The courier and the guardian angel

         

A halál sosem szép. A halál egyszerűen és minden átmenet nélkül kopogtat be az ajtón, tulajdonképpen bármelyik, szokványosnak tűnő napon, hogy elragadjon bennünket.Lehet, hogy reggel még megvettem egy kiló őszibarackot a sarki zöldségesnél, Zakintos-nál, a görögnél, este pedig már kiterítve fekszem egy tepsiben, arra várva, hogy a testem bevégezze földi pályafutását. A halál nem válogat, nem tesz fel kérdéseket, nem ad lehetőséget a visszavonulásra, vagy éppen arra, hogy még helyrehozzunk dolgokat az életünkből, amelyre korábban lett volna lehetőségünk ugyan, de azt hittük még végtelen az időnk. A halállal játszani kockázatos, de ha nem marad más lehetőség, hát a végtelenségig játszunk vele.Áruba bocsátjuk a biztonságunkat, áruba bocsátjuk az egészségünket, tulajdonképpen bármit képesek vagyunk egy lapra feltenni, pusztán pár rongyos dollárért. A halállal táncolunk azért, hogy később legyen miből ételt venni, vagy kifizetni a lakás rezsijét. Múlandó dolgokat váltunk aprópénzre csak azért, hogy még legyen lehetőségünk….de mire is?
Sosem hittem, hogy tökéletesen hátat tudok fordítani annak a munkának, ami gyakorlatilag a felszínen tartott, amikor az Államokba érkeztem. Sosem hittem, hogy nem fognak majd keresni, egy idő után többször is, hogy megint bedaráljon a gépezet és felhasználjon, odavessen bárkinek, aki kihasználhat csak azért, mert illegálisan vagyok az országban.Küzdelmet folytatok azért, hogy ezen változtassak, de nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek elsőre tűnik.Ami kis spórolt pénzem van, annak egy részét hazaküldöm, noha Osvaldo azt mondta a legutóbbi beszélgetésünk során, hogy inkább magamra fordítsam. Anyáról és apáról majd ők gondoskodnak. Nem kérdeztem, hogy pontosan miből. Tudom, hogy a veracruzi szegénynegyedből származó fiataloknak nem sok esélyük van, hogy tisztességes munkával keressenek annyi pénzt, amennyivel segíthetik a családjukat.A szüleink sem várnák el. Ők sokkal inkább kétszer adtak nekünk, semmint akár egyszer is elvettek volna, bármit is. Tudom, hogy az általam hazaküldött pénz egy részét mamácska egy rongyos vánkosba varrva gyűjtögeti, hogy majd visszaadja. Egy részét meg elkölti, hiszen enni és létezni mégiscsak kell valamiből. Nem szégyen a szegénység, az a szégyen, ha valaki idejekorán, ereje teljében beletörődik, és meg sem próbál kitörni belőle. Van akinek sikerül. Van akinek még akkor sem ha egy másik országba megy.A szívem egy darabja Mexikóban maradt, de egy része már itt van. Itt, a füstös és néha idegen illatú New Yorkban, a queens-i vörös téglák égik futó házainak gyűrűjében, a felszökő hajnali párában, a számomra idegen angol beszédben, a helyen, amit még ennyi év után sem tudok sajátomnak érezni teljesen. És tudom, hogy bármennyi időt töltsek is itt, sosem lesz ez a hazám.A hazám ott van, a piszkos veracruzi utcák tekergő tengerében, ahova tudom, hogy jó ideig nem térhetek még vissza. Ha most elhagynám az országot, még egyszer nem térhetek vissza. A pénz, a rongyos dollárok felülírják a szívem vágyait.
Tomson úgy egy hónapja kezdett egyre többször keresni megint. Visszajáró lélek lettem a Redrumban, ami egykor, az ideérkezésemet követően átmenetileg az otthonom lett. A Jamaikainak megbízható ember kellett ezeknek a küldeményeknek az elszállításához, Tomson pedig egyedül bennem bízott meg. Tudtam, hogy bármennyire is kedvel, bármennyire is igyekszik rajtam segíteni, nem jótékonysági egylet, és ha a szükség úgy hozza, akkor az anyagiak felül fognak írni mindenféle emberi gesztust, mindenféle segítő szándékot benne. Azt fogja elküldeni a csomagokkal, akiről tudja, hogy nem csupán leszállítja amit kell, de a dohányt is hozni fogja, és még csak eszébe sem jut, hogy akár meg is pattanhatna a zsákmánnyal. Rengeteg pénzről volt szó. Néha annyiról, amennyit egész életemben a sajátomként soha nem láthatnék egyben.
Az utolsó két megbízás azonban elég csúnyán ért véget. Éppen csak el tudtam menekülni,és gyakorlatilag a vak szerencsének köszönhettem nem csak azt, hogy kisebb karcolásokkal úsztam meg a dolgot, hanem azt is, hogy egyáltalán még életben voltam.
Délután egy házaspár holttestét készítettük elő Belua meg én. Autóbalesetet szenvedtek, de a család nagyon szeretne nyitott koporsós temetést, nem számít mennyibe fog kerülni, hogy olyan állapotban hozzuk a holttesteket, hogy mindez megvalósulhasson. Sosem ítékezem a hozzátartozók döntéseit illetően, ahogy azon sem rökönyödöm meg, időnként milyen kérésekkel vagy éppen kívánságokkal érkeznek. Mindenki úgy gyászol és úgy vesz végső búcsút ahogy szeretne, vagy ahogy úgy érzi, hogy a szerette azt megérdemli.
Belua csak integet, hogy majd elvégzi az utolsó simításokat, ha akarom, akkor mára nyugodtan fejezzem be a munkát, és menjek haza.Hálásan mosolygom rá, miközben őszintén átölelem hátulról a nyakát, akárha a bátyáim egyikére csimpaszkodnék éppen, mint egy túlérett kis cseresznye. A levegőt legyezgetni, és integet, hogy menjek már, mielőtt még meggondolná magát. A csendje, amelyet a munkák során nekem ajándékoz, nem a saját választása.Így született Siket-néma.
Épp csak elhagyom a temetkezési vállalat fekete gránittal díszített főépületét, amikor megcsörren a mobilom.Tomson az.
- Figyelj kislány! Meló van. Nem kérek kommentárt, ismered a dörgést. Kilencre érted küldök valakit, aki összeszed. Nem venném a lelkemre, ha bajod esne, és nem utolsó sorban baromi sok lóvéról van szó. Úgyhogy biztosra kell mennünk. Ne aggódj, megbízható embert küldök el veled.Csak nyugiba! Mintha én lennék ott, úgy kezeld. A mai melóra ő lesz az őrangyalod. Nála lesz a csomag. Leszállítájátok, aztán elhozzátok a dohányt a Redrumba. Tiszta sor,és fél-fél százalék a tiétek. A szokásos. Kérdés?
Nem volt. Soha nem ellenkezem, nem teszek fel felesleges kérdéseket, ahogy az sem érdekel, hogy pontosan mit kell elvinni és kinek.Csak a címet kapom meg, és az időpontot, és persze azt, hogy mennyi pénzt kell kapnom érte a munka végével. Nem feltétlen a saját biztonságom miatt két személyes a jelenlegi ügylet. Tudom, hogy Tomsonnak igenis számítok, még ha néha saját maga előtt mindezt le is tagadná, de most elsősorban azon van a hangsúly, hogy hihetetlenül sok pénzről van szó és a Jamaikai nem akar fennakadást.Őszintén szólva én sem.
Bár már közel egy hónapja újra aktívan részt veszek az efféle ügyletekben, valahogy nem tudom az érzést legyürni magamban, hogy a gyomrom minden alkalommal apró gombóccá ugrik össze. Ez egyszerűen az első pillanatoktól megvan, és azt hiszem évekig csinálhatnám, akkor sem múlna el. Akkor is ezt érzem amikor hét óra magasságában letusolok,, magamra veszek egy fekete pulóvert és egy fekete farmert. A hajam lófarokba kötöm össze. A konyhában egy sietve összedobott vacsorát fogyasztok el némán. Gyakorta megfordul a fejemben, hogy ez talán az utolsó vacsorám. Hiszen benne van a pakliban, hogy nem térek vissza. Tánc a halállal, beleröhögve az elmúlás képébe minden alkalommal, hiszen az esetek több mint a felében azzal kezdődik az egész kifizetési procedúra, hogy egy töltött fegyver hegyével nézek farkasszemet, remélve, hogy meggyőzöm a másikat arról, hogy semmiféle hátsó szándékom nincs, én pusztán a futár vagyok.Nyolc után még egy kávé, meg egy fél tábla csokoládé, csak azért, hogy valóban és teljesen éber maradjak. Végül háromnegyed kilenc után nyolc perccel sétálok le a ház elé, a hátamra kanyarítva egy fekete bőrkabátot.
Kellemesen hűvös, szinte még kapaszkodik a télbe az este.A távolban az égbolt piszkos feketén pöffeszkedik a város füstös fényei felett. Tompa utcai lámpák fényei alatt néhány járókelő imbolyog, egyébként kihalt a környék. A legerősebb fényforrás, szemben egy kegyeleti tárgyakat árusító bolt, kivilágított papírmasé piávéja, amely éppen annyira giccses, mint amennyire drága.Az én hazámban fontos szerepe van a vallásnak, de számunka mindig többet jelentett holmi tárgyakánál. Mégis a nagyanyám bogárfekete és méregzöld rózsafüzére hihetetlen erővel bír a számomra, sokkal inkább személyes volta, semmint valódi vallási értéke miatt.
Felberreg a sarkon bekanyarodó motor, majd megkapar a száraz aszfalton, végül a ház előtt megáll, éppen akkor, amikor a bejárati ajtó gyér világítása alól kilépek, és láthatóbbá válok az éjszakában. Halkan jár még a motor, pöfögése diszkréten nyúlik el a járda mellett, miközben az érkező fél lábát megtámasztja a betonon. Közelebb lépek.
- Buenas noches mi amigo.Thalia vagyok, gondolom téged küldött Tomson. A futár vagyok.- ha bemutatkozott, és ennek végén nyújtott felém remélhetőleg egy bukót, akkor azt a fejembe nyomtam, majd mögé ültem a motorra. Két karommal átkulcsoltam a derekát, és a fejemet a hátára hajtottam.Készen álltam az indulásra. A címet elvileg ő is megkapta, a csomagnak szintén nála kellett lennie. Az én feladatom a pénz átvétele, az övé meg az, hogy én ezzel együtt biztonságosan visszajussak a Redrumba. Persze a dolgok ritkán mennek simán….

code by Chocolate cookie

Thalia & Angelo

"A lone wolf sees the wisdom in guarding the sheep
And hunting their predators."

The courier and the guardian angel

         

Fekete ruha olvad bele a lágyan elterülő fekete estébe. Hiába nézek fel az égre, valahogy soha nem látok csillagokat. Valószínű elmossa árnyékukat a számtalan ég felé törő füstgomolyag, a város felszínre öklendezett mocska. Kezemet a kabátom zsebébe süllyesztem, nyakamat behúzom a vállaim közé, miközben az út vége felé fordítom időnként a fejemet, figyelve mikor bukkan fel a motor, amelyen a ma esti társam érkezik. Tomson nem sokat árult el róla, és én megtanultam már az idők során nem kérdezni feleslegesen, nem kérdezni többet, mint amennyi információt rám bíznak. Ahogy most is. Nem tudom mit kell leszállítanunk a meglehetősen nívós és sok szempontból tehetős környékre. Nem az én dolgom, és minél kevesebbet tudok, nekem annál jobb. A biztonság az én munkám esetében a minél mélyebb hallgatás és tudatlanság. Néha az életem múlhat rajta.
Tomson már a kezdetektől próbál számomra valamiféle védelmet biztosítani, noha a korlátai neki is megvannak. Ha bajba kerülök, akkor nem nagyon számíthatok senki másra, csak magamra. Ha eljutok a Redrumig, akkor szerencsém van, ha nem….nos, ez esetben minden csak azon múlik, hogy a Mindenható, odafenn ücsörögve mennyire tart érdemesnek arra, hogy megkímélje az életem. Mosolyogva fordulok a bolt felé, melynek erős, színes fényei, Szűz Mária feje feletti glóriából úgy mosolyognak, mint egy rövidre vágott karácsonyi fényfüzér. Eszembe juttatja Lupita mamát, aki valószínű imádattal fogadná az efféle borzalmasan giccses szobrot a szobájában. Talán meg is veszem neki. Vagy valami mást. Hazaviszem, beteszem a szekrényembe és várom az alkalmat, amikor egyszer majd lehetőségem lesz hazatérni. Hiányoznak az otthoniak. Hiányzik minden, amely noha keserves és fájdalmasan szegényes volt, de mégis együtt voltunk. Leginkább a valahová tartozás érzése hiányzik. Aki nagy és összetartó családban nő fel, akit mindig védelmeztek, akire figyeltek eddigi élete során, az hirtelen nem tud mit kezdeni a magánynak ilyen nehezen elviselhető és hovatovább lélektelenül nyomasztó érzésével. Bármit elviselek: ha nincs villany, ha csak egy hevenyészve összedobott priccs jut nekem a Redrum hátsó raktárában, ha két napig nem jutok normális ételhez, ha kábeltévé majdhogynem egy elérhetetlen luxus a számomra…..bármit képes vagyok kibírni, csak ezt a feszítően keserű egyedüllétet viselem nehezen. Nehezen teremtek kapcsolatokat, és ebben nem csupán a még mindig jelen lévő nyelvi nehézségek okoznak problémát, sokkal inkább, hogy megtanultam feltételes bizalommal kezelni az embereket. Ha egy bizonyos közegben mozogsz, ez egyszerűen rád rakódik, mint a piszkos április eső.
Otthon biztosan lennének csillagok. Otthon, ha ilyenkor este még ébren voltunk, és a nappali ablakán bámultunk kifelé, Osvaldo megállás nélkül sorolta a csillagképeket, amiket valahogy sosem tudtam rendesen megjegyezni. Pedig ezerszer elmondta. Én egyszerűen csak gyönyörűnek láttam. Olyan helynek, ahol minden bizonnyal nyugalom és boldogság van. Ahol nem ismerik a szenvedést, nem ismerik a szegénységet, és úgy hiszem nem ismerik a magányt sem. Ott túl az égbolton, a csillagok végtelen tengerén túl talán egy másik, és jobb világ kezdődik. Egy olyan világ, hova tán sosem juthatunk el.Azt a helyet ki kell érdemelni. Hogy mivel? Nem tudom. Lupita mama badarságnak nevezte, és sűrűn dobálta a keresztet a homlokára és a két vállára, megpaskolva középen a végén a szíve tájékát.
Összerezzenek, amikor a távolban egy lámpa erős fénye világítja be az utat, és lassan közeledik. Figyelem kitartóan, és ahogy közelebb ér, leszek benne biztos, hogy ő a ma esti partnerem, ő az akit Tomson mellém küldött, aki mellett talán biztonságban érezhetem magam. Bár jól tudom a cél nem az én érzéseim voltak, sokkal inkább a szállítmány, amelynek biztonságban el kellett jutnia a megfelelő emberhez, majd az érte kapott dohánynak a Redrumba.Nincs és nem is lehet ezzel kapcsolatban semmiféle kérdés.
A bukósisak lekerül a motoros fejéről, és a köszöntése szinte másodpercek alatt mosolyt varázsol az arcomra, amely még akkor is kivehető, ha csupán egy tompa, arany fényű utcai lámpa alatt álldogálunk. Angelo….már értem miért mondta Tomson, hogy ma estére egy őrangyalt rendel mellém. Bár nem tudom, hogy az ő kapcsolatuk milyen, ahogy azt sem, hogy Angelo alapvetően hogyan került képbe a Jamaikai kapcsolatrendszerében, de ez a része nem is rám tartozik. Nem először dolgozom együtt valakivel, noha az esetek többségében még a nevüket sem árulják el. Én meg nem kérdezek. Most viszont kifejezetten jól esik, hogy Angelo nem az a fajta, aki az első másodpercben felvesz valamiféle távolságot. Elvégre a mi szintünkön szükséges, hogy valamennyire képben legyünk a másikkal. Elvégre lehet, hogy egymás életét kell megmentenünk.
Elveszem a bukót, amit felém nyújt, és felülök a háta mögé. A motor lágy, doromboló búgással bődül meg alattunk, de még nem indulunk. Hátrafordul, és a sisakon át is hallom, mintha egy kút mélyéről szólna hozzám. Csak megcsóválom a fejem, és megpaskolom azzal a kezemmel a vállát, amivel még nem kulcsoltam át a derekát.
- Később. Most induljunk!Ne aggódj! Az út a célig biztosan tiszta lesz.- ha Tomson-tól kapta az útvonalat, akkor ez a kijelentésem teljes mértékben helytálló.
Gyorsul a tempó, a fények pedig képtelenek lépést tartani velünk. Olyanok mint valami megvadult árnyjáték ostoba fényforrásai, amelyek csak kapaszkodnak utánunk, de el nem érhetnek. Angelo teker egyet a gázkaron, és még erőteljesebb tempóban kapar alattunk az út, magunk mögött hagyva a kerületet,a vörös téglás házakat, a szegényesebb kusza sikátorokat. Fák kezdenek magasodni elfolyó árnyékaikkal, a házak pedig egyre nagyobbak, egyre égbe törőbbek. Büszkén feszítenek a morcos, szürke holdnak fénye alatt, mintha ezüstpapírba csomagolt apró kis díszletek lennének. Az utcák fényei itt már erősebbek. Az orromat megcsapja a tenger friss és kellemes aromája. Angelo lassítani kezd, noha még távolabb vannak a házak, úgy hiszem ez még nem a végcél, ahova tartunk, de minden bizonnyal óvatos. Megértem. Talán én is az lennék, ha nem mondtak volna nekem semmit azon kívül, hogy hova is kell mennem. Pedig sokkal többet én sem tudok, de ez így is van jól. Még mindig hiszem, és vallom, hogy minél kevesebb információ van a birtokunkban, annál jobb. A leálló motor hangját nem követi azonban az éji csend. A távolban a partot ölelő hullámok parázna suttogása hallatszik, meg az éji madarak keserves szárnycsapásai, ahogy a sötétségben pihenő után kutatnak. A házak vaksin pislogó fényekkel pettyezik végig a környéket, és olyan az egész, mint azok a régi, kihajthatós mesekönyvek, amelyek lapjain mint valami háromdimenziós csodavilág keltek életre a rajzok.
Angelo-hoz hasonlóan én is leveszem a fejemről a sisakot, majd kicsit áttúrom a hajamat, ki is húzom belőle a hajgumit. Kibontva, feketén omlik le a vállamra mint valami gyászos csipkefátyol.
- Rendben. De mit is mérünk fel pontosan?- néztem én is körbe, majd visszapillantottam rá kíváncsian, enyhén oldalra billenő fejjel.
- Mondjuk nem időre megyünk, jobban mondva én azt az infót kaptam, hogy éjfélig szállítsuk le itt az árut, és kettőig érjünk vissza a pénzzel a Redrumba. Meg azt, hogy a csomagot én adom át, én beszélek. Viszont te veszed át a pénzt, és te számolod át.- az összeg nyolc számjegyű és abból is a magasabb kategória. Nem tudom mi lehet a csomagban, de nem lehet nagy, ha egy motoron elfér. Fogalmam sincs mi érhet meg ennyi pénzt. Valószínű olyasmi, aminek leszállításához megbízható emberek kellenek.
Megtámasztom a hátsómat a motoron,a bukót pedig leteszem az ülés azon részére ahol előzőleg utaztam. A felém nyújtott dobozra pillantok, majd Angelo szemeibe, és megint a dobozra. Bizonytalanul húzok ki belőle egy szálat. Soha életemben nem dohányoztam, bár nem állítom, hogy nem volt meg nekem is, mint annyi sok más gyereknek, hogy kipróbálta. Lehet vissza kellene utasítanom,és őszintén elmondani, hogy igazából nem cigizem, de valahogy úgy hiszem abban a pillanatban, hogy egy kötetlenebb pillanat előfutára lehet, ha elfogadom. Ajkaim közé helyezem és finoman előre hajolok, remélve, hogy tüzet is kapok. Kívülről nem látom magam, bár valószínű ha mégis látnám feltűnne mennyire gyakorlatlanul és bután tartom azt a rudat a kezemmel, ajkaimmal igyekezve támasztékot adni neki.
Amikor a rúd meggyullad és én egy slukkot próbálok szívni belőle heves, szinte a semmiből előtörő köhögés kap el. Fuldokolva fújom ki a füstöt, előre görnyedve, majd próbálva mélyet szippantani a tiszta, esti levegőből.
- Bocs….azt hittem….egyszerűbb….lesz….- emelem fel a fejem újra, kezemben egyensúlyozva, de eltartva magamtól a cigit.
- Nem tudom miért vettem el, nem is dohányzom.- vontam vállat, keserédes halk, kuncogó nevetést hallatva. Tényleg nem tudom megmagyarázni.
- Mióta ismered amúgy Tomsont? Már ha nem titok. Feltételezem nem friss ismeretség, különben nem téged küldött volna velem egy ilyen megbízásra. Amúgy….kérdezted…de én sem tudok sokat a csomagról, vagy arról, hogy kinek visszük. De ahogy a környéket elnézem…..nem is tudom. Legalább tíz életet kellene ledolgoznom, hogy ilyen környékre költözzek, ilyen házba.- biccentettem fejemmel a távoli otthonok felé. Volt valami titkos, és talán gyerekes vágyódás a hangomban. Hiszen egykor ezért hagytam magam mögött a hazámat. Hogy többre vigyem. Ilyen házról álmodtam, egy ilyen helyen élni. De úgy tűnik mehetek bárhova, tehetek bármit, a karma, az eleve elrendelt sors valahogy nem ereszt a szorításából.

