Biztos vagyok benne, hogy Jonahnak szüksége van egy olyan támogató és figyelmes emberre, mint amilyen Alice is, ahogyan abban is, hogy a szíve mélyén nagyon hálás is a lányomnak, amiért szeretetet kap tőle.
- Mindkét verzió jól hangzik. Úgyis hamarosan lesznek majd szülinapok, kvázi meglepetés bulit is tarthatnánk – vonom meg vállamat egy ártatlan ötlet után. Hiába voltam mindig távol, azért igyekeztem figyelni a családtagjaim születésnapjaira és ilyenkor rendszeresen küldtem haza valami apróságot. Most meg végre még bulizhatnék is velük. Jonah szerintem ki nem állhatná, hogy az ő szülinapját egy nagy családi összejövetellel ünnepelnénk meg, holott a szíve mélyén szerintem nagyre értékelné.
- Akkor türelmesnek kell lenni. Előbb-utóbb meg fog nyílni. - Abba már nem akarok belemenni, hogy a várakozás az nem napokban telik, hanem lehet sokkal nagyobb időintervallumot ölel majd fel. De ezeket is meg kell tanulnia Alice-nak. Rengetegféle ember van és sajnos tényleg van, hogy egyeseket borzasztóan nehéz kezelni.
- Lehet, hogy még nem találta meg. Sokan élnek társ, vagy pár nélkül, jobb esetben csak ideiglenesen. De a családjára mindig számíthat és ezt ő is tudja, ebben annyira biztos vagyok, mint ahogy most itt állok ezen a betonfelületen! - húzom ki magam és mutatok a cipőm irányába.  Összességében viszont be kell látni, hogy Alice jókat kérdez. Olyanokat, amikre egyre kevésbé tudok én is válaszolni, pedig gyakran tűnődőm el Jonah-n. Néha van, hogy nem minden ideálisan működik, az ember élete kisiklik, vagy még nem került a megfelelő sínre, mert még nem találta meg a társát. Sokan a boldogságot sokára, vagy sosem találják meg és őszintén szólva, ebből a beszélgetésből próbálom kihámozni azt, hogy mennyire büszke vagyok Alice-ra, hogy az anyja halála ellenére is ilyen pozitív, kedves és figyelmes személyiség lett. Mondanám, hogy jó apa voltam, de nem tudnám kijelenteni határozottan, hogy ez az én érdemem. Nem tudom, mit csináltam a gyereknevelésben jól, ellenben azt egyértelműen látom, amit rosszul. De azokat is próbálom jóvá tenni. Éppen ezért nagyon jól esik az ígérete is, ahogy az is, hogy újra személyesen láthatom őt.
- Így van, nem lehet pótolni a fizikai találkozást. - Bárhogy nézem, nem vagyok azon személyek életének a részese, akikkel nem vagyok legalább értelmezhető távolságra, hogy ha hívnak, egy órán belül megoldható a találkozás. Hiába tudok mindent, beszélünk, chatelünk, az nem ugyanolyan és ezt a családomon is érzem.
A szívmelengető ölelés után azért újra eszembe juttatja a lányom, hogy mennyire vigyáz a eszem épségére, nem hagyja, hogy sokáig ne gondolkodjak valamin, mint most az apokalipszis mikéntjének bekövetkező valószínűségeiről. Alice előbb válaszolja meg a kérdést, amiről feltételezem, hogy nem az volt a kérdés lényege, hogy miben fog meghalni az emberiség, hanem hogy milyen szűrreális dolgokban hinnék, ha hinnék.
- Zombikkal én sem, bár azt sem akarnám, ha elfogyna a levegő, vagyis erősen mérgezetté válna - utalva vissza a levegőt is pénzért lehet már csak venni kifejezésre - , de vírusokban, meg háborúkban, vagy természeti csapásokban sem akarnék jelen lenni - foglalom össze azoknak a filmeknek a tartalmát, amik most hirtelen eszembe jutottak. Én speciel az utóbbi kettőre tippelnék, az következhet be véleményem szerint a leghamarabb, de szerintem ebbe most nem érdemes belemennyi jobban. Ellenben Jonah macskája úgyszintén érdekes kérdés. Megvonom a vállam.
- Nekem nincs ellenvetésem. De asztalra és ágyba nem jöhet, oké? Legalábbis az én ágyamba… - Semmi bajom nincs a macskákkal, egyszerűen be akartam vezetni néhány szabályt, ahogy eddig is szerettem meghúzni a határokat, ha állatokról volt szó. Márpedig nagyon szeretem őket, de hát mégsem ehetünk velük egy tányérból.  
- Nem gondolkodtál még marketing irányban egy szépségápolási cégnél? - Szerintem sikeres lennél - pillantok rá mosolyogva már-már ismételten számon kérve azt a lelkesedést és szakmainak tűnő hozzáállást, amivel bemutatja nekem ezt a krémet. Oké, nem én vagyok a legellenállóbb vásárlója, ezt is hozzá kell tenni. Közben nem tudok elmenni azon tény mellett, hogy a lányom egyre ügyesebben alkalmazza a mentális terhelés képességét, olyannyira, hogy ténylegesen is megfordul a fejemben az, hogy válasszak még egy terméket – amire alapból nem lenne szükségem – csak hogy kikérjem a segítségét, melynek során nagy örömmel osztaná meg velem a tapasztalatait. Hihetetlen egy lány, de tudom, hogy nem rossz szándékból, de talán még csak nem is tudatosan csinálja ezt velem, hanem pusztán önzetlen kedvességből. Szerencse, veszélyes nővé válna egy pillanat alatt.
A közös programokra már csak időpontot kellene találni, de valószínűleg most, hogy itt vagyok New Yorkban ez könnyebben megvalósítható lesz majd. Ezt követően pedig megszakértem a piros szín árnyalatait, amiben ugyan én nem vagyok jó, ellenben a már párszor emlegetett nagyobbik öcsém elvileg profi a színekben és azok keverésében, használatában.
- Szerintem érdemes letesztelned. De ha csak pirosat fog mondani, akkor vedd ez férfi szokásnak és bánj velünk kíméletesen kérlek - nevetek fel, miközben megvakarom a tarkómat. Jonahnal maradva viszont kétségtelenül kezd megmutatkozni már ezen találkozásunk alkalmával is, hogy én és Jonah mennyire különböző emberek vagyunk.
- Miért, kikben bíztál meg, amiért Jonah olyan mérges lett? - kérdezek egyet visszább lépve a gondolataimban. - Ez nagyon sok dologtól függ, mint mondtam is, tudni kell mérlegelni - teszem hozzá általánosan, de azért kíváncsi vagyok arra a történetre, amit félig elszólt már.  
- Úgy tűnik igen. Nem lesz semmi gond se a költözéssel és a lakással, ha pedig valami mégsem úgy alakul, ahogy elterveztük, azt is megoldjuk majd. - Ebben valamiért biztos voltam.
Azt nehezen tudtam elképzelni, hogy Alice valamilyen módon ne sejtette volna, hogy sokáig nélkülem járkálhat a világ másik felén, de látva a sunyi vigyorát, már érzem bőröm bizsergéséből, hogy ő sem hagyta ezt a dolgot tervek nélkül. Felkacagok, egy mellettünk elhaladó gyalogos rám is pillant a hirtelen kitörő hangomra, aztán folytatja útját.
- Ez esetben örülök, hogy megelőztelek titeket. Bele sem merek gondolni, miket találhattatok volna ki, ha sokáig maradtam volna Ausztráliában. – Speciel azt nem tudtam volna kinézni belőlük, hogy egészségügyi gondokra hivatkoztak volna, vagy esetleg veszélyhelyzetre, úgyhogy jó kérdés, mi lett volna az a csali. Mindenesetre nem olyan ember vagyok, aki két csokissütiért előbb hajlandó lenne költözi, mint a saját lányáért.
Már majdnem fizetünk, mikor kiderül, hogy majdnem elfelejtettünk valamit. A rúzsokat! - Miért? - kérdezek vissza, bár ebben a pillanatban inkább azon kellene gondolkoznom, hogy mi indoka lenne felvásárolnia az összes rúzst, mintsem, hogy miért nem. - Tehát előzetesen lecsekkoltad, melyik állna neked jól és csak azt a színt veszed meg, mindent úgy, hogy a vásárlás idejét drasztikusan csökkentetted háromnegyed órával? - Cukkolom azzal, hogy lefordítom az ő szavait és én nyelvjárásomra. - Rendkívül büszke vagyok rád, Kicsim! – De tényleg, ezt most kifejezetten őszintén mondom a szarkazmusom ellenére is. - Én is mindig ezt a taktikát folytatom mondjuk bútorvásárlás során. Kinézem előre, odamegyek célirányosan, leellenőrzöm, majd megveszem. - Minél nagyobb lesz, annál több mindenben hasonlítunk majd.
Miután minden szükségszerű dolgot megveszünk és kiérünk a boltból, igyekszem úgy állni, hogy ne legyünk útban a járókelőknek, míg eldöntjük, hogy mi a következő állomás, egy másik bolt, vagy ha más nem, akkor a lakás, ahová én eredetileg indultam.
- Menő? - pillantok kérdőn a lányomra. - Persze, hát mi! - Mi ketten kétségkívül menők vagyunk, mi kellhet még? - De egyébként nem tudom… sok bolt van, egy stadion is nem messze, bár ez lehet rossz is, mert hangos tud lenni. - Nem mintha New York ne lenne önmagában hangos, igaz, azért a lakóövezeteken nagyobb a nyugi, mint a főutakon. - Meg van egy kicsi park is és ha még nem zárt be, Brooklyn legjobb cukrászdája is ott található. Onnan jegyeztem meg, hova kell menni. - Nem hiszem, hogy bezárt volna, tényleg sok vendéget tudhatott magának, mert finom sütik és fagyik voltak.
