A hangulatom még mindig nincs egészen topon, kicsit azért jobban érzem már magam. A kollégák hála az égnek nem kerdezősködtek annyit a bahamai utamról, ami meg sem történt, így legalább ezzel nem tetőzték az alapvető problémát, ami fennállt. A probléma, vagyis a problémák pedig a következők voltak: a férjem és a kocsim. Bármelyikre gondolok, rögtön felmegy bennem a pumpa. Még hogy hülye picsa vagyok és menjek pasizni? Látszik, hogy az első benyomásom mindig helytálló, én mondtam, hogy egy beképzelt pöcs a parkolós faszi, aki el van szállva magától, úgyhogy jobb is, hogy nem adta meg a számát, valószínűleg sosem hívtam volna fel. Kinek kell egy felesleges kör sértegetés? Így viszont legalább soha többet nem kell vele találkoznom, csak azt remélem, hogy egész véletlenül nem az egyik páciensem rokona a pasas. Az kissé kellemetlen lenne, de elég nagy ez a kórház ahhoz, hogy ne fordulhasson elő.
- Dr. Paxton – hallom a nevem a hátam mögül a folyosón, mire megtorpanok és Jessica, az ügyeletes nővér felé fordulok. – Lenne egy páciens a 207-es kórteremben, akinek baj van a lábával, Dr. Ramsey pedig szeretne konzultálni Önnel róla. Itt van a kartonja, ha ránézne.
Elveszem tőle a paksamétát és futólag rápillantok a kórtörténetre.
- Most lesz egy vizsgálatom, de utána, úgy... – az órámra pillantok és fejben számolok az idővel - ... fél egykor ráérek. Megmondaná a kollégának, hogy találkozzunk a nővérpultnál? Keresünk majd egy tárgyalót – mosolygok rá, ezzel megköszönve, hogy betölti a futár szerepét.
Már csak az a kérdés, hogy ki az a Dr. Ramsey? Azért majdnem minden orvossal képben vagyok az egész Presbiterben, ha csak név szerint is, de ez a név egyáltalán nem cseng ismerősen. Lehet, hogy csak nem találkoztunk még sűrűn, ezért nem vésődött az elmémbe a neve. Ha meglátom, már biztosan ismerős lesz.
Kicsivel fél egy után valóban a nővérpult felé igyekszem, a vizsgálat kicsit elhúzódott, mert meg kellett kérnem egy röntgent is, ahol persze megint többen vártak, mint kellett volna. Három perc csúszás még talán belefér. Messziről látom, hogy a kolléga már a pultnál tartózkodik, de egyelőre csak a hátát látom, így hiába próbálnék rájönni a kilétére.
- Elnézést a késésért, a röntgennél őrültek háza uralkodik, de itt vagyok, mehe... – akad bennem a szó, ahogy a nővérpult mögé lépek, hogy a helyére tegyem a kezemben lévő kartont. – Maga... Dr. Ramsey – világosodom meg, hogy mégis honnan volt olyan ismerős már a parkolóban is. Hát persze, az egyetemről. És a tévéből. Jó ég. Azt hiszem, a mai nap az istenek ellenem irányítják minden energiájukat. Nem elég Sam, az autós koccanás, még ez is? Hogy kerül ő egyáltalán ide? – Új kolléga? – emelkedik meg a szemöldököm, miközben rápillantok, de igyekszem palástolni az unszimpátiámat a nővérek szeme láttára, akik ahogy elnézem... teljesen odáig vannak a Dokiért, ugyanis a szemük tele van csillogással, az arcukról pedig le sem hervasztható a mosoly. Atya világ.
- Katie, kérlek majd menj be a beteghez a 202-be, az előbb valami gondja akadt – fordulok a kéréssel az egyik nővérhez, aztán Ramsey felé. – Azt hiszem, a hármas tárgyaló szabad. Mehetünk? – kérdezem, miközben megkerülöm a pultot. Esküszöm, igyekszem jó képet vágni, de valahogy a reggeli kis incidens után nem megy, na meg van még pár okom rá, amiért nem annyira szimpatizálok ezzel az emberrel, de lehetőleg nem sokat fogunk találkozni. Még szerencse, hogy ez a kórház jó nagy...

