jelenleg egy mindenes kisboltban dolgozik napi hat órában, esténként heti párszor egy helyi moziban melózik - jegyet vagy popcornt árul és természetesen nagyon szépen mosolyog
Hobbi
meló, cigi, meló, még több cigi, a macskájával játszik otthon, a közösségi médián lóg vagy a könyvtárban lazul (még ha ezt sokan nehezen is hiszik el róla), néha pedig lopkod... mármint mi?
Csoport neve
Munkások
Jellem
August szabadszellemű, álmodozó, eleven kölyök volt; energetikus, nyughatatlan, büszke, de éppen annyira jólelkű, hogy szeressen mások segítségére sietni. Nehezen tudott nyugton maradni, makacs, önfejű módon olykor saját útját járta, elbarikádozva magát a többiektől, de mégis vágyott a törődésre. A szeretetre. A figyelemre. Arra, ami hat éves korában köddévált és amit sosem kapott vissza igazán, abban a formában, ahogy szüksége volt rá. Ha az élete máshogyan alakul, valószínűleg másfajta emberré vált volna. Talán az a nyers, gyerekkori ártatlanság, az a lágy szenvedély, amivel szemlélte a világot nem temetődött volna annyira mélyre - nem fedte volna el a keserű ön-és világgyűlölet és a túlélés állandó, fárasztó ösztöne, ami nyughatatlanságot öntött izmaiba és ami szkeptikussá tette a világ jóakaratával szemben. Minden oldalról a támadást keresi - miközben az egyetlen dolog, amire vágyik, az a biztonság -, elővigyázatos, számító és hitetlen, aki egyszerűen csak elvesztette a reményt a jóban. Kezeletlen depresszióját általában cigarettában tölti ki, enyhe ADHD-jét pedig folyton járó gondolatai és a múlni nehezen akaró hiányérzet jelzi. Megállíthatatlanul próbálja feltölteni valamivel az űrt magában; cigivel, alkohollal, bulikkal, vagy saját és a pillanatnyi helyzetek határait feszegetve. Nem nevezné magát kleptomániásnak, nem maga a lopás életi, az, hogy övé legyen valami, ami másé; sokkal inkább az adrenalin, a sikerélmény. Alapvetően lobbanékony személyiség, aki nehezen tartja magát kívül a bajból - nem ritkán keveredik összeszólalkodásba vagy kisebb bunyókba, ami miatt nem egyszer került már rács mögé, ha egyelőre nem is sokkal tovább, mint néhány óra. Nem kifejezetten nevezhető azonban meggondolatlannak; óh, gondolkodik ő, csupán egészen más szinteken helyezkednek el elvei, azzal a csillapíthatatlan, örökké habzó dühvel a szívében, amit anyja iránt érez, és ami gyökerestől formálta meg személyét kölyökkora óta. Ami a szívén, az a száján, mindenre van válasza és általában mindenből képes magát kidumálni, ha pedig nem beszél? Az az esetek nagy részében baljósabb jelző, mint az ellenkező állapot. De hiába az a tömény sötétség, a gyűlölet, a düh, az, hogy sehol nem érzi magát igazán otthon és hogy menekül és menekül és menekül, de sehol nem képes megvetni igazán a lábát és megérkezni? Valahol, valahol mélyen ott él még benne az a kisfiú, akit talán megpróbáltak kiírtani, talán épp ő maga is, nem is egyszer, de mindannyiszor sikertelen volt. Mert az az álmodozó, szeretetéhes kölyök ott lapul a boldogtalan felszín alatt, az apja történeteire várva, naivan kapaszkodva a remény foszladozó sugaraiba, hogy egy nap jobb lesz. Egy nap egészen biztosan jobb lesz. Egy nap talán talál valakit, aki képes újra biztonságot adni annak a kissrácnak. Aki mellett egyértelművé válhat, hogy August valójában sosem volt egy velejéig rohadt ember. Mert az a külső védelem - az mind félelem. Gyász. Elkeseredettség. Hiány. Elveszettség. Olyasmi, amit évekig cipelt magán és amelyet nem lesz képes levetkőzni valószínűleg sosem. Kérdés, hogy az itt-ott formálódott ellenségek, kellemetlen ismerősök elől menekül, vagy csak alapvetően az élet súlya elől; de gyakran költözik, nem veszi igazán komolyan az életet, nincsenek hosszútávú tervei, olyan melókból él, ami épp akad. Hajszínét egész gyakran váltogatja, kérdéses, hogy ezt is rejtőzködés gyanánt, vagy egyszerűen csak csapong, de erre valószínűleg már ő sem tud válaszolni. Fiatalkorában élete legnagyobb célja volt megtalálni az anyját és visszafizetni neki azt, amit vele tett, ám mostanra valahogy kihűlt belőle a láng, és egyszerűen csak a büdös életben többé látni sem akarja.
