Két lábon járó szerencsétlenség voltam, ezért pedig senki sem volt okolható, csupán én magam. Haydennel egyre távolabb sodródtunk egymástól, holott ő volt az egyetlen, akit igazán közel szerettem volna érezni magamhoz. Visszasírtam a szerelmünket, a boldog házas éveinket, de még a gondolatát is a szép, közös jövőnknek. Rettegtem ugyanis attól, hogy utóbbi egyszerűen szertefoszlik és nem lesz belőle semmi sem. Borzasztó időszakot éltünk át az elmúlt két évben, de nem akartam eltemetni a házasságunkat. Szerettem őt, sőt, most is szeretem, s biztosra vettem, hogyha együtt képesek leszünk túlélni ezt a borzalmas kavalkádot, akkor csak erősebbekké válunk. Ő volt a másik felem, még akkor is, ha az elmúlt pár évben nem beszéltünk túl sokat. Hiába vált kissé rideggé a kapcsolatunk, megnyugtatott a tudat, hogy este ugyanabba az ágyba fekszünk le. De ez is egyre kevesebbszer fordult elő, köszönhetően annak, hogy Haydent rendszerint bent tartották éjszakára ügyelni. Most három napot tölthettünk (volna) együtt, amiből rögtön az első valami csodálatosan indult. Meglepően csodálatosan, pedig szombat reggel még egészen máshogy festett minden. De megcsókolt, magához szorított... Úgy éreztem akkor, hogy talán sikerül kimásznunk a gödörből. Hiszen olyan könnyen gabalyodtunk össze, mintha csak egy, a nászútjukat töltő fiatal házasok lennénk. Imádtam azt az érzést és azt az egy órát, ameddig magaménak tudhattam. Csak beszélnünk nem kellett volna... Túl sokat is árultam el neki és féltem attól, hogy ezzel sikerült azt elérnem, hogy végérvényesen magam ellen fordítsam őt. De mindeközben az visszhangzott a fejemben, ahogy akkor reggel azt mondta, szeret. Márpedig ha ez tényleg így van, akkor van remény számunkra. Hiszen a szerelem a gyógyír mindenre, nem? Szombaton és vasárnap szinte egymáshoz sem szóltunk, hétfőn én elmentem dolgozni, Hayden pedig az utolsó szabadnapját töltötte otthon. Egész nap más se járt a fejemben, csak az, hogy mikor mehetek már végre haza. Vele akartam lenni. Végre megbeszélni mindent, eldönteni, hogyan legyen tovább. Kész voltam bármit megtenni azért, hogy tényleg működjön a házasságunk, de ehhez látnom kell Haydenen is, hogy valóban ezt akarja. Mert ha esetleg szombat óta változott a véleménye s lemondott kettőnkről, akkor én egyedül hiába küzdenék. Amikor viszont hazaértem, nem tudtam bemenni a házba, egyszerűen képtelen voltam. Legalább fél órán keresztül csak ültem az autóban és a házra meredtem. Remegtem az idegességtől, holott lelkileg próbáltam már a legrosszabb végkifejletre is felkészülni, hogyha ne adj isten arra kerülne a sor, akkor ne Hayden előtt kapjak idegösszeomlást. De valójában nem tudtam felkészülni rá. Végül addig idegesítettem magamat, hogy egy mély levegőt véve kiszálltam a kocsiból, majd besétáltam a házba. Túl kell esnünk ezen a beszélgetésen, lehetőleg minél hamarabb, még mielőtt tényleg valamelyikünkért mentőt kellene hívni. - Hayden? - kiáltottam neki, amint átléptem a küszöböt, csak hogy tudjam, merre menjek, hol keressem. De igazából felesleges volt ezt tennem, mert rögtön ezután észrevettem, hogy a nappaliban lévő kanapén ült. Odasétáltam hozzá, majd fogtam mindent, ami a dohányzóasztalon hevert és arrébb tettem, hogy az asztalkára ülhessek, Haydennel pontosan szembe. - Lehetne, hogy felhagyjunk ezzel a hallgatással és újra beszéljünk egymással? - egy szavam se bántó, sokkal inkább kérlelő, némi bűnbánással fűszerezve. - Tudom, hogy nem vagyok egy szent, hogy rengeteg mindent elszúrtam, hogy hibás vagyok azért, amiért idáig jutottunk, de... megbeszélhetnénk? Úgy értem mindent. - nem voltam biztos benne, hogy érti, mi mindenről szeretnék beszélni vele, ezért végül kiböktem a lényeget. - Meg akarod menteni a házasságunkat? - tulajdonképpen ez érdekelt a legjobban, s fogalmam sem volt, mégis honnan vettem annyi bátorságot, hogy ezt így megkérdezzem. Tudtam, hogy egy este alatt nem fogjuk megváltani a világot és holnaptól sem változik meg egy csapásra az életünk. De változtatni akartam a mostani felálláson. Azt akartam, hogy holnap már kicsivel jobb legyen és én kész is voltam tenni ezért. A kérdés már csak az volt, vajon Hayden is ezt akarta-e.
