A hétvége után most először éreztem azt, hogy talán sikerül a házasságomnak visszatérnie a régi medrébe és felülmúlhatatlanul boldog voltam emiatt. Alig pár napja még attól rettegtem, hogy záros határidőn belül bedobjuk majd a törölközőt és búcsút intünk egymásnak, de szerencsére ez aligha fog bekövetkezni. Csak azt bánom, hogy ennyit vártunk azzal, hogy végre őszintén és nyíltan beszéljünk egymással. A viszonylag jó hétvége után boldogabban jöttem ma dolgozni is. És a beígért röpdolgozatot se irattattam meg a tizedikeseimmel, tekintettel arra, hogy ma még meg fogják szenvedtetni őket fizikán is. A délelőtt gyorsan eltelt, s azon kaptam magam, hogy hosszú idő után most először, vártam már, hogy hazamehessek. Kíváncsi voltam, vajon tudjuk-e Haydennel a hétköznapokon is tartani a már-már idilli hangulatot, ami a hétvégén kialakult. Mert ha egy borús, igazi őszi hétfői napot békességben túl tudunk élni, akkor tényleg minden lehetségessé válik. Talán butaság a csodában bízni vagy épp a tündérmesékben, de mi másban is hihetnék, ha a legjobb barátnőm mesekönyveket ír? Neki köszönhetem, hogy még mindig hiszek az igaz szerelemben és hogy a sok megpróbáltatás ellenére a mesékből ismert szőke herceget még mindig a férjemmel azonosítom. De ez így is van rendjén, nem? Kihasználva az ebédidőt, na meg azt, hogy a következő órám lyukas lenne, úgy rontottam ki a tanári szobából, mintha csak halaszthatatlan dolgom lett volna. De már rögtön az ajtóban megtorpantam, amikor is tekintetem megakadt a korábban már említett barátnőmön. Rögtön hatalmas mosoly jelent meg az arcomon, majd szinte egy másodperccel később a nyakába vetettem magam és boldogan öleltem magamhoz. - Szia! - nevetve ujjongtam, akárcsak az iskolába járó tinilányok, mikor valami őrült pletykát osztanak meg egymással. Kiengedtem az ölelésemből, de továbbra is mosolyogtam, s úgy néztem a szemeibe. - Minek köszönhetem ezt a csodálatos meglepetést? Hogy kerülsz ide? - kíváncsian fürkésztem az arcát, hogy felmérhessem, vajon épp milyen lelkiállapotban van, s már előre felkészülhessek a meglepetésének okára. Sose tudtam csak a saját bajommal foglalkozni, s mivel Ella igen jó barátnőmnek számított, az ő sorsát is a szívemen viseltem. Tehát ha épp nem Hayden miatt evett a fene, akkor Ella miatt aggódtam. De most minden körülmény ellenére örültem, hogy láthattam. - Ugye azért jöttél, hogy velem ebédelj? - vigyorodtam rá, lassan Joker-re hajazva, de nagyon bíztam az igenlő válaszában. Ha már meglepett a munkahelyem, akkor ez lenne a minimum, nem? Hogy együtt ebédelünk. Nekem mindegy, hova megyünk, ha csak beülünk az iskolai menzára egy félreeső asztalhoz vagy kimegyünk a közeli bisztróba... A lényeg, hogy együtt töltsünk egy kis időt, beszélgessünk és megtudhassam, hogy jelen pillanatban nem nyomja semmi a lelkét. Ha ez megtörténik, akkor pedig kijelenthetem, hogy a csoda, amire már olyan régen vártam, megtörtént és tényleg megváltozott a csillagok állása.
Már untam, hogy Owen játékszabályai szerint éljek. Ki tudja már mennyi ideje tartottuk fent a látszatot, hogy házasok vagyunk…hat év az életemből ebben a hazugságban telt el. Féltem tőle, de mostanában egyre többet volt úton, és nagyobb mozgásteret kaptam. A távollétében többet látogattam el a szüleimhez, vagy egyszerűen belevetettem magam az életnek nevezhető társasjátékba, és időt szakítottam a legjobb barátnőmre is. Amennyiben a férjem itthon tartózkodott, akkor csakis az ő jelenlétében mehettem bárhova, még a párterapeutánkhoz is. Az évek múlásával kiismertem a házastársam gyenge pontjait, de mindig észben tartottam, hogy ő az erősebb, és ha egy kis hibát vétek, akkor többszörösen fogom visszakapni. Az ősz hideggel köszöntött be New Yorkba, de én belül most éltem a második virágkoromat. Az első mesekönyvem után a második volt előkészülőben, és erről a nagyszerű hírről be akartam számolni olyan valakinek, aki ismer, és figyel is rám. Lizával az egyetem alatt ismerkedtem meg, és habár ő tanár lett, attól a közös rajongásunk megmaradt az irodalom iránt. Egy időben még megmutattam neki a verseimet is, melyek azóta sem lettek kiadva. A sok emlék egyfajta védőburkot képzett körém, valahol a 21. életévem betöltése után rájöttem, hogy a szőke hercegek nem léteznek, és nincsenek hősök sem, akik segítenének megmenteni a világunkat, én mégis valahol mélyen őrizgettem a bennem élő gyereket, és tudtam, ha már egyedül nem váltom meg a mai társadalmat, attól még egy kis örömet hozhatok az ártatlan lelkeknek. Nem baj, ha még álomvilágban léteznek, képzeletbeli barátoknak teremtenek, amíg ez az adottságuk megvan, minden baj másodlagossá válik. Túlontúl jókedvű voltam az elhatározásom miatt, és elterveztem, hogy ebédidőre odaérek Liza iskolájába. A találkozásaink gyakorisága néha több hónapos kihagyást jelentett, de minden alkalommal, ha újra láttuk egymást, ez olyan volt, mintha meg sem történt volna. Gyermeki izgatottsággal léptem át az iskola kétszárnyú kapuját, és az ottani őrtől érdeklődtem, hogy elkezdődött-e az ebédszünet, de még hátravolt tíz perc, ezért a folyosóra sétáltam, és az ottani régi diákok fényképeit nézegettem, míg meg nem szólalt az a bizonyos csengő. A barátnőm a gyerektömeggel együtt tört ki a tanáriból, én meg sután álltam őt várva. Lelki társak, ugye? Liza esetében nem kételkedtem, hogy az, és amint megközelített, széttártam a karjaimat, és örömkönnyekkel egybekötve zártam a karjaimba. - Szia…tanárok gyöngye. – mosolyogva toltam el magamtól. Sokat változott az utolsó találkozásunk óta, és a haja is hosszabb lett. - Gondoltam megleplek, ha már erre volt dolgom. Be kellett volna jelentkeznem? – egy pillanatra a kétségbeesés suhant át az arcomon, de megnyugtatott, hogy nem zavarom. - Ha van rám időd, akkor ez nem is kérdés. Mit szólnál a szemben lévő bisztróhoz? A kantinban biztosan nagy a hangzavar, hogy a gyerekek kiszabadultak a tanteremből. – sugárzó mosollyal ajándékoztam meg, és félreálltam, hogy ne akadályozzuk meg az éhes szájakat. - A könyvkiadómmal tárgyaltam délelőtt, szóval veled akartam közölni a jó hírt először. – haladtunk a kijárat felé, mikor eszembe jutott valami. - Nem hozod a kabátodat? Annyira nincs meleg. Megvárlak. – türelmesen álltam félre, hogy összeszedje a cuccait, és együtt hagyjuk el az épületet. - Szóval hol is tartottam….ja ki fogják adni a második könyvemet Liz…hát nem nagyszerű? – örömteljesen fürkésztem őt. A férjem már nem annyira fog örülni neki, ha kiderül, hogy mégis belevágtam az egyértelmű tiltása ellenére is.
