A február az mindenki számára kicsit szürke zóna a hónapok között. Már kifelé haladunk a télből, magunk mögött hagyunk számtalan ünnepet, jóízű családi beszélgetéseket a kandalló mellett, de még odébb a tavasz, amikor valahogy megváltozik a világ. Számomra azonban semmiben sem különbözik a többi hónaptól. Az időmet mindig szeretem precízen és előre kiszámíthatóan beosztani, és előre látni legalább egy egész hónapot, amelyet Trudy olyan kitartó elszántsággal és egy atomórát megszégyenítő pontossággal elkészít a számomra. Vannak dolgok, amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani, vagy éppen másképp csinálni senki kedvéért. A reggeli kocogás példának okáért pontosan ilyen. Mindig ugyanazt az útvonalat követve, mindig ugyanazokba a színekbe öltözve, néha csupán a spotify lejátszási listán változtatva, attól függően, hogy milyen a hangulatom, vagy a kedvem.
A február egyben az a hónap is, amikor úgy hiszem, hogy a jó ötletek megszületnek a fejemben. Ilyenkor összegzem az előző évet gondolatban, készítek róla feljegyzéseket, amelyek majd segítségül szolgálnak az év első felében megejtett hivatalos beszédeken, vagy éppen egyetemi, esetleg a cég különböző központjaiban előadott évértékeléseknél.
Az egész ennek az évnek egy álmos februári reggelén kezdődött, amikor kezembe akadt egy napló. Véletlenül bukkantam rá, amikor egy régi komódot felhozattam a pincéből, mert felújításra szántam elvitetni,és egy titkos rekeszben rábukkantam erre az elnyűtt, sötétkék műbőrkötésű darabra, valamikor huszadik század harmincas éveiből. A napló egy bizonyos Veronica Berman nevű hölgyé volt. Csakhogy az én nagyanyámat nem Veronicának, hanem Barbarának hívták. Nyomozásba kezdtem hát, és kiderítettem, hogy Veronica nem volt más, mint a nagyapám sógornője, egyben titkos szerelme, akivel nagyjából huszonhét teljes éven át csalta a feleségét. Olyasmi volt ez, amely hirtelen és a semmiből születő információ volt, és amelyről egészen addig soha nem hallottam. A napló azonban részletesen taglalta a kapcsolatukat, és nagyjából tíz éven keresztül íródott, egészen a nő haláláig. A nagyanyám azt hiszem később megtudhatta  ezt a viszonyt, és gondoskodott róla, hogy a húga ne csupán a családi köztudatból kerüljön ki örökre, hanem az összes fénykép is az enyészeté legyen, amely bármilyen formában is ábrázolja a testvérét. Számomra azonban itt vált az egész érdekessé. Úgy gondoltam itt az ideje talán jobban utánanézni a családomnak, az egész Beranger dinasztiának, amely bár nem feltétlenül a leggazdagabb, de úgy tűnik hasonlóan más családokhoz bővelkedik számtalan titokban, és eddig fel nem fedett történetekben. Azt szerettem volna, ha a családom története nem csak ilyen titkos naplókban maradna fenn, nem csupán úgy bukkanna rá bárki, hogy egy régi bútordarabot felhozat a pincéből. Nem akartam, hogy elfeledetté váljon akárki, akihez közünk van, aki fontos a számunkra, aki a családunk része. Én nem szeretnék többé senkit eltüntetni a családi fotóalbumból. Én másképp gondolkodom, mint a nagyanyám egykor, és azt hiszem másképp, mint a nagyapám, vagy akár az apám. Számomra fontos a család és fontos az üzlet, de egyik sem előzheti meg a másikat, és egyiket sem áldozhatjuk be egymásért. Hiszem, bár talán apám mindezt ostoba idealizmusnak gondolja, hogy a kettőben meg lehet találni az egyensúlyt.
Két héttel a napló megtalálása és az információk birtoklása után pedig egy merész, és talán szokatlan lépésre szántam el magam, és ebben nem kértem ki apám véleményét, sőt a nővéreim tanácsát sem. Noha alapvetően az a fajta voltam, aki megörökölte ugyan a családi vállalkozás vezetését, és az ezzel járó felelősséget, de a két testvérem döntéseit, világlátását mindig szerettem előtte megismerni bármiféle kérdésben, és azokat megfontolás tárgyává tenni.Lauren minden helyzetben az a fajta volt, aki először a dolgok rosszabb oldalát látta meg. Szerinte ez szimpla realitás, én azonban sokszor megkeseredettséget láttam benne. Lilibeth állt talán hozzám a legközelebb, aki olyan volt mint én, csak sokkal spontánabb és sokkal kevésbé szabálykövető. Számára az élet csupa váratlan helyzetből állt igazán, amiben szerette meglátni az élvezetes és izgalmas dolgokat. Engem kirázott a hideg attól, ha valamit nem tudtam előre eltervezni. A magam részéről inkább ragaszkodtam ahhoz, amit ismertem és megszoktam, mint kockáztassak valami olyasmiért, aminek a végkimenetelével még csak minimálisan sem voltam tisztában. Ez azonban, amire most készültem, azt hiszem életem három évtizedének legváratlanabb és legspontánabb ötlete volt. Ezzel pedig nem csupán magamat, hanem Trudy-t is alaposan megleptem.
