Tíz nappal ezelőtt

- Ó, Jackieeeeeeee - mint egy megkergült kiskecske, Gretch szökellve csusszant mellém, a hirtelen támadástól pedig sikerült az épp felkapott bögrémből cunamiként végigfolyatnom a kávémat a kézfejemen. Csak egy kicsit volt forró. - Ó, basszus, bocsika. Lenyalod? Letörlöd? Nyaljak én? - elnézem. Kíváncsi leszek, egyetértek és felháborodok ezen kérdésekre, de végül megrázva a fejem pakoltam le a bögrémet. Most csináljak újat? A két deciből nagyjából három kortynyi mennyiség maradt, az pedig még egy betépett süninek sem lenne elég.
- Úgy szeretlek, de csak egy kávéra vágyom. Tényleg - megköszörültem a torkom, végül az új mellett döntve kiöntöttem az előző félresikerült adagom. Mivel a lány nem igazán reagálta le a szavaimat, ezért nagy sokára sikerült felé néznem. Persze miután lefőtt az újabb adag kávé és egy halovány irigykedő áhítattal néztem el a tejes dobozok felé a hűtőben. Néha még a zabtejtől is rosszul voltam, a szóját pedig egyenesen gyűlöltem. - Na?
- Na mi?
- Miért vagy még mindig itt? Most nem vagyok olyan béna, nem kell felügyelni, anyuci - cinkos pillantással mosolyogtam felé, jót szórakozva ezen a megnevezésen. Gyűlölte, ha a korával húztam, jobban, mint amit én elviseltem másoktól.
- Volna egy ajánlatom, Jacqueline - összevontam a szemöldökeimet, irritált, ha valaki a teljes nevemen szólított. Azt mindig a szüleim csinálták, ha rossz fát tettem a tűzre, vagy a túlságosan is hivatalos környezetben hívtak így. A bögrémet felemeltem az ajkamhoz, hogy afelett nézzek át a lányra, megvárva, mit is kellene ennyire halálosan komolyan kitárgyalnunk. - Ha átveszed az egyik utasom, ígérem, nem foglak zaklatni a horoszkópoddal és a mesés kalandjaiddal, amik rád várnak.
- Túl kevés.
- Áhá! - csettintett egyet a nyelvével. - Sejtettem, hogy ezt mondod. Ezért toldom meg azzal, hogy nem fogok beleszólni a szexuális életedbe azzal a nevenincs ürgével. Mi is a neve? Jack? James? Jonathan?
- Gretchen, kérlek, lottózni és fogadni sose akarj! - nevettem el magam arra, hogy direkt sorolt fel olyan neveket, amiknek a valósághoz közük sem volt.
- Áll az alku?
- Tudod, hogy bármit megtennék, csak hogy végre leakadj ezekről. Nem szeretek céltábla lenni - morogtam, de azért a bögrén túli mosolygó kis szarkalábak a szemeim mellett elárultak. Végre, nyugodtan fogok dolgozni, ahol senki nem fog megzavarni.
- Nagyszerű.
- Igen, imádni fogom - kortyoltam bele a kávémba végre, kiélvezve minden ízt, illatot, élményt, amit annak fogyasztása okozott. Kinyújtotta a kezét, megpecsételtük az alkut. Soha többé horoszkóp! Woohoo!
- Két hétig megpróbálok kussban maradni.