Ella volt kétség kívül a tökéletes barátnő és ezt mindenféle túlzás nélkül állíthattam. Ő nem haragudott meg rám, ha hetekig vagy akár hónapokig nem tudtunk hosszasan beszélgetni; nem nézett rám ferde szemmel, ha azt mertem állítani, nem fenékig tejfel a házasélet. Ő volt az egyetlen, aki megértette ezeket a dolgokat és akivel ugyanonnan folytathattunk mindent, ahol azt az előző találkozásunkkor abbahagytuk. És ez felemelő érzés volt. A tudat pedig, hogy Ő is az egyetem óta szerves részét képezte az életemnek csak még magasabb szintre emelte az amúgy is imádnivaló barátságunkat. Tiszteltem és felnéztem rá, s mindezek mellett büszke is voltam rá, amiért íróként is megcsillogtatta a tehetségét. S habár jelenleg nem szerepelt a vágyaim listáján egy saját gyerkőc, Ella első mesekönyve már türelmetlenül várta a kis gazdáját - bár türelmetlenségében nagy valószínűséggel Haydennel osztozott. Előbb említett okaim miatt vált rögtön derűssé az ábrázatom, amint rájöttem, hogy legjobb barátnőm nem egy délibáb képében jelent meg előttem, hanem teljes valójában. A köszöntését hallva viszont komolyan aggódni kezdtem érte. Lehet összezavarodott volna? Á, inkább csak túl elfogult. De én, mint tanárok gyöngye... Drága Ella, te tényleg szépen bánsz a szavakkal. - Jaj, dehogy! Nagyon örülök, hogy látlak! - neki sose kell bejelentkeznie, a férjemen kívül ugyanis ő az egyedüli, akinek a felbukkanása nem tölt el rögtön gyomorideggel, sőt mi több, külön örömmel fogadtam, hogy újra láthattam. A legutóbbi találkánk időpontját ugyanis hirtelen felemlegetni sem tudtam. - Tökéletes lesz a bisztró! Jó is lesz kicsit kiszabadulni innen. - habár a mai nap nem volt olyan idegtépő, mint az eddigiek, mégis jól esett volna pár méterre elszabadulni az intézménytől. Imádtam tanítani, rajongtam az irodalomért és a történelemért is, de egy állami középiskolában nem éppen voltak megfelelő körülmények, se kellően motivált diákok, holott én már szinte mindennel próbálkoztam. A jó hír pedzegetésére felcsillant a szemem és ugyan türelmes voltam, mégis alig vártam, hogy végre kibökje, miről is tárgyalt délelőtt a kiadójával. Szememet égnek emeltem, mikor a várt hír helyett inkább visszatessékelt a kabátomért. - Jó-jó, visszafutok érte. De utána hallani akarom azt a jó hírt! - játékosan fenyegettem meg, hogy aztán gyorsan visszarohanjak a kabátomért. Se perc alatt megjártam ezt a rövidke utat, de addig is furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet az a jó hír... Éppen csak kiértünk az épületből, s már pont kezdtem volna a noszogatásába, amikor végre megszólalt és kibökte a mondanivalóját. Azonnal örömteljes mosoly jelent meg az arcomon és mielőtt tovább sétálhattunk volna, újra a nyakába vetettem magam, igaz ez lényegesen rövidebb volt, mint az előbbi, köszönésnél való összeborulásunk. - Ez fantasztikus, Ella! Szívből gratulálok! Nagyon, de nagyon örülök neked és eszméletlenül büszke vagyok rád! - tudtam, hogy nem volt szüksége az ilyenkor már-már sablonossá váló megjegyzésekre, de mivel egytől-egyig komolyan gondoltam mindegyiket, úgy éreztem, rosszat nem teszek azzal, ha mégis, hangosan kimondom őket. Így hát csak ömlöttek belőlem a szavak, miután kiengedtem az ölelésemből. - Ó és remélem majd a könyvből is az elsők között kaphatok egy dedikált példányt! - somolyogtam, miközben tovább indultunk a bisztró felé. Bár ezt talán nem kellett volna mondanom. Végtére is ő volt a legjobb barátnőm, jóformán bármennyiért megvettem volna a könyvét, hisz ezzel is őt támogathattam. Hamar átjutottunk az utca túloldalára, s egy szempillantás alatt már bent is voltunk a bisztróban. - Mivel később lesz még órám, ezért a pezsgővel való koccintást el kellene halasztanunk egy másik estére, ha nem bánod. - bűnbánóan néztem rá és bíztam abban, hogy tényleg nem okoz számára problémát az, ha most nem koccintunk. - Viszont... remélem nem vagy édesség ellenes, ugyanis ünneplés gyanánt és a te tiszteletedre, egy hatalmas adag csokis, habos, gyümölcsös desszertet mindenképp ennünk kell! - persze ha éppen nem kívánta, akkor én nem fogom ráerőltetni, de jó lenne az ebéden kívül máshogy is megünnepelni ezt a fantasztikus hírt. Alkoholizálni még korán lenne, így marad a másik lehetőség: az édesség. Biccentettem a fejemmel, ahogy megláttam egy szabad asztalt és már el is indultam felé, hogy minél hamarabb elfoglalhassuk a helyünket. - És, milyen egyéb, csodálatos dolgok történtek veled, mióta nem láttuk egymást? - reméltem ugyanis, hogy csak és kizárólag jó dolgok történtek vele. Hisz az ellenkezőjét sohasem érdemelte volna.