Ezt a találkozót, amire most készültem, nem volt egyszerű leszervezni. Ugyanis nem csupán hozzám kellett igazítani, hanem ahhoz a hölgyhöz is, akivel én meg szerettem volna ismerkedni, és felkérni valamire, amiben ő úgy hiszem remekül megállná a helyét. Bevallom töredelmesen én egészen két héttel ezelőttig még csak nem is hallottam róla, Trudy azonban a könyveinek, és magának az írónőnek igazán odaadó rajongója volt. Ha valamiben, akkor ebben mindenképpen bíztam az ízlésében, és a meglátásaiban. A terveim komolyak voltak, és nem szerettem volna sem Miss Montilio idejét, sem pedig a sajátomat rabolni esetleg feleslegesen.Őszintén szólva én valaki másra gondoltam, mint potenciális jelölt de Trudy meggyőző képessége még a pontosságát és alaposságát is felülmúlta. Így aztán beadtam a derekamat. Most pedig itt vagyok, két órával a megbeszélt találkozó előtt, és próbálom kitalálni, hogy melyik öltönyömet vegyem fel. Nem szeretnék sem túl feltűnő lenni, ugyanakkor a sportos elegancia sem feltétlenül az én világom. A kötetlen randevúk persze kivételt képeztek, de ez most nem az. És nem is nevezhetjük üzleti tárgyalásnak sem. Kicsit talán valami ismerkedés lenne, de egészen más a tárgya, és ebben nem voltam igazán gyakorlott.Az üzleti életben megálltam a helyem, de az efféle dolgok kicsit nehézkesen mentek nekem.
A délután folyamán virágot küldettem Miss Montilio számára. Ez egyfajta udvarias gesztus volt a részemről, másrészt pedig nem titkolt szándékkal egy kicsit talán a magam egyszerű módján kedves akartam lenni már így előljáróban is. Nem akartam, hogy valamiféle kimért üzletembernek gondoljon, aki unaloműzés céljából talál magának efféle elfoglaltságot. Valamint hallottam arról, hogy nemrégiben komoly trauma érte, amely miatt egy kis időre visszavonulni szándékozott, de Miss Heather, az ügynöke volt szíves mégis megszervezni ezt a találkozót.Értékeltem a gesztust, úgy hiszem nem lehetett könnyű mégis igent mondani nekem, még akkor sem ha ez csupán egy formális beszélgetés lesz, ami nem kötelezi a kisasszonyt velem kapcsolatban semmire.
Trudy a Le Bernardin-ba foglaltatott asztalt este hétre, amely Manhattan szívében volt, a Rockefeller Center közelében. Sokszor megfordultam itt, privát, magán jellegű vacsorák alkalmával, de az üzleti vacsorákat máshol bonyolítottam. Mindig igyekeztem ezt a két dolgot valamiféle módon elkülöníteni. Nem azért mert bármit szégyellnem kellett volna, hanem egyszerűen úgy véltem, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje. Ehhez a találkozóhoz, azonban az elegáns, és visszafogott, arany színekben játszó, minőségi és ízletes ételeket felszolgáló Le Bernardin illett.
Hét előtt érkeztem negyed órával. Ez az a fajta pontosság volt részemről, amihez mindig tartottam magam olyan esetben amikor nem üzleti célból találkoztam egy hölggyel. A várakozás idejére egy Green Abbey-t rendeltem, és hátradőlve, türelmesen vártam, hogy Miss Montilio megérkezzen. Fényképről volt alkalmam látni őt, és az internetes videómegosztó oldalakon is lehet néhány nem feltétlenül jó minőségű, de azért használható videóra bukkanni róla. Annyit mindenképpen meg kellett jegyeznem, hogy a kisasszony hihetetlenül csinos. A személyiségével azonban nem voltam még tisztában, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy ha sikeresen zárul a mai találkozónk, legalább egy könyvét mindenképpen el fogom olvasni. Mégpedig azt, amelyiket ő maga ajánlja nekem. Időnként abba az irányba néztem, természetesen visszafogottan, és inkább érdeklődőn amerről a hölgy érkezhetett. Mikor végre megpillantottam, amint éppen a maitre d’ előzékenyen mutatja neki az utat az asztal felé, ahol már én várakozom rá egy pohár ital társaságában. Igyekeztem felvenni a kisasszonnyal a szemkontaktust, és egészen addig tartani, ameddig az asztalhoz nem ért.