- Nem vagyok ideges, csak rossz ez a nap. Jó…tényleg ideges vagyok egy kicsit, mert befelé jövet felcseszett egy bolond nő. Érted, állnék be, erre begurul mögém a kis flancos autójával, majd még én vagyok a fasz, hogy nekikoccanok, mert váratlanul, a semmiből feltűnt mögöttem. És leugatja az agyamat. Nem vagyok nőellenes, de némelyiknek nem adnék jogsit, az is biztos - morogva adtam ki magamból a feszkót a kávéautomatánál, ahogy egyik újdonsült ápoló kollégámnak, Mattnek meséltem el a parkolós incidensem.
- Biztos megvan neki, és azért ugatott veled - röhögött fel Matt, ő pontosan képben van.
- Látod lehet, vagy hiánya van. Mondtam is neki, hogy talán pasiznia kéne - röhögtem el magam, erre már fel is nevetett. - Haver, bolondok a nők, de mennem kell, mert Ramirez ki fog filézni, ha nem vagyok ott tíz perc múlva a műtőben.
- Jól van, kösd fel a gatyád, egységben az erő! - a levegőben összeütöttük a tenyerünket, Ramirez elindult a dolgára, én meg a magaméra, miután megittam a kávét.
Mióta itt vagyok, nem volt még ilyen pocsék napom, de próbáltam valahogy túllendülni a parkolós spinén, és inkább a munkámra koncentrálni. Volt is egy betegem, akit néhány napja hoztak be, elé komplikált eset volt, tele megmagyarázhatatlan okokkal. Éppen azon gondolkodtam, hogy miféle vizsgálatokat kellene még lefuttatnunk, amikor megszólalt a csipogóm, s láttam hogy a betegemmel van valami gond.
Szedtem is a lábam, hogy vajon mi lehet, és sajnos, tényleg nagy volt a baj. Felszökött a láza, a jobb lába pedig már nem csak vörös volt, mint korábban, hanem kezdett feketedni. Ez pedig nem volt jó jel, nagyon nem. Kissé feszülten kértem a nővértől az adatokat, de amiket eddig lefuttattunk, azokból még mindig nem volt egyértelmű, hogy mi okozhatja ezeket a súlyos tüneteket a férfinél. Kétségbeejtő volt, noha ezt nem mutathattam ki a kollégák felé, de volt egy nagyon rossz megérzésem. S tekintve, hogy milyen rossz állapotban volt a férfi végtagja, nem láttam más megoldást, mint hogy egyeztessek sürgősen egy ortopéd orvossal, mielőtt még túl késő lenne.
Kértem az egyik nővért, hogy intézkedjen, a válasz az volt, hogy majd fél egykor ráér. Remek, addig meg lehet, hogy elpatkol a betegem.
- Oké, kérek egy teljesen új labort, listát mindenről, amire allergiás vagy érzékeny. És a pontos helyszínt is kérem, hogy hol túrázott - ilyen esetben minden eshetőséget figyelembe kellett vennünk, hisz talán olyan mérgezéssel volt dolgunk, amit csak háttér információkból deríthettünk ki.
Míg a kollégáim tették a dolgukat, a lexikon fölött ülve böngésztem a különleges eseteket és próbáltam összefüggést találni. Ezeket kiírogattam, aztán fél egy előtt pár perccel odamentem a pulthoz, a megbeszélt találkozó helyszínére.

- Dr. Paxton?

- Még nem ért ide, kis türemét doktor úr - türelem, türelem. Csakis abból áll az életem. Nem volt ínyemre a várakozás, ujjaimat a pult szélén járattam, közben az órámra néztem, mikor meghallottam az érkező hangját. Megfordulva azonban nem más állt velem szemben, mint az a hisztis spiné a parkolóból, aki alapjáraton felborította az egész napomat. Szerintem az arcomról is jól olvasható volt a döbbenet, mert sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy ez a nő egy orvos.
- Maga meg Dr. Paxton… - nem csengett hangom az örömtől, érezhető volt a kettőnk közé hasító feszültség. - Az, olyasmi - vágtam rá mondhatni morcosan, vele ellentétben nem tudtam úgy tenni, mintha mi sem történt volna a parkolóban. Ráadásul még késett is.
Feltűnt, hogy rám néz a nővér, ekkor erőltettem csak mosolyt az arcomra, aztán csak bólintottam Dr. Paxton szavaira, miközben szemügyre vettem az arcát. Szexis báránybőrbe bujtatott, dilis farkas. Ez volt rá a leginkább jellemző.
Meg is indultam mellette, szó nélkül követtem a tárgyaló felé, de belül már érlelődtek a kitörni készülő szavak. S ahogy átléptük a tárgyaló küszöbét, és behúzhattam magam mögött az ajtót, már nem is volt akadálya annak, hogy tovább álcázzam nemtetszésemet.

