Nem vagyok az a fajta srác, aki könnyedén kezdeményezne bizonyos kapcsolatok kialakításában. Valójában azért kezdtem el könyvtárba járni, mert Tiffany ragaszkodott ahhoz, hogy javítanunk kell a jegyeimen, meg találnom kell magamnak egy álmot. Szerinte nem lehetek örökké gimnazista és hiába utálom a változásokat, el kell fogadnom azt, hogy az életem előre halad. Nem állhatok meg a világmindenség közepén egyedül, mert elsodornak.
Jöhettem volna azzal neki, hogy tökéletesen megfelelt nekem az a tény, hogy életem végéig az éttermükben dolgozzak, de ezt ő már azelőtt elvetette, hogy befejeztem volna a mondatot. Szerinte a testem – már ne is haragudjak – nem alkalmas arra, hogy fizikai munkát végezzek. Hiába nőttem viszonylag magasra – már, ha az állapotomhoz képest az a 178 centi, amivel rendelkezem annak számít – az anyukája szerint a karjaim olyanok, mint a spagettik, a lábaim meg még az evőpálcikák szintjét sem érik el. Nem tehettem róla, nem voltam nagy étkű gyerek, meg amúgy sem híztam túl sokat. Jól esett az aggodalmuk, ha már anyámtól hasonlót sosem kaptam, de ettől függetlenül kényelmetlennek találtam a rám irányuló figyelmet. Nem akartam magamnak álmot, egy jobb életről gondolkozni, mivel ennek a megvalósulási esélye egyszerűen nulla volt. Összesen öt percig tudtam figyelni arra, hogy a legjobb barátom mit magyaráz nekem a kovalens kötésekről, vagy éppenséggel a tököm sem tudja milyen matekfeladatról, máris firkálni kezdtem. Nyilvánvalóan el lett véve a ceruzám, emiatt már a füzetemben található papírok szélét kezdtem el kicsipkézni az ujjaimmal. Tiffany mindezt megunta és elment két kávéért. Sosem volt jó a koncentrációm, mivel nem érdekelt az iskola túlzottan. Nem szerettem olvasni, csak a képregényekért – leginkább mangákért – voltam oda. Nem tartom magam kivételesen okos fiúnak, de az élethez van némi eszem. Ettől függetlenül szeretek meghúzódni a háttérben és inkább a környezetemre összpontosítani, nem pedig magamra.
Egy ilyen alkalommal pillantottam meg először Őt. Hazugság lenne azt állítani, hogy így kezdődött el minden, az öntudatra ébredésem és társai, mert nem így volt. Ugyanakkor nem voltam egész életemben biztos abban, hogy a fiúkhoz – is – vonzódom. Magam sem tudom pontosan mit éreztem, ahogyan őt néztem, csak azt érzékeltem, hogy lejjebb hajolok az asztalunknál. Látni akartam a kezében tartott könyv címét, mert érdekelt, hogy mit olvas. Ezután több alkalommal is eljöttem ebbe a könyvtárba. A második látogatásom során nem volt itt, emiatt lassan napi szinten próbálkoztam meg az itteni tanulással, aminek mindig ugyanaz lett a vége: a füzetembe firkáltam, miközben egy képregény mögé bújva néztem… Már, ha itt volt.
A mai nap során nem dolgoztam, ezért korán érkeztem. Nem tudom miért döntöttem el pontosan, hogy most minden más lesz és odalépek hozzá, de kezdett egyre jobban nyomasztani a tény, hogy egy fiút sem merek megszólítani, akit nem ismerek… Pedig nem olyan nehéz ez, szimplán én vagyok túlságosan introvertált fiú ahhoz, hogy hasonlókkal próbálkozzak másoknál. Pont emiatt, mikor észrevettem, hogy ma ő is korán jött, az ajtóban kedvem lett volna visszafordulni és elrohanni a helyszínről. A lábaimat gyakorlatilag majdnem a nyakamba kaptam, miközben menekülőre fogtam volna, az arcom vörösebb volt, mint bármikor az eddigi életem folyamán… Tudtam, mert éreztem, közben pedig átkoztam azt, hogy gyakorlatilag a fal zavarba jönne attól a fehérségtől, amivel az én bőröm bírt. Mivel a mutatványom miatt sikerült majdnem mindent elejtenem, amit a kezemben tartottam, elég hangos robajjal érkeztem meg a helyre, ahol alapvetően nagyon is csendben kellene lenni. Sűrű elnézéskérések közepette ballagtam be végül a terembe. Hogy mi vett rá arra, hogy ne meneküljek el? Volt nálam kettő kávé, és egyiket sem öntöttem magamra, tehát ez volt a nagy esélyem, a jel. Kicsit sem éreztem magam magabiztosnak, ahogyan egyre fogyott a távolság köztem és az asztal között, ahol az a bizonyos fiú ült. Nem akartam én a zaklatója lenni, de már kellemetlenül éreztem magam, amiért mindig tudni akartam, hogy mit olvas, meg szomorúvá tett, ha nem láttam. Jobb ezen a ponton megszólítani, mielőtt tényleg teljesen begolyóznék.
- Szia – lehet, hogy életem hibáját követtem el, mert nagyon belemerült a könyvbe és most kizökkentettem belőle? Ha így is történt, legalább már nem úgy halok meg, hogy még egy dolgot felírhatok a hosszú listámra azok közül, amit nem mertem soha megtenni – Szabad melletted a hely?
Nem tudom miért éreztem annak szükségét, hogy ezt kihangsúlyozzam, mivel ülhettem volna vele szemben is, de… Már mindegy. Ha nemet mondott volna, akkor azt is elfogadom és nem ülök le. Csak akkor raktam le a kis pohártartót, amiben ott volt két kávé, amikor már engedélyt kaptam rá. A táskámat egy üres székre dobtam, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy most pontosan hogyan tovább lesz ez az egész.

740 szóban - ruha - remélem jól kijövünk majd  - Dreamcatcher - You and I - ☆