Introvertált vs. extrovertált
Valahol a kettő között állhat, azaz alapvetően nem fél az idegenektől akkor, ha már nem idegenek. Lényegében a haverokkal csapatás fogalmát nem ismeri, mert világ életében áldott jó gyerek volt és nagyon hallgatott a szüleire. Elsőre talán egy kicsit félénknek tűnhet főleg azért, mert nehezen kezeli a furcsa helyzeteket, de ha valakivel össze tud barátkozni, azzal szívesen megy el ide oda... Emberi időben. Nem nevezhető éjjeli bagolynak, kivéve ha lol meccsekről van szó, mert akkor képes egész nap fent lenni, ha arról van szó.

Sárga személyiségjegyek vs. piros személyiségjegyek
Totálisan befolyásolható. Első osztályban pedig azért kapott feketepontot, mert képtelen volt egy felszólító mondatot rendesen elmondani. Mondhatni egészen birkalelkű fiú, aki mindenkinek segíteni akar, folyton mosolyog és próbál másokon segíteni. Emellett nagyon ragaszkodó típus és emocionális ember, akit könnyen elragadnak az érzelmei. Mindezt ő maga nagyon negatív tulajdonságnak tartja, szóval igyekszik mindig a racionális gondolkodásra törekedni, ami miatt elég kockafejnek tűnhet elsőre.

Zöld személyiségjegyek vs. Kék személyiségjegyek
Totálisan zöld első pillanatban... Azaz próbál behúzódni a kis csigaházába, és nehéz közel kerülni hozzá. Beletörődő jellem, és elég konfliktuskerülő. Nem tud kimondottan kiállni magáért, mert mindig attól tart, hogy ez a jó viszony rovására mehet, ezért elviszi a balhét mások helyett. Illetve szeretne kék lenni, azaz, betartani a szabályokat, de nem igazán mennek ezek neki. Ő saját magát minden esetben balszerencsemágnesnek titulálja, mert a dolgok nagy része sosem úgy történik, ahogyan azt eltervezi. A legtöbben bajkeverőnek hiszik, pedig igazából csak mindig rosszkor van rossz helyen, emiatt pedig rengeteg beírást sikerült begyűjtenie a tanáraitól az évek során.

Egyéb érdekességek:
→ Egyáltalán nem hízik, bármit eszik... Legalábbis a testére nem. A felesleges nagy része mindig az arcára megy, ami miatt úgy néz ki az esetek nagy részében, mint egy mókus. Amikor hat éves korában ezt az apja közölte vele, és a kezébe nyomott egy műanyag mókust, akkor nemes egyszerűséggel elbőgte magát, és órákon keresztül verte a seggét a földhöz, mert az általa legjobban gyűlölt állatok halmazába tartozott a mókus is, amiért soha egyet sem tudott befogni háziállatnak.

→ Kíváncsi természete van... Mindig mindent tudni akar, amiért általában el is kapják érte. Ebből kifolyólag nem tud mindig tapintatosan viselkedni. Jellemző rá, hogy olyan dolgokba üti bele az orrát, amibe nagyon nem kéne és részben ezért is keveredik sokszor bajba.

→ Elég vékony fiúnak számít, ami miatt az eddig leélt éveinek legalább a felét kórházban töltötte annak ellenére, hogy egészséges, mint a makk. Ez csupán a saját hibája, mivel ritkán múlasztja el a kötelességeit, és ha valami oknál fogva mégis megteszi, akkor az emberek általában rosszalló pillantásokat vetnek rá, ő pedig mindig azzal jön, hogy „nem érezte jól magát”. Emiatt a családja, a barátai, meg sokan mások mindig arra jutottak, hogy biztos van valami baja, amiért „úgy néz ki, mint aki jóideje nem evett”. Holott kifejezetten sokat be tud burkolni az ételekből.

→ Ovis kora óta ugyanabba a lányba szerelmes. Ami miatt képtelen másokra nézni, és mindenféle tapasztalat híján, tökéletesen tiszta lélekkel rendelkezik. Ő a maga részéről túlságosan önbizalomhiányos és „töketlen” ahhoz, hogy ezt meg merje mondani

→ Borzalmas hazudozó, ellenben ha valami történik, sosem meri megmondani az igazat. Mindig attól tart, hogy ha ezt teszi, akkor azzal még jobban magára haragít másokat, és már ezerszer lefutotta mindenkivel ezeket a köröket, ettől függetlenül sem tud leszokni a dologról.

→ Hajlamos a tapadásra. Ha valakit szeret, azt nagyon, szóval lényegében ő az ember a baráti körödben, akit nehezen vakarsz le magadról. Ez persze egyáltalán nem kóros nála, inkább abból van gond, hogy ha valakin látja, hogy valami baja van, akkor hajlamos azzal szekálni, hogy tálaljon ki neki. Illetve, ha azt érzi, hogy valakinek szüksége van rá, akkor mindenképp segíteni akar attól függetlenül, hogy az illető igényt tart-e a dologra.

