Mondhatnám, hogy a hétköznapok összefolynak és már nem tudom hol kezdődik és hol ér véget, de akkor hazudnék. Egyik nap sem ugyan az, pörgős, tele mindennel, sosem várt fordulatokkal, majd közben mégis, van benne állandóság. Nem, nekem ez nem monoton, az egy iroda lenne, dobozban ülve egy tetves monitort nézve, mint valami barom. Nekem ez a kinti terep kell, de nem hagyhatom el azt se, hogy kell valami állandó. A pihenők erre jók. Ilyenkor kibeszélünk egy meccset, családot vagy egy eltolt randiélményem vesézzük ki. Vagy épp, ha sikerül, mikor mi. Én valahol úgy vélem, nem csak ott, terepen kovácsolódik össze az ember, hanem ilyenkor még inkább. Mert ülhetünk mi kukán egymás mellett a kocsiban, csak az senkinek sem jó. Össze kell fogni, tartani. Ennek pedig minden apróság a része. A kávék, az ebédek, a szabadnapos sörözések. Ma a nassolnivaló a cél. Már nincs sok a műszakból, mindenki készül fejben haza. Még nem döntöttem el, hogy átmegyek meccset nézni vagy otthon döglök széttárt karokkal az ágyban, ezt majd megvitatom magammal akkor, amikor leveszem az egyenruhát. Addig pedig tuti befut majd valami olyan, amely miatt az alvás mellett döntök. Manapság az a Murphy igencsak rám jár. Kipattanok a kocsiból végül, amint leparkol és elindulok az üzlet felé. Kábé mindig ide jövök, mert nem nagy, minden kéznél van és minden van, ami csak kell. Ugyan ettünk már kínait ma, de most nassolunk, ugyebár. Kosarat veszek a kézbe és már járom is a sorokat. Energiaital, chips, csokoládé, minden csupa egészséges, amiről elvileg illene lebeszélnem az embereket, bár nem, nem vagyok orvos. Csak az, aki az ilyen nassolások miatti gondoknál megy, ha kell. Belefér. A fogorvosom szerint jól állok, a szénhidrát kell és ha majd a lelkiismeretem nem hagy, lemegyek a terembe. Addig viszont, amint megvan minden, a sorba állok. Amikor egy férfi előre akar engedni, a fejem rázom és megköszönöm, hogy most nem sietek. Olyannyira nem, hogy elveszek egy magazint, amit lapozgatni is kezdek, míg haladunk előre. Az idős hölgy előttem kicsit akadékoskodik, hogy most valamiért pár dollárral többet fizetett, de végül én jövök. Összecsukom az újságot és tekintetem a szokásos mosolyommal a pult mögött álló srácra vezetem. - Hello! Árultok cigarettát? - nem értek hozzá, ami doboz otthon van, kitart még húsz évig, manapság nem voltam mulatni sem a túlórák miatt. Közben persze pakolok és figyelek a válaszra is, persze. Új lehet a srác vagy én öreg, de eddig mintha más állt volna a pénztár mögött.
Something in the way you're looking through my eyes Don't know if I'm gonna make it out alive
! nyelvezet
Kurvára esküszöm, hogy nem telnek az órák. Alapvetésében? Nincs gondom a melóhellyel meg a viszonylag lassan telő idővel; nem, mintha volna bármi különösebben fontos dolgom otthon, hm? Nem, mintha volna bármi különösebben fontos dolgom akármikor. De mégis. A mai nap egyszerűen... kibaszottul lassan halad. A hétköznapok igenis összefolynak. A hétvégék is. Az ünnepnapok. A hetek. A hónapok. Az évszakok. Az évek. Néha elgondolkodom azon, normális-e a tempó, amivel telik az élet, mióta New Yorkba költöztem de aztán újra és újra ugyanazon a gondolatszirten kötök ki; hiszen úgysincs értelme. Az élet csak egy elsikló, sötét kis szennyfolt, mi pedig csupán egy szerencsétlen módon túlélt, összegyűrt papírdarabka vagyunk benne. Ugyanazok a napok újra és újra - ugyanazok az arcok és ugyanazok a problémák. "Ez a tej múlt hónapban még nem ennyibe került." "Elnézést, miért nincsen a kedvenc öblítőmből többé?" "Hé, ez a fogkrém egy szar, hogy árulhatod ennyiért?" Mondhatnám, hogy értékelem, hogy a legtöbb ember úgy tekint rám mint valami kibaszott ár-istenre, aki csak azért fel kel reggelente, hogy tíz százalékot emeljen a tejen és leginkább csakis azért, hogy elszúrja Mrs Petersonnak a napját ezzel, de hé? Az elején szórakoztató - aztán egy idő után már csak irritáló. Biztos vagyok benne, hogy ezt az öregasszonyt láttam már itt. És abban is, hogy nem ez az első eset, hogy rajtam követeli az igazságtalanság dollárjait. - Nagyon sajnálom, asszonyom. - A pult alá nyúlok előrántani egy szatyrot, amit aztán a kezébe nyomok. - Ha részletesebben is megtanulmányozza a doboz hátulját, talán talál egy telefonszámot valahol. Biztos vagyok benne, hogy a tejes cég örömmel fogadja, ha a panaszával őket hívja fel. Kihasználom az öregasszony pillanatnyi elbizonytalanodását, amíg magában tépelődik, hogy ez nem is kifejezetten rossz ötlet, és arrébb mozdulok, hogy a lehető legbarátságosabb-műmosolyt vessem a mögötte álló férfira és a nénit végre távozásra biztassam. Lehúzott termékek, a gép pittyegése, készpénz vagy kártya?, visszajárók csörgése, további szép napot. Ugyanaz a kör újra és újra, a torkom már kapar egy szél cigiért és talán egy kávét is értékelni fog, az egyetlen pedig, ami igazán motivál, hogy a sor a következő sráccal végződk, mögötte pedig neadjisten? De már kellemesen csendesnek tűnnek a sorok. - Helló! - Már áthúztam néhány terméket, mire végre felpillantok egyáltalán; kezemben csupán egy pillanat fél kis töredékéig pihen meg az a csokoládé, míg tekintetem végigsúrolja a srác alakját a pult szélétől felfelé arcig, és hé? Elképesztően jólnevelt vagyok ma. Mert ellenállok a csábításnak, hogy tovább legeltessem szememet az egyenruhán és még a szemébe is nézek. A kérdésre kicsit megrándul ajkam széle és lehúzom végre azt a csokit, hogy aztán a pakolórészre helyezzem. - Milyen istentelen hely volnánk, ha nem árulnánk? - Kicsit arrébb húzódok és állammal a jobbomon megbújó szekrény felé biccentek, amin cigisdobozok meg apró feleses-üvegcsék sorakoznak, de a mentőssrác mentségére szóljon? Pozíciójának hála az ember szeme nem feltétlen szúrja ki egyből. - Szóval ilyen az, amikor az egészség hősei kirúgnak a hámból, hm? - Kicsit megemelem a kezemben tartott energiaitalt, mielőtt lehúznám azt is és féloldalas mosollyal pillantok fel ismét; hangsúlyomból remélhetőleg könnyen kiszűrhető, hogy csak poénkodok. - Azt hallottam, az ilyesmi borzasztó dolgokat művel a testtel, de hé? Én nem ítélkezem. Pláne nem cuki srácok felett szexi mentőscuccban, hm? Francba. Teljesen beteg vagyok.
Kezdőlap