- Igen, akkor elvileg miénk a lakás, remélem így is lesz - értem ezalatt, hogy tényleg úgy néz ki, ahogy a képeket látszott, bár Daniel barátom már áldását adta a minőségre, úgyhogy nagy gond nem lehet. - Elvileg három szobás, úgyhogy még vendégágyat is tudunk adni annak, aki ideiglenesen nálunk akarna aludni. - Elsőre én mondjuk Jojora, vagy Jonahra gondoltam, noha nekik megvan a maguk otthona, de ha jól sikerülne egy-egy iszogatós beszélgetésünk, nem kell hazamenniük. De gondolhatnék Layre is. Sőt! Micsoda ötlelt! Áthívom Layt hozzánk aludni és megfigyelem, hogy egy szobában alszanak-e, vagy a vendégszobában pihen le a fiú és annak alapján fogom jól kifaggatni a lányomat.
- Innen a harmadik épülettömb jobbra - mutatok előre, mikor már látótávolságra érünk. - Tömegközlekedést szempontjából is jó helyen van. - Öt perc séta a metrótól semmiség, valószínűleg kezdetben én amúgy is metrózni fogok.
A kaputelefonon felcsörgetek a tulajdonosnak, aki állítólag a lakásban várt minket. Ez így is van, mivelhogy két köszönés után nyílik is a főkapu, majd felt a negyedik emeleten az ajtó is. Gyors bemutatkozások után nekem szimpatikus embernek tűnik a tulaj, beljebb lépve pedig meglepően kellemes érzés fog el, amiért valóban annyira modern járólappal és bútorral felszerelt, mint a képeket és a videóban, amit kaptam róla. Beépített bútorok mind rendben vannak, a mozgathatókat én hozom majd úgyis a költözésem során. Színre itt is a barna, fekete és fehér harmóniája uralja a tereket, úgyhogy az otthoni kellékek itt is meg fogják állni a helyüket. Viszont elkezdek hibákat keresni, mert mindig azokat kell kiszúrni még ilyenkor, míg Alice is gondolom végig járja a lakást.
- Nah, mit gondolsz? - kérdezem tőle, mikor már úgy nagyjából megnéztünk mindent. - Jó lesz új otthonunknak?

Nem vagyok mindentudó és sosem próbáltam ezt elhitetni a lányommal, úgyhogy most is teljesen természetes módon állok meg és olvasom fel a hivatalos (már amennyiben ez hivatalosnak tekinthető) verzióját a drogéria jelentésének. Érdekes szegmens a drogériák és vegyszerek világa, én sajtos távol állok ezektől, de ahogy a lányom is mondja, nem ártana néha többet tanulnunk például azokról is, hogy mivel érintkeztetjük a bőrünket. Nem mintha felül tudnám értékelni a tudósok szavait. Még kisbaba volt Alice, mikor minden babatusfürdőnek a hátoldalát végigolvastam, hogy meggyőződjek afelől, tényleg nem okozok bajt a lányomnak vele, de az évek során ezt a szokásomat egyszerűen nem tudtam fenntartani, nem bírtam el azt a terhet, amit a teljesen tudatos szülők hordanak a vállukon, én pedig egyedül neveltem fel Alicet. Így hát végül is csak megbíztam a gyártókban és természetesen a saját bevált tapasztalataimban.
Ami Jonaht illeti, én is aggódok miatta annak ellenére is, hogy Alicet nyugtatgatni próbálom a válaszaimmal. Jonah mindig nagyon másmilyen volt, mint én vagy Jordan, igen, minket kettőnket sem lehetne nagyon összehasonlítani, mégis talán elmondhatjuk, hogy értjük egymás gondolkodását, ellentétben Jonahéval. De hogy őszinte legyek, már felhagytam azzal, hogy az én elveim szerint skatulyázzam be az idősebb öcsémet, ez lehetetlen. Megvakarom hajtövemet.
- Attól függ, mikre gondolsz komoly dolgok alatt - kérdezek vissza a pontosítás kedvéért, de alapvetően értem, mire gondolhat. - Nem tudom én sem megmondani, hogy pontosan mit érez, mire gondol, vagy hogyan van ő, de ezidáig sok-sok kilométerre innen nem is tudtam elvárni tőle, hogy teljesen az élete része legyek. Neki pedig ezekhez idő kell. - Jonah sosem fogja a szemünkbe mondani, hogy magányos, vagy hogy nagyon szüksége lenne egy ölelésre. Már próbáltam erről beszélni a szüleinkkel, amikor is kifejtettem nekik, hogy szerintem Jonahval semmi baj sincs azon kívül, hogy nem tudja kezelni megfelelően az érzéseket, sem az övéit, sem másokét. És ha így vesszük, érthető, hogy mi is félreértjük azt, ahogyan ő próbálja kifejezni magát, miközben Jonah is félreérti mások közeledését. Szerintem ez nála kicsit hasonló, mint Jordan esetében a balesete: egyszerűen nehezen tudja kezelni a dolgot, igaz, ez Jordan esetében egy adott téma, egy esemény, míg a nagyobbik öcsémnél szinte az élet minden részére kiterjed. De ezek csak az én feltételezéseim, mint mondtam, valószínűleg nem én fogom tudni tökéletesen megfejteni Jonaht Sydneyből. De talán ezentúl, itt New Yorkban ez kicsit megváltozik majd.
- Vagy lehet elmondja, csak máshogy és így nem veszed észre. - Oké, mielőtt ezen megsértődne, inkább elmagyarázom, mire gondolok. - Jonah nehezen tudja kimutatni az érzelmeit és gondolatait, ez világéletében így volt, de ne szavaiban keresd ezeket. Kérd meg, hogy fessen neked valamit és megtudod, hogy mit gondol rólad. Vagy nézd meg, mivel tölti mostanság az idejét. Én úgy vettem észre, hogy minden érzelmét a műveibe fekteti, amiket persze félt is mások elől, nem véletlenül. De közben szerintem nagyon is szeretné, hogy általuk meghallgassák őt. - Sokat volt nálunk Sydneyben, én úgy vettem észre, hogy szerette is azt, hogy kikerülhetett a mindennapok fojtogatásából. Akkoriban én nagyon sokat nézegettem a festményeit, majdnem mindent megengedtem neki, hogy szárnyalhasson és kiteljesedhessen, hiszen tudtam, hogy neki ez a szabadság, ez az a kikapcsolódás, ami másoknak a szociális élmény. És a megannyi rajzát láva én azt éreztem, ő nem egy rossz ember, ő teljesen rendben van, csak az emberekkel való kommunikációja nehézkes. Ennek ellenére úgy gondolom, megvan a maga baráti társasága, csak ez nem túl sok embert jelent és nem állandó szavakkal történő kommunikációt. De ez rendben is van, szerintem nem szükséges ráerőltetni mindenképpen. Ha óvatosan közeledünk felé, ő is lépéseket tesz majd irányunkba, olyan lépéseket, amiket Alice is kapni szeretne tőle.
- Hidd el, nagyon szeret téged és semennyire sem bánik veled rosszul az ő felfogását nézve, egyszerűen más, mint mondjuk mi. Nem érzi magát jól sokáig emberek társaságában. - Remélem ezt azért tudja. Ilyen tekintetben mindig is féltettem őt, mint ahogy féltem Alicet is a rövid ruhái miatt valószínűleg ugyanazon okokból, mint Jonah.
Magasba szöknek a szemöldökeim, ha egy valamit nagyon jól megérzek, az az, hogy Alice valamit épp szeretne eltitkolni előlem. Ezidáig bíztam benne, hogy semmi fontosról nem felejt el tájékoztatni, de az utóbbi nem kis incidens után ebben már nem lehetek teljesen biztos. Mindenesetre úgy döntök, hogy a tekintetem elég hatásos ahhoz, hogy vagy kifejti, amit nagyon nem akar velem megosztani, vagy nagyon mélyen lapít ezek után és akkor talán én sem fogok „véletlenül” rákérdezni máskor.
- Rendben, de azért ígérd meg, hogy ezentúl mindent meg fogunk tudni beszélni egymással! Nem kell előttem titkolóznod sohasem. - Elvégre úgyis meg fogom tudni, előbb vagy utóbb. Meg fogom tudni, mert fontos nekem és addig megyek utána, míg ki nem derítem, mi lakozik a lányom szívében és fejében. Nem akarom ennél jobban kimutatni felé, hogy mennyire megrémített az elmúlt időszak, nem is csak az eltűnése, hanem az, hogy talán rossz szülő voltam és elrontottam valamit, ami miatt már nem tud megbízni bennem. Vagy nem érezné azt, hogy én mindig segíteni fogok neki, meglehet, néha pont azzal, hogy nemet mondok, megtiltok valamit, vagy veszekedve ellenkezek. Azt pedig remélem megbocsátja nekem, hogy én mindig minden körülmények között az ő érdekeit nézem, hiába szeretem nagyon Layt, az én gyerekemet mégiscsak Alice-nak hívják.
Nem pártolom a féktelen költekezést, de ha Alice megszorulna, vagy szüksége lenne valamire, ami mondjuk nem a hatvanhetedik körömlakkja, akkor biztos lehet benne, hogy én ki fogom segíteni. Nem csak most, húsz évesen evidens számomra, hogy ezt teszem, de most a távoli jövőre is gondolok.
Még magamat is meglepem azzal, mennyire önfeledten nevetek fel Alice fogalmazására. "Még ingyen van." Néha engem is meglep, hogy talán Alice mennyire két lábon áll a földön és olyan burkolt aranyos kritikákat fogalmaz meg a világ működéséről, amire nem is számítok.