Liza nekem olyan volt, mint egy tavaszi fuvallat a hosszú téli esték után. Nem feltétlenül mindennap találkoztunk, de ha megtörtént, akkor úgy éreztem, hogy ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. A kedvessége, és a határtalan öröme az én őszi hangulatomba is egy kis nyarat varázsolt. Az egyetem óta ismertük egymást, az irodalom mondhatni az összekötő kapocs lett közöttünk, és ahogyan szépen lassan elváltak az útjaink, úgy erősödött meg a viszonyunk is. Az esküvőjén én álltam mellette, ahogyan ő is az enyémen….haha, de kár, hogy az nem volt valódi, és Owen soha nem fog úgy szeretni, mint egy rendes férfi tenné. A szerepjáték már évek óta szerves részét képezi az életünknek, és el kell játszanom a nagyvilág előtt, hogy mennyire boldog vagyok. Hazugság, mert félek a férjemtől, talán még érzek is iránta valamit, de azt nem nevezném szerelemnek. A védence lettem, meg az aduásza, ha éppen nem volt kéznél egy bokszzsák, hogy levezesse a feszültségét. Az agyam nagyon jól tudta, hogy nem menekülhetek előle, mert a szökési terveim száz százaléka kudarcba fulladt mellette. A szakmájában tökéletes, de mint szerető társ? A mesekönyveim, és az olvasás tartja sokszor bennem a lelket, na meg egy olyan csoda, mint Liza. Már az első percben magával sodort, és nem is engedett el, így másodpercekig nem kaptam szikrát, és belül tomboltam, szinte visongtam, hogy sikerült a meglepetésem. - Ennek örülök, mert most nagyon aggódnék, ha nem lenne rám időd. – öleltem át, és ha eltávolodott, akkor jobban szemügyre tudtam venni őt. A hónapok nem keményítették meg, a haja hosszabb lett, és hullámosabb, a szeme csillogása…van, ami nem változik. A kívülállókat becsaphatja, de engem nem. Az ebéd alatt úgyis kitérünk rá, és ma neki szentelem a délutánomat is. Nem fogok Owenre hallgatni, kijátszom, és nem érdekel, hogy ennek mi lesz az ára. - Ezt megbeszéltük, akkor irány a bisztró. – máris temérdek kérdést zúdított rám, de a folyosó nem megfelelő ahhoz, hogy elújságoljam neki az érkezésem okát. A kabátját majdnem itt hagyta, de még időben szóltam neki, és megvártam az egyik tanterem előtt. A diákok a kantinban gyűltek össze, és meg sem álltak a sorig, hogy begyűjtsék az ennivalójukat. Nemsokára meg is jött Liza, és vele együtt léptem ki az épületből, de már én se bírtam ki, hogy ne mondjam el neki a nagyszerű hírt. - Ne mondd ezt, mert zavarba hozol Liz. – azon kevesek egyike volt, akiknek megengedtem, hogy ilyen közelségben maradjanak, így a reakciójáról is tudom, hogy őszinte. - Te leszel az első, akinek beleírom….de van még egy kis apróság. – megtorpantam, és a táskámat kinyitva vettem elő az egyetlen kéziratomat. A nyomdába csak a jövő héten kell mennem, rengeteg meló lesz vele, de megéri az összes belé fektetett energia és idő. - Neked ajánlottam, szeretném, ha elolvasnád, és a beleegyezésedet adnád. – mosolyodtam el bátortalanul, és remegve nyújtottam át neki a saját gyermeket, hogy elsőként olvasson bele a második kötetbe. A bisztró ajtaját én tártam ki előtte, ha már meginvitáltam. Fel kellett nevetnem a pezsgős célzásra. - Liz, már egy ideje nem iszom, de az édességre nem tudnék nemet mondani, így szerintem ez mindenképpen belefér. – a barátnőm által kiszúrt helyre telepedtünk le. Azonnal kibújtam a kabátomból, és a székre terítettem, aztán elhelyezkedtem, és a kérdésére koncentráltam, de elvonták a figyelmemet a különböző illatok. - Előbb rendeljünk, és utána a tiéd vagyok. – vettem el az előttünk álló étlapból egyet, és már a tekintetemmel futottam a sorokat. - Jaj, ez a leves…tudod mikor ettem utoljára sütőtököt…még az egyetemen. – nevetve tűrtem a fülem mögé az egyik elszabaduló szőke hajtincsemet. - Nekem ez lesz, és te már választottál? A sültek is fantáziadúsak… - merültem bele, aztán megálltam, és a kezére simítottam a sajátomat. - Nagyon hiányoztál Liz. – felpillantottam rá, de belül már sírtam.
Talán Haydennek mégis igaza volt. Az egész életem egy jól felépített, jól játszott színjáték volt, semmi több. Hiszen hazudtam neki a fogamzásgátlásról, hónapról-hónapra elhitettem vele, hogy teherbe eshetek, holott ez egyáltalán nem volt igaz. Hazudtam a munkatársaimnak, hisz ők mindvégig úgy tudják, a legnagyobb boldogságban, egyetértésben és szeretetben élem a házaséletemet. Ó, bárcsak úgy volna! Ella jelenléte feltöltött erővel, boldogsággal, de leginkább hittel. Szerintem álmában sem gondolná, mennyi pozitív energiával fel tud ruházni, pedig így volt. Örültem, hogy együtt tudjuk tölteni az elkövetkezendő pár órát, hiszen már elképzelhetetlenül hiányzott a társasága. Már nem is koncentráltam másra, csak neki szenteltem az összes figyelmem, ahogy immár a kabátommal együtt haladtunk az utca túloldalán található bisztró felé. Mikor azt mondta, zavarba hozom, egy győzedelmes mosoly jelent meg az arcomon. Nem mondanám, hogy pont ez volt a célom vele, de szerettem éreztetni, hogy mennyire nagyra becsültem a munkásságát. És hogy mennyire büszke voltam rá. Kíváncsian figyeltem fel arra, mikor valami apróságot emlegetett. Vele együtt torpantam meg és leskelődtem, vajon mit is húz majd elő a táskájából. Arcomon továbbra is ott virított a mosoly, de amint felém nyújtotta a kéziratát és megszólalt, elképedve tudtam csak ránézni, a szemeimbe pedig akaratlanul is könnyek szöktek. - Nekem? Komolyan? - nem hittem a füleimnek. Hatalmas megtiszteltetés volt ez a számomra és továbbra se tudtam elhinni, hogy nem csak viccelődik velem. Magamhoz szorítottam a kéziratot, vigyáztam, hogy még véletlenül se gyűrődjenek meg a lapok. - Ígérem még ma elolvasom és éjjel meg is írom a véleményemet! - ami egyébként biztosan az lesz, hogy mennyire imádtam az új könyvét, de ezt előre mégse mondhattam, mert akkor azt hinné, elfogult vagyok vele kapcsolatban. Pedig nem. Csak éppen tudom, hogy mennyire tehetséges és ennek hangot is adok. Beléptem a bisztró ajtaján, majd tettetett csalódottsággal néztem rá a barátnőmre. - Ez szomorú. Pedig egy koktélos csajos estéért bármit megadnék, csak mint a régi, szép időkben. - persze ha nem szeretne, nem kell innia, remélem tudja, hogy csak csipkelődés gyanánt kecsegtetem a régi koktélos estéink emlékével. Amint elhelyezkedünk az asztalnál óvatosan a táskámba csúsztatom a kéziratát, különösen nagy gondot fordítva arra, nehogy bárhogy is megsérülhessen. Csak ezt követően hámoztam le magamról a kabátomat és terítettem azt a mellettem lévő szék karfájára. Majd a táskámat is biztonságos terepre helyeztem. - Az nem létezik! Az egyetem már olyan régen volt... Vagy csak én öregedtem túl sokat? - néha tényleg úgy éreztem magam, mintha nem a húszas éveim végét taposnám, hanem legalább kétszer ennyi idős lennék. Ez pedig borzasztó. - Mindegy is, a lényeg... enned kell abból a levesből. - nevettem el magam és tekintetemmel én is fürkészni kezdtem a kezembe akadó első étlapot. - Én egy tál bolognai spagettire vágyom. - határozottan állítottam ezt, mert most tényleg mindennél jobban a tészták felé húzott a szívem. Idegesen, aggódva tekintettem legjobb barátnőmre, amikor a kezemre simította a kezét. - Te is hiányoztál nekem, Ella, de nagyon! - másik kezemet is az ő kezére helyeztem. A belső megérzésem azt súgta, kérdezzek rá, mi a helyzet nála, de akkor odalépett hozzánk a pincér, így inkább a rendelésünket mondtuk el neki. Miután azonban ő elsétált az asztalunktól, már nem voltam hajlandó tovább csendben maradni. - Most pedig mesélj... Hogy vagy? - tudhatta, ahogy a szemeibe néztem, hogy ténylegesen érdekelt, mi történt mostanában az életében. Ugyan nem akartam semmiféle témát erőltetni, mégis reméltem, hogy beavat a legfőbb dolgaiba. Úgy törődtem vele, mintha a testvérem lenne, s attól függetlenül, hogy nem mondott még semmi konkrétumot, láttam rajta, hogy valami nem stimmelt. Én pedig tudni akartam, mi volt a baj. És segíteni szerettem volna neki, bármi áron. No meg nem akartam, hogy elrontsam a meglepetését és rögtön a nyakába zúdítsam a saját problémáimat. Szegénykém annyira örült, hogy sikerült meglepnie, hogy eszem ágába sem volt most magamról beszélni, inkább őt hallgattam volna szívesen.
