszont arra a megjegyzésre, hogy az ágyán együnk kérdőn nézek rá, az ajkam hetyke mosolyba görbül.
- Zsaru létedre meglepő mennyire nem figyelsz a részletekre. Ha esetleg egy gyanusított esetében is ennyire “figyelmes” vagy….- macskakörmöztem a levegőbe a jelzőnél, majd folytattam
-....akkor alkalomadtán nagy szarban leszünk. Szóval…- fordultam meg úgy a széken, hogy féloldalasan legyek, a felső testem felé, még az alkarom is lazán helyeztem a bárpultra
-....azt mondtam, hogy benyomjuk a hamburgert és elhasalunk az ágyadon. Egy szóval nem mondtam, hogy a kocsiban eszem meg, azt sem, hogy az ágyadon. Gondolom rendelkezel valami olyan felülettel a lakásodon, ahol egy tányér meg némi étel elfér, amit meg lehet enni. Konyhának hívják, vagy étkezőnek, vagy egy sima asztalnak, mellé egy széknek. Vagy esetleg az egész lakásod egy nagy hálószoba, aktákkal, meg eldobált zoknikkal? Szóval így értettem. Eszembe ágában sem volt a szent és sérthetetlen ágyadban enni. Ennyire azért nem vagyok paraszt, de kösz, hogy levontál rólam egy elhamarkodott következtetést. A legközelebbi előtt szólj, hogy fel tudjak készülni. Vagy ez megint egy teszt volt?- vontam össze a szemöldököm, bár a hangom elárulta, hogy csak kisebb százalékban vettem a szívemre, de úgy nagyon, a másik részben inkább csak szórakoztam vele. A rendelését követően a pultosra néztem aki tanácstalanul pingpongozott a tekintetével kettőnk között és bólintottam egy nagy sóhajt követően.
- Okés akkor nekem jöhet a Biggy Burger, a társamnak meg amit kért, és külön számlára.- épp csak leadom újra az átírt rendelést, miközben ő elindul és nem gyenge hangerővel szórja bele a világba, hogy bedőljek az ágyába. Sóhajtok egy nagyot, majd a pultossal összenézek és elvigyorodom. Én is megemelkedett hangerővel válaszolok a hátának, merthogy már csak azt látom belőle, amint a kiszemelt asztal felé masírozik.
- Be is fogok dőlni. Legalább hosszú idő után női illatú lesz az ágynemű. Gondolom ezért ajánlgatod annyira.- megvárom a rendeléseket, ha már volt szíves és itt hagyott egyedül. Gyorsan elkészül, addig meg ücsörögjön az asztalnál, ha már úgy elrobogott a pulttól. Tálcára kapom ki az övét és a sajátomat is, majd mindkettővel egyensúlyozva indulok meg felé. Lerakom elé a tálcát.
- Shake és krumpli. Szívesen.
Majd a sajátomat is lerakom vele szemben, és le is huppanok. Első nekifutásra belemártogatom a krumplit a hagymás szószba. Ez amolyan megszokott szertartás nálam. Előbb a krumplival szoktam bíbelődni, aztán a hamburgerrel. Amibe most bele is kukkantok. Nem pakolták tele zöldségekkel túlságosan. Helyes.
- Nem foglak külsőre tovább tömjénezni. Még a végén elbízod magad. Nem mellesleg mintha nem sokkal korábban azt mondtad volna, hogy ha egy bárban találkoztunk volna és igyekeznél felszedni, akkor érdekelne a véleményem. Akkor most mégis érdekel?- úgy bizony Mattson hadnagy nem csupán neked van jó memóriád, ami a kimondott szavakat illeti, és nem csak te tudod azt váratlanul visszadobni.
- Mellesleg….mi az amit rólad tudni érdemes? Azt mondtad amikor meséltem magamról, hogy én legalább olyan hibát követtem el ami kijavítható. Nem volt nehéz meghallani mögötte, hogy nálad valami olyasmi történt, amin nem lehet változtatni. És arra sem volt nehéz rájönnöm, hogy ennek köze lehet ahhoz, hogy miért puhább nálad egy tűpárna is.- vettem fel egy újabb krumplit, belemártottam a szószba és az ajkaim közé helyeztem, majd egyenesen Brian-re néztem. Tényleg érdekelt a válasza.

Brian & Cheryl

Könnyen beilleszkedő. Csapatjátékos.Alkalmazkodó. Ezeket a jelzőket a kiképzőtisztem véste be a kartonomba, és ezek a mai napig ott virítanak minden hivatali nyilvántartáson, bárhova is sodorjon a parancs. Ez az a három jelző ami leginkább nem igaz rám. Pontosabban legtöbbször azért próbálok könnyen beilleszkedni, csapatjátékos lenni, vagy éppen alkalmazkodni, mert az adott helyzet ezt megkívánja tőlem. Ettől ez még nem én vagyok.
Mikor ide áthelyeztek, megpróbáltam itt is a helyzethez, a kollégákhoz alkalmazkodni, de ahogy a mondás is tartja: nehéz szembeszélben pisálni, nekem meg főleg, mert nincs mivel, szóval hiába tepertem, kevésnek bizonyult. Olyan elfogult előítéletekkel szemben kellett megállnom a helyem, amit valószínű még akkor is magamon viselnék billogként, ha már húsz éve hordanám a brooklyn-iak egyenruháját. És ebben csak egy tényező volt az, hogy nő vagyok, mert őszintén szólva ha zsaru vagy, akkor nagyjából tök mindegy a nemed, akkor eggyé válsz a zsarumasszával. Szóval szépen lassan feladtam, hogy bárkinek is bármit bizonyítsak, vagy egyáltalán magyarázattal szolgáljak olyasmire, ami tök felesleges, mert kábé senkit nem érdekel. Helyette tettem a dolgom. Néha fogcsikorgatva, nem akarva, mindenkit elküldve a jóbüdös francba, néha szemforgatva, nagy sóhajok közepette és kelletlenül. De mindig igyekezve kihozni a maximumot magamból. Mert ez a dolgom. Én nem csak azért hordok egyenruhát mert baromi szexi, hanem mert úgy érzem, hogy erre születtem.
Mattson hadnagy felbukkanása, illetve a közös ügyünk előszele meglehetősen újfajta púpként lebegett a szemeim előtt, és már előre látom, hogy elég nehezen fogok megbarátkozni a gondolattal. Az első percekben már alaposan leírta magát előttem a meglehetősen csípős és előítéletekkel tarkított megnyilvánulásával. Nem mintha nem pontosan ezt tapasztaltam volna, mióta csak idejöttem, szóval ebből a szempontból abszolút nem lógott ki semmiben a brooklyniak közül. Viszont van egy olyan érzésem, hogy hozzám hasonlóan nem csupán azért tenne meg mindent, hogy ezt az ügyet mihamarabb és lehetőleg sikeresen lezárjuk, hanem azért is, hogy lehetőleg egyikünknek se essen bántódása. Kifejezetten örülök annak, hogy még véletlenül sem érez velem kapcsolatban semmiféle szexista késztetést - leszámítva persze az apró, néha elég nyilvánvaló csipkelődését, amit nem szokásom mástól sem magamra venni- már csak azért sem, mert így higgadtan és tiszta fejjel tud gondolkodni. Sosem jó keverni a melót a magánélettel. Persze van amikor a magánélet furakszik be a munkahelyre, és okoz olyan károkat, amiket felbecsülni sem lehet. Igaz, Josh, hogy cseszd meg?
Hálás vagyok Brian-ek, hogy legalább az autóig sikerül nagyobb fennakadás nélkül eljutni, noha borítékolható, hogy nem csendes hallgatással fogjuk megtenni az utat a kajáldáig, vagy éppen a lakásáig. Nem is értem miért őrizget valaki a lakásán aktákat? Komolyan ennyire elhivatott, vagy ennyire nincs élete? Mondjuk ez még felvet bennem egy kérdést, hogy vajon az efféle megszállottsága miatt nincs állandó kapcsolata, vagy azért, mert saját kútfőből döntött így? Gyanítható ugyanis, hogy ha valaki a munkáját hazaviszi, és utcai árusoktól vásárolt kajával szaladgál a jól bevált ételhordók helyett, az nem igazán büszkélkedhet fix kapcsolattal az életében. Persze ezen sem kellene meglepődnöm, hiszen a zsaruk között talán nagyobb az egyedülálló életforma, vagy éppen a válások rátája, semmint bármilyen hivatalnokok esetében. Talán még a mentősök és a sürgősségisek azok akik elviszik a dobogós helyet ebben a nem túl népszerű versenyben.
Megmosolyogtató milyen naívan hittem abban, hogy az én vőlegényem biztosan nem csinálna velem olyat, amit végül mégis meglépett, miközben én dolgoztam, hogy ne abban az isteverte kis lakásban kelljen majd elkezdeni a közös életünket. Mondjuk az is az én szegénységi bizonyítványom, hogy egy művésszel kezdtem kapcsolatba….egy művésszel, aki fotókat készít. Nőkről többnyire. Aktokat többnyire. De én bíztam benne, elvégre erről szól egy kapcsolat, nem?
- Escort. Az a bilincselgetős fajta napszemcsis milf rendőrnéni, akit általában legénybúcsúkra hívnak köldökig kigombolt ingben, és hetyke kis zsarusapkában. - fordultam egy kicsit oldalra az anyósülésen, és megtámasztottam az alkarom lazán engedve lógni a csuklómat.
- Belülről pedig rigolyás?- nevettem el magam jóízűen, még a fejem is hátradöntöttem, majd megcsóválva fordultam vissza felé.
- Mesélj még kérlek, milyen vagyok! Mert úgy látom, hogy megismerkedésünk röpke háromnegyed órájában egy komplett személyi elemzést tartottál rólam fejben.- biggyed le ajkam, ami normál esetben valamiféle elismerő gesztus lenne, most sokkal inkább ironikus.
- Nos, ha ez vigasztal, baromira nem érdekel a jófej oldalad. Szóval nem szándékozom sem erkölcstelenül, sem semmiféle más módon kivívni a te…- elgondolkodva szorítottam össze az ajkaimat, hümmögve kerestem valami jobb kifejezést, de az övénél jobb momentán nem jutott eszembe.
-...nézetváltásodat velem kapcsolatban. Nyugodtan könyvelj el rigolyás, házsártos milfnek. Ha minden jól halad akkor pár hónap múlva már arra sem fogsz emlékezni, hogy valaha együtt dolgoztunk, szóval felesleges energiabefektetés lennél nekem úgy nagyjából bármilyen szempontból.- vontam meg a vállam, bedöfve a magam részéről a találatot. Felesleges időpocsékolásnak véltem Mattson hadnagynak bármiféle szempontból megfelelni. Főleg mert valószínű egy idő után csak szivatna. Abból amit eddig megismertem belőle legalább egy tizest rá mertem volna tenni. Pedig tizest csak havonta egyszer adok ki a srácoknak a gyilkosságiaktól a lottóra. Négy hétből egyszer a jelvényszámommal én is játszok. Csak tudnám minek? Úgysem fogunk nyerni.
- Van amit ingyen szoktál osztogatni? Vagy esetleg az is bármihez kötött, hogy egyáltalán felkelj reggel az ágyból? A prosztata még jól működik? Reggeli merevedést sikerül legyőzni, vagy azt is valami feltételhez kötöd önmagadnak? Krisztusom! És még én menjek pszichiáterhez. Hát haver, azért fejben neked is elég rendesen berúgott hangyák zizegnek odabent. Rendet kéne rakni néhanap.- kocogtattam meg a halántékom derülten. Komolyan, ez a pasas, ha nem lenne, külön meg kellene álmodni. A pofátlan szókimondás keveredik a meglehetősen érdes nárcizmussal. Már értem miért egymást kaptuk. Büntetni akartak minket. Nem tud őt miért velem, de azt egyre inkább sejtem, hogy engem miért vele. És ha legközelebb Simon Gellard százados elém keveredik, egy széles mosollyal meg egy középső ujjal fogom köszönteni. Ez utóbbit azt hiszem már csak akkor ha nem látja. Igaz kirúgni nem rúghatna ki ilyesmiért, hiszen a szövetségiektől pakoltak ide, de megkeseríteni meg tudná az ittlétemet. Mondjuk ettől jobban aligha. Pedig egész jól kijövök vele, amúgy.
A Falodába belépve csak mosolygom a reakcióján. Amikor először jártam itt azt hiszem egy kicsit időutaztam én is. Legalábbis azokba az időkbe, amikor tökmag gyerekként olyan akartam lenni mint a Cindy-hez hasonló szupermodellek akkoriban. Persze a kihullott fogaimmal, meg a kócos fürtjeimmel lehetetlen lett volna elképzelni, hogy valaha normális külsővel megáldott nő lesz belőlem.
- Ó igen! Nálam inkább az verte ki otthon a biztosítékot, amikor lenyúltam anyám magassarkú cipőit, és abban próbáltam meg úgy járni mint a híres manökenek. Gondolhatod milyen elegáns lehettem egy negyvenes tűsarkúban a pöttöm huszonkilences virgácsaimmal. Mintha egy szöcske próbálna libikókázni: rémesen nevetséges.
Egyetlen másodpercig tart ez a nosztalgiázás, és amikor összenézünk Mattson meg én a mosoly még mindig ott tanyázik az arcunkon, amit mindkettőnkben a régi, gyerekkori emlékek váltottak ki, meg Biggy csodás Crawford poszterei a falon. Aztán amikor azon kapjuk magunkat, hogy mindetten milyen bensőségesen vigyorunk, hamar leolvad, és visszavedlünk a magunk ki világába, amiben a távolságot igyekszünk tartani a másiktól. Csak semmi személyeskedés, hiszen az elején letisztáztuk.
Szóval amíg ő leadja a külön kis rendelését, és leül egy asztalhoz, én megvárom a tálcákat. Nem mondtam neki, hogy itt nem szokás az asztalokhoz vinni. Mondjuk az asztalnál is megvárhattam volna, elvégre csengetni szoktak, és kiabálnak is ha elkészül.Ez egy kis kifőzde nem nagy, de nagyon lelkes és nagyon kedves személyzettel. Nem mellesleg tényleg istenien főznek.
Csak fejcsóválva vigyorgok az utolsó megnyilvánulásán, amire már csak akkor kap replikát, amikor az asztalhoz érek és lerakom elé a rendelését.
- Azt a tesztoszteron kipárolgást konyhanyelven folyékony spermiumnak hívják, de részletkérdés.- legyintek egyet, majd én is leülök vele szemben. A krumplival kezdem én is, a burger még szinte gőzölög, olyan forró. Itt tényleg minden friss, ilyenkor sütik, nem felmelegítve adják, mint sok más helyen. Sajnos érdemtelenül kicsi a forgalma.
- Ó persze bejössz nekem, hogyne! Majd otthon feljegyzem a naplómba, hogy “A nap, amikor megismertem Brian Mattsont, az élő tesztoszteron bombát a Biggy Baby-ben.”- emeltem meg a szabad kezem és magam előtt a levegőben keresztbe tettem egy mozdulatot, mintha varázsport szórnék ívben, vagy egy szalagot húznék ki ezzel a felirattal.
- A külső nem minden. Persze ez snassz közhely, de így van. Lehetnél te a legjobb pasas a világon, ha mellé tűpárna vagy, akkor nem érdekelnél. Ettől persze még a kémikus reakcióim ellen nem tehetek. Ahogy kamasz korodban te sem tehettél róla, hogy feláll, ha ilyen posztereket látsz.- intettem a fejemmel a fal felé, aztán közelebb húztam a tálcát, hogy belekapszkodjak a burgerembe. Ő elkezd mesélni, és mivel amúgy is tele a szám az első falattal ha akarnék se tudnék közbeszólni. Néha előre hajolok egy újabb falatért, de közben rá is pillantok, hogy egyben tanújelét adjam annak, hogy figyelek rá. Meglepő amit mesél, és azt hiszem így már pontosan érthető az a bizalmatlanság, vagy éppen távolságtartás, amit irányomba tanúsít. Egy társat elveszteni, főleg akivel jóban van az ember nem lehet egyszerű. Én szerencsére nem tudom milyen ez, hiszen a szövetségieknél nem volt ilyenben részem, és itt is csak időlegesen. Ettől még minden alkalommal, valahányszor együtt dolgoztam valakivel, elég keményen bennem volt a félsz, hogy mi van, ha éppen akkor történik valami, amikor velem van az illető. Sosem bocsátottam volna meg magamnak. Megrágom az utolsó falatot, nagyjából a felét eltüntettem a burgernek. A szalvétáért nyúlok és megtörlöm a számat. Aztán egy korty az innivalóból, és a tálca felett összefűzöm az ujjaimat, megtámaszkodom rajta.
- Ó, a nemi identitásomra úgy látszik még nem sikerült semmiféle programot lefuttatni. Dicséretes, hogy legalább ebben nem könyveltél el engem valami butch leszbikusnak. Csak az esélyét hagytad meg.- az övéhez hasonló kaján vigyor ül a képemen.
- Megnyugtatásul: a férfiakat szeretem. Tehát még véletlen se fordulna olyan elő, hogy esetleg egy bevetés előtt édes csókot váltanék a barátnőmmel. A pasimmal meg….nos.- csettintettem a nyelvemmel és egy pár másodperces szünetet tartottam, mielőtt folytattam volna.
- Volt. Így múlt időben. Egy vőlegény. Elég friss a szakítás, és elég hosszú, öt éves volt a kapcsolat. Tulajdonképpen….röhejes, és igazából jobb ha tőlem tudod meg, mielőtt valaki puszta jóindulatból- emeltem meg egy pillanatra a két kezem, laza macskakörmöt mutatva a levegőbe, mellé még fintorogva is.
-...az orrod alá dugná azt a videót, ami elvileg nem is létezhetne, ettől még tudom, hogy rengeteg féle verzióban terjed a kollégák között. Szóval pár hónapja dolgoztam egy ügyön, amiben néhányunkat megfenyegettek, hogy ha nem állunk le, akkor keményen megüthetjük a bokánkat. Érintett volt benne a yakuza, meg néhány kisebb ukrán csempészbanda, akik a kikötőben tevékenykedtek. Drogok és hasonló finomságok. Szóval hárman kaptunk fenyegetést, és mindhármunk lakását bekamerázták. Én tudtam róla, a vőlegényem nem. Valahogy nem éreztem szükségesnek elmondani neki, elvégre az én lakásom, és én kaptam fenyegetést. Nem is volt akkoriban itthon, valahol Afrikában dolgozott egy fotósorozaton.- zavaromban egy sült krumpliért nyúltam, és mivel az enyémen nem volt ketchup, átnyúltam az asztalon és loptam Brian-éből.
- Aztán persze mint valami röhejes filmben a kamerák élő egyenesben vették fel, ahogy a vőlegényem a legjobb barátnőmet döngeti a közös ágyunkban. Mint később kiderült már egy éve viszonyuk volt egymással.- húztam el a számat, érezhető, hogy még mindig eléggé padlóra tud küldeni a dolog, de erős vagyok, túl fogom élni, igaz addig még ezerszer török darabjaimra, de kit érdekel?
- Szóval ja, volt valaki aki elviselte a szúrós természetem, meg a felvágott nyelven, de jobban elviselte a legjobb barátnőmet. Hát most jelenleg a földön alszom odahaza, mert nem találtam bútorszállítót, csak olyat aki négy nap múlva tudja elvinni a közös ágyunkat, mert én abba többet bele nem fekszem, és remélhetőleg még aznap ki is szállítják az újat. Hát ez van.- vontam meg a vállam, és egy nagy sóhajt követően haraptam egyet a hamburgerbe, hogy most én szegezzek neki egy újabb kérdést.
- És nálad mi a helyzet? Azt nem nehéz kitalálnom, és még csak nyomozói munka sem kell hozzá, hogy egyedül élsz. Otthon van a munkád, és engem is simán felcsábítottál az ágyadba.- vigyorodtam el, de diszkrétebben, elvégre a kaja még félig a számban volt.
- Saját döntés, vagy az élet hozta így?
Basszus, ahhoz képest, hogy pár hónap múlva már csak emlékei leszünk egymásnak, jó esetben, eléggé érdeklődőn állunk a másikhoz.