Nehezen viseltem a vallomását és kezdtem begolyózni, viszont felettébb boldog voltam attól, hogy nem kellet bemennem, dolgozni és ő sem volt otthon. A gondolataim zakatoltak és közben persze felhívtam egy ügyvédet. Közölte, hogy nem lesz olcsó mulatság, főleg, hogy párterápiára is el kell majd mennünk. Mert a folyamat része a békítés, hogy mentsük, ami menthető. Viszont a legjobb része az, hogy nincs gyerek, aki megsínyli a dolgokat. Nehezemre esik ma mozognom, hiszen a fájdalom eddig is része volt az életemnek, de most a napokban sokkalta erőteljesebbnek érzem már szinte feszítőnek. Viszont még mindig nem vagyok hajlandó elmenni az orvoshoz. Isten ments, hogy valaki belepofázzon az életembe. Mert még a végén jómagam is megbánom a tetteimet. Igazi orvosként leginkább arra van szükségem, hogy megmondják, mit tegyek és mit ne. Ezért is pihenek a nappaliba, délelőtt elmentem Maxival sétálni, hogy kicsit vele is legyek, mert úgy tűnik, hogy igényli a társaságot, nekem pedig jól jött, hogy nem kell a négy fal között megőrülnöm. Most pedig egy meccset kapcsolva ülök a kanapén és a lábaimat az asztalra helyezve kortyolom a sörömet. Régen volt ilyen nyugodt napom és nem is lehetek elég hálás, hogy ma egyedül lehettem, a gondolataimmal és a sörömmel. Persze mint minden, egyszer véget ér, és a nevemet hallva húztam le automatikusan a lábaimat az asztalról, hiszen tudom mennyire allergiás arra, hogy ha ott vannak. Mindig hallgathatom a beszédet tőle. Nem is kell, válaszoljak neki, ott terem egyik pillanatról a másikba és figyelmesen hallgatom a történteket. Nem válaszolok, nem kérdezek, csak figyelek, ahogy pakol, ahogy összeszedi a bátorságát. Szánalmas, hogy mennyire ragaszkodik hozzám, miközben én már lemondtam róla. Figyelmem lankad, hiszen a háttérben a tv morajlik, én pedig figyelmes leszek arra, hogy elindult a támadás. Érdekes fordulat, hiszen eddig védekeztünk, most pedig a csapat feltámadt hamvaiból és megindul az ellenfél elé. Izgalmas volt, de ekkor Liza hangja tovább a fejembe kúszott és az utolsó mondatára eszméltem fel. Azt se tudom eddig miről beszélt, csak az a mondat ragadott meg, ami ott volt. Felsóhajtva dőlök hátra és az italomból ismételten kortyolok. Majd a mellettem lévő kis asztalra helyezem a dobozt. - Nem. – válaszolok tömören és úgy nézek rá. Eszembe sincs, meg akartam menteni, míg nem jöttem rá, hogy végig hazudik. Nem mondta el a félelmét, nem volt őszinte. Addig sajnáltam, hiszen azt hittem genetikai okokból adódóan történik a dolog. Azt hittem ok nélkül haragszom rá. De hazudott. Nálam nincs nagyobb bűn, mint a hazugság. Szűkszavúan kikerülöm őt, ahogy felállok és elsétálok. Nem akarok többet erről beszélni, az életem egy hatalmas hazugság. Mi van, ha igazuk volt, hogy elkapkodtuk, vagy rosszabb. Azok, akik megmondták, hogy valószínűleg a pénzre utazik. Felsóhajtva a konyhába ballagok és egy pohár vizet kivéve kortyolok bele, nem akarok mást, csak nyugalmat, ami eddig megvolt. Ahogy becsukom a hűtő ajtaját egyből le is veszem a gyógyszeres dobozt, hogy bevegyem a napi fájdalomcsillapítót, hogy megelőzzük a dolgokat. Mint a fejfájást, mint pedig a továbbiakat.