code by Chocolate cookie

Thalia & Angelo

"A lone wolf sees the wisdom in guarding the sheep
And hunting their predators."

The courier and the guardian angel

       

“Egy dolgot véss jól az eszedbe Thalia: ebben a bizniszben mindig csak magadra számíthatsz, mindig csak magadban bízhatsz. Mindig lesznek melletted talán időlegesen társak, mindig lesznek olyanok akikkel együtt kell dolgoznod. De ezek pillanatnyi ismeretségek, csupán az üzlet az amely összeköt benneteket, éppen ezért ne tulajdoníts nekik többet. Csak azt az egyetlen alkalmat, ameddig egymásra vagytok utalva. Utána nem tartozol nekik elszámolással, ahogyan ők sem neked.”
Sosem értettem, hogy Tomson miért vett a szárnyai alá, miért próbált kiemelni a többi futár közül, miért látta meg bennem azt, amit azt hiszem soha senki nem látott, amióta csak ideérkeztem. Mások számára csak egy angolul tűrhetően beszélő mexikói lány voltam, akit könnyű volt kihasználni és sakkban tartani, hiszen nincsenek papírjai, amelyekkel legálisan tartózkodik az országban. Nincsen biztos pont az életében, ismerősök, barátok, család, akik mindig ott vannak a háta mögött bármi is történik vele. Pedig nekem nem ezt ígérték….talán naív voltam. Biztosan az voltam. Elhittem, hogy majd segítenek eljutni a keleti partra, segítenek munkát találni, és ha nem is indul rögtön fényesen az életem, azért esélyem és reményem lesz arra, hogy megvalósíthassak valamit ebben az országban. Valamit, amiért mindig is el akartam ide jutni. Rá kellett azonban jönnöm, hogy az én álmaim torz és hamis papírmasé álmok voltak, melyeket a valóság könnyedén mosott el, rojtosan foszlottak semmivé.
Egyedül voltam, senkiben nem mertem megbízni. Hiába volt fedél a fejem felett, hiába volt olyan munkám, amire nem mondtam volna ugyan, hogy feltétlenül tökéletes, de legalább nem kellett szégyellnem, hiába minden, mert valahogy nem jutottam semmivel sem előrébb mint ahol akkor voltam, mikor megérkeztem.
Mikor megkérdeztem Tomsont mikor engednek majd el, mikor fogok tudni kiszállni ebből az egészből, egyszerűen és rekedten zengő hangján felkacagott. A képembe nevetett és azt mondta, hogy ebből kiszállni csak akkor lehet, ha maga a Jamaikai úgy dönt: nincs rám a továbbiakban szüksége, vagy kinyírnak.
Az országút, amely alattunk szaladt mint egy fekete, végtelenbe futó, fehér csíkokkal díszített szerpentin kanyargott a gyérülő fények tengerében. A lámpák elmosódtak mögöttünk, ahogy az út menti fák árnyékai is szinte beleömlöttek feketén és láthatatlanná válva a semmibe. A házak fényei, akár apró kis pontocskák időnként felvillantak, majd eltűntek. Fejem Angelo hátán pihentettem, karjaimmal csendesen, egyetlen szó nélkül öleltem át a derekát. Benzin, nyers bőr illata keveredett az éjszakára olyan nagyon jellemző csend, szélfútta ruhákra emlékeztető illatával. A motor búgása egyenletessé válik, majd szépen elhalkul, akár egy zenész ujjai alatt lassan elpihenő hangszer. A bukókat leemeljük a fejünkről, és én kissé megrázom a fejem, hogy az elnyomott hajamat valamennyire szét tudjam rázni. Kíváncsian figyelek Angelora, ahogy a motornál matatat, majd felvázolja, hogy miért is álltunk meg éppen most és éppen itt. A távolt kémlelem, noha a holdfény könnyű táncán kívül, amely sután oszlik el a fekete hullámokon, abban az irányban nem sok mindent lehet látni. Talán még néhány lámpa, egészen a part mentén haladva megvilágít néhány lehorgonyzott apró kis vitrolást, amelyek nyugodtan, ide-oda billegve imbolyognak az víz tetején. Szinte tapintható a nyugalom, amely körbevesz bennünket. Csodálkozva nyílnak el ajkaim, egy halk sóhaj is kiszalad, egészen finom, leheletnyi pára gomolyog arcom körül, hogy a végén halkan elnevessem magam. A fejem megrázom, mintegy nyomatékot adva az elhangzó szavaimnak.
- Többi testőr? Nem igazán volt mellettem még soha testőr. Mármint….Tomson sokszor adott mellém társat, vagy a Jamaikai döntött úgy, hogy ketten, vagy volt, hogy hárman kellett leszállítsunk valamit, és hozzuk el a pénzt. De olyan, hogy engem kelljen védeni, még nem igazán volt. Én futár vagyok. Az a dolgom, hogy szállítsak, és elhozzam a pénzt. Ha közben történne velem valami, akkor mindig van egy B terv. Az én életem sosem lényeges. Én is voltam már számtalanszor B terv…..beugrós, tudod.- A B terv szerepe nagyon hálátlan feladat. Ha egy este azzal hívnak fel, hogy te vagy a B terv, akkor tisztában kell lenned azzal, hogy az eredeti futár elbukott.
“Tomson, mondd, ki az én B tervem, ha elbukom?” hangzott el a kérdésem számtalan alkalommal, valahányszor útnak indultam a csomaggal, és előtte még a Redrum pultjánál ültem, könnyedén könyökölve a lakkozott pulton, egy pohár almalevet kortyolgatva. Alapszabály volt, hogy meló előtt alkoholt soha nem ittam. Közben sem. Utána azonban gyakran ütöttem ki magam. Néha jobb volt a könnyű, mindent beborító mámorba beletemetkezni, és nem venni tudomást arról, hogy megint és már ezredszer vittem vásárra a bőrömet.
“Én vagyok az.” döbbent csend fogadta a szavait, és azt hiszem kellett egy kis idő, amíg felfogtam, hogy mit is mondott. Ha én elbukom, akkor neki kell végigcsinálnia az akciót. Ez meglepő volt.Ilyen csak akkor történik, ha a körzeti elosztó - ez esetben Tomson -maga vállal kezességet a futárért, méghozzá a saját életét adva zálogul. MIért kockáztatott értem?
“ Ne kérdezz feleslegesen, Thalia, csak fogadd el, hogy ez van!” ismerős mondatok voltak ezek tőle, én pedig nem kérdeztem erről, soha többé. Megtanultam, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyekről jobb nem tudni.
Cigaretta kerül elő, Angelo pedig megkínál egy szállal. Normál helyzetben talán elárulnám, hogy nem dohányzom, és talán udvariasan utasítanám vissza, most mégsem teszem. Buta módon abban reménykedem, hogy úgysem lehet majd észrevenni, hogy nem dohányzom….de mégis ki az az ostoba, aki elhiszi, hogy az ilyesmit el lehet titkolni? Az előjáték említésére zavarodottan fordítom oldalra a fejem, és kifejezetten kerülöm a szemkontaktust. Szégyellni való dolog, hogy magát a szót ugyan ismerem, de átélni még nem éltem át? Nem állítom, hogy nem álmodtam róla, nem állítom, hogy a fantáziám szegényes lenne, hogy nem ábrándozom, hogy nem járnak hullámvasúton időnként a hormonjaim, de ez valami olyasmi, amit oly sokáig őriztem, hogy most már nem adom akármikor és akárkinek. Régimódi és nevetséges vagyok. De legalább vannak elveim, amelyet kevesen mondhatnak el manapság nőként.
Sikerül majdnem belefulladnom az első slukkba. Valahogy nem úgy emlékszem, hogy az első cigaretta élményem még buta kislányként ennyire borzalmas lett volna. Szégyen vagy sem, én valóban félredobom a homokba azt a cigarettát, amibe gyakorlatilag csak egyet szívtam. A parázs holtan hamvad el, amint elpöckölöm a rudat, és az eltűnik a homokban.
- Hát az biztos, hogy pokoli erős volt….egek! A jövőben azt hiszem kétszer meggondolom, hogy inkább bevallom, hogy nem dohányzom, minthogy ilyen rémesen kellemetlen helyzetbe hozzam magam.
Jelentem ki egy apró kuncogás kíséretében, mely után gyakorlatilag a komolyság szinte másodpercek alatt gyógyul vissza az arcomra, amikor Angelo kijelenti, hogy induljunk. Mellette haladok szorosan, és a vele ellentétes oldalt pásztázom. Tulajdonképpen nem számítok semmi meglepetésre, de valóban jobb felkészültnek lenni, mint esetleg valami meglepetéssel találjuk szembe magunkat.
- Értem. Honnan is jöttél? Bocs, de Tomson nem árult el rólad sokat. Noha a nevedből már sejtettem, hogy ha amerikai is vagy, akkor sem feltétlenül innen származnak az őseid. És mi hozott New York-ba? Egy jobb élet reménye, a tanulás vagy a szerelem?- érdeklődöm egyszerűen, és minden tolakodástól mentesen. Közben a házak, amelyek előttünk vannak egyre nagyobbak és fényűzőbbek lesznek, amint távolodunk a partoktól. Mintha a gazdagságot ezen a helyen távolságban mérnék, és panorámában. Bár azt hiszem ebben az utóbbiban nem is tévednénk olyan sokat. Az egyik háznak csak a kerítése kerülhet annyiba, amennyiért én tíz évet is kellene, hogy dolgozzak, talán még akkor sem engedhetném meg magamnak.
- Én a Jamaikainak dolgozom. Tomson az összekötőm és ezáltal a közvetlen főnököm. De soha nem tesz olyasmit, amit a Jamaikai nem hagyna jóvá. Tulajdonképpen azt, hogy te most velem jöttél, ő kellett engedélyezze. Szóval megbízható ember lehet a bátyád, ha beugrósként jöhettél.- nyíltan senkinek nem szokásom nekiszegezni a kérdést, hogy mivel foglalkozik, így az ő esetében is egy finom célzást teszek rá csupán.
Ahogy Angelo lassítja a lépteit, és egyre jobban figyel egy bizonyos házat, úgy kezdek én magam is egyre lassabb lenni, és hozzá igazítani a lépteimet. Tekintetem követi az övét, és megnézem magamnak a villát.
- A futár a legalja. Bár talán a takarító még lentebb van, de azt sosem csináltam. Ahhoz gyomor kell. Ha szerencséd van és a bizniszben maradsz, akkor egy idő után szintet lépsz, és vezető futár leszel, majd összekötő, végül területi elosztó.De kicsit olyan ez mint az indiai kasztrendszer és egy vámpíszekta keveréke: kihalásos alapon működik, de az esetek többségében nincs átjárhatóság, csak papíron. Vagy legalábbis hamarabb meghalsz, semmint szintet léphetnél. Szóval nem….nem mondhatnám, hogy jól fizet, de mégis többet minthogy éhen haljak. Ha már itt vagyok, igyekszem túlélni. Jóra fordulni?- nevetek fel halkan, szinte némán feleletül a szavaira, majd megrázom a fejem.
- Régen hittem a mesékben…..régen tudtam álmodozni….de elvették tőlem ezt a képességet azok, akik kicsalták minden pénzemet, majd egyszerűen ott hagytak Newark mellett épp csak annyival a zsebemben, hogy éhen ne haljak. Azóta ismerem Tomsont, hogy besétáltam éhesen, koszosan és elanyátlanodva a Redrum ajtaján két éve.
A fa túloldalán állok meg, és onnan vele együtt figyelem az épületet.Ujjaim a fa kérgét szorítják, és csak reménykedem abban, hogy nem lesz semmi gond.
- Tulajdonképpen nem is értem miért vagyok annyira odáig….elvégre ők minket várnak, és nálunk van az, amire nekik szükségük van.- próbálom egyszerűen összefoglalni a dolgokat, de biztos vagyok abban, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű. Ha így lenne, akkor ma este egyedül jövök, és nem érzi szükségét Tomson, hogy velem küldjön valakit. Biztosítéknak. Azt hiszem most jutott el a tudatomig, hogy ma este van B terv….és Tomson lenne az. Angelo-t pedig azért küldte, hogy legyen még egy biztosítékom, ha a dolgok rosszra fordulnának.
- Hát akkor ne várakoztassuk őket, ha itt bújkálunk, abból nem lesz ma dohány.- sóhajtok fel, a levegőt egy hatalmas szusszanással, csücsörítve fújom ki, majd egyszerűen előbújok az árnyékból és megindulok a ház felé. Hátrapillantok, hogy Angelo jön velem, vagy lemaradt.
A kopogtatóhoz lépek. Míves, szépen megmunkált réz oroszlánfej. Három rövid, egy hosszú kopogtatás után, meg további két percet követően, ameddig is Angelo felé pillantok oldalra, nyílik a bejárati ajtó. Valami testőrre számítok, helyette azonban egészen szürreális élményként fogad az aki ott áll. Egy kifejezetten filigrán alkatú férfi, fülig vigyorral a képén. Neonzöld selyem melegítőben, a feje tetejére feltolva egy róka álarc. A száján bordó rúzs, a szemeinek kontúrját pedig feketével húzták ki, egészen különleges, androgün hatást kölcsönözve neki. A vigyor nem tűnik el az arcáról amikor végigmér bennünket, bár Angelon egy leheletnyivel tovább időzik el, majd kíváncsian felvont szemöldökkel, némán figyel engem, mintha még várna valami.
- Trajimos el regalo de mamá.- szólalok meg, a Tomsontól kapott mondatot hajszálpontosan megtanulva. Az idő kicsit megdermed közöttünk, szinte hallani, amint a filigrán fejében az apró fogaskerekek dolgoznak, mely folyamat végén aztán vakkantva neveti el magát, és tárja szélesre az ajtót.
- Már nagyon vártunk, fáradjatok beljebb! Remélem nálatok van, amiért olyan kurva sok pénzt fogok lecsengetni.- bentről megcsapja az orromat az a jellegzetes szag, amelyet kifejezetten férfiak árasztanak magukból. A fények, mik egy másik helyiségből villogva idáig elkúsznak többféle színnel váltják egymást. Melankólikus, monoton gépzene basszusa dübörög egészen a mellkasomhoz csapódva. Nyelek egy nagyot, és magamban azon imádkozom, hogy legyünk mihamarabb túl az egészen, és elhúzhassunk erről az egyre szürreálisabb helyről. Zavarodottan nyúlok oldalra, és remegő kézzel kutatok Angelo keze után, és ha rálelek, ujjaimmal rászorítok, és nem is engedem el.
- Zane vagyok….csak szólítsatok Zane-nek….úgy egyszerűbb mindenkinek.- fordul hátra a fickó, és megindul előttünk, hogy vezessen.Nyilvánvaló, hogy valójában nem így hívják.

code by Chocolate cookie

Thalia & Angelo

"A lone wolf sees the wisdom in guarding the sheep
And hunting their predators."