Brian & Cheryl

Alapvetően nem vagyok egy antiszociális jellem, soha nem is voltam az. Egyszerűen csak ez a hely nem az otthonom, nem a megszokott közeg, ahol sok éve már, hogy szolgáltam. Persze az egykori szakaszparancsnokom szerint egy jó ügynök pontosan attól jó, hogy bármikor mobilizálható és az összes szükséges felszerelése elfér egy kisméretű kézitáskában, amit még a repülőre is magával vihet. Nyilván ez erős túlzás, mert a parancsok valószínű nem látott még női táskát, amibe nagyjából egy havi hideg élelem is elfér. Mi nők amúgy is igen nagy előszeretettel szeretünk mindenféle vackot belepakolni az alapvetően csak kis kézitáskának becézett kedvencünkbe.Ami abban nincs, az nem is létezik. Ugyanakkor én, legyek akármennyire jó zsaru, akármennyire jó ügynök akkor is szeretek ragaszkodni helyekhez, emberekhez, tárgyakhoz. Úgy hiszem, hogy ezektől leszünk emberek. Ettől a ragaszkodástól.
Talán ezért jelentett nekem sokat, hogy Joshua mindenféle gondolkodás nélkül átrakta a székhelyét ide, nem sokkal azt követően, hogy áthelyeztek. Azt mondta nem lesz belőle gond, tulajdonképpen ő a munkája miatt úgyis sokat utazik, neki az a fontos, hogy hozzám térjen haza. Egyszerűen csak boldog voltam a gondolattól, hogy ezt az egészet nem valami büntetésként kell felfognom, hanem úgy, mintha egy időre máshova kellett volna költöznünk, ahol ugyanúgy építhetjük tovább a közös életünket, ahogyan addig tettük. Sőt a boldogságom akkor volt teljes, amikor Mandy bejelentette, hogy itt kapott munkát New York-ban,és egy fél évre, de lehet többre ő is átbútorozik. Nem gyanakodtam, nem kerestem összefüggést, pedig a zsaruszimatomnak működnie kellett volna. Ám ez a két ember akkoriban a családomat jelentette, azokat az embereket, akik a legfontosabbak voltak a számomra. Vakon voltam, ó én mennyire vakon!
Pedig ők tették otthonossá, amit egy hete gyakorlatilag idegenebbnek érzek, mint bármikor előtte. A kollégák inkább elviselnek, semmint kedvelnének, persze nem adtam okot arra sem, hogy túlságosan a szívükbe zárjanak. Nem kerülöm a társaságot, de túlságosan nem is keresem.
Most viszont két hete, mióta ez az egész kiderült, és egy hete mióta Josh és Mandy felé borítottam a bilit, magányosabbnak érzem magam mint bármikor. Szóval a vacak taknyos őszi napok ellen mindig jól jön egy kis munka, de persze egy másik részem meg talán örült volna annak, ha kicsit békén hagynak, hogy nyalogassam a sebeimet, és legalább egy hónapra elsüppedhessek az önsajnálat mocsarában. Ennyi luxus még talán nekem is járna.
Nem tudom még eldönteni, hogy vajon mennyire tett jót azzal Simon, hogy ráállított erre az ügyre. Nyilván a drogos vonatkozása miatt lettem én az egyik kiszemelt, de azt még nem sikerült kideríteni, hogy az újdonsült társam, Mattson miben jeleskedik, ami miatt ő a másik. Nem leszünk egy Starsky és Hutch, korszakos cimborák, ellenben az ahogyan egymásnak feszülünk már az elejétől jobban hasonlít Statler és Waldorf klasszikus párosítására a Muppett Show-ból, akik a morgolódásukat nem a külvilágon, sokkal inkább egymáson vezetik le. Pedig lehet ám, hogy mindkettejüknek ugyanaz a lelki zuttya, lelki problémája van.
- ….szerénység. Ezt is tegyük a listához. Csakhogy teljes legyen az öntömjénezésed. Már hallom is a csendes, csak lábujjhegyen megszólaló fanfárokat a háttérben, amik téged dicsőítenek.- magyarázom, még a fülemhez is teszem a kezem mintha kagylóznom kellene, mert manó méretűek azok a muzsikusok.- szúrom még közbe szemforgatva, mert ha valamiben akkor azt hiszem önbizalomban nem szenved hiányt az új társam. Néha ez elég jól szokott jönni, mert nem kell attól félnem, hogy a saját tudásától vagy szakértelmétől bepánikol adott helyzetben. De persze lehet ez éppen úgy kétélű fegyver, és lehet éppen ez a túlzott magabiztosság fogja olyan döntések meghozatalára hozni, ami nem feltétlen lesz jó neki. És ezáltal nekem sem. Remélem, hogy az első megérzésem a helyes.
Horkanva röhögök fel, amikor számolgatni kezd a kezén. Ezzel párhuzamosan én a bal kezemből, tenyerem felfelé fordítva jegyzettömböt formázok, a jobb kezemmel meg mintha egy tollat tartanék, kezdem feljegyzetelgetni, amiket mondd. Komoly arcot vágok, minden egyes szónál ugyanezzel a halál komoly arckifejezéssel bólintok, ajkaim összeszorítva, és a levegőben írogatva a láthatatlan tollammal a tenyerem felett. Amikor befejezi és kérdést intéz hozzám nyilván hallom, és tudom miről van szó, egyszerűen csak a magam részéről belementem a hülye kis játékába, mert miért ne?
- Hogy mi? Bocs, de annál a résznél kicsit lemaradtam, hogy erekció. Egy c-vel vagy kettővel írjuk? Egészen felvillanyoz, hogy magának a szónak a jelentésével azért még tisztában vagy.- szélesedik ki egy vigyor a képemen, majd azért rádobok még egy lapáttal, csak hogy teljes legyen közöttünk ez emelkedett összhang, amelyet a szexualitás ilyen szintű emlegetése váltott ki belőlünk.
- Tudod egy tanult kollégám azt mondta nekem nemrégiben, hogy ha valami jó, azt élvezni kell és nem nyomozni utána. Ergo ha valami után nyomozni kell az lehet nem eléggé jó, szóval nem éri meg foglalkozni vele. Szóval bocs Mattson, a farkad mérete momentán nem tartozik az érdeklődési körömbe. A többi meg részletkérdés számomra.
Talán egy jó tizenöt percre ez volt az utolsó olyan téma, aki azt hiszem annak ellenére fesztelen volt, hogy mindketten beszólogatásban igyekeztünk túllicitálni a másikat. Nem tudnám megmagyarázni mire volt ez az egész jó. Talán egy volt társamnak van igaza abban, hogy ilyenkor próbáljuk, valahol tudat alatt megtapasztalni, hogy hol sebezhető a másik. Nem azért, hogy visszaéljünk vele, hanem pont azért, hogy adott helyzetben mellé tudjunk állni. Ilyen beszélgetések alkalmával néha a felszín alatt óhatatlanul többet mondunk el, amit ha elég figyelmesen hallgat valaki, akkor mögé láthat. Nem véletlen nem forszíroztam tovább a társa halálával kapcsolatos dolgot. Az a tömörség, az ahogyan beszélt róla, ahogyan arányaiban többet beszélt a kollégák hozzáállásáról mint magáról a volt társáról, egyértelművé tette, hogy nincs még rajta túl. Bárhogy is úgy hiszi, bárhogy is próbálja magával elhitetni, talán még nem zárta le igazán. Talán még ő maga sem tisztázta magában mi is történt, és ebben neki mennyi része lehetett. Még nem érzem olyannak a kettőnk kapcsolatát, és talán soha nem is lesz olyan, hogy ebben jogot formáljak magamnak arra, hogy megpróbáljak segíteni.
Ám arra mindenképpen, hogy kicsit talán egy erősebb huszárvágással, és ha már úgyis kérdezte, elmeséljem a saját sztorimat. Igaz az talán más szempontból tragikus. Abba kicsit én pusztultam bele.
- Ez….ez nem is tudom, hogy utálat vagy sem. Amikor tehetetlen vagy, tudod. Amikor a benned lakozó indulat elégtételt követel magának, és az erkölcsösség nyugalomra inti.Ez a rettenetes kettősség. Néha utálom magam azért, hogy ilyen baromi megbocsátónak születtem.Mármint olyan téren, hogy egyszerűen csak elengedtem az életemből mind a kettőt. Nem mintha ezek szerint valaha úgy igazán a részei lettek volna.-legyintek, majd felkapom a fejem az ajánlatára. Először, pár percig csak figyelem őt, próbálom leolvasni az arcáról, hogy mennyire gondolja komolyan. Várom, hogy valami poénnal majd lecsapja a szavait mint eddig, de teljesen és őszintén olyannak látszik, mint aki képes lenne addig kölcsönözni nekem egy vendégágyat, amíg végre el nem szállítják a régit.Hökkenve csusszan ki a számon egy apró, köhögés szerű nevetés. Lehajtom picit a fejem, a hajam is előre hullik, és onnan sandítok vissza rá, mint aki még mindig várja, hogy Brian mondja már azt, hogy csak szivat. De nem mondja. Okés, akkor tényleg komolyan gondolta. A kezembe veszek egy krumplit, mert a burgerem időközben szépen elfogyott, és azzal mutogatok mint egy miniatűr pálcával.
- Ez….ez tényleg rendes tőled, tudod. Ahhoz képest, hogy ki kell érdemelni a jófej oldalad, határozottan az. És mivel nekem nem szokásom az álszenteskedés, el is fogadom. Az igazság az, hogy rettentően kényelmetlen a régi tábori hálózsákban a padló, és mert az alsó szomszéd még hajnal háromkor is mexikói szappanoperákat néz. És mivel süket, ezért olyan hangerőn, hogy a földön fekve tisztán hallom. Ha így halad pár napon belül sorozatfüggő leszek és maholnap aggódni fogok azért, hogy kiderül Juan Miguel Torres és Roselia Carmen De la Sorel testvérek vajon, vagy összeházasodhatnak?- vigyorodom el végül újfent, és bedobom az eddig karmesteri pálcának használt krumplit a számba. Végül megint rajtam a kérdezés sora, noha úgy tűnik nem sok kör marad itt Biggy-nél, mert mindkettőnk kajája elfogyott, már csak neki maradt egy kis shake meg nekem egy kis krumpli. Felvonom a szemöldököm, láthatóan meglepetten mikor említi, hogy van egy gyereke. Oké, arra lett volna tippem, hogy talán házas volt, talán kétszer is, mert ugye egyszer nekünk nem elég a pofáraesés. Mindig sorban állunk egy újabbért. Igaz aki zsarunak megy az valahogy szeret szenvedni.
Bólogatok amúgy akkor is, amikor arról beszél, hogy valahogy van valami amit mindig érzünk, bárhova is megyünk. Amit vonszolunk magunkkal, mint valami billogot. A bűn mocskos bűze. Ettől nem lehet megszabadulni.
- Szeretném azt mondani, hogy sajnálom, de talán azért nem tudom, mert lehet mindenki így járt jól. A feleséged tudta mit vállal, hogy ha egy zsaruhoz köti magát. Ha nem tudta és még gyereket is vállalt akkor az nem egyértelműen a te sarad. Kettőtöké, mert a gyerekhez ugyebár ketten kellettetek.- nyúlok én is a saját szemetem után a tálcán, hogy egy kupacba rendezzem őket. Biccentek a fejemmel a pult irányába, amelynek végében ott egy kis sínes megoldású tálca tároló, oda kell visszarakni ha végeztünk.
- Amúgy meg így, hogy elköltözött azt hiszem az utolsó lehetőséget is elvette tőled, hogy jobban részt vegyél a fiad életében. Talán megnyugtatásul, soha semmi nem végleges, és minden helyrehozható. Vagy majdnem minden.- állok fel az asztal mellől és fogom meg a saját tálcámat.
- Viccelsz? Naná! Alig várom már, hogy láthassam a te híres neves ágyadat, amiről lassan külön szonettet lehetne írni. Na haladj, Mattson, vigyük vissza a tálcákat, utána majd szót ejtünk a részletekről! A továbbiakban nem szeretném a nagyérdeműt terhelni itt a hálószobatitkainkkal.- kacsintottam vissza a vállam felett én is, amikor előtte elindultam, hogy visszategyem a saját tálcámat. Megvártam amíg végez, hogy utána ismét a kocsijába vághassuk magunkat, és immáron jóllakva érhessünk végre a lakására, ahova eredetileg indultunk. Mikor végre benn ülünk a kocsiban, és ő elindul megint akkor veszem fel újra a beszélgetés fonalát. A telefonomat ismét ráállítva, hogy a playlisten egy jó kis muzsikát találjak.
- Na szóval. Az örsön pont azt mondjuk ami történt. Nem kell melléduma. A kabátomtól nyilván megválok, minden más marad. Mit műveltünk egymással? Óóóó azt el sem tudják ezek képzelni. Felturbóztuk egymás agytekervényeit, belemásztunk nyakig, tövig a másik gondolataiba, oda meg vissza voltunk aaaahhzzzz ötletekért amik kipattantak a másik fejéből...aaahhh...ez mennyei!- mindezt olyan átéléssel adom át, olyan idétlen lihegéssel, mint egy zs kategóriás light pornóban a nyolcvanas évek végén.
- Hogy közelebb jussunk az ügy megoldásához.- fejeztem be végül a baromkodást, és találtam vissza a rendes hanghordozásomhoz. Pörgettem közben, néha a telefonomra nézve a listát, amíg nem találtam egy megfelelőt, amire felcsillant a szemem.
- Egyébként Mattson, csakhogy még pontosabbak legyünk, egyáltalán azért megyek fel hozzád és fekszem be a hálószobádban, az ágyadba, mert közölted, hogy ott vannak az ügy aktái. Máskülönben ha azt egy istállóban tartanád, most odafelé lennénk úton.Ah….éééés megvan!- nyomtam végül a zene indítására, és mikor felhangzott az ismerős taktus, bólogatni kezdtem rá.Nagyon bízom bennem, hogy ez ellen sem lesz kifogása. Mondjuk ha igen, az sem számít. Megegyeztünk, hogy ameddig ő vezet, én válogatom a zenét. Ha megunja, majd cserélünk.