Avatar alany
Froy Gutierrez
Múlt
• A TENGER SÓS ILLATA A BŐRÖMÖN Emlékszem arra a délutánra. Napfényes volt, meleg szellővel, amelyek felkapták apa szavait és megszínezték vele a park virágszirmos tavaszillatát. Apa mindig rengeteget dolgozott; ritkán akadt ideje annyit lenni otthon, mint amennyit én szerettem volna, hogy legyen, de hamar elfogadtam. Tudtam, mennyire fontos neki az iskola, ahol tanít, a történelem, amit oktat, hogy mennyire elkötelezetten egyengeti a diákjai útját és hogy, ha néha el is kapott a féltékenység egy-egy halovány hulláma? Tudtam, hogy engem szeret a világon a legjobban. Mert minden egyes alkalommal elmondta, amikor lehetősége adódott rá. Olyan sokat jelentettek ezek a közös pillanatok. A kettesben megtett séták, amikor csak mesélt és mesélt és mesélt, a szavai feltöltötték tüdőmet levegővel és elmémet színes, mindenféle formájú képekkel. Képes volt elrepíteni különféle, új, ismeretlen világokba - akkor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy igazán felfogjam a különbséget a mítoszok, a mesék és a történelem között, hogy megértsem, hogy volt, ami valóban megtörtént a múltban, hogy nem csak egy izgalmas történet volt az egész, de őszintén? Mindegy volt. Mert ugyanígy képtelen voltam nem elhinni bármit, amit apa mondott. Mert elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármiben is ne legyen igaza. Hogy a szavai ne isteni igék legyenek, amikbe vékonyka, apró ujjakkal kapaszkodtam az utolsó pillanatig. Nem számított, hol voltunk; a szobámban, a nappaliban, a konyhában - én a pulton ücsörögve, amíg ő vacsorát készített -, boltban bevásárolva, vagy egyszerűen csak céltalanul sétálgatva az utcákon. Nem kellett sok, hogy elképzeljem, ahogy a korona összeborzolja gyerekszőke tincseimet, ahogy lóháton szelem a vidékeket, ahogy istentelen viharokon kelek át, ahogy ujjaim közül természetfeletti erő szökik ki, ahogy a tenger sós illata a bőrömön vibrál, ahogy karddal a kezemben vetem magam az ellenség közé, majd utolsóként maradok talpon... Nem számított, miről mesélt. Háborúkról, istenekről, ókori birodalmakról és királyságokról, ravasz katonákról, varázslókról vagy királynőkről, mindenben elragadott valami. Mára összefolynak ezek a mesék. Az emlékek. Apám arca is elfolyik olykor, és ez pánikkal szorítja el a torkomat minden alkalommal - de ez a nap élesen belevésődött elmémbe. Olyan könnyed volt. Annyira egyszerű. Annyira boldog. Csak sétáltunk és beszélgettünk és apa ekkor árulta el, honnan kaptam a nevemet; Róma első császárjáról. Én pedig, még ha nem is tudtam igazán, ez mit jelent, olyan átkozottul boldog és büszke voltam. Mert különlegesnek éreztem magam tőle. Mert különleges pillanat volt. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ennyire élesen belémégett volna ez az emlék akkor is, ha a dolgok máshogy alakulnak; ha az életem nem ütközik abba a szakadékba, amibe. Hogy ez az apró kis részlet akkor is a világot jelentette volna, ha másnap apám nem lett volna halott.