The courier and the guardian angel

       

A döntéseink határoznak meg bennünket úgy hiszem. A jók és a rosszak egyaránt.Az évek hosszú során át, számtalan alkalommal kerülünk olyan helyzetbe, hogy elhatározásra kell jutnunk. Néha már abban a pillanatban tudjuk, hogy a rossz döntést hoztuk meg, amikor választunk.Mégis úgy vélem, hogy magunkat kárhoztatni később ezekért a hibákért meglehetősen komoly önhittségre vall. Elvégre könnyű ítélkezni több év távlatából, számtalan tapasztalattal a hátunk mögött, és okosnak lenni akkor, amikor már ismerjük a dolgok végkimenetelét.
Megszoktam, hogy van egy biztos hátterem, a családom. Ha semmi másom nincs is a világon, ők akkor is ott vannak, hogy védelmezzenek, hogy segítsenek, és ott legyenek velem, amikor szükségem van rájuk. Soha életemben nem kellett ismernem a magányt, vagy éppen a magamra utaltságot, amikor tulajdonképpen senki nincs akibe kapaszkodhatnék. Aki elkap, ha zuhanok, aki mellettem áll minden körülmények között. Ahova vissza lehet szaladni, ha éppen úgy érzem, hogy az életem nem a megfelelő irányba halad. Kicsit olyan ez, mint a ki nevet a végén egyik kifordított, különös és torz verziója, amelyben ha kiütnek, nem mehetsz vissza az elejére újrakezdeni, hanem ott maradsz szégyenszemre, felborítva, és ellökve a táblán. Nem lesz kéz amely felállít, nem lesz semmi, csak te, amint elbukva várod, hogy talán valaki megkönyörüljön rajtad.
Félek, elmondhatatlanul félek, hogy ebben az egész világban, amelyben két éve vagyok, és amely szédítőn forog velem, mint egy megkergült cirkuszi körhinta, egy napon majd elzuhanok. Egy napon majd kudarcot vallok, majd nem lesz véletlen, amely kisegít, nem lesz B-terv, amely működik, nem lesz semmi, csak egy helyzet, amiből többé nem lehet elmenekülni. Egy egérfogó, amibe beleragadok. De hát magamnak köszönhetem, elvégre önként sétáltam bele, azt remélve, hogy meg tudom úszni. Pedig úgy szeretnék hazafutni, rohanni anyám ölelő karjai közé, érezni a semmihez sem fogható olcsó jázmin szappan illatát a bőrén, kontyából látni kiszökni a konyhai főzővíz sós páráját, látni a fáradt, de engem kutató mosolyát. Visszatekinthetek a múltra, merenghetek az emlékeken, de csak a szívem fáj tőle, mert hazajutni nem tudok. Két évet, Lupita mama reményeit, a lehetőséget, hogy támogassam őket a szegénységben….mindent árulnám el, és dobnám félre egyetlen rossz döntés által. Most látom előre, hogy csupán egyetlen lehetőségem van, amelybe talán egy napon majd belepusztulok, de ha a másikat választom, akkor csak kolonc lennék az otthoniak nyakán. Egy döntés, amely csupán illúzió, hogy választási lehetőség, hiszen jól tudom, hogy nem az. Összetört álmokkal térve haza a szegény negyedbe, és az elmúlt éveket magam mögött hagyva próbálnám folytatni onnan az életem, ahol abbahagytam. De ugyanolyan már nem leszek. Nem lehetek, mert nyomot hagy rajtam ez a világ, ez az élet, ez az eszement álmokat kergető sorsom, mire úgy raktam fel mindent, ahogy könnyelmű pókerjátékos tolja be az összes pénzét egy átlátszó, de talán megúszhatós blöffre.
Siralmas időnként belegondolni, hogy csak erre voltam jó. Erre az életre, erre a munkára. Ezt jobban bánom, és szégyellem, semmint azt amit a mindennapokban csinálok. Elvégre a halál maga nem bűnös dolog, hanem egy út vége. Csendet és nyugalmat hagy maga után. A holtak arca mindig békés. Mindegy hogyan hunytak el.Azt mondják olyan mintha aludnának….pedig sokszor elgondolkodom, hogy ők valójában akkor ébrednek fel. Egy álomból, melyet itt éltek le.
Hosszú ideje nem adott mellém senkit Tomson, és azt hiszem ha Angelo nem említi meg, akkor magamtól eszembe sem jutott volna még egy jó ideig, hogy most miért tették. Bár azt hiszem jelen esetben változatlanul nem én vagyok a lényeg.Az én életem még mindig kevesebbet ér még annál is amibe az árut becsomagolhatták.
- Feljebb lépni a ranglétrán egy magamfajta sosem fog. Így biztosan nem.- csendes szavaim méla rekedtséggel kúsznak kettőnk közé, és egyetlen másodpercre, ebben a nyugalmas éjjeli csendben még felé is fordulok, majd a távoli házakat kémlelem tovább. Végül lassan emeltem rá újra a tekintetem. Az utcai lámpák kóbor, hideg fényei megtörnek az íriszeimen.
- Félreérted. A testőrt nem mellém és miattam adták. Hanem a csomag miatt amit hoztunk. Ha elhallgatnak bármit is, arra megvan a maguk oka. Én pedig minél kevesebbet tudok, annál jobb. Van néhány alapszabály, amit betartok, minden mást pedig kénytelen vagyok a vak szerencsére bízni. Aki sokat tud, az sokat is veszíthet, és idővel a tudás ára már az életével mérhető. Éppen ezért nem kérdezek semmit. Ez persze nem jelenti soha, hogy nem gondolkodom el dolgokon. Csak éppen nem teszem szóvá.- vonom meg a vállam, mintha valóban csak ennyi lenne az egész, pedig nem az. Talán a hangom utolsó kijelentésemnél tett apró mély rezdüléseiből érzékelheti, hogy a félelem bennem is megvan.
A fegyverrel kapcsolatos kérdésre csak a fejem rázom, bocsánatkérően nézve rá, enyhén félrebillentett fejjel, és kínomban még nyelek is egy nagyot.
- Nagyon bízom abban, hogy ez esetben a B-terv is elég lesz.Ha pedig velem valami történne, akkor tudod a dolgod….ha megvan a pénz, akár nélkülem is, de a megbeszélt helyre viszed. - tudnia kell, hogy ez az egyetlen opció, hiszen a pénz mentése az elsődleges. A futár pótolható. Még akkor is, ha megbízható és jó, mint magam is.
- Egyébként az efféle megbízásokhoz nem hozhatok fegyvert. Bizalmatlanságot ébresztene a vevőben, hogy esetleg a Jamaikai át akarja verni.  Így a gesztus jeleként elsődlegesen fegyvertelen a futár.Hiszen ez üzlet. Többnyire.- magam sem hiszem tán ennyire naívan, hogy ez valóban csupán ennyiről szól. Meg azt hiszem Angelo sem hiszi. Nem is próbálom meggyőzni.
Ellenben kérdezek. Róla. Nem feltétlen várom el, hogy hosszasan meséljen, idő sem lenne rá, de mégis érdekel, hogy ki ez a különös, néha komor, néha kicsit talán a sötétség mögé, vagy a cigaretta gomolygó füstje mögé bújó idegen. Vajon menekül, vagy önszántából van itt? Esetleg menekülés közben döntött úgy, hogy marad?
- Ó értem….nagyon is….- a hangomban lévő fátyolosság a fájdalmas hiányt hivatott érzékeltetni, amely eszembe juttatta a saját családomat. Angelot figyelem, és magam is megemelve a kezem éppen úgy mint ő, mint valami bűvész, vagy illuzionista, könnyedén legyintek, összecsippentett ujjaimat a végén engedve szét, és hintve egy csokor láthatatlan varázsport a világba. Hümmentve fordulok félre egy pillanatra, majd vissza hozzá, aztán a távoli ház felé, ahova majd mennünk kellene, végül megint Angelora emelem a tekintetem.
- Én is eltűntem, hogy megmentsem a családomat. Bár nekem nagyon összetartó, és nagyon szeretnivaló családom volt….van…- javítom ki magam, amikor rádöbbenek, hogy múlt időben beszélek róluk, pedig ők nagyon is valóságosak. Csak éppen két éve alig tudok róluk valamit. Nem keressük egymást, így a jobb és könnyebb mindenkinek.
- Megragadtam a lehetőséget, és jöttem. Csak éppen…nem olyan egyszerű ez az egész, mint amilyennek tűnik. A kislány Thalia álma Amerika volt….csak nem így. Az álmoknak pedig az a rendeltetésük, hogy felébredünk belőlük. Vagy neked még maradtak álmaid, esetleg azok is….huss eltűntek veled együtt?- bár van egy apró mosoly a szám szegletében, ez nem tréfa, vagy a móka jele, hanem keserédes, együttérző, vigasztaló. Még ha nincs is rá szüksége tán.
Már indulnék, legalábbis gondolatban meg is teszem, amikor a kérdése a meglepetés erejével ér utol, és megakasztja az első mozdulatot.Felvonom a szemöldököm és elgondolkodva hümmentek. Talán könnyebb lenne hazudni….de mi értelme annak, hogy mindenkinek csak hazudok? Magamról, arról, hogy ez így jó nekem.
- Őszintén? Leginkább kiszállni szeretnék. Nem akarok feljebb lépni. Egyszerűen csak abba akarom hagyni….de ez nem így működik. Ameddig hagyok nekik lehetőséget arra, hogy sakkban tartsanak, meg is teszik.Tomson más.- jelentem ki hirtelen, és ellentmondást nem tűrő hangon.
- Tomson megmentette az életemet. Neki örökre az adósa vagyok.- más kérdés, hogy ő is, ahogyan mások, ahogy a Jamaikai csak kihasznál. Vagy mégsem? Őszintén nem tudom. Ha valóban nem lennék neki olyan fontos, akkor nem egy ilyen különös testőrt adott volna mellém mint Angelo. Hanem valakit, aki csendesen és egyetlen kérdés nélkül már a háznál lenne velem.
Percekkel később mi is a küszöb előtt találjuk magunkat, és bár sok mindent láttam már, és sok dologra fel vagyok készülve, ami mégis az ajtó nyitódása után fogad, meglehetősen lesokkol.Majdnem el is felejtem az üdvözlő szövegemet, és kell egy kis idő, mire végül ha nehezen is, de kiszakad belőlem.
Angelo kezébe kapaszkodom, ahogy követjük befelé az alakot. A hideg veríték másodpercek alatt elönti a kezemet, érzem, hogy a nyakamnál a szőrszálak az ég felé magasodnak. A suttogó hangja, az arcomhoz érő bőre összerezzenésre késztet. Van valami a helyben, amely nyugtalanít, és amelyet nem tudok megfogalmazni, csak az érzést, ami hatalmába kerít: menni akarok innen, lehetőleg minél hamarabb.
A hirtelen irányváltás következtében majdnem sikerül megbotlanom a saját lábamban, amit annak köszönhetően sikerül elkerülni, hogy még mindig szorítom, ujjaim Angelo ujjai közé fűzve, a kezét.
Ha a bejárati ajtóban megjelenő alak különös benyomást keltett, akkor a felbukkanó további emberek még inkább ilyenek. Mintha egy farsangi mulatságba cseppentünk volna, ahol minden férfi nőnek öltözött, abból is a harsányabb fajtának.Olyannak, mint odahaza a tavaszköszöntő mulatságon öltöznek  a táncosnők. Színes és tarka tollboák a nyakakban, harsánysárga, kikeletkék selyem melegítők, vagy éppen szoknyák, tüll és organza sóhajt mindenfelé, nehéz parfüm keveredik a férfiak bőrének illatával. Próbálok mélyeket lélegezni, néha behunyni a szemem egy kicsit hosszabb időre, kerülni az engem nagyon zavaró látványt, de egyszerűen képtelen vagyok kikerülni, hogy ne lássam őket.
Zane a pultnál italt tölt, valószínűleg magának és nekünk, mire egy apró szemöldök ráncolással felelek. Angelo szavaira, csak megerősítésként bólintok, ajkaim némán formáják felé a szavakat, hangok nélkül
~Tudom…~
Zane hatalmas mosolyt villant felénk, majd a két apró kristálypoharat egyenként elénk tolja. Előbb nekem, majd Angelonak, végül ő maga is a kezébe veszi a sajátját.
- Nem kell megijedni tőle. Ártalmatlan vodka, némi illúziókeltő zöld ételfestékkel….meg egy kis extrával…- nem veszem el a poharat, még bizalmatlanul méregetem, miközben felpillantok a megrendelőre, akinek az arcáról valahogy nem akar leolvadni az a vigyor, amelyben leginkább úgy fest, mint egy félresminkelt cirkuszi bohóc.
- Az extrától sem kell megijedni. Csak egy kis csapolt Marilyn….- életemben nem hallottam még ilyesmiről, éppen ezért még mindig nem nyúlok a pohár után, és remélem Angelo sem teszi, mire Zane elröhögi magát és balra nézve kezét könnyedén megemelve integet egy….férfinak(?) aki ruházatában és külsejében az egykori szőke dívát, Monrot hivatott megidézni, csak sokkal bizarrabb és ijesztőbb külsővel. Meg persze legalább negyven kiló felesleggel.
Megrázom a fejem, és előre nyúlva eltolom a poharat. Majdnem öklendezni kezdek, de végül visszafojtom.
- Te is tudod, hogy a Jamaikai nem engedélyezi az ilyesmit. Elhoztuk az árut, amiért olyan sokat fizetsz, és szeretnénk minél hamarabb távozni. Nem akarjuk zavarni a party-t a jelenlétünkkel.- másik kezemmel még mindig Angelo kezét fogom, szinte észre sem vettem, hogy nem engedtem azt el. Zane tekintete azonban odakalandozik, és a szavaimat követően szélesre szalad megint a sokat sejtető vigyor a képén, miközben mutatóujját ingatja felénk.
- Óóóóó értem már honnan fúj a szél…..éééértem már….- cöccög röhögve, miközben pillantása egyértelműen az összekulcsolt kezeinkre siklik. Úgy engedem el hirtelen Angelo kezét, mintha tüzes parázs jelent volna meg benne hirtelen.Zane hangosan és fülsértően felkacag.

code by Chocolate cookie

Thalia & Angelo

"A lone wolf sees the wisdom in guarding the sheep
And hunting their predators."