Csak az az egy nem szócska visszhangzott a fejemben. A hangja, amilyen hidegen kiejtette a száján, azt, hogy nem akarja megmenteni a házasságunkat. Feláll a kanapéról, egészen a konyháig sétál. Vagy ezer féle lehetséges folytatási verzió játszódik le a fejemben, de tulajdonképpen mozdulni sem bírok. Ott ülök még mindig a dohányzóasztalon és meredek magam elé. A légzésem felgyorsul, kezdem úgy érezni, mintha nem kapnék levegőt, mintha bármelyik pillanatban megfulladhatnék. Eszembe férkőzik, milyen kétségbeesetten csókolt meg alig két napja. Mikor beavattam őt a félelmembe arról, hogy nem látom a közös jövőt. Tudom, hogy hazudtam neki, tudom, hogy hibáztam. De nem csak rajtam múlt ez a házasság, nem okolhat kizárólagosan csak engem azért, mert elrontottuk. Igen, mert mi rontottuk el, többes számban, ő és én. Viszont én vagyok megint csak a hülye, amiért abban reménykedtem, hogy a hétvége után rendbe tudjuk hozni a dolgainkat. Úgy tűnik, tényleg csak én akarom őt, ő engem már kicsit sem. Lassan állok fel az asztalról és sétálok utána a konyhába. Látom, ahogy fájdalomcsillapítót vesz be, de most megpróbálom ezt mégis figyelmen kívül hagyni. Úgyse érdekli a véleményem. - Akkor ennyi volt? Csak így kidobunk tíz évet az ablakon? - kérdezem, bár őszintén meglepődnék, ha kapnék rá választ. Az elmúlt években hiába is próbálok beszélgetést kezdeményezni, rám sem bagózik, de bezzeg nekem válaszolnom kell, ha ő kérdez. - Tudom, hogy haragszol rám, teljesen érthető és nem is kérlek arra, hogy most azonnal bocsáss meg. Csak... nem beszélhetnénk meg? Kérlek, Hayden! - lépek közelebb hozzá, de annyira nem túl közel, hogy ezzel feszélyezzem őt. Megkapaszkodom a konyhapultban, mert ha nem tenném, nagy valószínűséggel elájulnék. Könnyes szemekkel nézek rá, próbálom a mimikáiból kiolvasni, mi járhat a fejében, de nem tudom megfejteni. Már régóta nem. De ez sem csak az én hibám. Persze, nekem is van hozzá közöm, de már évek óta nem akar velem beszélgetni, már évek óta nem akar semmit sem tőlem. Borzasztóan megharagudott rám, amiért hazudtam neki, és ezt meg is értem. De az, aki alig két napja még azt állította, hogy szeret, ma viszont már megmenteni se akarja a házasságunkat tényleg annyira őszintének nevezhető? Vagy csak jól esik neki mindent rám hárítania? - Kérlek, ne mondj le rólunk. - suttogom csak, mert nincs többre erőm. Olyan jó életünk volt, annyira szerettük egymást... Én ezt nem tudom ilyen egyszerűen elengedni, de lassan belehalok abba, ahogy látom, ő mennyire könnyedén véget vetne a házasságunknak. Tényleg ennyit érdemlek? Tényleg nincs visszaút? Kezdem azt érezni, hogy már régóta csak egy indokra várt, hogy végre kimondhassa, nem akar tőlem semmit. - Te tényleg el akarsz válni, igaz? - a felismerés szíven üt. De most már minden világossá válik. Ezért nem közeledett hozzám az utóbbi időben, ezért nem akar beszélgetni velem, ezért marad inkább bent a kórházban, hogy legalább addig se kelljen velem lennie. - Mikor gyűlöltél meg ennyire? - nincs kapocs a mondandóm között, hisz szinte a kérdéseimmel a saját gondolataimat reagálom le. A legrosszabb mégse ezen felismerések voltak. Hanem az, hogy én még mindig szerettem őt, ő viszont semmi mást sem akart tőlem, csak megszabadulni. De ha tényleg ezt akarja, akkor nem fogok megalázkodva könyörögni. Pláne akkor nem, ha csak rám keni az egészet és nem ismeri el, hogy ő is hibázott. Hibázott, amikor a negatív tesztek után olyan szinten ordibálni kezdett velem, hogy már lefeküdni se volt vele kedvem. Hibázott, amikor hozzá beszéltem, ő pedig az idő alatt épp egy esti sörözést beszélt le. Minden és mindenki fontosabb volt neki nálam, a házasságánál. Talán tényleg jobb, hogy nem lett gyerekünk... bár akkor legalább a gyerekünkért küzdene, úgy, ahogy értem soha.