- Elég komoly dolgot kellene megvitatnunk, de nem éppen magára számítottam, és az első kérdésem az lenne, hogy nem tudna küldeni valaki mást? Lehetőleg olyat, aki nem ordítja le azonnal a fejem és normálisan tudnék vele egyeztetni a betegem állapotáról? - komolyan fúrtam a pillantásom a nő tekintetébe, hát el se akartam hinni, hogy ebben a kócerájban éppen őt találták meg, mint ortopéd orvost.
- Amúgy is, nekem ortopédsebészre lenne szükségem… - hát csak nem volt az, legfeljebb rezidens lehetett a spiné.

★

A velem szemben álló pontosan olyan meglepett, mint én, mikor találkozik a tekintetünk. Komolyan, mégis hogy a fenébe lehet ez a nap ennyire elcseszett? Nem értem, mit keres itt ez a pasas, tényleg, eddig azért imádkoztam, hogy nehogy az egyik páciensem rokona legyen, erre mit ad isten? Na mit? Kolléga. Vagyis gondolom, nem viccből van itt, így már be is ugrik, hogy orvos, vagyis annak mondja magát, de inkább talán feltűnési viszketegséggel megáldott embernek titulálnám. Mégis kinek jut eszébe elvégezni az orvosi kart, aztán elmenni a tévébe, valami betelefonálós műsorba dolgozni? Aztán egyszer még belefutottam valami műsorába, ahol nők tucatjai harcoltak a kegyeiért. Jó ég, micsoda megalázó dolog ez a nőknek! Szerintem roppant elkeseredettnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyenhez folyamodjon. Na de ahhoz is, hogy ezek után felvegyék dolgozni ide! Azt hittem, hogy a kórházunknak azért egy kicsit jobban számít, hogy kik képviselik. Ekkora munkaerőhiányban talán mégsem szenvedtünk, nem?
- Nagyszerű – sóhajtok fel, ám a színpadiasság kedvéért azért elengedek egy apró mosolyt, de nem nézek rá ezalatt, még véletlenül sem. Inkább a kartonokat rendezem, míg leüllepszik bennem ez a dolog. Viszont a beteg állapota valóban nem vicc, úgyhogy jobb, ha megyünk és megbeszéljük, amit meg kell, ha már pont értem küldött.
Ahogy a tárgyalóba érünk, már meg is ered a nyelve, én pedig addig csak pislogok, míg be nem fejezi, amit elkezdett. Illetve megkerülöm az asztalt és helyet foglalok az egyik széken.
Szóval ortopédsebészre lenne szüksége... oh. Ramsey vajon mit gondol, hogy én mégis mi a jó eget csinálok itt? Dísz vagyok az ortopédián?
- Köszönöm a bizalmat – köszörülöm meg a torkom. Végül is, ki akar megoldani egy problémát egy hülye picsával, nemde? – Ön szerint én mi vagyok, Dr. Ramsey? – érdeklődöm, felpillantva rá a túloldalra. Tényleg érdekel, hogy most komolyan azt gondolja-e, hogy esetleg rezidens vagyok itt vagy mégis? Mondjuk az egy bizonyos szinten hízelgő lenne, mert az azt jelentené, hogy friss húsnak tűnhetek.
- El kell keserítsem, nem tudom, hogy Jessica hány orvoshoz ment oda, de nekem úgy mondta, hogy szeretne beszélni velem, mert gond van a betegének a lábával... – vázolom a helyzetet. – De ha sok ideje van, akár kereshet mást is – vonok vállat, miközben én is a szemébe nézek. Nekem ugyan mindegy, hogy kivel konzultál, van nekem más elfoglaltságom is, minthogy az ő betegeivel foglalkozzak. Viszont úgy sejtem, hogy ideje nagyon nincs, legalábbis ahogy a kórtörténetre rápillantottam nemrég. Ezzel valószínűleg ő is tisztában van.
- Egyébként sem értem, miért magának áll feljebb, nem én tolattam bele a maga kocsijába, hanem fordítva. – Nem hagyom szó nélkül a viselkedését, de essünk már túl ezen a megbeszélésen, jussunk egyről a kettőre, aztán „adieau”, többet nem kell kereszteznünk egymás útját, legalábbis nagyon remélem.

