Tekintetemmel, még mindig Leon mellkasán időzöm, és egy pillanatra el is gondolkodom, hogy óvatosan végig simítok rajta. De elvetem az ötletet, továbbra is tartózkodó voltam vele. Nem adtam annál többet, mint amennyit elvárt tőlem, és ez így volt rendjén. Magam sem tudtam eldönteni, hogy a velem szemben alvó férfi mire lenne képes. Néha csak tartottam tőle, de voltak pillanataim, amikor inkább félelmet éreztem. Azt a fajta félelmet, amit már jól ismertem. Úgy nézz ki mégsem sikerült magam mögött hagyni azt a lányt, aki félelemtől vezérelve bármire képes lett volna. Megint valaki tulajdona voltam, egy ideig dühített a tény, majd szépen lassan beletörődtem. Ezek tettek egy idő után gépiessé, és ahogy teltek a hetek, már megszokásból feküdtem le idegen férfiakkal. Mintha az egész teljesen magától értetődő lett volna. De ezt nem azt jelentette, hogy élveztem a jelenlegi helyzetemet. Többnyire arról szólt az egész, hogy megtestesítsem mindazt, amit mástól nem kapnak meg. Hagytam, hogy kihasználjanak, és egy pillanatig elhiggyék, hogy Ők bármivel is többek. Mindez eltörpült az mellett, hogy még mindig védtelennek éreztem magamat, Leon ostroma alatt. Minden egyes mozzanatában érezhető volt, hogy uralkodni akar. Én pedig ezt nem akartam neki hagyni, mert tudtam, hogy a hozzáhasonló férfiak legyengítenek. Egészen addig, amíg már nem vagy ön magam. Nehéz sóhaj szökik ki az ajkaim közül, és a lehető legóvatosabb mozdulatokkal próbálok kiszállni az ágyból. Persze nem azért, mert annyira aggódtam volna, hogy nem alszik eleget. Inkább csak szerettem volna elkerülni, hogy a szemébe nézzek. Szerettem volna ezt az alkalmamat elkerülni, sőt jobb lenne, ha egyáltalán nem kéne a szemébe néznem. Akárhányszor ez megtörtént, olyan volt mintha fogva tartana, egészen addig, amíg kellő információhoz nem jutott. Soha nem esett nehezemre érdektelenül állnom a dolgokhoz, de vele szemben más volt a helyzet. És ez a más helyzet nagyon nem tetszett nekem. Elgémberedett mozdulatokkal kislisszolok a szobából, és útközben magamra kapom Leoningét, ami gyűrötten a földön hevert. Mindenekelőtt az volt a tervem, hogy kijussak innen, mielőtt Leon felébred, és elinduljak a dolgomra. De nem sokszor járkálhattam a házban egyedül, sőt azt hiszem egyáltalán nem is voltam idebent egyedül. Érdeklődve pásztázom végig a szobát, nem mintha ismeretlen lett volna a környezet, de mindig elképedtem rajta, hogy nem aprózott el semmit. Ahogy minden ellenállásom ellenére, azért egy kicsi részem kíváncsi volt arra, hogy ki is az a Leon Williams. Akármennyire is próbáltam tagadni a kíváncsiságom erősebb volt, bár a késztetést mindig elnyomtam magamban, hogy jobban megismerjem. Nem kérdeztem, nem érdeklődtem, csak tettem amire kért. Szerettem volna ha a viszonyunk ebben a fázisban is marad, akármeddig is kell neki dolgoznom. Avagy törlesztenem... Bár volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a mi történetünk, nagyon hosszúra fog nyúlni, és nem biztos, hogy az én személyemnek fog kedvezni. Zavaros gondolataim közepette, próbálom a ruháimat összeszedni, amik igencsak különböző pontjain találhatóak meg a szobának . Szembesülni azzal a ténnyel, hogy akit a világon legjobban kéne gyűlölnöd, sokkal többet hozz ki belőled, mint valaha bárki..ez volt a legdühítőbb az egészben. Míg a fejemben eldöntöttem, hogy miként szeretném ezt az egészet végig csinálni, addig az ösztöneim erre fittyet hányva, úgy döntöttek, hogy ellenem dolgoznak. Dühödten ráncigálom magamra a ruhát, úgy viselkedtem, mintha éppen most szálltam volna ki egy fontos vitából. De közben csak arról volt szó, hogy a tények, amik a fejemben léteztek. Nem éppen tettek a kedvemre. Két heves mozdulat közt, sikerül meglöknöm az egyik fiókot, ami könnyedén ki is nyílik. Épp annyira, hogy kellően bele is lássak. Normál esetben, ez nem érdekelt volna, azt hiszem egy hanyag mozdulattal visszatoltam volna. De a benne díszelgő fegyver akaratlanul is vonzza a tekintetemet, meg sajnos a kíváncsiságomat is. A fiók fölé magasodva nézem meg közelebbről. Nem mintha ez bármit is elárult volna Leonról, mert sejtettem, hogy van nála fegyver. Sőt, gondolom több helyen is van elrejtve, de hogy most itt van előttem, valahogy mégis más. Beharapva alsó ajkamat újra elnyomom a ki kívánkozó érdeklődést, de valahogy a kezem már a fegyver markolatát szorongatják. Nem volt vele különösebb tervem, valamiért mégis a kezembe vettem. Már nem is akartam megfejteni, mit miért csinálok. Mostanában, csak szürreális dolgokat élek meg. Remegő kezekkel eresztem vissza a fegyvert a helyére, amikor egy hirtelen jött hang megzavar. Én pedig ijedtemben, abban a pillanatban eleresztem a fegyvert, ami egy hangos csattanással a földön landol. Végül be is végzi a neki szánt feladatot elsül. Ezt követően pedig egy hangos robaj után, az én torkomból is felszakad egy sikítás. El sem hiszem, hogy ez az én torkomból jött. Kapkodva pördülök meg, ahol már Leon egy ideje figyelhet, én pedig zavartan dörgölni kezdem a fülemet ami még mindig sípol. Közben igyekszem, normálisan is levegőhöz jutni, de ahogy rám nézz, abban sem vagyok biztos, hogy okos dolog lenne megszólalni. Mégis a szám járni kezd, mint a kacsa segge. - Én, csak …- nyelek egy nagyot, miközben igyekszem nem felvenni a szemkontaktust.- Csak kinyílt a fiók, és valamilyen indíttatásból hozzányúltam, azt ne kérdezd miért, mert én sem tudom.- hadarom el a szavakat, és próbálok a padlón kiszúrni egy pontot amit bámulhatok. Ha már így sarokba szorítottam magamat. - Én szerintem jobb ha...most megyek.- közlöm, az az csak próbálok magabiztosnak tűnni. De biztos vagyok benne, ha két másodpercen belül nem tűnök el innen, elbőgöm magamat. Így a leejtett fegyver után nyúlok, hogy visszategyem.
Finom fogalmazás ha azt mondom, hogy felriadtam. Nem, ez ennél több volt: a szemhéjam felpattant, az izmaim mozdultak, oldalra legurultam az ágyról olyan frissen, mintha egy fél literes bögre kávét nyomtam volna be, hogy egy pillanaton belül újra a matracon legyek, de csak könyökeimmel és a fejemmel, ahogy egy másik pisztolyt szegeztem a hang irányába célpontot keresve. -Baszdmeg Fable! - kiáltok fel, miközben leeresztem a fegyvert s ő magyarázkodni kezd. Nem is tudom, hogy hallott e már engem kiabálni, talán ez volt az első alkalom. Én meg majdnem keresztüllőttem reflexből a szöszit, mert a durranásra azt hittem, hogy megtámadtak. Békésen aludtam, illetve már-már félálomban voltam, mikor jött a semmivel össze nem téveszthető dobhártya szaggató hang. Én pedig az utcán nőttem fel, nem volt könnyű sorom és egyébként is készen vagyok sok mindenre, szóval ösztönből cselekedtem. Az volt a lány szerencséje, hogy időben észleltem, hogy csak ő az. Tirádáját hallgatva morgok s felkászálódom a puha szőnyegpadlóról, ami a hálómat borítja. A kezemben tartott lőfegyvert biztosítom, majd az éjjeli szekrényre teszem, hogy úgy, ahogy vagyok, egy szál boxer alsóban a szöszihez cammogjak. - Csak kinyílt a fiók... és még véletlenül ki is biztosítottad... elárulnád, mi a halál kékeres pöcsét műveltél pontosan? - most már halkabb a hangom, de talán pont ez fogja még kevésbé megnyugtatni. Mérges vagyok és az agyam is egy felbolydult méhkas. Le akart volna lőni álmomban? Nem, azt nem baszta volna el így... és meg is próbálhatott volna párnával megfojtani, bár az nehezebb lett volna. Vagy vannak még módjai... ha meg akart volna ölni, már megtette volna. Mély levegőt veszek. - Most már inkább ne nyúlj hozzá. - morgom ahogy elérem a őt és a pisztolyt a padlón, hogy felvegyem azt. Ezen is visszafordítom a biztosító pecket és a fiókba teszem a helyére, csak aztán nézek rá. ha meg próbálna elmenni, akkor pedig szépen utána nyúlok és magam felé fordítom a karjánál fogva. Persze csak ha kell. - Na most, aranyom... beszéljünk meg valami fontosat: nem turkálsz a cuccaim között az engedélyem nélkül. Megértettél? pontosan azt a hangsúlyt használom, azt a hangnemet, amiről ő is tudja, hogy a fele sem tréfa, ami komoly retorziókat ígér, ha megszegné ezt a pontot. Szerintem érthető, hogy mérges vagyok. Felhoztam magamhoz, nálam alhat, ez egyfajta gesztus, vendégség és bizalom. Ezt pedig nem mondanám, hogy nagyon meghálálta reggeli ébresztő akciójával. Ez pedig mogorva Leon-t eredményez. - Ha ennyire lomolni akarsz, máskor a konyhába menj és reggelit csinálj! dohogok még egy kört, ahogy lassan próbálok napirendre térni a dolgok fölött. - Egyébként meg ha dolog van mehetsz, nem tartalak vissza tovább kell, hogy megnyugodjak, ez bizonyos. Szóval inkább visszafordulok a szoba ágyat tartalmazó része felé, hogy ruhák után nézzek. Pedig olyan kellemes volt az este! Fable-nek a vizsgaidőszak miatt adtam néhány szabad estét, az egyiket pedig végső soron nekem szentelte. Nem volt különösebb erőszak, csak megkérdeztem, hogy van e kedve elkísérni egy póker partira, a többi pedig jött magától... alkohol, majd nálam kötöttünk ki és azt kell, hogy mondjam, igen jó éjszakánk lett végül. De a reggelt ez a hülyeség mégis beárnyékolta. Nem mintha bármit is ártana ez a dolog összességében, hiszen az én dühöm majd elpárolog, ő meg eddig is tartott tőlem, okot meg nem adtam rá, hogy mostantól még jobban tegye. Jó, kicsit kiabáltam vele, de ki ne tette volna? Nem bántottam, nem ütöttem meg, a legelső meg önvédlelmi reakció volt. Lehet fel se fogta. Az ágyhoz érek és elrakom rejtekhelyére a másik lőfegyvert is, de Fable nem láthatja, hogy hova. Ez az én titkom marad. Aztán a nadrágom után nyúlok, amit magamra is húzgálok, a nadrágszíjat pedig az ágytámláról kell lehúznom... igen, játékos volt picit az este és fel kellett találni magunkat. Erre a gondolatra egy halovány mosoly átfut az arcomon, ahogy a felfedezésre is, hogy az ingem Fable-ön van, mert felé sandítva konstatálom ezt. Valahol jól is áll neki... és nem hinném, hogy most érdemes lenne hozzászólnom, szóval a szobainasról leakasztok egy új sötétszürke inget és azt gombolom össze izmos felsőtestemen. Közben az agyam már azon jár, hogy mit kell ma megcsinálnom, mik lesznek a napi teendők. Tekintetem a golyó ütötte lyukra csúszik a falon az ágy fölött, majd a vakolatra ami lepergett. Meg kell keresnem az ólom fejecskét, meg szerezni valakit, aki megcsinálja a falat, mert így nem maradhat. Akaszthatnék oda képet, de... a rendérzetem zavarná a dolog. Hozzáadjam ennek a költségeit Fable tartozásához?