- És remélem az is marad - reflektálok rá enyhén kellemetlen arckifejezéssel, tekintettel arra, hogy nagy bajban lennénk, ha még azért is fizetni kellene. De a következő megjegyzésére, mint a mikróba tett vaj olvadok el és ölelem magamhoz vékonyka testét. Egy apró puszit nyomok feje búbjára.
- Köszönöm, ez nagyon jól esik, Kicsim! - Azt hiszem, szerencsés lehetetek, hogy ilyen lányom van. Nem tudja, de ő végig velem volt, a legnehezebb pillanataimtól és a legszebbekig. Alig kinyílt szemeivel láthatta csecsemőként, ahogy küzdök a könnyeimmel, ahogy minden együtt eltöltött karácsonyunkkor is meghatódva öleltem magamhoz azt remélve, hogy Judy is látja, milyen csodálatos lánya lett.
- Ohh, szóval az a macska… - rakom össze a képet. - Ez biztosan így van, de mit szólt ehhez Jonah? - Mert azért ez sem utolsó szempont, azt hiszem. Eszembe jutnak a kisállat próbálkozásaink. Nekem egy kikötésem volt csak: nem én fogom gondozni, hanem ő! És persze az sem ártott, ha mondjuk meg voltam elégedve a kinézetével, nem úgy, mint Daniel barátom állatával, ami egy madárpók volt és időnként szabadon mászkált a házban. Ilyen tekintetben viszont én okés vagyok Jonah macskájával, így, ha Alice meg is unná, vagy rájönne, hogy nem tud vele többet foglalkozni, akkor egyszerűen visszaadja a gazdájának.
Még mindig meg tud venni, hogy mennyire fel tudja dobni Alicet az, ha vehet nekem valamit, ez speciel jelenleg azt vonja maga után, hogy sportautóként kell elrajtolnom utána, úgy megindul a sorok között. A felém mutatott terméknek én mondjuk előbb az árát nézem meg. Hibás döntés. Megint hibás döntés.
- És ettől Ken baba leszek, azt mondod? - veszem el tőle a cuccot és próbálom megszakérteni, hogy mit látok, mit írnak róla. Csak egy szemüveg hiányzik rólam. - Na jó, ezzel én elleszek egy darabig. - Azzal beteszem a kosárba és örülök, hogy ezt kipipáltuk. Mondjuk meg kell hagyni, egy kicsit fúrja az oldalam, hogy vajon mit tud ez a csodavalami.
- Jó, de csak mert elromlott a mérleg, nem jelenti azt, hogy automatikusan felfelé kell kerekíteni a súlyodat! - felelem, miközben csípőmre teszem kezeimet. - A sport viszont egyenesen csodálatosan hangzik! - Régen New Yorkban egészen sportos alkat voltam, sok labdajátékhoz értettem és még jéghokiztam is! De ennek már elmúlt az ideje, így azon kívül, hogy a testem alkata még őrzi ezeket az éveket, az izmaim kidolgozottsága aligha szemlélteti a sportos ember jellegemet. Persze nem azt mondom, hogy most azonnal hónom alá csapom a lányomat és lerakom teljes felszerelésben egy közeli jéghokipályára…
- Elmehetnénk tollasozni mondjuk. Vagy jégkorcsolyázhatnánk a tél közeledtével. Mit szólsz? - Talán jobb ötletek ezek, mint a baseball, a kosár, vagy a foci. Utóbbiakat én nagyon szeretem, de nem hiszem, hogy a lányommal kellene őket űznem. Igen, a sportok iránti szeretetem egy kicsit erősebben lángol, mint lehetetlen színek definiálása, így hát villámcsapásként ránt vissza a lányom kérdése a jéghokipályáról a boltba. Pedig épp kaput találtam volna a kanadaiaknak!
Magamra erőltetem a komoly arckifejezést, amit szinte fáj megtartanom a bennem kavargó nevetéshullám miatt, ám ezúttal erős vagyok.
- Piros. - Felelem ismételtem. Engem nem ver át, ez akkor is piros. - Mondhatsz bármit, ez akkor is piros lesz nekem. - Vagy maximum „Anya piros”, amit még elfogadok. - Egyébként ezeket a kérdéseket nagyon jól meg tudnád vitatni szerintem Jonahval. Ő ért ezekhez elvileg - utalok vissza a pár perccel ezelőtti beszélgetésünkre, aminek Jonah volt a főszereplője. Viszont nem szeretném megvonni tőle azt, hogy megismerje, milyen volt az anyja és mik voltak a kedvenc színei, milyen stílusa volt. Magamtól sosem hoznám fel - nehéz téma -, de ezeket az alkalmakat azért megragadom.
- Imádta a piros színt. Rengeteg elegáns ruhája volt, számos búza, többek között sok piros is, amihez kitűnően passzolt a piros körme. - Azért keresnem kell a szavakat, számomra annyira egyértelmű, hogy ki volt ő, milyen volt ő. Az érzéseim iránta sosem múlnak el. Mikor teherbe esett, nem volt kérdés számunkra, hogy a családunkat választjuk a karrierünk helyett és ha visszamehetnék az időben és újból meg kellene hoznom azt a döntést, újfent Judyt választanám. Ha lenne egy kívánságom, Alice jólétét, egészségét és boldogságát kívánnám, de ha lenne még egy, akkor Judyt szeretném visszakapni.
Jogos Alice minden kérdése és nagyon tetszik, hogy ennyire megfontolt. Amit most készülök mondani neki, az nem a legjobb válasz, amit egy apa adhat a lányának, de a valóságot mondom.
- Sehonnan. Néha meg kell bíznom az emberekben ahhoz, hogy egyről a kettőre tudjak lépni. Persze nem mindegy, hogy kikben és milyen dologban, ahogy az sem mindegy, hogy teljesen egyedül vagyok, vagy vannak barátaim, netán rokonaim, akik azért tudnak segíteni. - Az emberi bizalom és kedvesség terén nagy különbség van Amerika és Ausztrália között, a világ másik pontján, ahol eddig is éltünk sokkal kevesebbszer tapasztaltam az, hogy át akarnának vágni. Annyira más a két ország és az ott élő emberek, meg kellett tanulnom megbízni a kint élő ausztrálokban és valóban, pozitív csalódként ért, hogy így is lehet egymás mellett élni. Most újra meg kell tanulnom, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennem itt New Yorkban.
- Tudták, igen - vallom be, hiszen annyit nem ér az egész, hogy hazudjak neki. A csínyem már így is megtette hatását. - Sok mindenben segítettek nekem. De hogy őszinte legyek, azon is csodálkozok, hogy te nem sejtetted, hogy ha te nem jössz haza, akkor kénytelen vagyok én idejönni. Vagy talán nagyon is tudtad? - kacsintok a végére. Persze nem számonkérni akarom, pusztán csak furcsállom, hogy neki rendben volt az, hogy ő itt van New Yorkban, míg én egyedül otthon ülök az üres házunkban a lányom nélkül. Mint ahogy Alice szavai arról is árulkodnak, hogy neki esze ágában sem volt hazajönni. Mindeközben megkapom az engedélyt, hogy fizessek, nincs már más, amit a kosárba kellene helyezni. Hacsak… Arcmaszk!
- Basszus, hát hogy felejthettük el! - kapok homlokomhoz és bizony jönnek a kötelező kifigurázó cukkolós körök tőlem, amik mint mindig, most is elmaradhatatlanok. Lemondóan állok ki a sorból és követem a lányomat, elvégre mást úgysem tehetnék. Teljesen le vagyok fegyverezve általa, ez így volt mindig is.
Én azt hittem, maszkot akar, de most teljesen elvesztem a fonalat és azt, hogy mi járhat a fejében. A kérdését egyből értelmezni sem tudom, nem fér össze a fejemben az arcmaszk és a rúzsok keverésének filozófiai-művészeti mivolta, így hosszasan nézek magam elé, várva, hogy betöltsön az ihlet. De ehelyett csak a pulzusom kezd felfelé kúszni szép lassan. Az értelmetlen - bocs, Alice, de ez most tényleg az - kérdésre enyhén szúrós szemekkel nézek rá azt remélve, hogy veszi a lapot.  
- Menjünk, jó? - Nem azért, mert annyira szabadulni akarnék innen, nekem lényegében mindegy hol vagyok a lányommal, de ezekkel a szépészeti kérdésekkel én még mindig nem tudok mit kezdeni és ezt ő pontosan tudja, nem véletlenül ennyire szemtelen velem. Azzal átfogom vállánál és a pénztár felé kezdem húzni. - Remélem nem azt tervezed, hogy felvásárolod az összes rúzst. - Márpedig teszt nélkül erre a kérdésre nem kapja meg a választ, azt viszont már nem hagynám neki, hogy ilyenekkel töltse az idejét. Az idejét még csak-csak, de a pénzét már aligha. Pláne, hogy ezúttal most az én pénzemről van szó.
Elmosolyodom, ahogy kárpótolni akar a szépészeti traumák miatt, pedig erre nincs szükség, a mosolyom mondjuk pillanatra lekonyul, amíg felfogom a kiírt végösszeget, amit addig jelez ki a gép, amíg telefonommal ki nem fizetem a vásárolt termékeket. Amiatt nem panaszkodhat, hogy nem lennék modern apuka. Az üzlet előtt még egyik kezemmel magamhoz húzom.
- Akkor megnézzük azt az albérletet? - Csak mert nekem hamarosan úgyis ott lenne jelenésem és érdekelne, hogy mi Alice véleménye. - Szeretném, ha közösen mondanánk rá igent, vagy nemet.

