Egy idő után fogjuk magunkat és hibát, hibára halmozunk. Mármint csinálunk valami hülyeséget, amiből következik még egy, aztán már azt vesszük észre, hogy nyakig csücsülünk a hiba-lavinába, és megfulladunk. A döntésem, hogy én edzésre ítélem testemet is annak bizonyul, ahogyan P!nk a fülembe kérleli párját, hogy ne hagyja el, én meg a tegnap esti csokis sütire gondolok, aminek hibájából most a futópadot nyüstölöm, ahelyett, hogy otthon ordítanám ezzel a nőstény dívával a dalszöveget, és hagynám magamat érzelmileg padlóra küldeni. De hát Dolores Daniela Torres vagyok, és erős! Olyan filmes Wonder Woman féle..vagy Supergirl. Bár ő idegesít, mégis erős, így azt hiszem ezt az erejét kisajátítottam. Azonban bármennyire is erős vagyok..megpusztulok. Ezt a fajta kínzást nem nekem találták ki, de ha olyan formás testet akarok a magaménak tudni, mint JLO-nak van, akkor muszáj lesz.
De azért egy kicsit mégis belehalok.
A zenébe újabb váltás következik, én pedig ismét legyőzhetetlennek érzem magamat, amire mostanában nagyon, de nagyon szükségem van. Mármint amikor nem robban fel a fejem a benne lévő gondolatoktól, akkor a plafont figyelem, és azon gondolkozom, hogy hajnali háromkor mit csinálhatnak a felső szomszédok. Mármint biztos alszanak..de mi van, ha mégsem? Néha olyan hangot adnak ki, mintha egy tekemérkőzés közepén lennének, máskor lovakra emlékeztető versenyt szimulálnak, de még sosem találkoztam velük. Léteznek egyáltalán? Biztosan, mert a csaj múltkor nagyon mondta a magáét reggelről a csávójának, én meg hallgathattam a drámai kivonulást, meg a nő Mickey egérre emlékeztető hangját, amit a harmadik párnába bújás, és szinte az ággyal egyenértékűvé válásával sem tudtam kiűzni a fejemből. Az is lehet, hogy emiatt vagyok képtelen az alvásra. Az a hang megsemmisítette az alvási képességeimet, és helyette arra ítélt, hogy elkövetkezendő éveimben csak az ő hangját halljam, meg a gondolatát üldözzem, mint egy mániákus.
Veszek egy mély levegőt, és miközben Christina Aguilera - Fighter című számát dúdolgatom, azon gondolkozok, hogy nekem is köszönetet kellene mondanom a süteménynek, amiért most arra ösztönöz, hogy formába hozzam magamat?! Részben nem bántam meg bűnömet, hogy megettem, részben viszont mégis..és ez zavar. Annyira, hogy jó ötletnek tartom azt a viselkedési formát, ami arra késztet, hogy végignézzek az edzőteremben lévőkön, miközben tovább folytatom a futásra hajazó edzési formát. Nem sok érdekes alak köti le a figyelmemet, de aztán észreveszek egy nagyon is ismerőset. Az agyam hirtelen emlékképeket pörget, mint egy gyorsra állított műsort. Hirtelen ugranak be nevek..leginkább az, hogy Nick...majd Jay. Basszus, ez nem lesz jó.  Visszafordulok, és kihúzom magamat, mintha valami olyan nő lennék, akire érdemes lenne felfigyelni, közben az ellenkezőjét szeretném elérni. Elvegyülni, elsüllyedni, kifutni a futópaddal a világból. Mindegy melyik verzió jön, bármelyiket szívesen elfogadom. De amíg ezek nem válnak valóra, én még mindig itt vagyok..ő még mindig itt van, engem meg már a fülemben lévő zene is idegesít. Váltok egyet úgy manőverezve nehogy esés legyen a vége, és mikor ez szerencsésen létrejön, büszkén folytatom tovább az edzést nem figyelve a környezetemre. Ez viszont nálam kevésbé jön össze, így addig forgok, kapkodok meg tapogatok, hogy gyorsabb fokozatra kapcsolok, amit hirtelen fogalmam sincs hol nyomtam be.