Nem is igazán tudtam eldönteni, hogy a rám fogott fegyvertől, vagy éppen Leon haragjától féltem jobban. Bár lehet jobban jártam volna, ha inkább átlyukasztja a tüdőmet vele. Ahogy felemelte a hangját, csak még jobban összehúztam magamat, ösztönösen próbáltam magam védeni tőle. Mintha akármelyik pillanatba lecsaphatott volna rám, és mint tartja a mondás: Jobb félni, mint megijedni. A szívem veszedelmes kalimpálásba kezdett, miután sikerült ráemelnem a tekintetemet, az arca nem sok jóról árulkodott. És szívem szerint azonnal el is mentem volna, de úgy cövekeltem ott, mint egy sóbálvány. Nem tudtam magam sem megmagyarázni, hogy miért nyúltam, ahhoz a rohadt fegyverhez. Talán jönnek elő az öngyilkos hajlamaim, vagy a franc se tudja, de valamiért meghoztam ezt a rossz döntést, és most számolnom kell a következményekkel, ami nem hiszem, hogy számomra jó véget ér. A fejemben kerestem a válaszokat, de csak még feszültebb lettem, ahogy a hangja elcsendesedett. Az ing ujját kezdtem el morzsolgatni, és a tekintetemet újra a padlóra szegeztem. Ahogy elkezdett felém közelíteni, félelemtől vezérelve, elkezdtem hátralépni. De egy idő után, már a szekrénynek ütköztem, úgy hogy elfordultam az egyik irányba, és már épp menekülőre fogtam volna, amikor megragadott a karomnál fogva .Érintésétől, már közel sem azt éreztem amit múlt éjjel, most nem tudtam ellazulni. Csak mereven álltam ott, és próbáltam leküzdeni a sírást, ami már-már fojtogatóvá kezdett válni. Szívem szerint kitéptem volna a kezemet onnan, de tudtam, hogy csak a saját helyzetemen rontanék ezzel. Meg persze túl gyenge is voltam hozzá képest. - Csak meg akartam fogni, semmit nem akartam vele tenni, azt sem tudom, hogy kell használni. Csak aztán kiesett a kezemből és...- nem nagyon tudom folytatni, mert a tekintetem a falon lévő lyukra siklik, amit a lövés okozott. - Sajnálom, többet nem fog előfordulni.- és jobb is, ha többet nem jövök ide, folytatom magamba a mondatot. - Igen megértettelek.- válaszolok helyesen a kérdésére, mindennemű mentegetőzés nélkül. És próbálok továbbra is meghunyászkodni, hogy még csak véletlen se tegyek valami olyat, ami miatt csak még jobban felhúzom. Amikor újra hozzám szól, és lényegében kidob, egy egészen kicsit magamra veszem. De csak pár pillanat az egész, míg nem sikerül magamat emlékeztetnem, hogy egy kurva vagyok. Ez a dolgom. De talán ez a kisebb pofára esés, jobban segít abban, hogy ténylegesen csak arra koncentráljak, ami a dolgom. És ne vonja el a figyelmemet semmi, még Ő sem. Felé se nézek, csak lekapom magamról az inget, és a lehető leggyorsabban kapkodom magamra a többi ruhadarabot. Az inget összehajtva, pedig beviszem és az ágyra helyem. - Még egyszer nagyon sajnálom, a kárt amit okoztam kifizetem, de Te magad majd eldöntöd, hogy hajtod be rajta.- hangom monoton csengése, még az én fülemet is bántja, de jobb szerettem volna bebújni a jól ismert álarcom mögé. Mivel már sok keresni valóm nem volt itt, így meg sem várva a válaszát, magamra kapom a kabátomat, és gyors léptekkel hagyom el a lakást, és annak területét, egy fogadalommal bővülve. Valahogy el kell kerülnöm, hogy a továbbiakban, szimplán szórakozásból, újra összegabalyodjunk. Túl veszélyes volt, és azt hiszem még csak a negyedét se tudtam annak, hogy mire lenne képes.
A nap további részében sem álltam, a helyzet magaslatán. Nem tudtam magam túltenni magam rajta, az egész dolgon. Pedig csak egyszerűen figyelmeztetett, nem tett semmi mást, de abban benne volt minden. Leon volt maga a veszély kimeríthetetlen tárháza. Nekem pedig el kellett messziről kerülnöm, túl gyenge voltam hozzá képest. Bár ez már az első találkozásunkkor bebizonyosodott. - Fable...- mikor kerülök ki vajon a karmai közül? Vagy innentől már örökre a tulajdona vagyok? Egészen addig, amíg anyám fel nem hagy az adósság halmozásával? -Fable! - ijedtemben, a szívem újra rendszertelen kalimpálásba kezd, és úgy kapkodok a levegő után, mint aki épp hipperventillál. Bár lassan, de biztosan olyan állapot lesz úrrá rajtam, ha nem terelem el a gondolataimat. Leonrol, a fegyverről amit rám fogott, na meg arról, hogy ez a helyzet talán csak még rosszabb lesz. - Kicsit elbambultam, elnézést.- mentegetőzöm újfent, miközben a munkatársam pont úgy nézz rám, mint egy flúgosra. - Biztos jól vagy? Ha gondolod végig csinálóm egyedül, mert nem éppen úgy tűnsz, mint aki teljesen itt jár köztünk - mér végig aggodalmasan Brain. - Nem, nem..tényleg jól vagyok, csak egy kicsit hússzú éjszakám volt, és a reggelem sem volt az igazi.- végül is akkorát nem hazudtam, ez valamilyen szinten igaz is volt. - Értem, akkor próbáld meg magad összeszedni, mert úgy látom meg is érkeztek.- mindketten fel állunk az asztaltól, de amikor belépnek a tárgyalóterembe, a lábaimat úgy kell kényszeríteni, hogy megtartsanak. Nem...nem...nem! A vészcsengő újra megszólal a fejemben, de én erre sem tudok reagálni, mert újfent abba az állapotba kerülök, amibe reggel is voltam. Az ismerős érzés a gerincemen át tör magának utat, míg a szívem egyre lassabban pulzál. Mintha lassan meg akarna állni. Leon minden egyes közelítő lépésénél, szépen lassan lefagyok. Egy ideig csak bámulom Őt, majd Brian megbökdös. - Fable Hill.- hangom erőtlen, a kezemet pedig úgy tartom felé, mintha már nem is lenne benne élet. Mi a francot keres itt? Ez valami kicseszett bosszú része, a reggeli miatt? A harag és a félelem egyszerre vegyül bennem, és várhatóan nem túl jól fogom lereagálni az elkövetkezendő két órát.
My mind feels like a foreign land Silence ringing inside my head Please, carry me, carry me, carry me home
Mérges vagyok. De ki ne lenne mérges az én helyemben? Az egy dolog, hogy vakolatos lett az ágynemű és van egy lyuk a falban, kőműves és festő kell majd ide, hogy rendbe tegyék a dolgot, mert az ólmot valakinek ki is kell majd vésnie. A nagyobb baj azonban az, hogy azt hittem, az életemre törnek s ennek következtében majdnem lelőttem azt, aki azon kevesek közé tartozik az élők sorában, aki érdekel. Fura egy bizonyos szempontból, de lassan már megbarátkozom a dologgal, hogy első találkozásunk óta nem apadt érdeklődésem a szőkeség irányában. Lehet ezért is vagyok rá mérgesebb a kelleténél, indulatosabb, mint indokolt lenne. Az ember hajlamosabb erre azok irányába, akiket valahol közelebb vél magához. Még ha ez a mi esetünkben nem is domináns tényező egyelőre. Akárhogy is, észre sem veszem mérgemben ahogy sarokba szorítom s ösztönös az, ahogy nem hagyom elfordulni. Persze, hogy számon kérem, én pedig összeszűkült szemekkel hallgatom őt, hogy kétségbeesetten magyarázkodik. A megbánás és a félelem keveréke elkezd megpuhítani kicsit és enyhülök, így a mérgesből "csak" mogorva állapotba szelídülök, ez arckifejezésemen is meglátszik, ahogy már a hangom is halkabb. - A fegyver nem játék Fable... - kissé fáradtan jegyzem meg, míg bólintok fogadkozására, hogy ez nem fog többé megtörténni. Helyes, úgy legyen. Hagyom is, hogy öltözzön s én is a magam dolga után nézek, nevezetesen nekem sem árt felöltöznöm, amit meg is teszek. A napi teendős listám pont most lett hosszabb... végül már teljesen kész vagyok, amikor Fable megérkezik. [/i] - Ezt majd nyugodtabb körülmények között megbeszéljük. [/i]- mondom a kártérítést illetően mert még nem vagyok benne biztos, hogy pontosan mit szeretnék ilyen tekintetben. Tényleg jobb lenne ezt teljesen higgadtan átgondolni. [/i] - Szia! [/i]- búcsúzom el tőle, ahogy látom, hogy már menekülőre is fogja. Bocsánatot kéne kérnem tőle, hogy kiabáltam vele, hogy tán mérgesebb voltam, mint kellett volna, de... valahogy ezt most nem tudom megtenni. Vagy még nem tudom megtenni. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez. Inkább csak eleresztek egy sóhajt annak jeleként, hogy az egyébként jó este vége ilyen lett. Ez az élet...
A nap innentől felgyorsul, mert a rutin ügyintézés tölti ki az egészet igazából s erre nem is annyira koncentrálok, csak beautózom a klubba, elintézem a szükséges feladatokat, majd belenézek a határidő naplómba. Na, ez már egy érdekesebb feladat: egy új cég átvétele. Ráadásul nem is akármilyen cég, egy jogi vállalat. Ez hiányzott pont a portfólióból. Szóval újra volán mögé ülök, hogy a feljegyzett címre hajtsak. A reggel óta már sokkal nyugodtabb vagyok, a forgalom is jó, eddig minden gördülékenyen ment, szóval már-már derűsen érkezem meg és parkolok le, hogy aztán odabent a portán érdeklődje a kontaktom iránt, aki körbevezet és akivel elintézünk minden egyéb fontos dolgot. Így esett az eset, hogy körbevezetés közben hamarosan nem más, mint Fable áll velem szemben. Nyugtalan, riadt és azt se tudja hol van... ezek a jelzők jutnak róla eszembe, ahogy végigmérem. Viszont habozni idő nincs, én is közel lépek s egy semleges, üzleties kézfogás következik. - Leon Williams. Én vagyok a hely új tulajdonosa ma reggeltől Miss Hill. - könnyed hangon ecsetelem a tényeket. Tudtam, hogy ő is itt dolgozik? Persze. Csak ezért vettem meg a helyet? Távolról sem. Ez csak szerencsés bónusz. Kellett ez a cég s lehet hamarosan Fable is megtudja, hogy miért. - Arról tájékoztattak, hogy ön itt a legfrissebb gyakornok és elég ígéretes is. - sorolom könnyeden tovább, ahogy kékségeibe nézek. Egy apró részem sajnálja őt... egy kicsit.