Cherry választott zenéje

Brian & Cheryl

Szokták mondani, hogy aki sikeres a munkában, annak rottyon van a magánélete. Nem lehet két fronton úgy jelen lenni, hogy hozzuk a legjobb formánkat. Én megpróbáltam. Teljes erőbedobással igyekeztem jó lenni abban amit csinálok, miközben kitartó konoksággal hittem, hogy közben a magánéletemet is rendesen kézben tartom, és nekem majd sikerül az, ami annyi másik kollégának nem sikerült a környezetemben. Őszintén szólva siralmas, de nem ismerek senkit, még a régiek közül Washingtonban sem, aki legalább egyszer ne vált volna el, vagy nem éppen a magányosok klubjának jó ideje masszív tagja lenne. Valahogy kicsit összerágcsálja az ember idegrendszerét ez az egész meló, és képtelenség úgy elaludni, hogy akár órákig ne pörögjön az agyunk az éppen aktuális ügyön, vagy egy másikon, amit nem sikerült megnyugtatóan lezárni. És még ha sikerül is, olyan azt hiszem kevés van, ami valóban megnyugtató. Én gyakran hallom, még évekkel később is emberek hangját, ahogy az életükért könyörögnek, ahogy több órányi bezártság után csak arra vágynak, hogy hazamenjenek a családjukhoz. A felelősség ilyenkor hatalmas rajtunk. Ez pedig mindig koptat valamit belőlünk. Törünk, mint az érzékeny porcelán. Talán ezért is lehetett, hogy az összes eddigi kapcsolatom valahogy mindig félresiklott. Én azt hittem jól csinálok mindent, erre kiderült, hogy rohadtul rossz irányba tapogatózom. Kevés vagyok? Kevés figyelmet adok, vagy mégis mi a baj velem? Josh azonban valami egész újfajta szintre emelte a megaláztatásomat. Ha nem kaptam volna új ügyet, valószínű még mindig a sebeimet nyalogatnám. Gyaníthatóan megkíséreltem volna végre megtanulni főzni, és minden bizonnyal egy komplett szakácskönyvet csesztem volna el a hozzá nem értésemmel. A konyha az a terület, ahol leginkább csak akkor mozgom jól, ha egy húsos szendvicset kell összedobni, vagy kivenni valami innivalót a frigóból. Kiábrándító vagyok, tudom, de a konyhatündér plecsnit nem nekem fogják adományozni. Vagy esetleg megnéztem volna mindenféle rémes kortárs kiállítást a Guggenheim Múzeumban, aminek már a külseje is ocsmány, akárki is tervezte. Esetleg eljártam volna soron kívül egy agyturkászhoz a rendőrségen, aki megállapította volna egy csomó olyan neurotikus betegséget, aminek a létezésével sem vagyok tisztában, nemhogy azzal, hogy én is abban szenvedek éppen. Bár meglepődnék, ha a zsaruk nagy részét bármiféle szempontból is tökéletesen probléma mentesnek nyilvánítaná bármelyik rendőrségi szakpszichológus.
Az idő előrehaladtával nem sikerül jobban megkedvelnem Mattsont, mint a legelején, viszont már az is haladás, hogy jobban sem csúszott le. Kifejezetten tetszik, hogy nem csupán felveszi a kesztyűt velem szemben, hanem időnként alaposan is képen töröl vele úgy, hogy ezt az egészet én még élvezem is. Most vagy mazochista vagyok, vagy van valami rejtett képessége ami ezt hozza ki belőlem. Meg a szokásosnál is erőteljesebb őszinteséget azzal kapcsolatban, hogy mégis hogyan kerültem Brooklyn-ba, és alapvetően miért nem kedvelnek a kék gallérosok. Feladtam, hogy ez valaha másképp lesz majd. Már nem küzdök, inkább csak sodródom, és teszem a dolgom a tudásom legjava szerint.
- Glória? Azért túlzásokba ne essünk! Mondjuk ha feltétlenül úgy akarsz kinézni, mint egy rossz farsangi bulira tévedt transzi, akkor jöhet a glória, meg a szárny is, meg a Village People.- teszem hozzá egy ismételt, szívből jövő és cseppet sem visszafogott nevetés kíséretében. Elég vizuális tipus vagyunk, és ezt a felállást elképzeltem, maradjunk ebben.
- Hát nem tudom. Én nem vágyom aranyozott felhőre, mert rém unalmas lenne. Bár annyi izgalom után ami alapvetően bennünket zsarukat ér az életben, kifejezetten üdítő lehetne talán a végtelen időben eltöltött semmittevés. Azt sem tudom már hogyan kell unatkozni. Pedig néha rám férne.
Miközben én küzdelmet folytatok a hamburgerrel, ő meg a shakkel és a krumplival nem csupán mély és komoly témákat érintünk, hanem könnyedebbeket is. Kifejezetten szórakoztat, ahogy Brian évődik, vagy éppen ismételten és korlátok és mindenféle visszafogottság nélkül beszólogat. Már komolyan hiányozna, ha nem így lenne. Talán ezért is fogadom kicsit értetlenül és hitetlenül a felajánlott vendégágy lehetőségét. Ugyanakkor nem vagyok saját magam ellensége, és kifejezetten jól jönne. Persze nem állítom, hogy megterhelte volna a költségvetésemet átmenetileg beruházni egybe, de őszintén szólva tényleg csak átmeneti a helyzet, addig meg kihúztam volna a földön. Van ugyan egy rémesen keskeny almazöld kanapém, aminek egyetlen hátulütője, hogy ha az ember szeretne egyik oldaláról a másikra fordulni, nemes egyszerűséggel legurul róla. Na most vagy mozdulatlanul, egy pózban alszom, vagy felejtős a történet.
- Ohohóóóó!- fenyegetem meg egy darab sültkrumplival játékosan, amikor felveti az új ágyamban hempergős ötletet.
- Mekkora egy perverz dög vagy te Mattson! Bele akarod dörgölni azt a meglehetősen felkavaró, nőket elbűvölő tesztoszteronnal dúsított illatod az ikeás ágyneműmbe. Ám legyen! Átengedem neked egyetlen éjszakára az új ágyamat, hogy kifetrenghesd magad, addig pedig még használom majd a vendégágyamat. De semmi hokizás az éjszaka közepén!- ingatom még meg párszor felé a mutatóujjam, miközben összeráncolom a homlokom, a szemöldököm is összeszalad, és úgy tűnhet roppantul fenyegető akarok lenni, de valójában szélesen vigyorgok mögötte.
- Amúgy….tényleg kösz. Mármint az ágyat, nem a hempergést.- teszem még hozzá, mielőtt magunk mögött hagyjuk a Falodát.
Nem vagyok önző dög. Miközben az autóban ülve belevetjük magunkat a forgalomba, igyekszem olyan zenét találni ami akár neki is bejöhet. De azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyire egyezik a zenei ízlésünk, és ismét sikerül egy olyan zenét választanom, ami úgy tűnik neki is nagy kedvenc. Miközben feltekeri a hangerőt, vele együtt kezdem én is énekelni, két tenyeremmel pedig a farmeremen ütöm a taktust. Rémes a hangunk, együtt pedig még inkább, de ez perpillanat a legkevésbé sem zavar.Röhögve csóválom a fejem, miközben bocsánatot kér.
- Rémes egy hangod van. Ettől már csak egy rémesebb van.- tartottam egy másodpercnyi hatásszünetet, majd oldalra néztem, egyenesen rá, és derülten prüszkölve fejeztem be a gondolatsort.
- Amikor én is bekapcsolódok. Kettőnk énekhangjával együtt azt hiszem vallatni lehetne. Te! Ezt azt hiszem alkalomadtán be fogjuk vetni.- teszem még hozzá, majd elgondolkodva hümmögök a Doors említésére. Ó a régi szép emlékek az akadémiai évekből!
- Volt egy körlettársam, akivel gyakran osztottak be minket éjszakai kiképzésre. Ő volt nagy Morrison rajongó. Éjjel fél kettőkor a tök sötétben azt hallani, hogy Doors-ot énekel, miközben a mellényzsebéből két jointot halász elő, és az egyiket nekem adja, meglehetősen szürreális. Egy ilyen alkalommal rajtakapott bennünket a parancsnok. Két hét kimenő megvonást kaptam.- nem tudom, hogy a büntetés volt rosszabb, vagy a másnap, amikor képtelen voltam bármit is megenni, úgy fájt mindenem a fűtől. Azt hiszem már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy mindenféle tudatmódosító meg én nem leszünk puszipajtások. Még berúgni sem tudok normálisan.Vagy csacsi részeg leszek, vagy színjózan maradok. Nincs átmeneti állapot.
- Hagyományos férfi lakás? Mit értesz ezen?- néztem kíváncsian oldalra rá, mert nem igazán van arról fogalmam, hogy ez mégis miképpen kell elképzelni. Bár ha megérkezünk úgyis látni fogom. Az mondjuk megnyugtató, hogy nem gázol bokáig a szemétben, és nem kell mindenhonnan eltúrni a szennyes ruhát, ha le akarok ülni. Minden más azt hiszem részemről teljesen elfogadható.
- Hűha, ha ilyeneken élsz, nem csodálom, hogy alapvetően morci vagy. Ezekben nem sok tápérték van. Mondjuk nem mintha én sokkal jobban állnék ilyen szempontból. Gondolom nálad is elsősorban az időhiány az oka annak, hogy nem feltétlenül van terülj asztalkám.- mondjuk vicces talán, de amikor New York-ba költöztem, akkor hosszú hetekig a konyhapult mellett állva ettem, és az asztal meg a szék volt az utolsó amit beszereztem. Josh sokat utazott, keveset volt otthon, és olyankor sem remekeltem a konyhában, legtöbbször készen rendeltem éttermekből.Hát, elég esélyes, hogy nem a főzőtudományommal fogtam meg.
- Viszont Miguel meg a tacco nem hangzik rosszul, szóval remélem nem csak udvariasságból jött a meghívás, mert ez esetben pofátlanul elfogadom. Kíváncsi vagyok a te informátorodra.
Megvárom, amíg leparkol a háza előtt, és mielőtt kiszállnék, kicsit előre hajolok, és megnézem magamnak a meglehetősen magas épületet.
- Én a másodikon lakom. Attól feljebb nem merészkednék. Az már nekem sok lenne. Félek a magasságtól. - szállok ki végül a kocsiból, majd az invitálására csak a fejem csóválom, meg a szemeimet forgatom és cöccögök is mellé meglehetősen teátrálisan.
- Jövök már, azt a türelmetlen fajtádat.- röhögöm el végül magam, és követem az épületben befelé, fel egészen a lépcsőn az elsőre. Egész pofás kis ház ez. Megvárom, amíg az ajtónál előkeresi a kulcsot és kinyitja előttem a bejárati ajtót, én meg nemes egyszerűséggel belépek rajta. Nem rontok előre, csak két lépés után megállok, és megvárom amíg becsukja magunk mögött az ajtót. Azt hiszem már itt megértem, hogy mire gondolt férfi hagyományos, és egyszerű férfi lakás alatt. Behúzom a nyakam, és zsebredugom mindkét kezem, elsüllyesztve a farmeromba.
- Azért….ilyet sem sűrűn csinálok. Tudom, hogy meló miatt jöttünk fel meg minden, de elég hülye érzésem van. Tudod, mint amikor a fickó először viszi lakásra a nőt, hogy megmutassa neki a bélyeggyűjteményét, vagy úgy akármijét.- húztam ki az egyik kezem a zsebemből, és legyintettem a levegőbe, sikeresen majdnem arcul csapva az újdonsült társamat.
- Bocs….amúgy szép. Mármint amit eddig látok. Olyan egyszerű, tényleg.- végül a kabátomért nyúltam és levettem magamról. Nem tudom meddig szándékozunk maradni, ahogy azt sem, hogy mennyi papírt kell átnyálazni.
- Hova tehetem a kabátom?- néztem körül, alkalmas fogast, vagy bármit keresve, amire feldobhatom az említett ruhadarabot, végül ha ez megtörtént, összedörzsöltem a két tenyerem.
- Szóval, térjünk a lényegre! Merre van a hálószobád? És amúgy átnézted már az aktákat, vagy csak felhoztad magadhoz?- soroztam le rögtön a kérdéseimmel, végül megtorpantam és érdeklődve néztem rá.
- És miért van olyan érzésem, hogy a főnök nem tudja, hogy hazahoztad őket? Merthogy elvileg nem lehetne….sok elhivatott emberhez volt már szerencsém, de aki hálótársul egy komplett ügy anyagát választja….hááááát ahhoz kell egyfajta perverzió.- ingattam a fejem derülten, miközben vártam, hogy megmutassa merre induljak. Vagy vezessen. Mindegy nekem, csak keveredjünk végre ahhoz, amihez eredetileg indultunk.