- Jól, megvannak - válaszolom gyorsan és tömören, de elgondolkozok azon, hogy mennyire fejtsem ki. Elvégre én is utálom, amikor kérdezem Alicet a hogyléte felől és csak annyit válaszol, hogy "jól". Se többet se kevesebben, igaz, az utóbbi hónapokban ennyivel is beértem volna. Viszont feltételezem, hogy így, a drogéria elé érve Alicet nagyon nem Daniel barátom állapota foglalkoztatja, úgyhogy diszkrétan nyugtázom magamban a kérdést, elvégre megválaszoltam.
- Ne is mondd! Szörnyű kín! - felelem az otthonhagyott körömlakkokra teljes átéléssel, még szemeim is szomorúvá és együttérzővé válnak, de nyilvánvalóan csak húzom az agyát. Valamennyire azért örülök, hogy ilyenek miatt problémázik, ha csak a körömlakkjait hagyta otthon, akkor nagyon rossz élete itt New Yorkban nem lehet. Mondjuk lenne még valami, amit elfelejtett... igen, jelentkezem. Meg kell tanulnom körömlakká változni.
- Tényleg? - merthogy időközben ráfordulunk a sampon-sorra. Én mindig inkább a citrusfélék illatát szerettem, de tény, hogy a férfisamponok között annyira nincs sok illat. Pillanatra megtorpanok Alice remek kérdését hallva. Kiskorában még több volt a "miért" kérdőszócska használata, de máig nem szűnt meg, csak egyre inkább olyan kérdéseket tesz fel, amire nekem sem könnyű válaszolnom. Jogi egyetemen megtanultam, hogy ilyen kérdésekre mi a hiteles válasz, úgyhogy most is feloldom a telefonomat, beírom google-be a drogéria jelentését és felolvasom, amit kiad.
- Drogéria: "Szabadon forgalmazható gyógy- és vegyszereket, egészségügyi és piperecikkeket, illatszereket forgalmazó üzlet. A francia droguerie, azaz vegyszerbolt szóból ered, drogue eredeti jelentése pedig vegyszer." - Remélem nem rontottam el a francia kiejtést. Lezárom a telefonomat és újra Alicera nézek. - Szóval a drog elsősorban vegyszert jelent és csak másodsorban azt, amire te gondolsz. - Ez nem egy olyan dolog, amiről sokat szeretnék beszélgetni a lányommal, úgyhogy abba már bele se megyek, hogy végül is az itteni szerek nagy részének hatóanyaga pont olyan biológiai eredetű, mint a nem szintetikus kábítószereké. Bízok benne, hogy mindezzel kielégíthettem a kíváncsiságát.
Akartam is kérdezni Alicet az itteni tapasztalatairól, úgyhogy örülök, hogy szóba került az öcsém, aki teljesen más személyiség, mint Alice.
- De - helyesleg arra, hogy mindenkinek szüksége van olyan emberekre, akivel meg tudja osztani a gondolatát. - Biztosan neki is megvannak az ilyes ismerősei, még ha nem is olyan szorosan tartja velük a kapcsolatot. Velem egyébként gyakran szokott beszélni... - Nem hiszem, hogy ezt a választ várta a lányom, de a korkülönbség ellenére is szoros viszonyt ápolok a nagyobbik öcsémmel is és előfordul, mikor nagyon kényes és érzelmes témában keressük egymást. Kellemesen, szinte már büszke tekintettel elmosolyodom.
- Aggódsz érte? - Úgy tűnik igen. És ez egy nagyon szép tulajdonság. - Hidd el, azt is nagyra értékeli, hogy te ott vagy neki. - Még ha nem is ez látszik rajta elsőre. Jonah kicsit máshogy szokta kifejezni magát, mint például én.
- Ezzel teljes mértékben egyetértek. - Én is azt gondolom, hogy olyan ruhákat kell hordania, amikkel önmagát ki tudja fejezni, de azért eléggé nagy pofára esés lenne számomra apaként, ha az önkifejezés, polgárpukkasztó ruhákkal történne meg. De nem érzem szükségességét a fejtágításnak, mivel eddig Alice ruháiban nem sűrűn voltak kiakasztó darabok. Ami viszont Layt illeti, nekem jelen pillanatban sincs semmilyen haragom az irányába, fiatalok még és ki kell tapasztalniuk az élet nehéz pillanatait is. Anno én sem csináltam mindent jól, ma sem teszem, elvégre hibáztam Alice-szal szemben is, amiért nem értettem meg teljes mértékben az aggodalmát. Ettől függetlenül az apai génjeimet nem tudom kiirtani és szeretnék rávilágítani arra, hogy egy apró üzenettel mennyi mindent el lehet érni. Lay miatt sem veszett volna meg Alice, vagy legalábbis tudatosabban tudott volna készülni arra, hogy utána menjen és én is jobban felkészítettem volna Alicet Amerikára. Arról nem is beszélve, hogy nem idegeskedtem volna a holléte felől.
- Igen tudom - mondom együttérzően, mert nem veszem semminek Lay fájdalmát, azonban úgy érzem, hogy kicsit elbeszéltünk egymás mellett. - De az is nagyon sokat tud segíteni, ha valaki annyit ír, hogy "Amerikába megyek a bátyámhoz". - És ezzel nem önti ki a fájdalmát, de mindenki tudja, mi a helyzet. Az emberek persze szeretik tudni a miérteket, de valójában a ki-mikor-hol kérdések sokkal nagyobb biztonságot adnak, egy szülő számára mindenképpen. A fiataloknak lehet pont fordítva. - Ennek szívből örülök - mosolyodom el és nem kezdek el érdeklődni afelől, hogy tényleg csak jó barátok, vagy többről van itt szó. Ha néha utaló kérdést is tettem fel neki, alapvetően tartani akarom magam ahhoz, hogy majd Alice jöjjön oda hozzám és mesélje el az élményeit. Izgatott vagyok, de türelmesen várom ezt a pillanatot.
- Semmi sincs ingyen ebben a világban, kivéve, ha az apádról van szó. - Ezt most frappánsabban akartam megfogalmazni, mint amennyire jól hangzik, de a lényeg: - Tőlem bármikor kérhetsz pénzt és sosem kell visszaadnod. - Megyek hozzá közelebb és megölelem, ezt a hatást váltja ki belőlem az elszontyolodott arckifejezése.
Közelben leszünk, bizony és engem az sem zavarna, ha Jonahnál maradna. Egy kis időre elvesztem a fonalat és nem tudom megfejteni, hogy akkor mit szeretne, kivel akarna legszívesebben lakni, de a kérdése egyértelműen válaszolható.
- Lehet, azt hiszem. - Bólintok is, hogy nyomatékosítsam. - Miért, lett neked állatod? - Csak mert úgy hangzott, mintha azért jött volna a kérdés. Egyébként, ha lehet tartani állatot a lakásban - mint ahogy elvileg lehet is -, akkor én nem zárkózok el attól, hogy legyen neki valami, amíg megígéri, hogy ő fogja gondozni és nem rám marad az a feladat.
Teljes mentális stressz nehezedik rám Alice kérdésére. Ha azt mondom, hogy nem akarok hidratálót, akkor igénytelen apa vagyok, ha pedig szeretnék, akkor feltételezem el is várja, hogy készségesen használjam. Lehetséges, hogy sokszor el fogom felejteni a hidratálómat, de végül enyhén oldalra döntött fejjel végül legyintek. Legyen hát. - Válassz nekem egy jót akkor. - A lényeg itt az, hogy ő választhat nekem egy terméket, csak mert tudom, hogy ez neki örömet okoz. Az árára majd behunyom a szemem.
Szerintem egyedül összesen nem töltöttem drogériában annyi időt, mint csak most Alice-szal, de azért türelmesen megyek utána és amíg ő az epre samponnal van elfoglalva, én elmesélem neki a délutáni terveimet. Talán, ha ő is látja az albérletet, kedve támad hozzám költözni. Vagy éppen Jonahnál maradni, majd meglátjuk milyen hatást kelt a hely.
- Miért, vagy már ötven kiló? - Szerintem még az ötvenet sem éri el. - Majd ha ötvenöt leszel, akkor kevesebb tortát ehetsz, addig nyugodtan pusztíthatod a kalóriákat. - Azt mondtam, kalóriákat és nem cukrokat. A cukor önmagában egészségtelen.
- Neked ilyenek miatt nem kell aggódnod. - Ez a kilós dolog egyébként is az előző évtizedek slágere volt, már inkább az egészség a lényeg, nem az, hogy minél vékonyabbak legyenek a lányok. Alice szempontjából pedig az a kérdés, hogy kicsit vékony, vagy nagyon vékony. Mintha az elmúlt húsz évben nem etettem volna őt... Vissza a körömlakkokhoz, bízom benne, hogy azért, mert lassan elindulunk a pénztár felé.
- Jajj, drágám - esnek le vállaim és könyörgő tekintettel nézek Alice-ra, hogy ne tegye ezt velem, nekem összesen öt-hat szín létezik és bármit is mondom, nem fogom eltalálni azt, ami a kezében van. - Piros. - mutatom felé tenyérrel felfordított kezemet, ezzel is jelezve, hogy teljesen passzolom a kérdést, mert nem értek hozzá. De egyértelműen pirossas a lakk, ha azt vesszük, hogy egyértelműen nem kék, zöld vagy sárga és fekete. Ezt követően azért kérdőn nézek rá, hogy mondja meg, ő milyen tónust lát.