Nagyon régen éreztem azt, mint tegnap reggel. Hogy van még esély, de persze minden múlandó, így az is az volt, hogy Liza ennyire segítő lenne, hogy ennyi szenvedély maradt volna bennünk. Nem hittem volna sosem, hogy így is végződhet az életünk. Tekintve, hogy én már a lezárást kerülgetem. Az ügyvéd elég sok mindent mondott, amitől persze elbizonytalanodtam. Nem azt mondom, hogy most rögtön új életet akarok kezdeni, de szemmel láthatóan ez már nem működik, amit élünk. Belefáradtam a veszekedésekbe és ennek hangot is adtam azzal, hogy közöltem most már nem látom a közös jövőnket. ezért is hagytam a nappaliba. Én inkább a konyhába kerestem vigaszt, na meg persze a fájdalomcsillapítót. Viszont még a számba sem kerültek a pirulák, mikor megjelent, kissé megtörve festett, hiszen nem erre a válaszra várt tőlem, de talán ez lenne a legtisztább, így legalább tudja jelen pillanatban és nem látom a jövőnket. Hallgatom a mondani valóját és figyelem. A kétségbeesés a szemébe meglep. Most attól fél, hogy elveszít, vagy, ahogy Shane mondta attól, hogy elapad a pénzforrás. Nem szoktam hallgatni a barátaimra, akkor sem hallgattam mikor elvettem a lányt. Most viszont kezdek aggódni, hogy mi lelt engem és őt is. Mert azt hiszem, hogy a minket már nem a megfelelő megnevezés. Tekintve, hogy nem érzem magam és őt már egy csapatnak. - Én eddig kapaszkodtam beléd. De felelőed nem jött olyan érzés, hogy akarod-e. – jegyzem meg hűvösen, hiszen már kezdem úgy érezni, hogy eddig nem is én voltam a főprobléma, vagy a gyerek, hanem Ő. Mert kezdett eltávolodni. Olyan volt, mintha már más utakon járna, de persze ez a felháborodást váltott ki. De még a próbálkozás apró jelét sem láttam. Hirtelen azt akarja, hogy minden legen rendben. Akkor, ha annyira akarta, miért nem tett érte? Tényleg csak akkor kapálózunk, ha már minden veszve van? Felsóhajtok, mert nem akarom, hogy sírjon. Sírt volna akkor, mikor lemondott arról, hogy megadja azt, amit én oly’ annyira szerettem volna. De nem tette. - Igen, beszéltem egy ügyvéddel. – válaszolok semmi éllel a hangomba, egyszerűen vázolom a jelenvalót. Hiszen voltak itt már más érzelmek is, most már nem fogok előhívni semmit. Látja mi történt az évek alatt. Hogy tíz év alatt eljutottunk oda, ahova az idősek, hogy megszokásból élnek együtt nem pedig azért, mert szerelmesek. Soha jobb házasságot nem kérhettem volna, mint a legelején, de ez már a földi pokol, mint sem a paradicsom. - Nem gyűlöllek. Egyszerűen megfáradtam, hogy úgy tűnt egyedül vagyok a harcban és magamat utáltam. Aztán rá kellett jönnöm, hogy olyan házasságban élek, amik titkok öveznek. Azt hittem megbízunk egymásban. Minden színjáték volt Liza. Te nem az a nő vagy, akit elvettem. - mindig is féltem, hogy a fájdalom felülkerekedik rajtam és alul maradok az élettel vívott csatába. De most már biztosan érzem, hogy ez történt. Nem bírok arra gondolni, hogy mennyire megbántott. Még ha úgy tűnik nincsenek érzelmeim, de vannak, és most azt hiszem eljött a perc, hogy elföldeljem őket és kilépjek a komfortzónámból. Tekintve, hogy egy embernek adtam oda a szívemet, és ő most kitépte és egy hatalmas kést döfött belé. - Minek küzdjek olyanért, amit te magad nem akarsz? – döntöm oldalra a fejem és úgy pillantok a szemébe és a hűtőbe nyúlva kiveszek egy újabb sört. Lehet kellene egy pasis este. Fel is fogom hívni Shanet. Inni egyedül rossz és akarok egy olyan estét, amit nem tudnak elrontani kirohanó érzelmek.