→ IT zseni, ami miatt elég sokan mondták neki, hogy tökéletes informatikus válhatna belőle, de ő ennek ellenére sem tudja, hogy mit akar kezdeni az életével. Jól tanul, de emellett csak sodródik az árral abban bízva, hogy majd a sors mindent elrendez.

→ Nem sír mások előtt, mert úgy érzi, hogy azzal a saját negatív érzéseit ragasztja rá a másikra. Illetve ha valaki valamiért őt okolja, automatikusan magát érzi hibásnak a helyzetben, ilyenkor pedig igyekszik mindig elkerülni a sírást, hogy ne befolyásolja a másik érzéseit.

→ Leveleket ír a halott szüleinek. Ezzel tudja megőrizni a hétköznapokban is a gondtalanságát és próbálja azt mutatni másoknak, hogy rendben van, de ez nincs így. Szimplán csak nem akarja szánalmasnak érezni magát a sok részvétnyilvánítás miatt, így az emberek többségének nem mondja el, hogy meghaltak a szülei.

Emlékszem az esetre... A csattanást hallva, teljesen elveszítettem annak idején a fejem, holott nem velem történt a baleset. Pont a bátyámmal készültünk arra, hogy felépítjük a világ legmagasabb homokvárát – ami sokkal inkább volt az én tervem, mint az övé – amikor tőlünk pár méterre ütötte meg a fülemet a hang. Rögtön fel is kaptam a fejem rá, ahogyan a testvérem is körbenézett, aki időközben igen belejött a homokozásba, pedig nem is kifejezetten akart résztvenni benne. Figyeltem, ahogyan megáll a kis piros vödör a kezében, de aztán amikor nyugtázta, hogy mi történt, csak rántott egyet a vállán.
- Akarsz építeni még egy bástyát, Lay? – kérdezte tőlem, én pedig bólintottam aztán ráböktem a helyre, ahol szívesen viszont láttam volna a homokbástyát. Viszont én magam folyamatosan a kis rózsaszín ruhába bújtatott test felé néztem, ami egyre hangosabban kezdett el bömbölni. A bátyám már rég a „lányok undorítóak” korszakában járt én viszont alig három és fél évesen csak annyit realizáltam, hogy valaki megsérült... És nekem is fájni szokott az is, ha csak megbotlok a házunk lépcsőjében és elesek. Ugyanilyen keservesen szoktam sírni, pedig a hintából még sosem estem ki, nem én! Sőt kifejezetten utáltam hintázni, mert túl gyors és félelmetes volt egy magamfajta gyerek számára, aki rendszerint a szülei lábai mögött bújkált, és onnan leste az idegeneket. Pont ezért is kellett pár pillanat, amíg a pici lábaimat elkezdtem gyorsabban szedni a hinta felé, és lassan megtorpantam a lány felett, aki megállás nélkül sírt.
- Gyere, állj fel – nyújtottam felé a kezem, de túl bátortalan volt ahhoz a hangom, hogy meghallhasson, pont ezért ragadtam meg végül a karját, amire már felnézett. némi próbálkozás után sikerült is talpra rántanom őt. Mosolyogva töröltem le az arcáról a könnycseppeket, otthagyva az apró kis homokszemeket vele a kezemről, majd megveregettem a rám csatolt, túlméretezett övtáskát, ami akkoriban a kedvenc divatkiegészítőmnek számított. Lassan elhúzva a cipzárt, diadalittasan emeltem magasba az abban tárolt, piros színű, dinós raktapaszaimat, amiket igen nagy becsben tartottam. Soha nem adtam belőle senkinek, sőt még magamra is sajnáltam elhasználni, mert az oviban ez a fajta csak nekem volt és a többiek szemében emiatt népszerűnek számítottam... Én magam pedig azt hittem, hogy ha elfogynak a raktapaszok, akkor többé nem lesznek barátaim.
- Hogy hívnak? – kérdeztem tőle, miközben lassan kiügyeskedtem egyet a dobozából, majd gyorsan vissza is zártam azt és ráhúztam a táskám cipzárját, miközben az apró, fehér papírdarabokat lazítgattam meg a tapaszon éppen úgy, ahogyan apa szokta, miközben doktorosat játszunk.
- Alice – válaszolta nekem, én pedig elmosolyodtam, miközben leguggoltam, hogy a le tudjam ragasztani a horzsolását.
- Lay, ha öt percen belül nem jössz vissza várat építeni, akkor itthagylak – hallottam magam mögül a fenyegetést, és csak ekkor jutott eszembe, hogy lényegében a nálam valamivel idősebb bátyám, aki már sokkal inkább szeretett volna kint focizni a barátaival, egyedül ül a homokozó közepén. Én pedig fittyet hányva a lányundorára, kézenfogtam a kiscsajt, és magam után húztam a homokozóba... Aminek következtében elfertőződött a térdén a seb.