- Basszus..basszus..ne...- nyomogatok zavaromban mindent, aztán újra egy gyorsítás következik, aminek az lesz az eredménye, hogy egy sikítással egybekötve száguldok le fenékkel a futópad mellé, ezzel hirtelen csendet teremtve az épületbe, és felhívva magamra a figyelmet. Köztük annak a személynek a figyelmét is, akiét próbáltam elkerülni. Fújok egyet, hogy az arcomba hulló barna tincseimtől legalább megszabaduljak, ha a szégyenemtől ilyen könnyen nem tudok, és magamban őszinte gratulációt fogadok, hogy már megint megcsináltam!
- Nincs semmi..jól vagyok..élek még. - tartom fel mindkét kezemet, hogy megmutassam tényleg életben vagyok, és a továbbiakban nincs semmi látnivaló, mert ennél mélyebbre már csak akkor süllyedhetnék, ha a föld megnyílna alattam.
 

Sosem voltam jó az újratalálkozásban, sőt kifejezetten botrányos vagyok, ha arról van szó, hogy viselkedésemet normálisabb irányba tereljem egy ilyen szituban, és mostanában ez még inkább felfokozódott. Tudom már jól milyen következményei lehetnek egy véletlen találkozásnak, és hogy mennyire tud fájni, ha éppenséggel nem pozitívabb irányt vesz az egész, ezért vigyázok magamra. Összeszedem a darabjaimat, védve minden külső tényezőtől, ami bánthat. Vigyáznom kell magamra, mert más nem fog. Ezért elterelem a figyelmemet, és teszem, ami tőlem telik. Még ha ez töménytelen édességevésben, valami kevésbé vígjátékra hajazó filmben, és sok-sok párna közötti elkényelmesedésben is teljesedik ki. A legjobb verziómat kell hozni, ha az éttermet egyszer még egyben akarom látni. Kétlem, hogy visszatudom szerezni Dean-től, így valami más úton kell ezt megközelítenem. És ha nem nézek körül, csak vakon ugrok fejest mindenbe, akkor újra megsérülök.
A jelenlegi helyzetem sem különbözik attól a katasztrófától, ami már alapjáraton ott dolgozik bennem. Jay látványa olyan eseménysort indított el bennem, amire nem voltam felkészülve eléggé, így valószínű ennek lereagálása sem a normális keretek között történt. Nem mintha a megismerkedésünk nem pontosan ilyen körülményeket foglalt volna magába, de megismételni ugyanezt? Mégis ki képes ilyenre? Pontosan tudom a választ..
A fenekem sajog az eséstől, én meg magamban dühöngök figyelmetlenségem miatt, mert megint nem arra figyeltem, amire kellett volna. A kapcsolatok terén mindig is egy káosz voltam, és bár nem tudok hetekig tekeredő listát írni a 'fogásaimról', egy-két ember azért akadt. Ezek közül Jay volt a legkomolyabb, aki a múltamat képezte, és aki iránt az érzéseim igenis fontosak voltak. Akkor abban a pillanatban, mikor kisétált az életemből, úgy tűnt, hogy csak én éreztem ezt.
- Ismét padlót fogtam. Gondolom, milyen öröm lehet. - helyezem tenyeremet az övébe elfogadva a segítségét, és leporolom magamat.