Brian & Cheryl

Talán kevesen tudják rólam, de meglehetősen kedvelem az állandóságot magam körül. Éveken át ugyanazok voltak a barátaim, ugyanolyan márkájú volt a cipőm, vagy éppen ugyanannyi farmer lapult a szekrényem aljában. A munka mellett valahogy mindig kellett valami kapaszkodó, valami, ami kicsit itt tartott a hétköznapokban.
Nehezen váltam meg bármitől, és még nehezebben voltam képes kapcsolatokat megszakítani. Ha mégis ezt kellett tennem, elég rosszul viseltem. Sok dolgot befogadott a gyomrom az évek alatt, amire szükség is van, hiszen ebben a munkában az ember mindennel IS találkozik. Nem véletlen, hogy az ügynökök nagy részét bizonyos időközönként rotálják, vagy egyszerűen kényszerszabadságra küldik egy olyan helyre, ahol a legnagyobb problémája, hogy villantóval, vagy esetleg léggyel fogjon a patakból pisztrángot. Nekem is megvolt pár éve a magam kényszerszabadsága, amikor egy maratoni ügyben, majdnem egy héten keresztül ment az alkudozás nagyjából húsz túszért, melyek között egy minden órás kismama is volt. Leírhatatlan volt a látványa azoknak az embereknek, akik a napok múlásával, szinte egyre jobban kezdték feladni a reményt, hogy azt a sötét, és isten háta mögötti raktárépületet, ahova elcipelték őket, valaha is el fogják hagyni. Három kollégával dolgoztunk az ügyön és váltottuk egymást. Minden alkudozási technika, amelyet az évek során tanultunk, vagy éppen tapasztaltunk gyakorlatilag haszontalannak bizonyult. Akkor éreztem én is, nagyjából a negyedik nap tájékán, hogy nem érek semmit, hogy ott vannak azok az ártatlan emberek, akiknek segítenem kellene, és egyszerűen képtelen vagyok. A tehetetlenség rettentően rá tud telepedni az ember agyára.Talán ez az egyetlen amitől a mai napig félek, amely miatt valahogy minden alkalommal kegyetlen utóérzet marad bennem: hogy nem tudok megtenni mindent.
Mondhatnám, hogy mióta idekerültem, a korábbi ügyeimhez képest meglehetősen könnyebb vagy esetleg kevésbé fajsúlyos eseteket volt szerencsém kapni, de ez nem fedné a teljes igazságot. Inkább úgy mondanám, hogy az itteni ügyek másképp billentik el a mérleget. Másképp felkavaróak, vagy éppen másképp vannak rám hatással. Nem vagyok érzéketlen. Engem is szíven tud ütni egy bűntény utáni helyszín. Csak talán már megvan a rutin, hogyan tudjam ezt palástolni. Az évek megerősítik az embert. Sok dologgal szemben már szinte rezzenéstelen marad. Csak akkor képtelen erre, amikor a saját életéről van szó. Ott valahogy cserbenhagyja ez a képessége. Ahogy engem is.
Isten lássa lelkem, jelenleg jobban leköt az, hogy számtalan holmitól, többek között az ágyamtól is, meg kell válnom, és majdhogynem egy teljesen új környezetet kell megteremtenem magamnak, mint az ügy amit pár órával ezelőtt csaptak a nyakamba az új társammal együtt. Igazából azt is nehezen viseltem, amikor New York-ba kellett költöznöm.
Meg kell hagyni ugyanakkor, hogy Mattson a tüskékből az idő előrehaladtával egyre többet visszahúz, ezáltal eléri azt, hogy én is így tegyek. Bár azt hiszem egyikünk sem az a könnyen oldódó tipus, ahogy mindkettőnknek elsősorban az az érdeke, hogy mihamarabb pontot tegyünk az ügy végére. Noha azért azt tudni kell, hogy ez alaphangon is hónapokat jelenthet, kivált ha sikerül beletenyerelnünk valamibe, amibe nem feltétlenül kellene. Így talán megnyugtató lenne megtalálni azt a közös hangot, ami mindkettőnknek megfelel.
Első nem elhanyagolható lépésként betekintést enged az otthonába. Bár az akták miatt megyünk elsősorban, amiket valószínűsíthetően engedély nélkül cipelt haza, jól tudom, hogy ez nála valószínű egy olyan lépés, amit nem feltétlenül engedne meg bárkivel szemben. Szóval ezt mindenképp értékelem.
- Azért remélem nem tervezel az összes bútordarabnak bemutatni. Ne aggódj, a széket és az asztalt ismerem, sőt egész jól el fogok boldogulni a kanapéval is. Remélhetőleg. Köszi.- teszem végül a kabátom a fogasra, és térek egyből a lényegre. Nem azért mert feltétlenül és minősíthetetlenül perverz módon akarok meghempergőzni az ágyában, hanem mert korábban arról beszélt, hogy a hálószobában az ágyon vannak az akták.
- Nem, ilyennel még valóban nem próbálkoztak be nálam. Volt már részem pocsék, és nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illetett rendőrségi automatás kávéban.Ismered a gyilkosságiaknál azt a szőnyegcirkáló méretű pasast? - mutatom az illető méretét, valahol a vállam magasságában ingatva a kézfejemet, ezzel is jelezve, hogy az illető még nekem is csupán addig ér.
- A hirtelen vörös üstöke ezerfelé áll, és úgy kopaszodik, mintha valaki átrongyolt volna a feje közepén egy kissé félrekalibrált fűnyíróval….hogy is hívják….Howard!- világosodom meg végül némi gondolkodás után.
- Úgy azóta sündörög körülöttem, hogy idekerültem. Rémesen bosszantó. Pedig állítólag az egyik legnagyobb koponya az osztályon.- magyarázom, miközben zavarodottan süllyesztem el a kezem a farmerem zsebében, és azért igyekszem jól nevelt módon nem azonnal terepszemlét tartani. De hát a szokás hatalma mégis, meg talán némi munkaköri ártalom is. Bár szerintem a zsaruk többsége pontosan így viselkedik. Kiakasztó dolog, jól tudom, és valószínű a többi kolléga is tudja, de egyszerűen ezt a szokást nagyon nehezen vetkőzi le az ember. Az örök éberség egyik nem kívánt, de jelen lévő mellékhatása, hogy mindig felmérjük a terepet, bárhova is érkezzünk, és ezt nem feltétlenül diszkrét formában tesszük. Meg miért is kellene? Nagy vigyorral a képemen fordulok felé és megvonom az egyik vállam, fejem félrebillentem, amolyan “Ne hülyéskedj már, Mattson!” nézéssel megspékelve.
- Gyanítom, hogy a legtöbb nőnek, akit ide felhozol nem az aktákat ajánlgatod, és nem is feltétlenül mutatod be őket a fogasnak. Esélyesen már arra sem emlékszel olyankor, hogy egyáltalán volt e rajta kabát.- a kávé említésére azonban felcsillan a szemem. Megemelem a kezem és felé bökök a mutatóujjammal, mintegy jelezve, hogy az ajánlata telitalálat. Mármint az első fele, amiben a kávét emlegette.
- Jó ötlet. Ami pedig az ágyadat illeti….nézd Mattson! Sok dolgot lehetne feltételezni rólad, de alapvetően egy tiszta pasasnak tűnsz, szóval elég nehezen tudom elképzelni, hogy abba az ágyneműbe vered bele, amibe később magad is belefekszel. Remélhetőleg megoldod ezt másképp.- hozzá hasonlóan abszolút felveszem én is a pléhpofát, és úgy dobom vissza a labdát, amit volt szives rezzenéstelen ábrázattal felém hajítani.
Megvárom amíg elindul, és úgy haladok mögötte, egészen a konyháig.Ott megállok a pult mellett és a tenyeremet ráhelyezve lazán támaszkodom meg, figyelve az ügyködését és hallgatva őt.
- Két kanál cukrot dobj még bele a végén legyél olyan szíves. Mert ami cukormennyiséget ezekbe a kapszulákba tesznek, az még egy cukorbetegnek is kevés lenne.- jegyzem meg, miközben az orromat megcsapja a szépen lassan csordogáló kávé aromája. Imádom ezt az illatot.
Végül elém kerül a kávé, akár ő tette bele a cukrot, akár felajánlotta, hogy tegyem bele én, szóval a kanalat forgatva benne lassan kevergetni kezdem. A kérésére felpillantok rá, és hümmögve szorítom pengevékonyra az ajkaimat. Kiemelem a kanalat és megkocogtatom a pohár szélén. Finoman persze. Kifejezetten a halálom ha valaki csapkodja a bögréhez a kanalat mint a kolompot.
- Figyelj! Ez már a harmadik eset, hogy felajánlod nekem itt a szolgálataidat, meg, hogy jössz eggyel, vagy én jövök eggyel. És ha én mondjuk azt szeretném, hogy bilincseld magad az erkélyhez, és egy fél éjszakán keresztül fél oktávval lejjebb kornyikáld az Old Black Joe-t….azt is bevállalnád az aktákért? Ne légy bolond!- nevetem el magam, majd a bögrét az ajkaimhoz emelem és egy aprót kortyolok belőle. Szisszentek ahogy megérzem a forró gőzt a szám szélén. Mohó vagyok. Főleg ha kávéról van szó.
- Egyébként találtál bennük bármi használhatót?Vagy annyira még nem nézted át őket?- érdeklődöm, miközben a bögre pereme felett őt nézem érdeklődve és kíváncsian.