Lizával lenni sok esetben maga volt a kikapcsolódás, mert nem kellett a megjátszott házasságomra, az alvajárásokra, és a rosszullétekre gondolom, vagy akár arra a pici életre, akit elveszítettem, mert nem feleltem meg Owennek. A „jobb napjain” nem voltak gondjaink, amolyan semleges beszélgetéssel teltek el a napok, néha még el is hittem, hogy szeret, vagy érez irántam valamit, de ha eljött a fekete óra, akkor nem volt erő, ami azt mondatta volna velem, hogy a halálba mennék ezért a férfiért. Bántott, és megölt bennem valamit a vetélésem után, már évek óta csak a távolodás lett az egyetlen opció, bár nyíltan nem mertem volna szembeszegülni vele, de ilyen kis lázadásokban, mint a mai nap…megtettem. Nem fogok hazaérni vacsorára, nem készítem el a kedvenc sültjét. Az időbeosztásom is tőle függ, a szüleimet se látogathatom meg az engedélye nélkül. Betegesen uralkodik felettem, akár egy keselyű, és kiszipolyozza belőlem az életet. A huszonegy éves önmagam pedig már egy olyan álom, amit soha nem fogok elérni. Az írásban találtam meg a nyugalmamat, és az egyetlen személy, aki értheti ezt a szenvedélyemet, az a velem szemben ülő hölgyemény. A könyvemet senki másnak nem is ajánlottam volna, hiszen ő az egyetlen élőlény, akiben még megbízhatok. A kedvessége, és a végtelen türelme felém a mai napig megdöbbent. Lizának is megvannak a maga bajai, de ha rólam van szó, akkor háttérbe szorítja. Bárcsak őszinte lehetnék vele, és elmesélhetném, hogy gyilkosok vannak a nyomomban, a Pentagon keres, de egy árva szót sem mondhatok neki, mert Owen elevenen nyúzna meg. Miattam ő is céltábla lett, és ez az egyetlen ok, amiért még nem hagytam el. Nem maradnék életben egyedül, bebizonyította, hogy képes megvédeni…hát nyelek, és mosolygok a világra, hogy mennyire tökéletes az életem. Sikeres írónő vagyok, egy csodás férjjel, nagy házzal, és tele tervekkel. Az igazság messze áll, de erről a legjobb barátnőmnek nem kell tudnia semmit. - Nem lesz semmi baja, ha normálisan fogod meg. – mosolyodok el a túlságos féltésén, mert ha a férjem, vagy a kiadóm kezébe kerülne az én remekművem…nos biztosan nem pátyolgatnák. Owen miatt a verseim egy része is elveszett még sok-sok évvel ezelőtt, és semmilyen bűntudatot nem érzett a dologgal kapcsolatban. Kicsinyesnek tart, amiért ragaszkodom az alkotásaimhoz. Hogy értessem meg vele, hogy nekem csak ennyi maradt a régi életemből? Az étlap tanulmányozása közben nosztalgikus hangulatba kerülök, és a barátnőm is vevő rá, ami azt jelenti, hogy máris szóba hozza az eltelt éveket. - Ne is mondd…már lassan harminc leszek….nem tudom elhinni, hogy elrepültek a húszas éveim. – a rendelés első fele egyértelmű, már nem is tartom fel, de a másodikkal még meggyűlik a bajom, és ott van a desszert is. Hirtelen tör rám a magányosság, és a kézfejére kulcsolva a sajátomat…színt vallok neki. - Ennek örülök, ha bármi van, engem mindig megtalálsz, ugye tudod? – nyomatékosítom az állításomat, aztán megérkezik a pincér is, és kihozza a leveseket, így csak ezután tudok belekezdeni a mesélésbe, ha már olyan kíváncsi. - Remekül vagyok, csak annyi minden történt, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem. – kanalazok bele a tányéromba, és egy korty után nyalom meg az ajkam szélét. - A szüleim elutaztak egy hajóútra…irigylem őket, mert hónapokig lesznek távol, és képzeld végignézik Európát. – sóhajtok fel, mert egy időben az volt az álmunk, ha befejezzük az egyetemet, akkor a nyáron egy hátitáska kíséretében mi is bejárjuk az Öreg kontinenst. Ez ugyan nem valósult meg, de ha tehetném…még most is neki indulnék. - Owennel nagyon jól megvagyunk, még mindig sokat utazik, és engem is lefoglalt a könyvem, és persze a kritikagyártás. Nemrég terveztünk egy hétvégi kiruccanást, de elmaradt a munkája miatt. Sebaj…és te meg Hayden? – szomorú mosollyal pillantok fel rá, és folytatom az evést. Mélyebben nem akarok belemenni a történtekbe. A gyerektéma nekem is, és Owennek is tabu…a baleset óta, ha nevezhetem annak azt a szörnyűséget, amit tett.
Fiatalon az ember azt hiszi, hogy minden kapcsolata örökké fog tartani. Aztán elballag a gimnáziumból, a nagy öri-barik pedig eltűnnek, köszönhetően annak, hogy mindenki a saját érdekeltségének megfelelő egyetemre vonul az ország legkülönbözőbb pontjaira. Barátok nélkül, idegenek között pedig elég nehéz elkezdeni egy új iskolát. Valahogy így volt ez velem is. Egyedül voltam, nem ismertem senkit, aztán egy szép, őszi napon mellém ült Ella és attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Úgy tartják, a főiskolákon, egyetemen kötött kapcsolatok ténylegesen végigkísérnek bennünket egy egész életen át. Szerelmek jöhetnek-mehetnek, az igaz barátok megmaradnak. Eleinte féltem, hogy idővel Ella is eltűnik majd a süllyesztőben, de hála a jó égnek, nem így lett. Hiába nem találkozunk sűrűn, a barátságunk mégis kiállta az idő próbáit, aminek meg aztán külön örülök. Főleg a mostani időszakban, amikor épp romba dőlni látszik a házasságom. Jó tudni, hogy legalább Ella nem ítél el s nem utál engem. Elnevettem magam a megjegyzését hallva, de képtelen voltam "normálisan" megfogni a kéziratát. Hiszen, ha jól gondoltam, ez volt a legfontosabb dolog az életében, én pedig éppen ezért nem engedhettem, hogy akár egy aprócska gyűrődésnyom keletkezzen rajta. Nem és nem. Nem