A televíziós éveim alatt sikerült már elsajátítanom százféle mosolyt, így nem okozott gondot színlelni a nővérpult előtt, viszont a belsőmet feszítette az ideg, s tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de úgyis ki fog szakadni belőlem az, ami a szívemet nyomja. Márpedig igen csak bosszantott mindaz, ami a parkolóban történt, a betegem állapota miatt is feszült voltam, így amint átléptük a tárgyaló küszöbét, rá is zúdítottam mindazt, ami bennem volt. Talán nem volt túl úriemberhez méltó, ahogy az sem, hogy kissé lekezelően bántam vele, de az a helyzet, hogy egy ilyen hárpiáról nem feltételeztem túl sok jót.
Azt, hogy túllőttem a célon, mi sem bizonyította jobban, mint a nő sértettsége, nem kellett ahhoz szakértőnek lennem, hogy megítéljem szavainak mögöttes tartalmát. És ami azt illeti, még igaza is volt, mert őszintén szólva nem tudtam volna mit felelni a kérdésére. Nyilván orvos volt, ha már őt küldték, csak valahogy az én fejemben nem akart összeállni a dolog. Éppen ezért egy kicsit el is kerekedtek a szemeim, még a szemöldökeim is feljebb kúsztak, miközben az arcát vizslattam. Közben az ujjaim idegesen jártak a csípőmön, mert hát fene mód úgy álltam be, mint valami tenyészbika, aki megjelölte a területét.
- Nem magával! Azt kértem Jessicától, hogy keressen nekem sürgősen egy ortopédsebész szakorvost…- még hogy őt kerestem, na persze. Még a fejemet is megráztam, de ezek szerint ő is egy volt a szaktekintélyek közül. Őszintén nem repestem az örömtől, hogy a drága Jessica éppen ezt a házisárkányt választotta, és kedvem lett volna hozzá vágni, hogy igen, szíves örömest megyek és keresek mást, de sajnos az idő sürgetett. A betegem válságos állapotban volt, ez pedig nem egy Tinder meccs volt, ahol ráértem volna ide-oda dobálni a lasztit.
A nyakam is megfeszült az idegtől, összepréselt ajkakkal, szúrósan fixíroztam a tekintetét, de nem küldhettem el a jó francba. Ezt a békát már be kellett nyelnem, még akkor is, ha tudtam, soha az életben nem leszek jóban ezzel a nővel.
Minden sérelmem ellenére már épp fátylat borítottam volna a múltra, hogy a betegemre koncentráljunk, mikor ez a veszett liba előhozakodott a parkolóval. Erre megint elkerekedtek a szemeim, s nem is bírtam megállni, hogy ne emeljem fel a hangomat.
- Maga hajtott be mögém figyelmetlenül, kibaszottul indexeltem és láthatta, hogy tolatok! A semmiből hajtott be mögém, mint egy félőrült, mégis hova kellett volna fékeznem, mikor a megengedettnél nagyobb sebességgel hajtott a parkolóba? Mikor a tükörbe néztem, még nem is láttam! - csattantam fel, ekkor azonban kopogás hallatszott, s Jessica feje jelent meg az ajtóban.
- Elnézést, de Mr. Jacobs egyre rosszabbul van, nem tudjuk mit csináljunk doktor úr… - szerencse, hogy megjelent az ápolónő, mert így kitisztult az a lila köd, ami az agyamat készült elborítani. Még mindig rendkívül feszült voltam, de uralkodnom kellett magamon, s szoknom ezt az új, kórházi környezetet.
- Rendben, máris megyünk, csak…- pillantásom Elizabethre szegeztem - megbeszéljük a beteg állapotát, addig monitorozzák Mr. Jacobsot, nézzenek egy vérnyomást, lázat, szívritmust - Jessica biccentett, sietve távozott, én meg visszafordultam a nő irányába.
- Jól van Elizabeth, nincs időm új ortopédszakorvost keresni, mert a betegem mindjárt elpatkol az asztalon. Szükségem van a segítségére, beszélhetünk Mr. Jacobsról? - erőt véve magamon, próbáltam egy kicsit illedelmesebb lenni, mint korábban, s reméltem, hogy a korábbi dühkitörésem nem vette el Dr. Paxton kedvét attól, hogy velem dolgozzon.  