The courier and the guardian angel

     

Egy magam fajta….ízlelgetem még egy ideig kimondva, majd csendességbe temetkezve, a kérdése után hagyott visszhangot.Igazából nem is nagyon tudnám meghatározni, hogy már ki is vagyok valójában. Egy részem otthon maradt, a palaszürke, omladozó vakolata alatt a családi meleget őrző otthonban. Egy részem azt hiszem csalódott és már vigaszt sem remél az embercsempészek által megtett végtelen mérföldeken. Egy részem meg újjászületett. Formálták az itt eltöltött hónapok, az emberek, akiket megismertem, akik a jelenemet meghatározták, akik reményt adtak és akik megtanítottak arra miért nem szabad bízni mindenkiben. Gyerekkorom óta tudom, hogy bizonyos helyzetekben nem csupán illik, hanem kifizetődő is csendben maradni. Ezt a tulajdonságomat, pedig sokszorosan hasznosíthatom, mióta a Jamaikainak dolgozom. De néha bántó a csend. Túlságosan mély, túlságosan hosszú. Nekem pedig annyi mondanivalóm lenne. De mégis kinek meséljek? Néha magamban beszélek otthon. Szégyen? Nem tudom. Hozzá voltam szokva, hogy otthon állandó beszéd zaja zsongott-bongott-zúgott a szobák között kergetőzve, nevetésekbe csimpaszkodva, vagy megülve egy-egy könnycseppen.A beszéd, a szavak, a gesztusok a mindennapi életem részei voltak, és már évek óta nincsenek. Amerika valóban az álmok földje. A csendes és magányos álmoké. Mégsem kesergek. A töretlen hitemet nem tudták ezek a dolgok sem lerombolni, hogy egy napon talán az én ajtómon is bekopogtat majd a szerencse. Talán váratlan lesz, édes, csilingelő nevetéssel, széles, elbűvölő mosollyal, a karjába kap és elrepít messzire. Az én szerencsémnek tündérszárnyai lesznek, amivel valóra váltja mindazt, ami elveszett, mindazt ami elhullott az évek alatt. Aki nem akar mást csak meghallgatni. Minden benn rekedt mondatom után vágyakozva hallgat meg. És én mesélni akarok neki. Magamról….az életemről…a magam fajtáról.
Minden helyzetben megvannak a szabályok, minden helyzetben megvan mindenkinek a szerepe, és az, hogy mi az amit megtehet és mi az amit nem. Tudom, hogy az én határaim hol és meddig húzódnak, és azt soha, semmi áron nem lépem túl. Leginkább azért nem mert még mindig van valami, amivel sakkban lehet engem tartani, a Jamaikai ezt pedig ki is használja. Mondanám, hogy Chase más. Mondanám, hogy ha a helyzet úgy hozná akkor ő kiállna mellettem, de őszintén szólva nincsenek illúzióim.Akiket a pénz mozgat akik számára a hatalom mindennél fontosabb, annak megtartásáért pedig egyetlen emberélet sem kár, azokkal szemben nem várhatok el igazán semmit. Még Chase-el szemben sem. Még akkor sem, ha ő volt az első ebben a világban, ebben az amúgy lelketlen és profit központú világban, aki tett értem úgy alapvetően bármit. Konkrétan van otthonom, ami nem tökéletes, de legalább az enyém (még ha bérelem is), tulajdonképpen van egy félig legálisnak mondható munkám is. Tudom, hogy mindez csak azért lehetett, mert a Jamaikai is engedélyezte, de én szeretném azt az illúziót megőrizni, hogy Chase ezt akkor is megtette volna értem, ha nem kap engedélyt. Ami persze nem igaz….de mégis.
Azonban jól tudom, hogy Angelo jelenléte valahol Chase magánakciója. Őszintén szólva nem akarok mélyebben belemenni, hogy mégis ki és milyen viszonyban van egymással, noha nem tagadom, hogy érdekel. Leginkább csak azt szeretném megtudni mennyire bízhatok benne. Tulajdonképpen ha azt vesszük kettőnk bőrét viszem a vásárra, még akkor is, ha ő azért van itt, hogy minden zökkenőmentes legyen, és lehetőség szerint én is élve ússzam meg.Ennek megerősítése Angelo utolsó mondata, mely szerint mindenki megérdemli, hogy valaki mellette álljon. Valahogy megakadok, kicsit talán méla egyszerűséggel fordulok felé, a komolyságom azonban hamar vált egy apró, kicsit talán halovány, de mégis jelentőségteljes mosolyra.
- Gracias.- rövid, talán mások számára elcsépelt, számomra jelenleg mégis jelentőséggel bíró mondat ez, melyet az anyanyelvemen ejtek ki. Érzem a szavai mögött, hogy a csomag számára éppen olyan fontos mint nekem, de adott pillanatban talán felülbírálná a prioritásokat. Amit nyilván én nem engednék meg neki, hiszen a játékszabályok nem engedik, ahogy a betyárbecsülethez végletekig ragaszkodó énem sem, mégis jól esik eljátszani a gondolattal: valaki számára az életem elsődlegesebb a profitnál. Jó ideje vagyok ebben a közegben, hogy tudjam ez milyen sokat jelent. Tulajdonképpen mindent.
- Igen, volt már rá példa. Bár a legtöbbször erre előre figyelmeztettek, hogy számítsak rá, hogy csekkolni fognak. De nem ezért…..én….igazából…- nyelem el a mondatot és a befejezést nyitva hagyom. Hogy én tulajdonképpen nem is értek hozzá? Hogy életemben nem volt még a kezemben fegyver amivel akár ölni is lehetett volna? Hogy igazából nem is akarom, hogy legyen, mert egyszerűen nem tudnám elfogadni és feldolgozni, hogy elveszem valakinek az életét? Még akkor sem ha a sajátomat védem.De az is lehetett volna a mondat vége, hogy talán attól tartok túl gyáva lennék egyáltalán használni. Végül lehajtom a fejem, a csend a torkomra tekeredik,és egy apró gombócként lenyelem, végül felpillantok rá miközben a fejem megrázom.
-...miért hazudnék? Sosem hordok magamnál fegyvert. Egyrészt mert használni sem tudnám. Másrészt alapvető szabály a bizalom. Mint már többször is mondtam neked, a futárok élete sosem lényeges. Ha nem kapom meg az ügyféltől az alapvető bizalmat, akkor fegyverrel sem tudnám kikényszeríteni.- azt már nem is teszem hozzá, bár ezek alapján lehet némi sejtése arról, hogy a Jamaikai futárjainak nagy része nő.
- És mert gyáva is vagyok.- ismerem be hozzá hasonlóan suttogva, jóval csendesebben, igaz a hangom eddig sem volt erőteljes, most viszont egészen elvékonyodik.
Kicsit talán meglep, kicsit meg talán nem, hogy van az életünkben minden bizonnyal számtalan hasonlóság. Noha burkoltan, majdhogynem félmondatokkal beszélgetünk, homályos utalásokat téve a múltunkra, vagy éppen a családunkra, néha ezek a dolgok mégis többet mondanak.Érzem a szavainak jelentőségteljességét. Azt szokták mondani, hogy a hasonszőrűek, akiknek bizonyos pillanatokban mintha összeérne az aurája, és egyenlő színben vibrál, ösztönösen ráéreznek az ilyesmire. Keserédes mosollyal húzom el a szám, és csendesen bólintok, midőn lehajtott fejem elrejteni akarja a pillantásomat. Kerülöm a tekintetét. Akkor szólalok meg és nézek újra rá, amikor arról beszél, hogy ez a munka nem tűnik olyan egyszerűnek, mint azt bárki gondolná. Valóban nem az.
- Tudod, sokan úgy vágnak bele, hogy gyors, egyszerű munka és sok pénz. Nem mondom, hogy gazdag leszek belőle, de annyit mindenképp keresek, hogy ne kelljen meghúznom magam valami jellegtelenül kopott hajléktalan szállón, vagy a híd alatt egy koszos rózsaszín pehelytakarón osztozva. És még azért is hálás vagyok, a kissé már állott babkonzervért meg különösen.- melankólikus nosztalgia csendül a hangomba.Hiszen érezheti, kivált a pontos megfogalmazásból, hogy emlékekből szemezgetek. Az első hónapjaim emlékéből, amíg Chase fel nem karolt. Bár néha elgondolkodom, hogy akkor voltam szabad igazán amikor nem volt semmim, és reményem sem arra, hogy jobb leszek majd, vagy most vagyok szabad, amikor van pénzem, otthonom és munkám. És van ez, amikor újra és újra kísértem a sorsot, vásárra viszem a bőröm.
- A futár fogyóeszköz. Aki ezt az elején felismeri tovább marad életben mint az aki könnyelmű. Bár szerintem ezt te is pontosan tudhatod.- nézek végig rajta. Nem vagyok előítéletes, mégis az embert meghatározza a pillantása, a választott külseje, vagy éppen a beszéde.Az, hogy a szavak mögé rejti az életét, az egész kisugárzása azt üzeni a számomra, hogy pontosan tudja miről is beszélek, hiszen megért engem.
Ezt a különös, esti meghittséget, amit beárnyékol az elvégzendő feladat ismeretlensége - bár ez számomra nem újdonság, sosem tudom mit kell szállítanom, ahogy azt sem, hogy milyen közegbe csöppenek- darabjaira zúzza az egész nyomasztó légkör, amibe percek múlva betérünk. Az egész helynek van valami vibráló lüktetése, valami különös, fullasztóan nyomasztó érzést okozva a gyomromban és a torkomban. Voltam már hasonló helyen, igaz azt nem nevezném ennyire bizarrnak, ami itt fogad. Az egyértelmű, a nők társaságának hiányát felismerve, hogy nem egy luxus kategóriájú swinger klub - ahova a Jamaikai szinte minden héten többször is szállít, minőségi, kifogástalan anyagot, bár oda engem csak egyszer küldtek, B-tervnek.- hanem egy privát parti, abból is inkább a gyomorforgatóbb változat. Nem mondom, hogy egyszerű ebben a helyzetben nyugodtnak, sőt mi több rendíthetetlennek lenni. A látvány, az ahogy Zane beszél velünk azt hiszem folyamatosan próbára teszi a kitartásom annak tekintetében, hogy ne forduljon fel a gyomrom másodperceken belül. Mindezt még kiegészíti az a masszív tesztoszteron és férfiak bőrének ázott esős fakéregre emlékeztető kesernyés illata ami lassan már az agyamra is rátelepszik. Úgy kapaszkodom végig Angelo kezébe, hogy majdhogynem észre sem veszem. Ujjaim görcsösen szorítják az ujjait, néha engedve csak a szorításon, hogy aztán egy pillanattal később megint kétségbeesetten vájjanak a puha ujjbegyek a bőrébe. Ez a folyamatos ingadozás a félelmemet hivatott jelezni, és persze a bizonytalanságom, hogy nem tudom mikor engedhetek fel, vagy mikor érezhetem azt, hogy nem lesz ez olyan egyszerű mint az elsőre tűnt. Igaz, ha az lett volna akkor egyedül jövök….még mindig kíváncsi vagyok, hogy mi lehet abban a csomagban, hogy ki lehet ez a Zane, hogy Chase ennyire tartott attól, hogy Angelo-t mellém rendelje.
Próbálom kimagyarázni miért nem iszunk, és ez valóban így van. Ezt pedig Zane-nek is tudnia kell. Talán csak tesztel. Vagy alapvetően nem is érdekli. Az utóbbira tippelnék. Mégis összerezzenek a nevetésére, és szinte ellököm magamtól az eddig biztonságot adó kezet. Pedig máris nyúlnék utána, húznám vissza, mint a sziklaszirt felett lebegő hegymászó az elszabadult biztosítókötél után. Nélküle félek lezuhanok.
Zane közelebb lép hozzám. Bénítóan fájdalmas a közelsége. A bőre hozzáér a bőrömhöz egy ponton, a lehelete a nyakszirtemen csorog végig. Mentolos és acetonos édesség keveredik benne némi dohánnyal. A vigyor a bőröm alá kúszik. Lehunyom a szemeimet, és nem akarok válaszolni a kérdésére. A pillantásom szándékosan és direkt kerüli az övét. Mozdul a keze, hogy az állam alá nyúlva felemelje a fejem, amikor Angelo megszólal mellettem. Zane keze aláhullik és hirtelen fontosságom veszítem. A kíváncsiságát immáron alkalmi testőröm vonja magára. Hallgatom a párbeszédet, és próbálom elcsípni Angelo tekintetét, és ha ez sikerül, akkor csak egy aprót rándul a fejem tiltakozásul, hogy ne csinálja, ne engedje szabadjára a hangja mögött megbújó indulatot. Nyilvánvalóan tesztelnek bennünket, és provokálnak. Csak még nem tudom miért.
Angelo mondatára összerezzenek, a karomhoz érő karja apró jelzés: segítsek!
- Ó valóban? Távoztok? Javíts ki szépfiú, de nekem egy csinos hölgyet ígért a Jamaikai futár gyanánt. És bár nem tagadom, hogy a te pofid mutatósabb, alkudozni mégsem veled fogunk.-lép most közelebb a testőrömhöz Zane. Két lépés közelebb, a vigyor a képén egészen ijesztően gonosz, az meg talán még inkább, ahogy megnyalja az alsó ajkát. Szinte fájdalmasan feszül a csend, csak az ostoba gépzene dübörgő basszusa rezeg a padlóban a talpunk alatt. Már csak néhányan lézengenek körülöttünk, meg persze pár méregdrága, halszálka mintás öltönybe bújtatott nehézfiú, akik Zane-t hivatottak védelmezni. Zakójuk oldala jelzésértékkel dudorodik, a pisztolytáska körvonalával.
Zane következő mozdulata váratlan és majdhogynem a semmiből érkezik, amikor balját ökölbe szorítva egy közepesen erőst gyomrost visz be Angelo-nak. Mögötte a nehézfiúk egyetlen masszaként mozdulnak, hogy ha esetleg jönne egy váratlan ellenmozdulat, akkor egyként lépjenek fel. Összerezzenek, és ösztönösen Angelo felé mozdulok, jelezve, hogy nem akarunk erőszakot, nem ezért jöttünk.
- Csakhogy tisztázzuk szépfiú! Itt nem te diktálod a szabályokat, hanem én.- köpi szinte előre a szavakat, jobbkezének mutatóujjával többször Angelo felé bökve.
- Elég! - szólalok meg határozottan, újra magamra vonva a figyelmet. Nem parancsoló a hangom, inkább olyan, mintha egy üzleti tárgyaláson ismét én akarnám megkapni a szót. Zane felém fordul, miközben feje a mellette jobbra álló öltönyös felé biccent. A férfi pedig a zakójából előveszi a 9 mm-es S&W, amelynek kakasa egy apró kattanással jelzi, hogy csőre töltötték, a csöve pedig egyenesen rám mered.Nyelek egy nagyot és lehunyom a szemeimet fél másodpercre, majd amikor újra kinyitom azokat Zane-re nézek.
- Ez üzlet. Mi hoztunk valamit, ami kell neked. Nálad ott a pénz, amit a Jamaikai vár. Semmi személyeskedés, semmi bájolgás, semmi ivászat. Odaadjuk ami kell neked, cserébe te is odaadod amiért mi jöttünk. És  a továbbiakban mehet tovább minden, mintha mi itt sem jártunk volna.- a hangomban talán egy leheletnyi rekedt vibrálás feszül, ami annak köszönhető, hogy éppen egy fegyver csöve mered a halántékomnak, Zane pedig homlokráncolva figyel. Hümmög egy keveset, majd mintha mi sem történt volna kezét felemelve megrázza azt csuklóból. A fegyvert a fickó leereszti.
- Legyen. De előbb látni akarom, hogy minden megvan amit kértem. Le kell csekkoltatnom és ez kis időbe telik. Mich!- csettint az ujjával párat, mire szinte a semmiből előkerül egy apró kis ember, megkockáztatom, hogy törpenővésű. V alakban kopaszodó, harmincas éveinek a közepén járó, kerek, óriási szemüveg ül az orrán. Civilben van a többiekkel ellentétben, és mint egy odaadó, hűséges öleb fut Zane mellé.
- Szóval hol a csomag?- néz hol Angelora, hol rám, mire én a testőröm felé fordulok és bólintok.
- Add oda neki kérlek! Joga van ellenőrizni, mielőtt fizet.- és azt hiszem itt hamar rá kell döbbennem miért kaptam testőrt magam mellé. Mert ez most nem drog, nem is valami olyan holmi, amit szinte nap mint nap szállítok. A csomag mérete elég gyorsan elárulja, hogy egy adathordozó van benne. Valami olyasmi, ami Zane-nek megér nagyon sokat…..olyan adatok, amik remélem hiánytalanul megvannak, különben kétféle módon fogunk innen távozni: pénz nélkül az életünket védve, vagy hullazsákban.

code by Chocolate cookie

Thalia & Angelo

"A lone wolf sees the wisdom in guarding the sheep
And hunting their predators."

The courier and the guardian angel

     

Nem sokkal a kilencedik születésnapom előtt, egy forró júliusi délutánon Lupita mama huncutul görbítgette meg felém a mutatóujját és mint aki nagy titkok ismerője csalogatott közelebb magához a kamra és a konyha közötti betonos tiszta szobába. Félhomály volt, az ablakok szúette, almazöld színre festett, mára már kissé viharvert spalettái között itt-ott azért beszökött a fény. Próbáltuk a házat a nyári melegtől így védeni, már amennyire lehetett. Lupita mama a kuncogásomra feleletül csak az ajkára tapasztotta függőlegesen a mutatóujját, és a másik kezében valamit szorongatott, a hóna alá csapva. Ahogy közelebb értem, vettem csak észre, hogy valami könyv féleség lehet. A mi házunkban ez ritkaságnak számított. A mama éppen csak tudott olvasni. A papa estére már többnyire olyan fáradt volt, hogy gyakran az esti meccset, vagy éppen a kedvenc sorozatát sem nézte meg. Igaz gyakran volt rossz is a készülék, mert már nem mai darab volt, azt is ajándékba kaptuk egy kissé módosabb tabasco-i rokontól. Ő amúgy is kidobta volna, de a papa ügyes és megcsinálta, azóta működött. Hellyel-közzel persze. Lupita mama noha tudott olvasni, de nem szerette a könyveket. Mindig azt vallotta, hogy a tiszta gondolkodáshoz az szükséges, hogy ne hagyjuk magunkat befolyásolni holmi irományoknak, kizárólag a saját józan eszünkre, és az ösztöneinkre hallgassunk. Nekünk gyerekeknek pedig szinte kizárólag az iskolai könyvek voltak. Én néha kaptam újságokat Senora Zuppito-tól, a macskaköves utca végén, a negyed nyugati részében álló kioszk tulajdonosától, amelyeket már leselejtezni akart, lévén eláztak korábban. Kissé gyűröttek és sárgák voltak, de mindegyik olvasható. Volt amelyiket még ki is vasaltam és olyan illata volt, mintha éppen csak most jött volna ki a nyomdából.
A Barrera házban tehát nem volt nagy divatja a könyveknek, és igénye talán kizárólag nekem volt rá. A nagyanyám átnyújtotta nekem a könyvet, mely ekrü márvány borítású volt,és ha a fény felé tartottam, akkor fénylett is egy kicsit. A fedelén kackiás, cikornyás betűk fonódtak egymásba, egy rózsát ölelve körbe: “Emlékkönyv”. Hirdette rajta a felirat, és én kíváncsian mosolyogva néztem Lupita mamára. Ő csak rábökött, állát kicsit emelgetve, jelezve, hogy nyissam ki, és keressem benne az első oldalt. A tiszta, hófehér papíron reszkető, majdhogynem olvashatatlan betűk, számtalan helyesírási hibával, rengeteg javítással, satírozással, és volt ahol a tinta összefolyt, mert a kézfej írás közben végigsimított a már írott szövegen. Megismertem az írást, hiszen a kamrában rengeteg befőttes és lekváros üvegen is szerepelt, ahogy a konyhában a dobozokon, vagy éppen a tisztítószereken, amikor a kimért holmik katonás rendben sorakoztak a polcokon. Lupita mama írta nekem. 2004. júliusát mutatta a naptár, de azt hiszem a mai napig mint valami szentírást igyekszem betartani, még ha néha érzem is, hogy nem fog menni.