Még jobban szédülni kezdek, ahogy próbálom felfogni amit mondd. Nem az értelmezéssel van gondom, csak azzal, hogy ami éppen most Körülöttem történik...nem akarom elhinni. Oké, ez biztos valami rossz vicc? Vagy mégsem? Mit keres egyáltalán itt? Miért övé a hely? Minek vette meg? Egyre több kérdés merül fel benne, mire végül arra a következtetésre jutok, hogy talán ez a büntetésem a reggel történtekért. Ahogy elengedi a kezemet, abban a pillanatban húzom is vissza, mintha megmarta volna valami. Nem igazán tudtam továbbra sem koncentrálni. Olyan volt, mintha maga a jelenlétével már sarokba szorított volna, ahogy reggel tette. De mire jó ez neki? Így is, úgy is az övé vagyok, még egy jó darabig. - Ezt mondták? Akkor jó nagyot hazudtak..- próbálok viccelődni, de egyre feszültebb, vagyok ami a hangomon is érzékelhető. Nem is igazán tudtam felmérni, hogy mi lenne a helyes válasz, ebben az állapotban sokra nem mentek velem a körülöttem lévők. Márpedig muszáj lesz összeszednem, bár ez Leon jelenlétében nehezen fog menni, főleg, hogy pár órája leüvöltötte a fejemet, és fegyvert fogott rám. Csak egyszer indulna átlagosan a reggel.... - Rendben, akkor foglaljunk helyett.- veszi át a szót Brain.- Fable megtennéd, hogy átfáradsz a másik székbe? - tesz fel a kérdést, én pedig a másik szék irányába nézek ahol Leon ücsörög. - Nem!- vágom rá reflexből, és magam is meglepődők, hogy ez az egyetlen szót, mennyi haraggal tudtam megtölteni. -Nem? - kérdezz vissza Brian, és zavartan nézz rám. Nem cseszhettem el, csak azért mert itt van, csak azért mert megint csapdába akart csalni, vagy a franc se tudja mi volt ezzel a célja. Így nem is válaszolok, óvatosan felállok a helyemről, és leülök Leon mellé. De a mozdulat közben, azért vetek rá, egy kimért pillantást, ami nyilván nem fogja meghatni. - Hmmm.- gondolkodik el Brian a papírok felett, míg próbálok csak egy pontot lesni. És tudomást sem venni Leonról, igazából nagyon dühös is voltam, mert itt van, meg féltem is. Ugyanazon okból kifolyólag. - Kint maradt egy papír, Fable addig szórakoztasd Mr. Williams-t, hogy ne unatkozzon. - kacsint rám kifele menet Brain. - Én is megyek.- állok fel a székből, de egyszerű mozdulattal, visszalök a helyemre. - Maradsz! - teszi hozzá most már szigorúbban, tudtam jól, hogy már kezd ez az egész az agyára menni. Az-az leginkább én, de elég elveszettnek éreztem magamat ebben a helyzetben, megint elvesztettem azt a kicseszett irányítást. Abban a pillanatban, ahogy az ajtó záródik, én kipattanok a székből, és a kellő távolságot megtéve Leon felé fordulok. - Te meg mi a frászt keresel itt ?- tör ki belőlem, hisztérikusan a kérdés, egyre jobban az az érzésem, hogy jobban jártunk volna, ha tényleg jobb világra küld azzal a fegyverrel. - Ez is valami játék része? Mondtam hogy kifizetem a kárt, de azt nem mondtam, hogy a karrieremmel fizetek érte- már-már toporzékolni kezdek, egyszerűen olyan nagymértékű düh gyülemlett fel bennem, hogy nem tudtam mit tegyek. De mivel a közelébe még mindig nem merek menni, így maradt az, hogy messziről toporzékolok, akár egy ovis kislány.
My mind feels like a foreign land Silence ringing inside my head Please, carry me, carry me, carry me home
Amióta ismerem Fable-t, már megszoktam, hogy bizonyos esetekben nehéz kiszámítani, mire miként fog reagálni. Ebben az esetben sincs másként. Sejtettem, hogy össze fogok vele futni a bejárás folyamán, azt viszont nem, hogy miként fogja kezelni a meglepetést. Nos, egyelőre elég zsibbadtan. Ami alapvetően jó, mert legalább nem balhézik, nem rikácsol... tudja hol a helye és igyekszik vigyázni is arra. Okos kislány. Egy darabig legalábbis. - Nos, ez ki fog derülni. Nem szeretem, ha hazudnak nekem és a dolgok végére szoktam járni. - felelem, mikor elengedem kacsóját. Azért valóban fura volt ez a formális megközelítés, ez a környezet, de én gyorsan alkalmazkodtam és rezzenéstelenül játszottam a magam szerepét, mintha az éjszaka folyamán nem visította volna tele a lány a hálószobámat... nem, még egy erre utaló mosolyt sem engedek meg magamnak. Nem a többiek miatt, ők persze semmit nem értenének. De gyanítom, hogy Fable igen s inkább tanakodjon azon, hogy mit rejt a pókerarc, semmint valami konkrétat párosítson egy nyíltabb gesztushoz. Ami a közlésem illeti, ő lehet, hogy álszerénykedni akart és viccelődni, én azonban nem fogom most a jóságos atyuskát eljátszani, szavaim pedig magukért beszélnek, azt hiszem. Szóval jöhet a folytatás, mondjuk valóban nem lenne rossz helyet foglalni, ezt el kell ismernem. - Hagyd csak Brian, ha a kisasszony jobban szereti azt a széket, akkor a világért se fosztanám meg tőle. - legyintek, miután apró és meglepő intermezzo játszódott le a szemeim előtt. Fable megmutatta, hogy mi lakozik benne egy pillanatra. Három karakterbe sűrített mindent. És hibázott... mert megtörte a semlegességet, most elárulta magát, holott mindig annyira igyekszik elszigetelt lenni. De velem, a jelenlétemben mégsem tud. Valahogy át szoktam nála szakítani a gátat, mindegy, hogy pozitív vagy negatív irányba. Most két mondat után sikerült. Egy pillanat erejéig rá tekintek, a kékségeibe, de ez csak egy futó másodperc, mert máris a papírok bősz rendezgetőjéé a figyelmem. - Minden rendben? - kérdezem könnyed hangon, hogy utána meg is kapjam a választ, na meg egy újabb dacos reakciót a szöszitől. Nehéz megállni, hogy ne mosolyodjak el, de azért valahogy csak sikerül. Ebben persze az is segít, ahogy Brian kezeli Fable-t, ahogy visszalöki. Sötét villanás fut át tekintetemen s ezt nem is hagyom szó nélkül. - Talán fizikai kényszerre ilyen enyhén sincs szükség. - lehet nem kemények a szavaim tartalmuk szerint, de a hangsúly és a tekintet amit a pasasra vetek egyértelmű: az én jelenlétemben ez nagyon nem fér bele. Tudom, hogy Fable amúgy erős lány, bírja a terhelést, de a szemem láttára senki ne lökdösse, mert akkor bajok lesznek. Ezt nem mondhatom ki, gyanús lenne és fura, megkockáztatom, hogy még Fable is meglepődne rajta, de a reggeli incidens ellenére is gerincek törnének, ha valaki bántaná a szöszit. Mert én így gondolom és kész. Végül kettesben maradunk s Fable-ből szinte azonnal kitör a reakció, a természetes indulatok, amiket elfojtott. Én ülve maradok s nyugodtan nézek fel rá. Még így is több erőt és lélekjelenlétet sugárzok, minek erőlködjem? - Szerintem elsőre is értetted, hogy megvettem ezt a kócerájt. - támasztom össze ujjaimat az asztal lapján és úgy nézek fel rá továbbra is, hogy aztán következő szavaival már tényleg nevetésre fakasszon a szöszi. - Komolyan azt hiszed, hogy egy nyüves fal miatt vennék azonnal egy egész céget? Ráadásul azt ilyen rövid időn belül lepapíroznám? - vonom fel a szemöldököm, míg ujjbegyeim egymáson dobolnak picit. Lehet tényleg nem olyan okos, mint ahogy gondoltam, ha ilyeneket mond... persze azt érzem, hogy a vak indulat vezeti ebben, szóval nem rovom fel nagyon a dolgot. Csendesen a karórámra pillantok, majd ismét rá. - Vagy csak erőteljes az önértékelésed és úgy gondolod, hogy te megérsz nekem egy egész céget. - folytatom még mindig nyugodtan, enyhén felvont szemöldökkel, majd az asztallapra támaszkodom s végül csak felállok ülőhelyemről, hogy így nézzek vele farkasszemet.[i] - Ha befejezted a hisztit és betökélted, hogy apuci nem veszi meg neked egyik csokit sem a pénztárnál jelenleg, bármennyit is toporzékolsz, akkor talán belátod, hogy nem a ti tartozásotok az egyetlen üzleti érdekeltségem... eddig is nekem dolgoztál, most már kétszeresen teszed, ennyi. Itt sokkal kevesebbet fogsz velem találkozni, az mondjuk igaz. - biccentek elismerve azt, hogy a tulajdonosi státuszom nem jelenti azt, hogy itt fogok hegyelni minden nap, kokócsíkokat tolva a főnöki asztalról és ha úgy tartja kedvem majd az ő kerek fenekéről... több sebből is vérzik ez az elképzelés. - Már mondtam neked, igaz más kontextusban, hogy ha megbecsülöd magad, akkor sok mindent elérhetsz és én nem foglak visszafogni, csak támogatni. - persze ez a magam módján értelmezhető, ez kétségtelen. - Szóval ha megnyugodtál, beszélhetünk komolyan is. - kopogtatok meg egy dossziét, amit magammal hoztam s az asztalra helyeztem korábban.- De ha jobban esik dühöngeni, megteheted, nem foglak visszatartani, viszont magaddal babrálsz ki. - sejtetem azt, hogy elesik egy lehetőségtől, merthogy tudok neki valamit kínálni és annak semmi köze sincs kéjelgéshez, vagy férfiakhoz... egy esélyt, hogy több legyen a szememben, mint ami eddig volt. A kérdés az, hogy mennyire tudja visszanyerni a józan értelmét ehhez.