• EZ NEM AZ ÉN VÉREM Sokadjára firkáltam újra azt a kis formát a kifestőkönyvemben; fogalmam sincs, mi volt az. Nem is figyeltem igazán. Sosem tudtam, ha apa és anya a háttérben kiabáltak. Mindig próbáltam megérteni, min képesek ennyit és ennyire veszekedni. Sosem volt egyértelmű; mintha csak direkt csinálták volna, a lényeges részeknél lehalkítva a hangjukat, de az sem kizárt, hogy csupán kiestek bizonyos részletek az évek alatt. Kíváncsi kiskölyök voltam és ez sajnos nem olyasmi, amit képes voltam kinőni az évek alatt, bármennyire is akartam. Zavart a becsukódó ajtó és bár semennyire nem volt logikus? Mégis úgy éreztem, hogy van jogom utánajárni a dolognak és először csak hallgatóztam a szüleim hálószobájába, majd belopóztam azon. A kilincs halkan nyomódott le és az ajtó sem volt nyikorgós, mégsem értettem igazán, hogyan nem vettek észre azonnal. Sosem láttam még pisztolyt azelőtt. Filmekben, játékokfegyvereket az oviban persze, de nem olyasmit, ami ennyire... valóságosnak tűnt. Félelmetesnek. Súlyosnak. Amitől úgy éreztem volna, hogy megfagy a levegő, megfagynak az izmaim és gondolataim. Átestem a küszöbön, anya meg apa pedig felém kapta a fejét - apa az ágyon ülve, addig mozdulatlanul, anya pedig előtte állva, a pisztollyal egyenesen a fejére célozva. Én pedig egy másodpercig nem mertem felnézni, reménykedve abban, hogy az a pillanat elég ahhoz, hogy valamelyikük elnevesse magát. Vagy lekiabáljon. Kizavarjon a szobából. Azt mondja, ez nem az én dolgom. Hogy miért ütöm bele az orromat a felnőttek orrába. Valamit, amitől kicsit is úgy tűnhet, ami idebent történik, az normális... Hiszek ők felnőttek, ugye? És a felnőttek csak értelmes dolgokat tesznek. És a felnőttek nem hibáznak... sosem... - August... Ez az utolsó hang, amit hallottam apámtól. Ez volt az utolsó, mielőtt a puffanástól megrezzent volna az egész világ, földrevitt volna a rémület és az arcomra csapódó nedves, meleg valami. Mielőtt anyám sikítani kezdett volna. Mielőtt az a sikítás minden gondolatomat elnyomta volna és hiába próbáltam apa hangját keresni a káoszban... mielőtt óvatos, remegő ujjakkal megérintettem volna az arcomon lefelé csorgó nedvességet ami összemosodótt az egyre szaporábban ömlő könnyeimmel, és... És lassacskán felfogtam, hogy az nem az én vérem.
• BIZTOSAN HAZUDIK Hamar megtanultam, hogy a rendőrök másfajta emberek, mint amilyennek képzeled őket. Szeretnél bízni bennük; megpróbálni beléjük kapaszkodni remegő, véres ujjakkal, elhinni azt, hogy ha más nem is, de ők hinni fognak neked, hiszen... hiszen valaki kell, hogy higgyen neked, ugye? És a rendőrök mindig a jó oldalán állnak. Az ártatlan oldalon. De a rendőrök nem ilyenek. A rendőrök két elsietett pillantásnál többet nem is vetnek a hat éves, véres kölyökre, akinek fogalma sincs, mi történik körülötte és az anyjáért könyörög - mert annyit már felfog, hogy az apjáért hiába -, egyszerűen csak betuszkolják az autóba. A rendőröket nem érdekli az igazság, ha a szőke, gyönyörű hölgy zokogva meséli nekik, hogy jobban el kellett volna dugniuk azt a fegyvert. Hogy a kisfiú mindig is annyira szeretett műpisztolyokkal játszani. Hogy fogalma sincs, hogy akadt a kezébe. Hogy egészen biztosan nem direkt csinálta, de azért... Ő tényleg szereti, hiszen a gyermeke, dehát a férje... Hogy egyszerűen. Egyszerűen csak ebben a pillanatban rá sem bír nézni. És a rendőrök megértik. Megértik, hiszen meghalt a férje. Fejbelőtték. Egyik pillanatról a másikra történt. Véletlen volt. Nem direkt csinálta a kölyök, huh? Nyilván nem. Persze, jobban kellett volna vigyázni arra a fegyverre, dehát mit lehet tenni? Érthető, ha képtelen ránézni a fiúra, ugye? A fiúra, aki megölte a saját apját. Nem emlékszem sokra a rendőrkapitányságból; tudom, hogy akkor már nem sírtam, valószínűleg addigra már elfogytak a könnyeim, vagy egyszerűen csak az a makacs szótlanság arra is kiterjedt. Nem emlékszek sokra a kihallgatásból sem. Az elkövetkezendő napok úgy alapvetően homályosak... De őszintén? Egyetlen pillanatig sem bánom, hogy nem emlékszek igazán. Senki nem hisz a hat éves, véres kölyöknek. Bólogatnak, de nem hiszik el. "Úgyse ismerné be.". "Úgyse fogta fel, mi történik." "Biztosan hazudik." Senkinek nem jut eszébe, hogy az anyja tette.
