Reign & Pixie

You will be always my little sister

Manhattan legtöbb kávézójában, már szinte minden dolgozót név szerint ismerek. Azt hiszem, ez meglehetősen árulkodó jele annak, milyen sok időt töltök a koffein szürcsölésével, amit szerintem az ügyvédek akár támogatójuknak is jelölhetnének. Ahogy az egyetemisták, az orvosok, a rendőrök és még millió más dolgozók. Enélkül kétlem, hogy bírnám sokszor a két-három óra alvásokat, mert, ha belemerülök egy ügybe, ritkán tudom elérni, hogy ne azon kattogjon az agyam. Esetleg Alexnek szokott sikerülni kikapcsolni az agyam egy rövidke időre, ha épp együtt ülünk be valahova egy kávéra, hogy aztán végig röhögjem az egész találkozót. Mit sem sejt arról, mennyire imádom és milyen fontos támaszom ő. Azt hiszem, soha nem fogom tudni nyíltan elmondani neki, amíg fel nem dolgozom a múltbéli eseményeket, ami miatt nem tudok egy férfiban sem megbízni. Valahogy mindegyikről azt gondolom, hogy előbb-utóbb úgyis bántani fog valamilyen módon, vagy épp akkorát csalódok benne, hogy képtelen leszek tovább szeretni. Ahogy az apámmal is volt ez. Pedig ő volt az Isten a szememben. A családfő, az apa, a tökéletes férfi, a minden. Aztán huss. Elszállt az egész egy pillanat alatt. Az a pillanat volt az, mikor megpróbált velem is olyasmit művelni, amiről a húgom mesélt és én nem hittem el neki. Örökké hibáztatni fogom magam azért, hogy nem álltam ki mellette már akkor, mikor először elmondta nekem, mi történt vele.
-Heló! Mit adhatok?- rángat vissza a valóságba a pultos hölgy hangja, aki üdvözült vigyorral a képén pislog rám. Hogy tudnak ezek így vigyorogni egész nap, fel nem fogom. Ahogy azt sem, miért jutott most a húgom az eszembe. Ja igen, a lelki gondjaimról. El sem tudom képzelni, neki milyen lehet ezzel együtt élni.
-Egy karamell frappuccinot és egy fehér csokis fánkot kérnék.- erőltetek magamra én is egy mosolyt, majd ide-oda hintázgatva megvárom, míg elkészül a finomság. A kezemben most is ott lifeg a táskám, benne egy köteg papírral, melyeken mantráznom kell még egy sort a következő ügyemhez és úgy tervezem, hogy ez a kis kávé segíteni fog abban, hogy minél jobban össze tudjam szedni a gondolataimat és rájöjjek, hogy tudom megnyerni az ügyet.
A hölgy továbbra is az ezer wattos vigyort villogtatja az arcán, míg kifizetem neki a kávét és elvonulok a pulttól, hogy aztán helyet keressek magamnak valahol. Tekintetem lassan vezetem végig a helyen, míg nem egy ismerős arcra bukkanok. Földbe gyökerezik a lábam és kis híján elejtem a pár perce szerzett finomságot, mikor rájövök, hogy Ő is felismert engem. Naná, hogy felismert, hiszen gyűlöl. A nevemet mindenféle öröm nélkül mondja ki. Nem úgy, mint amikor az ember egy kedves ismerőssel találkozik, hanem inkább úgy, mint amikor olyasvalakit lát meg, akit a háta közepére se kíván épp.
-Reign.- sóhajtok egyet, ahogy kimondom a nevét és máris menekülő útvonal után nézek. Félek a húgomtól? Igen. Félek a szemébe nézni és beszélni vele, mert hibásnak érzem magam azért, ami vele történt. És azért is, hogy utána nekem jobb életem volt, mint neki. Utálom magam, amiért az én életem jobb, mint az övé és teljes mértékig megértem, ha ő is utál. Viszont azt nem akadályozza semmi, hogy megpróbáljak mindent helyrehozni. A viszonyunkat, az életét... mindent.
-Szia!- lépek kicsit közelebb hozzá és lenézek a vele szemben üresen ácsorgó székre. Vajon, mit szólna, ha társulnék?
-Leülhetek hozzád?- préselem ki magamból a kérdést, mert bár arra számítok, hogy elküld melegebb éghajlatra, azért egy próbát megér, nem?