Itt, most, veled

Lassan doboltam az ujjaimmal a kormánykeréken, mert ez volt a tizenötödik piros lámpa, hogy meg kellett állnom, jelzem, feleslegesen. Mármint.. ismerem a kreszt, meg kell állnom, csak ez a sok lámpa volt felesleges. A rádióból először Celine Dion szólt. Az átkattintás után Bee Gees, a harmadikon Backstreet Boys, a negyediken Cardi B, úgyhogy inkább offoltam az egész berendezést, miközben a napellenzőt lehajtottam, de csak hogy az ajkaimra húzott matt eperszín rúzst néztem meg, hogy sehol egy elkenődés ne hirdesse azt, hogy slampos lennék. Mivel ügyfelekkel foglalkoztam, ezért muszáj voltam valahogy kinézni, melegítőnadrágban, biciklis nadrágban, croptopban nem jelenhettem meg, főleg azért sem, mert az autó majd szétesett az állandó ablaktörlő használattól. Az eső súlyos cseppekben esett, a tiszta ég pedig csak egy távoli ábránd volt, mert az utóbbi tíz percben a monszunt idézte meg New York időjárása. Nem mondom, hogy ne vágytam volna oda, ahol ez a normális, de nem most. Jogos lenne a kérdés, miért nem otthon, a puha ágyamban nézem egy bögre tea és egy nagy zacskó chips mellett a Netflixes sorozatokat. Jogos kérdés lenne. Egyrészt nem szeretem a chipset, másrészt egy sorozatnyi időt sem bírok ki egy helyben. Az, hogy most az autóban ülök, egyetlen oka van: találkozni azzal az utassal, akit Gretchen átpasszolt nekem, sőt, továbbmegyek, be is húzott a csőbe. Úgy éreztem, hogy ha már a desztináció a görög vidékre szólt, így azt az élményt előrevetítve amit a gasztronómiával él majd át ott, egy görög étterembe invitáltam az utast... Gret jóvoltából, ő postásként küldözgette az információkat oda és vissza, minden közvetlen kontaktot megtagadva tőlem. Ő rendezi, nekem azzal a résszel nem kell foglalkoznom. Ezért is esett a választásom az Eleni'sre, egy visszafogott, mégis mediterrán jelleget bemutató étteremre. Elegáns volt a fehér belső, a rusztikus bútorok, viszont nagyon reméltem, hogy a lefoglalt asztal, két főre nem a tükör előtt lesz. Nincs kedvem nézni magam, miközben eszek. Meg.. valahogy a tükörről mindig a szexfilmekben magukat néző pornószínészekre asszociáltam. Egyértelműen soha nem láttam még pornót, nem bizony!
Gretchen beavatott abba, hogy az úr imádná Görögországot és egy fix csomaggal szeretne utazni oda, ahol neki már nem kellene semmilyen programot sem szerveznie. A luxust csak kihasználni akarja, érdekelné az extrém sportok kipróbálása is, a búvárkodás, a túrák a sziklás partokon a szigetvilágot bejárva, de legyen azért ideje arra is, hogy a tengerparton henyélve sült rákként térjen haza. Ó, és egyértelműen vegán, tehát arra is figyelnem kellett, hogy a kiválasztott éttermek lehetőséget nyújtsanak egy efféle diétához. Amikor a munkatársam már negyedik nap jött oda plusz információkkal, még több munkát varrt a nyakamba. Autókölcsönzés, de a márka sem volt neki mindegy, nem bizony... ezért is néztem oldalra, az anyósülésre, amin helyet foglalt a három mappa és legalább az a nyolcvan oldal, amit összegyűjtöttem, minden, de tényleg minden igénynek megfelelve arra az egy hétre, ameddig ráért az utas. Az, hogy mikor fog aludni, vagy egy jót pisilni, már igazán nem az én dolgom volt... én minden tőlem telhetőt megtettem.
Tizenöt perccel és egy óceánnyi esővel később bepasszíroztam az autót a legkisebb helyre az étteremtől csupán húsz méterre egy akkor is beférek gondolattal, mert nem volt kedvem fázva, ázott macskaként belépni - ahogy a csuklómon átívelő órám lapjára rápillantottam.. tíz percet késve a találkozóról - a helyiségbe. Felkapva a kötegeket szálltam ki az autóból, hogy szinte bokáig süllyedjek a pocsolyában néztem fel a komor szürke fellegekre.
- Tényleg! De most ne már!? - picsogtam, holott nem szoktam, legyűrve minden ellenérvemet a mai estével kapcsolatban szinte úgy szaladtam el az étteremig (mert úgy kevésbé leszek vizes, jaja) és anélkül, hogy megvártam volna, hogy bárki kinyissa nekem az ajtót - amúgy sem vártam el, én magam nyitottam be, belibbenve a melegbe, a kellemes fényű étterembe. Körbemosolyogtam, mert így tanították és mert alapvetően nem volt rossz kedvem, leráztam a kabátomra esett hat liter vizet csak - a hajamnak már úgyis mindegy volt -, és egy nagy lélegzetvétellel felakasztottam azt a fogasra, hogy már startoljak is el oda, ahol vártak rám. Gretchen tett róla, hogy az utolsó percben még mutatott egy fotót az utasról, így sikerült belőnöm a férfit, el is indulva elé, aki szerintem jogosan, az utolsókat rúgta, hogy rám várjon, mielőtt eltűnt volna, mint szürke szamár a ködben.