• ÁZOTT FALAK ÉS HIDEG, TÉLI NAPOK Az életem megváltozott a pillanatban, hogy bedugtak az intézet szürke, pókhálós falai közé. Anyámat nem láttam többet, apám nem létezett, az otthoni biztonságból egy táskányi összepakolt cucc maradt, senkit nem ismertem, és őszintén? Nem is akartam megismerni őket. Az első pillanattól fogva csendes voltam és ha lehetett, a magányt kerestem. Gyűlöltem őket. Gyűlöltem mindenkit, a világot, a nevelőket, az engem körülvevő kölyköket és azokat még inkább, akiket egyik napról a másikra nem is láttam többé. És gyűlöltem anyámat - minden nappal, minden évvel egyre jobban, egyre forróbban, és egyre telhetetlenebbül. Fogalmam sem volt, hogy mi van vele, hogy elkapták-e végül vagy sem, de valójában mindig is sejtettem a választ. Hogy ő boldogan élte az életét mindvégig a pénzből, amit apám halálából örökölt, és valószínűleg egy pillanatra sem sajdult meg a gondolat benne, hogy mindezért a luxusért a saját gyerekét áldozta fel. Tíz év. Tíz évnyi emlékem van a nyikorgó, kényelmetlen ágyakról, a beázó falakról, a hideg, téli napokról, amikor nem akart rendesen működni a fűtőrendszer. Tíz évnyi emlék a ravasz, rosszindulató kölykökről, akiket minden sejtemmel gyűlöltem, és akik így visszatekintve? Valójában megtanítottak túlélni. Arról az elme hátuljából el nem költöző, megkopott kis hangról, amely az utolsó cseppig kitart és küzd, próbálva előrehajtani akkor is, amikor te már rég lemondtál róla. Az a hang ösztönné válik és átalakít - megtanulsz idomulni a körülményekhez. Megtanulsz felmászni a piramis csúcsára, kivívni a helyeden valahol, ahol széttépnek, ha nem vagy elég könyörtelen. A kölykök mindig is mocskosul gonoszok voltak, hm? Minden ember az. Odabent tanultam meg túljárni a többiek eszén. Észrevétlenné válni és saját javamra fordítani a lehetetlen pillanatokat. Elvenni, ha valamire szükségem volt és hazudni, ha nem volt más lehetőség - majd azután is, ha volt. Mert semmi nem számított. Mert mások voltak a törvények. Mert nem is léteztek törvények. Tizenhat évesen kerültem ki onnan, és őszintén? Már rég nem élt bennem az az álmodozó kiskölyök, de valahol... Valahol, mélyen, a penészes, rothadozó rétegek alatt? Reménykedtem. Nem értettem, miért, és úgy tettem, mintha nem volna valóság, de mégis; úgy kaptam levegőért odakint, mintha tíz éve tiszta oxigénre éheztem volna. De a világ ennyi idő alatt sem változott annyit, hogy ne okozzon csalódást. Archer Ledger sok minden volt, de nem rossz ember. Nyugdíjas öreg fickó egy hatalmas házban, aki évekkel azelőtt elvesztette a feleségét és gyerekek híján csak egy macskája maradt, aki nem volt valami beszédes lakótárs. Akart tenni valami jót a világgal, gondolom; sosem részletezte igazán, miért fogadott be egy random tizenhat éves srácot egy random kölyökotthonból, akinek valószínűleg még a szeme sem állt jól. Megmondtam neki, hogy rossz döntés volt. Legalább ezerszer, de az öreg túlságosan makacs volt. Nem érdekelte, amikor pénzt loptam a tárcájából. Vagy cigit a kabátzsebéből, újra és újra. Amikor a szemébe