Enyhén szólva kifordultam önmagamból. Ha most látnám kívülről magamat, minden bizonnyal, csak rosszallóan csóválnám a fejemet, és próbálnék rájönni, hogy melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy hisztis picsa leszek. Persze meg volt a magyarázat, az ésszerűtlen viselkedésem. A mai reggel. Úgy gondoltam, végig tudom csinálni, ezt a napot úgy, hogy a szokásos közönyöm mögé rejtőzöm, és tudok majd hideg fejjel gondolkodni. De Leon újra keresztülhúzta a számításaimat, és nem készített fel arra a lehetőségre sem, hogy esetleg felbukkanhat itt. Igaz, nem vagyunk abban a viszonyban, hogy mindent az orromra kössön, de mégis kisebb árulásként éltem meg a helyzetet. Akármennyire is szerettem volna elhinni magamról, hogy tudok egy ilyen helyzetben, hideg fejjel gondolkodni. Tudtam jól. Hogy ezt abban a pillanatban elvesztettem, ahogy kiejtettem a számon, az első szót. Ha munkámról, vagy a tanulmányaimról volt szó, akkor a teljesítményem csak még jobb volt, mint ami átlagban tőlem elvárható. Persze ez annak is köszönhető, hogy az a nyomás, ami rám nehezedett, jótékonyan hatott rám, és nem az ellenkezője. Most mégis úgy vergődtem itt, mint egy csapdába csalt nyuszika. Egy nyuszika, akihez besétált a farkas. Nagyot nyelek, mert akármennyire is próbáltam küzdeni az ellen, hogy Leon hatást váltson ki belőlem, épp a fordítottját értem el vele. Hamar meg is ragadnám az alkalmat, hogy ne kelljen sokáig, egy légtérben maradnom, az Én farkasommal. De Brain másképp dönt, igazából ezt az apró mozdulatot magamra se vettem, Leon tekintette viszont nem árulkodik túl sok jóról. Láttam már amikor így nézett valakire, és azt is láttam, hogy mi a következménye. Ezzel viszont ebben a pillanatban nem tudtam foglalkozni, mert kitör belőlem az a fajta hiszti. Ami nem jellemző rám. Még talán idejében elejét veszem annak, hogy ténylegesen visszafejlődjek agyilag, egy bölcsődés szintjére. Így mikor Leon megszólal, szinte azonnal elhallgatok. Míg Őt hallgatom, többször is rádöbbenek, hogy valóban ostoba elgondolássokkal álltam a dolgokhoz. Mentségemre szóljon, hogy még mindig nem tettem túl magam azon, ami reggel történt. Így mindenre csak ösztönösen reagáltam. Nem tudom, hogy a félelemtől, vagy egyszerűen csak azért, mert bal lábbal keltem fel. De minden bizonnyal kihatással volt az egész napomra. Amikor felnevett, váratlanul megrezzenek. Nem tudom, hova vezethet ez az egész. De az én szemszögemből nézve, ebből semmi jó nem sülhet el jól. Túlságosan sok támadási felületet kap velem szemben, így már aligha tudtam védekezni. Ahogy fel áll, ösztönös reakcióként hátralépek egyet, még mindig nem akartam, hogy a közelemben legyen. Féltem tőle? Igen, most már jobban, mint eddig. Túl sok minden van a kezébe, túl sok amivel egy életre tönkretehet. Esküszöm meg akartam szólalni, de jó néhány másodpercig csak bámulok rá, aztán az ajtót kezdem el kémlelni. Mint aki éppen azt latolgat, hogyan is szökhetne meg innen. - Ne próbáld meg úgy beállítani a helyzetet, mintha ostoba lennék. Ismerem a módszereidet Leon, pillanatok alatt el tudnád intézni, hogy a kezedben legyenek a papírok. Mert, érzéked van hozzá, hogy szorongasd meg az embert.- kezdem visszanyerni az erőmet vele szembe, persze továbbra sem mondhattam el azt magamról, hogy diadalt arattam. De legalább az önbecsülésemet megtudtam védeni. - Ó, ne aggódj tudom, hogy nem érek annyit.- nevetek fel gúnyosan, majd keresztbe tett karokkal közelebb lépek hozzá, és egyenesen a szemeibe nézek. - Itt nem erről van szó, hanem, hogy hány féle módon akarsz, még lehetőséget találni arra, hogy mindent amit eddig felépítettem, egy egyszerű legyintéssel ledöntsd? Te tudod a legjobban, hogy ha kiderül, hogy az éjszakáimat mivel töltöm, akkor minden lehetőségtől elesek. Mindentől amiért eddig küzdöttem. Te pedig besétáltál ide, mint valami kibaszott élő bizonyíték, és kijelentetted, hogy tiéd a cég. De biztosan bennem van a hiba, sőt egészen biztosan bennem van a hiba. Mert más lány, biztosan kitörő örömmel fogadta volna, hogy falakat építesz köré. Nem tudom, ha fordított lenne a helyzet, Te mire következtetnél, vagy benned, hogy zajlana le ez az egész. De mint látod, elég bizalmatlan vagyok irányodba, így ne várd tőlem azt, hogy helyén tudjak kezelni valamit, ami már rég nem normális.- a mondat utolsó töredékét szívem szerint visszaszívtam volna, mert azt hiszem ez már rég nem arról szólt, hogy itt van, és hogy övé az egész kibaszott kóceráj. Mély levegőt veszek, és egy pillanatra lehunyom a szemeimet. - Elismerem ostobán viselkedtem, de ne aggódj innentől zökkenő mentesen fog menni.- most már teljese közel megyek hozzá, hogy egy egyszerű mozdulattal megigazítsam a gallérját, majd mielőtt Brain visszatérne gyorsan helyet foglalok, mintha mi sem történt volna. Ideje volt felszívnom magam, és tényleg ellenállni annak, hogy minden pillanatban tartottam valamitől. - Ne haragudjatok, kicsit elkeveredtek a papírok.- robban be Brain az irodába, és rögtön ram téved a tekintette. Elég ziláltnak tűnt, mint aki éppen most futotta le a maratont. Ezen csak jót mosolyogtam, mert biztos voltam, hogy attól tartott, hogy valami oltári nagy hibát fogok elkövetni. Csak hogy Ő nem tudja, hogy azon már rég túl vagyok. - Jól szórakoztatok? - teszi fel feszengve a kérdést, míg Ő is helyet foglal. - Pompásan.- felelem teljesen közönyösen, de mellé egy sugárzó mosollyal biztosítom arról, hogy semmi nem történt, ami miatt rosszul sülhetne el az egész. - De akár a tárgyra is térhetnénk, ha mindenki készen áll.- veszem át most én az irányító szerepét, amitől Brain arca megnyugszik, az én pedig csak most kezdem igazán elemembe érezni magamat. - Mr. Williams?- szólítom meg, és kérdőn nézek rá, majd a mappára. Hát akkor csináljunk úgy, mintha ez a helyzet teljesen normális lenne.
My mind feels like a foreign land Silence ringing inside my head Please, carry me, carry me, carry me home
Nem lep meg, hogy Fable hisztizni kezd, amikor kettesben maradunk. Kis túlzással, de nem is ő lenne, ha nem így történne. Persze teljesen irracionális az elképzelése, de ez őt különösebben nem zavarja. Igazság szerint engem sem zavar, ez inkább apró kellemetlenség, amin túl kell jutni. A kérdés az, hogy ez mennyi időt fog igénybe venni. Mert abból nincs olyan sok azért... Szóval elmondom a gondolataim, hátha ez hatni fog, de helyette a lánynál tovább tart a folyamat. Sóhajtva veszem ezt tudomásul s hallgatom őt végig. Akkor is, ha a valósághoz nem sok közük van. Persze abban igaza van, hogy ha akarok valamit, hát azt elérem és nem ismerek akadályokat, ha valami igazán fontos. - Sok dolgot meg tudok oldani Fable, ez igaz. De mindenható én se vagyok és jogi tanulmányok birtokában neked kéne a legjobban tudni, hogy ennyi óra egyszerűen nem elég ennek a kielégítő elvégzésére. - azt kérte, hogy ne nézzem ostobának, hát akkor el is várhatom a reális gondolkozást. Pedig a jelek szerint nem akaródzik neki ezzel törődni, ami alapjában azért hiba. - Szerintem nem tudod, hogy mennyit is érsz valójában... de ezt majd talán máskor. - legyintek s hangom és tekintetem elárulja, hogy erre most valóban nem akarok időt és szavakat vesztegetni. Tény, hogy egy egész céget nem ér meg ő nekem jelenleg, de azért igen is értékes számomra, csupán az elképzelés, hogy a szenvedéséért ennyi pénzt és energiát áldoznék... értelmetlen. - Érzékelem, hogy bizalmatlan vagy. Nem mondanám indokolatlannak, de igazság szerint azon túl, hogy helyre lettél rakva egy-egy alkalommal, nem tettem a boldogulásod ellen, sőt, amikor vizsgáznod kellett, még a tartozásod törlesztési folyamatát is felfüggesztettem, hogy tanulhass nyugodtan. - tény, hogy ez megtörtént s amellett, hogy elveszek tőle, azért kap is egy bizonyos módon. Nem bízik bennem? Lehet ez majd megváltozik. Talán. - Viszont akármennyire is labilissá tesz érzelmileg a helyzet, a realitás az, hogy eddig sem döntöttem össze teljesen a világod. Pedig megtehettem volna. De nem tettem, így talán érthető, hogy mikor egy céget megveszek, nem az a célom, hogy egy gyakornok karrierjét semmisítsem meg. - sóhajtok fel újból s ujjaim dobolnak kicsit az asztallapon, míg őt figyelem. Kezd kicsit apadni a lendülete, kezd napirendre térni, ez jó. - Helyes. Leginkább a saját érdekedben. - biccentek, mert engem nagyon kellemetlen helyzetbe nem tud hozni, csak magát s ehhez még egy ujjam sem kell felemelnem. Látom kezdi megérteni. Alakul a dolog. Végül visszaérkezik drága aktakukacunk, akit egy fáradt pillantással díjazok. - Nem tesz semmit Brian és igen épületes társaság a hölgy. Viszont egy tanács: önnek a feladata engem körbekísérni. Ezen túl viszont lapot nem osztottak, szóval innentől akkor cselekszik, vagy beszél, ha kérdeztem. - Fable már ismerheti ezt a hangot és öltönyös barátunknál is működik a dolog, csendben marad és a székén feszeng tovább, míg Fable terepet kap, én pedig magamban elismeréssel adózom aziránt, ahogy elkezdte a helyzetet kezelni. Ezt már szeretem. - Nos, Miss Hill, akár igaz, hogy kegyed az egyik legígéretesebb tehetség itt, akár a kegyed állítása igaz, vagyis az ellenkezője, mindenképp ki fog derülni az igazság. - csúsztatom felé az asztallapon a fehér mappát. - Ebben a mappában egy szerződés anyagát találja, amit át kell néznie és szakmai kommentárral ellátni. Kíváncsi vagyok a véleményére, arra, hogy tartalmaz e csapdákat, kiskapukat, bármit, ami rám nézve negatív hatással lehet. Erre négy órát kap. - nézek kék szemeibe komolyan, míg elengedem a mappát s hátradőlök a székemben, elővéve telefonom és rápillantva az órámra. Pont van még ennyi ideje a munkanap végéig, így hosszabb időre sem kell bent maradnia. - Ez nem csak a kegyed tesztje, hanem az egész irodáé is, hiszen akár a legfrissebb és legígéretesebb, akár a leggyengébb láncszem sokat árulhat el az intézményről, például azt, hogy van e szükség átalakításokra. Siker esetén pedig jutalmat is kaphat: kegyed lehet a kapcsolattartó közöttem és a cég között a továbbiakban. - fejezem be végül mondókám, megjelölve a tétet is, igaz pozitív irányba. De negatív különösebben nincs, vagyis ezen nem gondolkozom még, mert bár Fable nem bízik bennem, én tudok benne bízni ebben a helyzetben: túl sok múlhat számára ezen, ráadásul lehetőséget is kap, hogy bizonyítsa: több ő annál, mint ahogy az adósságát törleszti. Sőt, még előmenetelt, jutalmat is szerezhet. Szóval a motiváció adott. Kérdés, hogy mit fog vele kezdeni...