Lényegében nem emlékszem, hogy miként zajlott a dolog. Az egész túl gyorsan történt ahhoz, hogy fel tudjam fogni az eseményeket és képtelen legyek bármit visszaidézni a balesetből. Én a magam részéről úgy gondoltam, hogy mindez talán a szerencse műve... Azért alakultak így a dolgok, hogy folytatni tudjam az életemet, vagy legalábbis egy kósza kísérletet tehessek rá. Egyelőre számomra mindez elképzelhetetlen volt, mert bár annak ellenére, hogy nem rémlik pontosan az, hogy miféle események zajlottak le abban a fél, vagy egy órában, amikor az életem egyik legmeghatározóbb esete történt.
A rendőrség szerint baleset volt. Én sokkal inkább hívnám gyilkosságnak a dolgot. Hogy lehetne balesetnek titulálni valamit, ami egy részeg sofőr hibájából történt? Mert apám szabályosan vezetett.. Világ életében azzal cikiztük, hogy az autopályán is hajlamos lassabban menni, ami miatt nem egyszer dudáltak ránk.
- Nem Lay – mondta délután az apám, miközben a már túlságosan is hosszúra nőtt tincseim közé fúrta az ujjait, ahogyan megcirógatta a fejem – Te még nem vezethetsz autópályán. Tapasztalatlan vagy hozzá, és túl sok kamion közlekedik ilyenkor.
Én magam megértettem a döntését, de valahol szomorúvá is tett a dolog. Lényegében a vezetés volt az én szabadságom, amiben valamiért a kezdetektől fogva jó voltam... Persze lefullasztottam az autót az első tíz alkalommal, de a többivel nem volt probléma. Annak tudtam be, hogy az otthoni gépemhez már nem szimplán kormányok és pedálok, hanem egy digitális sebességváltó is volt. Lényegében már azelőtt szinte tudtam vezetni, hogy jogsim lett volna... Nem beszélve a VR headsetről, amit a születésnapomra kaptam. Fél napig csak autós játékokkal játszottam, és nem egyszer jöttek át a szobámba hajnalban amiért ordítoztam, mert éppenséggel felborultam az autóval.
Élesben átélni viszont teljesen más. Ötször annyira félelmetes, hiszen az ember ténylegesen a kocsiban ül, és nincs mentés vagy kilépés gomb. Nem tudom kikapcsolni, nem tudok kilépni a szituációból. Ha esetlegesen megpróbálnék kiugrani a kocsiból lehet, hogy nagyobb kárt tennék magamban.
Gyerekként vicces volt ezekben a játékokban forgalommal szemben menni... Majd figyelni, ahogyan az autók sorra borulnak fel miattam... Mert meggondolatlanul vezetek. Élőben már sokkal kevésbé volt élvezetes a frontális ütközés, amit pár hete éltem át a családommal. A másik sofőr valószínűleg képtelen volt arra, hogy felmérje a helyzetet. Mellettünk sorra húztak el az autók, a másik pedig csak közeledett... És úgy tűnt, hogy kísérletet sem akar tenni arra, hogy lefékezzen. Így az apám döntéshelyzetbe kényszerült. Nekünk mindegy volt... Elkerülhetetlennek tűnt az ütközés. Ha félrekapja a kormányt valószínűleg más is megsérül a szembejövő sávban, így lényegében hagyta, hogy belénk ütközzön a miénknél valamivel nagyobb autó. Aminek hatására a kocsi a korláthoz lökődött a bátyám oldalánál... Azaz én viszonylag könnyen megúsztam, karcolásokkal. Ellenben mindent láttam, mégsem emlékszem semmire. Nem tudom mennyi időt töltöttünk a mentőre várva, hogy mikor jöttek oda hozzánk. Az egyetlen, amire emlékszem az annyi, hogy a bátyám keze után nyúltam, amennyire tudtam, és folyamatosan próbáltam rászorítani neki minden alkalommal, amikor úgy vettem észre, hogy nincs magánál. A könnyeim végigfolytak az arcomon, ahogyan figyeltem a családomat, és lényegében azt sem vettem észre, ahogy a tűzoltók kivágtak a kocsiból.
- Hogy hívnak? – jött felém a kérdés, de túlságosan sokkos állapotban lehettem ahhoz, hogy a hozzám beszélő férfinak válaszolni tudjak. Le sem tudtam venni a szemem bátyámról. Mondani akartam neki, hogy őt mentsék ki először onnan, de egyszerűen nem találtam a hangom.
- Fel tudsz állni? – jött a következő kérdés, amire megint nem tudtam reagálni, így végül képtelenek voltak kihúzni a kocsiból, én pedig attól rettegtem, hogy mire kinyitom a szemem, mindenki halott lesz a családomból.