Milyen az élete annak, aki szingli, egyedül él és ideje mint a tenger? Olyan, mint az enyém. Család nélkül valahogy nekem könnyebben közlik, ha be kell ugrani valaki helyett, mint másnak, akinek gyerek vagy más van otthon és várja. És milyen az igazi marha? Olyan, mint én. Igent is mond rá. Nem tudom mi a tűréshatárom vége, azt hiszem. Ma viszont érzem, hogy fáradt vagyok, ha nem is orbitálisan és végtagfájósan, de fejben tompábbnak érzem magam. Épp ezért örülök, amikor van öt perc idő kávét szerezni és magamba tölteni. A végét azonban már meginni nincs idő, jön a riasztás, menni kell. Az éjszakák rosszabbak, mint a nappalok. A fiatalok mulatnak, a pillangók kirepdesnek, a rossz, az árnyék bújik elő. Csak a szokásos, mondhatnánk így is. A gátlások eltűnnek, az indulatok pedig nőnek, amint valami a szervezetbe kerül, vagy még az sem kell. Éjszaka más. Ezt a rövid idő alatt is, igazából saját magam átszórakozott éjjelein is megtapasztaltam. Egyben varázslatos és rémisztő. Szusszanok egyet, ahogy a park felé kanyarodunk. Verekedés, garázdaság, csupa tesztoszteron lobbant fel és végül fajult tettlegességig. A rendőrök már a helyszínen, talán nekik kellett lefejteni egyiküket a másikról, nekünk már csak az marad, hogy a „romokat” eltakarítsuk. Szúrt sebek, zúzódások, törések, kihullt fogak és agyrázkódások sorai jöhetnek szóba, többnyire ezek várnak, de olykor halál is. Azonban arról biztosítottak minket, hogy életveszély nincs. A megkülönböztető jelzésre válik szét a gyér kocsisor előttünk, innen már egyenes út a park, ahova gyalogosan érkezhetne bárki fia, de a segítségnek zöld az útja. Kissé billen a mentőautó, amikor már nem a tökéletesen sima aszfalt van alattunk, de a kéken-pirosan villódzó kinti világból hamar megállapítom, hogy megérkeztünk. Egy fékezés, én pedig ebben a billenésben rázom magam a jelenbe és már pattanok is ki. A marconább külsejű férfi az enyém. Mellé sietve pakolom le a táskám, majd már vizslatom is arcát, a bőrét, amit látok. - Jó estét uram. A nevem Nicholas és most megvizsgálom. Érez valahol, kifejezetten erős fájdalmat, szédülést, hányingert? - közben kezem mozog, apró lámpa kerül belé, hogy a pupilláját ellenőrizzem, majd minden más, amivel a őrén pihenő sebeket tudjam ellátni. Kivéve, ha ő is olyan, mint múltkor az a hosszú hajú tag, aki ki akart ütni, mert hogy mertem hozzáérni.
"Instead of worrying about what you cannot control, Shift your energy to what you can create."