Felmerül bennem a kérdést, hogy itt milyen mértékben lehet megkapni azokat a termékeket, amiket ő annyira szeret. A jóval több választék a jó márkából az azt is jelenti, hogy sokkal drágábbak a kínálatok? Szeretem, ha Alice nem a legolcsóbb vackokat veszi meg, csak ilyenkor átértékelendő az, hogy mik azok, amiket teljesen feleslegesen vesz meg az ember. Nem most, nem mi, hanem ezt a gondolatot csak úgy elrakom magamnak a jövőre. Visszakanyarodva a körömlakkokra, nem tulajdonítok nagy jelentőséget a színválasztásának, de kellemes érzéssel veszem tudomásul, hogy végül az anyja színét vette le a polcról.
- Anyád kedvence volt - szökik ki ajkaim közül végül, miután biztos, hogy ezt választja és nem tudom őt az érzésekkel befolyásolni, de ha már így döntött, ez a kellemes emlék talán plusz adalék, ami jó érzéssel töltheti el.
Kezemmel éljenzem, hogy végeztünk, bár az "itt" szó némi nyugtalansággal tölt el. Még egy drogéria? Vagy még hat kör ebben a drogérián belül? Végtére is már van sampont is, meg körömlakk is.
- Telefonnal, internettel, baráti segítséggel és jó helyismerettel. - felelem a kérdésére, miközben megindulunk a kasszához. Előhúzom a pénztárcámat már jó előre, nem tudom mit gondolt, de nekem már akkor egyértelmű volt, hogy fizetem a kenceficéit, amikor elmesélte, hogy sampont venni megy.
- Akkor biztos nem kell semmi más? - kivételesen nem cukkolva kérdezem, ha valami eszébe jut, most még visszaszaladhat érte.

Ravasz és gyanakvó pillantás szúrhatja Alicet kíméletlenül hosszú ideig, miután képes volt egy ennyire ártatlannak tűnő válasszal előállni nekem. Egy másodperc erejéig úgy érzem, hogy erre az eddiginél komolyabb és erőteljesebb válasszal fogok érkezni, de ajkaimat összeszorítva csak belemosolygok inkább abba az elhúzódó - már-már kellemetlenül nagy csendet magával hozó - szúrós pillantásba. Ha valamiben nem is értünk egyet, nem most fogom tisztázni vele az én álláspontomat. Ahhoz túlságosan tapasztalt vagyok már, sajnos.
- Tán nem szereted a meglepetéseket? - védekezem ezen kérdéssel mialatt szemöldökeim magasba szöknek és vállamat még hozzá is érintem a lányomhoz. Apaként valahol fájdalmas hallani, hogy tényleg ilyeneket lettünk egymással, hogy tényleg mindenkivel beszélünk, kommunikálunk, csak éppen egymással nem. Megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy vajon tényleg jó apa vagyok-e és megfelelően nevelem-e a lányomat. De bárhogy is, elmondhatjuk magunkról, hogy mindig itt vagyunk egymásnak és ha nagy baj lenne, bizonyára számíthatunk a másikra. Legalábbis remélem. Ez az eset pedig engem nagyon megrémített.
- Bizony, ők New Yorkiak. – Danielék mindig is azok voltak. Még akkor ismertem meg őt, mielőtt eljöttem volna ebből a városból. De ez most nem számít, hiszen egyértelműen az a fő, hogy felvásároljuk a drogériát és befessük a körmünket az összes lakkal, melynek illatát rendszerint még másnap is érzem a nappaliban, holott a lányom főként a saját szobájában festi a körmét. Leszámítva, mikor kizavartam a teraszra.
- Miért, elfogyott már mind a negyvenkettő? - Biztos, hogy minden színből van neki legalább kettő és a színek definícióját esetében női szemmel kell értelmezni, azaz nem merül ki a piros-zöld-sárka-kék kombinációkkal. – De hogyne, persze, emlékeztetlek a samponra is. – És itt a hangsúly az „is”-en van. Meg az apák napján, merthogy apák napját mindig meg kell tartani, ehhez ragaszkodom.
- Hát persze, hogy nem! Ezer jó programot tudok itt New Yorkban és még annál is több jó helyet! - Amíg nem kéri meg, hogy mondjak egy példát, mert akkor égni fogok, mint Reichstag. - De most menjünk inkább sampont venni, utána eldöntjük majd, mivel pótoljuk be az apák napját, jó? - fogom meg vállát és megteszem vele az első lépést abba az irányba, amerre menni készült.
Pontosan el tudom képzelni azokat a napokat, amikor Alice Jonaht boldogítja. Két merőben különböző emberről beszélünk, akik szerintem sosem fognak egy hullámhosszon lenni, de ezzel legalább ki tudják hozni egymásból a legjobbat. Én legalábbis próbáltam így gondolni rájuk, mert mégis csak segít csökkenteni a szívinfarktusaim kockázatát.
Rápillantok Alice-ra, ahogy megakad a szavakkal. Huh, na most erre mit meg hogy válaszoljak…
- Nézd, néha az emberek viselkedése bonyolultabb annál, minthogy egyértelmű következtetéseket lehessen levonni belőlük. Néha még én sem tudom megérteni, mi jár az ő művészfejében, de ezzel együtt azt is ki merem állítani, hogy ti ketten nagyon különböző személyiségek vagytok. Mások vagytok, mások a prioritásaitok. Ő szeret egyedül lenni. Biztosan jól esik neki a család és barátok közelsége, de csak mert egyedül utazik, nem feltétlenül jelenti is azt, hogy nincsenek barátai. - Azzal pedig részben egyet tudok érteni Jonah-val, amit akkor Alice-nak mondott. Tényleg van, hogy időt kell hagyni másoknak. Mikor meghalt a feleségem, én is bezárkóztam és majdhogynem úgy viselkedtem, mint most Jonah. Legalábbis kívülről annak tűnhetett. Jó, ha vannak olyan kapcsolatok, mint Alice-nak Lay, de személy szerint én is vártam volna még a repülővel. De ez már teljesen mindegy. A művész túl megfejthetetlen, a jogász túlságosan ragaszkodik a tényekhez, a tanuló pedig keresi az alkalmakat. Élete nagy alkalmait. Én ezt így el tudom fogadni, ahogy van. A szavaimtól függetlenül én is aggódtam már Jonah magánya miatt, de jelen pillanatban mi mást mondhatnék a lányomnak?  
- Oh, na mutasd csak… - Újra felveszem a magam vicceskedő stílusát mielőtt túlságosan meredeken indulna el mindkettőnk kedve a lejtőn. - Hát, nézőpont kérdése. Ha felülről nézzük akkor nem. De ha alulról, akkor lehet rá esély, hogy igen. - Mint valami filozófus állapítom meg a helyzetet és leginkább a szoknyáját. Imádja a szoknyákat, szinte mindig csak ezeket hordja, ha nagyon ellenezném akkor már úgyis megvívtuk volna egymással a harmadik világháborút.
Számomra nem teljesen tiszta, hogy a fiatalok mit miért tesznek. Húsz évesek már, nem kicsit, tudom, hogy ilyenkor az élet nagyon bonyolult, nekem is az volt. A történetre viszont egyelőre nem felelek. Bizonyára ebből az igen hosszú történetből ez a pár szó nem foglalja össze rendesen az ok-okozati összefüggéseket, de eddig nem repdes a szívem. Lay eljött a bátyjához, ez teljesen rendben van, de azt nem szeretném, ha a lányom futna mások után. Szép, ami köztük van, de ha Lay eljött a bátyjához és tegyük fel, hogy erről lenne szó tulajdonképpen, akkor miért is kellett ebből az egészből ekkora pánikszerű szituációt csinálni?
- Én csak egy dolgot nem értek. Ha Lay eljött a bátyjához New Yorkba, miért nem kommunikálta le ez veled? Miért kellett neked így aggódnod miatta, ha tényleg ennyire jó barátok vagytok? - …mint aminek ő vallja magunkat. Távol álljon tőlem, hogy bármi rosszat feltételeznék Layről, ismerem azért valamennyire a fiút, de ezt a húzását nem értem és nehezen is tudom elfogadni a lányom szempontjából, amennyiben valóban azt történt, amit feltételezek.
- Mi számít soknak? Nekem már a repülőút is borzasztóan sok volt, ha úgy vesszük. – Nem tudok pontos értéket mondani, hogy mennyi idő egy odaút, költözés, búcsúzás, nekem ügyintézés, majd visszaút, de teljesen meglep, hogy Alice ennyire könnyen maga mögött tudja hagyni Ausztráliát. Nekem borzalmasan nehéz, holott én itt nőttem fel.
- Kicsim, az apád kereső ember. - Hogy érti, hogy honnan lesz pénze? A bolondját járatja velem? Tudom, hogy nem vagyok gazdag, sosem tudtam mindent megadni neki, de annyi tartalékom van, hogy egy oda-visszát ki tudjak fizetni. Egy költöztetést is ki tudok fizetni – még ha ezzel a következő évi nyaralásokat feltehetőleg bukjuk -, pláne, ha eladom az ottani házunkat és itt New Yorkban egy kislakásba költözünk be. Nem olcsó, se nem könnyű és feltehetőleg az elmúlt sok év kemény munkájából szerzett keresetem rá fog menni, de meg tudom oldani.
- Jonah mellett kivettem egy éppen kiadó lakást. – Kihúzom magam, mint aki jól végezte dolgát, de hát nah, mekkora halat fogtam én azzal a lakással? – Megértem, ha húsz évesen nem akarnál már velem lakni, de tudod, hogy ahol én vagyok, az neked mindig otthonod lesz, ugye? – Mondjuk talán még így is jobb velem lakni, mint Jonahval. Mert én sokkal menőbb vagyok, mint Jonah! És sokkal szerencsétlenebb is, ha az utazótársakról van szó.