fogom normálisan tartani, csak és kizárólag ugyanilyen féltéssel. Mintha csak egy újszülött csecsemőt adtak volna a kezembe. - Nyugodj meg... az én harmincadik születésnapomon te még mindig csak huszonkilenc leszel. - csupán egy évnyi korkülönbség feszült közöttünk, az is az én javamra, úgyhogy az előbbi mondatomat igyekeztem egy kis nyugtatóként kínálni neki. - Bár ettől függetlenül én sem tudom elhinni, hogy így elrobogtak mellettünk a húszas éveink. - ezt kár is lett volna tagadnom. Kicsit szomorú is vagyok, amiért eltűntek, aggódom is a jövő miatt, de közben örülök is, hogy már nem egy egyetemista lány vagyok csupán. Nem mondom, hogy előnyömre változtam, sőt, biztosan nem, de azért ennek a korszaknak is meg volt a maga bája. Még ha nem is mindig mutatta meg magát. Csak bólogatni tudtam, ahogy nyomatékosította bennem, hogy mindig megtalálhatom őt, bármi is nyomja éppen a szívemet. Örültem, hogy számíthattam rá, de ha mindig felhívnám, akárhányszor csak adódik valami, akkor már elúszott volna az összes fizetésem telefonszámlákra. Nem is tudtam volna, hol kezdjem hirtelen a mesélést, ezért is adtam át a szót és kíváncsian hallgattam őt, miközben a lehető legkulturáltabban igyekeztem falatozni a spagettimből. - Ó, Európa! Hát most rettentően irigykedem! Biztos csodaszép helyeket látnak majd! - akaratlanul is eszembe jutott a tervünk, miszerint egyszer majd hátizsákkal körbeutazzuk mi is Európát. De hogy mikor lenne rá időnk... az már más kérdés volt. - Egyszer nekünk is el kell jutnunk oda, Ella. Nem érdekel, ha már nyugdíjasok leszünk, el kell mennünk. Maximum akkor nem hátizsákkal barangoljuk be, hanem egy bérelt autóval, de nekünk is mennünk kell. - vicces volt belegondolni, ahogy idősen, őszülő hajkoronával bepattanunk egy bérelt autóba és körbeutazzuk Európát. De mégis... valahogy idilli is volt a kép. - De azért majd bepótoljátok az elmaradt hétvégi kiruccanást, nem? Hova mentetek volna? - kíváncsiskodtam kedvesen. Már az idejét se tudtam, mikor voltunk Haydennel bárhol is, ez pedig elszomorított, de igyekeztem ebből semmit sem mutatni a legjobb barátnőm felé. Ma különben is meg kell ünnepelnünk az ő sikereit, ebbe pedig nem fér bele semekkora mértékű szomorkodás. De csak-csak Haydenre terelődik a téma, én pedig hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék. Még szerencse, hogy pont akkor kaptam be egy nagyobb adag tésztát, így míg azt ettem, nyertem pár másodpercet magamnak, hogy rendezhessem a gondolataimat. - Hát, tudod... őszintén szólva nem éppen a legjobb korszakunkat éljük és fogalmam sincs, hogy fogunk kimászni ebből a gödörből. Már ha egyáltalán kimászunk belőle... - elnémultam és a spagettire szegeztem a tekintetemet. Mindent elrontottam azzal, hogy hazudtam Haydennek a fogamzásgátló tablettákról, s nem tudtam, hogy képes lesz-e valaha is megbocsátani ez miatt. Mindkettőnknek meg voltak a saját érvei, hogy mit-miért csináltunk, s a maga nemében mindegyik igaz és hihető is volt. Épp ezért voltunk olyan szörnyű helyzetben. - De ha lehet inkább ne beszéljünk most erről. Eléggé el vagyok keseredve miatta és már most aggódom az miatt, mi lesz, ha estefelé hazamegyek. - tényleg nem akartam bővebben kifejteni ezt a témát. Mert ha erről kezdtem volna beszélni, könnyű szerrel kaphattam volna szívinfarktust, de sírógörcsöt és idegösszeomlást biztos. Különben sem volt még semmi sem eldöntve, ezért jobb is volt, ha nem bocsátkoztunk találgatásokba. Mert túlságosan féltem attól, hogy csak egy végkimenetele lehet a házasságomnak, méghozzá a legrosszabb. - Viszont képzeld, megkeresett egy fejvadász, az után érdeklődött, hogy mennyire vagyok elégedett a mostani munkahelyemmel, mert megüresedik egy hely az egyik belvárosi magániskolában. - gyorsan felvázoltam neki a helyzetet, amit egyébként szívesen megvitattam volna Haydennel is, de attól tartottam, őt egyáltalán nem érdekelnék ezek a híreim. - Úgyhogy, jövő héten bemegyek egy interjúra. De igazából még nem tudom, hogy elvállalnám-e. Annyira tanácstalan vagyok... - sóhajtottam fel és kicsit még a tányéromat is arrébb toltam. - Mert tudod, szeretek itt dolgozni. Az állami iskola nem rosszabb a magániskolánál, csak... ide mindenféle gyerkőc jár. Néha úgy érzem, semmivel se tudom őket motiválni, mivel nem tudok nekik érdekes kémiai kísérleteket bemutatni, csak a régmúltról és az irodalomról tudok beszélni nekik. Ezzel szemben a magániskolában jobban motiváltak a diákok, mert ők már most azt tartják szem előtt, hogy be tudjanak kerülni egy neves egyetemre. Nem beszélve arról, hogy technikailag is jobban fel van szerelve a manhattani suli, a fizetésről ne is beszéljünk. De mindezek mellett meg úgy érzem, ha elvállalnám, akkor cserben hagynám az itteni gyerekeket. Nem tudom mi legyen... - elhadartam neki gyorsan az aggályaimat, holott nagyon nem akartam ebbe se belemenni. De ha Ella-val nem tudom ezt megbeszélni, akkor senkivel se tudnám. Csak írhatnám a szokásos kis pro és kontra listáimat, aztán belebetegedhetnék a sok aggódásba. - Te mit tennél a helyemben? - egy utolsó kérdés, amire meghallgatom a válaszát és rögtön vissza is szándékozom térni ő rá. És az ünneplésre. Hiszen ma ő a főszereplő, nem én és tényleg megérdemelte, hogy ez a délután most csak és kizárólag róla szóljon. Én pedig elrontom ezt a sopánkodásaimmal.
