Rachel & Jordan

Amióta Rachel ugyanazon az egyetemen van, ahol én valamennyire elképzelem a jövőm, de mégsem látom magam pontosan abban a munkában, amit el akarnak végeztetni velem, mindennap csak arra tudok gondolni, hogy mi ketten miért nem beszéltünk egymással többet annak idején. Nagyon irreálisnak hatott az, hogy nem értettünk szót, mivel úgy gondolom, hogy egy viszonylag tájékozott, de mégis vidám fiú vagyok, akivel könnyű az embernek eltöltenie az idejét. Ő pedig már akkor is volt annyira szép, hogy olykor rajta felejtsem a pillantásom, de valahogy mindig történt valami a környezetünkben, ami miatt inkább máson kezdtem el kattogni. Gondolok itt mondjuk többek között arra is, hogy nem nagyon ütköztek a köreink, nekem pedig inkább voltak fiú, mintsem lány barátaim, akikkel a kapcsolatom már szinte teljesen elsikkadt. Nyilván számítottam rá, hogy így lesz, mert külföldre költözni sosem könnyű dolog, de már itt kezdtem elég jól megvetni a lábam az utóbbi időben. Mégis ironikus, hogy egy olyan lánnyal kerültünk közel egymáshoz, akivel a gimiben nem pazaroltunk szót a másikra. Ez pedig hatalmas hiba volt, mert nekem terveim között van az is, hogy most még jobban megismerjük egymást… Úgy igazán. És itt nem feltétlenül a bensőséges viszonyra gondolok, szintén csak ismerem az értékeim és tudom, hogy ha nem görcsölök rá a kettőnk kapcsolatára, hanem sodródom az árral, és a negyedik találkozásunk után meghívom a szobámba, akkor onnantól kezdve már hivatalosan is járni fogunk.
Nyilván az elején tényleg tiszta szándékokkal, csak nem szerettem volna, ha egyedül próbál meg érvényesülni egy európai országban, mert nekem is kisebb kultúrsokk volt a spanyol mentalitás. Mondjuk alapvetően hiába vallom magam amerikainak, igyekeztem nem túl teátrális szokásokat felvenni annak ellenére is, hogy nagyon társaságkedvelő ember vagyok. Pontosan tudom, hogy nem véletlenül vannak sztereotípiák az amerikai emberekről. Én nem gondoltam magam bunkónak, az európai tanulás meg elég sokat segített abban, hogy még többet finomodjon a stílusom. Szerencsém volt, hogy a családom eléggé tradicionális volt, ugyanakkor formált a környezetem is, így nem lettem se túl koreai, se túl amerikai. Nyilván mondjuk senki se gondolja magáról azt, hogy sok lenne a viselkedése. Ugyanakkor nem voltam annyira kicsinyes és önbizalomhiányos, hogy valakivel csak azért szarul bánjak, mert egy idegen országban vagyok, ez a mentalitás pedig úgy néz ki, hogy Spanyolországban kifizetődő.
Talán pont ez volt az oka annak részben, hogy egyáltalán nem esett nehezemre közvetlenül viselkedni a lánnyal és rögtön megölelni, amit a szüleim valószínűleg csak párkapcsolatban tettek egymással. Talán nem is olyan nagy baj, hogy nem számolok be nekik arról, hogy mit művelek a lányokkal a hátuk mögött. És nem töröm össze a képet arról, hogy John se olyan, mint ők.