- De hát nem dugtam ki a fejemet az ablakon… - Az mellettem ülő izzadt leheletén kívül nem érhette olyan hatás a bőrömét, amitől rögtön zombivá változnék. – Nos, szerettek horkolni, nyújtózkodni, izzadni, csámcsogni, pisilni járni… - és még sorolnám, de beérünk a boltba és jobbnak vélem elfelejteni a társakat, ellenben még időben megállítani a lányomat, hogy ha van egy kis szabadideje a nagy nézelődés során, akkor a samponokra is vessen egy pillantást.
Zsebre dugott kezekkel sétálok apró lépésekkel a millió sampon között. Biztos van epres, csak épp én nem találom meg, nyilvánvalóan azért, mert azt nagyon keresem. De Alice előbb talál rá, úgyhogy az én szolgálatom itt be is fejeződött. Ugye?
- A váráslás után? – Gondolom igen. – Megnézni az albérletet, amit kivettem. Érdekel téged is? – én már tűkön ülök, noha Daniel is körbefotózta nekem és ő is azt mondta, hogy nagyon király, én pedig így hittem neki. -  Aztán meg le akarnék jelentkezni az én szüleimnél. Tudod, nagyon tudnak aggódni a gyerekeikért és unokájukért. – Hohoho, micsoda utalás magamra és Alicera. – Szóval, ha gondolod, meglátogathatnánk őket. Elvileg van torta is. – A hazatérésem tortája!
Azért ez nagy szó ám! Húsz év után visszatérek ide hosszabb időre, a szüleimnek is sokat jelent ez. És mivel nem ma érkeztem, lassacskán már illene lejelentkeznem és megmutatnom magam a családtagjaimnak is most, hogy Alicet immáron sikerült nyakon csípnem.
- Ez – bökök rá az egyik körömlakkra. Nekem egyik sem tetszik, de a legkevésbé vad színűre voksolok. Szerintem Alice is pontosan érezte ebből, hogy lehet nem én vagyok a tökéletes partner a körömlakkvásárláshoz. Igencsak előnytelen, hogy nincs hosszú hajam, hosszú körmöm és miniszoknyám, akkor szerintem jobban hozzá tudnék szólni a témához. De ha azt mondanám, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nekem mindegy”, akkor két óra túlórát intézek el magunknak itt a boltban. Bennem is csak utólag tudatosul, hogy pont olyan színre mutatok rá, ami az anyja kedvence volt…
- Sydneyben vagy itt jobbak a termékek? – Tudom, hogy valamennyire ugyanazok, de mégis csak a világ túloldaláról beszélünk. Miután eldönti, melyik körömlakk legyen, megindulok a pénztár felé, bár van egy kósza gyanúm, hogy még meg fogunk állni addig.

Mikor Alice megszületett, megfogadtam magamnak és az édesanyjának is, hogy tudatos és jó szülő leszek, aki mindig a lányát helyezi előtérbe. Hamar kiderült azonban, hogy a tudatosság nem működik hosszútávon az én esetemben, úgyhogy az eszem helyett megpróbáltam a megérzéseimre hagyatkozni. Mindig belém nyilall a gondolat, hogy vajon mit tenne egy-egy nehéz helyzetben az anyja? Hogyan reagálna, mit mondana Alice-nak? A szüleimtől és barátaimtól sokszor kértem tanácsot, kaptam is mindig, noha azt hittem, csak a kezdet nehéz, ahogy nő majd Alice, úgy leszek én is talpraesettebb apa. Ez nem így lett. Folyamatosan jönnek elő új kérdések, új problémák, helyzetek és konfliktusok, amik fiatalkorában még nem voltak. Daniel ilyen szempontból is sokat segít nekem, mivel közel egyidősek a gyerekeink, egyszerre nőnek fel, ugyanakkor jelentkeznek hasonló kérdések, amiket meg tudunk egymással vitatni, de végsősoron… nagyon nehéz már elvetni a megérzésünket és csak a tudatunkra hagyatkozni. Jelenleg Alice-nak egy olyan húzása volt, amit nem hagyhatnék szó nélkül, nem is hagytam, amint elértem a lányt telefonon, megmondtam, hogy mit gondolok a lépéséről, viszont inkább az aggodalom beszélt belőlem, mintsem az, hogy akkor üljünk le és beszéljük meg, miért nem tartom helyesnek, amit tett. Pont ezt kellene tennem talán most is, de… más módszert választottam, egy kicsit megleptem úgy, ahogyan ő engem is anno. Nem tudom, hogy sikerült-e elérnem nála a kellő hatást, nem tudom, hogy jó apaként cselekedtem-e, de az ösztöneim most ezt mondták.
- Még ha fel is tudnám sorolni, úgysem lenne türelmed végighallgatni – és talán felesleges is lenne belekezdenem, mikor hamarosan, vagy tán szép fokozatosan minden lényeges dolgot meg fog tudni. A legtöbb nagy kérdést, hírt, vagy döntést megosztottam mindig is a lányommal és bár most is kezd körvonalazódni bennem a jövő képe, a döntést nem egyedül fogom meghozni, mivel az ő érdekeit is szem előtt tartom. És mint kiderült már nem egyszer, nem feltétlenül azt szeretné Alice, amit én azt sejtenék. Hiába gondolom azt most, hogy New Yorkba költözne, lehet pont ő fog meggyőzni, hogy maradjunk mégis Sydneyben, mégis csak ott az iskolája, a barátai, az anyaági családtagjai.  
- Ó, lehet dacból csak utalgatásokat tettem rá és az utolsó percben elfelejtettem szólni, hogy indulok? - hajolok hozzá kissé közelebb, oldalra döntött fejjel és sunyi arccal. Rossz poén, vagy nevezhetjük sajátos nevelési stílusnak is, de a válaszokból ítélve mintha kezdeném elérni a célomat vele. Bárhogy is legyen, teljességgel eltörpül a találkozásunk öröme mellett. A legfőbb ok arra, hogy itt vagyok, az Alice, a belépő mikéntje csak másodlagos még számomra is, úgyhogy a történtek ellenére is úgy ölelem meg, mintha minden rendben zajlott volna. Nem is sejti, mennyire megnyugtat, hogy nincs semmi baja!
Meglepően gyorsan kerül szóba Jordan és még annál is precízebb kérdésekkel fordul felém. Azért annyira mégsem ér váratlanul, hogy ezek a témák is szóba kerülnek, ha nem ő, akkor én tettem volna említést mind Jordanról, mind Danielről.
- Tudja. Többekkel is egyeztettem, de megkértem őket, hogy ne szóljanak neked, hagyják, hogy meglepetés legyen. - Egy mosolyt megengedek magamnak, de csak egy másodperc erejéig. - A nagyiéknak speciel még nem jeleztem, hogy pontosan mikor érkezem, viszont azt tudták már, hogy tervezek jönni és meglátogatni a családot. Ezt az egy estét addig is Danielnél töltöttem, ha már volt olyan kedves és kijött értem a reptérre. - Ismeri Danielt, sokszor meglátogattak minket Ausztráliában, de mi is voltunk nálunk, nyaraltunk velük együtt nem egyszer. Szinte olyan a két család, mintha másodunokatestvérek lennének a gyerekek, én is fogadott keresztszülője vagyok Daniel fiának és Daniel is nagy szeretettel és némi apai gondviseléssel tekint Alice-ra.
Samponért a drogériába. A fiúk lusták boltba menni egyetlen egy árucikkért, ezért megvárják, míg minimum kettőre tartanak igényt, míg a lányok képesek egyért is elindulni, de hat másikkal térnek haza. Határozottan kifizetődőbb a fiúk technikája, habár bárki is állítaná, hogy csak samponért indul, nehezen lehetne hinni neki. Magát a mondatot is furcsállom.
- Ez az az akció, amikor megtámadod a boltot és mindent veszel, csak sampont nem? Ú, tetszik, ki nem hagynám! - felelek a sajátos stílusomban. Ilyen egyébként velem is elő szokott fordulni, pontosabban, ha írok egy listát és megjegyzem, hogy például kávét mindenképpen vegyek a többi élelmiszer mellett, biz’ isten csak azt hagyom ki. Az órámra pillantok, még van három órám, hogy megtekinthessem a kiszemelt lakást.
- Jó! Úgyis kihagytuk az apák napját. - Ha nem is apja lánya közös nappá válik ez egy csettintésre, de pár órára lehetne. Otthon a mindennapokban sokat látjuk egymást, de a megszokott dolgokon kívül – „Apa, el tudsz jönni értem a…”; „Csinálunk együtt valami vacsorát?”; „Öt perc és kezdődik a sorozatunk!” – ritka, hogy szervezett és különlegesebb programokat szerveznénk kettőnknek. Persze nem ebben a három órában fogjuk bejárni Disneylandet, viszont már az is különlegesebbé teszi az alkalmat, hogy New Yorkban vagyunk.
- Még csak ennyit mondott? - nevetek fel. Ismerve a nagyobbik öcsémet, nem lepne meg, ha naponta dobálná Alicet valamilyen megjegyzéssel. Ezekbe én nem akarok beleszólni, mert egyrészről egyet tudok érteni Jonahval, másrészt pedig olyan aranyosak. - De azért nem mutogatod a fenekedet a világnak, ugye? - Mert hát természetesen ezt sem tudom szó nélkül hagyni.  Sok mindent megengedek Alice-nak, viszont ilyen kérdésekben hamar tudok szigorúvá válni. Igaz, Alice szerintem nem olyan lány, de én is voltam fiatal, én is pont nem olyan gyerek voltam általában, mint aminek a szüleim láttak. Ez az egyik legnehezebb dolog az apaságban, de mégsem állíthatom rá az FBI-t, hogy azt lessék, a lányomnak vajon a megengedettnél rövidebb-e a ruhája.