A barátságoknak különböző életszakaszai vannak, mint az óvodában ismerkedős, hajhúzogatós, bántalmazós, csipkelődős formája, de ez nem tart örökké. A kisiskolás évek alapozhatják meg egy hosszabb távú viszony alapjait, de még ez sem garancia, hogy ki fog tartani. A sors dönti el, hogy kik azok, akik sokáig ott lesznek a másiknak jóban és rosszban. Én már kislánykorom óta arra vágytam, hogy legyen egy barátnőm, aki mindig mellettem van. Nem titkolózunk, inkább megőrizzük a másikét, vele vagyunk, sokat nevetünk, a megfelelő időben fogjuk a kezét, ha például összetörik a szívét. Nekem egy olyan társ kellett, aki egy életen át ott lesz, ha nekem szükségem van rá, és ez fordítva is igaz. A gimis időszak nem hozta meg a várva várt elképzeléseimet, pedig imádkoztam érte. Apa sokat utazott, és emiatt csak nagyon rövid ideig tartózkodtunk egy adott helyszínen. Ez nem volt elegendő, hogy mélyebb gyökereket verjek, vagy a bizalmasommá fogadjak valakit. Már alig vártam, hogy leteljen az érettségi, és megkezdhessem az egyetemi éveimet. A közelben kellett elhelyezkednem, mert a szüleim ragaszkodták hozzá, hogy otthon éljek, és csak bejárjak. Még ez sem szegte a kedvemet, mert lelkesen vetettem bele magam, és annyi sikertelen próbálkozás után egyszer csak ott volt Ő. Liza nekem az első pillanattól kezdve szimpatikus volt, olyan találkozás született közöttünk, mintha már előre megírták volna. Én szerelmes lettem a barátságba, mert tudtam, hogy egyszer adatik meg az életben, hogy olyas valakit találjak, aki megért, aki nem a szerelemmel táplál, hanem a barátságával. Már az első nap mellé ültem le, és onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Még ennyi év távlatából is örömmel tölt el, hogy van, ami kibírja az idő próbáját. A kis bisztróban ülve némán figyelem őt, a sok évnyi változást az arcán. Férjhez ment, nem is akárkihez. Haydent az egyetem alatt ismerte meg, úgy lángolt közöttük a szikra, mintha ketten készítettek volna elő egy tűzijátékot. Boldognak láttam, éreztem, hogy szerelmes, és ez nekem is elégedettséget szült. Az én életem nem úgy alakult, ahogyan a szeretett könyveimben történt, de nem panaszkodhattam volna. A nagyvilág előtt Mrs. Cavanaugh voltam, egy gazdag FBI ügynök felesége, aki jómódban él a férjével, és a látszatnak megfelelően tökéletes a harmónia közöttük. Bárcsak így lett volna, bár eléggé szerettem volna ahhoz Owent, hogy elfelejtsem neki a megannyi rosszat. Az évek során megismertem a legjobb barátját, és talán ez volt a legközelebbi szál, ami hozzákötődött. A családjáról nem beszélt, soha nem nyílt meg nekem. A kis életünket az általa kreált védőburokban töltöttük. Minden vágyam az volt, hogy erről a hazugságról mesélhessek a barátnőmnek, de sajnos nem tehettem. Kötött az eskü, és a fenyegetés Owen részéről. A hallgatás lett a kenyerem, és a semmitmondó információk átadása a nyaralásokról, a rokonlátogatásokról. - Igen, ez megnyugtató Liza…de mit sem számít, ha utána én is betöltöm. Már nem lesz semmi sem ugyanolyan, mint régen. – ez a mondat sok igazságtartalmat rejt, de azok érthetik igazán, akiknek címzem. Elmosolyodom a társaságában, kicsit fel is engedek, mert nincsenek a nyomomban, nem koslat senki a hátam mögött. Egy névtelen helyen ebédelni a legjobb barátnőmmel, nincs is felemelőbb ennél. - Anyáék szerintem azt is megörökítik, hogy milyen a hajó belseje, emiatt nem aggódom. – legyintek egyet, és eszembe jutnak a közös terveink a régmúltból. A lelkesedése rám is áttapad, és nem tehetek róla, de álmodozni kezdek. - A kor nem számít, én is úgy hiszem, hogy el fogunk jutni oda. Melyik várossal kezdenél? Párizs, Róma, vagy éppen Barcelona? – vetem fel a sorrendet, mert ha a történelmi gazdagságot nézzük, akkor bizony a második állna az első helyen nálam. Megrándul a szám széle, mikor a hazugságom felől érdeklődik vissza. - Ó, a Niagara vízeséshez mentünk volna kirándulni, de tudod az első a munka. Nem tudom, hogy milyen lesz az időbeosztása Owennek. – a rendelésemre pillantok, és elterelésként belekanalazok a levesembe. A kérdés visszafele is érvényes, mert kíváncsi vagyok, hogy a mi helyzet Haydennel, de úgy tűnik, hogy ez a férj dolog nemcsak nálam tabu téma mostanában. - Sajnálom, hogy így alakult. Nem szeretnél esetleg valamikor átjönni, vagy megismételni a találkozást? Nem faggatlak. – együttérzően mérem végig, nem hittem volna, hogy rossz a kapcsolat közöttük, mondjuk ennyi év elteltével hol nincsenek hullámvölgyek? A téma átugrása kedvező mindkettőnk számára, mert egy fontos döntés meghozatalában kéri ki a véleményemet. - Ez egy vissza nem térő alkalom. A belváros közelebb is lenne hozzátok, több pénz. Megértem, hogy kételkedsz, és nem akarod cserbenhagyni a mostani diákjaidat, de szerintem erre is van egy átmeneti megoldás. – elhallgatok, mert a levesem végére érek, és a számról letörlöm a maradékot a szalvéta segítségével. - Menj el az interjúra, és ha sikerül, akkor vállald el. Külön órákat még így is adhatsz, akár ingyen is azoknak, akik rászorulnak, és szeretnek. Néha jót tesz egy kis környezetváltozás, hidd el nekem. – kicsit irigylem őt, amiért ennyi választási lehetősége van…az én kezem meg van kötve. - Most miket tanítasz…mármint hol tartotok a tantervben? Nem szoktam hasonlót felajánlani, de ha gondolod, akkor tarthatok ilyen külön órát én is, beszélhetek a munkámról, ha lesz nyílt nap a sulitokban, mit szólsz hozzá? – érdeklődök az ötletem felől, nehogy mellélőjek vele.
Hatalmas sajnálatomra sohasem volt testvérem, de amint Ella betoppant az életembe, tudtam, hogy ő nem csupán egy egyszerű barát lesz. Ő lesz az, aki tényleg végigkísér majd az életen, akivel az ég adta világon bármit megbeszélhetek majd. És ez boldogsággal töltött el. Annyi év után pedig a barátságunk kicsit sem fakult meg, hanem erősödött. És ugyan nem akarom az ördögöt a falra festeni, se jobban belegondolni abba, mi lesz, ha már a szüleim nem élnek majd. Főleg most, hogy Haydennel sem éppen jól alakultak a dolgaink. Nem tudtam elképzelni az életemet nélkülük, de tudtam, hogyha totálisan padlóra kerülnék, csak Ella tudna valahogy összekaparni. - De legalább kiélvezheted azt a kis időt, míg én harminc leszek, te pedig nem. - tudtam, hogy ez nem nyugtatja meg, de talán az igen, ha eszébe jut, két nagyobb ünneplést is csaphatunk majd. Feltéve, ha akkor éppen jó hangulatunkban leszünk, hisz sohasem tudhatjuk előre, mit is hoz majd a jövő. Felnevettem, ahogy szóba kerültek a szülei, illetve az, hogy valószínűleg a hajó belsejéről is készítenek majd úgy száz-kétszáz fényképet. Szinte rögtön visszatértünk a hőn áhított Európa körutas tervünkre s mindketten azonnal álmodozásba kezdtünk. Egy nap majd talán sikerül valóra váltanunk ezt az álmot. Sikerülnie kell. - Róma! - egy pillanatig sem gondolkoztam a válaszomon. Ugyan szerettem Franciaországot, valahogy nem voltam olyan francia őrült, mint a nemzetem többsége. Én sokkal többre tartottam a gyönyörűséges Itália történelmét és alig vártam, hogy egy nap saját szemeimmel is láthassam. Talán egyszer tényleg eljön az a nap. - Csak azt ne mondd, hogy te nem oda mennél... - néztem rá hatalmasra kerekedett szemekkel és kíváncsian vártam a válaszára. Bólintottam, jelezve, hogy tudtam milyen az, ha első volt a munka. Az utóbbi időben Hayden is a munkájának élt, s habár tudtam, hogy én üldöztem el otthonról, mégis rosszul esett, hogy nem volt velem. Még akkor is, ha meg sem érdemeltem volna. - Sajnálom, hogy nem jött