- Azt hittem, hogy a sztorinak valami olyan folytatása lesz, hogy én rondítottam bele a csajos programba – annak ellenére, hogy bocsánatkérő mosoly volt az arcomon, egy cseppet sem bántam volna, ha így történik a dolog. Ezt nyilván nem terveztem Rachel orrára kötni, mivel egyáltalán nem az volt a célom, hogy az összes lapomat azonnal kiteregessem neki és ezzel elkergessem magam mellől. Ilyen taktikával nem sok értelme van randizni.
- Nem hiszem, hogy sok problémád lesz vele – rántottam meg a vállam. Kedves lány ő, talán megvan a maga stílusa és néha éles hangnemet üt meg – nem velem szemben, csak láttam anno a gimiben, ahogy a hajkeféjével verte el az egyik fiút az osztályban -, viszont nem volt rossz szándékúnak nevezhető. Ezt akkor is így gondoltam, amikor még annyira nem ismertük egymást, hogy megfogjam a kezét. Ellentétben a mostani alkalommal.
- Rendben vagyok, köszönöm – nem akartam arról beszélni, hogy a tanulmányaim helyett sokkal jobban foglalkoztat a sport, mert attól tartottam, hogy felelőtlennek tartana ezért – Lesz majd egy meccsünk, nagyjából arra készülök fel és eléggé leköt.
Ez a megfogalmazás egy fokkal jobb volt, talán el tudunk kezdeni egy kicsit – nem túl sokat – beszélgetni a fociról és akkor ő is kicsit jobban rálát a hobbimra. A kérdésére mégis halkan felnevettem és úgy döntöttem, hogy csak egy vidám pillantással ajándékozom meg, de szándékosan nem válaszolok neki. Nyilván figyelemmel követtem valamennyire őt, azonban ez egyáltalán nem volt olyan komoly, mint amilyennek kimondva tűnne. Jó iskolába jártam, ahol sok az enyémnél tehetősebb családdal rendelkező diák tanult. Rachel egy volt közülük. Bele se gondoltam annak, hogy a szánalmas családom vajon elég jó lenne-e az övének, de annak a gondolata, hogy már rögtön a szüleivel kelljen beszélgetnem, eléggé megijesztett.
- Egy kicsit talán át tudom ezt érezni – nyilvánvalóan nem teljesen – Legalábbis azt tekintve, hogy nagyon későn születtem meg, és a legidősebb bátyám gyereke majdnem velem egyidős. Emiatt általában nagyon odafigyeltek rám és engem eléggé idegesített.
Nyilvánvalóan azért, mert a szüleimmel nem volt túl közeli a viszonyom. Tisztában vagyok vele, hogy az ő korukban csoda, hogy egyáltalán normális emberi lényként meg tudtam születni és persze nem volt annyi energiájuk már, hogy utánam is ugyanúgy szaladgáljanak, mint Jonah és John után. Emiatt nem is haragudtam rájuk már. Más volt azzal kapcsolatban a helyzet, hogy sosem kaptam meg teljesen a figyelmüket, emiatt szinte biztos voltam benne, hogy még az esküvőmre is elfelejtenének eljönni. De hát a mi családunk ilyen, én pedig ehhez eléggé hozzá vagyok szokva.
- Annyira, hogy inkább el se mondom, hogy hova készülünk – alapvetően nem beszéltünk meg semmit, de olyan dolgot akartam csináltatni vele, amit nem feltétlenül tudott a korábbiak során. A mi kettőnk élete elég különböző volt ahhoz, hogy tudjak neki olyan dolgokat mutatni meg tanítani, ami érdekes lehet a számára.
- Nem tudom. Meghívsz? – ezen a ponton átható pillantással néztem rá, mert ha igent mond, akkor velem érkezik meg a gólyabálra. Most, hogy már mind a ketten ültünk, arra mentem rá, hogy addig nézzem őt, amíg valamelyikünk zavarba nem jön tőle – Vagy esetleg téged elhívott már valaki?