hazudtam. Amikor kicsaptak a gimnáziumból, ahová valahogyan beimádkozott, vagy amikor már megint vérző orral jöttem haza, és tudta, hogy akárkivel is akadtam össze, az sokkal szánalmasabban járt. Én pedig nem értettem... egyszerűen sosem értettem, miért törődik velem. Fogalmam sincs, mi volt benne. Vagy hogy ő mit látott bennem. Sosem voltak mélyreható beszélgetéseink az öreggel, nem érdekelt különösebben a hülye macskája sem, ami valahogy mindig beszökött a szobámba reggelre, hiába mondtam meg Ledgernek, hogy csináljon vele valamit. De végül valahogy elvégeztem a gimnáziumot, gyűjtöttem egy kis pénzt nyárimunkákkal, a köztes időben pedig, ha már épp semmi más dolgom nem akadt? Megtanultam főzni - nem jól, de legalább ehetően. Néha besegítettem a házimunkákban. Megpróbáltam... nem is tudom. Próbálkoztam. Magam sem értettem, miért. Néhány hónappal azután, hogy elvégeztem a sulit, Ledger meghalt. Stroke. Gyorsan és hirtelen vitte el, egyik pillanatról a másikra. Nem szenvedett, nem volt ideje rá. Nem fogta fel, hogy mi történik és nem tudott elbúcsúzni, és tudom, hogy ő pontosan ezt szerette volna. Hogy mindig is így akart távozni. Hirtelen, észrevétlenül, és olyan pokolian értelmetlenül, mint ahogy belépett az életembe alig néhány évvel azelőtt.
• MÉG ANNYI MINDEN VOLT, AMIT MONDANI AKARTAM NEKI Nem számítottam valójában arra, hogy egyszercsak rámmarad egy random öregember hatalmas háza és mint valamivel utóbb kiderült? Az öröksége is. Tudtam, hogy nincsenek már igazán élő rokonai, de ettől függetlenül... Nem is tudom. Nem tudom, miért lettem rá olyan végtelenül dühös abban a pillanatban, hogy megtudtam. Talán azért, mert sokkal jobb helyre is rakhatta volna a pénzét. Mert annyival jobb lehetőségei lettek volna... mert bárki más sokkal jobban megérdemelte volna, mint én. Mert nem is ismert igazán. Mert egyszerűen... nem értettem, miért törődött velem. Miért hitte azt, hogy megérdemlem, hogy törődnie kelljen velem. Nem is tudom. Mert talán, valójában, valahol mélyen... Csak azért haragudtam rá olyan végtelenül, mert ő is otthagyott, amikor még annyi minden volt, amit mondani akartam neki. Húsz évesen kerültem New Yorkba. Nem azért, mert olyan pokolian vonzott volna a városi élet valaha is; hanem mert itt olyan egyszerű senkinek lenni. Magam mögött hagyva azt a hatalmas házat abban a csendes kisvárosban, ami évekig az otthonom volt, értelmetlen összegekkel a bankszámlámon, amihez nem vagyok hajlandó hozzányúlni, és egy kibaszott macskával a hónom alatt, akit természetesen nem akartam magammal hozni. Egy pillanatig sem. Az egyetlen tényező pedig, ami emlékeztet valamelyest a múltamra, az egy kép Ledgerről és rólam, amelyet értelmetlen, miért tartottam meg, de valahogyan mégis megtörtént. Keretbe kerülve, és még mindig követve minden egyes lakásba, ahol megkapaszkodok egy darabig, mielőtt tovább állnék végül... Keresve valamit; franc se tudja mit. Valamit, aminek egészen biztosan szintén nincs értelme. Vagy valamit, ami kapaszkodót nyújthat végre ezekben az értelmetlen hétköznapokban.