- Miss Montilio, ha nem tévedek.- álltam fel végül a székről udvariasan, egy lassú, kellemes mosollyal, várva, hogy a hölgy kezet nyújtson nekem, és magam is bemutatkozhassak.
- Köszönöm, hogy eljött, és áldoz rám az idejéből. Engedelmével. Maxence Beranger személyesen és életnagyságban.- amennyiben a kezét nyújtotta felém, úgy nem egyszerűen csak megráztam azt a megszokott üdvözlés gyanánt, hanem a rám jellemző módon fejem előre biccentve éppen csak megállva a kacsója felett a számmal, a leheletem érintette azt. Amennyiben nem, úgy csak bemutatkoztam egy fejbiccentéssel, és megvártam, amíg helyet foglal, és csak akkor ültem le én is.
- Kérem nézze el nekem, hogy nem vártam meg az ital rendeléssel. Mentségemre legyen mondva, hogy ezen a helyen a Green Abbey egyszerűen nem tűr várakozást. Kegyed mit iszik?- érdeklődőn billent oldalra a fejem, miközben a jobb kezem oldalt a magasba emelkedve, diszkréten intette közelebb a nem messze kimért egyenességgel álló és mindenre is odafigyelő chef de rang-t.

(Linkek: Virág Miss Montilionak - Le Bernardin)

Nem volt könnyű Miss Montilio-t megtalálni. Bár Trudy megállás nélkül, és minden pillanatot kihasználva próbált meggyőzni arról, hogy a titokzatos kedvencénél tökéletesebb embert nem fogok találni. Noha még azt sem tudta nekem igazán megmondani, hogy az illető nő vagy férfi. Ez volt az első pillanat, amikor a szemöldököm a homlokom közepéig futott a csodálkozástól és meglehetősen érdekesen vizslattam az én megbízható, és minden szempontból felkészült asszisztensemet. Egy név volt csupán minden könyv elején, fotó nélkül, és mindenféle olyan információ nélkül, amit az írók többnyire a könyvek hátsó borítójának behajtható részén tüntetnek fel. Mosolygó, vagy elgondolkodó fotó - attól függően, hogy milyen stílusban alkotott - valamint pár mondat az eddigi életéről, vagy éppen a fontosabb és meghatározóbb momentumairól, az őt segítő emberekről, családról. Nála azonban semmi ilyesmi nem volt.
Már maga a gondolat is, hogy olyan valakivel kezdjek tárgyalásokba, akiről még arc alapján sem tudom megmondani, hogy milyen ember lehet, maga a gondolat, hogy fejest ugorjak a kiszámíthatatlanba, az ismeretlenbe, más egyéb lehetőségek figyelembe vétele nélkül, meglehetősen abszurdnak hatott. Nem szerettem az ilyet. Ha leülök valakivel tárgyalni, minimálisan azért azzal is tisztában kellene lennem, hogy egyáltalán melyik nemhez tartozik. Töredelmesen megvallom, hogy először, úgy nagyjából két napig, nem voltam hajlandó foglalkozni a továbbiakban Trudy ötletével. Valahogy azonban nem hagyott nyugodni a gondolat. Ha valaki olyan jó, amilyen ő lehet, ha valaki sikerkönyveket ad ki, és közel kerül vele az emberekhez, vajon miért rejtőzködik? Miért nem lehet róla sehol olvasni, miért nem jár dedikálásokra, ahol találkozhat az olvasóival? Valaki, aki az emberekhez akar közel kerülni a szavai által, miért bújik el mégis egy név mögé, amelyről nem sokat enged elárulni? Ha lehet azt mondani, akkor Miss Montilio azzal keltette fel elsősorban az érdeklődésemet, hogy számtalan megválaszolatlan kérdést engedett keringeni a fejemben a személyével kapcsolatban. Mindemellett pedig sokat nyomott a latba, hogy Trudy gyakorlatilag minden eddig megjelent könyvét olvasta, és igen nagyra tartotta. Ha valaki, akkor szerinte ő képes lesz megérteni azt a témát, amiben a segítségét akartam kérni. Ebben volt valami, hiszen a családomban számtalan olyan titok lappangott, és rejtőzhetett még számtalan másik is, amelyeket talán csak olyan valaki érthet meg, aki maga is a saját titkainak bűvöletében él.