- Egyébként kösz.. úgy tűnik mások képtelenek erre. - teszem hozzá gyorsan, a végére hangosabbra váltva, hogy mindenki vegye a célzást, meg azért engem sem neveltek olyan gyereknek, aki nem képes megbocsájtásra, vagy háláját kifejezni egy ilyen, vagy bármilyen ehhez hasonló helyzetben. Mégis magam sem tudom mi játszódik le bennem újratalálkozásunk apropójaként. Jóllehet a haragom már tovaszállt, és nem fogok neki helyben behúzni egyet azért, mert úgy alakultak a dolgok, ahogy, fejben mégis elégtételt teszek magamnak ezzel kapcsolatban.
- Ezek után lehet nem ártana nagy ívben kerülnöm. - pillantok a futópadra, ami megint jól kibabrált velem, meg most ezzel jelenlegi társaságomra is célzok. Nem tudom mi baja van. Van valami Jay érzékelője és olyankor felgyorsul vagy micsoda? Máskor csak kipárnázva fogok felszállni rá vagy valami egyéni páncélban.
- És te hogy-hogy itt vagy? Újabb nő elől kellett világgá menekülnöd? - vonom fel egyik szemöldökömet, miközben beleiszok a magammal hozott vízbe, és egyik lábamról a másikra helyezem az egyensúlyomat. Mint mondtam, a sértettségem már nem jelentkezik befolyásoló tényezőként a tetteimhez mérten, de az, hogy más szinten miképp működik ez, azt kevésbé  tudom visszafogni.
- Az én esetemben úgy tűnik nem jött be. - gondolok most jelenlegi helyzetünkre, hogy ennyi idő után ismét találkoztunk, ugyanazon a helyen, ahol legelőször is. Mennyire abszurd tud ez lenni? Mármint ha ma úgy döntök, hogy kihagyom az edzést, majd fogom magamat, és újra Bronxba megyek, akkor ez nem is történik  meg. De mivel nem mentem Bronxba, ezért boldogíthatom magamat a sajgó hátsómmal, meg az expasimmal. Hurrá!
- Azt mondják nagy ez a város, de amint látod sajnos nem ennyire.  - grimaszolok egyet, hiszen a hangulatom eléggé szélsőséges időszakát éli most. Vagy nullán, vagy a maximumon pörgök, és nem feltétlenül mindig pozitív véleményeket dobálok az emberek felé.

Néha egyszerűen azt kívánom, hogy az ilyen szitukban a föld döntsön úgy, hogy nem bír létezni nélkülem és szippantson magába. Nem túl nagy kérés, nem igaz? Megcsinálom a zagyvaságot, aztán upsz..voltam, majd nem vagyok! Mennyivel könnyebb lenne ezzel indokolni, hogy a megmagyarázhatatlan szükség okozta érzés elnyelt, mintsem állni ott, az exeddel szemben, és lejátszani ugyanazt a jelenetet, amit első találkozásotokkor is. Legszívesebben homlokomon csapnám magamat, leszegném a fejemet és hátat fordítva kisétálnék az épületből, mert én ezt biztos nem csinálom tovább. Ehelyett állok itt, és bevágom a durcás kislány szerepet, ami egyáltalán nem áll jól, mert bármilyen komoly dolog ér, bekapcsol a pánikgombom, aztán nekiállok röhögni. Rossz tulajdonság, tudom, de nem vagyok visszaváltható darab. Így csak teszem a dolgomat, a lazát meg a távolságtartót, és abban reménykedek, hogy Jay hisz ebben, mert én nagyon nem.
- Nem tudok olyan gyorsan futni, hogy ezt az időjárást megelőzzem. De tudom, hogy mondtad! Amint látod, szeretek játszani a saját szerencsémmel.. - egy grimasszal egybekötve vonom meg vállamat, és miután kikerül a kezemből a vízzel megtöltött üveg, egyszerűen összefűzöm melleim előtt a kezemet, hogy így nézzek fel a tőlem magasabb férfire. Az évek semmit sem fogtak rajta, és ez csak megnehezíti a dolgomat. Leginkább azért is, mert a haragom keveredik azzal az érzelmi vívódással, ami a megbocsájtásról papol, meg arról, hogy az évek során felhalmozódott düh csak annak árthat, aki birtokolja ezt az érzést. Szóval visszafogom belső harcom összes visszhangját, és úgy teszek, ahogyan nem kellene: a múlt sérelmeivel vágódok be.