- Üdvözlöm - álltam meg mellette. - Elnézést, hogy késtem, csak odakint épp úgy gondolta az Atlanti-óceán, hogy kicsit elnéz New Yorkba.. - megrázogattam szinte láthatatlanul a cipőimet is, hogy ugyan, ne ladikosat játsszak bennük. - Jól sikerült, de gondolom ezzel ön is tisztában van. Bocsánat. Még egyszer - megszabadultam a három mappától, ami annyira súlyosan esett az asztal lapjára, hogy az üres szék előtti villa sokkot kapva megugrott az abroszon.
- Jacqueline Bonneville vagyok.. Mr... - nyújtottam neki a kezemet, mert az illem így diktálta. Plusz égett is az arcom, hogy én, aki a határidőkre és a dátumokra, időpontokra mindig képes volt figyelni, most mégis késtem. Mínusz egy pont, talán mínusz egy ügyfél is. - Bocsánat, elfelejtették közölni velem az Ön nevét.. - megöllek Gretchen! Esküszöm, lelöklek a lépcsőn, te nőszemély!
Inkább magamat. Mi a francért nem kérdeztem rá? Miért volt elég nekem csak az ügyfél vagy utas megnevezés?

Jackie & Chad

Minden hónap második vasárnapja olyan sérthetetlen a Bond családi fészekben, mint a tíz órás szentmise a katolikusok között. Anya ilyenkor trombitálja össze a család nagy részét, akik New York-ban élnek és rendez egy sok fogásos családi ebédet.Lemondani, kihagyni csak fővesztés terhe mellett lehet, és a beosztásomnál még én is ügyelek arra, hogy legalább az első, vagy az utolsó pár fogásnál jelen legyek. A család nem kötelességből fontos a számomra, hanem valóban. Így neveletek. És mert ilyenkor, az asztalnál több a rendőr vagy éppen a tűzoltó és esetleg haditengerész, sorkatona, mint úgy alapvetően bárhol a kerületben. Tekintettel arra, hogy anyai és apai ágon is gyakorlatilag mindenki egyik vagy másik testületet szolgálta. Sokszor nem csupán a férfiak. Büszke vagyok a családomra, még akkor is, ha ezen a vasárnapon., úgy két héttel ezelőtt a remek asztali fogások mellett én voltam a fő céltábla. Nem tudom ki volt az aki először vetette fel a témát, vagy éppen ki volt az aki utána belekapaszkodott, mint kiskutya a gumicsontba, és tovább rágódott rajta. Talán ez a része nem is fontos, de valahogy mindenki késztetést érzett rá, hogy a szerelmi életem, vagy éppen a randevúzási szokásaim felett hozzon ítéletet, és hírdessék ki egyhangúlag, hogy ennyi idősen már legalább egy pár éves párkapcsolatban kellene kullognom, de minimálisan is egy olyan lánnyal lennem, akit a szüleimnek legalább egy alkalommal már bemutattam. Megállapításra került továbbá az is, hogy valószínű rosszul csinálok valamit, hogy még mindig egyedül  vagyok - az egy éjszakás, vagy éppen a futó kapcsolatokról nem hallott senki? -  és ideje lenne talán taktikát váltani, és anyának a kezébe venni a sorsom felett az irányítást. Reméltem, hogy mama ebbe nem fog belemenni, vagy legalább a védelmébe vesz, de úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben a rokonokkal értett egyet. Én meg csak mertem remélni, hogy egy ostoba bohózat az egész, csak szórakoznak, most éppen rajtam, és a végén még együtt is nevettem velük arra a felvetésre, hogy talán meg kellene próbálkoznom egy vakrandevúval. A következő hét szerdán azonban totálisan világossá