“Az adott szó kötelez. Mindegy, hogy kinek ígérted és mindegy, hogy miért. Az sem számít, hogy a lelked szavát követed, vagy fizetséget kapsz érte. Ha kimondtad, ha megfogadtad, ha a szavadat adtad, azt már vissza nem veheted, azt végig kell csinálni. Csak ez van nekünk. A fogadalmunk egyszerre a keresztünk és a megváltásunk.Ha ebben elbukunk, akkor miben is lehetnénk jók? A szegény embernek csak a maga becsülete van. Ha önmaga tükörmását úgy tudja szemlélni, hogy közben nem érzi azt, hogy tenmagát elárulta volna. Tartsd mindég magad a szavadhoz, akár az életed árán is.”

Nem sok írás került az emlékkönyvemben az évek alatt. A mama inkább rajzolt. Mosolygós arcokat, virágokat, a napsugarat az égen, apró, gomolygó bárányfelhőket. A papa röviden írt bele, inkább csak azt, hogy az életben olyan boldogság várjon rám, amelyet ő érzett akkor amikor először a karjaiba tartott. A bátyáim is írtak a könyvembe, és persze Lucrezia és még Enrique is….Enrique kihez mindig különös, megmagyarázhatatlan vonzalom fűzött gyerekkorunktól kezdve, és kinek emléke olyan távoli, mint az a nap, az a gyerekkori nyári délután, mikor  az emlékkönyvet kaptam.
Messziről kellene tehát visszaszednem, visszafejtenem az emlékeket, ha el akarnám magyarázni Angelonak, miért olyan fontos számomra ez az egész. Mikor idejöttem nem volt semmim. Néha valóban nem tudtam, hogy másnap mit fogok enni, hogy hol fogom álomra hajtani a fejem, hogy lesz vajon, aki segít rajtam? Aztán mindig arra gondoltam, hogy a gondviselésnek köszönhetően vagyok itt, a gondviselésnek köszönhetően vagyok még életben, a gondviselés tartja még bennem tán a lelket, és meglehet a gondviselés vezérel az utamba olyanokat akik segíteni tudnak. Nekem pedig sosem számított az ár, amit nem pénzben mérnek. Pont azért, mert amit szerezhetek cserébe, az segíti a családomat, akik otthon maradtak. Akiknek nincs úgy lehetőségük kitörni a Soldado negyedből, ahogy nekem volt. A bátyáim talán eljutnak a város jobb részeire, de elhagyni biztosan nem fogják, ahogy a szüleim magát a negyedet sem. Lupita mama….a szívem a mai napig belesajdul ha a csak rá gondolok.Mikor utoljára hallottam felőle karácsony táján, akkor beteg volt. Már több hete. Azóta nem beszéltem az otthoniakkal. Néha Chase hoz híreket, megígérte, hogy ha bármit megtud akkor megmozgatja a kapcsolatait, hogy hazajuttasson és vissza. Én hiszek neki és bízom benne. Legalábbis ami ezt az ígéretét illeti.
- Köszönöm.- csendesen ejtem magunk közé a hálám apró, talán közhelynek ható jelét, de ennek a szónak most súlya van. Hálás vagyok a tanácsért, noha nem feltétlen lennék képes megmagyarázni miért gondolom másképp. Számomra ez a munka az élet. Mert ha erre nem találok rá, ha nem sikerül bejutnom a rendszerbe, akkor már nem is lennék. Nem csupán itt, nem csupán Amerikában, hanem úgy alapvetően sehol. Az utca, a nincstelenség felemésztett volna. De igaza van talán abban, hogy az ész nagyon kevés ahhoz, hogy többre jussunk. Hiába okos valaki, ha a lehetőségei, vagy a rossz döntései verik béklyóba, és a lehetőség mint könnyű kis fuvallat messze szökik, akárha nem is létezett volna.
Mintha egy külön dimenzióba lépnénk, olyan az egész környezet, ami nem sokkal később körülvesz bennünket. Fojtogatóan nyers, szinte belemászik az ember érzékeibe, és egyszersmind kerülgeti hányinger, menekülési kényszer, és valami különös kíváncsiság kissé bizarr elegye. Ami új, az néha elborzaszt, ugyanakkor érdeklődővé is tesz bennünket. Vérmérséklet függő, hogy ezt miképp dolgozzuk fel. Nekem nehezen megy, noha tudom, hogy ebben a helyzetben elsősorban nekem kell leginkább higgadtan maradni. Elvégre ha nem jött volna velem Angelo, akkor egyedül kellene az egész üzletet lebonyolítanom. Persze a közeg, Zane szinte bántóan gusztustalan közelsége, az ahogyan igyekszik a nyugalmamból kibillenteni több mint amennyit alaphelyzetben el tudnék viselni. De tűrök. Mert ez a dolgom. Mert végig kell csinálnom. Persze emberből vagyok, éppen ezért engem is zavarba lehet hozni, engem is meg lehet ingatni abban a nehezen fenntartott lelki nyugalomban, ami törékeny, akár egy gyermek apró ujjai között szorongatott tyúktojás.
Az Angelo-t ért ütés láttán összerezzenek. Szempilláim ezerszeresen seprik végig a szemhéjam, a sikoltásom egy sóhajban nyelem vissza. Majd a gondolataim rendezem. Nem egyszerű, de szükséges. A hangomban talán csak egy fátyolnyival több reszketés bújik meg és imádkozom, hogy ez csak nekem legyen hallható, nekik ne. Rezdül az alsó ajkam, beharapom, hogy ne látszódjon a remegés. Ökölbe szorítom a kezem, a körmeimmel vájok bele a tenyerembe, ott vezetve le a feszültséget, melyet nem engedek az arcomra kiülni. Az apró kis ember megjelenése meglepetésként ér, és egy jó ideig csak őt figyelem: egyrészt a látványa szokatlan, másrészt pedig érzem, hogy ő lesz a kulcsfigura az üzlet szempontjából. Mikor rájövök, hogy mivel is érkeztünk,és mi az ami olyan sokat ér, magamban csak azért fohászkodom, hogy a Jamaikainak ne most jusson eszébe átverni egy ügyfelet, mert az biztos, hogy mi, vagy legalábbis én leszek az üzenet, egy nem túlságosan élő formában arra nézve, hogy ez Zane-nek és társainak nem igazán volt ínyére.
Oldalra kapom a fejem, amikor Angelo megszólal, de nem fűzök hozzá semmit, jelezve ezzel is, hogy tulajdonképpen ezzel még magam is egyetértek. Noha nem tiltakoztam volna akkor sem, ha esetleg a kis emberke elvonult volna az adathordozóval. Zane először rám pillant, mintha kérdés ülne a szemeiben, tőlem várna megerősítést Angelo szavaira, én azonban pusztán csak állom a tekintetét egyetlen szó nélkül. Szemforgatva fordul vissza, színpadiasan intve a kezével, hogy legyen ahogy kérjük, a fickó itt fogja ellenőrizni azt, hogy minden megvan amiről az üzlet szólt. Nem merek még megkönnyebbülten sóhajtani és azt sem érzem, hogy túl lennék a nehezén. Elvégre bármikor kijelenthetik azt, hogy az áru nem megfelelő, és nem feltétlen vagyok biztos abban, hogy bennünket egyszerűen visszaküldenek, hogy ezt közöljük a Jamaikaival is.
Oldalra pillantok Angelora és egy egészen apró lépéssel közelebb lépek vissza hozzá.Noha nem látom rajta, hogy az előbbi ütésnek akár egy minimális erejét is megérezte volna- az okát egyelőre nem tudom, nekem teljesen biztos, hogy pokolian fájt volna, más fizikai fájdalmát meg nem feltétlen vagyok képes felmérni- ettől függetlenül az aggodalmam érte nem tudom véka alá rejteni.
- Minden rendben, ugye?- hajolok enyhén közel hozzá, szavaim egészen halkak, mintha csak apró sóhaj lenne. Ideje azonban ha akarna sem lenne válaszolni, mert az események úgy felgyorsulnak, hogy ha fel kellene idéznem őket, nem nagyon hiszem, hogy képes lennék megfelelően visszaidézni mi után mi következett. Az üvöltést hallom, meg a lágy fényeket megvillanni egy jelvényen. Az idegen férfi majdhogynem lehetetlenül hat ebben a környezetben, az előkapott fegyverrel együtt. Válaszul legalább négy ember kezében kattan csőre töltve a fegyver, készen arra, hogy ha a szükség úgy hozza akár emberéletet is képesek legyenek kioltani. A testem előtt erősebb fuvallat, nyers férfias illat és egy kéz, egy test, mely árnyékként védőhálóként feszül köztem és a helyzet között. Angelo igyekszik engem kimenteni a helyzetből, de az én figyelmemet sokkal inkább a laptopba helyezett pendrive köti le……ha ez most meghiúsul, legalább az adathordozót mentsük. Se pénz, se áru….így nem mehetek vissza. Angelo taszít rajtam egyet finoman az ajtó felé, én azonban gyenge testemmel próbálok beleállni a mozdulatba, melyről úgy pattanok le, mint gumilabda a falról. Én azonban ettől csak még inkább vérszemet kapok. Térdelő helyzetbe érkezem, melyből apró termetemnél fogva, mint valami kis csíkhal vergődöm ki, hogy megszerezni induljak a pendrive-ot. Ezzel azonban sikeresen vonom magamra a figyelmet. Nem tudom honnan érkezik az első lövés. Nem tudom mikor követi végül a második, ahogy azt sem, hogy miképpen lett ebből az egészből valami eszement lövöldözés. Csak azt, hogy Angelo mindenáron vissza akart attól tartani, hogy a pendrivehoz visszajussak, miközben én küzdöttem, egészen addig, amíg meg nem éreztem azt az erős és szinte csontig hatoló fájdalmat a jobb felső combomnál. Odakaptam, és úgy rogytam össze akár egy tartását veszített marionett. Kezem kinyújtva, a levegőt markolva kerestem Angelo-t, az egyetlen lehetőséget, aki ki tud innen menekíteni. Üvöltések, robbanó fegyverek, golyók a falba csapódva, emberi testek amint életük utolsó mozdulataként elhasalnak, s többé nem mozdulnak. A zene a háttérben, amely abbamarad, reccsenő bútorok éles hangon apróvá  zúzott poharak a pusztítás nyomaként.
Be kell látnom elég gyorsan: se áru, se pénz.Angelo pedig megragadja a kezem, és egy nyíló ajtó mögé ránt be, magával együtt. Hogy ki tudjunk menekülni a golyózáport elől, és a káoszt felhasználva nyerjünk egér utat.
- Még ne! Könyörgöm! Vissza kell mennünk a pendrive-ért….anélkül nem mehetek el. Angelo….ha nem viszem….ha pénzt sem viszek, nekem végem.- a fekete farmeren át is jól láthatóan ömlik a vér a combomból, az odaszorított kezem olyan mintha vörös kesztyűt viselnék, mely rojtosra tépődött. Szinte eszeveszetten küzdök a visszajutásért, még úgy is, hogy hallom, az ajtó túloldalán mi történik, mikor a derekam köré egy határozott mozdulattal kulcsolódik egy tetovál kar. Elvégre….ő azért, jött, hogy engem védjen. Neki ez a dolga. Neki ez az adott szava.Ha elbukik, akkor ugyan miben is lehetne jó?

code by Chocolate cookie

Thalia & Angelo

"A lone wolf sees the wisdom in guarding the sheep
And hunting their predators."

The courier and the guardian angel

   