Óvatos ember vagyok, emellett megértő, türelmes, és az a fajta aki, ha megéri, akkor képes akár ezer évig is várakozni, akár egy rendíthetetlen kőszikla a partok felett. Az üzletfeleim úgy ismernek, mint akit megviselnek a veszteségek, de az első sokkból felébredve, már a megoldásokat és a probléma elhárításának lehetőségeit latolgatom. Miss Montilio ügynöke, noha meglehetősen kedves, hovatovább szinte bájosan kedves volt, és ígéretet tett arra, hogy az ügyfele egy meghallgatásra mindenképpen eljön velem vacsorázni, nem hagyott kétséget affelől, hogy mindezt csupán ő gondolja így. Az írónő véleményéről továbbra sem tudtam meg semmit. Azt sem, hogy egyáltalán akarta ezt a találkozót vagy sem. Már az is a meglepetés erejével hatott rám, hogy a rejtélyes M. Pinborough név egy hölgyet takar. Bár erről nem mondtam semmit Trudy-nak, hiszen az első vacsoráig mindenképpen titoktartást fogadtam, a későbbiekben, azonban, ha úgy alakul, hogy a megállapodás megszületik kettőnk között, ráérek majd elmondani neki. Amikor lefoglalta az asztalt, vagy éppen megrendelte a virágot, meggyőződése volt, hogy egy újabb hölgytársasággal töltöm majd az estémet.
- Igényli esetleg, hogy a Madison Avenue-n található penthouse-t előkészítsem önnek estére, Mr Bernager? Virágok, pezsgő, eper és csokoládé, illatos jázmin habfürdő? Vivaldi vagy Chopin klasszikus?- Trudy tisztában volt azzal, hogy még ezeket a dolgokat is szeretem előre eltervezni. Mások számára ez meglehetősen merev, vagy formális, esetleg kiszámított dolog volt, de a magam részéről biztonságot és megnyugvást jelentett, hogy előre láttam mindent, fel voltam készülve az összes lehetőségre. Nem minden esetben és minden hölgy volt nyitott egy-egy vacsora után eljönni velem, és én ezt tiszteletben is tartottam. Nem vagyok sem erőszakos, sem faragatlan. A nőket imádni és kényeztetni kell. Erre születtek. Nem szerettem volna leolvasztani a lelkesedését, így hagytam, hogy kibontakoztassa a kreativitását, és egy esetleges folytatás reményében készítse elő a Madisonon a lakást. Persze tisztában voltam vele, hogy nem lesz semmi ilyesmiről szól.
A pontosságot alaposan a fejembe verték gyerekkoromban. Apám meglehetősen vasszigorral és magas elvárásokkal nevelt engem ilyen tekintetben és a későbbiekben komoly következményekkel és megvonásokkal járt, ha nem tartottam magam az előre megbeszélt időponthoz.Eleinte két órát hordtam magamnál. Az egyiken a pontos idő volt, ezt a zakóm alatti mellényem zsebében, kissé talán régimódian viseltem: egy ezüst láncon lógott, apró ketyegő kis csoda volt, még a nagyapám ajándékozta nekem. Családi ereklye, mondta ő, de persze tudtam, hogy butaság, mert ha valóban az lenne, nem adná még nekem, másrészt apám érdemelné meg elsőként. A másik órát a karomon viseltem, ez mindig tíz perccel többet mutatott, mint a svájci pontossággal beállított másik óra. Apám amikor rájött, elvette tőlem a karórát és közölte: “Az a férfi, aki nem képes az alapvető és illendő pontosságra egy órával a mellényzsebében, az hogy akar egy cégbirodalmat majd irányítani ha eljön az ideje? A felelősség nem csak a vagyonnal kezdődik fiam, hanem azzal, hogy tudod mik a kötelességeid.” Én pedig megtanultam. Mindenekelőtt azt, hogy minden helyzetben, kivált ha egy hölggyel találkozunk, illendő időben érkezni. Vagyis jóval korábban, lehetőséget adva a nőnek az őt megillető késésre.
Nem szokásom a türelmetlenség legapróbb jeleit asztalon való kopogással, esetleg állandó fejforgatással, sóhajtozásokkal elütni. Általában a saját gondolataimba temetkezem, és minden érkező felé csupán annyi figyelmet fordítok, amennyit az íriszeim mozgása enged belátni a teremből.
A Le Bernardin egyébként is elsősorban a visszafogott eleganciájáról és a meglehetősen nyugalmas vendégeiről volt híres. Itt soha, semmiféle körülmények között nem fordulhatott volna elő hangos szóváltás, vagy másokat zavaró atrocitás.  Talán pontosan ezért is kedveltem a magánjellegű vacsorákhoz.
Miss Montilio érkezése egy pillanatra ettől függetlenül sikeresen kibillent abból az apatikus nyugalomból, amellyel várakoztam rá az italom társaságában. Ugyanis a kisasszony lenyűgözően gyönyörű, és ha valamire, erre igazán nem voltam felkészülve. A váratlan helyzetek pedig váratlan reakciókat eredményeznek nálam. Ez esetben egy pillanatnyi zavart, amellyel fogadom a hölgyet, és egy apró, a kelleténél tovább a kezeim között tartott kacsót, meg egy hosszabb pillantást, kutatva a fáradtnak tűnő, mégis varázslatos íriszekben.
Megvárom, amíg lesegítik a kabátját, és csak akkor ülök le, ha már ő is helyet foglalt.