Brian & Cheryl

Mi fehérgallérosok nem igazán vagyunk összetartóak. Annyira semmiképp nem, mint ahogy itt tapasztaltam, mióta áthelyeztek. Bár azt hiszem egykor, mint annyi minden másban, én a washingtoni időkben is különböztem a többiektől.Nekem valahogy természetes volt az, hogy akivel a nap huszonnégy órájának minimum a háromnegyedét együtt töltöttem fontossá vált. Néha még a magánéletemet is háttérbe szorítottam miatta. Pontosan ennek lett a következménye, hogy az első,és egyben ezidáig leghosszabb kapcsolatom véget ért. Gyakorlatilag már a gyűrűt is kinéztük egy szombat délelőttön és én komolyan elgondolkodtam azon, hogy hozzámegyek. Az a fajta ember volt, aki mindent tudott a munkámról, tudta azt, hogy előfordulhat, hogy akár hónapokig nem is találkozunk, sőt még esetleg az is, hogy pusztán két öltönyös kopogtat majd a közös otthonunk ajtaján, arról beszámolva, hogy én már soha nem térek haza. Mindezzel tökéletesen tisztában volt, és nem csupán tudomásul vette mindet, hanem támogatott is abban amit csináltam. Úgy éreztem meg sem érdemlem ezt az embert, és néha pokoli nehéz volt a küzdelem saját magammal szemben, ezerszer is megkérdezve, hogy vajon valóban én vagyok, akire szüksége van? Vajon boldoggá tudom majd tenni? Aztán jött az az ügy, amelyben egy társammal be kellett épülnünk egy chicago-i drogelosztó bandába.Bob McMiller volt a neve, és leginkább arról volt ismert, hogy az ügyek felgöngyölítését meglehetősen sajátos módszerekkel végzi, de annál nagyobb sikerességgel. Együtt dolgozni kevesen akartak vele, mert Bob mindamellett, hogy egyébiránt kenyérre lehetett kenni, hajlamos volt az indulatos, és néha kiszámíthatatlanul hirtelen érkező dühkitörésekre. Ezekből pedig nehezen, vagy leginkább sehogy nem lehetett kibillenteni, szóval a legtöbbször inkább meg kellett várni, hogy magától elmúljon. Nyolc hónapos kemény tortúra volt, és közben végig kellett néznem, hogy a társam szépen lassan, a hihetőség kedvéért kipróbálja, majd függőjévé válik egy szintetikus szernek, amiről nemhogy azt nem tudtuk, hogy mi van benne, de a pontos mellékhatásait sem ismertük. Gyakorlatilag a karjaimban halt meg egy hideg decemberi napon, valahol a chicago-i mellékutcák koszos és bűzös dzsungelében. Akkor, amikor nekem már otthon kellett volna lennem legalább két napja, és hivatalosak voltunk a vőlegényem szüleihez egy vacsorára. Karácsony közeledett, alig egy hét volt hátra az ünnepig, és úgy tervezte akkor húzza majd az ujjamra a gyűrűt. Én meg ott voltam a latyakos, és saras utcán, próbálva még életben tartani a társam, amíg a mentők megérkeznek. Azt hittem a férfi, akit szerettem, pontosan tudja mivel jár ez a munka, de azt hiszem mindenkinél van egy határ. Amelyen túl már nem visel el dolgokat, amelyeken túl a munka már nem fogja felülírni a magánéletet. Én a társamat választottam akkor helyette, és talán az egészben az a legelkeserítőbb, hogy minden esetben őt választottam volna. Vacsora, gyűrű, vagy akár házasság, bárhonnan is nézem soha nem lett volna képes előrébb lépni az életemben annál, amit én fontosnak tartottam.
Hosszú ideig, talán két évig nem is volt senki az életemben. Átmeneti kapcsolatok voltak, kollégák többnyire, ami alapvetően tilos lett volna, de ki ért meg jobban mint ők? Aztán rájöttem, hogy ez nem az én világom. Hogy kell valaki, aki kicsit a valóságban tart, aki a mérleg nyelve lesz a számomra, az ellenpólus, akihez visszamenekülhetek. Akkor jött az életembe Josh.Különböztünk egymástól, akár az évszakok, és kicsit olyanok is voltunk mint akik pusztán követik egymást, de össze soha nem érnek. Én szerettem és ragaszkodtam, ő azonban csak egy állandó helyet keresett, állandó és mindig kiszámítható emberrel. Én is ellenpólus voltam neki, csak éppen másképp. Megalázóbb módon. Talán soha nem is esett volna mindez le. Hiszen a munkám számára nem volt akadály. Talán itt kellett volna először gyanakodnom, de nem tettem.Hiba volt, amiért meg is fizettem.
Brian sok dologban hasonlít Bob-ra. Ez a felismerés pedig egyszerre volt nyomasztó és kicsit nosztalgikus is egyben. Fogalmam sincs mit gondoljak róla, azon túlmenően, hogy hozzám hasonlóan neki sem volt éppen kedvére való, hogy nekünk együtt kell dolgoznunk. Mégis mire a lakásához érünk, a magunk módján valahogy mégis megtaláljuk azt a közös hangot amin szót tudunk érteni. Persze nem állítom, hogy puszipajtások leszünk, de kezdetnek talán elég annyi, hogy képesek leszünk egy légtérben megmaradni, és a közös ügyön dolgozni anélkül, hogy egymás torkának ugranánk. Gyakorlatilag a semmiért. Az apró szurkálások azért megmaradnak, bár úgy érzem ez közöttünk szükséges.
- Az evolúció csúcsa a nő, vagy ezt úgy külön még senki nem magyarázta el neked? Óóóóó tudom tudom…- bólogatok tudálékosan, miközben követem őt a lakásban, ügyelve arra, hogy minden részletet alaposan feltérképezzek. Nem leskelődni akarok vagy ilyesmi, egyszerűen csak sok dolgot elárul valakiről, hogy hol él, milyen a lakása, milyen tárgyakkal veszi körül magát. Az igazság az, hogy Mattson egy elég magányos ember benyomását kelti. Legalábbis az otthona erről árulkodik. Ő minimalistának mondja, én magánynak. De nem tisztem ítélkezni,és azok alapján amit eddig elmondott magáról, talán meg is értem, hogy inkább ezt választja. Azok után, amit Josh tett velem, lehet, hogy én is erre fogok végül jutni. Mert a bizalmam jelenleg patikamérlegen lehet csak mérni, és nem hiszem, hogy bárki, bármiféle módon megkapja.
-...a férfi az evolúció csúcsa, hát persze!- szemforgatva adom meg magam a saját magam által egyszersmind megállapított, de a szarkazmussal megcáfolt tézisnek. Nem tudom már milyen apropóból hozom fel Howie-t, de meg kell hagyni, hogy Mattson hasonlata a ceruzára szúrt lufit illetően sokkal találóbb. Szóval ezen a ponton hangosan és cseppet sem visszafogott jókedvvel felkacagok.
- Bingó!- bökök előre pisztolyt formáló ujjammal még mindig nagy derültség közepette,és meg kell hagyni, hogy Mattson humorérzéke sokkal kifinomultabb és egyszersmind szemléletesebb semmint azt elsőre feltételezni mertem volna.
- Földönkívüli zsaruk. Bár azt mondják, hogy nem volt mindig ilyen amorf. És igazából nem is azzal van a bajom. Sokkal inkább azzal a stílussal….nem is tudom….mint az édes takony. De tényleg! Gusztustalan és gejl.- rázkódom össze a saját hasonlatomra. Bár azt hiszem valóban ez tudná a leginkább kifejezni, hogy milyen érzést vált ki egy nőből Howard.
- De figyelek a részletekre. És hát végülis….a guminő az valóban nem te vagy. Van aki még nevet is ad neki. A tiédet hogy hívják, és hol rejtegeted? Hagy találjam ki! Bonnie...neeeeem...Tracy?- hunyorgok rá, és közben pompásan szórakozom. Ejj Mattson, idedobod nekem a gumicsontot, és hagyod, hogy ennyi ideig rágódjak rajta!
- Cindy!!!! Igeeeeeen, Cindy!- éteri magasságokat üt meg a hangom, mikor bedobom a végső tippet, miközben úgy nézek szét, mint aki várja, hogy melyik sarokból fog előugrani az említett gumibaba.
- Azért nyugtass meg, Mattson, hogy nem lesz rám féltékeny gumi-Cindy, hogy helyette én foglalom el a birodalmát.- kacsintok rá derülten, és az elém tolt tartóból jó alaposan pakolok a kávémba. Még egy kanál, és gyakorlatilag egy cukorhalom tetején csücsülne. Löttyintek rá tejet, és bár tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb pasi szerint rém gusztustalanul néz ki egy átlagos kávém, de alapvetően ez a része nem szokott érdekelni. Kortyolok belőle és elégedetten hümmögök egy jót, majd egy apró kuncogás kiséretében köhécselek néhányat Brian megjegyzését illetően.
- Ó, szóval nem a bilincselés zavar, hanem az Old Black Joe? Éreztem én, hogy ott szunnyad benned egy csipetnyi szadomazo hajlam.- hunyorgok rá, és továbbra is remekül szórakozom, ahogy kettőnk között, oda-vissza pattog a beszólogatások megunhatatlan labdája.
- Rendben, akkor felőlem bármit énekelhetsz, amit csak szeretnél- legyintek végül, majd megragadom a bögrémet, és követem őt a hálószoba felé.
- Most mit Howard?- vonom meg a vállam, és lépek be utána, értetlenkedve egy sort a kérdése felett, ám minden további méltatlankodás, vagy úgy alapvetően akármi belém fagy, amikor megpillantom az ágyát. Ledermedek, a szemeim elkerekednek, és ebben a lehetetlenül szürreális pózban maradok még jó ideig, csak pislogok. Hol az ágyra, hol pedig oldalra fordulva Brian-re. A Tini Ninja teknőcök ott virítanak egy negyvenes pasas ágyneműjén….ahova elvileg nőket hoz fel.
- Tudod….azon gondolkodom….- kezdek bele lassan, és még mindig keresve a szavakat, mert az agyam jelen pillanatban lefagyott, és kell egy kis idő a reboot-nak, ezáltal a beszédem is kissé késett fázisba lép.
-....hogy az dolog, hogy te ilyenbe alszol. Mert mint tudjuk lélekben egy kicsit mind gyerekek vagyunk. De a nők akiket ide felhozol és ezt meglátják, nem ijednek meg egy kicsit? Vagy nekik tök mindegyik, hogy Leonardo vagy Michaelangelo katanáján élveznek el, vagy a tiéden?- szabad kezemmel megvakarom a tarkómat, és kínomban csak megrázom a fejem.
- Le merem fogadni, hogy lapul még a szekrényed alján Dagobert bácsi, vagy a Pindur pandúrok, esetleg Balu kapitány. Phúúúú Mattson! Most komolyan. És te Howard-on vagy fennakadva? Amúgy nem figyeltél a részletekre. Egy szóval sem mondtam, hogy én bármit akarok tőle….amúgy is mit számít az neked? És ha az ilyen kis vörös amorf amorózókra bukom?- vonom meg a vállam, és még az arcom is sértett kis durcába varázsolom, miközben lassan kezdek feloldódni az ágynemű okozta sokk hatása alatt. Körbenézek, asztalka vagy valami alkalmatosság után kutatva amire lerakhatom a kávésbögrémet. Majd az ágy mellett felhalmozott akták láttán elégedetten füttyentek egyet.
- Ejjha! Ezzel elleszünk egy darabig. Lehet itt maradok vacsorára is.- nevetem el magam végül egyszerűen, és minden gondolkodás nélkül hasra dobom magam Mattson ágyán, és megpaskolom a magam mellett lévő helyet.
- Na dobj meg egy aktával, aztán hozz magadnak te is egyet, mert sosem végzünk.- a lábaim megemelem, keresztbe rakom őket egymáson, és előre hátra ingatni kezdem. Viccesen romantikus lenne ha nem egy nyomozás közben lennénk, fényes nappal, egy Tini Ninja-s ágynemű közepén. Így inkább szürreálisan vicces a helyzet.

Brian & Cheryl

Még a pályám elején, sokan azt hitték rólam, hogy ugyanolyan karrierista törtető vagyok, mint a legtöbb kemény szavú, alapvetően karakán nő a testületben. A legtöbben valóban ilyenek voltak. Előre haladni, átgázolni a férfiakon, minél több plecsnit és elismerést begyűjteni, majd onnan magasról negédes és egyben kárörvendő mosollyal tekinteni le: ők megcsinálták. Meg bizony. Csak éppen közben elfelejtettek hátranézni, hogy mennyi mindent áldoztak fel ennek oltárán. Tulajdonképpen mindent. Beleértve a saját lelküket is. Már ha volt egyáltalán. Az első interjún, amelyen megkerestek az FBI-tól szóba került, hogy miért is akarok én annyira a rendőri pályára, azon belül is az életvédelemhez kerülni. Nyilvánosak voltak az aktám azon pontjai - bár ha nem lettek volna azok, ők úgyis megszerezték volna- ami a családi hátteremről szólt. Nem volt nehéz összerakni, hogy az okok között gyakorlatilag első, és majdhogynem egyetlen helyen kell keresni a személyes indíttatást.
Mindössze öt éves voltam, amikor a szüleimet elveszítettem. A nagynéném vigyázott rám, amíg ők elmentek a bankba. Valami belső sugallat volt talán, hogy az eredeti elképzelést felülírva inkább nem vittek magukkal. Vagy azt gondolták, hogy nem lenne türelmem kivárni a hosszúra nyúló ügyintézést, lévén elég türelmetlen és örökmozgó gyerek voltam. Mai napig rejtély maradt ez számomra. De azon a napon hiába vártam haza a szüleimet, és az elkövetkezendő hetekben is. Bár ott voltam testben a temetésen, a halotti búcsúztatón, a nagynéném óvó és ölelő karjai között, aki igyekezett óvni a rengeteg kíváncsi újságirótól és fotóstól, akik akkoriban meglehetősen nagy vehemenciával kapták fel az ügyet,  de igazából nem fogtam fel az egészet. Szavak repkedtek a felnőttek szájából, úgy mint: szerencsétlenség, szegény kislány, robbantás, rosszkor és rossz helyen, milyen szerencse, hogy a gyerek nem volt velük….de valójában nem fogtam fel őket. Később meg már azt hiszem könnyebb volt, ha nem emlékszem az egészre. Bár erre is képtelen voltam. Aztán mikor már elég idős voltam ahhoz, hogy megtaláljam a saját utam, tudtam mivel akarok foglalkozni: megakadályozni, hogy még több gyerek hiába várja haza a szüleit. Naív voltam, ahogy a legtöbb friss egyenruhás, azt gondolva, hogy ő fogja majd megváltani a világot. A kitartásom nem csillapodott, és engem soha nem az vezetett, hogy a ranglétrán minél magasabbra jussak, hanem az, hogy hatékony legyek abban amit csinálok. Rosszul viseltem a meg nem oldott ügyeket, rosszul tűrtem a kudarcot, és meglehetősen rosszul reagáltam a sikertelenségre, vagy arra, ha valami elhúzódott, esetleg bürokratikus akadályokba ütköztem. Igyekeztem nem átlépni a protokoll szabályait, vagy a belső szabályzatot nem megsérteni, de sok esetben elég erőteljesen a határon egyensúlyoztam.
Aztán jött két éve az a hatalmas tévedésem, amelyben majdnem meghalt sok ember, és tudtam, hogy elérkezett az a pont, amikor a hivatástudat és a személyes indíttatás által mozgatott erő nem férnek meg egymás mellett. Akkor már jó hosszú ideje csak akkor voltam szabadságon, ha a főnök éppen úgy határozott ideje egy kis kényszerpihenőnek. Tényleg kényszernek éltem meg. A munka éltetett és ez volt az ami miatt gyakorlatilag minden kapcsolatom ott kötött ki, hogy nem láttuk tovább az értelmét. Az első szakítást fájdalmasan éltem meg, a következőknél már tudtam, hogy ez mindig benne van és benne lesz a pakliban. A kiképzőm szerint a magányra kell berendezkedni annak, aki ezt igazán szívvel és lélekkel akarja csinálni, és ha nagy szerencsénk van, akkor talán nem kell magányosan végződnie.Hittem abban, hogy Josh és én, bár alapvetően más az érdeklődési körünk, pontosan ezért működőképes kapcsolatot tudunk majd felépíteni. Bár pokolian fájdalmas az amit tett, megalázónak érzem ezt az egészet, felismerem benne a saját felelősségemet. Rosszul mértem fel, hogy kiben és mennyire bízhatok meg. Hiba volt, és azt hiszem ebből is tanultam valamit. Mert ugye a jó pap is holtig…..hát még én.
Ahogyan korábban meg kellett küzdenem a fehér gallérosok között az előítéletekkel azért, mert nőként másképpen állok hozzá a dolgokhoz, itt Brooklynban éppen a fehérgalléros múltam miatt ítéltek el. Pedig ha tudnák, hogy világ életemben sokkal inkább zsaru voltam mint ügynök! De nem vagyok az a fajta aki ezt nagymellénnyel hangoztatja. Igyekszem kiharcolni magamnak egy minimális tiszteletet, én már azzal beérem. De azt soha nem hagytam, és most sem fogom hagyni, hogy egy fickó, legyen az a társam, vagy éppen egy másik zsaru bármiféle módon kétségbe vonja, hogy jól csinálom amihez értek, vagy sem. Szívvel csinálom és ez legyen elég. Nem vagyok tévedhetetlen. Na de ki az?
Nincs bajom alapvetően Mattsonnal. Sőt, ahogy telik az idő, kifejezetten szimpatikussá válik a nyers stílusa, amelyben nem fogja vissza magát, ugyanakkor jól állja a sarat a kapott riposztokkal szemben is. Tulajdonképpen bármilyen kategóriában.
- Suzy! Egek!- hanyatlik hátra a fejem, és szívből jövően, meglehetősen hangosan röhögöm el magam, egészen rázkódik tőle a mellkasom.
- Úgy mint Gummy Suzy? Abban a régi pornóban? Isten bizony ti férfiak nem vagytok normálisak! Mióta az az eszement pornófilm lement, amiben egy guminőt hurcolnak végig fél Manhattan-en, miközben boldog-boldogtalan megtöcsköli szerencsétlen babát….atyavilág!- nézek rá még mindig derülten, elkerekedett szemekkel, amely elsősorban annak szól, ha esetleg nem ismerné eme műremeket, amit szerintem nem létezik olyan aki dolgozott az erkölcsrendészeten és nem látta volna. Rendszeresen ott szerepel elkobzott illegális holmik között.
- Vibrátorgyüjtemény! Ó hogyne!- méltatlankodok, de inkább csak a móka kedvéért, ha már ilyen témát érintettünk és Brian belement a játékba a gumibabát illetően, és meglehetősen jól vette a poént, hát én is ugyanígy teszek. Bár azért nem lennék róla meggyőződve, hogy nem gondolta komolyan….és lehet mégis lapul itt ez vagy éppen az. A zsaruk többsége meglehetősen perverz forma. Na nem nagyon, csak egy egészen hangyányit. Pont amennyire kell.
- Tudod minden évben ez az adventi naptáram. Minden napra másikat használok, egészen szentestéig, ahol felavatok egy igazán extravagáns, meglehetősen extrém méretű, gyöngyökkel kirakott, neonsárga darabot, ami lágy dörmögő hangon énekli használat közben a Jingle Bells! Isteni!- emelem fel a kezem és csippentem össze a hüvelyk és a mutatóujjam, egy derült kacsintással toldva mega mondanivalómat.
Úgy negyed órával, egy vödörnyi édes kávéval később aztán az egész hangulat valami egészen más irányt vesz fel, és meglehetős döbbenetet okoz a a látvány, ami a hálószobában fogad. Őszintén szólva én nagyjából mindenre fel voltam készülve. Még a hangulatos, buzis kis mini lampionokra is, sosem lehet tudni, hogy egy férfi mennyire engedi szabadon a metroszexuális énjét, de az ágynemű mindent vitt. A magyarázata, majd a következtetés, mely szerint nekem, mint újdonsült társának talán hozzá hasonló infantilis darabokat kellene beszereznem egészen magasra szökteti a szemöldököm, a szemeim is elkerekednek, és picit a fejem is megdöntöm, mint aki hiszi is meg nem is amit hall.
- Véd és dacszövetség….ahha….meg egy család. Ahha…- bólogatok bőszen, ismételgetve néhány szavát, majd szusszantok egyet és csettintek a nyelvemmel.
- Meglehetősen nagy igényeid lettek azután, hogy alig pár órája közölted, hogy mindenféle jófejségedet, meg egyéb jó tulajdonságodat ki kell érdemelni. És mit is mondtál még?- elgondolkodva hümmögök, majd megvilágosodva bökök mutatóujjammal az ég felé, még mindig vigyorogva.
- Ja igen! Hogy a kőkemény férfiúi mivoltod tesztoszteronkipárolgása elnyomja a nők illatát az ágyneműn…..háááát elnézve ezt a csodát.- nézek még mindig vigyorogva az ágy felé.
- ...ezen nem is csodálkozom….de jól van! Befejezem az ekézésed.- megadóan emelem magam mellé a kezeimet, br a vigyorom nem lankad egy pillanatra sem.
- És lásd kivel van dolgod, a vendég ágyért cserébe megelőlegezek neked egy váltás normális ágynemű huzatot. Ne aggódj egyszínű, kék, semmi csecsás rózsaminta. És mielőtt szívességet feltételeznél, ez barter. Az ágyneműt kimosva visszavárom, ha már lesz időd a sajátjaidat is rendezni. Csak ezzel kezdj valamit, mert ha legközelebb ide nőt hozol….hááááát.- húzom el a mondandóm végét, de inkább nem fejezem be. Az utolsó beszólása már akkor ér, amikor elnyúltam az ágyon. Megvonom a vállaimat.
- Késő. Michaelangelo katanája túl hívogató volt. Bocs.
Végül aztán sikerül eljutnunk az akták vizsgálatáig. Meglehetősen szerteágazó, azt meg kell hagyni, de számtalan részletes jelentés, vagy éppen olyan összegyűjtött anyag lapul az iratok között amik még akár hasznosak is lehetnek. Basszus hoznom kellett volna a laptopomat, hogy feljegyzéseket készítsek! Mattson hümmentése az ami először felráz, és értetlenül, kissé pislogva emelem fel a fejem az éppen olvasott anyagból. Várom a folytatást, ami meg is érkezik, bár hirtelen nem tudom mire vélni.
- Wáó….az egyetemi bulik egész….- jegyezném meg, de inkább félbehagyom, mert érkezik tőle a folytatás, és egyúttal a magyarázat is az alapvetően fel nem tett kérdésemre. Feláll a földről és mellém telepszik az ágyon, én meg egy fél fordulatot veszek és a testemmel felé fordulok, a könyököm megtámasztom, és a kézfejem pedig a halántékomon támaszkodik. Kíváncsian figyelem mit akar ebből az egészből kihozni. Amolyan “Folytasd csak!” nézéssel még biztatom is, mert tudom milyen az amikor közbekotyogással akarják az ember gondolatmenetét megszakítani. Hagyom Mattsont kiteljesedni, és végigvezetni az elgondolását. Az elém tolt aktába belepillantok, majd bólintok. Valóban az adatok helyesek, és ő is jól látja. A második aktán és a harmadik aktán is végignézek, és valóban úgy tűnik, hogy az információ végig itt volt, de a sok apróság között valahogy elveszett.Viszont a harmadik tag valóban kilóg a képből, valószínű emiatt úszott el egyéb információk összehasonlítása.
- Igen. Az első kettőnél talált minta nem ismétlődött, ezért ezt a vonalat elvetették, miután másik egyetem jött a képbe.- aztán megmutatja az egyik professzor képét, és valóban. Mindegyik diáknál ő volt az aki aláírta a papírjaikat, amelyek alapján végül megkaptál a diplomát.
Martin Higgins professzor. Gondolkodóba esek Brian szavain. Valóban van abban logika amit mond, de még mindig nem hozza képbe azt, hogy miért ezzel az új és szintetikus droggal ölték meg őket? Azúrcsók. Hogy került a képbe a drog? Martin Higgins…..ezt a nevet láttam valamelyik aktában megemlítve….de melyik volt az? Igaz kép akkor még nem társul mellé, csak a név és a foglalkozás. Valamint az, hogy az első diplomáját miből szerezte, és miért váltott egy másik, kevésbé veszélyes tudományág felé. Csak nézem Brian-t, és azt hiszem hosszú másodpercek telnek el ebben a mozdulatban, ebben a pillanatban megdermedve. Egymást figyeljük rezzenéstelenül, és ő az első aki végül megtöri ezt a furcsa szemkontaktust, ami szinte a semmiből született, és az okát sem tudom megmagyarázni, mire én is megrázom a fejem, és a félretett kupacok közé nyúlok. Azokban kezdek keresgélni, mikor végül kiemelek egy sötétkék mappát, és közelebb húzódva hozzá, szétterítem az előtte lévő, professzort ábrázoló fotó mellett. Rábökök az övére, majd az enyémre, és ránézve magyarázom mire is gondolok.
- Ezt figyeld! Martin Higgins professzor az első diplomáját a Lehman College-ben szerezte, 1990-ben szerves kémiából és általános humán biológiából. Egy ilyen után váltani művészettörténetre meglehetősen érdekes. Ahogy az is, hogy a professzor nagyjából öt évvel nem tud elszámolni, 1995-2000 között, hogy hol volt és mit csinált. Azt mondta Ázsiában járt különféle kutatásokat végezni. De erről semmiféle adat vagy információ nincs. Később megszerezte a másoddiplomáját már korai spanyol és őslakos amerikai művészetekből. És ezen a területen is dolgozott.De őszintén….ez mi?- nézek fel az olvasásból ismét Brian-re és látható, hogy kicsit talán össze vagyok zavarodva.
- Te el tudod képzelni, hogy hosszú éveket áldozol arra, hogy zsaru legyél, még távoli kontinensen is jársz továbbképezni magad, majd hazatérsz, és teszem azt építészmérnökként dolgozol tovább? Abszurd!- hitetlenkedve rázom meg a fejem, majd a hátamra fordulok az ágyán, és a plafont bámulva gondolkodom hangosan, a lábaimat felhúzom, kényelembe helyezve az egész testemet. A hajam végigterül az ágyon, meglehetősen vicces kontrasztot alkotva a teknőcökkel.
- Ez rohadtul nem áll össze, Mattson. Nagyon nem.Viszont az érdem a tiéd. Te bukkantál rá.- fordítom a fejem felé vigyorogva, majd a korgó gyomrom hangját, a ráhelyezett tenyeremmel igyekszem elnyomni. Bocsánatkérően nézek rá, de még mindig derülten. Aztán úgy maradok, őt nézve.