Gyűlöltem az egész kialakult helyzetet. Túlságosan is hagyta, hogy az érzelmeim irányítsanak, és hagytam őket elszabadulni. Mintha ezt megengedhettem volna magamnak, persze jól tudtam, hogy ez közel sem így van. Akkor lépek, és akkorát...amikor, és amekkorát Leon mondd. Ám, ez cseppet sem volt könnyű feladat, ha minden egyes lépésemet figyelte. Úgy éreztem bármerre fordulok, egy falna ütközők, ahonnan nem fogok tudni kitörni. Jól tudta Ő is , hogy mi a problémám, mégis úgy kezelt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Végül is, csak minden oldalról meg tud szorongatni, a kérdés az, hogy mi következhet még? Hol van az a határ, ahol Ő megáll? Képes egyáltalán határt szabni? Vagy gondolkodás nélkül borítja fel azt, amit én felépítettem? A harag még most sem múlt el, csak csillapodott, de ettől függetlenül, nekem arra kellett koncentrálnom, ami a feladatom. Így veszek egy mély levegőt, a feltörekvő hisztit pedig visszanyelem. Elég volt ebből! Magamra éppoly dühös voltam, mint most jelenleg rá, és még magammal is elkellett számolnom, hogy innentől valójában, ténylegesen mi az, amit megengedhetek magamnak. Vonásaimat igyekszem megkeményíteni, amennyire csak lehet, és teljesen ridegen állni a dolgokhoz. Nem dobhattam el magamtól azt, amiért eddig küzdöttem. Főleg nem az érzelmeim miatt, amik egyre inkább igyekeznek mostanság a felszínre kerülni. Az értelmek következményeket vonnak maguk után, és nem voltam rá készen, hogy leszámoljak velük. Zavartan nézem az eseményeket, ami épen lejátszódik előttem. Nem igazán értettem, Leon ellenszenvét Brainnel szemben, hisz csak egy aprót lökött rajtam..amit én nem igazán vettem fel, de úgy nézett ki Leon szemét igencsak szúrta. - Gondolja, hogy egy gyakornokra kéne bíznia a cég sorsát?- kérdem felvont szemöldökkel, persze értettem a mögöttes tartalmat, de nem biztos, hogy ezzel sokkal előrébb jut. - Átnézem, de nem szeretném, ha ennyi minden forogna kockán. Ez nem azt jelenti, hogy nem bírok el a feladattal, de itt nem csak rólam van szó.- fejezem ki nem tetszésemet, mert magamat nem féltettem, de talán Leon nyomása alatt, nem tudtam jól teljesíteni. Lehetséges, hogy a lehető legrosszabbat hozta ki belőlem, és most kissé jobban tartottam attól, hogy elcseszem az egészet, mint valaha. - Akár segíthetnék neki én is...- próbálkozik Brain, én pedig Leon felé kapom a tekintetemet, tudtam, hogy az Ő türelme is véges, és ha elfogy, akkor abból semmi jó nem fog kisülni. - Menni fog Brain.- kacsintok rá, majd felállok az asztaltól, és magamhoz veszem a mappákat, miközben újra Leonra téved a tekintetem. - Akkor négy óra múlva Mr. Williams .- bólintok, majd a társam felé fordulok. Akin a zavartság jelei, könnyen észrevehetők. Hát, az a nagy helyzet, hogy nem csak Ő érezz így..
Nemsokára le kell adnom a papírokat, én pedig egyre feszültebb leszek. Ugyan minden apró kis hibát, buktatót megtaláltam, ebben a nyamvadt szerződésben. Mégis folyamatosan attól félek, hogy valamit nem vettem észre. Féltem, hogy hibázok, és ez most nem csak az én hírnevemen múlt. Hanem másén is. De talán az még jobban zavart, hogy Leon előtt bukom el. Hogy nem vagyok alkalmas arra a pályára, amit magamnak választottam. Hogy csak tényleg, egy ócska ribanc vagyok, akit mindenki kihasználhat, mert máshoz nem ért. A tévképzetek a fejemben, egyre csak gyűltek. Éreztem, hogy ez az egész maga alá fog gyűrni, és nem csak érzelmileg, de fizikálisan is. A mellkasom egyre jobban szorított, mintha a szívem kész lett volna kirobbanni helyéről. Mondjuk nem mintha előbb utóbb, ez nem történne meg. De továbbra sem voltam hajlandó ezzel foglalkozni, csak épp annyit, ami kicsit enyhíti a tüneteket. Szóval újabb adag pirulát vettem magamhoz, és öblítettem le egy pohár hideg vízzel. Ez volt a harmadik adag, a mai nap folyamán. Persze az orvos megmondta, hogy csak pillanatnyilag, segít, de franc se gondolta, hogy ilyen nehézkes lesz ezzel elbánni. Megrázva a fejemet haladok Leon irodája felé, mert már az is van neki, miért ne lenne? Mit gondoltam, hogy talán meggondolja magát? Már ennek a felvetése is nevetséges. Két kopogás után benyitok az irodájába, és leteszem a papírokat elé. - Kész van Mr. Williams.- lépek hátrébb az asztalától, lehetőleg olyan távolságba, hogy az ajtó még közelebb legyen. Távozni akartam, éppen ezért jegyeztem fel neki minden egyes észrevételem, egy másik papírra, hogy ne kelljen magyarázkodnom. - Ha ennyi volna az óhaja, akkor nem is zavarnám tovább.- teszem hozzá ridegen, és távolságtartóan. Nem akartam neki megadni az esélyt, hogy újra kihozzon a sodromból. Mert csak még több okot adnék neki arra, hogy kételkedjen a tudásomban, Én pedig ezt nem voltam hajlandó eltűrni. - Minden információt amit tudnia kell, ott vannak a másik papíron, tételesen felvezettem, hogy mikben lehetnek hibalehetőségek .És az indoklás is mellette van- mondom, bár ez már leginkább felesleges szófecsérlés, mert gondolom maga is észrevette. Úgy éreztem magam, mint egy elcseszett diáklány.
My mind feels like a foreign land Silence ringing inside my head Please, carry me, carry me, carry me home
-A teljes cég sorsa nem egy gyakornokon múlik azért. Ugyanakkor mint mondtam, sokat el is árul egy intézményről. Inkább nevezzük visszajelzésnek, vagy felmérésnek a dolgot. - folytatom a szakmai jellegű gondolatsort, amit megkezdtem. Nem vagyok jogi szakember, nem jártam puccos egyetemekre, viszont az utcai nevelkedés vége felé az olvasásra is rátaláltam és ez is segített, hogy többet tudjak a világról, hogy jobb taktikával álljak a dolgokhoz. Ha tanultnak papíron nem is mondhatom magam, olvasottnak igen. Persze ez nem elég jogi kérdésekhez, de ahhoz van segítségem. Annak viszont el kell dőlni, hogy Fable is alkalmas e erre. Mert ha igen, bőven még több lehetőség nyílik meg előtte és előttem is, másként is tervezhetek. Persze ebbe most nem megyek bele, legfeljebb ő sejtheti, bár kékségeit figyelve ebben kételkedem. Túlságosan impulzív egyelőre, az érzelmek és a hangulat viszi. Külsőre hiába rendezett, tudom, hogy belül nem gondolkodik igazán józanul jelenleg. De majd a munka helyre rakja. Ezt is tudom. - Nem mondanám, hogy óriási lenne a kockázat, ez csak egy teszt. És nem csak erre fogom alapozni, ha átalakítást eszközölök. - persze a dolog súlya így is megvan, de jobbnak érzem, ha pontosítok. Elsőre túl drámaian fogalmaztam talán, lehet engem is megzavart ez a helyzet? Mindegy is, némi magyarázat árán meg tudjuk oldani a dolgot s többet villantok fel elképzeléseimből. Miért is ne? Nincs ebben nagy titok, nem látom értelmét a ködösítésnek. Lehet Fable-nek is jobbat tesz ez a fajta megközelítés. Mondjuk nem ér váratlanul, hogy a buzgó lelkületű Brian ajánlkozik s Fable szavai után én is biccentek neki. - Ezt egyedül kell megoldania, önnek is lesz alkalma bizonyítani. Nekem nincs kétségem a hölgy képességei felől. - most diplomatikusabban summázom gondolataim, mert korábban már helyre tettem az urat, kellett is. Jobb, ha nem cseszteti a szöszit, meg úgy más alkalmazottakat se, csak azért, mert ő most jobb helyzetben érzi magát engem kísérgetve. Ezzel nem lopja be magát a szívembe. Ismerem ezt a típust is, keményebb kézzel kell fogni, helyre kell tenni. Ez valahol Fable-re is igaz, de őt másként és más okból. A szöszi különleges eset, amin az sem segít, hogy már az első alkalom óta látok benne valamit, ami piszkálja a fantáziámat, ami miatt az egyébkénti munka diktálta határokat nem szoktam átlépni. Csak vele. - Rendben miss Hill, sok sikert! - biccentek, hogy aztán folytathassuk a körutat, felfedezve azt a maradékot is a helyből, ami hátra van.
Nem mondanám, hogy repül az idő itt, de csak eltelik az a pár óra aminek végül legalább a felét az új irodámban töltöttem. Nem hinném, hogy sokat leszek itt benn, de azért nem rossz hely ez, még ha sablonosan van is berendezve. Most fontos telefonokat bonyolítottam egymás után, hogy az üzlet továbbra se álljon meg s pont végzek egy hívással, amikor Fable érkezik. Most, hogy négyszemközt vagyunk, már megengedek egy biztató mosolyt, egy melegebb gesztust, ami Brian előtt nem fért volna bele anélkül, hogy az ne kezdjen el belelátni dolgokat. - Remek, remek! - biccentek a lány szavaira, majd azért kicsit el is nevetem magam. - Viszont a környezet- és a helyzet ellenére négyszemközt azért hívhatsz Leonnak Fable, még itt is. Nem hinném, hogy be van poloskázva az iroda. - dűlök hátra kicsit a fekete bőrrel borított székben. Elég kényelmes darab, meg kell hagyni. Meg kell kérdeznem honnan van, mert kéne máshová is ilyet szereznem. Azért csak előre kell kicsit dőlnöm, hogy elvegyem a mappát, de aztán visszahelyezkedem s úgy nyitom ki. Még nem nézek beléjük, csak azon gondolkozom el, amit Fable esetében látok, ahogy az ajtó felé húzódik... - Itt maradsz még. - jelentem ki csendesen, de határozottan s a pillantásom is ehhez igazodik. Fecserészve magázódik, félszegen ácsorog, kifejezetten bizonytalan most a leányzó, menekülne... elismerem, nem indult jól a reggelünk, aztán az itteni találkozás sem, de a reggeli közjáték óta nagyon nem adtam okot arra, hogy ennyire cidrizzen. Akárhogy is, továbbra is út figyelve húzom ki az egyik fiókot és egy hasonló mappát veszek elő, majd most már a dokumentumokra nézek. A másik mappában ugyan ez a szerződés van, az eddigi ügyvédem ugyan ezzel a feladattal volt megbízva. Összehasonlítom a két megoldást csendesen és figyelmesen olvasva. Közben elgondolkodva dörzsölöm meg az állam, picit tán mormogok is az orrom alatt. Ha végeztem akkor nézek fel, a papírokat lazán az asztalra csapva. - Gratulálok Fable, tökéletes munkát végeztél. A nyelvezete még egy kicsit csiszolatlan, de szakmailag kifogástalan és a helyén van. Az pedig majd alakul. - felállók az asztaltól, majd a bútor elé sétálok s úgy támaszkodom meg hátul a tenyereimmel az asztallapon, szemeit figyelve. - Ennek értelmében pedig innentől te vagy a megbízott kapcsolattartó a cég- és köztem. Ez már több, mint a gyakornokság, fix pozíció. - villantok egy könnyed mosolyt. - Akarsz erre koccintani? - kacsintok rá, majd még folytatom. - Ez egy ígéretes kezdet, egyben a jele annak is, hogy még több potenciál rejlik benned, mint gondoltam. Ami azt jelenti, hogy az éjszakai műszakjaid számodra sokkal előnyösebb irányba fognak alakulni, ha ügyes vagy, már a közeljövőben.
