- Ha le mersz hányni kislány, én esküszöm, hogy a nyakadba okádok! – fogadkozom, de a számból most inkább úgy hangzik, mintha csak könyörögnék, hogy „Légyszi légy oly rendes és ne hányj rám!”.
Fejemben újra és újra végig pörögnek a mai nap eseményei, hátha rájövök, hogy a francba csöppentem bele ebbe a szarba. Az egésznek az első, mára időzített fotózásom az oka. Úgy be voltam zsongva, hogy az alvás említésére is elfogott a röhögőgörcs, annyira lehetetlennek tűnt magamat elképzelni, ahogy csukott szemmel heverészek nyugodtan az ágyamban. Újra és újra ellenőriztem, hogy minden be van-e pakolva, csutakoltam az objektíveket és lencséket, hogy azok csillogjanak, mint egy tisztára vakszolt padló. Aztán elindultam.
Manhattan kitudja hol a fenében van pontosan kocsmájában kötöttem ki, hogy legalább egy reggeli, avagy hajnali négyi kávéval köszönthessem a napot. Tudom, hogy találtam volna közelebb is helyet, de úgy gondoltam, ez közelebb lesz a célállomásomhoz. Erre beletenyereltem egy olyan helyzetbe, amiből most fogalmam sincs, hogy mosom ki magam.
- Őt is vidd magaddal! – mordult utánam a fogalmam sincs hogy hívják pultos, miközben egy asztalon fekvő nőre mutogatott.
- Miért kellene? – értetlenkedtem.
De tényleg, miért kellene nekem egy magáról nem tudó csajra vigyáznom, mikor pár óra múlva munkában kell lennem? Én csak egy kávéra jöttem, nem bébicsőszködni.
- Azért, mert be akarok zárni.
- Akkor küldd haza, nekem dolgom van! – fordultam újra az ajtó felé és már meg is indítottam lábamat katonás ütemben, hogy minél hamarabb elhúzhassak arról a helyről.
Le fogom húzni az értékelését egy halom negatív kommenttel, az biztos. Többet be nem teszem oda a lábam.
- Te is nő vagy, úgyhogy vidd őt innen. Azt akarod, hogy valamelyik pasassal vitessem el?
Ó, hogy a pöceszagú mocsári rém lepné el ezt a lebujt! Ez betalált. Bajtársat nem hagyunk hátra, márpedig egy nő számára ittas kurvapecérek között, csak egy másik nő lehet az.
- Nyertél, öreg! – morogtam, levéve kezem a kilincsről.
Pedig olyan közel voltam! Nehéz, ingerült léptekkel trappoltam vissza a libához. Hát aranyom, te sem tettél rám túl jó első benyomást. A mellette lévő, jobban mondva az asztala alá borult táskában kezdtem el kotorászni. Valahonnan meg kellett tudnom, hogy az övé-e, amire mi sem jobb, mint a benne ólálkodó iratok. A kép stimmelt, már amennyire meg lehetett állapítani. Tény, igazolványt csináltatni nem egy esti tivornya után megy az ember, hogy még ha börtöntölteléknek látszik is, legalább emberi formát kapjon vissza a rá nyomott képen.
A táskába gyorsan visszadobáltam mindent. Felkaptam azt a vállamra, a saját batyum mellé, amire szépen rá is feküdt az új csomag. Ez van, ha az ember egy dobozszerű táskával rohangál. Mielőtt viszont elválasztottam volna a nőt és az asztalt, zsebemből egy hajgumit kutattam elő és összekötöttem a haját. Biztosítás, hogy legalább azt ne kelljen fognom, ha már minden mást igen.
- Fizetni ki fog? – tartotta markát az első benyomásra sem szimpatikus tulaj.
- Ezt nem mondod komolyan! – forgattam szemeim – Mennyi?
- 85 dollár.
Szerintem jól látható volt, ahogy teljes egészében lefagyott az agyamban egyébként is kínlódósan működő szoftver. El is telt néhány másodperc, amíg sikerült újraindítanom a rendszert.
- Aranyból volt az a lóhúgy, amit ivott? – kiáltottam fel.
Újra a nő táskájában kezdtem kutatni. Nem létezett az az isten, ami rávehetett volna arra, hogy saját bankóimat nyomjam az öreg kezébe. Nem én ittam, nem is hívtam meg senkit semmire, úgyhogy fizessen a fogyasztó. Az, hogy lehúzás, vagy nem, az már a részeg baja, nem az enyém. Kilencvenet pakoltam az asztalra.
- Tartsd meg! Borravaló, amiért eddig vigyáztál rá – tudtam le ennyivel.
