I'm gonna help you to get back to work

Vannak események, rendezvények, amiknek sokkal szívesebben veszek részt a lebonyolításában mint egy-egy másikban. A jótékonysági rendezvények már a kezdetek óta különös helyet töltenek be a szívemben, pedig még nincs túl sok évnyi tapasztalat mögöttem, szimplán csak jó ajánlóleveleim vannak, meg hát ugye az anyám, aki ehhez a rendezvényszervező céghez is segített bekerülni. Talán kicsit rosszul kéne éreznem magam emiatt, s néha tényleg igazságtalannak érzem másokkal szemben, hogy ez nekem ilyen könnyen ment, de aztán mindig rájövök, hogy ezenkívül nekem se volt mindig könnyű, s azzal szoktam magam nyugtatni, hogy most ezt igenis megérdemeltem. És így van ugye? Mindent elkövetek azért, hogy ne legyen rám panasz és eddig nem is volt probléma a munkámmal, szeretném, ha a nevelő szüleim büszkék lennének rám, hogy sikeres vagyok az életemben, ha már az igaziak tojnak a fejemre. Igen, azt hiszem, hogy a jótékonysági rendezvényeket is ezért szeretem annyira, merthogy árva voltam és bár öt évesen már örökbe fogadtak, attól még emlékszem milyen érzés volt karácsonykor új játékokat kapnunk. Ennek az estének a bevételét is olyan helyre juttatják, ahol biztos szükség van rá. Úgy tudom, még nem sikerült eldönteni a pályázatokból, hogy hova is, mert van katasztrófa sújtotta terület meg árva gyerekek, rászoruló családok... Nehéz döntés és örülök, hogy nekem ebbe pont nincs beleszólásom, csak a megszervezéssel kell foglalkoznom.
Furcsa érzés volt, mikor megláttam a lehetséges helyszínek között azt, amelyiknek leendő igazgatója Freddie lesz. Öt éve találkoztunk utoljára, de a közösségi médiának köszönhetően van róla némi információm, meg hát azért akadtak Skype beszélgetéseink dögivel, hiszen olyan jó kapcsolatunk volt régen és hiányzott. Nem szóltam neki, hogy visszajövök, valahogy annyira hirtelen ötlet volt, hogy ez is egyike volt azon sok teendőnek, amiről elfeledkeztem a sok között. Anyával rengeteg időt öltünk a kávézóba, hogy tökéletes legyen, olyan, amire mindketten büszkék lehetünk, s csak azután tudtam meg, hogy a tesómmal végre találkozhattam volna, mikor néhány napja ismételten New York utcáin tengettem a mindennapjaimat. A sors fintora lenne, hogy pont akkor ment üzleti útra Angliába?
Van egy költségkeretünk, amiből gazdálkodnunk kell a rendezvényhez, s ehhez mérten választottunk helyszínt is és meg kell súgnom, hogy igenis bevetettem az ismeretségi fonalat azért, hogy kedvezményesen hozzájuthassunk az egyik legjobb hotelhez arra az estére. Ezzel ismét szereztem egy plusz pontot a megbízóinknál, az egyetlen kikötés az volt, hogy ne hangoztassuk, hogy mennyiért is rendezhetik ők itt a rendezvényt, mert nem akarják, hogy erről szóljanak a hírek a jótékonysági rész helyett.
Mint minden szállodának, ennek is van saját rendezvényszervezője, akivel pontosítani, s egyeztetni kell a dolgokat, s aki az ismerős terep végett hasznos tanácsokkal láthat el a munkában. Telefonon mondták, hogy a hölgy, akivel együtt fogok dolgozni, most jön vissza a munkába egy huzamosabb szünet után, eredetileg úgy volt, hogy talán nem is tudnak senkit adni a segítségünkre, de azért örültem, mikor felhívtak, hogy mégis. Szokásomhoz híven az üzleti megbeszélésekre félretettem az extrémebb ruhadarabjaimat, s egy elég egyszerű összeállítás mellett tettem le a voksomat, de hűen önmagamhoz azért a tusvonalamat nem sztornóztam, hiszen már a munkatársaim sem tudnának anélkül elképzelni. Időben érkezem, talán még pár perccel korábban is, így hát örömmel fordulok pontban kettőkor a hozzám érkező hölgyhöz.
- Üdvözlöm, örülök, hogy megismerhetem és köszönöm, hogy szán rám az idejéből - viszonzom a kézfogást. - Esetleg a kabátomat lerakhatom valahova, amíg tart a találkozónk? Nem szeretném végig magammal cipelni - érdeklődöm, s bízom benne, hogy eme kérésemet rugalmasan meg is oldja. Munka közben nem szeretnék arra figyelni, hogy lerakjam ide vagy oda, aztán esetlegesen ne felejtsem véletlenül ott. Egyébként meg Miss Holland kedvesnek tűnik, nem értem, hogy a telefonban miért beszélt velem a kapcsolattartó úgy, mintha egy átkot küldene rám. Oké, igazából semmi ilyesmit nem mondott, de lehetett érezni abból, ahogyan beszélt, hogy nem kíván nekem semmi jót azzal, hogy mégis tudok a rendezvényszervezőjükkel közösen dolgozni. Szó nélkül sétálok mellette a liftek irányába, s mikor átnyújtja a névjegykártyáját, én is kihúzok egyet a táskámból. Direkt az egyik belső kis cipzáras zsebben tartom őket, hogy könnyen kivehessem, ha szükség lenne rá.
- Köszönöm szépen, ez pedig az enyém, minden bizonnyal szükség lesz rá. Milyen időpontokban kereshetem? Nem szeretnék tolakodó lenni vagy zaklatni Önt - kérdezem, miközben a liftre várunk. Megszoktam már, hogy munkám során velem hasonló korúakkal sem tegeződök le, így a hivatalos hangnem nem érint kényelmetlenül. Szerencsére csak enyhe klausztrofóbiám van, így csak akkor pánikolnék be, ha véletlen megállna a lift rossz helyen, de mivel nem így történik teljes nyugalomban érjük el a kívánt szintet. Ez már egy jó pont, a lift légköre is kellemes, s ahogy elnéztem kényelmesen elférhetnek benne többen is, így a rendezvény idején nem hiszem, hogy nagy sorban állás lenne a feljutásért, meg hát a bátrabbaknak ott lesz az a szép lépcsősor, amit már láttam a hallból.
- Semmi gond, nem sok mindenről maradt eddig le, inkább örülök, hogy így is elvállalta, hogy csak most tud csatlakozni. Sokkal könnyebb a dolgunk úgy, ha van egy helyismerettel rendelkező személy is a csapatban - kezdem a válaszadást, miközben kiszállunk a liftből, majd megállunk a folyosó egy azon részén, ahol vélhetően senkinek sem leszünk útban. - Szerződésünk pedig már van, bár őszintén bevallom, hogy csak sietősen rohantuk át a lehetséges helyszíneket az elején, hogy mi is az, amire már úgy azt mondanánk, hogy igen. Megköszönnék egy rendesebb körbevezetést, és közben már megbeszélhetnénk a parti bizonyos részleteit is, hoztam már némi tervezetet - húzok elő egy tabletet a táskámból, melyen már több összegyűjtött anyag, ötlet és pontosításra váró program van összegyűjtve.