Téves és majdhogynem megalázó gondolat azt feltételezni, hogy minden olyan ember, aki a körülményeit tekintve sokkal kevésbé tehetősebb mint mások, vagy nemes egyszerűséggel szegényebb mint egy magára hagyott, kifosztott bánya, az bűnözőnek születik. Tévedés azt hinni, hogy nincs más járható út arra, hogy kiemelkedjünk abból a világból amelyet az Úr nekünk szánt. Tévedés azt hinni, hogy rossz emberek vagyunk, hogy nem nézzük semmibe az életet, hogy bármikor képesek lennénk hátba döfni a másikat, hogy árulók vagyunk, hogy jellemtelen senkiháziak, akiknek csak a pénz és a még több pénz jelent mindent. Ha bárki is ezen a véleményen lenne, azt meghívnám egy estére a Soldado negyedbe. Lehetne az  bármely évszak, bármely estéje. Megmutatnám neki azt a világot, amelyben a pénz csak azért lehet úr, mert enni azért mégiscsak kell. Létezni, fenntartani magunkat mégiscsak kell, és ehhez sajnos ebben a világban még mindig elengedhetetlen a pénz. De vannak dolgok amelyeket nem lehet peso-ban vagy éppen dollárban mérni. Amelyet nem lehet megvásárolni, hiába gondolja bárki, hogy a szegény ember attól is bármikor megválna ha cserébe tud adni a gyermekeinek. A lelkünket nem lehet megvenni. A családunk iránti szeretetet az összetartozás érzését, hogy mi mind összetartozunk….rokonok, barátok, a negyedben élő számtalan ember, mi mindannyian pontosan ismerjük a világunkat, és tudjuk, hogy a legnagyobb érték benne a lelkünk. A szavunk, amelyet másoknak adunk, a büszkeségünk, vagy éppen a kitartásunk. Nem vagyunk bűnözők, csak szegények. Még ha teszünk is olyat, amely szembemegy a mai világ törvényeivel, akkor próbáljuk utolsó morzsáit is megőrizni benne a szívünknek, a lelkünknek.Néha elnyel a világ. Néha elnyel az élet, amelyet nincs lehetőségünk megválasztani, az út,melyre magunk léptünk rá ugyan, de nem tudjuk hová vezet.Nem rossz emberek vagyunk, csak olyanok, akik eltévedtek. Akiknek egyszerűen nem hagynak más lehetőséget. A világ már csak így működik.
Nem állítom, hogy mind ilyenek vagyunk. Nem állítom, hogy nincsenek közöttünk olyanok, akik az évek során szépen lassan morzsolták le örökül kapott tiszta lelkük utolsó darabjait is, hogy aztán üres tekintettel, szenvtelenül, egyetlen pillarezdülés nélkül tegyenek meg olyan dolgokat, amelyért otthon minden bizonnyal az anyjuk zokogna ha tudná. Egy anya sosem rossz embert akar szülni, egy anya olyan embert akar szülni, aki hozzátesz a világhoz és nem elvesz belőle.
Talán ezért is vérzik a szívem egy része, hogy sosem mondhatom majd el Lupita mamának mivel is foglalkozom valójában. Nem mondhatom el, hogy nem egy játékgyárban dolgozom három műszakban, és mellékállásban néha beugrom egy könyvtárba takarítani. Nem mondhatom el, hogy a tőle kapott pénzt már gyakorlatilag az ideérkeztemkor feléltem, és hosszú ideig az utcán voltam kénytelen élni. Nem mondhatom el, hogy alkut kötöttem az ördöggel, jelesül egy Jamaikai nevű maffiózóval, akinek dolgozom, és aki valószínű akkor fog majd elengedni, ha egy akció során kiiktatnak. Nem mondhatom el neki az igazat, mert akkor minden bizonnyal összetörném azokat az álmokat, amiket velem kapcsolatban dédelgetett. Olyan dolgot teszek, amelyért szembe tudnám köpni magam a tükörben: hazudok. Annak az embernek, akinek a legtöbbet köszönhetem, aki a legtöbbet vigyázott rám, amikor édesanyám dolgozott, amikor nem volt senki másnak ideje rám, csak neki.Annak az embernek, aki mindenét odaadta, hogy egy napon elhagyhassam a negyedet,és olyan életem lehessen, amely ott soha nem lehetett volna. Hogy mondjam el neki mégis, hogy mit is csinálok pontosan? Hogyan mondjam el, hogy azt az életet teszem kockára, amelyért ő hosszú évekig küzdött, hogy soha semmi bántódásom ne essen? Járni tanított, futni, biciklizni, ugrálni, önfeledten úszni, gyomlálni, virágot ültetni, főzni, mosni, vasalni.Megtanított embernek lenni, megtanított élni. Hosszú évek önfeláldozását teszem kockára minden alkalommal.
“Élni annyi, mint egyszer meghalni. A köztes időddel te gazdálkodsz. De gondold jól meg, elég egyszer hibázni.”
Állt az egykor tőle kapott emlékkönyvemben ez a pár sor, melyet egy meleg, március eleji délutánon kapirgált bele, miközben én a főtt burgonyát hámoztam, és azon sajnálkoztam, hogy talán úgy halok meg majd egyszer, hogy soha nem láthattam olyan dolgokat a világból, amelyek másoknak természetesek, én meg még azt sem tudom, hogy egyáltalán léteznek.Igen, az időmmel én gazdálkodom, de a lehetőségeim végesek. Tőle azt is kaptam. Néha úgy érzem elárultam.
Most is így érzem, hiszen hol vagyok jelenleg? Egy különös, kissé bizarr, számomra majdhogynem gyomorforgató helyen. Egy olyan férfival állok szemközt, akinek a bőre szinte kileheli magából a mérhetetlen szennyet, amelyben órákkal korábban megmártózott. Egy olyan férfiba kapaszkodom bele, akinek a külsejét tekintve mások meghőkölnének kicsit, és egy ideig azon gondolkodnának, vajon megérdelmi a bizalmat? Én azonban túllátok rajta. Olyan helyről jöttem ahol nem ritkaság, hogy a külső amit utoljára észreveszünk, mert az mindig becsaphat.
“Ne a szemednek higgy, hanem az ösztöneidnek. Az előbbi befolyásolható, az utóbbi soha.” Intett gyakorta anyám, amikor egészen kis gyermek voltam. Én pedig megtanultam másképp látni. Angelo rejtegeti valódi önmagát, nekem pedig nincs jogom kutakodni, de valahogy az ösztöneim azt súgják, hogy amíg én a leszállított áruért dobnék oda mindent, pusztán mert nem csak a pénz, hanem az adott szó is kötelez amit Tomsonnak adtam, addig Angelo értem tenné meg ugyanezt.
Éppen ezért én a magam részéről, amikor az egész őrület elragad, és láthatóan a helyzet egyre feszültebbé válik, végül tettlegességig fajul, a pendrive amit elsőként meg akarok szerezni. Pénz nélkül visszamehetek, mondhatom, hogy az üzlet nem volt sikeres, és nem köttetett meg. Ez esetben visszaszolgáltatom a Jamaikai tulajdonát és majd ő eldönti milyen retorziókat alkalmaz a fuccsba ment üzlet miatt.Nekem az a dolgom, hogy vagy a pénzt, vagy az árut leszállítsam.
Nem tudom honnan merítem az erőt, még inkább honnan veszem azt az őrültséget, hogy egy nyílt lövöldözés közepette még csak fedezék után is alig kutatva vetem magam a laptop közelébe, de végül mégis megtörténik, ahogy a baj is. A combomba maró fájdalom szinte letaglóz, ám a tehetetlenség még elkeserítőbb gondolat, és ez ad valamennyi löketet, hogy utolsó leheletemmel is próbáljam az árut védeni. Úgy tűnik azonban, hogy ez pusztán terv marad.Zokogva, szinte könyörögve vergődöm sebzett madárként derekamat ölelő karjai között, mindhiába  a küzdelem, csak pihegve zokogom, és könyörgök, hogy engedjen vissza. Néha erőtlen, bár nagyon határozott és kitartó kisérletet teszek arra, hogy lefejtsem magamról a kezét, kijátszam a figyelmét, vagy egyszerűen erőtartalékaim utolsó szusszanásait kihasználjam arra, hogy mégis meggyőzzem őt arról, hogy nem mehetünk el az áru nélkül.
- De igen, muszáj….vissza kell…ne meheeeeeee…..dio mio, que haces?- kezdek bele egy mondatba kissé kétségbeesett, remegéssel, és egy csipetnyi haraggal a hangomban arra nézvést, hogy egyszerűen az utamat állja, majd egy hangosabb sikoltással és egy hadaró spanyol kérdéssel (Édesistenem mit csinálsz?) érzékelem, amint a vállára kap. Egy hangosabb jajjdulás még mellé kúszik, mert bár a bal, ép lábamra markol rá,hogy a súlyom megtartsa, de ettől még a jobb lábam nekiütődik a testének és a fájdalom egészen a csontomig hatol.
- Angelo tegyél le! Az ég szerelmére tegyél már le! Angelo nem vihetsz ki! Mondom nem….vissza kell mennünk! Angeloooooo!- ide-oda billegek a vállán, könnyű tehernek tűnök számára még úgy is, hogy kétségbeesett hangon, megfeszítve magam, már amennyire tudom tiltakozom. Jobbára csak szavakkal, mert egyrészt jóval nagyobb nálam, másrészt engem védelmez, még akkor is ha jelen pillanatban ez nekem nem tetszik.
- Hiába viszel ki….hiába mented most meg az életem, a Jamaikai úgyis ki fog nyírnííííííííí!- húzom el az utolsó szótagot, amikor az illatos, korábban még számunkra is nyugalmasnak tetsző éjszakában végre letesz a földre.
- Mire volt ez jó? Miért hoztál ki? Hát nem érted még mindig nem érted, hogy…..- belém fojtja a szót, és egy pár pillanatig csak nézek rá. Kell egy kis idő, hogy tudatosuljon bennem, ő akar visszamenni. Nem mintha ez jobb opció lenne. Hirtelen azon kapom magam, hogy ebben a másodpercben már nem a pendrive-ot féltem, hanem ŐT.Összeszorítom az ajkaim, kezemmel még mindig a sérült combomat szorítva. A fekete anyag jótékonyan rejti mennyire súlyos, de az biztos, hogy kegyetlenül fájdalmas.Csak némán bólogatok, majd a sötétbe súgom bele, amikor már visszafelé indult és úgysem hallhatja, hogy…
- Bízom benned!- így is érzem. Szemeimet le sem veszem az egybemosódó szurokszín éjszakai távolról, amerről az érkezését várom. A szívem felgyorsult ritmussal dobog egészen vastag gombóccá dagadva a torkomban.Kapkodva veszem a levegőt, szabálytalanul szusszanok néha, mintha kevés lenne az oxigén. Olyan hosszúnak tűnik a várakozás, hogy egy percet is egy fél napnak érzek….hol van már? A benti zajok ismét felerősödnek, a távolban szirénák jajjdulnak fel, egymás után, legalább öt autó közeledik errefelé.
Az árnyékok hirtelen vetik ki Angelo-t magukból. Már éppen kérdeznék, de megelőz.Úgy kap fel ismét mint valami zsákot és futni kezd velem egészen a motorig, és odaérve tesz le újra. Úgy tűnik egy minimális egérutat nyertünk. Megkönnyebbülten hunyom le a szemeimet, láthatóan és érezhetően lazul a korábbi szorongó testtartásom,bár a kegyetlen fájdalom nem hogy tompulna, de tovább erősödik. Megvan a pendrive.
- Hálisten! Akkor talán megúszom élve a dolgot. Hacsak el nem vérzek útközben….nagyon fáj!- szisszenek fel, noha nem szokásom játszani a cukorból készült hercegnőt. Még sosem lőttek meg, még sosem voltam ilyen közel a halálhoz, pedig számtalan veszélyes helyzetbe kevert már ez az egész, amiben vagyok.
- Fogalmam sincs, csak azt érzem, hogy lassan csavarni lehet a vért a nadrágomból.El kellene kötni valamivel. Viselsz övet, vagy van valami rongydarab a motortáskában? Bármi….ahhh- fáj, egyre jobban, és lassan a szédülés is elér. A vérveszteség még nem kritikus de közel járunk hozzá.
- Van a Jamaikainak orvosa, akit fel lehet hívni ha gáz van, de egyrészt faggatózna, másrészt nem akarom még, hogy erről értesüljön.- rázom a fejem, félig nekidőlve a motornak, hogy minél kevésbé kelljen a saját súlyomat tartani.
- Hát….ha ez vigasztal még bennem sem volt soha golyó. Szóval ha kiszeded, akkor csináltatok belőle nyakláncot és elrakom emlékbe.- mosolyodom el torz fájdalommal, kissé összerándulok, majd reszketni kezdek. Mintha a hideg rázna.
-Ez….ez….normális állapot?- a fogaim porcelánként koccannak össze, végül kissé megbillenek és a karjába kapaszkodom.
- Vigyázz a pend…..- mondanám még de félbeszakad, én pedig erőtlenül zuhanok előre. A korábban a távolban hallható szirénák egyre közelebbről szólnak, az egyik elhallgat, majd ajtó csapódik ki, és reflektorok hatalmas körbe rajzolódva kezdik pásztázni a környéket. Nem tudom bennünket keresnek vagy mások is megmenekültek, de jó lenne nem megvárni. A baj az, hogy kettőnk közül jelenleg csak Angelo cselekvőképes.

code by Chocolate cookie

Thalia & Angelo

"A lone wolf sees the wisdom in guarding the sheep
And hunting their predators."

The courier and the guardian angel

   

Mindössze négy éves voltam, amikor először szembesültem a halállal, amely bármikor és bárkire lecsaphat. Akkor halt meg a nagypapa, Lupita mama férje, és egyben a legfőbb és legstabilabb támasza. Akkor láttam életemben először az én mindig erős és mindig nevető szemű nagyanyámat zokogni, szinte kétségbeesve jajjveszékelni, talpig feketében, ijesztően leeresztett vállakkal, a kezében egy csipkés szegélyű, hófehér zsebkendőt szorongatva. Mindenki feketében volt, és rám is egy kis sötét színű ruhát adtak, mely nem a sajátom volt, hanem a két házzal odébb lakó Manuela-tól kérte el a mama. Akkoriban a Soldado negyedben a kislányoknak nem vásároltak gyászruhát, hiszen felesleges kiadás lett volna. Egy darab megvolt valahol, az járt körbe ha éppen szükség volt rá. Akkor pedig nekem kellett.
Nem fogtam fel akkor még tulajdonképpen mi történik, csak azt láttam, hogy ez az egész, ami történik, mérhetetlen szomorúságot vonszol a nyomában, és nem marad utána más csak sós könnyek, a halotti torra készült sajtos fűszeres pogácsa illata a konyhában, a temérdek virág vizes és bódító illata a házban. Meg a csend, amit néha tört meg valakinek a sírása, vagy a zsebkendőbe fojtott zokogása. Emlékszem, hogy féltem. Nem a haláltól, nem attól, hogy többé a nagypapi nem vesz majd a nyakába és szalad le velem a törött lépcsők között, le egészen Barbarító boltjáig, ahol csavaros nyalókát kapok….nem ettől féltem, hanem attól a légkörtől amely eluralkodott az otthonunkon.Nem értettem, még kevésbé voltam képes vele azonosulni, így inkább elrejtőztem a kis zugban, ami az enyém volt, közvetlenül a szüleim pici szobája mellett. Nem volt nagy, de az enyém volt,és a régi kamrából alakították át nekem a születésem után. Egy ágy, egy apró kis éjjeliszekrény, meg egy ruhafogas fért el benne. Nem is volt annyi ruhám, hogy egy egész szekrényt megtölthetett volna. Csak ültem az ágyamon, átkulcsoltam a térdeimet és telezokogtam apró könnyeimmel azt a kölcsönbe kapott fekete ruhát.
Aztán a gyász, ahogy érkezett, úgy el is távozott szépen lassan, és az otthonunk megint a régi lett. A nagypapi emlékké szelidült, és jó volt visszagondolni az együtt töltött időkre. De ez a halál egészen más volt, mint amivel évekkel később találkoztam, és amely mély nyomott hagyott bennem. Michano Esperanza, az a szurokszín szemű, mindig hangosan kacagó fiú, aki két osztállyal járt felettem, és minden alkalommal rámkacsintott, amikor összetalálkoztunk az iskola udvarán, mindössze tizenöt évesen halt meg. A karjaim között. Június eleje volt, már majdnem vége volt az iskolának, vártuk a vakációt, amikor egy lövöldözés alkalmával Michano rosszkor volt rossz helyen. Egy kóbor lövedék eltalálta.
A Soldado negyed, bár alapvetően szegény, de békességre törekvő emberek lakták, nem volt mindig nyugodt. Itt is életek olyanok, akik nem tisztelték még a saját törvényeinket sem. Akik számára nem számított honnan vesznek el, hogy kiket nyomorítanak meg, csak nekik több legyen.Michano kapkodva vette a levegőt, miközben a karomba kapaszkodott. Körülöttem rohangáló emberek, a távolban, nagyon messze felharsant a sziréna. Azt hittem mentők jönnek már, de valószínű a polícia hamarabb ér ide, mint amazok. Elvégre a szegénynegyedben biztosra kell menni, és biztosítani a helyet mielőtt a segítség megérkezik.A fiú hirtelen felköhögött, azt hittem fáj valami neki, de csak a vér gurgulázott ajkai között, ahogy szinte lehetetlenül felnevetett.
“Hát nem ironikus kis-Barrera? Ha felnőttem volna, akkor lehet feleségül veszlek. Te vagy a legédesebb lány az egész negyedben. Neked van a legszebb hajad, tudod?”
Én csak biztattam, hogy ne beszéljen badarságokat, nem fog meghalni, hamarosan itt lesz a segítség, de ő csak tovább beszélt. Egyre nehezebben egyre akadozóbban, közel az eszméletvesztéshez.
“Mi van ha ez az egész élet, nem is a valóság? Mi van ha valójában ez maga a pokol, és amikor meghalunk, akkor élünk csak igazán? És örökké. Akkor leszünk boldogok.Mi van ha ilyenkor nem is meghalunk, hanem valójában megszületünk?”
Mire a mentő kiért, már vagy tíz perce tartottam a testét a karjaim között, mindent beborított a vér körülöttem. Michano halott volt. Tíz perce halott.
A lövés utáni pillanatokban, amikor a jelenben loholva próbálunk menekülni Angelo meg én, valahogy beugranak annak a sok évvel ezelőtti haldokló fiúnak a szavai. Mi van ha ez tulajdonképpen a pokol, és ha meghalunk itt, akkor születünk meg igazán? Bárhogy is legyen, szinte végtelennek tűnő percek, akárha óráknak is tűnnének úgy vánszorognak, amíg várom, hogy Angelo visszatérjen. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb, de valahogy úgy érzem méltatlan lenne ha itt most feladnám. Egész életemben küzdöttem. Nem csupán az életben maradásért, hanem, hogy többre vigyem. Hogy kitörjek a szegénységből. És noha nem állítanám, hogy messzire jutottam, azért mégis elértem valamit.Nem mintha büszke lennék arra ahogyan ezt tettem.
De a pendrive számomra mindennél fontosabb. Nem csak azért, mert ha nélküle vagy a pénz nélkül megyek vissza akkor egyszerűen a Jamaikai kiiktat, hanem mert a szavamat adtam.Ez pedig sokkal erősebb mindennél, még annál is, hogy esetleg meghalok. Nem állítom, hogy nem dolgoznak bennem az életben maradás alapvető ösztönei, de bizonyos helyzetek mindent felülírnak, és időnként meggondolatlan tettekre sarkallnak. Valószínű nem úsztam volna meg ilyen könnyen, ha Angelo józansága ki nem süti az én konok és szinte már életveszélyes tettrekészségemet, az áru mentésére vonatkozóan.
Bár tiltakoztam, és tiltakoztam még volna tovább az utolsó leheletemmel is, noha úgy hiszem a sérülésem tükrében ez minden bizonnyal akkor is csillapodott volna, a férfi nem megy vissza és menti meg a pendrive-ot. Azt hiszem én még a fájdalom kegyetlen ködén át is világossá válik számomra, hogy ez valami olyasmi, amit Angelo nem a védelmem érdekében tett, hanem ezt ÉRTEM magamért csinálta. Bíztam benne. És nem csak azért mert ez volt az egyetlen lehetőségem, hanem mert valóban így is éreztem. A sérülésem azonban úgy tűnt, hogy szépen lassan átveszi az uralmat a testem és az érzékszerveim felett. A súlyomat hirtelen mázsásnak éreztem, a lábamban a görcsös lüktetés egyre erősödött, a forróság pedig úgy zúgott végig a lábszáramon mint megvadult, és kicsapni kész lávafolyam.
A motornak támaszkodva az éjjeli város bűze keveredik a frissen locsolt esti pázsitok, és virágok illatával. Erősen szívom be, majd fújom ki a levegőt, és nézem végig amint Angelo a bőrkabátja alatti ingből egy darabot kihasít, hogy elkösse vele a sebemet. Felkészülök ugyan a fájdalomra, de végül, amikor egy gyors mozdulattal elköti, megemelem a kezem és a karomba kell harapnom, és visszafogottan nyüszítenem, hogy valamennyire tompítsam a feszítő és kegyetlen érzést, amit átzúg a lábamon másodpercek alatt. Végül csak a lüktető forróság marad utána, meg az érzés, hogy lassan egyetlen könnyed masszává válik számomra a világ.Előre borulok, és mintha egy sebes sodrású folyó ragadná a testem magával, elveszítem a kapcsolatot a külvilággal. Néha olyan, mintha a víz hullámain át hallanám Angelo hangját, de válaszolni nem tudok. Képtelen vagyok beszélni, mintha elfelejtettem volna a szavakat. Az ajkaimba akárha egy tonna homok lenne, ami akadályozza a beszédet.
Testem erőtlenül támaszkodik egy másik testnek,érzem a levegővételét, amint a fejem a hátára hajtom, és még arra is meg mernék esküdni, hogy pontosan úgy lélegzem egy idő után, ahogy a szíve dobog ütemesen. Az éjszaka csendesen burkol körül, a távolságot nem érzékelem, ahogy azt sem, hogy hova fut velünk az út, a motor, a világ, és hoa tartunk mi magunk. A fájdalom egyetlen pontként dobol az agyam apró szegletében, és már csak akkor térek magamhoz, amikor hirtelen megállunk.
Éji pusztaság zenéje kopog a fülemben. A tücskök sírva kérdezgetnek, zenéjük lágy trillája legbelül mosolyra késztet, de az arcom nem rezdül. Szemeimet próbálom nyitogatni, és belül úgy érzékelem sikerül, de valójában csak erőtlen pislogás az egész.
- Nyht…zzzkll…vgy….aokl…- értelmetlen, összefüggéstelen válasz a külvilág felé, pedig szent meggyőződésem, hogy tökéletesen érthető voltam.  Érzem, hogy Angelo megint a vállára emel, ezúttal nem tiltakozom, de a ringatózó mozgás szépen lassan magamhoz térít valamennyire.
Zengve hallom megint a hangját, amelyre az előbbihez hasonló értelmetlenség a válasz, noha én legbelül teljesen értelmes mondatnak érzékelem. Mire azonban megérkezünk valahova, ahova éppen cipel, magunk mögött hagyva a porszagú és kissé málló penész szagára emlékeztető közeget, mintha én is lassan magamhoz térnék. Már egyre többször nyitogatom a szemeimet, noha a vérveszteség, és a fájdalom okozta bódulat nem tesz még tökéletessé.
Az ajkam cserepes a szárazságtól, szinte összetapasztja a némaság, mikor megpróbálom kinyitni, meg kell nyalnom, hogy beszélni legyek képes.
- Szomjas vagyok….- szólalok meg még röviden, de ebben a mondatban benne van, hogy vízre is szükségem lenne, meg valami erősre, hogy kibírjam a fájdalmat. A doki minden bizonnyal tökéletesen helyre tett volna, de nem akarok kockáztatni, még nem. Ha hozott inni, ilyet is meg olyat is, nagyjából sikerült egy kicsit talán beindítani az agyamat annyira, hogy bár talán egy kicsit kábultabban éreztem a világot, mint korábban, de már éberebb voltam. Lehet maradnom kellett volna abban az állapotban amiben lehozott, noha minden bizonnyal megéreztem volna azt az első másodpercet, amikor hozzákezdett, hogy kivegye belőlem a golyót,
Az első mozdulatnál a fejem hátraejtettem, a testem megemelkedett, megfeszültem, és minden porcikám tiltakozott az ellen amit éppen csinált, egy hangos, sikoltó és hörgő üvöltés hagyta el a számat.Zihálva, lassú zokogásba hajló szuszogással ernyedtem el, miközben éreztem, hogy életem minden bizonnyal leghosszabb percei következnek.Fújtattam, igyekeztem erőt meríteni, csak nem volt honnan.
- Ang….Angelo….kérlek…mesélj vagy énekelj, bármit, csak tereld el a figyelmem a fájdalomról!- nem kérhetem, hogy siessen, nem kérhetem, hogy ne okozzon fájdalmat, elvégre segíteni akar, de azt kérhetem, hogy kicsit tegye elviselhetőbbé, mert ha nem a sérülésbe, akkor az elviselhetetlen fájdalomba fogok belepusztulni.
- DIOOOOOS MIOOOO!- üvöltöttem fel újra, majd megint zihálva, lázrózsával az arcomon, gyémánként csillogó fáradt tekintettel biztatón bólogattam neki.
- Semmi baj, csak csináld! Túl fogom élni, túl kell élnem!Csak beszélj hozzám!- kérleltem újra, miközben beharaptam az alsó ajkam, hogy oda vezessek le egy újabb fájdalom hullámot.Vér serkent belőle, olyan erősen haraptam be. De azt már meg sem éreztem.

code by Chocolate cookie

Thalia & Angelo

"A lone wolf sees the wisdom in guarding the sheep
And hunting their predators."