Nem csak az életünk, de én magam is kezdtem darabjaimra hullani és a legjobban az fájt, hogy még csak teljesen ki sem mutathattam ezt, mert még a végén azzal mosolyt csaltam volna Hayden arcára. Szavai meglepnek, hangjának hűvössége szinte az egész szobát lefagyasztja. Zavar, hogy meg se próbálja megérteni az én nézeteimet. Egyszerűen eldöntötte, hogy nem kér belőlem, nekem pedig csendben ezt el kellene fogadnom. Hát nem fogom. - Nekem viszont nem tűnt fel, hogy kapaszkodnál belém. Akárhányszor csak tehetted, inkább elmentél itthonról vagy plusz műszakot, még éjszakai ügyeletet is bevállaltál, csak azért, hogy ne kelljen velem lenned. - nem szemrehányásként mondom, csupán próbálom vázolni neki, hogy mit érzek, ha már végre valahára mindketten nyílt lapokkal játszunk. Sohasem tettem szóvá, ha elment a barátaival vagy épp túl sokat dolgozott. Tudtam, hogy szüksége volt kikapcsolódásra, ahogy a munkáját is szerette, így ezeket nem is lett volna jogom felróni neki. De azért az, hogy érezte, én is ugyanúgy kapaszkodom belé, ezt azért nem tudtam elhinni. A lélegzetem is elakad, mikor megemlíti, hogy beszélt egy ügyvéddel. Máris? Ez az információ szíven szúr és talán jobban fáj, mint bármi más, amit az évek alatt a fejemhez vágott. Ezután már nehezemre esett elhinni, hogy nem gyűlöl, hisz máris elkezdett azon dolgozni, hogy minél előbb nélkülem élhesse tovább az életét. - Na jó, ez, ilyen formában azért nem igaz. Igen, hazudtam és tényleg joggal vagy dühös rám. De az, hogy minden színjáték volt... Ez egyáltalán nem igaz! A hazugságom miatt értem, hogy csalódtál bennem és akár ki is ábrándultál, de ez nem csak az én hibám. Te se az a férfi vagy, akihez hozzámentem. - veszek egy mély levegőt és folytatom. Higgadtan, nyugodtan, mert nem veszekedni akarok, csak rávilágítani pár dologra. - Nem vonom ki magam a felelősség alól, de nem is fogom egyedül elvinni a "balhét". Hayden, nem véletlenül kérdezted meg pár napja, hogy félek-e tőled. Ugyan nem félek, de az, hogy ezt megkérdezted bizonyítja, hogy te is tudod, miként bántál velem. Az elmúlt két évben alig beszéltünk, mert ha nem voltam terhes, akkor már nem is érdekeltelek. Ha pedig megszólalok, azt rögtön csesztetésnek veszed. Itt van például a fájdalomcsillapító szedése... Nem sajnálom tőled a gyógyszert, Hayden, sőt, ha segít, akkor vedd is be, nem akarom, hogy fájdalmaid legyenek. De akárhányszor rákérdezek, azt azért teszem, mert aggódom érted. És mert nem akarok egy olyan telefonhívást kapni egy nap, amiben közlik, hogy meghaltál! - itt elnémulok. Nem tudom, hogyan másként nyithatnám fel a szemét. Haragszik rám, érthető okokból, de ha lenne egy gyerekünk és Haydennel valami komoly baj történne, abba én is belepusztulnék. De ő ezt nem érti. Csak azt látja, hallja, hogy már megint a fájdalomcsillapító miatt kérdezősködöm és nézek rá furcsa szemmel. Nem bírok tovább beszélni, mert az elmémbe issza magát az előbb felvázolt helyzet: hogy egy nap megcsörren a telefon és közlik velem, hogy Hayden meghalt. Ennek pedig a gondolatától is rosszul leszek. Még így is, hogy tudom, ő már abszolút nem akar a jövője részeseként tudni engem. Kérdését hallva felnézek rá, hisz az előbbi