★

Nem mondom, hogy a reggeli kis incidensünk után szívesen konzultálok bármiről is ezzel a beképzelt emberrel, dehát mindent a betegért, nemdebár? Vannak bizonyos határok, de ez most egy elég sürgős eset, ezt nem passzolgatom át másnak, mert nincs arra időnk, hogy halogassuk a dolgot, legalábbis ahogy felmértem a helyzetet. A tárgyalóba érve azonban Ramsey megpróbálkozik azzal, ami nekem is átfutott az agyamon, de szerintem neki is leesik, hogy nem rendelkezünk sok idővel.
- Hát, akkor Jessica csak azt tette, amit kért. Majd legközelebb tegye hozzá, hogy bárkit, csak ne engem – intek felé a kezemben lévő tollal. – Én is roppant hálás leszek – teszem hozzá, mielőtt még azt gondolná, hogy nekem annyi kedvem van vele együtt dolgozni. A legkevésbé sem.
Ahogy nézegetem, nem is értem, hogy mit keres itt. Komolyan mondom, én nem gondoltam a kórházról, hogy holmi celebkéket alkalmaz. Azt hittem, itt a tudás és a befutott karrier sokkal többet számít, de ezek szerint tévedtem. Mert hát Ethannek nem hiszem, hogy többre futja egy tévéshownál.
Nekem sem feltétlenül kellene felhoznom a parkolóban történteket, de mivel látom rajta, hogy azt hiszi, az én hibám volt az egész, nem tudom szó nélkül hagyni. A szavai is ezt bizonyítják, tényleg engem tart száz százalékig hibásnak. Az arcom kissé eltorzul, ahogy hallgatom.
- Én azért kételkedem abban az indexben! – szúrom közbe, és továbbra is szólásra nyitnám a szám, miután befejezte a mondatot, ha Jessica nem jelenne meg az ajtóban, akárcsak egy vészjelző, hogy nem sok időnk van. Kicsit sem tartozom a nyugodt kategóriába, és legszívesebben most azonnal felpattannék innen, hogy aztán eredjek a saját dolgomra, hiszen a hátam közepére sem kívánom ezt az egészet most. Igazából már várom, hogy vége legyen ennek az átkozott napnak. És még az autószervízbe is el kell ugranom a végén... Remek.
Miután az ápolónő becsukta az ajtót, én is épp megszólalnék, de a kolléga megelőz. Nocsak, mintha egy kicsit előzékenyebbé vált volna, miután kiderült, hogy a betege nem a jó úton halad éppen.
- Magának csak Dr. Paxton – szólok közbe, mert hát azért mégiscsak, nem vagyunk barátok. - Essünk túl rajta, aztán mindenki menjen a dolgára – sóhajtok fel, miközben magam elé veszem a beteg kartonját.
- Szóval ahogy elnéztem, a páciens lába éppen elhalóban van. Ezzel valamit minél hamarabb kezdeni kell, ha valóban el akarjuk kerülni, hogy meghaljon. Reménykedjünk, hogy visszafordítható beavatkozással az eset. A beteg nem járt olyan helyen, ahol valamilyen állat megharaphatta vagy bármi olyat evett volna, ami mérgező lehet? – elmélkedem hangosan, hogy mi lehet a gond. Ha már feketedik a lába, az elég nagy gond, és nem akarok előre ördögöt festeni a falra, de ha nem találjuk meg az okát hamar, akkor a dolgok rosszra fordulhatnak.
- Ha mélyvénás trombózisa van, akkor a végén tüdőembóliát is kaphat a beteg, aminek ugye, nem kell részleteznem az esetleges kimenetelét – tekintek a velem szemben lévő orvosra kissé kérdő jelleggel. Gondolom, ezzel ő is tisztában van.
A kartont lapozgatva, aztán felállok az asztal mellől.
- Menjünk, jobb, ha ott vagyunk, ha rosszabbul van, meg egyébként is ránéznék a lábára. – És jobb, ha más is van ott rajtunk kívül, mert meglehetősen feszült a hangulat kettőnk között, ami valószínűleg nem fog változni az elkövetkezendő tíz percben.