Megvan az az érzés, amikor egyetlen pillanat alatt a pulzusod az eget veri, elkezdesz remegni, a légzésed szapora lesz, s a méreg az agyadtól kezdve szinte érzed, ahogy keresztülszeli az egész tested? Na, pontosan ez történik velem, mikor bekanyarodok a park félhomályba burkolt, fákkal övezett részének sarkán. Pedig aztán onnantól már igazán nincs messze a kijárat, viszont a sors épp ezen az éjjelen dobott pont egy olyan alakot erre a helyre, mint amilyen én vagyok. Aki nem képes bizonyos szituációkban higgadtan gondolkodni, s aki arra sem képes, hogy az indulatait visszafogja. Ha azok ki akarnak törni, akkor bizony senki sem fogja őket megállítani... Így történhet meg az, hogy én, egy szem férfiként úgy rongyolok egy öt fős társaság felé, mint egy kibaszott tank. De komolyan, szerintem ha bárki beállna most elém, simán letolnám az útról. És egy higgadt, némi tökkel megáldott ember most felszólítaná őket, hogy hagyják békén azt a fiatal lányt, és ne zaklassák tovább. Na de mit tesz egy olyan dühkezelési problémákkal megáldott fasz, mint én? Ó, nem kérdezek. Nem szólítok fel senkit. Nem kérek senkit. Sőt, egyetlen árva kibaszott hang sem hagyja el a szám. Nekem tökéletesen elég volt az a látvány, mikor megfogta annak a kislánnyal a hátsóját az egyik nála sokkal idősebb egyén. Az, hogy a kislány zokog. Az, hogy ezek a hitványok körbeállják. Ide mégis mi a fasznak kellenek már szavak? Minden egyértelmű! ...és ezáltal mocskosul ködös. Az istenekre mondom, akkor kezdek leginkább magamhoz térni, mikor meghallom a szirénát valahol mögöttem, s egyik pillanatról a másikra leteper valaki a földre, majd megbilincsel. - Hagyják már békén, nem ő a rossz! - ennél is nagyobb meglepettség telepedik rám, mikor a megvédett kislány egész egyszerűen elkezdi bokszolni a rajtam heverő rendőr vállát. Itt pedig azt hiszem elfér egy technikai szünet, amíg mindenki elmond mindenkinek mindent. Ehhez egy röpke fél óra elegendő ugyan, ahhoz viszont nem, hogy teljesen lenyugodjak. Hogy miért? Mert még mindig egy kibaszott bilincsben ülök a rendőrautó melletti padon, hiába mesélt el részletesen mindent a kislány meg én is... Ettől még mind az öt tag kiütve, félájultan, mozdulatlanul fekszik immáron a mentőautókban. Ahova én küldtem őket. Persze, nem vagyok egy sérthetetlen félisten, eléggé szép sérüléseket szereztem én is, sőt, a nyakam merném tenni rá, hogy a bal vállamba még egy fog is beleszorult. Amit persze nem tudok megnézni a kibaszott bilincsek miatt, de úgy néz ki, hogy valaki végre velem is fog foglalkozni. - Most komolyan ezeket sajnáljuk? - kérdéssel felelek a hozzám érkező mentős kérdésére. Kissé kábultan, magas pulzussal, még mindig kissé zihálva figyelem a többi autót. - Micsoda igazság van ebben a világban baszdmeg... Én vagyok a szar, mert rommá vertem azokat a pedofil zaklató faszokat, érted?! - szegezem kérdésem a srácnak, akire ráemelem ekkor végre a tekintetem. A bal szemem erősen bevérezve, szinte rikít belőle a tengerkék íriszem. - Angelo. - felelek egy sóhaj után. - Szédülés, hányinger, ebben a sorrendben. Fájdalom? - megrázkódok egy kicsit, végül megvonom a vállam. - Fasz tudja. Még nem érzem. - mert még mindig emészt a düh, amit egyáltalán nem könnyű elengedni. Ez talán még a pupilláimon is látszik, mikor a lámpáját beletolja az arcomba. - Meghaltak? Ugye megdöglöttek azok a kis faszok? - ha van egy kis tapasztalata ennek a mentősnek, akkor sejtheti, hogy vagy nyugtatóra van szükségem, vagy egy megértő fülre, aki végighallgat, s igazat ad nekem. Mert hogy a rendőrök egyelőre erre kurvára nem képesek, az is biztos.