Képtelen voltam kordában tartani az érzelmeimet. Nem tudtam eldönteni, hogy félek, vagy izgatott vagyok, vagy éppen még mindig dühös voltam. Elmosódtak a határok minden szempontból, én is tudtam jól, hogy nem éppen a megfelelően kezeltem azt a tényt, hogy Leon keze mostantól egyre több helyre is elér. Túlságosan is arra koncentráltam, hogy mennyi veszély rejtőzhet ebben, és ha jobban megnézzük, volt is okom aggódni. Hisz vele ellentétben, én még nem építettem fel semmit, és csak egy lány vagyok, aki nagy babérokra akar törni. De hát ki nem? De elsősorban, egy lány akartam lenni, akit nem irányít senki, és nem kell félelmet éreznie minden pillanatban. Minden más akartam lenni, csak éppen az nem, aki most vagyok. Ezt valahogy soha nem nőttem ki, mindig más életére vágytam, egy tiszta háttérrel. Egy normális családdal, akik talán biztosítottak volna, egy fényesebb jövőképet. De anyám még csak meg sem erőltette magát, hogy egy pillanatig is jó legyen, azt hiszem ez abból a gyűlöletből fakadt, amit irántam érzet. Csak ezt az egyfajta érzelmet tapasztaltam, amit irántam lehet táplálni. Így alakult ki magammal szemben, egy nem túl egészséges önképem, ami idáig vezetett. Ez volt az oka annak, hogy a hibákat kerestem, és észleltem rögtön, és nem a megoldást kerestem. Végül ha megtaláltam a hibát...mindent magamra hárítottam. - Én sem hinném, de elszólni sem szeretném magam. Meg kell szoknom, hogy így szólítsalak. Szóval nevezhetjük, ezt akár gyakorlásnak is, de ahogy szeretnéd, úgy szólítalak. Csak úgy gondolom jobb óvatosnak lenni, mert soha nem lehet tudni.- osztom meg vele az aggályaimat, ami az évek alatt belém nevelődött, hisz az ember soha nem lehet elég felkészült. Igaz, azért annyira sok nem múlott, azon, hogy a nevén szólítsam. De azt hiszem túlságosan feszült vagyok, még mindig a történtek miatt, és hiába próbálom felnőtt nőként kezelni, ezt az egész helyzetet. Úgy éreztem magam, mint egy kisegér, akit alaposan megkergetett a macska, és még közel sincs biztonságban. - Rendben.- válaszlom óvatosan, úgy nézz ki egyhamar nem menekülök. Bár az ilyesmi nem vallott rám, de Leon képes volt előhozni a késztetést, hogy hanyatt homlok meneküljek. Akármennyire is kiemelkedően másképp viselkedett velem, mint a többi lánnyal, tudtam, hogy van egy olyan oldala amit még nem láttam. Amit még nem ismertem, és annak fényében, ez még ismeretlenebb terep volt, hogy még a jobbik oldalát sem sikerült teljesen kiaknáznom. Nem is nagyon tudtam, hogy meddig feszíthetem nála a húrt. Már nem mintha akarnám, bár az órákkal előbbi történet másként mutatja, de tényleg szerettem volna elkerülni, hogy bármi olyat tegyek ami nincs ínyére. Ezt az oldalamat próbáltam erősíteni, ezzel próbáltam megmagyarázni azt is, hogy még mindig valami vonzz hozzá. Mert tudtam jó, hogy ezt az egyet semmiképp sem engedhetem meg magamnak. Csak még nagyobb baj lenne belőle, és még több olyan dolog, amit Ő tartana kézben, és nem Én. A gondolatban lévő nyűglődés, és a várakozás, csak még nehezebbé teszi, hogy csak nyugodtan ácsorogjak előtte. Legszívesebben ...nem is tudom mit csinálnék, de a bennem növekvő feszültség úgy nézz ki, hogy még a levegőt is kiszorítja belőlem. Enyhén megrezzenek, amikor a mappákat visszadobja az asztalra. Úristen, Fable ez csak egy mappa Fejezd már ezt be. Dorgálom meg magamat gondolatban, és igyekszem Leon szavaira koncentrálni. Követem a mozdulatait, semmi merevség, semmi bizonytalanság. Ezt a pasit semmi nem rendíti meg? Nem mintha Ő lenne szorult helyzetben - Igyekszem ezen dolgozni. Bár azt hiszem, még van hova fejlődnöm. Legalábbis érzelmileg biztosan.- teszem hozzá halkan, mert ez igaz volt. Nem engedhetem, hogy az érzéseim irányítsanak, csak azért mert Leon felborítja a bennem felállított rendszert. - Koccinthatunk..bár kocsival vagyok.- ezt a szar dumát, ennél jobb nem is juthatott eszembe. Véletlen sem azért nem akartam inni, mert csak még jobban átszakadnak a gátlásaim, és akkor még hamarabb alá kerülök. Józanon, még talán tudtam magam tartani, részegen nem tudtam épeszű döntéseket hozni, túlságosan az ösztöneimre hallgattam. Az ösztöneim, meg igencsak Leon farkához vezettek. Még a végén túl hálás leszek, a lehetőségért, ami elég nagy előrelépés a szakmámban. - Köszönöm Leon. Tényleg hálás vagyok a lehetőségért, még ha a mai nap nem is nagyon azt mutattam. Én csak...-kezdek bele, de magam sem tudom, miért hozza ki belőlem ezt. Régen annyira könnyen ment, hogy rendíthetetlenül a céljaimra koncentráljak, de ez az utóbbi hónapokban, teljesen elveszett. Én pedig akárhogy kapálózhattam, vagy próbálkozhattam, valami nem stimmelt. - Azt hiszem ez a reggel kicsit zaklatottá tett, aztán pedig itt megjelentél, és azt hittem ez valamiféle dorgálás akart lenni a részedről. Vagy tudom is én...- nézek végül fel rá, és tehetetlenül markolászom a ruhám szélét. Azt eszem ágában sem volt közölni vele, hogy ez a fajta viselkedés, amit tanúsítok, másnak is köszönhető. Majd egyszer csak elmúlik, túllendülök rajta, vagy valami ilyesmi. - Ahhoz a fegyverhez se kellett volna hozzányúlnom, ma úgy nézz ki, csak hibákat tudok halmozni. De többször nem fog előfordulni, ígérem.- bevethettem volna valami taktikát, hogy úgy pillogok rá, akár egy kislány, és “meghálálom” másképp a dolgot. De attól még a fennálló probléma nem oldódik meg, és így is csak egy része került megoldásra, a többit magammal kellett lejátszanom. - És milyen volt az első napod az irodában főnök? - mosolyodok el lágyan, ezzel a kérdéssel, talán nem tévedünk el olyan terepre, amire nem kéne. Vagy amitől eldől az a fal, amit igyekszek felépíteni újra.
My mind feels like a foreign land Silence ringing inside my head Please, carry me, carry me, carry me home
- Nem fogod elszólni magad, okos lány vagy te. És nem sok olyan helyzet lesz, amikor erre esély lenne, az az igazság. Itt és most nem kell óvatoskodni. - jelentem ki egyszerűen. Értem és értékelem a szempontjait, figyelembe is veszem, ennek megfelelően válaszoltam is erre. Kint oké, ha ezt a játékot játssza, de idebent erre nincs szükség. Azért se, mert ezzel egyfajta falat akar felhúzni, amire szintén nincs szükség. Szerintem. Nem engedem őt ki a kezemből, ezt ő is tudja, ennek pedig a része ez is. A bizalmas viszony például. Lássuk inkább a medvét, vagyis a munkát, amit végzett. Addig pedig biztos nem távozik, nem fogok én itt üzengetni, ezt most kell megbeszélni. Türelme elegendőnek bizonyul a mostani helyzethez, még akkor is, ha úgy érzi, hogy a szőnyeg szélére lett állítva. De ő is tudja, hogy idő kell,a míg átnézem eredményeit. Átolvasni és átgondolni, ez nem két perces feladat s annyit szentelek rá, amennyit kell. Ebből pedig Fable is láthatja, hogy komolyan veszem a kérdést, nem valami buta játék volt ez a részemről, hanem értelme és célja van. Hogy tényleg komoly teszt volt. Aprókat biccentek persze olvasás közben, mert minden, amit látok, az a megelégedésemre szolgál. Elégedetten dobom tehát félre a mappákat s így is változtatok helyet. Látom, hogy a szöszi megrezzen, de ez valahol természetes. Örülök neki, hogy fél tőlem? Egy részem nem élvezi ezt, egy részem jobban örülne, ha csak simán ismernénk egymást és maximum a vonzalom diktálna, de a helyzet nem ez. A sors és a körülmények nem ezt szabták, Fable pedig az első találkozónkon kijelölt maga számára is egy utat, ami magával von bizonyos következményeket. Például azt, hogy tartania kell tőlem. Akkori fölényes-hepciás magatartásával kiprovokálta, hogy helyre rakjam, ennek az eredménye az ő félelme. Hogy tudja ezt vagy sem? Lényegtelen, ez már így alakult. - Mindenkinek van hová fejlődni. És a szakmai oldala itt végbe is fog menni. - támasztom össze ujjaim állam alatt s picit dobolok velük, utolsó megjegyzésén elgondolkodva. - Érzelmileg pedig? Nos, az majd elválik. - ebbe most jobban nem megyek bele, túl messze vinne s ki tudja mi mindent tartalmaz ez jelenleg. Nem, elég most más dolgokra koncentrálni. - Nem rémlik, hogy tőlem autóval távoztál volna, eleve este nem azzal jöttél, hanem velem. - átlátszó kis kifogás, mellesleg egy ilyen főnök kínálását elutasítani? Nevetséges gondolat, talán még szerinte is. Most gratuláltam neki, előnyökhöz juthat, miért rondítana bele? Türelmesen kivárom és hallgatom mrg szavait, értelmezem és emésztgetem magamban eszmefuttatását. Többnyire van magva a szöszi mondanivalójának s ez mindig is tetszett Fable-ben. Ez a többi lány fölé emelte kapásból. Persze ettől még be kell járnia egy utat, mert az elkerülhetetlen. Ahogy én is bejártam egy elég rögöset. Picit már meséltem is neki egy-egy ágybeli csevegés alatt, arról, hogy milyen volt a gyerekkor az utcán, milyen volt felépíteni egy-egy balhét a kezdeti időszakban. - Felejtsük el azt a reggelt. - legyintek. - Mármint hibáztál, én lebasztalak, ez a természetes. De komoly baj nem történt, ez a szerencse. És a jelek szerint tanultál is valamit a dologból. Ez végső soron egy pozitív mérleg. Nem kellett volna olyan hevesen reagálnom persze, de... azért megijesztett, hogy szendergésem közben azt hittem, megtámadtak. - elrugaszkodom az asztallaptól, hogy a jobbra álló tálalóhoz forduljak és töltsek két pohár italt, az egyik Fabe kezében köt ki, miután megközelítettem s átadtam azt neki. - A gyümölcsöző közös jövőre! - koccintok vele egy könnyed kacsintás kíséretében, majd belekortyolok az égető italba jólesően. Közben végig kék szemeit figyeltem természetesen. A szavaimnak is megvolt a maga értelme: sok értéket látok a lányban, sok lehetőséget, amit ha ő megbecsül, akkor sokra viheti, nagyra nőhet. Lehet ő még nem tudja, vagy nem érti, de ebben a világban bizony mások segítsége nélkül, magányosan elveszett. Mentor, segítők, vagy egy csapat nélkül vége a játéknak, a szürke tömegbe olvad. Szám lesz, egy adat. Ezt én hamar megtanultam, ezért szerveztem meg magam körül a dolgokat. Fable nem az a szervező alkat, mint én, az ő személyisége mást diktál. Ha nem így lenne, nem tudnék rá hatni. - Kissé unalmasnak mondanám a sok protokoll körrel, de legalább egy csinos szöszit láttam bent. - kuncogok s a pofiját is megsimogatom kicsit szabad kezemmel.