vált, hogy amit én nevetséges hülyeségnek gondoltam, azt a többiek bizony komolyan vették, élükön az én drága édesanyámmal. Mosolyogva fogadott, a kedvenc meggyes pitémet sütötte, még forrón megszórva porcukorral és előadta a sokkoló tényeket. Pontosan egy hét múlva lesz egy találkozóm, egy igazán elegáns étteremben, egy remélhetőleg csinos lánnyal. Remélhetőleg? Mi az, hogy remélhetőleg? A mama azonban csak sokat sejtetően mosolygott, manószerű arca egészen olyan volt mint egy földre szállt angyal, aki csak a legjobbat akarja nekem, és bízzak benne, nem lesz semmi gond. Legalább próbáljam meg. A mama kedvéért. Ez övön aluli volt. Nem vagyok alapvetően anyuci pici fia, de tény, hogy az édesanyámmal nagyon közel állunk egymáshoz, és kevés olyan dolog van amit ne tennék meg a kedvéért, bár hozzá kell tenni, hogy ez a vakrandevú erősen a határokat súrolja, ha át nem lépte már azt is észrevétlen. Puffogtam néhányat, betömte legalább hat meggyes pitét, az orromra száradt az összetapadt porcukor, mint egy rossz és kikészült kokainistának, és duzzogva csak annyit hümmögtem, hogy egye fene megpróbálom. De nem vagyok hajlandó felvenni az öltönyömet, mint egy érettségire készülő díszbohóc, nem fogok egy kazal virággal beállítani, és arról még csak szó sem lehet, hogy a hajammal kezdjek valamit. Nemrégiben vágattam belőle, csakhogy meglegyen a családi béke, és mert a főnök szerint nem vet jó fényt a testületre egy tesztoszteronban bővelkedő Loreal reklámarc. Nem fogok megborotválkozni, meg olyan a képem tőle mint egy újszülött segge, és nem fogok kevésbé hajlott háttal járni, mint egy nyugdíjas yeti. Szóval számtalan kritériumot és kitételt felállítottam, gyakorlatilag egy kisebb listát össze lehetett volna állítani belőle, az édesanyám pedig továbbra is csak szelíden mosolygott, és az asztallapra könyökölve elvarázsoltan nézte, hogy a műszak után fáradtan tömöm magamba a meggyes pitét a konyhájában. Meg valószínű tudta, hogy mindabból, amit olyan nagyon vehemensen és kitartóan soroltam, úgysem lesz semmi. Nem is lett. Pedig mintha az égiek is összeesküdtek volna ellenem, és úgy döntöttek, hogy egy kisebb monszunt bocsátanak a városra éppen akkor, amikor a görög étterembe tartottam talpig puccban az anyós ülésen egy szolíd csokorral. A visszapillantóba nézve megállapítottam, hogy utoljára húsz évesen nézhettem ki így, amikor az érettségi előtt a kegyelem kettesért könyörögtem Mrs Whitmayernek a matek tanárnőnek és külsőleg is jó benyomást akartam kelteni. Bár az édesanyám mindenáron fekete öltönyt akart rám erőltetni, nem voltam hajlandó a szürkéből engedni. Ugyanakkor meg kell állapítanom, hogy a gombóc, amit az indulás előtt az idegesség növesztett a gyomromba, nem nagyon akar megszűnni. Nyugtattam magam, hogy nem lesz semmi gond. Megvacsorázunk, kellemesen elbeszélgetünk, hazakísérem, és elfelejtem elkérni a számát. Vagy valami kifogással lelépek, és soha többé nem fogom hagyni, hogy ilyen marhaságra rábeszéljenek. Mi van ha a nő rémes? Mi van ha vénlány? Mi van ha pösze és nem tudok semmi másra figyelni csak arra, hogy milyen borzalmasan ejti az “S” betűket?