össze a kirándulás. Biztos mindkettőtökre ráfért volna egy kis kikapcsolódás. - már az idejét se tudtam annak, mi mikor voltunk Haydennel kettesben bárhol is. Utáltam, hogy ilyen mélyre süllyedtünk, de nem engedtem, hogy elvesszek ezekben a gondolataimban. Ella ötletére csak egy barátságos mosoly volt a válaszom. - Nagyon örülnék, ha valamikor a közeljövőben meg tudnánk ismételni ezt. - bólintottam és szerencsére hagyta, hogy átugorjuk ezt a témát. Féltem, hogyha jobban belemegyünk, akkor hangosan is be kell ismernem, hogy zátonyra futott a házasságom, erre pedig nem álltam készen. Nem csupán a beismerésre, de arra sem, hogy elengedjem Haydent. Inkább beszámoltam neki a lehetőségről, ami talán új mederbe tereli az életemet. Ami talán megment attól, hogy végképp elveszítsem a maradék józan eszemet is. - Igazad van. - bólogattam megállás nélkül, miközben aprókat falatoztam a spagettimből. - Teljesen igazad van. Az interjúval nem veszítek semmit... A környezetváltozás meg mindenképp jól jönne. - nyeltem egyet idegességemben. Tulajdonképpen nem akartam környezetváltozást, de összeszorult a gyomrom s a szívem is, ha arra gondoltam, talán nem csak az iskolaváltás miatt kerülne sor ilyesmire. De nem szabadott erre gondolnom. - Ó, az remek lenne, Ella! - lelkendeztem, ajkaim széles mosolyra húzódtak és miután megtöröltem a számat, fel is világosítottam. - Most éppen Robinson Crusoe van terítéken, hogy összehasonlíthassuk majd a Tom Hanks-féle számkivetettel a történetet, de ha ez lement, boldogan fogadnálak! Ha valaki, akkor te bizony igazán tudnád őket inspirálni! - örültem, hogy felvetette ezt az ötletet és gondolatban már tervezni is kezdtem, hogy mikor tudna meglátogatni minket. Ha pedig visszaérek az iskolába, meg is nézem tüzetesebben a naptáramat, hogy akár pontos időponttal is tudjak szolgálni a részére. - Na és Ellám, milyen állásponton vagy a gyerekvállalást illetően? - néztem fel rá kíváncsi, ám valamennyire mégis félő tekintettel. - Már ne haragudj a hirtelen témaváltásért, csak... kíváncsi vagyok. - szabadkoztam, hiszen nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni vagy esetleg érzékeny témát érinteni, pusztán kíváncsi voltam, ő miként viszonyul ehhez. - Mert én szeretnék gyerekeket a jövőben, csak félek, vagyis valósággal rettegek. Anyaként még el tudom képzelni magam, de jó anyaként? Hát nem is tudom... szerintem egy katasztrófa lennék. - lesütöttem a szememet, de az ebédemből ezúttal nem tudtam enni. Ha ő azt mondja, csak az én fejemben fordulnak meg ilyen borzalmas gondolatok, akkor biztosra veszem, hogy megőrültem. De ha minden leendő anya ugyanilyen kételyek között őrlődik, akkor talán még sincs semmi baj se velem. Akkor talán még van remény arra, hogy egy nap jó anya váljék majd belőlem.
Lizát figyelem, és azon gondolkodom, hogy mennyire nagy hazug vagyok. Nem avattam be a titkomba, és ez a bűntudat állandóan mardos belülről. Tudom…évek elteltével tisztában vagyok vele, hogy az én érdekeimet szolgálja, hogy homály fedje a kilétemet, és Owen oldalán megkaphatom a rendes életet, de mi van, ha én már nem erre vágyom? Egy idő után beletörődtem, hogy egy ismeretlen férfinak leszek a képzeletbeli felesége, nem említve azt, hogy valóban egy hamis papír a bizonyítéka annak, hogy a neje vagyok. Nem is kellene hordanom a gyűrűt, nem is számítana mindez, de ott a nagybetűs folytatás. Lefeküdtünk, érzelmeket vittünk bele, és már a baba is majdnem megvolt…szerencsére csak majdnem. Nem állítanám, hogy nem táplálok érzelmeket a férjem iránt, de az nem hasonlítható az igazi szerelemhez. Kifakultam, és egy idegen nő lettem mellette. Kiismertem a legrosszabb oldalát, és senkinek sem kívánom, hogy találkozzon vele. Owen orosz természete a holtakat is megrémiszti, nemhogy engem, aki egy házban tartózkodik vele nap, mint nap. Liza mosolya néha hamiskás, de amikor rólunk van szó, akkor olyan sugárzó. Tiszta barátság fűzi hozzám, és ha egyszer elég bátor leszek, akkor be fogom avatni, mert nem halhatok meg úgy, hogy nélkülöztem az őszinteséget a legjobb barátnőm esetében. - Persze…de még mindig fura lesz, és tudod, hogy nem arra utazom, hogy ki hány éves. Bármennyire is fura, de örülnék neki, ha az egész életünk így zajlana, még öregkorunkra is. – nevetek fel halkan, nem érdekel a szomszédos asztaloknál étkezők. A mostani idő csak a miénk, és az sem számít, hogy mekkora árat fogok fizetni azért, mert engedetlen lettem. Owen nem tűri el, ha szembeszegülök vele, mostanában egyre gyakrabban teszem meg, és a távollétében sem tartom be az óvintézkedéseket. Aaron szeme rajtam van, de tudom, ha akarnám, még őt is sikerülne kijátszanom. A szüleim nyaralása irigylésre méltó, már idejét se tudom, hogy mióta tervezek egy nagyobb kiruccanást, de ami késik, az nem múlik. Liza válasza nem lep meg, és aranyló mosoly kúszik az ajkaimra. - Nem mondtam volna mást, hiszen ismersz. Nekem Róma olyan, mint a második nem létező otthonom. Már most pakolnék, ha meglenne a repülőjegyem. – a táskámat arrébb lököm, és a pincér fele pillantok, mert az elsőn már túl vagyok, de az édesség mindenképpen még hátravan. A leves nekem nagyon is laktatónak bizonyult. A férjemnél kicsit lefagyok, és csak nagy címszavakban válaszolok neki. - Én is sajnálom, de Owen nagyon elfoglalt, akárcsak neked Hayden. Orvosnak lenni, és rendőrnek…hát nem éppen a világ legegyszerűbb hivatása. – oldom a feszültséget, pedig látom a barátnőm arcán is, hogy feszélyezett, ezért átugrom a témát, és reménykedem a jövőbeni ismétlésen. Megnyugszom, ha igennel felel, és intek a kiszolgálónak, hogy hozza oda nekünk az étlapot. - Bocsánat, hogy megzavarlak, de én megkívántam a sütiket, és utána avass be, hogy mi az, amiről ki szeretnéd kérni a véleményemet. – nézek rá, és futólag meg is érintem a kézfejét, majd fogom magam, és eldarálom, hogy egy gesztenyepürét szeretnék, meg egy kis kávét, ha már lúd, akkor legyen kövér. Hosszasan ecseteli az új munkalehetőséget, és mintha én kaptam úgy pártolok mellette, látom…kicsit bizonytalan, de talán sikerül meggyőznöm. - Na látod…ez csak egy interjú Liza, és még senki nem mondta, hogy azonnal el kell fogadnod. – az én édességem meg is érkezik, kicsit gyorsabban eszem, mint a velem szemben ülő. Hálásan tekintek a pincérre, aztán elkezdem enni, és egy újabb ötletem vetül fel. - Hiányoznak a régi idők…ó nem is tudtam, hogy ott tartasz velük. Ebben az esetben akkor írd majd meg, és meglátom, hogy nekem is hogyan alakulnak a dolgaim a könyvem miatt. – a csésze után nyúlok, és körülnézek az étteremben, amikor feltűnik egy ismeretlen férfi, aki úgy bámul rám, mint egy trófeára. Nem akarom bebeszélni magamnak, de ennek nem lesz jó vége. A torkomra forr a további kérdezés, mert Liza beletrafál a közepébe. - Tessék? – majdnem kiköpöm a kávémat, és csak éppen, hogy megmentem a helyzetet a teljes kudarctól. Az ölembe fektetett damaszttal itatom fel a kezemre cseppent adagot. - A gyerektéma…még nem kérdés nálunk. Azt se tudom, hogy akarok-e. – nyögöm ki, és hirtelen sajnálni kezdem, amiért ennyire negatívan nyilvánulok meg. - Én…még nem állok készen, de te szívem remek anyuka lennél. Miért is kételkedsz magadban? Minden egyes nap gyerekekkel foglalkozol, egy sajáttal meg szinte álom lenne. – hajolok előre, és megszorítom a csuklóját. - Verd ki a fejedből azt a badarságot, hogy nem lennél jó anyuka…és ti szeretnétek Haydennel? – elfordítom egy kicsit a barátnőmet, de a pasast már nem látom sehol.