Káosz. Szinte érezni a levegőben még a csatározás szagát, de már a hév lassan elül. Csak egy „átlagos” este, szinte látom magam előtt, hogy bár itt véget ért a minden, valahol a világban, a városban, sőt, magában a kerületben ugyan úgy bekapja valaki az ütéseket, egy penge csókját vagy épp bármi halálos és kegyetlenséget. Azt mondják, aki mindent a lelkére vesz, az előbb vagy utóbb, de beleroppan, Hallottam már a 911 vonalai mögött ülőről, aki nem bírta a kegyetlen világot és átsegítette magát a másik oldalra, feladva az örökös harcot vagy idő előtt nyugdíjazott kollégákat. Nem akarom kicsinálni magam, azonban nem is akarom csak egy darab valamiként kezelni azokat, akik a kezem ügyébe kerülnek – arra ott vannak a rapid, tinderes randik. Nem hazudok, nem csak a testnek fárasztó, de határozottan felemelő érzés, amikor nem a halál beálltát kell megállapítani és kegyeletet gyakorolni. Az tegnap délelőtt volt, könnyed szívroham, már-már átlagos. Rohadt világ ez. A srác kérdésére nézek a többiek felé, akik már korántsem beszédes kedvükben hevernek a többi esetkocsiban. Valahol, valaki biztosan őket is sajnálja, én pedig nem foglalkozom velük, nem is tudnám, mit kéne éreznem, mert nem kaptam meg azt, mi és miért történt itt. - Úgy néz ki – hangom azonban semleges és már fordulok is vissza, hogy ellássam őt, csak az ő sérüléseivel foglalkozni és a világon, jelenleg a fejemben, csak ő létezik. Így lehet itt lenni és mindent helyesen elvégezni. Ahhoz képest azonban, hogy hogyan néz ki, igencsak beszédes kedvében van. Sőt, meg merem kockáztatni, ha nem dől ki, vagy épp azok nem dőlnek ki és a rendőrség sem tesz semmit, öklei még mindig ütné valamelyik arcot. Mégis megmosolyogtat az egész, így kesztyűs kezem egy pillanatra megáll. - Az erőszak a „szar” és az önbíráskodás. Ha szabad lenne, akkor egész nap olyanokat kéne ellátnunk, akiket valaki, valami indok miatt elvert – nem vádolom őt, nem is korholom, szimplán a tényt közlöm, hogy miért van ebben a helyzetben. Ha ezek valóban pedofil zaklatók, magamnak is megvannak a csúnya, mocskos gondolataim arról, mivel kellene őket „jutalmazni”, azonban nem tehetem meg, a kezeim kötve vannak és most foglaltak is. Biccentek hát, amikor a nevét mondja, egész jó jel, hiszen emlékezik rá és nincs annyira sérült elméje és feje, hogy ez is kimaradjon. - Bizonyára egy csinos agyrázkódás befigyel – apró lámpám mozdul jobbra, balra, arra kérve őt, hogy kövesse. Adrenalin és a fejsérülés valóban ott van, itt helyben ezt megmondani nem tudom biztosan. Leteszem a lámpát és nekiállok a vérző sebek ellátásának. - Az majd később jön, de a fájdalomcsillapító segíteni fog egyelőre – teszem a dolgom beszéd közben, hogy menetkész lehessen, mire indulunk. Nyilván a rendőröknek is lesz közé hozzá, de most az enyém. Kérdésére pillantok fel ismét rá, majd a mentők felé. Amit innen látok, abból azt látni, hogy élnek. De hogy mennyire és milyen állapotban, azt nem tudhatom. - Nem, nem haltak meg. Azt nem tudom, mennyire kritikus az állapotuk. De megkapták, amit kellett, engedd el őket – azzal már látom is el tovább. Értem én mit akart, azonban nem biztos, hogy az emberölés a legjobb válasz. Hős lenne, nem sok ideig. - Itt érez fájdalmat? - tapogatom meg bordáinál végül, óvatosan.
"Instead of worrying about what you cannot control, Shift your energy to what you can create."