Még mindig ezen rugóztam, amikor a mélygarázsban letettem az autót, és az étterembe érve az ültető pincérrel közöltem a foglalás nevét és a sajátomat, meg azt, hogy mikorra volt megbeszélve. Ekkor tudatosult bennem, hogy a lány nevét meg sem kaptam. Azt sem tudom kivel fogok találkozni. Semmi. Még a keresztnevét sem. Most hogy szólítsam? Hello Szépségem? Szevasz Mucikám? Mégis mit mondjak? Volt talán tíz percem, hogy elhelyezkedjek, és elrendezzem magam mellett a csokrot, idegesen túrjam át az amúgy elég pengén belőtt sérómat, és gondolkodjak azon, hogy ezt az apró malőrt hogyan is hidaljam át. Elvégre lehet nem a legtökéletesebb randipartnert fogom kapni, de a nőket, legyenek bármilyenek, nem volt szokásom megsérteni, semmiféle formában. Az idegesség valószínű kiülhetett az arcomra, mert nem vagyok a legjobb pókerjátékos, elég nehezen tudom leplezni az arcomon végigfutó érzelmeket, legyenek azok jók avagy rosszak és ez nem volt másképp most sem. Aztán megjelent, szinte a semmiből a látóteremben egy hölgy. Először a csicsergésre kaptam fel a fejem, és néztem rá, hitetlenkedve ami azt illeti, mert meglehetősen…..dögös? Ez a legjobb szó? Igen az volt, de nevezzük talán kulturáltan és úriember módon, meglepően csinos volt. Nem erre számítottam. Az ilyen kaliberű nők nem szoktak vakrendevúkra járni, hacsak nincs valami baj velük….bár ami azt illeti én sem szorulok éppen rá ilyesmire. Csak reménykedem benne, hogy nem néz teljesen lúzernek ebben a szerelésben, meg a virággal….óbaszki a virág! Gyorsan fel is kaptam addig a kezembe, a kisasszony pedig másodpercek alatt megoldotta az én név problémámat, ám a kitartott hangsúlyból úgy tűnt, hogy ezzel kapcsolatban neki is akadnak nehézségei.
- Üdv Miss Bonneville...vagy Jacqueline? Jackie? - a köszönésemen még van mit finomítani, de őszintén szólva fogalmam sincs mi illene ilyenkor. Mire egy nővel eljutok idáig rendszerint becézem és tegezem. Szóval inkább magam elé tolom a virágot, éppen abban a pillanatban amikor az asztalon landol egy köteg holmi. Még a villák is összerezzennek tőle. A bal szemöldököm enyhe ívben szalad fel, a jobb meg lefelé körbül a szemhéjamra, és láthatóan nem túlságosan értem a dolgot. Munkából jött ide, vagy innen akar menni dolgozni, vagy mi a rossebnek hordja magával ezt a temérdek holmit?
- Bond. Mármint Chadwick Bond. De maradjunk a Chadnél.- rázva és nem keverve. Teszem még hozzá a szálkás poént magamban, aztán átnyújtom neki a virágot, az immáron felszabadult kacsóiba. Aztán gyorsan kapcsolok, és egy hatalmas lendülettel kerülöm meg az asztalt, hogy a széket kihúzzam neki, és elegánsan a popsija alá toljam, majd ha végre ő is leült, akkor én is helyet foglaljak vele szemben. Ahol eddig is üldögéltem, amíg őt vártam. Épp csak eddig jutok, mire a pincér megjelenik és aperitif után érdeklődik, majd elénk rakja az étlapokat is. Én egy gin-t kérek szódával, bár őszintén valami erősebbe vágyom. Az igazat megvallva elnézve a kisasszony bájos külsejét nehezebb dolgom lesz az elküldésével mint gondoltam. Az ilyen tipusú nőket nem elküldeni szoktam, hanem hazavinni, mint a szuvenírt.
- Az a helyzet Jackie….ugye megengedi, hogy így hívjam, csak, hogy kicsit oldjam a hangulatot? Nem sűrűn csinálok ilyesmit, tudja. Ez igazából az első alkalom, szóval ha kicsit gyakorlatlannak tűnök, akkor ne ítéljen el!- magyarázom, mielőtt esetleg elkönyvelne valami épületes baromnak, aki az első csinos nő láttán zavarba jön, mert otthon az extra pornóelőfizetés, meg Cindy a csodás guminő torzó várja.
- Maga máskor is csinált már ilyesmit? Úgy értem, egy olyan csinos hölgy mint magácska, igazán és nem feltétlenül szorulna ilyesmire. Úgy értem...így előre lebeszélve. Sokkal inkább spontán….bocs, oké. Ne haragudjon! Nem állt szándékomban….csak ahogy mondtam ez az első ilyen, és fogalmam sincs hogy kezdjek hozzá. Miről szoktak ilyenkor beszélgetni, meg ilyesmi? Nálam ez másképp szokott működni.- vontam meg a vállam, és a tenyerem az asztal alatt a nadrágomba dörzsöltem. Király. Ahelyett, hogy laza és lehengerlő lennék, mint általában, csak makogok össze-vissza. Szedd már össze magad Chadwick, az istenit! Jobb vagy te ettől. Jah, csak ahhoz tényleg nem gin szóda kellet volna, hanem kicsit erősebb. Hogy oldódjak.