- Majd legközelebb hozzáteszem, most már tudom, hogy Ön kicsoda - vetettem oda még mindig morcosan a szavakat, mert eddig nem párosítottam arcot ehhez a névhez, most viszont sajnos kiderült, hogy ez a nagy hírű ortopédsebész nem más, mint a parkolóban hisztériázó nő. Legbelül fortyogtam is emiatt, hisz szükségem volt rá, a segítségére, azonban nem tudtam elsiklani amellett, ami odakint történt. S mivel nem is tudtam magamban tartani, ami a szívemen, az a számon alapon rá is zúdítottam a Missdoktornővagyokdeazérthülyepicsára.
Magamon is meglepődtem, hogy kihozott a sodromból, mert nem volt szokásom így veszekedni, de itt és most megtörtént. Nem voltam toppon, nagyon is ideges voltam, s részben talán a betegem állapota végett reagáltam túl a helyzetet. Mindenesetre jól esett kiveszekedni magamból a szavakat, s mondhatnám, hogy egy kicsit már meg is könnyebbültem, mikor volt mersze újra beszólni az index kapcsán. Én mondom, ez a nő maga volt a sátán.
Még jobban elvörösödött az arcom, már valami cifra szitokszó mászott a nyelvemre, amikor Jessica érkezése véget vetett a vitánknak, s engem egyben visszatérített a valóságba, ami nagyon is komoly volt. Minden ellenszenvem és háborgásom ellenére kénytelen voltam visszafogni magam, mert szükségem volt a nő segítségére.
Össze is kaptam magam, tényleg visszavettem a stílusomból, de ennek a nőnek valahogy a vérében volt a piszkálódás, és az, hogy csak olajat öntsön a tűzre. Összepréselt ajkakkal, már-már a fogaimat szorítva néztem vele farkasszemet, s úgy próbáltam türtőztetni a bennem életre kelő oroszlánt. Csak nyugalom, nőt nem ütünk meg, nőt nem ütünk meg.
Ismételgettem magamban, miközben mélyről vettem a levegőt, hogy aztán lassan ki is fújhassam.
- Rendben Dr. Paxton, hálásan köszönöm - nyugtáztam szavait és igyekeztem udvarias maradni, hogy a munkára koncentrálhassunk. Át is adtam a nálam lévő kartont és néhány szóval részleteztem a beteg állapotát, majd kíváncsian vártam a doktornő véleményét.
- De, búvárkodott és erre már én is gondoltam, az egyik rezidens épp most nézi át, hogy a területen él-e valamilyen mérgező faj, viszont a testén nem láttunk sérülésre utaló jeleket - tettem hozzá, csak hogy tudja MissTökéletesség, már végeztünk vizsgálatokat a betegen.
- Persze, hogy tudom, ezért is örülnék, ha megnézné, hogy mit lehetne tenni - mondtam a nőnek, aztán már nyitottam is az ajtót és előre engedtem.

- Mit gondol Dr. Paxton, most hogy megvizsgálta a beteget? - őszinte érdeklődéssel figyeltem, mert tényleg érdekelt az, hogyan látja ezt a helyzetet a doktornő, miután kiderült, hogy egy tengeri hal szúrta meg a férfi talpát.
- Az antibiotikumokra nem reagál és aggódom, hogy összeomlik a szervezete. Ön szerint szükséges a beavatkozás? - ezzel a láb levágására céloztam, ekkor robbant az ajtó, s Jessica ijedten nézett ránk. - A beteg összeomlott…- ez azt jelentette, hogy ha nem teszünk valamit azonnal, akkor bizony elveszítjük őt.