The courier and the guardian angel

 

Rohanó, elmosódó éjjeli tájkép lesz számomra a világ, ahogy a motoron, szinte öntudatlan száguldunk át a város ezen részén. Tulajdonképpen nem is tudom merre járunk. Az egyforma házak, egyforma fényei között, egyformán bűzlik a bűntől az éjjeli New York. Egyformán benne vagyok én is nyakig, akárcsak mások, és bár néha próbálom mentegetni magam arról, hogy nem volt más választásom, azt hiszem nagyon is volt. Tulajdonképpen még csak nincs is mit csodálkozni azon, hogy idejutottam. Egy alig pár órája megismert ember kezében van az életem, miközben tudom, hogy azok, akiknek dolgozom, akik jó ideje ismernek talán hagytak volna ott meghalni. Az én döntésem volt az is. Még ha ostoba is.
Erőtlen vagyok, de a gondolataim legbelül tiszták. Érzem és érzékelem a fájdalmat, ami végighasít az utolsó porcikámon is. Megnyugtatóan engedem orromban szétáramlani a benzingőzt, hallgatom Angelo hátán keresztül hogyan nyekken a bőrkabát, hogyan dobog a szíve tompa dobbanásokkal. Lélegzetvételem az övéhez igazítom.Lehunyt pilláim mögött a múlt vékony szövete libben, és az emlékek között kutatva talán valamiféle kitartást keresek, megnyugvást, hogy van miért életben maradnom. Ujjaimmal úgy érzem mintha őrületes erővel kapaszkodnék a hátába, holott alig bírom megtartani magam. Nem tudom hová megyünk, de azt hiszem nem is számít. Bízom benne. Nem csak azért mert jelenleg nincs más lehetőségem, hanem mert eddig az este során bármit is tett vagy éppen nem tett, azt az én védelmemben tette. Halovány ködben fürdő gondolataim azonban kiszakadnak a valóságból, amíg úton vagyunk, és bár a lehunyt pillák arról árulkodnak, hogy a testem egy időre pihenőre kapcsolt, a tudatom folytatta a küzdelmet. A régmúlt időkben, amikor még tele voltam álmokkal, miket dédelgetni olyan édes volt. Mikor még hittem abban, hogy Amerika ölelő karjai közé zár, és nem fog számítani hogy honnan és miképpen érkeztem csak az, hogy minden tudásomat, minden erőmet ennek az országnak akarom adni.Hittem abban, hogy itt is találok majd jó embereket, akik elfogadnak, akik lehetőséget látnak bennem, akik felkarolnak és én ezerszeresen hálálhatom majd meg a hozzám való jóságukat. Elvégre Lupita mama mindig azt tanította,hogy jót tenni valakivel, az olyan mintha magunkkal tettünk volna jót, hiszen ezerszeres adja majd vissza az élet számunkra. De már tudom, hogy ez csupán akkor igaz, ha az ember a saját hazájában él. Idegen földön, tegyen bármit, próbálkozzon bárhogy, mindig csupán egy befogadás után áhítozó idegen marad. Kitépett gyökerű fát sosem fogad be másik erdő.
Lassú sóhajjal hagyom, hogy magához húzzon a múlt, számot vetve azzal, hogy hova jutottam, mit értem el, és vajon megérte nekem ez az egész? Ha láttam volna előre mi vár rám, vajon akkor is kockáztattam volna? Ha láttam volna előre a mai estét, vajon akkor is elindulok azon az esőmosta hajnalon a veracruzi törött macskakövek között lopózva a teherautóhoz? Ha láttam volna ezt az egészet, közel kerülve a halál csókjához, vajon akkor is azt mondanám, hogy a Lupita mamától kapott pénzen az álmok földjére indulok? A válasz visszavonhatatlanul igen. És nem csak azért, mert mióta csak önállóan vagyok képes gondolkodni valahogy tudtam, hogy soha jobb helyre nem születhettem volna, ami a családot illeti, mégis azt is éreztem, hogy nem ott van az én helyem. Ott az otthonom, de a világom, az a hely, ahol azzá válhatok akivé válnom kell, az nem Veracruz. Néha az otthon és a létezésünk tökéletes pontja nem ugyanazon a helyen van. Néha el kell mozdulnunk, ki kell szakadnunk onnan ahova születtünk, még akkor is ha fájdalmas lesz, még akkor is ha számtalan kudarc után is képtelenek vagyunk felállni a porból, és csupán hasoncsúszva araszolunk előre a mocskos világban, ahova taszíttatunk.
“Tudod csillagom, a fény a sötétségből születik. Ha nem ismered milyen sötétben lenni, hogyan is tudnád megbecsülni ha ragyogó napfény vesz körül? Ismerni azt ami félelemmel tölt el, egyszersmind lehetőség is arra, hogy törekedj kiszakadni belőle.”- az éjjel andalító csendességgel borult Newark egyik lebontásra ítélt épületének gazzal benőtt udvarára, ahol a régi raktárak egyikében húztuk meg magunkat úgy nyolcan. Ennyien maradtunk a tizenöt fős csoportból, akik átjutottak a határon, és akiket sorsukra hagytak az embercsempészek. Margarita szép, de szomorú mosolyú asszony volt, a karjában alig tíz hónapos kislányát tartva próbált ő maga is álomba szenderülni, de nem mert. Félt, hogy a maradék pénzüket a csoportból valaki ellopja, pedig neki el kell jutnia Bronx-ba. Azt mondta ott már várnak rájuk. Felváltva őrködtük át az elkövetkezendő napokat, és ezen az utolsón már tudtuk, hogy búcsút kell vennünk egymástól. Egy kamionos felajánlotta, hogy elviszi őket….hogy mivel fizet majd Margarita meg sem merem kérdezni. Nincs is rá szükség, mert amikor ez kerül szóba csak kerüli a tekintetem.
“Ha egyszer gyermeked lesz Thalia, akkor meg fogod érteni, hogy bizonyos helyzetekben nincs más választásod.”
Nem ítéltem el. Tudtam, hogy igaza van. Az már talán az én tragédiám, hogy amikor volt választásom, akkor sem döntöttem jól. Pedig dönthettem volna.De az életben maradás ösztöne időnként felülírja a lelkünk legmélyén lakozó tisztaságot.Van amit megőrizhetünk, van azonban amit lehetetlenség.
A motor búgása úgy halt el, ahogy a távoli városrész zaja ült el az egyre kíméletlenebbül hűvös newarki sötétségben. A pislákoló fény is kihúnyt a hevenyészve összedobott tábortűzben, csak a parázs pislákolt alant. Angelo motorjának a lámpája kialudt, és az elkövetkező idő majdhogynem tökéletesen egybemosódik azzal, hogy egy számomra ismeretlen helyen áthaladva, váltakozó fényviszonyok között érkezünk meg egy helyiségbe.Különös, hermetikus illata van. Mintha jó ideje nem járt volna itt senki, mégis gondozott és ápolt benyomásom van. Nyugalmat áraszt, bár a fájdalmat ami újra és újra elönt, nem képes a megnyugtató hely sem tompítani.Erőtartalékaim utolsó bástyáit bontogatom,és próbálok annyira észhez térni, hogy érthetően beszéljek. A szám szárazsága azonban megakadályoz ebben, és ezért kérek némi innivalót, mielőtt bármit is csinálnánk. Annyi mindent szeretnék mondani neki, helyette csak hosszú levegővételekkel és kifújásokkal, és pilláim zárásával majd nyitásával próbálok valamennyire pihenni, amíg meghozza a vizet. Visszatértét aprón felkavarodó levegő jelzi, én pedig kinyitom a szemeimet, és megpróbálok legalább úgy ülő helyzetbe helyezkedni, hogy inni tudjak. A fájdalom újra végighasít a csontjaimon, és egy hangosabb szisszenéssel próbálom legalább lélekben tompítani azt amit a testemmel képtelen vagyok nem kimutatni. Küzdök ellene,de ez egyszerűen maga alá temet.Hálásan simítom ujjaim az üveget tartó kezére, és vele együtt próbálom erőtlenül dönteni az üveget az ajkaimhoz, de nyilván az ő mozdulata a dominánsabb, az enyém inkább reflexből jön. Aprókat kortyolok, éppen csak annyit, ami még nem okoz hányingert a nagy vérveszteség okán, de legalább a szomjúság érzetet csillapítja. Hatalmas levegőt veszek a végén, amikor eltolom a palackot és az általa említett másikra pillantok. Valamiféle torz, de őszinte futó mosolyba fut az ajkam, inkább csak rándulás jelleggel és bólintok.A lecsavart kupak engedi kiillanni az addig őrizgetett aromát.Jóféle konyak lehet, vagy whiskey….meg sem tudom állapítani, de bármi is legyen elfogadom, mert nem csupán a  fájdalmat nyomja el, hanem valamiféle jótékony tompaságba taszítja eddig elevenen evickélő gondolataimat is.
- Jöhet. Fájdalomcsillapítónak is tökéletes lesz.- nyúlok az üveg után, és ha ebben is segít, akkor jó párszor meghúzom azt a palackot. Többször mint korábban a vizet. Erre jobban szükségem van.
Hangos fújtatással készítem fel magam az elkövetkezendőkre, amíg Angelo összeszed mindent amire szüksége van, én pedig semmi másra nem vágyom azon túlmenően, hogy a golyótól megszabaduljak, mint az, hogy terelje el a gondolataimat. Mindegy, hogy valóság vagy fikció amit mesélni akar, vagy éppen tud, csak ne arra koncentráljak amit éppen csinál.
A története megtapad az elmémen, és bár figyelek rá, inkább később tudok majd jelentést tulajdonítani a szavainak,és akkor tudom kimazsolázni mennyi lehet a valóság, és mennyi amit ő tesz pusztán hozzá.Az életéről mesél, olyan dolgokról amit az ember talán csak ilyen helyzetben oszt meg a másikkal, és én úgy fogadom magamba, ahogy a lábam alá terített anyag issza fel a sebből ömlő vért az ügyködése nyomán. Időnként összeszorítom ajkaimat, visszatartom a levegőt, a fájdalomtól halk, nyöszörgő, majd egyre erőteljesebb sikolyok hagyják el a torkom, néha elég torz, néha búg mint egy vénséges vén félrekongatott harang.Újabb hatalmas levegővétel, aztán egy visszafogott sikoly, amint meghallom azt a dúdoló, szinte álmosítóan édes dallamot, ami jelen pillanatban kapaszkodóvá válik az életemhez. Ahhoz, amiért ő ilyen hatalmas küzdelmet folytat.Ujjai a dallam emelkedésével vájnak egészen a húsomig, és a zengő mélység közepébe egy jó pár oktávval magasabb sikolyt engedek be mintegy záróakkordként. Ujjainak csippentésében ott fénylik vörös rubintcseppek között a golyó, amivel eltaláltak. A fájdalom egységes masszaként terül el a testemen, de csak a lüktetés ami sokkal kegyetlenebb, a fémes szorítást már nem érzem legbelül.Erőtlenül nyúlok oldalra, ahova az alkoholos palackot tette, és ujjaimmal rámarkolok. Koncentrálnom kell amint az ajkaimhoz emelem, hogy egymás után legalább négyszer kortyoljak belőle. Reszket a kezem, de stabilan ölelem ujjaim bilincsébe a palack nyakát. Angelo amúgy se tudna segíteni, mással van elfoglalva.A sebvarráshoz szükségem is volt rá, talán több is kellett volna,de oly hirtelen küldtem le a méregerős italt, hogy már így is kába vagyok tőle a vérveszteség mellett.
Az idő mint olyan jelentőségét vesztve pereg velünk,és már csak arra eszmélek, amikor közli, hogy kész vagyunk.Lassan emelem rá a tekintetem, és látom, hogy éppen olyan meggyötört az arca, akárcsak az enyém lehet. Hangos szusszanással engedi ki a feszültséget. Az ujjaim között szorongatott palackot egy bágyadt, de biztató mosollyal nyújtom felé. Ha elfogadja, akkor kortyolni is tud belőle, ha nem akkor simán félreteheti.
Bár az utolsó percekben, amíg bekötötte a sebem lassan tisztulni kezdett körülöttem a világ, azért egyszerre tompult is az elfogyasztott alkoholnak köszönhetően, amihez nem vagyok hozzászokva.Oldalra nyúlok a kezemmel, és bár még fájdalmas összehangolnom a végtagjaim mozgását, beleértve a kezemet is, annyira sikerül erőt gyűjtenem, hogy arcának jobb felét, kissé sápadt kezemmel átsimítsam.
- Grazie con gratitudine.- az ő nyelvén köszönöm meg hálásan amit tett értem. Rövid mondat, talán lehetne túlcifrázni is, de azt hiszem a tekintetemben láthatja, a mozdulatomban pedig érezheti, hogy több van a szavaim mögött egyszerű köszönetnél. Az életem mentette meg. Azt az életet, amit én felelőtlenül kockára tettem.
Összerezzenek, amikor a búgó hangot meghallom magam mellett.Fájdalmasan torz grimaszba fut az arcom, és a fejem ide-oda forgatva keresem honnan jön a hang. Tudom, hogy csak egy valaki hívhat, és valószínű nem lesz boldog attól, amit hallani fog. Feltéve ha megtalálom a készüléket.
- Segíts kérlek, ezt a hívást fel kell vennem!-nem részletezem, tudja ő is, hogy ha nem válaszolok, akkor bajban leszek. Nagyobb bajban mint amiben most vagyok. Remélhetőleg sikerül megtalálnia, vagy nekem akad a kezembe a készülök, miközben nem hagyja abba a folyamatos berregést. Kitartó a hívó.Tomson az.Kihangosítva veszem fel, elvégre Angelo-nak is joga van mindent hallani.Meg se várja, hogy beleköszönjek, Tomson már mondja is. A hangja ideges, feszült és meglehetősen ingerült, türelmetlen. Nem lepődöm meg rajta.
- Mégis mi  a franc volt az a lövöldözés a megbízónál, Thalia? Világosan megmondtam, hogy add át, vedd át a pénzt és gyere! Gyertek. Mi nem volt világos egy egyszerű utasításban? Ha jól sejtem kihangosítottál. Ott van az olasz is? Angelo bassza meg! Neked is világosan megmondtam, hogy nincs pofázás, nincs teazsúr, mentek és jöttök. Nem Thalia miatt küldtünk oda, hanem, hogy az áru biztosan eljusson, és a pénz vissza. De ha ezzel nyitok, akkor nem mentél volna bele. A pénz gondolom nem lett meg, de erősen ajánlom, hogy az áru nálatok legyen.
Angelo-ra nézek,és mintha csak a vonal túloldalán lévő látna engem, még bólintok is, mielőtt válaszolok.
- Igen megvan. Angelonak sikerült visszaszereznie.
- Szerencsétek. Hozzátok ide két órán belül a Redrum-ba. És ha lehet ezúttal ne legyen fennakadás. A Jamaikai így is tajtékzik. Megsérültél?
A frissen bekötözött sebemre nézek, majd újra Angelora, és íriszeim nem is veszem le róla, amíg válaszolok Tomsonnak.
- Nem vészes. Már jól vagyok.
- Helyes. Akkor két órán belül legyetek itt. Különben a Jamaikai kerít elő benneteket, és tőle még én sem tudlak megvédeni.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, bontotta a vonalat, én pedig még mindig kicsit kábán de bizakodón néztem Angelora
- Hallottad, el kell vinnünk a pendrive-ot.Nálad van, szóval indulni kéne lassan.- mozdulok meg, mire a hirtelen helyzetváltás okán kissé cserbenhagy az egyensúlyérzékem, és visszahanyatlom a kanapéra. Nem gondoltam én ezt át.
- Istenem, ezt nem hiszem el!- keservesen fájdalmassá válik a hangom. Megmentette az életem Angelo, de ha nem jut vissza az áru, akkor valószínű feleslegesen. Akkor nekem….nekünk tényleg annyi, és azok, úgy hiszem, biztosra fognak menni.

code by Chocolate cookie

Thalia & Angelo

"A lone wolf sees the wisdom in guarding the sheep
And hunting their predators."