mondandóm végén szemeimet lesütöttem és a konyhapultra meredtem. - Nem mondtam, hogy nem akarom. Tudom, hogy nem így kellett volna megoldanom a helyzetet, hogy nem egyedül kellett volna döntenem erről, hanem őszintén meg kellett volna beszélnem veled. És ezért nehezen hihető az, amit mondok, de... Én akarok családot. Akarok gyerekeket, méghozzá tőled, Hayden. De nem így... Lassan már megszólalni nem merek a közeledben, mert attól tartok, hogy csak idegesítelek vele. Pedig kíváncsi vagyok mindenre, ami veled történik, arra, hogy milyen napod volt a munkahelyeden, egyszerűen mindenre. De ha megkérdezném, faggatásnak vennéd. Ha most itt lenne egy csöppség, persze, szeretnénk. Tudom, hogy mindketten feltétel nélkül szeretnénk. De nem akarnál velem lenni, nem akarnál beszélgetni velem és a vége az lenne, hogy a kicsi sínylené meg leginkább a dolgokat. Én viszont nem akarok egyedül, nélküled felnevelni egy gyereket. - félek, hogy ezt se úgy fogja értelmezni, ahogy én értettem, de mégis bíztam abban, hogy ezzel valamennyire megérti majd az aggodalmaimat. Még lett volna hozzáfűznivalóm, kérdezni is szerettem volna, de inkább csendben maradtam. Már így is túl sokat beszéltem, amivel talán csak még biztosabbá tettem őt abban, hogy újra felvegye a kapcsolatot az ügyvédjével.
Liza annyira másképp látta a történteket, hogy közel álltam a röhögéshez. Nem azért töltöttem több időt a kórházba, hogy tőle távol maradjak, hanem, hogy mindent megadhassak neki. De úgy tűnik neki csak egy újabb indok, amibe menekülhet. Hiszen kihinné el nekem, hogy semmi hátsószándék nem volt a plusz munkába. Az istenit, hiszen szerettem őt. Nem másik nőhöz mentem, hanem a munkámat végeztem. Frusztrált voltam és mindenképp túl akartam esni ezen, hiszen nagy ívben leszarta azt, amit mondok, csak a saját hazugságait hajtogatta újra és újra. - Persze, mert mindenünk, ami megvan a te tanári fizetésedből van. Minden túlóra azért ment, hogy azt az otthont biztosítsam, amiben jó élni, ne pedig egy putrit. De tudod mit. Cseszd meg, ha már szerinted én előled menekültem. - egyre mérgesebb voltam és megint csak mentem volna, de persze a menekülés nem megoldás és inkább hallgattam a szemrehányását. Mert abból, hogy itthon vagyok nem lesz meg mindenünk. De mit is beszélek, ő el van, a maga fizetéséből hozzá sem kell nyúlnia, fizetek minden számlát, hogy ő haza jöjjön, és a luxus várja, amit eddig megváltásként gondolt. De az már nem jut el, hogy ezt mind miatta csináltam. Nevetséges a helyzet és úgy tűnik, tényleg nem akar belegondolni a dolgokba csak, dobálózik a szavakkal. - Rohadtul abba az irányba mentem, amibe te magad döntöttél. – mutatok a nőre, aki vele szembe állt, de már régen nem az volt, akit megismertem. Inkább az, aki a saját maga javát hajszolja és éreztem, hogy el fog durranni az agyam, ha továbbra is engem hibáztat, és kicsit sem ismeri be, hogy akkor kellet volna elkezdeni beszélni, mikor önkényesen eldöntötte nem akar gyereket. De mit is érek ezzel. Felsóhajtva dobom el az üveget, ami a kezembe volt és megtámaszkodom a konyhapulton. - Ne merj a fájdalomcsillapítókkal burkolózni, mert ahhoz neked egyelőre semmi közöd. Igen, mert ne hittem