★

Hálásan fogom megköszönni, ha legközelebb nem keresztezik majd útjaink a másikét. Akad még itt elég ortopédszakorvos, akivel tud konzultálni, ha bármi miatt szüksége lenne rá.
Illetve nem utolsó sorban azért is hálát adok, hogy még véletlenül sem sodort össze minket a sors az egyetemi évek alatt, mint férfi és nő, mert ha rajtam múlt volna, akkor igenis lett volna közünk egymáshoz. Szerencsére már akkor is egy bunkó volt, így nem foglalkozott olyan lányokkal, mint én voltam. Valószínűleg szívességet tett vele. Nagyobb kárt okozott volna a lelkemben, ha valami miatt mégis az én számomat akarta volna kideríteni az egyik este és nem a szobatársamét. Na, nem mintha most jobb helyzetben lennék párkapcsolati téren, ugyanis Sam mostanában éppen olyan nagy seggfej, mint a velem szemben álló.
Látom rajta, hogy ahogy újra szóba kerül a reggeli koccanásunk, idegesebb lesz a kelleténél. Nekem kellene inkább idegesnek lennem, nem pedig neki, de mit érdekel engem, felőlem akár fel is robbanhat itt helyben.
- Ettől függetlenül állhat mérgezés a háttérben – jegyzem meg tudatosítva magamban is a dolgot. Ha búvárkodni volt, simán esélyes, hogy tényleg valami tengeri állat cseszett ki vele. – Biztosan akadnak mérges halak arrafelé. Mindenhol vannak, gondolom. – Nem vagyok búvár, sőt, életemben egyszer próbálkoztam a merüléssel, az is melyen az elmémbe vésődött, mert senki nem mondta nekem, hogy cápákkal is fogunk találkozni, azok pedig valahogy nem a szívem csücskei. – Mostanra biztosan megvan akkor már a lista is – bólintok és már megyek is kifelé az ajtón, hogy a beteg kórterme felé indulhassunk.
Miután végeztünk a vizsgálattal és a listát átnézve nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik hal okozta a mérgezést a betegnél, a kórteremben még nem mondok semmit konkrétan, ugyanis én is átfuttatom párszor az agyamon a dolgokat, hogy ténylegesen, milyen megoldások léteznek, azonban sajnos mindennek a végén arra jutok, ha nem avatkozunk a dolgok közepébe, akkor el fogjuk veszíteni a beteget.
- Sajnos nem látok más megoldást, mint... – kezdek bele, de Jessica félbeszakít, így rögtön hátraarcot vágva indulunk meg gyorsan a beteghez. – Nincs más megoldás, ha nem távolítjuk el a végtagot, a mérgezés továbbterjed az egész testben és visszafordíthatatlan lesz a dolog – vázolom fel a helyzetet amilyen gyorsan csak tudom, Dr. Ramseynek. Remélem, hogy ő is így látja és hamar a műtőbe tolhatjuk a beteget, mert bármiféle tétlenkedésnek itt helye nincs.
- Tolják a műtőbe – mondom, és visszafordulok Ethanhöz, hogy rábólinthasson ő is az előbb vázolt dologra.


A beteg állapotát úgy tűnt, stabilizáltuk, miután a műtét megtörtént, mindenki ment tovább, a saját dolgára. Épp a műszak vége felé közeledünk, az öltöző felé veszem az irányt, hogy lassacskán hazafelé vegyem az irányt. Bár nem sok kedvem van hazamenni, ami azt illeti, Samhez sincsen kedvem. Mégis kénytelen vagyok hazamenni és jópofát vágni mindenhez, mintha nem viselt volna engem meg ez a vetélés, mintha tényleg én is úgy gondolnám, hogy jobb így, mert így legalább pályázatok. Hánynom kell ennek gondolatától is. Mégis hogy mondhat ilyet?
Kinyitom a szekrényem ajtaját és kiveszem a cuccaim, de mivel még van öt percem a műszakból, így csak leülök és a telefonomon görgetem át a napi történéseket. Dögunalom.
Mikor aztán tízet üt az óra, öltözni kezdek, az öltözőben viszont hallom, hogy valaki bejön. Kiérve látom csak, hogy kedvenc kollégám az, akivel nem szándékozom beszélgetésbe elegyedni, de akaratlanul is közelebb kell mennem hozzá, hisz úgy tűnik, a szekrénye pont mellettem van.
- Ez volt az egyetlen üres szekrény? – emelkedik meg a szemöldököm, mikor képtelen vagyok odaférni a sajátomhoz. Hihetetlen, hogy mindenhol keresztezi az utamat.