Brian & Cheryl

Az ember alapvetően az előítéletek rabja. És ezen tulajdonsága még hangsúlyosabb lesz, ha olyan pályát választ magának, amelyben a feltétlen bizalomnak nem mindenáron van helye. Alsóhangon még a társával szemben is vannak bizonyos fenntartásai az embernek az első percekben, vagy akár órákban, netán napokban.Velem talán az volt a legnagyobb gond, hogy amíg a munkában jórészt elég szerényen mértem a bizalmamat, esetleg a kedvességemet, a magánéletben elég hamar képes voltam ennek az ellenkezőjére. Pedig az esetek többségében mindig onnan jött a pofon, vagy éppen a csalódás. Ügynökként előfordul, hogy valakivel csupán két hétig dolgozol együtt, de olyan is, hogy akár évekre egymásra vagytok utalva, ha be kell épülni. Netán egy idegen országban és kultúrában, kizárólag a másikra támaszkodva. Ott egyszerűen nem engedheted meg magadnak, hogy nem szavazol neki bizalmat, mert akár az életed is múlhat egy rosszul meghozott döntésen. Az enyém egyszer szó szerint azon múlt. Gondolhatná bárki, hogy ezek után megváltozott a hozzáállásom ebben a kérdésben, de nem.
Ha Mattson az első pillanattól normális lenne velem, nekem akkor is szükségem lenne bizonyos időre ahhoz, hogy másképp viszonyuljak hozzá. Alapvetően nagyot lendít a dolgon, hogy hasonló a zenei ízlésünk, hasonlóan csípős a humorunk, és meglehetősen erőteljes szókimondással vagyunk megáldva. Egy percig nem rejtjük véka alá a véleményünket, és bár azt gondolhatná bárki, ezt a tulajdonságot kizárólag magamat illetően vagyok hajlandó elviselni, ez bizony nagy tévedés. Kedvelem ha valaki nem futamodik meg, és felveszi a kesztyűt velem szemben. Én is ezt teszem. Mondanám, hogy a jövőben remekül ki fogunk jönni, és jól tudunk majd együtt dolgozni bármilyen ügyet illetően, de mindketten tudjuk, hogy ez az egész most csak erre az egy megbízásra szól. Igazából ha nem bukkan fel az az egész, vele együtt Mattson, akkor a hét végén már beadtam volna egy fellebbezési kérelmet a visszahelyezésemet illetően. Talán megenyhültek már ott fenn a nagykutyák az ügyemet illetően és hajlandóak lesznek engedékenyebbek lenni. Persze mindez hiú ábránd. Tudjuk mindannyian, hogy a legtöbb bizottságban őskövületek trónolnak, az egyenruhájukon megkopott, vagy talán soha ki sem érdemelt kitüntetésekkel, és régi dicsfényükben sütkérezve istent játszanak. Én ráadásul nő is vagyok, aki már nem egyszer húzta ki a gyufát a feletteseinél.esélyem zéró, de a küzdőszellem azért dolgozik bennem. Mint általában mindig.
Két dologgal sikerül magamat meglepnem, amikor megpillantom Mattson hálószobájában az ágyneműt: az egyik, hogy nem bukik ki belőlem valami dobhártyaszaggató, röfögő nevetés, ami általában minden szokott lenni, csak nőies nem. A másik, hogy felajánlok helyette neki egy kevésbé infantilis fajtát a sajátomból. Persze szigorúan csak azért, mert ő is felajánlott egy vendégágyat nekem, hogy ne a földön kelljen aludnom. Másnak valószínű nem számítana, hogy mi történt az ágyában korábban, én azonban ebben a kérdésben elég hajthatatlan vagyok. A gyomrom felfordult ha csak rágondoltam, a retinámba égtek a felvételek bizonyos részletei. Noha teljes egészében nem láttam. Nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem. Tulajdonképpen nevetséges, hiszen olyan dolgokkal szembesülök a munkám során, amelyet már egész életében együttvéve sem lát, erre mégis képtelen voltam. Én tényleg szerettem Josh-t, még ha azt a magam nem feltétlenül látványos módján is tettem. Próbáltam úgy is, csak ő nem volt rá vevő. Ma már tudom, hogy miért.
- Ó Mattson, milyen kis naív vagy te! Egy szóval sem mondtam, hogy nem készítek képeket, és plakátolom ki vele az örsöt. A segítség, és a görénység nem feltétlenül zárja ki egymást.- vigyorogva vonogattam meg a szemöldököm és a fejét látva kedvem lett volna megpaskolni az arcát, hogy nyugi nagyfiú, csak szórakozom veled.Nem bírtam tovább és fejcsóválva elröhögtem magam.
- Idáig éreztem a tesztoszteron kipárolgásodat, hogy ha meg merem tenni, valószínű hasonló élményben lesz részem tőled. Kinézem belőled. Csalódnék ha nem így tennél. Kifejezetten kedvelem a küzdőszellemedet, amit megspékelsz némi pofátlan cinizmussal. Édes kombináció.- engedem el végül lezárásként a dolgot, mert az idő halad, az akták nem fogják magukat elolvasni, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán találunk majd bennük valami használhatót, vagy elcsesszük az egész napot a semmiért. Persze a mi munkánk sokszor pontosan erről szól. Látszólag rengeteg idő telik el, mégsem jutunk semmire, de valójában apró morzsákból építkezünk, hátrahagyott jelekből, amiket elsőre nem veszünk észre. Néha másodszorra sem. Néha a napszak nem megfelelő, néha fáradtabbak vagyunk, az agyunk kevésbé képes a koncentrálásra. Van úgy, hogy váratlanul jön szembe valami olyasmi, amit korábban nem vettünk észre, ami felett vagy mi, vagy azok akik az anyagot összeállították elsiklottak. Nem véletlen a mondás, hogy több szem többet lát, bár néha annak a több szemnek is többször kell átnéznie valamit, hogy eredményre jusson.
Most pedig pontosan ez történik, méghozzá Mattson az aki végül talál valamit. Valami olyasmit, amit megragadunk, mint valami sárból kikandikáló madzagot, és jól meghúzzuk, még több felszínre bukkan, és elvezet bennünket valami sokkal nagyobbhoz és fontosabbhoz. Eleinte nem szólok közbe, amíg az eszmefuttatása végére ér, ám azt követően én magam is belevetem az információ más szögből való felmérésébe.
- Abszolút egyetértünk. De….okés, vannak bizonyos hivatások, ahol az egzisztenciaváltás érthető, és megmagyarázható. De nem itt. Ez a fickó hosszú éveket töltött egy bizonyos kutatási területtel, majd hirtelen váltott. Ha fordítva lenne, még látnék benne rációt. De itt nem csupán erről van szó, hanem valamiféle...hát nem is tudom hogy fogalmazzam meg neked.- keresem a szavakat, és törökülésbe tornázva magam kezdek magyarázatba. Még a kezeimmel is hadonászok.
- Szóval adott valaki, aki kémiával foglalkozik, olyan terület, ami elsősorban a tudományhoz kapcsolódik. Még publikált is bizonyos témákban. Aztán hopp….művészettörténész lesz belőle. Nagyjából olyan hihető, mint amikor egy buddhista azt mondja egyszer élünk.- sommázom végül, és továbbra sem hinném, hogy itt egyszerűen olyasmiről van szó, amikor egy zsaru, talán kissé belefáradva abba, amit nap nap után csinál, meg talán a fizetésével sem megelégedve más hivatást választ magának.
- Egyet értünk. Mindenképpen fel kell keresni mindkét egyetemet, és a professzort is elő kell szedni ismét, hogy hol volt pontosan abban az öt évben. Viszont arra fel kell készülni, hogy ha nekitámadunk, akkor öt percen belül ügyvédért fog rikácsolni. Okosan kell csinálni. Ha semmi konkrétum nincs a kezünkben, nyugodtan mondhatja, hogy csak akkor nyilatkozik arról a bizonyos kiesett időről, ha bármivel gyanusítjuk. És tudjuk, hogy ehhez joga van. Ehhííííí, de utálom a jogban ezt a szarságot.- fintorodtam el kelletlenül, mert tény, hogy sok helyzetben valóban megilleti az embert a személyes életének a védelme, amelyet nem akar és nem is köteles mások orrára kötni, de bizonyos esetekben az efféle titkolózás több mint gyanús.
Felkapom a fejem, amikor Brian feláll az ágyról. Ekkor realizálom magamban, hogy valamikor a nagy olvasás közben felkapcsolta a lámpát is, de bevallom töredelmesen meg nem tudom mondani, hogy mikor öregedett így ránk a nap. Azt sem, hogy hány órája görnyedünk az akták felett, amelyek jórészét szétpakoltuk a hálószobájában, ahol most alig van egy kevés talpalatnyi hely a közlekedésre.
- Ó ne! Azt ne tedd! Nem büntethetsz azzal, hogy az agyvelődet vakarjam a hálószobád faláról, meg erről a csodás ágyneműről.- emelem magam elé védekezőn a kezem, miközben felállva az ágyról megmozgatom elmacskásodott végtagjaimat.
- Jó hosszú bizony. Ha ez némiképp vigasztal, jó ideje nem töltöttem egy férfival együtt ennyi időt a lakásán. - teszem hozzá én is a magam részét, majd elkezdem összepakolni az aktákat, és pár iratot összerendezve nézek vissza rá a vállam felett.
- Kéretni magam, mikor pizzáról beszélsz? Hát hülye vagyok, esetleg a magam ellensége? Dehogy kéretem, és még jó, hogy a vendéged vagyok. Itt voltam egész nap. Cserébe viszont jövök neked egy isteni habos fánkkal holnap reggel. Olyan helyem van ahonnan beszerzem….te….minőségi….magnifico!- csippentem össze a hüvelyk és mutatóujjam, és olaszokat megszégyenítő átéléssel cuppantok rá, majd lendítem előre dobást imitálva.
- Pepe, a cukrász keveset beszél angolul, olaszul viszont megállás nélkül. Cserébe viszont olyan süteményeket süt, hogy már csak a látványától felszedek a seggemre vagy egy kilót. Ühm, amúgy sonkásat és szalámisat vegyesen és egy kicsivel több parmezánnal, ha lehet.- rakok odébb még egy köteg aktát, amikor a beszólása elér, meg a vállamat is a barátiasnak szánt bökése. Rántok egyet rajta, majd nevetve adom vissza.Ökölbe szorítom a kezem, és párat beleboxolok a vállába.Inkább tényleg csak valamiféle feszkólevezetés gyanánt, meg talán kicsit oldva a fáradtság okozta kedvetlen hangulatomat.
- Mi az, hogy eleget bámultál? Miért nem húztál rögtön papírzacskót a fejemre?- egy, kettő, három, négy sorozat egymás után a vállába. Ez az amit meglepetésszerűen végig tudok vinni. És bele mennék egy kis adok-kapokba is, ha ha nem botlanék meg az egyik földön heverő gyűrűs mappába, miközben elszántan “harcolok”. Ennek egyenes következményeként zúgok bele a karjába, majd a lendület visz mindkettőnket tovább, és vagy a falnak esünk úgy, hogy ő háttal, én meg előlről a mellkasának zuhanva, vagy a földre esik ő, én meg gyakorlatilag mozgó teherként rá. Bármelyik is történik, belőlem gyakorlatilag felocsúdva egy fél perces sokkból egy hatalmas, és szívből jövő karcos röhögés szakad ki, amit még csak meg sem próbálok visszafogni.