- Ennek a kibaszott világnak kurvára szüksége van önbíráskodókra, mert a kibaszott rendőrség nem tud mindenhol ott lenni, és szart sem tesz sokszor. Nézd meg baszdmeg... - emelem fel a kezem, ahol jól látszik, hogy a bilincs már most kidörzsölte a csuklómat. Pirosló foltok övezik a bőröm, de láthatóan azért, mert képtelen vagyok nyugalomban és mozdulatlanul megülni. - Én vagyok bilincsben, érted? Azok a faszok zaklatták azt a kislányt ebben a kicseszett parkban, ahol nem volt rajtam kívül senki. KONKRÉTAN zaklatták, nem csak szavakkal! Szerinted, ha én nem jövök, mi történt volna azzal a lánnyal? Szerinted ezek nem érdemelték meg azt, hogy valaki szarrá verje őket? És most kurva finoman és emberségesen fogalmaztam. Nekem is van egy hasonló korú húgom, és legszívesebben kinyírnám az összes ilyen mocskos kis gecit! - ezeket a szavakat már hangosabban mondom, s az egyik rendőr rám is emeli gyanakvóan a tekintetét. Mérgesen sóhajtok, majd megrázom a fejem, hiszen hatalmába kerített egy csodás szédelgés. - Na és te hogyan reagáltál volna egy hasonló helyzetben? - kérdem az engem ellátó mentőst, aki tudom, hogy nem azért van itt, hogy velem beszélgessen, de most képtelen vagyok csendben maradni. Meg amúgy is. Muszáj kibeszélnem magam, mert ha ez a sok felgyülemlett mocsok bennem marad, annak bizony súlyos következményei lehetnek. - Nem kell fájdalomcsillapító. - emelem fel kezem határozottan. - Jó így. Legalább érzem, hogy élek. - azért itt a harag mellé vegyül valami szokatlan kiábrándultság is, ami beárnyékolja az egész helyzetet. Dühösnek és kiábrándultnak érzem magam. Elbaszott ez az egész helyzet. - Nem olyan könnyű ám elengedni az ilyesmit. Te eltudnád csak ilyen egyszerűen? - megint csak a személyes véleménye érdekel, és nem az a maszlag, amit ilyenkor a kontroll meg az előírások diktálnak. Jól tudom, hogy mit kellene ilyenkor mondania egy mentősnek, de az engem most kicsit sem érdekel. A tapintásra meg közben enyhén felszisszenek. - Érzek, de nem hagyhatnánk el ezt a kötelező magázódást? Tök gáz. - vetem magam elé szemforgatva. Nagy levegőt veszek, a tüdőm megemelkedik, mintha mondani készülnék valamit, ám ebben a pillanatban váratlanul ott terem mellettünk egy idősebb férfi és egy hölgy. - Fiatalember, annyira köszönjük, hogy megmentette a lányunkat! Hogyan hálálhatnánk meg? - vannak azok a pillanatok, mikor még egy férfi is akaratlanul kilöki a könnyeit. Ez most pontosan olyan, bár nem részemről, hanem a lány apjától. - Kötelességemnek éreztem, hogy segítsek, egyáltalán nem várok ezért hálát. - a hangszínem meglepő nyugalomra vált át. - Kérem, meghívhatnánk majd egy vacsorára? Kérem! Megtisztelne vele, ha elfogadná a meghívást. Megkeressük hamarosan, rendben? - ennyi azért belefér, úgyhogy bólintok megadóan. - Rendben. - azzal már sietnek is tovább, én pedig váratlanul lábra állok. - Hogy hívnak? - kérdem az engem ellátó mentőstől. - És most hogyan tovább? Mehetek? Vagy mi lesz? - ahogy felteszem neki a kérdésem, szinte abban a pillanatban ott terem mellettünk az engem hűen fürkésző rendőr. - Csak ne olyan hevesen! - lengeti meg az ujját, majd a srác felé fordul. - Uram, szükség van kórházi ellátásra vagy nem? Beszámítható ez az úr? Ha nincs szükség kórházi ellátásra, akkor most be kell fáradnia velünk az úriembernek. - köpi oda gúnyosan az “úriembert”, s az én szemöldököm úgy kezd ráncolódni, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne kiütni. Nem véletlenül vetek oda a srác felé egy segélykérő pillantást, inkább vigyenek a kórházba, mint hogy a rendőrségen kelljen éjszakáznom. Megint.
Kezdőlap