el, hogy képtelen vagyok teherbe ejteni a nőt, akibe beleszerettem, féltem, hogy neked van bajod. Aztán nesze, a képembe röhögtél azzal, hogy inkább a veszekedések, mint a gyerek. – csapok rá a konyhapultra nagy erővel aztán felé fordulok. - Hogy lehetsz tanárnő, ha még a gyerek gondolatától is rosszul vagy? – kérdezem, szinte röhögve aztán pedig elsétálok mellette ügyet sem vetve rá. - Ha meghalnék, neked megváltás lenne. Hiszen tiéd lenne a ház, még gyerek sincs. – szólok vissza utoljára és elindulok vissza a nappali felé, hogy előkeressem a telefonomat, úgy érzem, most szükségem van egy kis kikapcsolódásra és nem arra, hogy folyton cseszegessen. De legalább tudom, hogy mi a fő probléma, így aztán kihúzhatjuk a sorból. - Nem kell megszólalnod, nem kell gyerek. Tőled semmi nem kell. – veszem fel a telefont és elkezdem a számok között keresgélni a haveromét, hogy lerendezzük ezt az egészet egy jó italozós estével. Mert azt hiszem a sör ide már édes kevés. - Nem akarlak, itt látni mire haza érek. Nem érdekel hova mész, kihez mész. De gyorsan el kell, tűnj a házból. Várhatod az ügyvédi levelet. És akkor így már nem kell félned többet és aggódnod.– zárom le a beszélgetés, miközben megnyomom a hívás gombot, hogy Shanet értesítsem, hol találkozzunk. Ennek a házasságnak itt vége. Belefáradtam azt hiszem.
Ez az egész veszekedés kezdett valóságos mélyrepüléssé változni. Nem az fájt, hogy miket vágott a fejemhez, hanem az, hogy mennyire más embernek képzelt engem, mint amilyen valójában voltam. Engem soha nem kényeztettek el a szüleim, sose vettem természetesnek semmit sem, de Hayden olyan dolgokat emlegetett, amik azt bizonyították, ő pontosan ilyennek látott engem. - Sose kértem ezt a házat! Sose kértem luxust! Egy egyszobás garzonban is eléltem volna veled, bárhol! Azt pedig sose említetted, hogy zavart volna a foglalkozásom vagy, hogy nem keresek annyit, amennyit te! - nem könyörögtem neki ekkora házért. Nem vártam el tőle, hogy ezt biztosítsa a számomra, ezt pedig ideig-óráig a tudtára is adtam. A tanári fizetésem persze, hogy nem szárnyalta túl az ő fizetését, de ha kellett, fizettem abból én is dolgokat. De mivel a pénz sohasem volt ilyen szinten beszédtéma közöttünk, nem is gondoltam, hogy ő most tényleg komolyan haragszik rám emiatt. A kiakadásaira nem tudtam mit reagálni, de kár is lett volna olajat önteni a tűzre. Hallgattam, tűrtem, amiket a fejemhez vágott, amikor pedig a konyhapultra csapott, összerezzentem. Talán mégis félnem kellene tőle. A könnyeim már alig várták, hogy végigszánthassanak az arcomon, de kénytelen voltam még visszafogni őket. Ha ugyanis most elsírnám magam, abból semmi jó nem származna. Én még annál is jobban meghunyászkodnék és megaláznám magam, mint amennyire már megtettem, Haydennek pedig még valószínűleg tetszene is a műsor. Örülne, ünnepelne, hogy végre bántani tudott. - Mondd, te hallod, amit mondasz? Normális vagy? Azt hiszed, minden gondolatom e körül a rohadt ház körül forog és hogy egy hülye, önző dög vagyok? - tudtam, hogy meg volt bántva és ezért most bosszúból ott akart ő is megsebezni, ahol csak tudott. De ilyet mondani... még, hogy nekem megváltás lenne, ha ő meghalna! Hogy