Brian & Cheryl

Vannak akiket tenyerén hordoz az élet. Bármibe kezdenek, bármit is próbálnak elérni szinte úgy mennek át az élet buktatóin, mint kés a vajon. Számukra szinte születésüktől fogva elrendeltetett a siker vagy éppen az, hogy ne érezzék meg egy helyzetben sem a küzdelem igazi súlyát. Ők azok, akik képtelenek később együttérezni másokkal, akiknek mindenért duplán kell megküzdeniük. A szüleim halálával számomra szinte egyértelmű volt, hogy melyik kategóriát fogom erősíteni. Bár anyám húga magához vett és tisztességgel felnevelt, egész életemben nélkülöznöm kellett a szülői szeretetet. Amit a nénikém sosem tudott igazán megadni. Ő kemény, és karakán, szigorú asszony volt, aki saját elhatározásából nem ment soha férjhez és gyereket sem akart soha. Erre megkapott engem. Tisztelettudó voltam, és a magam módján talán szófogadó is, egészen a kamaszkor beköszöntéig. Mégis mindig is éreztem, hogy csupán a szükség az ami bennünket összetart, semmint a valódi család érzése. Később az életem során azt vettem észre, hogy bár szépen haladtam előre a tanulmányaimban, hogy kimagasló intelligenciával és probléma megoldó képességgel, remek logikával voltam megáldva, mégis mindenhol bizonyítanom kellett. Hogy ott a helyem, hogy igenis meg tudom csinálni. Ez a bizonyítási kényszer pedig valahogy átrágta magát a magánéletemre, és azt hiszem ez volt a legnagyobb oka annak, hogy rendre és sorra buktak be a kapcsolataim. A munka, vagy éppen a hivatás, az, hogy helytálljak számomra majdhogynem létkérdés volt. Pedig semmi mást nem kellett volna tennem, csak elfogadni, hogy jó vagyok. Elég jó vagyok. Leginkább magamnak.
Az igazság az, hogy régen éreztem ennyire otthonosan magam munka közben. Mondjuk nem sűrűn találkoztam még olyan kollégával, aki hazaviszi az aktákat, függetlenül attól, hogy éppen a főnök engedélyezte avagy sem. Igaz Mattson esetében alaphelyzetben is megkockáztattam volna egy tizest arra vonatkozóan, hogy Gottstein nemhogy engedélyt nem adott erre, de még csak sejteni sem sejti. Nekem viszont kifejezetten imponál ez a merészség, bár gyanítom, hogy amikor erre az elhatározásra jutott még nem volt képben, hogy társat kap a személyemben, az meg főleg nem, hogy feljövök egy egész napra a lakására.
Fogalmam sincs, hogy hol ment el velünk ennyire az idő. Észrevétlen volt, mert az esetek többségében bele voltunk merülve az iratokba, amelyeket néha kicseréltünk, néha hosszú percekre, de akár fél órákra is hallgatásba burkolóztunk, és csupán néha pillantottunk fel a papírok mögül, mintegy konstatálva, hogy a másik még ott van velünk.Nyomok után kutattunk, és úgy tűnik már az jó hatással volt ránk, hogy a másik ott volt, mert Mattson rábukkant valamire, amiből szépen lassan bontakozott ki sok más egyéb információ, amiket korábban gyakorlatilag észre is alig vettek.
Az este váratlanul ért, amikor felpillantottam, pedig már jó ideje lámpafénynél bújtuk a papírokat. A lelkesedés eddig vitt magával, amikor egyik gondolatunkat fűztük át a másikba. Furcsa összhang lett közöttünk, amin azt hiszem egy pillanatra meg is lepődtem. Tekintve, hogy a nap elején, amikor kiderült, hogy egymás partnerei leszünk ebben a nyomozásban majdhogynem képesek lettünk volna megfojtani a másikat egy kanál vízben. Persze mondhatom, hogy csupán azért alakulhatott ez így, mert mindketten maximalisták vagyunk, és az ügy megoldása érdekében képesek leszünk félretenni azt a vágyunkat, hogy egyedül dolgozhassunk. De van itt más is. Kifejezetten jól esik, hogy nem otthon kell ülnöm egyedül, azon meditálva, hogy mihez kezdjek magammal másnap reggelig. Nincs igazán hobbim, hacsak nem számítjuk bele, hogy időnként megfordulok egy Flashdance nevű helyen Brooklyn egy tűzfalakkal határolt mellékutcájában. Nem tud róla az örsön senki, és nem is akarom nagy dobra verni, mert csupán egy hónapja kezdődött nálam ez az egész. Véletlenül tévedtem oda, nem is nagyon akartam maradni, de valahogy magához vonzott a helyből áradó izgalmas légkör, az emberek akik a táncban fejeznek ki mindent. Nem illik hozzám, gondoltam, és nevettem amikor az egyik táncoktató a kezét nyújtotta felém, azt mondván, hogy ha egy tánc után is menni akarok nem fog marasztalni. Nem is kellett. Maradni akartam. Azóta visszajárok, bár nem állítanám, hogy rendszeresen. Ugyanakkor rengeteget segít. Leginkább ledobálni magamról a feszes és még mindig elég erőteljesen jelenlévő távolságtartást az emberektől. Fogalmam sincs, hogy jól táncolok vagy sem, de szeretem csinálni.
A fáradtság a halántékomban lüktet, amely akkor kezd csillapodni, amikor felállok, hogy kicsit megmozgassam a végtagjaimat.
- Pepe. Így hívják. Nem egy komplex név.- jelentem ki vigyorogva, majd bólogatok, mintegy megerősítéseként annak, hogy holnap egy doboz fánkkal fogunk beállítani az örsre.
- Fél tucat fér egy dobozba, szóval majd vegyesen kérjük. Csodálkozom amúgy, hogy még nem hallottál róla. A fél banda onnan szerzi be. Péntekenként olyan fánk illat lengi be az összes osztályt, mintha egy pékségben ülnél, nem a rendőrségen.
Emlékszem az első ilyen jellegű élményre. Meglehetősen szürreális látvány lehettem, mert a fahéj illatától úgy lázba jöttem, hogy fél órán keresztül szimatoltam, hogy honnan jöhet, mire rádöbbentem, hogy tulajdonképpen mindenhonnan.
Valószínű a fáradtság, a korábbi órák folyamatos koncentrálása az iratokra, meg úgy alapvetően az egész napra jellemző komoly és megterhelő agymunka az oka, hogy Mattson könnyed, inkább csak barátinak szánt apró kis karütögetését felhívásnak veszem és úgy vélem remek ötlet belemenni valamiféle fizikai adok-kapok játékba. Helyette egy elég érdekes és majdhogynem kellemetlen helyzetbe sikerül sodorni magunkat. Szó szerint. Ugyanis amikor megbotlom, és Brian karja után kapok, a lendületem mindkettőnket visz magával. Először őt a hátára, majd engem rá. Az első döbbenetet követően kitör belőlem a röhögés, amelyet leplezni sem akarok, de még csak visszafogni sem. Ez pedig erősödik, és kiteljesedik Mattson beszólását követően.
- És melyiket szereted? Ha te vagy felül vagy ha rajtad vannak? Csak mert legközelebb akkor módosítok a koreográfián.- jegyzem meg még mindig röhögve, igyekezve hozzá hasonlóan egy kicsit sikamlós, pikírt humorral elfedni azt, hogy mindentől függetlenül ez az egész rém kellemetlen a számomra. Nem egyszerű lemászni róla, mert az esés következtében jobban összegabalyodtak a végtagjaink, mintha egy szabályok nélküli twistert játszottunk volna kicsit már betintázva. Igyekszem a ruházatomat, és a hajamat is elfogadható állapotba hozni, miközben a társam láthatóan még azzal van elfoglalva, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy jól megrajzolt kérdőjel.
- Rosszabb? Annál, hogy a társad gyakorlat úgy lerohan, mint a Sandy hurrikán a Central Parkot? - vonom fel kérdőn, még mindig vigyorgva a szemöldököm, miközben éppen a melltartóm pántját igyekszem helyreigazgatni. Brian pedig mesélni kezd. Először csak a vigyor szélesedik az arcomon, majd amikor megerősítésként rám néz, bólogatva jelzek, hogy igen, el tudom képzelni milyen tag jöhetett be, az esztétikus kis  masszőrlány helyett.
- Túl nagyok az igényeid Mattson, az a te bajod.- szúrom közbe komolyra vett arckifejezéssel, amely aztán átvált egy prüszkölős nevetésbe. Hagyom, hogy folytassa, melynek végére gyakorlatilag már hahotázom, méghozzá cseppet sem visszafogottan, legfőképp nem nőiesen.
- ...éééés….és miközben csapkodott a nyírfavesszővel….fejhangon azt sikongatta, hogy rossz fiú….rossz fiú voltál. Büntetést érdemelsz. Jesszusssss…..- még mindig nevettem, levegő után kapkodva, mert elképzeltem amint Mattson próbál magához térni abból a sokkból, hogy gyakorlatilag elhasznált gyurmát csinált a viking bajszos a testéből, és feldolgozni azt, hogy mindezt egy erős, szőrös férfikéz tette vele. Én pompásan szórakoztam a történeten.
- Hogy aggódnék már! Hát  a nyomába sem érhetek Mr Ragnarnak. Nem mellesleg momentán a nyírfavessző csokrom sincs nálam, de ígérem, hogy ha igényed van rá, legközelebb bepótolhatjuk. Megcsapkodlak én vele. Összetekerlek mint egy sushi-t és letámasztalak fél órára az erkélyre.- röhögök még mindig, bár értékelem a sztorit Mattson részéről. Egy ilyet az ember nem oszt meg bárkivel. A konyha felé indulunk, és ekkor kezd bennem csillapodni a korábbi nagy viháncolás.
Leülünk az asztalhoz egymással szemben, és magam előtt összefűzöm az ujjaimat, pont úgy, mintha imádkozáshoz készülődnék. Szusszanok egyet, és egy ideig roppant fontosnak gondolom tanulmányozni a konyhabútort. Aztán a tarkóm környékén valamiféle bizsergető érzés születik meg, mely nyomán a fejem fordítom, éppen abban a pillanatban, amikor ő is felém néz. Ott ülünk egymással szemben, egy fél karnyújtásnyira, és a csend szépen lassan kezd kínossá válni. A torkom kiszárad, mintha egy vattapamacs lenne benne, és megakadályozná, hogy kinyissam a számat. Csak figyelem a velem szemben ülő Mattsont, és azt hiszem a nap folyamán nem először állapítom meg, bár most mindenféle pofátlan humorgondolattól mentesen, hogy kifejezetten vonzónak találom a markáns vonásait, amely mögött mégis van valami könnyed szelídség. Nem tudom megmagyarázni. Észbontóan erőteljes kettősség amit érzek felőle, és ez hatással van rám. A csendben ez még erőteljesebb. Az ujjai lassú ritmussal kopognak az asztallapon, és csupán egy pár másodpercig nézek rájuk, majd újra vissza rá. Mikor felteszi a kérdést, megtörve ezzel a különös és majdhogynem semmiből születő pillanatot először el sem jut hozzám a kérdése. Kell egy kis idő, mire aztán megrázom a fejem, és pislogok néhányat.
- Hogy mit? Jah….nem. Mármint nem….nem tudom. Mehetünk együtt is. Vagy akár később is összefuthatunk….vagy…- nem igazán megy összefűzni a gondolataimat, így aztán félbehagyom. Lehunyom a szemeimet, veszek egy mély lélegzetet, majd amikor újfent kinyitom és ránézek, némiképp már összeszedettebb vagyok. Visszacsempészem a hangomba a korábban rám jellemző könnyedséget is.
- Társak vagyunk, nem? Hát milyen társ lennék ha hagynám, hogy egyedül cibálgasd az oroszlán bajszát? Szóval bemegyek veled és együtt cibálgatjuk. Plusz segítek visszacsempészni az aktákat. Mielőtt még a szívedhez nőnek és nem akarnál tőlük megszabadulni.- teszem hozzá még, aztán hunyorogva nézek rá, majd a pillantásom levezetem a nyaka környékére. Mintha lenne ott valami….gondolom az eséskor egy szösz vagy esetleg más...a szőnyegből egy rojt, nem tudom. Megemelkedem ülő helyzetből, és elől megtámaszkodva az alkaromon áthajolok az asztallapon. A kezemmel felé nyúlok.
- Nyugi….csak van ott valami a nyakadnál…..gondolom az előbb ahogy rád estem a szőnyegen….- közel kerülök hozzá. Az orromat megcsapja az arcvíz illata, amely keveredik a korábban elfogyasztott kávék keserű aromájával. A megkeményedő vonásai az arcának, azok a különleges ráncok a homlokán, amelyek nevetéskor és gondolkodástól még hangsúlyosabbak. Íriszem ide-oda cikáznak rajta, a kezem megáll valahol a nyakának jobb ívén. Ujjbegyeim a bőréhez érnek. Éppen csak érintés, de számomra olyan mintha alig érzékelhető kisülés lett volna. Mint amikor az ember műszálas ruhában csúszik le a műanyag csúszdán gyerekkorában.
Aztán az agyam tökéletesen elveszíti a kapcsolatát a józansággal, vagy úgy alapvetően bármivel. Fogalmam sincs mi okozza vagy mi irányítja a következő cselekedetem, de az arcom közeledni kezd hozzá. Önkéntelenül nyalom végig az alsó ajkam, a csók előszele szinte már ott toporzékol a bőröm alatt…..meg akarom tenni….nem akarom, egyáltalán nem! Józanságom utolsó bástyái sorra buknak el. Mégis mi a fenét művelek? A kérdés ott lüktet, de nem törődöm vele. Először az alsó ajkam ér hozzá, az övéhez, aztán a felső is. Tétovázó, bizonytalan érintés ez, hogy aztán ha nem tol el magától, vagy nem húzza hátra a fejét, elmélyítem a csókot. Ajkai között török utat, hogy a levegővel sem foglalkozva, szinte beleolvadjak mint egy kívánt és oly régóta vágyott hűvös gyümölcsfagylalt. A nyakánál lévő kezem hátrasiklik a tarkójára, hogy úgy húzzam hozzá magam még közelebb.
Nem tudom mennyi idő telhet el így, csak azt tudom, hogy a bénító valóság, és az agyamból végre felszínre engedett tiltakozás hirtelen eltaszítson tőle. Mintha parazsat csókolnék úgy kapom vissza magam, de ahelyett, hogy leülnék, felpattanok az asztaltól, és a falig hátrálok. Elképedve nézek rá.
- Sajnálom….nézd ez….erre nem tudok magyarázatot….figyelj Mattson….kicsit össze vagyok mostanság zavarodva a magánéletemben és…..pokolian sajnálom. Ez….ígérem ez nem fog még egyszer….én nem akarom keverni a munkát és a…..szóval sajnálom.- magyarázom miközben olyan veszettül bámulom az előbb még csókolt ajkát. Mégis mi a fene ütött belém?