The courier and the guardian angel

 

Két nappal korábban…

A Manzoni Memories különös hely.Első ránézésre, ha nem egy temető szomszédságában lenne, azt gondolná az ember, hogy egy takaros kis kúria, amely még a régi telepes időkben emelkedhetett, később hatással volt rá a polgárháború, a romantika, a szecesszió, és talán egy leheletnyi eklektika is. Vadszőlővel, és méregzöld borostyánnal befutott homlokzatában több apró barna ablak bújik meg, a kétszintes épület nem tűnik ugyan hatalmasnak, sokkal inkább barátságos, és hovatovább egészen megnyugtató helynek. Elől a kertjében, a karmazsinnal mázolt fakerítés mögött illatos, barack színű és hófehér tearózsák bólogatnak a nyári napsütésben, télen pedig az egyetlen ezüstfenyőn tekeregnek zöld és vörös fényfüzérek a hósipkákon.Az öt lépcsőfokos, fekete gránittal burkolt lépcsője egy közepes méretű tornácra vezet, ahol ciklámen és fehér leanderek terpeszkednek kerek agyagcserepekben, a főbejárati dupla faragott tölgyfaajtó pedig reggel hat és este tíz között állandóan nyitva van. Közvetlenül a jobb oldalon egy pici irodában üldögél Tiffany az ügyintéző lány, aki gyakorlatilag egymaga a hátán elviszi az egész adminisztrációt. Kissé talán fennhéjázó, és roppant módon kényes, de cserébe precíz és nagyon dolgos lány. Csupán néhányan tudják róla, hogy itt dolgozik, ő pedig nem is hirdeti. Nem feltétlenül szégyelli, inkább nem tartja olyasminek, amivel feltétlenül dicsekedni akarna.Itt dolgozik még Massimo, akivel gyakorlatilag egymást váltjuk, de nagyon sokszor, főleg ha rengeteg a tennivaló, akkor egyszerre dolgozunk. Néha csupán azért is bejövök segíteni neki, hogy ne legyek egyedül. Itt vannak még az ikrek: Gianmarco és Giancarlo akiket kizárólag arról lehet megkülönböztetni, hogy az egyikük képtelen legalább egyszer tisztességes fekete nyakkendőt kötni, kizárólag sötétkéket, vagy sötétzöldet választ. Mr Manzoni többször szóvá tette, de úgy tűnt, ez mindig meg is rekedt ezen a szinten.Ők azok akik az autókat intézik, és a terepen is számtalan munka rájuk hárul.A nehezebb fizikai része. Időnként vannak még olyanok akik besegítenek, és Mr Manzoni minden esetben kizárólag latinokat választ, vagy olaszokat. Egész egyszerűen azért, mert nem hajlandó angolul beszélni, csak ha nagyon szükséges. Második generációs olasz, nagyon erős gyökerekkel, amelyeket a szülei tovább örökítettek a gyermekeiknek, többek között neki is.
A Manzoni Memories egy temetkezési vállalat, ahol én is dolgozom immáron egy éve, és amely munkát maga a nagyfőnök szerezte nekem, Tomson közbenjárásával. Nem mondom, hogy egész életemben ezt akarom majd csinálni, de van ebben is valami különleges. Valami olyasmi, ami sehol máshol. Az elmúlás utolsó utáni pillanatának vagyunk a szolgálói. Egy utolsó út előtti állomás, valakik, akik igyekeznek külsőségekben is megadni a végtisztességet az eltávozottnak. Nem tudom milyen élete lehetett annak, akit éppen előkészítek a temetésre, vagy éppen a hamvasztásra. Nem tudom, hogy a családja számára pontosan mit jelentett, hiszen erre az a néhány perc, vagy akár fél óra is kevés, amit látok belőlük. Nem tisztem megítélni, nem is teszem.
- Mit csinálsz holnapután, Thalia?- szegezte nekem hirtelen a kérdést Massimo valamikor délután négy körül. Éppen elpakolni készültünk a holmikat, én a fertőtlenítő tartályból szedtem ki a szerszámokat, hogy a helyükre akasszam őket.Értetlenül meredtem rá, majd elnevettem magam.
- Csak nem randevúra akarsz hívni?
- Nem tudom, túl esetlenül csinálom?
- Nem dehogy! Csak….szokatlan tőled.
- Szóval?
- Legyen inkább egy baráti találkozó, Massimo. Ha nem baj.
- Jól van, értem én….legyen. Szeretnélek jobban megismerni. Így egy év után.Ha meggondolod magad, akkor bejövök melózni. Manzoni-nál mindig van éjjeli meló, te is tudod.
Tudtam. Gyakran el is vállaltam vele együtt, és most őszintén meglepett, hogy előállt ezzel a dologgal.Legfőképpen azért, mert úgy tudtam Massimonak van barátnője. Talán komoly is. Másnap tudtam meg, hogy szakítottak. Giancarlo szerint miattam….
A randevút végül elfelejtettem lemondani, miután befutott Tomson hívása.

Most….
A fizikai fájdalom egy idő után tompa lüktetéssé válik, de legbelül még mindig ragyogó, sietős képekben köszön vissza az elmúlt pár óra.Kudarcot vallottam, ami alapvetően nem jellemző rám, de nem is az első ilyen eset. Ugyanakkor az első olyan, aminél szokatlan, hogy nem egyedül csinálom, hogy Tomson gondol a védelmemre, bár azt hiszem ez nem is annyira a személyemnek, sokkal inkább az árunak szól.Már majdnem azt hittem, hogy tökéletesen belebuktam az egész akcióba, és nem csupán én, hanem az életem is. Talán egy pillanatig még az is megfordult a fejemben, hogy akárhova is cipel magával Angelo, az lesz az utolsó amit még életemben látni fogok. Elhaló, majd erősödő fények, színkavalkád, steril, szinte érintetlen környezet, amely sokkal inkább hasonlít egy elhagyott iroda és korábban egészen meghitt otthon ötvözetére. Nincs erőm megkérdezni, hogy hol is vagyunk pontosan, és igazából ez számomra majdhogynem lényegtelen is. Nem adom fel, hogy életben maradjak, pedig a következmények minden bizonnyal rám nézve súlyosak lesznek. Akkor is, ha a pendrive visszakerül a Jamaikaihoz, elvégre az üzlet meghiúsult, és ez lett volna a lényeg. Ugyanakkor talán kapok egy második esélyt. Noha nem nagyon ismerek olyat, aki valaha kapott volna. Tán nem ok nélkül félek.
Angelo megszabadít ugyan a testembe szorult golyótól, melynek nyomán ott marad a seb, ami begyógyul, ám örökké emlékeztetni fog erre a mai estére. A tévedésemre, hogy rosszul ítéltem meg egy helyzetet, és nem voltam elég óvatos. Pedig Angelo többször figyelmeztetett rá. Ebből is látszik talán mennyire a kényszer szülte az én helyzetemet, hogy mennyire nem passzolok ebbe a világba, mégis mennyire kétségbe vagyok esve, hogy miképpen is szabadulhatnék meg tőle. Tulajdonképpen az itteni életem ezer szála kötődik az alvilághoz, szívességek, amelyeket tőlük kaptam, pénz, munka, lehetőségek egész szövevényes hálózata, amely mindörökre a részemmé válik immár.Bármit is teszek a jövőben, ez már úgy ragadt rám, mint nyárközepén az ökörnyál a horgolt kardigánra.
Alkohollal tompítom a folyamatosan jelen lévő kegyetlen és húsig ható fájdalmat, noha azt hiszem az agyamnak vagy a gondolataimnak sokkal inkább szüksége lenne arra, hogy némiképp ködbe burkolózzon. Felejteni vágyom, vagy legalábbis egy időre úgy tenni, mintha a mai este meg sem történt volna.Minderre azonban abban a pillanatban eszmélek, hogy lehetőségem sem lesz, amikor megszólal valahol a közelemben a mobilom. Riadtan forgatom a fejem, mintha azzal ugyan meg tudnám találni, végül Angelo adja a kezembe a készüléket, és bonyolítom le a hívást Tomsonnal. Meg sem merem kérdezni tőle, hogy honnan tud a lövöldözésről. Felesleges kérdés lenne. Tomson mindenről IS tud.És ha ő tudja, akkor a Jamaikai már szintén tudja.Az egyetlen előnyünk talán annyi, hogy a pontos részleteket csak mi ismerjük és amíg azt a nagyfőnök előtt részletesen el nem mondjuk minden bizonnyal biztonságban vagyunk. Ezen gondolataimat, ha kissé más formában és más aspektusból vizsgálva erősíti meg Angelo is, miután bontottam a vonalat, a készüléket pedig fájdalmas lemondással ejtettem magam mellé.Szerettem volna gondolkodni, kitalálni mi legyen, de mindegyre csak az járt a fejemben, hogy mihamarabb kell szabadulni a pendrive-tól. Angelo már így is bajban volt miattam, és nem akartam még inkább abba sodorni. Nem akartam teljesen magammal rántani, noha azt hiszem ez az elképzelés már késő bánat, nem igaz?
Fejem fáradtan engedtem hátra hanyatlani a kanapé kissé emelt hátsó támlájára, és oldalra fordítva a fejem néztem rá. Kíváncsian szűkültek össze a szemeim, enyhén ráncoltam a homlokom, ajkaimmal pedig rezignáltan csücsörítettem egy aprócskát.
- Valóban csak mi tudjuk….- vágok közbe az első kérdése közepette, amikor némi szünetet tart, noha a fennmaradt hangsúlyból és a kissé elnyúló szavakból érzem, hogy valamiféle terv kezd kibontakozni a fejében. Miért érzem, hogy ezzel nem feltétlenül fogok egyetérteni?Hirtelen kapom fel a fejem, és ez a mozdulat elég nagy butaságnak bizonyul, eltorzuló vonásaim jelzik, hogy még mindig kába vagyok. Egyrészt a lőtt seb okozta vérveszteségtől, másrészt a puha, könnyű lebegés, a gyorsan elfogyasztott alkohol mellékhatása. Mexikói vagyok, ezzel együtt szégyen vagy sem, nem feltétlenül bírom az italt. Az én családomban a nőkre nem volt jellemző a totális lerészegedés. Egy nő méltósága olyankor mindig csorbul egy picikét, és én úgy véltem, hogy nekünk nem sok adatott, de a tisztesség és a méltóság olyan tulajdonságok, amikre vigyázunk. Minden körülmények között. Akkor is ha ez majdhogynem lehetetlen.
-Nem….nemnemnemnemnem….- tiltakozom gyorsan egymás után, mintegy nyomatékosítva, hogy még csak gondolati szinten se vagyok hajlandó elfogadni az elképzelését és felajánlását.Noha jól tudom, hogy pontosan úgy van ahogy mondja. Talán a második esélyemet vásárolnám meg azzal a pénzzel.A fejem is rázom mellé egy kicsit, amit gyorsan abba is hagyok, miután enyhe szédülést és apró,láthatatlan kis tárgyak koppanását érzem belülről a halántékomon.
- Eszedbe se jusson! Nem fogadhatom el! És ezt nem a büszkeség mondatja velem.Vagy valamiféle álszentség. Angelo….hiszen alig ismersz. Már így is az életed kockáztattad értem, amit soha az életben nem fogok tudni meghálálni neked, ha még százszor is születnék újra. Ez egyszerűen csak….nem lenne helyénvaló.Az embernek nem szokása elajándékozni, és főleg nem ilyen sok pénzt. Egy valamit megtanultam életem során: soha, semmit nem adnak ingyen. Soha. Akkor sem ha annak tűnik. És azért nem, mert aki ad, az akár akarja akár nem, megkapja a másik háláját, és egy életre a lekötelezettjévé válik. Különben csak a mardosó bűntudat marad a nyomában, hogy elfogadott valamit, amiért nem kellett csinálnia semmit.Ha el is fogadnám, cserébe kellene adnom valamit. Kérned kell valamit, ami egyenértékű a pénzzel.- miközben beszélek, többször is meg kell állnom szuszanni, vagy nagyobb levegőt venni, mélyebbet sóhajtani. A fájdalmas lüktetést a testemben szépen lassan felváltja a könnyed és szinte légies lebegés a fejemben. Mintha apró kis buborékban úszna körülöttünk a világ. Ez lehet az oka, hogy amikor Angelo előadja mi történt a pendrive-al és most hol van, az első reakcióm és az utána következő meglehetős kontrasztban van egymással.
Először elnyúlnak a vonásaim, kissé előrébb biccen a fejem. Ajkaim kerekké formálódva halk, alig hallható hökkenéssel fújják ki a levegőt. Elkerekedő szemekkel, komoly ábrázattal nézek rá.
- Hogy mi…micsi….micsináltál?- nyilván jól hallottam, csak talán az agyam képtelen felfogni, befogadni és megemészteni az információt. Egy egész percig, vagy kettőig is talán csak bámulok rá meredten, a beálló csendben a légkondi és a hely különös atmoszférájának vibráló légköre keveredik az összehangolódó lélegzetvételünkkkel.Agyamban az alkohol gőzének rezgő buboréka hirtelen durran szét, és a szétáramló mámor egész különös dolgot művel velem.Összeszorítom ajkaim, a testem finoman remegni kezd, majd egész egyszerűen kiszakad belőlem egy fáradtan fájdalmas, mégis hitetlenkedő, prüszkölő nevetés. A haspaskolás, meg a gyógyszertár emlegetése még inkább fokozza ezt a hirtelen és semmiből érkező jókedvet, ami meglehetősen szürreális tekintve az állapotomat, vagy éppen a helyzetemet. Bár azt hiszem az, hogy egy elég szép mennyiséget elfogyasztottam, meglehetősen rövid idő alatt a számomra elég nehezen bírt italból, az talán mindezt megmagyarázza. Magamnál vagyok, csak éppen bizonyos dolgok kontrollálása már meglehetős nehézségbe ütközik.Siralmas a helyzetem, nem is értem mi a csudát viháncolok. Szeretném abbahagyni, de nem megy.Viszont kissé csillapodik. Megnyugtató.
- Igen,kellek. Tomson látni akarja, hogy egyben vagyok, és valószínű, őt ismerve és a bizalmatlanságát alapvetően, nem feltétlen fogadná el tőled a történetet. Elég nagy az esélye, hogy mindkettőnket keresztkérdéseknek fog kitenni, szóval jó előre tisztázni kell majd mit mondunk…..egek! Azt hiszem….azt hiszem egy kissé….berúgtam.- nem feltétlenül csak ez történt, de kombinálva a sérülésem okozta komplikációkkal, elég komoly az esélye, hogy ez már csak hab lett a tortán.
- Fehér por? Szerinted a részegségen segíteni fog, hogy még be is drogozol?- néztem rá kicsit értetlenül és még mindig roppant módon idétlenül hatott az a szűnni nem akaró vigyor az arcomon, amit képtelen voltam megszüntetni. Életemben talán egyszer sikerült magam leinni, az is inkább annak volt köszönhető, hogy keveset ettem aznap és nehezen mondtam nemet a számtalan elém tett pohárra. Egy menyegzőn elég illetlen dolog nemet mondani az örömanyának vagy az örömapának, ha kínálnak.
- Ha segítesz, akkor tudok járni. De….nem haza megyünk hozzám.Egy olyan helyre megyünk, ahol van minden ami kell nekem. És persze neked, hogy megszerezzük a pendrive-ot és lényegesen közelebb is van, mint az én lakásom.- azt már hozzá sem merem tenni, hogy az otthonom még talán magam előtt is szégyellem. Persze ez nem az a pillanat, amikor az ilyesmin az embernek fenn kellene akadnia, én mégis valahogy úgy érzem, nem feltétlenül állok még én készen arra, hogy megmutassam, milyen körülmények között élek.
- Lower Manhattan-be megyünk, Little Italy-ba, annak is az északi részére, ami már inkább a Soho.- magyarázom, miközben Angelo nemes egyszerűséggel felnyalábol én meg szisszenek egy aprót, ami inkább a kényelmetlen és nem igazán komfortos helyzetváltoztatásnak, semmint a valódi fájdalomnak szólt.
- Nyugi, semmi baj.Menjünk nyugodtan. Mellesleg remélem nincs különösebb bajod a halottasházakkal. És azzal, hogy a közvetlen közeledben életüket vesztett, utolsó útjukra váró emberek fekszenek tepsikben a hűtőkamrában. Ugyanis egy ilyen helyre megyünk. Tulajdonképpen ott töltöm az időm nagy részét. Ez a munkám.- beszélek hozzá, miközben kifelé tartunk a motorhoz, hogy ismét a nyakunkba vegyük a várost, és elnavigáljam Angelot a Manzoni Memories-hoz. Ha újra a motoron ültem, megint átkaroltam a derekát, és a bukó ellenére is a fejem a hátára hajtottam. Jól esett a közelség, jól esett, hogy ebben a pocsék helyzetben nem vagyok egyedül.Tulajdonképpen hálás voltam a sorsnak, hogy őt sodorta az utamba, meg azért is, hogy nem hagyott magamra, pedig bármikor megtehette volna.Egy ideje már úton voltunk, amikor hirtelen és szinte a semmiből, élesen, józanítóan hasított végig a fejemben a felismerés: nekem ma lett volna találkám Massimo-val, és mivel nem hívtam, úgy vélhette meggondoltam magam, és most valószínű bent lesz éjszakai műszakban. Nem mehetünk úgy oda, hogy ne szólnék neki.Megbízom benne….bár nem így terveztem neki bemutatni az én sötét oldalamat. Már mindegy. Oda kell mennünk, csak előtte fel kell hívnom. Nem akarom a frászt hozni rá, hogy megjelenek ot Angelo társaságában egy friss kötéssel a combomon, meglehetősen viharvert ruházatban. Óvatosan kocogtatom meg Angelo vállát, jelezve neki, hogy az első lehetőségnél meg kellene állnia. Muszáj….mielőtt odaérünk.

code by Chocolate cookie

Thalia & Angelo

"A lone wolf sees the wisdom in guarding the sheep
And hunting their predators."