Dühösen szaladok Kevin után, aki elvette a kedvenc minionos macimat, amit még a tavaly kaptam aputól. Az a kedvenc játékom, minden éjjel vele alszok, és nem szeretem, ha valaki más is játszik vele. Kevin viszont nevetve fut, én meg egyszerűen képtelen vagyok utol érni Őt. Apu és George a legidősebb bátyám a focimeccset nézik, Frank pedig a legújabb barátnőjével beszélget telefonon a szobájában. Anyu pedig a számítógépe előtt ül, azt hiszem, hogy dolgozik. Csak Kevin az, aki képtelen békén hagyni engem.
- Add vissza! Az az enyém! - kiáltok rá, mire ő megáll, széles vigyor az arcán, majd a magasba tartja a plüssmacit és buta grimaszt vág. Csak várja ki a végét. Most könnyű nevetnie rajtam, mert nem vagyok olyan nagy, mint Ő, de eljön az én időm is. Karba fonom a kezeimet, és összeszűkült szemöldökkel nézem Őt.
- A tiéd, ha elveszed. - mondja vigyorogva, én pedig ugrok egyet, majd még egyet, de mindhiába. Nem érem el. A bátyám nevet, ami engem még dühösebbé tesz. Csak azért sem fogok sírni, mert tudom, hogy azt akarja elérni. A sokadik próbálkozás után, végül feladom, és leülök a földre, török ülésbe. Morcosan bámulok magam elé, mire Kevin lehajol, és megsimogatja a fejemet, mire még borzos is leszek, nem elég, hogy dühös vagyok. A kezemmel próbálok védekezni, de Ő csak tovább nevet. Végül nem bírom tovább, és a könnyeim potyogni kezdenek.
- Olyan vagy... - motyogom halkan, mire a macimat felém nyújtja. Megtörlöm a szemeimet és nagy boci szemeimmel rá nézek, mert félek, hogy csak megint tréfálni akar velem. Óvatosan nyúlok végül a játék után, de Ő nem kapja el, hanem hagyja, hogy elvegyem. Magamhoz ölelem a minionomat. Soha többé nem hagyom, hogy a buta bátyám hozzá érjen.
- Te pedig sírós vagy. - feleli, majd ad egy puszit a homlokomra. Nem törődök a megjegyzésével, de tudom, hogy megint csak fel akar mérgesíteni. Nem tetszik ez a játék.
- Kevin! Ne piszkáld a húgodat! - szólal meg végül anyu, mire a bátyám feláll és védekezően emeli maga elé a kezeit, végül pedig távozik. Rámosolygok anyura, aki vissza mosolyog rám. - Ma be kell mennem az árvaházba. Van kedved velem jönni? - kérdi kedves hangján, ami mindig annyira megnyugtat. Vidáman bólintok. Imádok vele menni ahhoz a sok gyerekhez, akikre egyáltalán nem vagyok féltékeny, amiért anyu Őket is szereti. Sőt... szeretem azt látni, hogy boldogok, mert szegények nem tehetnek arról, hogy nincsen anyukájuk és apukájuk.
- Hívhatom Charliet is? - felállok és közelebb lépek hozzá, Ő pedig mosolyogva bólint. Olyan jó, hogy közel lakunk egymáshoz a barátnőmmel, így bármikor mehetünk együtt bárhová, sőt bármikor alhatunk egymásnál is.