† öltözék †   szia, Szépike    † 926 szóban

Rachel & Jordan

Magam sem tudtam eldönteni, hogy mennyire természetes az, ahogyan Rachellel elkezdtük együtt tölteni az időnket. Lényegében folyamatosan ugyanazokat a köröket futottam le azóta, hogy figyelünk egymásra. Egyszerűen nem értettem azt, hogy miért nem beszélgettem vele többet a gimi alatt. Furcsa belegondolni abba, hogy az ott szerzett barátaim nagy részével egyáltalán nem tartottam a kapcsolatot két hétnél tovább. Mivel mindenki a maga útját járta már egy ideje, akkor sem tudtam volna könnyedén felvenni a fonalat, amit letettem, ha muszáj lett volna. Én is úgy éreztem, hogy erőltetetté vált volna, ha most valakire csak random ráírok, hogy mizu van, meg amúgy őszintén… Örültem neki, hogy egy volt osztálytársammal már szorosabb viszonyt ápolok.
Ennek ellenére elég nagy hazugság lenne azt mondani, hogy csak a hatalmas szívem miatt beszélgettem vele, miután felkeresett. Van szemem, ami miatt elég egyértelműen látom, hogy mennyire szép nőről van szó az esetében. Ha valaki megkérdezné, hogy pontosan mit akarok tőle és azt mondanám, hogy feltett szándékom barátkozni vele, akkor talán én is kiröhögném magam. Elég természetesen viselkedek a nőkkel ezért, ha valaki tényleg tetszik nekem, akkor annál nem szoktam szarakodni. Ennek ellenére azt is határozottan kijelenthetem, hogy egy nőcsábásznak sem számítok, szimplán csak túlságosan szeretem megszerezni azt, amit akarok. Emiatt pedig talán a génjeimbe van kódolva az, hogy tegyek is azért, hogy bizonyos dolgok idővel az enyémek lehessenek.
Nem állítom, hogy minden körülmények között fel akartam volna szedni a lányt, szimplán nem lett volna ellenemre az, hogy legyen közöttünk valami. Az, hogy egy időben túlságosan elkerültük egymást jelenleg nem sokat jelentett. Ha jobban belegondolok, elég nehéz lett volna megközelíteni valakit, akit konkrétan körül rajongtak a fiúk. Most viszont egyedül van, én pedig elhívtam – nyilvánvalóan randizni – amire igennel válaszolt. Innentől kezdve nem igazán volt mitől félnem.
A tény, hogy ugyanabban a kollégiumban szálltunk meg eredményezte azt, hogy talán érdemesebb lenne együtt buszozni Madridig. Pont ezért is vártam rá a saját épülete előtt, miközben a telefonomat nyomkodtam. Igyekeztem nem túlságosan belemélyedni a készülék használatába, ezért sikerült is elkapnom azt, amikor megjelent az ajtóban. Mosolyogva léptem közelebb hozzá, hogy ne kelljen egészen a bicikli tárolókig eljönnie.
- Szia – nem fáradtam azzal, hogy lehajoljak megölelni, lustán zártam a karjaimba. Amúgy is túl picike volt, ha pedig ki fogom törni a derekam, azt másképp szeretném tenni – Hogy vagy? Sikerült valamennyire beilleszkedned?
Szinte biztos voltam benne, hogy nem lesznek ezzel gondjai. Ahelyett pedig, hogy magam elé engedtem volna a kapuban, határozottam fogtam meg a kezét és kulcsoltam össze az ujjaimat. Világ életemben a féltékeny férfiak sorát erősítettem, szóval lényegében bármennyi barátnőm volt, egyiküknek sem esett nehezemre kinyilatkoztatni, hogy mit akarok tőlük. Ez igaz volt már a legelejére is. Mivel Rachel a múltkor is engedte, hogy megfogjam a kezét, feltételeztem, hogy nem fogja zavarni.
- Emlékszem, hogy mindig sofőr hozott annak idején a gimibe – pár derűs pillantást vetettem rá, majd a buszmegálló felé indultam – Biztos fárasztó volt. Akkor is figyelhettek rád, amikor nem akartad.
Nem ő volt az egyetlen ilyen diák. Elég sok gazdag tanuló volt, akik szintén így jártak iskolába, vagy minimum csapatba verődve, együtt jöttek kocsival. Viszont bőven akadtak hozzám hasonló ösztöndíjasok is, ami miatt valamennyire vegyes volt a társaság. Furcsa belegondolni, hogy engem eddig maximum taxi fuvarozott, eközben pedig Rachelnek minden bizonnyal a tömegközlekedés lehet idegen.
- Remélem azért nyitott vagy az újdonságokra – mielőtt leültem volna, hogy megvárjam a buszt, leterítettem a kabátomat az ülésre, hogy lehetőleg ne fázzon fel, ha ő is ezt teszi. Annyira még amúgy sem volt hűvös – Jössz majd a gólyabálra?

† öltözék †   szia, Szépike    † 572 szóban