- Persze! Mindenképpen – felelem kissé tömören a nagy forgalom és zaj miatt, amíg át nem érünk a zebrán. Ha eddig nem is akartam volna átmenni Jonah-hoz, a macska miatt mindenképpen megteszem! Nem, viccelek, csak olykor annyira aranyosakat mond Alice, hogy ha Daniel mondaná ezeket, csak úgy csapkodnám a magaslabdákat. Tényleg nagyon hiányoznak a családtagjaim, mindegyik, úgyhogy egyik sem fogja megúszni, hogy így vagy úgy, lábon, vagy kézen járva, de megjelenjek mellettük.
Az utat átszelve kissé komolyabbra fordítva a szót, elmondom, hogy miről is kellene még beszélnünk. Nem feltétlenül most azonnal, samponért küzdve át magunkat a forgalmas utcán, csak szeretném, ha tudna a fejemben lévő gondolatokról. Reflexből feszítem meg karomat, mikor Alice megbotlik valamiben. Szemeimet még végig vezetem rajta és a mögöttünk lévő járdán is az okokért kutatva, majd visszafordulok felé. Kapok egy gyomrost a válaszától, nem feltétlenül rossz értelemben, de nagyon nem számítottam rá, hogy ennyire más hangulatba evezünk át hirtelen és ezzel együtt még inkább körvonalazódni kezd számomra a köztük lévő edig ki nem mondott érzések. Alice-szal nem összeegyeztethető módon, de én is kötődöm azért Lay-hez, kiskorától fogva ismerem a fiút, Alice barátját(??) és megrázott, ami a szüleivel történt. Mondjuk ez még mindig nem elég ok arra, hogy a lányom fejvesztve, az apját megkerülve rohanjon a világ másik végére érte, ezt a helyzetet jobban kellett volna mindkettőnknek kezelnünk, viszont amiért ennyire ragaszkodik a fiúhoz, azért nem tudok rá haragudni. Nehéz ilyenkor apaként mit mondani, nem a maradásra, hanem az érzelmi részére. Kicsit megköszörülöm a torkomat.
- És Lay ezek szerint nem fog hazajönni - mondom is és kérdezem is, habár Alice eddigi szavai is sejtetik erre a választ. Hogy én mit szeretnék - nem tudom, hogy ez most lényeges-e -, az eléggé ötven-ötven. Mindkét módon el tudnám képzelni az életem hátralévő részét, nagyon fájna elköszönni az ottani barátoktól, családtagoktól, kollégáktól és életmódtól, de sok pozitívuma lenne annak is, ha ide költöznénk.
Elveszek a gondolataimban. A lányom borzasztóan ragaszkodik Layhez, amit jó látni, viszont aggódok is érte emiatt. Apai fejjel nagyon szeretném, ha ez a ragaszkodás kétirányú lenne, minden rosszindulat nélkül remélem, hogy Lay is mindent megtenne a lányomért.
- De azért ezt hosszútávon gondoltad, nem? Még ha ide is költözünk, az nem úgy megy, hogy eljössz egy bőrönddel, aztán sosem mész vissza. Nagyon sok fizikai és papírmunka van egy költözés mögött és szeretném, ha azért pár hétre hazajönnél, hogy mindezeket elintézzük, ketten. - Nem azért, mert egyedül nem lennék képes rányomni a papírra az aláírásomat, vagy költöztető céget keresni, de húsz évig ott éltünk, nem lehet csak úgy elköszönés nélkül elhagyni az országot. Szeretném, ha Alice is elbúcsúzna a régi életétől, otthonától, barátaitól, iskolájától és nem utolsó sorban: családjától. Bízok benne, hogy ezt ő maga is így gondolta, csak most elbizonytalanított a szavaival és tisztáznám, hogy ugyanúgy vélekedünk-e. Engedem neki, hogy Lay mellett maradjon, de azt azért nem, hogy meggondolatlanul, saját múltjára és szeretteire fittyet hányva ne engedje el kisebb időre Lay kezért.  
Érzem rajta, mennyire akarja. Halvány őszinte mosollyal bólintok, pár másodperc erejéig a szemeim is egyszerre lecsukódnak.
- Meg tudjuk oldani, igen. - Lágy hangom nem egészen tükrözi bennem csomósodó gyomromat. Alice-nak sokkal könnyebb meghoznia ezt a döntést, mint nekem. Huszonkét éve még nagy álmokkal költöztünk Ausztráliába, nem csak sok emlék köt oda engem, hanem egy bizonyos személy is. Az anyja. Bárcsak ismerhette volna!
Még kavarognak bennem az érzelmek, mikor eljutunk a boltba. Alice jobban izgatott, én pedig a magam tempójában követem őt az üzletbe.
- A bőröm? - nyúlok az arcomhoz kerekebb szemekkel. - Nem tudom, hogy az hogyan bírta, én fantasztikusan nehezen, mert kifogtam az évszázad top három legrosszabb utazótársát. - Igazából ezeregy bajom volt az út során ahhoz, hogy ne a bőrömmel foglalkozzak, aztán leszállás után Daniel támadott le és onnantól kezdve kis túlzással ittunk, amíg ki nem dőltünk. Most pedig itt vagyok, szóval… talán már el is kezdhetek tanakodni azon, hogy a bőröm… ooo várj! Nem-nem. Ismerem én ezt! Belépünk a drogériába és máris a testünk összes hámsejtje bőgni kezd legalább három krémért, tizenhat maszkért, négy tusfürdőért, három samponért és ötszáz balzsamért. Az én hámsejtjeim azt mondják, egészen jól vannak így hirtelen és barátságot kötnek a pénztárcámmal.
- Alice! - szólítom meg, mert látom, hogy nagyon elvarázsolják a különféle termékek. - Hm, éppen azon gondolkodom, hogy lehet kifogytál samponból. - Emlékszik? Én is majdnem elfelejtettem. Azt a begyárját!

Ahogy felérek a metróból, mélyet szippantok Brooklyn illatából. A levegő kissé szennyezett, kissé poros és megannyi rákkeltő komponenssel teli, de attól még ez Brooklyn, New York, a város, ahol születtem és felnőttem. Túl sok emlék köt ide ahhoz, hogy csak vakon haladjak előre Jonah háza felé, s hiába olykor-olykor eljöttünk a lányommal ide, meglátogatni a családot, ezúttal egy kicsit más érzéssel koptatom a cipőm talpát. Sokan mondják, hogy New York akkora, hogy hiába éled le itt az életed, nem tudod kiismerni minden utcáját és ezzel én is teljes mértékben egyetértek, viszont, ha azt nézzük, hogy Sydneyben, innen tízezer mérföldnyire éltem húsz évet, akkor hirtelen New York minden utcasarka emlékeket kezd előcsalogatni bennem.
No de a nosztalgiát magam mögött hagyva nem felejtem el azt sem, hogy nekem küldetésem van, mégpedig megtalálni a lányomat és megismertetni vele, hogy milyen az, ha kissé szélsőséges meglepetés éri az embert. Kettőnk között csupán az lesz a különbség, hogy míg én halálra aggódtam magam miatta órákon, napokon keresztül, addig neki mindössze a viszontlátás hevében fog az átlagosnál jobban megdobbanni a szíve. Ennek ellenére nincsenek nagy terveim, elsődleges célom, hogy végre láthassam, a tréfa részét csak az alkalom szüli. Nem gondoltam volna, hogy már az utcán meglátom, de nem kell távcső ahhoz, hogy megismerjem a saját lányomat. Ahogy sikerül közel kerülnöm hozzá, improvizálok. Sikítása inkább ijesztő számomra, mintsem, hogy kuncogni tudja rajta, a szavai pedig meglepetten őszintének tűnnek, úgyhogy biztosra vehetem, hogy sikerült láthatatlannak maradnom és nem is sejtette eddig, hogy itt lehet, ami pedig az Jordan titoktartását is megerősíti. Helyes-helyes. Hallhatóan az érintésem olyan hirtelen jött számára, hogy a szavaim tartalmát sem tudja a pillanat hevében feldolgozni. Annak speciel örülök, hogy a körülöttünk lévő személyek mind felénk pillantva próbálják felmérni a terepet, hogy mi történhet szegény lánnyal, de nem avatkoznak közbe, hisz nem állok olyan testtartásban és nem is rendelkezek olyan arcmimikával, aki bűncselekményt követne el.
Leemelem kezemet szeméről és hagyom, hogy megfordulva eloszlassa félelmét. Szeretném, ha én lennék rá a legveszélyesebb ebben a városban, de meg kell hagyni, ezúttal tényleg csak „apu” volt a tettes. Az a gonosz apa, mikre nem képes… Mosolyogva hallgatom, ahogy Alice szép lassan mindent realizál hangosan kiejtve a szavakat, a csípéseire pedig fintorogva húzom testemhez közelebb a karomat.  
- Na, ne csináld már! - szisszenek fel játékosan, s elmasszírozom a csípések nyomait, bár annyira nem kellemetlenek, csak hogyan máshogy éreztethetném a lányommal, hogy a húsvér apja áll vele szemben…
- Ezt most úgy kérdezed, mintha nem lenne ezeregy okom itt lenni - bökök felé ujjammal, s megkímélem attól, hogy elkezdjem sorolni az indokokat, mint például család, a lányom, aki nem hajlandó hazajönni... Mondhatni több és nyomósabb okom van itt lennem, mint Alice-nak.