mondhatott ekkora baromságot? És a legaggasztóbb, hogy ezt tényleg elhiszi? Próbáltam visszafogni magam, de már nem ment. A könnyeim is kiszöktek, szélsebesen törölgettem is miattuk az arcomat. Hiába állította azt, hogy nem utál... bizonyossá vált a számomra, hogy nagyon is utál. Én meg miért küzdjek akármiért is, ha a másik fél gyűlöl? Utolsó mondatával pedig kitépte a szívemet. Már nem töröltem le a könnyeim, már lélegezni se volt kedvem. De nem fogok könyörögni neki, nem alázkodhatok meg ennyire előtte. Fogtam egy papírt, remegő kezekkel előhúztam egy tollat a fiókból és írni kezdtem. "Sohasem a pénz volt fontos számomra, így lemondok mindenről, ami bármekkora mértékben is illetne. Nem kell a kocsi, nem kell a ház, nem kellenek az ékszerek, nem kellenek a ruháim, semmi sem kell! Elizabeth Rafferty" Amint aláírtam, a toll kiesett a kezemből. Lopva még Hayden-re néztem, kapaszkodtam a konyhapultba, mert nem akartam odamenni hozzá. Tudtam, hogyha odamegyek, akkor az ő kezébe adok mindent, s akkor végleg vége lesz mindennek. Én ezt nem akartam. De muszáj volt megtennem, mert ő már mindennél jobban gyűlölt. Az nem számított, hogy én mennyire gyűlöltem magamat, hisz a lelkiismeretemmel soha nem fogok tudni megbékélni. De hogy Hayden ennyire utáljon, s így viselkedjen velem; ezt már nem tudnám elviselni. Nehezen tettem meg a közöttünk lévő távolságot, s amint odaértem elé, mintha csak megnyíltak volna a könnycsatornáim, rögtön ömleni kezdtek a könnyeim. - Ezt add oda az ügyvédednek. Ha megfogalmazta hivatalosan is, akkor azt is aláírom. - Remegő kezekkel odanyújtottam neki a papírlapot, amit ha elvett, akkor el is olvashatott, ha nem vett el, akkor a kis dohányzóasztalra helyeztem, hogy később megtalálja. Előhúztam a zsebemből a slusszkulcsot és a lakás kulcsait is és rádobtam őket az asztalra. - Tessék, visszaadok mindent! - kiabáltam, a hangom remegett, a könnyeim folytak, miközben ráncigáltam le az ujjamról a jegygyűrűmet, hogy azt ezúttal ne az asztalnak, sokkal inkább Haydenhez vághassam azt. - Nesze, itt van ez is! Tartsd meg, add el, csinálj vele, amit akarsz! - Sarkon fordultam, megsimogattam a kutyánk fejét, majd sietve az ajtóhoz sétáltam. Semmit nem pakoltam össze, semmit nem akartam magammal vinni. Bár elmenni sem akartam, nem akartam itt hagyni az egész életemet, de már nem volt maradásom, Hayden pedig tökéletesen rávilágított erre. Egyedül azt a táskámat kaptam fel a földről, amit nemrég hazahoztam, amiben a diákjaim olvasónaplói is hevertek. - Nem a pénzedért mentem hozzád és nem is fogok érte küzdeni, ha elválunk. Jó lerészegedést! - mérgesen szóltam vissza, utoljára, mielőtt kiléptem volna az ajtón. Amióta csak megismertem bizonygatnom kellett, hogy nem a pénze miatt voltam vele, éppen ezért fájt annyira, hogy most ő is ezt hozta fel. Még annyi mindent mondtam volna, de mivel úgyse érdekelte volna, így inkább erőt véve magamon, befogtam a számat és leültem a házunk előtti járdaszegélyre. Telefonon keresztül intéztem egy taxit s addig ott ültem, míg meg nem érkezett értem a fuvar. A sírásom nem maradt abba, inkább felerősödött és már az sem érdekelt, vajon ki nézheti végig az előadásomat.
Kezdőlap