Fall into the deep end Feeling alive while you fight for your life As you swim back to the beaches Don't be scared of the tide just prepare for the ride As you float, you float, you float
A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.
A többiek nevében ugyan nem nyilatkozhatok, de személy szerint azt hiszem egy hosszú előtörténet mindig azt jelenti, hogy olyan részleteket is megtudok egy-egy karakterről, amit más esetben direkt elhallgatna az illető, vagy csak később, a játéktéren derülne ki - épp ezért nem ijedtem meg a Te felvezetésedtől sem, sőt! Minél tovább haladtam az olvasásban, minél több emléket idéztél fel a gyerekkorodból és a múltadból, annál inkább leesett az állam. Roppant aranyos részlettel kezdtél, magam elé tudtam képzelni a lelkes kisfiút, akinek mindennél többet jelentenek az édesapja történetei és aki maga is teljes átéléssel kreál képeket a fejében a szavak mellé, amelyek bár nem feltétlenül csak oktató szándékúak, mégis megtanítanak valamit: a nyitottságot. Amit rögtön a következő emlékeddel össze is törtél, ami benned is összetörhetett azon az éjszakán, ha évesen. Szinte felfoghatatlan, hogyan tehet olyan szülő a gyerekével, amit édesanyád tett veled. Hiába nem akarod már megkeresni, én mégis kíváncsi vagyok, vajon lenne-e válasza arra; miért? Tudta mit tesz veled, mi vár majd rád az intézetben, milyen felnőtt válik belőled abban a környezetben, ahol mindenki a túlélésre játszott? Túl nehéznek tűnnek mindazok a terhek, amelyek a válladat nyomják, túl soknak egy olyan korú srácnak, mint amilyen Te magad is vagy. Szerintem épp elég, ha hat évesen a saját anyád vádol meg az édesapád megölésével, hogy utána nulla - inkább mínusz huszonkettő - kedved legyen felnőttnek lenni és elhitetni magaddal, hogy a részmunkaidős állásod negyven éven át boldoggá fog tenni. Elvették a gyerekkorodat, a középiskolás éveidet, mindent, amit el lehet venni egy embertől, mert bizony, valaki ráfogta az ügyre, hogy egy kisgyerek biztosan csak hazudik. Egy hatalmas mi lett volna ha vagy, August, engem pedig még egy dolog érdekelne veled kapcsolatban: mit gondolsz, ahelyett, hogy 'mi lett volna ha...', változik-e valami, ha inkább azt kérdezzük magunktól, hogy 'mi lenne ha?'. Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!
Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék! Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran! Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!
My sugar, I like it, but I shouldn't, so good that I could die - I'm whipping cotton candy clouds with you for days Baby, it's not that bad to crave 'Cause every time you leave, you know I miss your face 'Cause I love you, love you, love you, babe · ·
Kezdőlap
• A TENGER SÓS ILLATA A BŐRÖMÖN
Minél tovább haladtam az olvasásban, minél több emléket idéztél fel a gyerekkorodból és a múltadból, annál inkább leesett az állam. Roppant aranyos részlettel kezdtél, magam elé tudtam képzelni a lelkes kisfiút, akinek mindennél többet jelentenek az édesapja történetei és aki maga is teljes átéléssel kreál képeket a fejében a szavak mellé, amelyek bár nem feltétlenül csak oktató szándékúak, mégis megtanítanak valamit: a nyitottságot. Amit rögtön a következő emlékeddel össze is törtél, ami benned is összetörhetett azon az éjszakán, ha évesen. Szinte felfoghatatlan, hogyan tehet olyan szülő a gyerekével, amit édesanyád tett veled. Hiába nem akarod már megkeresni, én mégis kíváncsi vagyok, vajon lenne-e válasza arra; miért? Tudta mit tesz veled, mi vár majd rád az intézetben, milyen felnőtt válik belőled abban a környezetben, ahol mindenki a túlélésre játszott?