- Oh, szóltam én, csak nem vetted komolyan. Olvasd csak vissza az üzeneteinket! – Bizony-bizony. „Bízom benne, hogy hamarosan újra találkozunk”; vagy éppenséggel: „Vigyázz, nehogy valaki meghúzogassa a fülcimpádat!”. Nos igen, ekkor mind magamra gondoltam, csak feltételezem, pont annyira hihetetlennek tűnt neki, hogy fogom magam és repülőre ülök, mint anno nekem az ő húzása. De sebaj, mindketten tanultunk a történtekből. Még hozzátennék valamit, csakhogy a levegő bennem szorul, amikor Alice a nyakamba ugrik. Elfelejtem, mint akartam mondani, de nem is számít, helyette szám sarkai mosolyra húzódnak és élve a pillanat szépségével, magamhoz ölelem a lányomat.
- Te is nekem! – Melegséget árasztó hangom szinte elveszik a dudaszóban, de ez minket nem akadályoz meg. Jól esik, hogy azért még mindig szívesen ölel meg Alice, hiába húsz éves. Feltételezem, hogy azért az elmúlt időszak neki is nagyon stresszes és meredek volt – nem véletlenül aggódtam érte – és nem próbálja elrejteni a viszontlátás örömét. Ebben a pillanatban azt kívánom, bárcsak sose nőne fel. Fogalmam sincs, mit fogok kezdeni egy negyven éves nővel, mondjuk akkorra én már hatvan leszek. Jaj! Nem is erőltetem ezt a gondolatmenetet inkább. Mikor eltávolodik tőlem, akkor esik csak le, hogy mi az, ami nem stimmelt rajta. Frufru. Bingo!
- Jól áll ez a frizura - jegyzem meg csak úgy mellékesen. - Hova tartottál éppen? Ha aktuális, akkor elkísérlek. - Vagy tán ciki már egy ekkora lánynak az apjával együtt intéznie a dolgait és ezért menekült egyedül New Yorkba? Nincs sok fix időpont megjelölve mára a naptáramban, úgyhogy ciki vagy sem, számomra egyértelmű, hogy a lányommal töltöm az időmet, a többi ehhez igazodik, bizonyos mértékben.
- Szóval Jonahnál laksz. Nem nyúztátok még meg egymást? - Igazából nem véletlenül kanyarodok a lakhatás téma irányába, de előbb megvárom, míg a lámpa zöldre vált a gyalogátkelőnél. Hihetetlen, mennyire idegesek és türelmetlenek itt az emberek, főleg az autósok. Ha valami kifejezetten jobban tetszik Ausztráliában, akkor az ehhez köthető. Ja, meg az ingatlanok. Ott sem olcsók, de Ausztráliában, a belváros kivételével annyiért lehet venni egy hatalmas családi házat, mint itt egy lyukat. Sok ismerősöm - kik külföldről költöztek oda - panaszkodtak, hogy van három hálószobájuk, holott csak ketten vannak a párjával és a hatalmas kertjüket sem bírják gondozni, de hát Ausztráliában még mindig olcsóbb egy ilyen ház a városok külterületén. Nekem viszont most egy pici lakás is megteszi, ha legalább közel lehetek a családomhoz.
- Mivel nem igazán tudtad megmondani, hogy meddig akarsz itt maradni, ezért jobbnak véltem eljönni. Lefoglaltam egy albérletet tőletek nem messze, de mielőtt bármit is aláírnék és kifizetnék, szeretném, ha majd leülnénk őszintén beszélni a tervekről, mert sok minden függ attól, hogyan döntünk. - Ha azt mondja, másfél hét múlva menjünk haza, akkor nem veszem ki az albérletet, ellenben ha éppen maradni akarna hosszútávra, akkor határozzuk el magunkat ezirányba. Ez nem olyan kérdés, amit túl sokáig lehetne a levegőben hagyni, de mint láthatja, nem határolódom el egyik megoldástól sem, igaz, a munka terén újabb kérdéseket szülne, ha maradnánk, de majd megoldom ezt a problémát, mikor eljön annak az ideje.

Ismerem a lányomat, még annak ellenére is, hogy meglepett a hónapokkal ezelőtti húzásával. Még nekem is meg kell szoknom, hogy így elrepült az idő és Alice már húsz éves nagylány, vagyis pont abban a korban van, amiben én is voltam a születésekor. Hihetetlen párhuzam és kontraszt, de ez a tudat segít egy kicsit megértetni magammal, hogy pont, mint én anno, úgy Alice sem fél immáron meglépni a meredek lépéseket, akárcsak repülőre ülni és megtenni azt a távot New Yorkba, amit élete során már jó párszor megtett, csak épp velem együtt. Természetesen haragudtam rá, amiért ennyire felelőtlenül fogta magát és jelzés nélkül elment, majd nem volt hajlandó felvenni a telefont sem, ezek mind azt mutatják, hogy hiába fiatal felnőtt lett, még nem tekinthető teljesen érettnek. Nem is baj! Nehezen tudnék megbarátkozni a gondolattal, hogy a lányom teljesen felnőtté vált, lehet aggodalommal is töltene el, ha végleg kirepülne, mindezen gondolatok viszont elültették fejemben a változás szelét.
Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem kell Sydneyt a végleges otthonunknak tekinteni, nem kell itt megöregednem, miközben a lányom is talán jobban érezné magát New Yorkban. Nem egyik napról a másikra fogom eladni az ausztrál otthonunkat és veszek egy ingatlant Amerikában, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy megváljak a Sydney-ben lévő házunktól, egyelőre csupán minden követ megmozgattam, hogy találjak egy megfelelő albérletet, lehetőleg a családomhoz közeli környéken. Veszettül hívogattam Danielt, aki idejét és energiáját nem sajnálva ment megtekinteni néhányat a kiszemeltek között, azonban jó pár nem volt olyan állapotban, hogy azonnal költözhető legyen. Kezdtem elkeseredni, mikor egy hétfői reggelen végül szembejött velem egy hirdetés, szinte pont a családom lakhelye mellett, úgyhogy a munkahelyem irodaasztaláról kaptam fel a telefont, mintha csak a főnök hívna. Mint megtudtam, a lakás még kiadó, úgyhogy a megszokott procedúra alapján ugrasztottam kivételesen a kisebbik testvéremet, hogy szaladjon már át megnézni, ha épp nincs egyetemi órán.
Nem titkoltam a szándékomat a családom előtt, de Alice-nak nem említettem, szándékosan. Meglepetéssel tartoztam neki, szerettem volna, ha megtudja, milyen a derült égből villámcsalás, csak éppen pont az ellenkező módon, mint amit ő tett velem. Ő eltűnt a semmibe, én viszont a semmiből fogok előtűnni New Yorkban. Tervek szerint legalábbis...
Úgy jöttem el Sydneyből, hogy szabadságot vettem ki a munkahelyemen. Hiába kereszteltem el az utazást ideiglenes költözésnek, korántsem voltam biztos benne, hogy sokáig maradok New Yorkban, előre felmondani pedig butaság lett volna. Ki tudja, kapok-e állást és ha igen, mifélét itt az Egyesült Államok keleti partján.
Az érkezésem napján Danielnél húzom meg magam egy éjszakára, legalább addig, amíg az albérleti szerződést alá tudom írni és a lányommal sem találkozok, habár utóbbire sok időt nem várok. Teljesen természetes, hogy a gondolataim nagy hányadát ő teszi ki, megesz a kíváncsiság, hogy mi van vele, szeretném újra látni, mivel rettenetesen hiányzik már.
A következő napon indulok meg Brooklynba, hogy egy csapással megkeressem a szeleburdi lányomat, találkozzak a szüleimmel és én magam is megnézzem a saját szememmel azt az albérletet. A metróról leszállva sétálok végig a forgalmasabb utcán, ahonnan nem messze lakik Jonah. Mint mindig, amikor New Yorkba látogattam, most is elönt a nosztalgia, elsősorban a gimnáziumi éveimre emlékeztetnek ezek az utcák, a hangulat és a környezet, amik miatt nem tudok magamra teljesen kívülállóként tekinteni még így húsz év távollét után sem. Befordulok egy sarkon, s nem várt meglepetéssel pillantom meg kissé távolabb Alicet. Nem kezdem el fürkészni, hogy mit csinál, ellenben kémeket megszégyenítő módon megtorpanok egy kávézó napernyőjének takarásában, amikor hátrapillant. Talán nem látott meg... Kilesek, erre a lány már sehol. De hát egy másodperce még itt volt nem messze! Ah! Ez a lány.
Sietős lépésben indulok el felé sűrűn tekergetve a fejemet, hogy véletlenül se hagyjak ki egy zugot, vagy utcát sem, ahol esetleg befordulhatott volna, de végül a kereszteződéshez érve találom meg és érem utol. Azt a pár métert gyorsan lekocogom, aztán egyik kezemmel a karját ragadom meg, másikkal pedig a szemét takarom el. Kivárok pár másodpercet, de azt azért nem szeretném, ha tényleg megrémülne a bosszúmtól.
- Alice Su Mi Chwe, le van tartóztatva! Büntetése egy napos nem letöltendő szobafogság az apja társaságában! - mondom hozzám képest jóval mélyebb hangra váltva, amitől a torkom kaparni is kezd, de ez kétségkívül megérte. Ezután elengedem, kiszabadulhat a kezem fogságából, s ha szemembe néz, láthatja, hogy halvány, de annál őszintébb mosollyal nézek rá. Egyértelműen most kellene szigorú apának lennem.
- Szervusz lányom! Örülök, hogy újra láthatlak - utalok a nem bejelentett távozására, de érezhetően inkább csipkelődve, mintsem szemre hányva a tettét, ami kapcsán már telefonon kifejtettem neki a véleményemet. Szigor ide vagy oda, nem fogok máshogy viselkedni jelen esetben, mint ahogy az ösztöneim diktálják. Végignézek rajta, de valami nem stimmel. Valami furcsa rajta, csak egyelőre nem tudom, hogy micsoda. Mindenesetre látom, semmi baja és számomra ez az elsődleges.