A chef de rang elsiet a rendeléssel, ám előtte még felém fordul, némán és kíváncsian várva, hogy a néma fejbiccentés egy újabb kört jelent ugyanabból, vagy esetleg mást is kérek. Egyelőre maradok a Green-nél. Fejem enyhén lehajtva a vállalható mennyiségű borostám mögé rejtek egy somolygást az első mondatát hallva. Aztán tekintetem újra őt fürkészi.
- Ha mondhatok ilyet, kisasszony, akkor nem csak önt lepte meg a felkeresésem, hanem még engem magamat is.- nem tudom mennyire fogalmaztam ostobán, úgyhogy sietve magyarázatot is adok a szavaimra.
- Nem azért mert tudtam volna, hogy nem ír mostanában. Őszintén szólva nem ismerem a munkásságát, így még azt sem tudom megmondani kegyed milyen könyveket ír. Kérem ne vegye sértésnek, vagy illetlenségnek. Bár gondolom jogosan vetődik fel önben a kérdés, hogy akkor mégis miért kerestem meg, és legfőképpen mit is akarok magától?- kulcsoltam össze ujjaim lezán magam előtt az asztal lapján, és kissé előre dőltem.
- Mielőtt azonban a találkozónk tárgyára térnénk, néhány apróságot meg kell öntől kérdeznem. Nem fogok a személyes életében vájkálni, a saját titkai önhöz tartoznak. De mivel az ajánlatom meglehetősen magánjellegű, tudnom kell, hogy a megfelelő emberre bízom rá azokat, vagy rosszul választottam.- magyarázom neki őszintén. A hangom kissé visszafogott, enyhe lágy mélységben csendül, és a homlokom ráncolom, bár a végén egy apró mosoly jelenik meg a szám sarkában, egyfajta enyhülés jeleként.
- Az ügynöke meglehetősen tájékozott volt a családomat illetően, de van egy olyan érzésem, hogy kegyed nem sokat tud rólunk. Bár nem mernék megesküdni, hogy soha nem ivott még Beranger bort, kivált ha szereti a kissé citrusosabb ízvilágot. Ha így van, akkor ezt a tárgyalásunk sikerességének függvényében sürgősen pótolnunk kell.- teszem hozzá, vállaimat kissé leengedve, és az arcom játékából láthatja, hogy bár igyekszem könnyedén, a rajta látható feszültséget oldandó beszélni, komolyan beszélek.
Szünet áll be a beszédemben, hiszen megérkezik a chef de rang az italokkal, valamint két mogyoró barna borítású étlappal, melyek közül az elsőt Miss Montilio elé helyezi, a másikat pedig elém. Megvárom amíg sietve és csendesen távozik, majd újra a vendégemre nézek, igyekezve felvenni vele a szemkontaktust, ha hagyja, és folytatom a beszélgetést.
- Miközben az ügynökével beszéltem, olyan érzésem volt, hogy ő nagyon lelkes az esetleges megbízásomat illetően, ugyanakkor semmiféle módon nem tudtam elérni nála, hogy a kegyed véleményéről, vagy éppen akaratáról nyilatkozzon. Tudnia kell, hogy semmi olyasmit nem szándékozom kérni öntől ami illegális, esetleg sértő, etikátlan vagy erkölcstelen. Nem szeretném ha miattam kényelmetlenül érezné magát. Ugyanakkor számtalan olyan dolog, vagy tudás birtokosává válhat általa, amely a családomra nézve nem feltétlenül pozitív. Látja, hölgyem?- tártam szét enyhén két kezemet, tenyérrel felfelé, a könyökömre támaszkodva, a vállaimat megvonva.
- Mindkettőnknek megvannak a maga titkai. És mindketten félve őrizzük azokat. Hogy miért éppen ön? Mert az asszisztensem nagy rajongója a kegyed könyveinek, és mert kíváncsivá tett, hogy ki lapul a különleges név mögött. M. Pinborough.- kortyoltam bele végül a kihozott italomba, majd immáron kényelmesen hátradőlve vettem kezembe az étlapot, de még nem nyitottam ki. Vártam, hogy Miss Montilio tegye meg ezt először, talán segíthetek neki a választásban is, ha elbizonytalanodna a számtalan tengeri étel között. Esetleg vegetáriánus lenne.
- Én nem olvastam még egyetlen könyvét sem. És függetlenül attól hogyan zárul a mai beszélgetés, mindkenképpen el fogok olvasni egyet. Ön melyiket ajánlaná?- kíváncsian fürkésztem az arcát és nem kerülte el a figyelmem, hogy a mozdulatai meglehetősen lassúak. Mintha fájdalmat rejtegetne, de lehet csak én képzelek oda valamit, ami nincs is.