Ruha * Virágcsokor ⚶

Régen izgultam már úgy igazán egy-egy újabb találkozás miatt. Számomra az ügyfelek elegendő táptalajt jelentettek arra, hogy trenírozzam magam, hogy a folytonos keresztkérdéseikre a megfelelő válasszal rukkoljak elő, hogy a problémáikat a legsimulékonyabban képes legyek megoldani és ha kellett, akkor ugyanazt akár hatféleképp is képes voltam elmondani anélkül, hogy az arcomra legyen írva minden ellenérzésem, anélkül, hogy azt fejeztem volna ki a vonásaimmal, hogy "elmész te a búsba, te ostoba!". De igazán egyetlen egy emberre sem lehettem felkészülve, így tehát mégis csak olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy mennyire leszek szimpatikus. Hogy a hangom nem fogja-e végtelenül irritálni az ügyfelet, hogy esetleg elfelejtek beszélni és a végletekig tudott információkat képtelen leszek megosztani vele, ami miatt folyton az összeszedett papírkötegben fogok turkálni.
Sokadik alkalommal igazítottam meg a ruhámat is magamon még a kocsiban is, Gretchen pedig mindig jól szórakozott azon, ha hirtelen szóhoz sem jutottam. amúgy is sikerült a lehető legtöbbször béna helyzetbe hoznom magam, nem is kellettek mások körülöttem, de különösen akkor brillíroztam, ha ismerősök vettek körbe. Akkor nem kellett viselkednem, akkor nem kellett visszafognom magam, lehettem én, én magam, a kicsit ügyetlen, szétszórt nő, akinek nem kellett kínosan ügyelnie arra, hogy a legszebb arcát mutassa mások felé. És ha már a kínos szónál járunk, a párkapcsolatom enyhén szólva is az volt, amivel ma este nem akartam már foglalkozni igazán, még ha időről időre idegesített is annak ténye, vagyis annak hiánya. Már meg sem mertem tippelni, hogy mikor éreztem magam utoljára biztonságban, hogy mikor volt az az utolsó alkalom, amikor gondtalanul, önfeledten, kismacskaként bújhattam az engem ölelő két kéz közé. Mert biztonságos volt egy pár. Biztonságot nyújtott az, amit szerettünk, így a munkahelyem is ilyen volt, no meg ez az otthonos, fehéren csillanó kisebb étterem is, ahova épp az előbb léptem be, hogy ráleljek arra a férfire, akiért Gretchen küldött. A rejtélyes úrra hamar rálelve közelítettem meg őt, ám ahogy felemelkedett, egy pillanatra elakadt a lélegzetem is. Lilliput egyik lakójának érezve magam néztem fel a mogyoróbarna szemekbe a bemutatkozásom és a nekem is irritáló sokszoros bocsánatkérésem közepette.