A családomban soha nem volt helye az érzelmek kimutatásának. A szüleim ugyan szerettek, valahogy mégse tudtunk ezeknek az érzéseinknek hangot adni, ez pedig igen nagy kihatással volt az életemre. Hayden mellett oldódtam fel, neki mondtam először azt is, hogy szeretem. Akkor még Ellának se mondtam, hisz úgy tartottam, barátok között ez nem szokás. De aztán szépen lassan belejöttem ebbe és most már talán ügyesebb is vagyok ezen a téren. Noha alapvető hiányosságokkal még mindig rendelkezem. Barátnőmmel együtt nevettem fel, de közben alig észrevehetően összeszorult a szívem. Kegyetlenül hiányzott már egy kis vidámság, hisz odahaza mindig fagyos volt a levegő. Minden erőmmel igyekeztem Ella köré fonni a gondolataimat, de a Haydennel való - talán végleges - eltávolodásunk nem hagyott nyugodni egy percre sem. Rettegtem attól, hogyha Shane tudomására jut, hogy baj van a paradicsomban, akkor addig itatja a férjemet, míg rá nem veszi, hogy összefeküdjön egy jött-ment nőcskével. S talán megérdemelném ezt a büntetést, de semmiképp se tudnám megbocsátani. Egyedül az adott némi vigaszt, hogy Ella sziklaszilárdan szerepelt a jövőmben. Mert be kellett vallanom magamnak, ha Hayden félrelép és elhagy, akkor nekem végem lesz. Ellát ismerve viszont, ha szükségem lenne rá, akkor akár szótlanul ülne velem szemben és fölöslegesnek tűnő szavak nélkül támogatna. Nem siettetne semmit, nem kérdezősködne, csak ott lenne. Legszívesebben már most kiteríteném a kártyáimat és elmondanék neki mindent, de nem merek. S különben is, jobb ábrándozni egy olaszországi kis kiruccanásról, mint az életem összetört darabjai felett sírni. - Jó is lenne összepakolni és egy kicsit eltűnni a világ szeme elől. Közben pedig körbevenni magunkat történelemmel, építészettel és rengeteg szénhidráttal. Tésztával, pizzával, na meg persze fagylalttal... - nem mintha jelenleg nem spagettit ettem volna, de ez már részletkérdés volt. Az ebédemmel így is csigatempóban haladtam az idegességtől összeszűkült gyomromnak és az étvágytalanságnak köszönhetően. - Hát ez már egyszer biztos. Ráadásul rendőrnek lenni nem is veszélytelen. - szokásom volt túlságosan aggódni Hayden miatt, még akkor is, ha ő ezt rossz dologként élte meg. Abba már bele se mertem gondolni, milyen volna, ha Hayden is rendőrként dolgozna. Szerintem akkor sose aludnék, hisz állandóan az járna a fejemben, hogy vajon épségben hazatér-e. - Ugyan, semmi baj! - mosolyogtam rá, majd mikor odaért hozzánk a pincér és felvette Ella rendelését, még én is kértem magamnak egy kávét. - Persze, mindenképp megírom! Nagyon szívesen látnálak az órámon! - igen, most már bizonyossá vált, hogy valóban léteznek az olyan emberek, akik egy borzalmas napból vidámat tudnak varázsolni. Ella olyan lelkesedéssel beszélt az én állásinterjúmról, mintha csak ő kapott volna hasonló lehetőséget. Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül amolyan in medias res módszerrel hoztam fel a gyerektémát, legjobb barátnőmet pedig olyan váratlanul érte a kérdés, hogy szegény majdnem félre is nyelte a kávéját. - Jaj, ne haragudj, nem akartalak így letámadni ezzel a témával! - először megijesztettem, most pedig elképedve hallgattam a válaszát. Lehet, hogy nem akar gyereket? Ez azért meglepett, mert valahogy mindig úgy képzeltem, neki biztosan lesz. - Tudom, de egy saját gyerek más... Mi van, ha elfelejtek valamit, ha az én hibámból bármi baja esik? Azt nem tudnám elviselni... - nem tudtam volna értelmes magyarázatot adni arra, miért is ódzkodtam a gyerekvállalástól. Hiszen én szeretem a gyerekeket és mindig úgy hittem, hogy lesznek is saját gyerekeim. De most, hogy valósággá válhatna a dolog, félek. Talán azért, mert Haydent jobban érdekli a gyerektéma, mint bármi, ami mondjuk velem kapcsolatos. Én egyáltalán nem érdeklem már. - Hayden nagyon szeretne gyerekeket és én is, csak... Mióta komolyabban belekezdtünk ebbe a projektbe, azóta ingerültebbek lettünk. Hayden állandóan dolgozik, szinte otthon sincs, engem pedig folyton rémálmok gyötörnek. Hayden nélkül nem tudnék ellátni egy gyereket és... nem is tudom... - elharaptam a mondatot, mert sehogysem tudtam folytatni. Azok a folyton visszatérő rémálmok túlságosan elhitették velem, hogy szörnyű, felelőtlen anya lennék és már nem is tudok más szemmel nézni magamra. Talán, ha itt lenne a baba és látnám, hogy el tudom látni őt, akkor megnyugodnék. Nem tudom. - De mondd csak, jól érzed magad? Kicsit sápadtnak tűnsz... - ijedten vizslattam Ella arcát. Pontosan erről beszéltem: én csak bajt hozok az emberekre. Előbb a férjemet, most a legjobb barátnőmet készítettem ki és mindkettejüket a babaprojekttel. - Inkább beszéljünk másról, hátha az eltereli a gondolataidat. Emlékszel, hogy egyszer megfogadtuk, írunk egy bakancslistát? Elkezdtem. És hát, eléggé hétköznapi dolgok vannak rajta. Nem is tudom, hogy örüljek-e ennek vagy ne. - elnevettem magam, habár cseppet sem voltam nyugodt. Bántam, hogy felhoztam a gyerektémát, hogy láthatóan beárnyékoltam vele a beszélgetésünket, így hát össze-vissza beszéltem, hátha ezzel némi megnyugvást tudtam nyújtani neki. - Te mit írnál fel a bakancslistádra? - kíváncsiskodtam, majd a tányéromat arrébb tolva magamhoz húztam a kávémat. Miközben azért imádkoztam, hogy sikerüljön kicsit visszahoznom Ella jókedvét.
Kezdőlap