Magamnak való, hamisítatlan, konzervatív, patrióta ember vagyok. Bár a gyökereim számtalan országba visszanyúlnak, tulajdonképpen bármely helyén a világnak akár otthon érezhetném magam, én mégis egész életemben amerikainak vallottam magam.Itt születtem, itt nőttem fel, ide köt minden, ami számomra fontos, de elsősorban a családom. Számunkra ez mindig is elsődleges volt, noha anyám szerint soha nem tudhatjuk miféle titkok, vagy eddig fel nem fedezett, elrejteni kívánt dolgok lapulnak meg a Bernager famíliában. Meglehet ő sem gondolta, hogy egy napon majd igaza lehet. Vagy nagyon is jól tudta, mert hallhatott történeteket az anyósától, főleg azokban az időkben amikor az öreglány, már a demencia elég komoly jeleit mutatta, és egyik nap még tisztán emlékezett mindenre, a másik napon olyan volt, mint egy neveletlen kisgyerek. Biztos vagyok abban, hogy a nagyi olyan tudás birtokában volt a családot illetően amelyről úgy hitte, jobb ha soha nem kerülnek felszínre, jobb ha azokat homály, és a feledés rejti majd el. Nem tudom mindazok tükrében amit felfedeztem, hogy vajon hány ilyen dolog lapul még szinte elfeledve akár itt az Államokban, akár Európában, amely a családunkat érinti. Persze mondhatja bárki, hogy a régmúlt dolgokat talán jobb lenne nem feszegetni, mert ami annyi évtizeden át pihent egy poros padlás félhomályában, akkor azt talán jobb lenne elengedni, én erre mégis képtelen vagyok. Talán a legnagyobb erényem és hibám egyszerre az erős és néha végletekbe hajló igazságérzetem, vagy éppen az, hogy igenis jogunk van a tudáshoz, jogunk van a valósághoz, jogunk van megismerni kik is vagyunk valójában, hogy kik azok akiket soha nem ismerhettünk, akik talán képesek lettek volna formálni bennünket. Én képtelen vagyok újra száműzni a pince mélyére azt a naplót. Képtelen vagyok úgy tenni mintha soha nem bukkantam volna rá, és képtelen vagyok a fejemet a homokba dugni, és úgy tenni, mintha mindez nem befolyásolna semmit. Mert nagyon is befolyásol. Volt egy nő a családunkban, akit Veronicának hívtak, akiről úgy hiszem igenis jogunk lett volna legalább tudni, még ha nem feltétlenül ismertük volna a történetét. A nagyanyám a puszta létezését is kitörölte, amihez úgy vélem nem volt joga. Így nem. El sem tudom képzelni mit élhetett át Veronica, mit élhetett át a nagyapám, annyi sok évtizeden át. Egy kapcsolat, amit felülírt a család, felülírt a társadalmi elvárás, felülírt a világ felé kialakított kép a Beranger családról, és felülírt a hatalom meg a pénz. A különös talán az, hogy nem tudtam a nagyapámat elítélni. Ő mindazért amit elért keményen megdolgozott, és számtalan dolgot áldozott fel, hogy elérje a célját. A nagyanyámat sosem szerette, ezt mindenki tudta, és csupán az érdek, meg a vagyon volt az ami olyan kecsegtetővé és visszautasíthatatlanná tette a szemében. Nem az ő hibája volt, hogy valaki mást szeretett. Az sem az ő hibája volt, hogy ezt a kapcsolatot soha nem vállalta fel. Veronicának ez mégis elég volt. Mert ő sosem a pénzt vagy a hatalmat látta mögötte, hanem az embert. Mióta megtaláltam a naplót, azóta gondolkodom rajta, hogy vajon hol van a világban az én Veronicám. A nő akit nem érdekelne mi van mögöttem. Talán pontosan azért, mert nem hiszem, hogy még egy ilyen nő születhet, félek elköteleződni. Nem is félelem ez, inkább józan távolságtartás és bizalmatlanság.Az én világomban csak az érdekek őszinték. Amikor tudom mit várhatok el, és mit kapok cserébe. Meglehet talán pont ezért foglalkoztat az a napló, pont ezért akarom a családom történetét felkutatni, és talán pont ezért akarom Veronica történetét megismerni úgy, ahogyan egy másik nő látja azt. Egy nő, aki jól bánik a szavakkal, aki talán képes egy napló sorain keresztül eljutni egy örök hallgatásba burkolózó, magáról soha többé vallani nem tudó lelkéig és feltárni azt. Talán nem is feltétlen a családom teljes és minden szempontból kimerítő történetét akarom írásban látni, hanem a nagyapám és Veronica kapcsolatát. Akkor talán azt is megértem, hogy mi a baj velem. Miért félek az érzelmektől, miért bástyázom körül magam szabályokkal, és miért félek kilépni a saját kis megszokott világomból. Számomra elképzelhetetlen lenne az ami az egyik oldalon pihent, gyöngybetűkkel, szinte sütött belőle a boldogság.