- Mindenre hallgatok általában. Majdnem mindenre - helyesbítettem azonnal. - Hívjon Jackienek, az közvetlenebb és nem érzem úgy, hogy valami rosszat tettem. Rövidebb, nem olyan franciás - magyaráztam neki, de aztán inkább elhallgattam, mert nem kellett volna, hogy azonnal hátat fordítson nekem és köszönés nélkül lelépjen. Hát még csak el sem tudnám neki úgy mondani a briliáns terveimet a szabadságának eltöltésére. Megszabadulva a paksamétától kissé nagyobb hanghatással éltem, mire a látóteremben landolt az a hatalmas csokor virág, a férfi karjában maradva még, mert nem nyúltam érte. Komolyan nem szoktam csokrot kapni... mostanában főleg nem. Tőle sem. Mármint nem az előttem álló férfitől, hanem elvileg életem párjától. Tőle végképp. A bemutatkozó szövegére szélesedő mosollyal bólintottam, értékeltem a filmes utalást, noha eszem ágában sem volt elmondani neki, hogy James Bondról valóban ennyi maradt meg. A martini, keverve. Egyetlen egy részét sem láttam végig és nem is féltem volna bevallani. - Rendben van, Chad. Mr. Bond - nevettem el magam mégis, és hogy a csokor ne kallódjon el, óvatos mozdulattal nyúltam érte, némileg zavartan megköszönve azt hozott újfent zavarba, ahogy segített leülni. Nem tolt be tökig, kellő távolságban maradhattam az asztaltól, amit nagyon is.. értékeltem, főleg azért, mert az ujjaim a virágok szirmaival játszott évődőn. Még akkor is, amikor a pingvinruhás alak megjelent, s megvárva Chad rendelését megmaradtam a szénsavmentes víznél. Vezettem, nem lett volna jó játszani a jogosítványommal, ha esetleg belelendülnék az alkoholfogyasztásba. Ujjaim közt a növényekkel nyúltam a balommal az étlapért, ám a velem szemben helyet foglaló szavaira rápillantottam és tartottam is a tekintetem a vonásain, miközben beszélt. Bólintottam a nevemet illetően, és ha már itt tartottunk, szívem szerint a tegeződést is felajánlottam volna, már épp szólni akartam, amikor ismét folytatta belém forrasztva a szót is. A megválogatott szavaira megnyúlt az arcom kicsit, fészkelődtem is a széken ülve, és valahol a befejezésnél döntöttem úgy, hogy egyetlen laza mozdulattal válok meg a virágoktól és helyeztem azt rá a mappámra. Jelzésértékűen, vagy valami olyasmi. Ömmm...
- Amikor először kellett ezzel foglalkoznom, én is izgultam, hogy valamit el fogok rontani, hogy nem tudom kielégíteni az ügyfeleim igényeit és ezért nem fognak visszajönni hozzám újra és újra. Hogy elvesztem a bizalmukat, mert nem tettem meg mindent azért, hogy ők élvezzék azt az élményt, amit én nyújtok nekik - sóhajtottam fel, lepillantva az ölembe húzott kezeimre. - Hallottam, hogy önt a spontaneitás sem riasztja vissza, úgyhogy ne aggódjon, a lehető legjobb programokkal igyekeztem készülni - mosolyodtam el magabiztosan, mert a búvárkodás, a sziklamászás, a keményebb terepen lévő túrázás is a programom részeit képezték. Nem nyúltam a mappáért.
- Elsősorban muszáj megismernem a másik felet, hogy tudjam, mire vágyik, hogy mit szeretne kipróbálni, hogy mi az, amit nem szeretne kihagyni.. de ugye.. elég nehéz volt, hogy önnel nem tudtam előtte találkozni és teljesen vakon kellett terveznem.. soha nem csinált még ilyet? Úgy.. érti, hogy soha, de soha az életben nem próbálkozott még? - az utazással. Természetesen arra értettem. A munkámnak köszönhetően sikerült olyan helyekre is eljutnom, amiről még csak nem is álmodtam. Olyan csoda helyek léteztek a világban és Chad egyetlen egy paradicsomi helyszínen sem járt még? Nem sajnáltam őt, csak azt, hogy mindabból a fantasztikus közegből kimaradt. Hogy ebben a New York méretű metropoliszban volt kénytelen beleragadni.
- Mesélne kérem arról, hogy önnél hogy szokott ez működni? Mit tesz azért, hogy sikeres legyen a... program? - érdeklődtem, mert tudni akartam. Ettől függött most igazán minden, amit összeállítottam. Lehet, hogy az egészet dobhatom ki a kukába, mert minden előzetes elképzelésem semmit sem ért nála. - Ha nem nagy kérés, tegeződhetnénk, Chad? Talán úgy könnyebb lenne neked is elmondanod, mire is vágysz.. úgy igazán.. mélyen - lágy, lázas tekintetű mosollyal néztem át felé az asztal felett, s a pincér ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen az aperitifekkel. A víz kifejezetten az volt, tudom. És hogy a pincér mennyire végezte jól a dolgát? Valószínűleg csalódottá válhatott, amiért én még csak ki sem nyitottam az étlapot, de a vizemet megköszönve kortyoltam belőle egyet. Aztán még egyet ráadásként.