Most már tényleg nem volt más dolgom, mint hogy felkapjam a mára már épp elég gondot okozó nőszemélyt és valahogy kirángassam onnan. Vállamon keresztbe vágtam karját, amibe bele is kapaszkodtam mancsommal. Másik kezemmel derekánál fogtam, hogy el ne dőljön nekem. Ezt látva azért annyi volt a tulajban, hogy kinyissa nekünk az ajtót. Nos, saját magával tett jót, mert az biztos, hogy addig rugdostam volna azt, amíg így, vagy úgy, de ki nem nyílik.
Most pedig itt állunk. Lehet, hogy csak én, ő meg inkább nekem dől. Még a nevét sem tudom. Annyira el voltam foglalva a képével, hogy azt is elfelejtettem leolvasni.
- Hé, ébresztő! – próbálom meg derekáról lekapni a kezem és megpaskolni az arcát – Mi a neved? Hol laksz? Kit tudok felhívni, hogy jöjjön érted?
Elhallgatok. Talán ez túl sok kérdés egyszerre.
- Kezdjük a neveddel! – sóhajtom.
Hosszú napnak nézek elébe, és még el sem kezdődött igazán.

Basszus, basszus, basszus! Miért kellett nekem ebbe a lebujba betennem a lábam? Főzhettem volna magamnak egy kávét otthon, és mint sok más dolgozó ember, vihettem volna magammal egy termoszban, vagy egy akként is funkcionáló bögrében, ami szerintem a világ egyik legjobb találmánya. Miért is nem tettem így? Ó, igen, nincs otthon kávém. Ez az egyik hátránya annak, hogy egy általam jónak titulált reggelizőhely van a lakásnak aligha nevezhető odúm közelében. Könnyebb oda beugrani, mint megfőzni magamnak, most viszont, ebben a rohadtul korai órában még nincs nyitva a hely. Maradt hát ez, vagy az élőhalottként vánszorgás. Hát, most felébredtem, és talán még az a kávénak csúfolt lötty sem kellett volna hozzá, amit leöntöttem a torkomon.
- Óvatosan kapálózz, mert mindketten elborulunk! – szólok rá a lányra, utána lépve egyet, hogy megtarthassam.
Amikor rám nehezedik, nem nevezném túl könnyűnek, de kimondottan nehéznek sem. A másik oldalamon csüngő plusz súly valójában egész jól egyensúlyban tart. Szorgalmasan kísérgetem az ablakpárkányhoz, még mindig a nevét várva, tőlem szokatlan türelemmel. Ehhez minden bizonnyal annak van köze, hogy látom, hogyan szedi a levegőt. Akkor szoktam így viselkedni, amikor épp kikívánkozik valami, amiről azt hittem korábban, biztos helyen van a gyomromban, mégis visszaszökik a nyelőcsövemen. Ilyenkor nem jó kapkodni. Szépen nyugodtan, a beszédet sem sürgetem, inkább csendben maradok.
- Tehát Mia. Nem hiszem, hogy emlékeznél rá a jövőben, vagy akár öt perc múlva, de az én nevem Evelyn – mutatkozom be és még talán kezet is nyújtanék, ha nem lenne tele mindkettő vele.
Amikor elérjük az általa kiszemelt célállomást, elengedem őt és a falnak támasztom. Reményeim szerint képes lesz megkapaszkodni és a lábain tartani magát. Ha nem… Nos, az a jövő problémája, nem a jelené.
- Jól van, Mia. Bármi is akar kitörni belőled, engedd ki nyugodtan, ennek a helynek a báján már úgysem ronthat semmit. Csak! Ne rám, vagy magadra, ha kérhetem – lépek egy lépéssel távolabb.
Bízom annyira a reflexeimben, hogy tudjam, ha kell, még innen is el tudom majd kapni őt. Igyekszem majd a háta mögül, mert feltételezhetően arra nem képes hányni. Amennyiben szót fogad, úgy táskámban kutakodni kezdek és a mára bekészített fél literes vizemet előkotrom. Azt dolga befejeztével nyomom kezébe, bontott állapotban, hogy kimoshassa a száját. Ha viszont tartogatni kívánja, ám legyen. Én biztos, hogy nem megyek hozzá közelebb, amíg nem érzem szükségét, vagy látom rajta, hogy megmarad.
- Szólj, ha készen állsz arra, hogy válaszolj a következő kérdésemre.
Órámra pillantok. Még egész jól állok idővel. Van pár órám arra, hogy eljussak a partig, ahol a fotózásomra sor kerülne. Ezt az időt kell beosztanom arra, hogy lerendezzem ezt a csajt itt a közelemben. Hazavinni, hívni hozzá valakit, nekem mindegy… Ha úgy adja a helyzet, kénytelen leszek magammal vinni, de mint mondtam, minden rajta áll.
- Tehát… Van valaki, aki el tud jönni érted, vagy itt laksz a közelben? – érdeklődöm, amint jelez, hogy képes beszélni.
Nem szeretem húzni az időt ehhez hasonló felesleges dolgokkal. Szívesebben várnám meg egy nyugis helyen, hogy felkeljen a nap és lőnék pár jónak remélt fényképet.