“Ma reggel arra ébredtem, hogy tengernyi hófehér kála, szegfű és dália lepi el a szobámat. Olyan volt, mintha egy virágoskertben ébredtem volna, holott tegnap még az átlagos és minden szempontból kifogástalannak ítélt, de nagyon puritán otthonomban hajtottam álomra a fejemet.Claude értem jött. De nem azzal a furcsa és köhögő Ford nevű kocsijával, hanem két lovat fogatott egy két személyes kocsi elé. Azt mondta, hogy ideje kicsit kiszakadni a megszokott hétköznapokból. Táncolni vitt. Hajnalig, kifulladásig hallgattuk a füstös blues zenét, aztán az óceán parton egy régi halásztanyából eszkábált mulatóban tangót jártunk, majd átmentünk pár mérfölddel távolabbra, ahol latin zenét játszottak egészen pirkadatig. Claude olyan volt mint egy gyerek, aki újra felfedezi a világot, és aki rádöbben, hogy lehetne az élet ilyen is, ha hagyná. Nem akarom, hogy miattam feladjon mindent. Barbara köti őt a vagyonhoz, de a szíve az mindig itt van velem.”
Gondolataimból a jelen egy bevillanó momentuma ránt vissza, meg a velem szemben helyet foglaló különös, titokzatos és gyönyörű nő. Van benne valami megfoghatatlan, amely az első másodpercben magával ragadja az embert, és rászegezi a tekintetét. Nem a különös mozdulat, ahogy a kezét húzza, noha afelett sem lehet elsiklani. Van benne egyfajta….nem is tudom megfogalmazni. Mint az őz, amely keresi a menekülés lehetőségét, mégsem tudja otthagyni a helyet, amelyet felfedezni vágyna. Óvatos érdeklődés. Talán így tudnám jellemezni.
- Nos, ez nagyon egyszerű. Az én pozíciómban az ember nem mindig saját maga hozza meg a döntéseit, vagy éppen határozza el magát Megvannak azok az emberek a környezetemben, akiknek a véleményére bizonyos kérdésekben nagyon sokat adok. Történetesen Trudy, az asszisztensem az a kategória, akinek ebből a szempontból döntőbb szava van sok dologban, mint bárki másnak.- mosolyodom el haloványan, éppen csak engedve megrezzenni jobb sarkát a számnak, miközben az előttem lévő, félig már üres pohár talpával játszom egy keveset.Pillantásom azonban kitartóan, de nem tolakodóan kutatja a velem szemben helyet foglaló hölgyet. Nem sikerült még feloldódnia a társaságomban ezt érzem. A hölgyek apró kis jeleire, mozdulataira nagyon érzékeny vagyok, hiszen számomra mindig elsődleges, hogy legyen bármilyen helyet, ne érezzék a társaságomban kényelmetlenül magukat. Éppen ellenkezőleg. Így aztán ösztönösen próbálom oldani Miss Montilio feszélyezettségét.
- A részletekre mindenképpen ki fogok térni, de az elsődleges célom, hogy kegyed először is ne érezze magát úgy, mintha az oroszlán barlangjába merészkedett volna be, ahol az oroszlán lehet, hogy nincs jelen, de bármelyik pillanatban megjelenhet, és magácska nem tudja hogyan is kellene reagálnia rá. Elfusson, vagy nézzen szembe vele? - cöccentettem párat derülten, majd megcsóváltam a fejem.
- Kérem, Miss Montilio. Egy nagyon kellemes, és meglehetősen diszkrét étterembe hívtam el magát. Virágot küldtem annak jeleként, hogy nőként és emberként is tisztelem önt, még ismeretlenül is….- szerettem volna hamisítatlan belga csokoládét is küldeni neki, de Trudy szerint az már igazán túlzás lett volna, hiszen nem udvarolni akarok a hölgynek, hanem egy félig üzleti, félig magánjellegű ajánlatot tenni neki.
-... tőlem nem kell tartania. Beszélgetünk. És ha úgy ítéli meg, hogy a továbbiakban nem igényli a társaságom, nyugodtan felállhat és távozhat. Nem fogok kérdéseket feltenni, nem fogok semmit számon kérni.- fejeztem be végül, hagyva neki egy kis időt arra, hogy átgondolja a szavaimat, meg persze átnézze az étlapot, hogy mit szeretne rendelni. A chef de rang hozza meg az étlapokat, és távoztával még várok egy kicsit mielőtt újra visszakanyarodnék a beszélgetéshez. A megjegyzésén elmosolyodom, még egy apró kuncogást is megengedek magamnak.
- Nem…semmi esetre sem illegális.