- Ugyan, miattam nem kell keresned másik helyet. Úgy gondolom elférünk itt ketten is. - nem vagyok én semmi jónak az elrontója, és ha ő itt szeretne lenni, ki vagyok én, hogy az ellenkezőjét erőltessem rá, mint saját akaratom? Mellesleg lehet, hogy most az újult erővel feltámadt haragom táplálja tetteimet, de semmi jogom nem lenne arra, hogy kitessékeljem őt abból az épületből, amihez nincs közöm. Az étteremben már más lenne a helyzet..az pedig már nincs, szóval mindenki marad a helyén, ahol van. Vagy ahol akar.
- Az is lehet még két ilyen műsort lenyomok, aztán tényleg csak ketten maradunk itt. - égnek emelem barna íriszeimet mutatványomra célozva, mert kétlem, hogy bárki szeretne áldozata lenni a Torres elszabadul című műsornak. Néha én sem. Nekem meg nincs sok választásom ez ügyben.
Egyik lábamról a másikra egyensúlyomat, és most különösen izgalmasnak találom cipőm orrának tanulmányozását, pedig nem mostani darab. Mégis valahogy kellemesebbnek, - vagy szerencsésebbnek - tűnik, mint szembenézni a kialakult szituációval, meg a kimondott szavaimmal, amiket nem tudok semmissé varázsolni. Valahol nem is akarok. Akkor nem tudtam elmondani, most elmondtam. Az elmúlt éveken nem változtat, ahogyan semmin sem, de nem feltétlenül várok magyarázatot az emberi természet fura szokásaira. Gondolom mindenki hajlamos ilyen zagyvaságokra, akárcsak én. Mindenesetre én csak a kezdőlökést adom, majd hagyom, hogy a maga módján befejezze. Eközben viszont eszem ágában sincs közbevágni, inkább csak türelmesen kivárom mondandójának a végét, ami közben úgy érzem, hogy ideje lenne talán a legkisebbre zsugorodnom. Emlékszem mindenre abból a napból. Az okra. A szavakra. És mégis valami nem enged abból, hogy tényleg, úgy isten igazából rosszul esett az egész, bármennyire is ott bújik meg az igazság a szavaiban. De kinek nem? Egyikünk számára sem volt könnyű helyzet, és ha most józan ésszel másnak adnék tanácsot ilyen keretek között, a véleményem merőben különbözne, mint most. Aminek így semmi értelme nincs.
- Jay, figyelj.. - szólalok meg egy idő után.
- Abban igazad van, hogy sok minden változott. Nem tartozol nekem semmivel sem, hiszen már nincs közünk egymáshoz. Ne érezd úgy, hogy ki kell engesztelned, magyarázkodnod, vagy bármi.. - folytatom tovább a fejemet ingatva tiltakozásképp, és most ujjaimat barna tincseim közé fúrom egy pillanatra. Évekről beszélünk, és mint már mondtam, semmin nem változtatna az egész.
- A hajnal kettői vacsorám miatt vagyok itt, szóval azt passzolom. De muszáj valami koffeint vinnem a szervezetembe. Ha gondolod, csatlakozhatsz. Rosszabb esetben majd ülünk a kávézó két felén, távol egymástól.- egy mosolyt megengedve magamnak ajánlom fel, hogy oldjam a kezdeti feszültséget, habár a válaszomban nem fellelhető a logika. Egyszerűen a részemről így érzem helyesnek. Mellesleg így magamban is könnyebb lesz elszámolni a dolgokkal, ha nem állandóan a sértett felet játszom, feltéve, ha igent mond. Ellenkező esetben lezártnak tekintem a témát.