Nekem is vannak olyan pillanataim, amikor csak üres tekintettel bámulok a másikra, miközben azon agyalok, hogy most voltaképp, merre is kéne haladnunk. Leon esetében sosem tudtam, így csak sodródtam az árral, úgy nagy általánosságban. Ez persze nem feltétlen volt a legjobb viselkedési forma részemről, de amíg nem ismertem ki jobban Őt, addig jobb volt óvatosnak lennem. Nem tehettem úgy, akár egy öt éves kislány, aki rögtön kitépi magának a kakaós csiga közepét. Nekem először a széléről kellett falatozgatnom, míg nem a megérdemelt közepéhez érek. Csak megfontoltan, és okosan. És ebbe bizony az sem tartozhatott bele, hogy minden egyes tettemet az érzelmeim irányítják. Abban a pillanatban buknám az egészet, ahogy most is. Ő kerekedett felül rajtam, és nem pedig fordítva. Többé nem engedhettem meg magamnak, semmilyen hasonló megnyilvánulást felé. Nem tehettem, mert tudtam, hogy csak a célomtól térítene el, és számomra nem túl kedvező módon végződne a dolog. Végül is, a munkán kívül semmi más nem köt össze minket, na persze azon kívül, hogy megzsarolt az anyámmal. Gyűlölnöm kellene Őt, és nem heherészve az ágyába kikötni, mint egy amatőr. Egyre bizonytalanabb vagyok benne, és abban amiket mondd. Mi van, ha ez az egész, és a köztünk lévő “kapcsolat”, valami furmányos terv része? Lehet paranoiás vagyok, de egy ilyen embernél, mint Ő sosem lehet tudni. Ki tudja melyik pillanatban dönt úgy, hogy lecsap . Nem voltam rá felkészülve, ahogy arra sem, hogy védekezzek ellene. - Úgy nézz ki nem elég okos.- jegyzem meg végül, összegezve, hogy ne csak elmélkedve, és babán álljak előtte, mint akinek elvitte a cica a nyelvét. Kételkedően mérem végig, semmiben sem voltam biztos. Ez volt a legőrjítőbb az egészben, na és persze az, hogy halványlila gőzöm sem volt arról, hogy a továbbiakban mi a terve velem. Kezdtem visszanyerni önmagamat, és azt az erőt ahonnan eddig merítettem. Hogy ezt az egészet végig csináljam, mert nem akartam örök életemre más markában szorongani. Épp elégszer kerültem már szorult helyzetbe, és meg annyiszor voltam már, más tulajdona. Ha belepusztulok is, de szét fogom feszíteni a börtöncellám ajtaját, és kijutok onnét. - Onnan valóban nem, de legutóbb itt hagytam a kocsimat, így gondoltam ma azzal távozom.- jelentem ki, most már egy fokkal magabiztosabban. Egy pillanatig sem hagyhattam, hogy azok az érzelmek, amik mostanában teljesen felborították a napjaimat, átvegyék az életem felett az uralmat. Már nem voltam kislány, nem hagyhattam, hogy felemésszen a vágy, még a végén megeszi az életemet. Márpedig ha nem vigyázok, Leon minden bizonnyal képes lenne erre. - Tanultam valóban.- ejtem ki a szavakat rezzenéstele arccal. - Azt, hogy jobb ha köztünk, megmarad a munkaviszony. Mármint az amelyik normális is. Azt hiszem mindkettőnknek jót tenne, ha tényleg tartanánk egymástól a távolságot. Te kiadod, hogy mi a dolgom. Én pedig próbálok az igényeidhez mérten teljesíteni. Egyszer csak lerovom, már anyám adósságait, és akkor ennek az egésznek úgy is vége szakad.- fejezem be végül, majd koccintok vele, és egyben felhajtom a pezsgőmet. Nem tudtam valójában hol volt az a pont, amikor minden átfordult. Talán a túlzott önérzetességem megint ébredezni kezdett? Hát nagyon jó lenne. Mert nem szeretném, csak azért lejjebb értékelni magamat, mert esetleg egy férfi kijelentése megingat a saját elképzelésembe, magamról. - Ezek a hivatalos dolgok, már csak ilyen unalmasak.- rántom meg a vállaimat lazán, és igyekszem nem törődni az érintésével. - De örülök, ha egy csinos nő látványa, hamar enyhített az ellen érzeteden a hely iránt.- mosolyodom el feszesen. Igazából, ha belegondolok, ami köztünk van/ volt, nem vitt előre sehová sem. Hisz Leonnak, egy vagyok a sok közül, és akármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy már nem kér a szolgálataimból. Szóval, most Én döntöttem, így helyette. Nem voltam abban a helyzetben, hogy megtehetem, de ennek az egésznek úgy sem lett volna más vége. Mert egy zsákutca az egész, legalábbis számomra biztosan. Ismertem a hozzáhasonlókat. - Most már mehetek?- kérdem tőle felvont szemöldökkel, míg a poharat leteszem a kezemből, de közben folyamatosan a szemébe nézek. Nem tudtam eldönteni mi hajtott, talán a félelmem, amit eddig nem kezeltem a helyén. Vagy az, hogy ha már itt a lehetőség, kihasználni, lehetőleg bármilyen hibaforrás nélkül. Ez a viszony pedig igenis annak ígérkezett.
My mind feels like a foreign land Silence ringing inside my head Please, carry me, carry me, carry me home
- Mindenkinek vannak gyenge pillanatai. - sóhajtva legyintek, miután Fable igencsak próbál ragaszkodni egy téves képhez. Bár olyan megérzés is motoszkál a fejemben, hogy ezt nem oktalanságból teszi, inkább próbál meg velem elhitetni valamit. Túlgondolom? Nem lehetetlen, de nem becsülöm őt alá, az hiba lenne. Inkább elgondolkodom s mérlegelek, vizsgálom a habitusát és úgy vonom le a végkövetkeztetéseket. Fable nagyon is veszedelmes nőszemély a maga módján és a maga keretei között. Az élet hozta úgy, hogy korban- és tapasztalatban is meghaladom őt, ez pedig ha hatalmi és vagyoni különbséget nem néznénk, már akkor is fontos lenne. Mondhatni stratégiai fontosságú akár tíz év korkülönbség is. Igaz a korral nem mindig jár bölcsesség, de én azt hiszem, hogy mindig is érettebb voltam az általam betöltött számnál, az utca és a sorsom tett erről. Az sem véletlen, hogy régen a "vének" tanácsa döntött sok kérdésben és bizonyos életkor alatt nem lehetett tisztségeket betölteni. Legalábbis szabad időmben ilyesféléket olvastam össze s egyet is tudok ezzel érteni, főleg, hogy az adott életkor a mai férfikor derekát jelölte s ebben van valami. Amikor az ember harmincon túl már kitombolta, kikefélte magát, elviselte a fiatalkori szükséges megaláztatásokat, akkor kezdődik az az érettebb döntőképes állapota, amit ha elég bölcs, ki tud használni. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne az embernek "étvágya", ne szeretne szórakozni, de tizennyolc-húsz évesen a bulizás és a nők annyira fókuszban vannak, hogy sokkal inkább meghatározzák az ember világát, ha valaki egészséges fejlődést mondhat magáénak. - Fizetem a taxidat, erre ne legyen gondod. - vonom meg a vállam. Azt hiszem Fable mostanra tudja, hogy egy-egy meghívásom visszautasítása nem a legbölcsebb dolog. Lehet rossz szokás, de inkább szoktam kérés képébe önteni az utasításaimat is, mintha ez valami udvarias gesztus lenne, mert az is. Sokaknál ez egészen jól működik és a hatalmi különbség érzetét is csökkenti. Fura hasonlat, de ez az egész hasonlít egy archaikus uralkodói viszonyrendszerre. Persze ebben semmi meglepő nincs: maga a szervezett bűnözés, az olasz maffia, ami mindezt meghatározta is egy archaikus szicíliai forma, milyen gyökerei lennének hát? Ajándékok, gesztusok visszautasítása persze semmilyen szín alatt nem értelmezhető másként, csak sértésnek, ez is benne van a pakliban. Persze vannak udvarias körök, egy-két visszautasítás, de ez csak kulturális pávatánc. Én is be szoktam tartani természetesen. - Ezt nem ebből az esetből szűrted le, mármint nem a reggeliből. - rázom meg a fejem. - És innentől az adósság lerovásán túl se érne véget semmi, ezt te is pontosan tudod. Megértem, ha ebből fakadóan kétségbe estél, ezt mérlegeltem az elmúlt pár órában. - egyelőre többet nem mondok, csak koccintok vele s bár ő mohón iszik, én csak kisebbet kortyolok. Így hamar a fejébe fog szállni, főleg, hogy a szénsavval az alkohol gyorsabban felszívódik. Nem mondom, hogy váratlan volt eszmefuttatása. Időről időre meg szokott "lepni" valami hasonlóval, most meg egyenesen természetesnek hat, hogy ez ismét az asztalra kerüljön. Mindehhez általában-, s most is, egy görcsösnek ható, felvett tartás kölcsönöztetik, amivel egy őrségben álló szurikátára kezd emlékeztetni a lány. Ő persze nem ezt a hatást akarja elérni, ő erőt akar mutatni, pedig nincs más a háttérben, mint a ragadozó láttára riadtan menekülő kisebb testű állatka. Fable olyan fajta erőre és önállóságra törekszik, amit a világ törvényszerűségei miatt sem érhet el: amióta világ a világ, mindenki valaki más által lett az, aki. Az amerikai álom hazugságának része a "self made man" aki első ránézésre jól néz ki, csakhogy a felszín alá tekintve hamar kiderül, hogy nem ez a teljes igazság. Ez rám is igaz. Csupán az én utam ott tér el, hogy amire én törtem s amit én megvalósítottam, az a világ, amiben mindezt tettem, társas szerveződést kívánt, társakat kerestem, emberekből építkeztem. Nincsenek illúzióim: nélkülük sehova nem jutottam volna. Csatlakozhattam volna bandához, de én sajátot csináltam tizenéves kis pöcsös koromban és ez volt a döntő