Összevonom a szemöldököm, láthatóan valamiféle különös árnyék suhan át az arcomon a könyv címének említésére. Gondolatban felszisszenek. Tulajdonképpen tökéletes cím lenne a nagyszüleim házasságát nézve. Milyen érdekes és fondorlatos találkozás ez az élettől. Miss Montilio az italos poharat markolja meg, és leöblíti a szavait. Ekkor válik számomra világossá, hogy a címet vagy éppen magát a könyvet az élet ihlette. Az ő élete. A hely, az idő és ismeretségünk korai szakasza nem teszi azonban lehetővé, hovatovább udvariatlan lépés lenne részemről erre rákérdezni, de azt hiszem ezt a könyvet mindenképp el fogom olvasni. Talán a hölgyről is kapok valamiféle képet.
A figyelmem nem kerüli el továbbra sem a kezének furcsa mozdulata, vagy az ahogyan megremeg, kicsit talán furcsán is tartja. Az erre szóló magyarázat azonban alaposan meglep. Ennek jeleként apró, vékony pengévé szűkülnek a szemeim és érdeklődőn figyelem a hölgyet.
- Sajnálom, ami önnel történt. Mégis….a magam részéről hiszem, hogy a felépülésben az lehet a segítségünkre leginkább ha előre figyelünk. Új, kitűzött célokat keresünk, és azokra koncentrálunk, a múltat pedig beledaráljuk a jövőbe.- elhallgattam egy másodpercre, amikor rájöttem, hogy kicsit talán túlléptem egy személyes határt.
- Bocsásson meg, nem szerettem volna udvariatlan lenni.- őszinte a bocsánatkérés. Valóban nem állt szándékomban olyasmiben kioktatni, vagy kéretlen tanácsokat osztogatni, amihez semmi közöm.
Nem nézek az étlapra. Fejből tudom, és már azt is tudom, hogy mit fogok kérni. Hagyom, hogy Miss Montilio azonban tanulmányozza azt. Ugyanakkor nem kerüli el a figyelmem ahogy megremeg a keze.Óhatatlanul felszínre hozza bennem a mélyen szunnyadó védelmi mechanizmust. Előre nyúlok az asztal lapja felett, és ha csak meg nem állít, finoman helyezem mindkét kezem a bal karjára.
- Engedje, hogy segítsek! Engedje, hogy a segítségem által maga is segíthessen nekem.- szakad ki belőlem ösztönösen, szinte sutba dobom a korábbi óvatosságom a családunkat illetően.
- Eredetileg a családom történetét akartam könyvbe foglalni. Mint valami lexikon, amit bárhol is ütünk fel, fontos dátumokat, és fontos életrajzi adatokat találunk. De azt hiszem itt most többről van szó. Talán pont maga lesz aki érteni és érezni fogja egy olyan nő érzéseit és történetét, aki huszonhét éven át szeretett valakit, aki nem vállalhatta fel őt a világ előtt. Egy nő, akinek a létezését aztán a teljes családja számára megszüntették. És akiről egészen pár héttel ezelőttig én sem tudtam. Ennek a nőnek a történetét szeretném úgy olvasni, ahogy egy másik nő látja.- az okokat egyelőre nem mondom el neki, talán ha érdekli, akkor majd rákérdez.- ha eddig nem húzta el a kezét, a mondandóm közepette végig a balján pihentek finoman, ügyelve, hogy ne szorítsam meg azt. A chef de rang visszatértével azonban én is visszahúzom a kezeimet, és igyekszem felvenni a korábbi testtartásom. Miss Montilio után én is leadom a rendelést, hozzátéve, hogy a hölgynek is hozzanak még egy italt és nekem is.
- Nos….ha már korábban kérdezte, megválaszolnám a kérdésének ezt a részét is.Mármint azt illetően, hogy merre található a borászat. Egy része Limburgban. Nem messze a Holland határtól, Belgiumban. Európában. A szőlészet része ott van. Kizárólag minőség borok kerülnek ki a pincészetből. Illetve van egy nagyobb narancsligetünk Anaheimben is, ahol elsősorban gyümölcsborokat, koktélokat állítunk elő. A céget pedig egyelőre csak névileg irányítom én. Az apám még él, és bár visszavonult az üzlettől, a döntő szó még mindig az övé. Ahogyan később az enyém lesz az. Mondhatni még mindig tanulom a szakmát.- vontam meg a vállam könnyedén és mosolyogva, próbálva a korábbi hangulatot valamennyire oldani.
- Azt hiszem magának nagyon tetszene Anaheim. Virágzó narancsfák, reggelente lágy madárének, a szakácsnő, Lulu isteni pirítóst készít, a narancslekvárja pedig felülmúlhatatlan. Tökéletes hely a felépüléshez, és az ihletgyűjtéshez.- őszintén szerettem volna neki segíteni. Ugyanakkor ott volt bennem a megérzés, az a furcsa, minden szempontból tökéletesen működő kis érzés, hogy ha valaki, akkor ő meg tudná írni azt a könyvet….ha valaki, akkor ő értené Veronica naplóját.