Brian & Cheryl

A merészség a bátrak erénye, tartja a régi mondás, amely azt hiszem az én esetemben nem állja meg teljes mértékben a helyét. Nem azzal van a probléma, hogy ne lennék merész, sokkal inkább, hogy sosem voltam igazán bátor. Merész de megfontolt, aki csak akkor megy fejjel a falnak, ha biztos lehet benne, hogy nem fogja magát összetörni. Mindig is kicsit biztonsági játékos voltam, aki maga miatt soha nem kockáztatott. Más miatt többször is. Persze nem állítom, hogy ez minden esetben kifizetődő volt, hiszen sokszor éppen a töketlenkedés, vagy a túlzott óvatosság vezetett oda, hogy majdnem későn léptem, majdnem későn tettem meg azt amit jóval korábban meg tudtam volna tenni, ha elég bátor vagyok hozzá. Aztán persze próbáltam ezen változtatni, aminek meg az lett a következménye, hogy egy átgondolatlan döntés miatt majdnem emberek haltak meg miattam. Noha ez nem következett be, mégis a mi lett volna ha érzése folyamatosan ott volt bennem, és nagyon nehezen voltam képes túllépni rajta. Néha azok a dolgok is kisértenek, és kétségek közé taszítanak, lelkiismeret furdalást okoznak akár hosszú hónapokra is, amelyek végül mégsem történtek meg.
Valahol megérdemlem azt, hogy egy időre száműztek, azt azonban nem tudom elfogadni, hogy ez ilyen hosszú idő. Persze nem mondanám, hogy túl sok dolog kötne Washingtonhoz, pedig istenemre már nagyon szeretnék valamihez úgy igazán ragaszkodni! A nénikém már tíz éve meghalt, és rajta kívül nem volt senkim. Egy kissé viharvert Ford Crown Victoria maradt utána, amely nyomokban még tartalmazza az eredeti rozsdavörös festést. Inkább csak az emléke miatt tartottam meg, és mert a washingtoni kisfőnök szerint egy hetvenhetes modell talán ér még valamit a piacon. Lehet kezdeni kellene vele valamit, de egyelőre a garázsban áll. Két éve meg sem járattam.Maradt még utána egy ház, közepes méretű előkerttel és diszkréten gondozott pázsittal a külváros és a kertváros találkozásánál, egy közepesen biztonságos környéken, ahol felnőttem. Két éve csak egy bejárónő aki megfordul benne, mert kiadni valahogy nem volt szívem. Rengeteg holmi lapul a padláson, ott van a nénikém több száz darabos bakelit gyűjteménye a nappaliban, amivel fogalmam sincs még mihez kezdjek. A tíz év alatt csupán a ruháit és egyéb mindennapi dolgait selejteztem ki. Minden más csupán egy másik helyre került a házon belül, de megválni nem volt szívem tőle. Bár a nénikém sosem mutatta ki igazán a szeretetét, és valójában úgy hiszem pusztán a nővére iránti tisztelet miatt nevelt fel, ezért mégis hálával tartozom neki. Számtalan dolog úgy hiszem jóval nagyobb prioritást élvezett az életében nálam, és ilyen volt a lemezgyűjteménye is többek között. Sosem engedte, hogy hozzányúljak, igaz amikor nem volt otthon rengeteget hallgattam őket. A zenei ízlésem alakulásában úgy hiszem elég komoly szerepet játszott a késő ötvenes évek és a teljes hatvanas évek egész arzenálja.
Azt hiszem ahhoz is kell valamiféle bátorság, hogy az ember képes legyen ne csupán lélekben, de mindenféle módon lezárni a múltját. Én erre nem vagyok képes. Sokáig, hosszú évekig tudok magamban hurcolni egy sérelmet, amit már régen el kellett volna engedni, én meg úgy ragaszkodom hozzá mint kutya a gumicsonthoz. Nem csoda hát, hogy a magánéletem számtalan sikertelensége miatt is a munkában próbálok kiteljesedni, és igyekszem ha egy mód van rá a kettőt élesen elválasztani egymástól. Eddig mindig sikerült. Mindig higgadt és megfontolt tudtam maradni, mindig tudtam, hogy az adott partnerségben hol van a helyem, és tudtam azt is, hogy meddig terjednek a határaink. Férfi kollégákat illetően, hiszen még egyszer sem fordult elő, hogy egy másik nővel kellett együtt dolgoznom. Tudtam azt is, hogy az adott ügyben a társam lesz számomra a legfontosabb ember, hogy óhatatlan, hogy az együtt töltött idő alatt ne alakuljon ki valamiféle érzelmi kötelék, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ez pusztán a helyzetnek szól. Annak, hogy az ember igyekezzen a felszínen maradni, hogy ragaszkodni tudjon, el ne sodorja magával az ügy mocska, mint valami letehetetlen hordalékot. A társam volt a kapaszkodó, ahogy én neki. Onnantól azonban, hogy az ügyet lezártuk, teljesen mindegy, hogy sikerrel vagy anélkül, kiléptünk a közös érzelmi buborékból. Megtanuljuk ezt a helyén kezelni, ahogy én is megtanultam.
Mattson és én, bár az elején nem mozgunk egy hullámhosszon, láthatóan az első pillanatokban szabadulni akarnánk a másiktól, szépen lassan tökéletesen lebontogatjuk az összes ellenérzésünket. Lehet mondjuk köze ehhez annak, hogy nem egy iratraktár tompa fényénél görnyedve bogarásszuk az aktákat, isszuk a rémes rendőrségi automatás kávét, amiről még nem tudtam eldönteni, hogy zaccból főzik alapból, vagy újrahasznosított tehéntrágyából. Itt egészen más. Meghittebb és otthonosabb, aminek következtében én magam is kezdem kicsit felszabadultabban érezni magam. Megnevettet. Ez valami olyasmi amivel elmondhatom, hogy velem kapcsolatban kevesen képesek. Nem állítom, hogy a brooklyn-i fakabátoknak rémes és csapnivaló humoruk lenne, sőt valóban egyik vagy másik ember humora meglehetősen halálos….de nem sokan hallottak engem úgy hahotázni, olyan jókedvűen és felszabadultan, térdet csapkodva, ahogyan Mattson történetét hallgatva teszem. Nem csak azért mert elképzeltem az egész jelenetet, hanem azon mennyire méltatlankodva fogadja a határtalan jókedvemet.
Közel tíz órával, két éhesre üresedett gyomorral, számtalan méreg erős, de amúgy isteni kávéval később azonban a konyha asztalnál ülve kicsit mintha megfagyna közöttünk a levegő. Nézem Mattsont magammal szemben és arra gondolok, hogy itt van ez a pasas, aki a nap elején gyakorlatilag pillanatok alatt fel tudott húzni, és ezen képességét még most is erőteljesen elő tudja hozni. Aki mégis tökéletes társnak bizonyult egy kiadós, és egymást nem kímélő szópárbajban. Aki majdhogynem ugyanazokat a zenéket szereti amit én, és akinek hozzám hasonlóan egész elviselhető hangja van amikor énekel. Még akkor is ha ezzel kapcsolatban sokkal inkább beszólogattam neki. Ahogy ő is nekem. A társam, akivel több órán keresztül vadásztunk majdhogynem a lehetetlenre az akták között, akivel utána majdnem fél mondatokból megértettük egymást, és jutottunk közös nevezőre. A gondolataim elkalandoznak. Fáradt vagyok, agyilag majdhogynem teljesen lenullázódtam, és ha nem lennék olyan kegyetlenül éhes, most hívnék egy taxit és inkább hazamennék. Vagy itt fogok elaludni a széken. Elég kemény küzdelmet folytatok a fáradtság, az éhség és egy különös, harmadik, majdhogynem a semmiből érkező érzést illetően. Elveszek a vonásaiban, és mire észbe kapok már kérdez tőlem. A maga könnyed stílusában, amire eleinte nehezen találom a hasonló válaszadási formámat. Kell egy fél perc, hogy összeszedjem kusza és elég távol kalandozó gondolataimat.
- Mattson, lehet, hogy többször vagy kiborító, semmint vonzó, ettől függetlenül valóban: társak vagyunk. Egy mindenkiért, mindenki értem….persze.- hirtelen és széles vigyor villant meg az arcomon, amelybe mégis belevegyül egy csöpp fáradt árnyék, és a korábbi furcsa, elmélázó pillantásom maradványa.
Aztán…..
Az első gondolatom valóban annak a szösznek az eltávolítása volt. Aztán amikor hozzáértem a bőréhez hirtelen elszabadult bennem minden. Mintha leoltották volna a lámpát a józanságom utolsó kis fénysugarát, ami még képes volt egy egész percig visszatartani, hogy megtegyem azt, amire az őrület és ki tudja még milyen hátsó, tudat alatti gondolat sarkallt.Akartam azt a csókot, csak nem tudtam, hogy szabad ezt nekem akarni? Pontosabban tudtam, hogy nem szabad, mégis képtelen voltam nem megtenni. Fogalmam sincs, hogy mikor tértem volna észhez először, ha Brian nem utasítja el a csókomat az első döbbenete jeleként. Éreztem, hogy szinte arcul csap a testének kijózanító merevsége. Mozdulatlanná dermedve hagyta, hogy megtegyem, amire azt hiszem nem számított. Én sem. És még csak egy normális, ésszerűen elfogadható, logikus magyarázattal sem tudok szolgálni neki. Elhátrálva, távolságot felvéve tőle próbálok valamiféle hiteltelen mondamázolmányt összehozni, de azt hiszem ha fordított esetben hallanám ugyanezt, valószínű erőteljesen és nagyítóval kellene keresnem benne bármiféle összefüggést.
Hálásan sóhajtok egyet és hunyom le a szemeimet, amikor meghallom az életmentő csengőt. Végre valahára leülök az asztalhoz, és mozdulatlanul, magam elé meredve várom vissza. Össze kellene vakarnom az agyamat, mert kezd a fáradtság és az önkontroll lassú elhalása eluralkodni rajtam.A pizza illata már az orromat csiklandozza és felemelem a fejem, amikor Mattson belép a konyhába a két dobozzal. Nem szólalok még meg. Elvégre én elmondtam, hogy sajnálom, és ettől többet jelen pillanatban nem tudok kipréselni magamból ha akarok sem. Nehéz állni a tekintetét mindazok fényében, hogy alig tíz perccel korábban olyan veszedelmesen közel voltunk egymáshoz, de felnőtt emberek vagyunk, és azt hiszem jó zsaruk is egyben akik már nem először élnek át meredek helyzetet. Igaz ez most egészen más. Ez sokkal veszélyesebb. Csak figyelem őt miközben beszél, és nem vágok közbe, csak elhúzom a számat és bólintok, amikor arról magyaráz, hogy tudom, hogy miért nem szabad ennek többé megtörténni.
- Tudom. Ez valami olyasmi amit az ember agya tévesen értelmez. Érzelmileg egy elég kemény időszak van mögöttem. Most meg itt voltunk….a lakásodon, és hozzáértem a nyakadhoz és….komolyan nem tudom hogy kapcsolt le az agyam. -emelem meg a kezem, a levegőben legyezve, mutatva ezzel az értetlenségemet.
- De ahogy mondtam, és ahogy te is mondtad, vannak szabályok és határok. Ez egyszer megtörtént, de biztosíthatlak, hogy többet nem fog.- magyarázom immáron a hátának, mivel időközben elfordul, hogy a konyhaszekrényből tányérokat vegyen elő.
- De ha fel mered hozni bármilyen formában, esküszöm, hogy pofánváglak.- mikor megfordul már én is összeszedettebb vagyok, sőt fenyegetően ingatom felé az ujjam, bár érezheti, hogy ennek csupán egy része komoly. A szemeim mosolyognak immáron. Próbálok túllendülni az ostoba húzásomon, ami nem mondom, hogy egyszerű.Mintha nem lenne, vagy nem lett volna elég gondom, és mintha Mattsonnak is minden olyan fenemód egyszerű és tökéletes lett volna, jöttem még én is ezzel.
Megkapom végre én is a tányéromat, és két szelet pizzát mindjárt rá is halmozok. Jóízűen gyűrök be egy jókora darabot, és rágcsálni kezdem. Szemeim lehunyva, élvezettel adózom az íz orgiának.
- Uhmm….viszont te vagy az első pasi az életemben, aki tisztességes helyről mennyei pizzát tud rendelni. Megtartalak.- nyitom ki a szemeim és mosolyogva nyúlok a következő falatért. Nem rugózhatok egész idő alatt, amit még Mattson lakásán vagyok azon, hogy mekkora kretén voltam azzal a csókkal. Mégis mi a fenét akartam vele elérni? És egyáltalán hogy gondolhattam, hogy ő egyáltalán akarná? Mondjuk nem is hiszem, hogy ez a része megfordult volna a fejemben bármiféle módon.
- Amúgy….állítottam én olyat, hogy utállak? Fekúrtad az agyam, ez tény, de ettől még nem foglak utálni. Igaz még attól is távol állunk, hogy bírjalak. Viszont közelebb állsz hozzá. A kávé és a pizza sokat nyom a latba. A felajánlott vendégágy tovább fokozza, igaz a teknőcös ágynemű elég illúzióromboló, de mondjuk, hogy szintre hozta a zenei ízlésed. Ja. Mindent összevetve a bírlak kategóriát erősíted az első tíz óra alapján.- bólogattam, miközben tovább falatoztam a pizzát. Két szeletet gond nélkül tüntettem el. Tényleg ennyire éhes voltam? Nos, úgy tűnik tényleg.
A jóllakottság első hullámának érzésével sóhajtottam egy nagyot, és feltoltam magam az asztaltól.
- Használhatnám a fürdőszobát? Kicsit felfrissíteném az arcomat, mielőtt szétfolyik a fáradtságtól.- meg a korábbi vörösségtől, tettem még hozzá magamban, majd egy papírtörlő után nyúltam a pulton, hogy megtöröljem benne a kezem. Ha Brian megmutatta, hogy merre találom a fürdőt el is indultam, és amikor beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót. Megnyitva a csapot átmostam párszor az arcom, és bevizeztem kicsit a hajamat is, amit a legyezővé nyitott ujjaimmal még át is simítottam. Elég ramatyul festek. Fáradtan roskadok le a kád előtti szőnyegre, és a felhúzott lábaimon pihentettem az alkaromat. Fejem lenyaklik a vállaim közé. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Próbálom magam összeszedni. Aztán úgy csukott szemmel emelem fel a fejem és hagyom hátrahajlani a kádra. A hűvös porcelán, meg a fürdőben uralkodó kellemes, finom meleg, az illatok egészen magukkal ragadnak. Végül alig tíz percen belül ott helyben elalszom Mattson megnyugtató fürdőszobájában. Azt hiszem mák, hogy nem zártam magamra az ajtót.