mozzanat s ez a különbség köztem és a szöszi között... A jog és a törvény világa elég más. Sejtem, hogy Fable annak idején azért választotta ezt, mert a tudás hatalma, a törvények ismerete, a televízió sugallta hamis igazságszolgáltatási képnek hála az a tévképzet alakult ki benne, hogy ez függetlenné, a maga urává teheti. Csak ezekből egy valami hiányzik: a realitás vasökle. Az, hogy lefelé rúgni, felfelé nyalni kell ebben a világban, mert véged. Ő lefelé rúgni tud, de felfelé nyalni már problémásabb, elég csak arra gondolnom, hány formában lázadozott ellenem is. Pont ez sérti a legjobban függetlenség iránti vágyát. Olyan szakmát választott, ahol sorstársainak java részéről igazán azt kell kérdezni, hogy "kinek a faszát tisztelhetjük benne" s nem azt, hogy mit tett le az asztalra... már magán kívül. Itt a hiba az egyenletben s Fable is itt hibázik, amikor a farkasok világában az egyik "falkavezér" irányában próbálkozik a maga kis praktikáival. Becsülöm a bátorságot és a vakmerőséget, ahogy helyettem próbál döntést hozni. Megkockáztatom, ennek köszönheti, hogy momentán igen diplomatikusan kezdtem kezelni újabb kísérletét. Mondjuk az is ámulattal tölt el, ha nem is jó értelemben, hogy miután maga látta be és pont a pánikot is az szülte, hogy tulajdonképpen sarokba szorult, miért gondolja úgy, hogy jó ötlet az, amit csinál? Pontosan az a belátás szülte a félelmét, hogy érzi: bárhogy tönkre tehetném. Vagy egész egyszerűen tényleg nem gondolkodik momentán és nem ért semmit. Szavai üresen kopognak elő s látom azt a kis erőlködést is rajta, hogy érintésemre ne reagáljon semmilyen módon. Újra jön a büszkeség mögé húzódód, professzionalitást mímelő megoldás, mint legelső találkozásunkkor. Ez is erősíti bennem az érzetet, hogy bizony a drága Fable nem érti a helyzetet. Ujjaim nem hagyták el rózsás, fehér arcbőrét s kezem könnyedén siklik tovább, majd a szőke fürtökre markolok és közelebb húzom magamhoz nem durván, de határozottan. Nos, majd segítek neki megérteni a helyzetet. - Nem mész te sehova. - pár szóba sikerül belesűrítenem mindent, amit gondolok, mindent, ami cáfolja és tagadja azt, amit ő magában lejátszott. Szavaim után pedig egyszerűen megcsókolom. Ez sem durva, csupán határozott, birtokló, de érzéki is. Nem emlékeztet első találkozásunkra, ez már merőben más, az elmúlt hónapok "szelídülésének" és egyéb folyamatainak következménye. És még Fable igényehiez is jól idomul, amiket megtanulhattam...
Nem sokszor tapasztaltam pozitív érzelmeket irányomban. Sőt, mondhatni kis koromtól kezdve, úgy lettem nevelve, hogy nem érek egy árva fabatkát sem. Azt hiszem anyám számára könnyebb volt ezt éreztetni, minthogy megpróbáljon egy kicsit is szeretni. Mert szentül hitte, hogy az élete csakis kizárólag, miattam ment tönkre. Még véletlen sem, a kokain miatt, ami után olyan rendszerességgel nyúlt, mint más normálisabb anya a fakanálhoz. Minden döntése, rám nehezedett. Egy pillanatig sem gondolta, hogy valamiben Ő a hibás. Megvető pillantások, és kásás rosszindulatú szavak töltötték ki a gyerekkoromat. Ahogy egyre idősödtem, egyre rosszabb lett. Többször fenyegetett meg azzal, hogy esetleg álmomban megöl, vagy nem is kell, hogy aludjak, megteszi anélkül is. Meg sem tudom számlálni, hány vodkás üveg csattant mellettem a falon, de csakis azért a falon, mert annyira részeg volt már, hogy képtelen volt normálisan dobni. Számtalanszor próbált körmeivel az arcomba marni, csak azért, hogy fájdalmat okozzon. De nem csak anyám volt az egyetlen, aki próbált fájdalmat okozni. Hanem Körülöttem mindenki. Azt hiszem tizenhat éves lehettem, amikor rájöttem, hogy őszinte pillanatok nincsenek, mély érzelmek nem érnek semmit, és az egyetlen akiben bízhatok, az csakis Én saját magam vagyok. Akkor, amikor ez a felismerés végigsöpört rajtam, elengedtem mindent, és mindenkit. Ha menni akart valaki? Hát menjen. Mit bánnom én. Majd jön helyette egy másik. Minden, és mindenki pótolható. Én is az vagyok, hisz nem vagyok több senkinél sem. Egy valamiben, azért mégis különböztem a többi lánytól. Bármit elértem, amit csak akartam. Idővel rájöttem, hogy nem is számít milyen áron, de ha valamit akarok, azt megkapom. Ezek mind felületes dolgok voltak, és egy percig sem őszinte. Hisz az összes pasi, egy valamit látott bennem, egy nőt akit meg akarnak kapni. Most is ezt látják bennem, és az előttem álló férfi sem volt különb. Egy valamiben viszont igen. Túl nagy hatalommal rendelkezett, amivel már nem tudtam szembe szállni. -Nem szeretem a gyenge pillanatokat, csak bajt hoznak az ember fejére.- jelentem ki hidegen, még csak vissza sem akarok gondolni, amikor utoljára hagytam, hogy átgázoljanak rajtam. Az akkori megalázott érzést, egy ideig magamban tartogattam, mondhatni dédelgettem. Mint egy kicseszett csecsemőt, de azt hiszem az adott elég erőt ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Persze az már, más kérdés volt, hogy valójában ki is vagyok én. Mikor bukkan újra felszínre, a régi Fable, aki reményekkel telve hisz az emberekben, vagy az álmaiban. Aki, hagyta hogy megismerjék. Egy apró szikra talán most felcsillant, ebből a Fable-ből a napok folyamán. De minél előbb el kellett nyomnom, nem akartam, hogy újra visszatérjen a múltam, mert meg volt számomra az a kizárólagos út, amin haladtathattam. Márpedig oda egyáltalán nem fért bele ez, bármi is ezt köztünk. - De véget fog érni. Minden egyszer véget ér.- közlöm vele ridegen, miközben tartom vele a szemkontaktust. - Ezek csak üres, semmitmondó együttlétek, semmi több. Neked jól jön, hogy gyakran a közeledben vagyok, és mellé nem is nézek ki olyan rosszul. Nekem pedig? Nem hiszem, hogy efelől bármi döntésem lenne. Már tanultam a leckéből, nem viseled jól a visszautasítást. - mosolyodok el keserűen. Mert akármennyire is, egy naiv részem talán bele akart látni valamit, ebbe a dologba. De jól tudtam, hogy mindketten csak kihasználjuk egymást. - Ezt bármelyik nő megtudja neked adni.- vonom meg a vállaimat lazán, minél előbb el akartam ezt fojtani. Véget akartam ennek vetni. Mert tudtam, hogy előbb, vagy utóbb vissza esek arra a pontra, ahonnan már nem tudnék kimászni. Nem akartam, hogy jobban belém lásson, vagy esetleg megismerjen. Szükségtelen volt, elég ha csak mindenki a felszínt látja, és abból merít. Engem nem kell túl gondolni, nem kell megfejteni, elég ha egy törtető cafkaként tekintenek rám, nekem az bőven tökéletes. Az ismeretség bizalommal jár, a bizalom pedig rengeteg fájdalommal, a fájdalmak pedig felemésztik az embert. És most egyikre se volt szükségem. Ahogy itt ácsorogtam előtte, tudtam hova fogunk kilukadni, azt hiszem ez már megszokott volt. Ez volt benne a legdühítőbb. De nem voltam hajlandó semmilyen szánalmas próbálkozással megállítani. Mert, tudtam jól, hogy hamvában halna el a próbálkozás. Ilyenkor talán jobb volt, sodródni, és kivárni. Bár magam sem tudtam mit vártam, talán azt, hogy egyszer ténylegesen rám un, és félredob. Azt hiszem az lett volna a legjobb. Így is indultam neki, ennek az egésznek. Egyszeri alkalom, semmi több. De egy apró hiba csúszott a számításaimba, és ezeket a hibákat, már nem volt annyira könnyű korrigálni. Ahogy a hajamba markol, egy apró nyögés csúszik ki az ajkaim közül, és dühösen állom a tekintetét, amikor, az akaratom ellenére tesz. Szükségem volt arra, hogy ne legyek a közelébe, mert tudtam mennyire jól tud manipulálni. Mennyire jó abban, hogy bármit elhitessen az emberekkel. Még talán azt is, hogy én a tulajdona voltam. De nem voltam az, nem is akarok azzá válni. Évekig küzdöttem, hogy ne más hozzon döntéseket helyettem, és ha ez azzal járt, hogy nem törődők senki véleményével. Hát legyen. De egy pillanatig sem akartam, Leon bűvkörébe kerülni. Mert csak elképzelni tudtam, hogy mi lesz, ha rám is még nagyobb hatást gyakorol. - El szeretnék menni.- magam sem tudom, hogy ez a kétértelmű mondat, a dac mondatta velem, vagy az, hogy ténylegesen próbáltam innen szabadulni. De nem is nagyon volt időm következeteseket levonni, mert az ajkaival rögtön lecsap. Egy élesebb nyögéssel fejezzem ki a tiltakozásomat, míg mindkét kezem az ingébe markol. Utáltam, mikor ezt csinálta. Dühös voltam, és talán egy kicsit csalódott, mert egy pillanatig se vesz komolyan, soha nem is fog. Mert mindent mindig megkap. De talán ebben a sekélyes testi vágyban, nem gyökerezett semmi olyasmi, ami számomra veszélyes lehet. Egészen addig a pontig, míg nem valóban tovább akar mélyülni. Indulatosan viszonoznom a csókját, míg már kezeim átkarolják a nyakát, és így egy kicsit közelebb simulok hozzá.
My mind feels like a foreign land Silence ringing inside my head Please, carry me, carry me, carry me home
Kezdőlap