Csak nyugalom, semmi stressz, ne hagyd, hogy kihozzon a csaj a sodrodból, koncentrálnod kell!-kántáltam magamban a mondatot, és próbáltam megnyugodni, már csak a betegem érdekében is. Tulajdonképp miatta voltam ideges főként, ő volt az első komoly páciensem itt a tévédoki szereplésem óta, és még mindig ott motoszkált bennem az a megfelelési kényszer, ami egészen gyerekkoromtól kezdve átívelte az életem. Egyszerűen nem bukhattam el, sem a műtőben, sem pedig egy nővel szemben. Erőt is vettem magamon, összepréseltem az ajkaimat, de a füleimen még így is látszott a harag. Vörös volt, mint a rák, és ez két esetben fordult elő, akkor ha zavarban voltam egy dögös nő előtt, vagy ha borzasztóan felidegesítettek. Meg kellett fékeznem magam, de szerencsére a kollegina nem csak zsémbes volt, úgy tűnt, kompromisszumra is hajlamos. Végre sikerült a betegem állapotáról konzultálnunk, igaz a fogunkat szívva, mintha éppen húznák azt. De nem választás kérdése volt, hogy vele kell-e dolgoznom, ő jutott. Legalábbis ő volt most elérhető, és őt találták a kollégák a legmegfelelőbbnek. Csak tudnám, hogy eddig miért nem hallottam róla. Mondjuk, ismerősnek tűnt most, hogy jobban szemügyre vettem, de ennek ellenére továbbra se tudtam volna beazonosítani, hogy a kórházon kívül találkoztunk-e már valahol. Kizárt, hogy randiztam vele, a randipartnereim kilencvennyolc százalékára emlékeztem. - Igen, valóban ez lehet a háttérben, menjünk – biccentettem magam is, nem tűrt halasztást a dolog, ezért szedtem is a lábam a doktornő után.
- Én is ettől tartottam – rossz megérzésem volt már délelőtt is, látva azt a lábat, nem véletlenül kértem ortopéd szakorvos véleményét, de ahogy a helyzet valóssá vált, rádöbbentett arra, hogy miféle döntéseket kell a mai napon meghoznunk. Le kell vágni egy ember lábát. Korábban soha nem kerültem efféle szituációba, bár vágytam már a kórházi munkára, ehhez még nem voltam hozzászokva úgy igazán.
- Jól van doktornő, csináljuk – bólintottam végül beleegyezően, nem volt más választásunk, egy élet pedig sokkal fontosabb volt jelen pillanatban, mint egy végtag.
- Picsába! - rúgtam bele a kezelőkocsiba, ami hangos zörrenéssel ütközött a falnak a páciens szobájában. Mindenki szótlanul állt, a gép folyamatos sípolása törte meg a csöndet. Véget ért. Hiába hittük azt, hogy a műtét sikeres volt, végül az amiatt keletkezett vérrög okozta a beteg életének végét. Dühös voltam, rohadtul mérges, hogy nem találtunk más megoldást. Többet kellett volna próbálkoznunk, nem csak fogni egy fűrészt és random levágni. Miért is hittem, hogy ez majd működni fog. Rohadt ortopédsebészek.
Ez volt az első dühös gondolatom. Az első hetemben máris kudarcot vallottam, mert hallgattam valaki másra. Ha másképp döntök, élne. Ez a gondolat feszítette az elmém, az érzés meg a mellkasom, közben szabadulni próbáltam, minél előbb távol akartam kerülni a kórháztól. Lépteim egyenesen az öltözők felé vezettek, én csak ki akartam fújni magam, de ahogy megláttam ott a padon a telefonját nyomkodni, megint vörösödni kezdtek a füleim. Csak hagyd figyelmen kívül, és húzz haza.Nem akartam hozzászólni, tényleg nem, mert abban nem volt köszönet. Meg akartam állni, de a doktornő olyan éllel szólt hozzám a hangjában, hogy hangosan csaptam vissza a szekrényem ajtaját, miután beakasztottam a köpenyem.
- Maga egy...fogja be! Fogja be! Amíg vígan nyomkodta itt azt a szart, addig odafönt meghalt a beteg, akinek levágta a lábát. Nem látta a csipogóját??- förmedtem rá, bosszantott ez a hülye picsa.

★