Szomorú vagyok. Amint felkelek és a telefonomért nyúlok, szomorú vagyok, mert rájövök, hogy jelenleg egy Kenneth nélküli világban tengetem a napjaimat, sosem gondoltam, hogy ez megtörténhet. Nevetségesnek érzem magam, mikor az ő bögréjéből iszok kávét, meg amiért instán már egyenként nézem a sztorikat, az övét óvatosan kikerülve. Nem tudom, miért nem vettem fel a hívásait, hagytam addig csörögni, amíg akar, én is annyira nagyon akartam vele beszélni, mégsem tettem.
Nem értettem, hogy jutottunk egyik pontból a másikba ennyire gyorsan, semmi értelmes magyarázatát nem találtam a történteknek, akárhányszor átrágtam. Márpedig átrágtam, rengetegszer, onnantól kezdve, hogy összevesztünk a Grindr miatt és megkezdődtek a hazugságok, azon keresztül, mikor azt mondta, szeret, addig, amíg hozzám vágta a cuccaimat.
Hazudott és ez a legrosszabb, mi nem hazudozunk egymásnak. Sokszor elképzelem, hogy ha azt mondom neki akkor és ott, hogy „én is”, akkor máshogy alakulnak a dolgok, de pontosan azért nem tettem, mert tessék hol vagyunk. Megérte volna? Nem tudom, nem hiszem.
Néha azért ha Jessával vagyok, megnézem az ő instájáról, ha kirak egy sztorit, egy részem szeretne nyomozni utána, meg betoppanni a lakására, de aztán arra gondolok, hogy minek, ha már így is ennyire fáj a dolog. Minden másba menekülök, teljes gőzzel tanulok, edzek, még apám irodájába és a new yorki hotelbe is bejárok, mindegy mi, csak lefárasszon annyira, hogy estére kidőlök.
Hetek mókuskereke után írok Lorenzonak, hogy mit csinál az este. Be akarok rúgni, emberek között, hátha egy estére úgy érezhetem magam, mint akiből nem téptek ki egy nagyon nagy darabot. A pia majd betölti a hiányérzetemet, ha az nem is, talán az érzelemmentes szex segít.
Lorenzo örül, lelkes és mindent megtesz, hogy kedveljem, mint valami golden retriver kölyök. Nincs vele baj, értékelem az igyekezetét, még jól is érezném magam, ha nem lennék jelenleg olyan, mint egy megkeseredett, megözvegyült nagypapa.
Whiskyzek, elvagyok a club szélén, hallgatom Lorenzo sztorijait, néha igyekszek elmosolyodni rajtuk, egészen addig, míg meg nem látom Neithet. Felállok a bársonnyal bevont kanapéról, amit eddig foglaltam, úgy nézem, mint aki szellemet látott, és nagyon nem tetszik, hogy valaki fogja a kezét. Belefehérednek az ujjaim, annyira megszorítom a poharat, visszaülök a helyemre és lehúzom a maradék piámat. Lorenzo elmegy egy újabb körért, egy csapat ismerősével tér vissza. Nem hallom, miről beszélnek, a gondolataim már rég nem itt járnak, talán öt percet bírok ki belőlük, mielőtt kivonulnék rágyújtani. Nem az ő hibájuk, az enyém.
Ha valamire nem számítok, az az, hogy kint megint belefutok Neithbe. Pont felém fordulva áll, összeakad a tekintetünk, egy pillanatra meg is torpanok, nézzük egymást és rengeteg érzés felkavarodik bennem egyszerre. Nem mozdulok, nem egyedül van kint és eszem ágában nincs odamenni így hozzá, bármennyire szeretnék. A korláthoz megyek, rágyújtok, szótlanul nézem őt, várom, hogy elküldje azt az akárkit, aki zavaróan közel áll hozzá, és gondolkodok, mi más rajta, mert valami nagyon más.

~   ★

Anyám tajtékzott. Apám csak némán állt előttem a szemeiben valami fura folyadék csillant meg majd odajött és hozzá nem illő módon ölelt át, szorosan és próbált meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz. Anyának az üvöltése, hisztérikus sírásának hangja töltötte be az egész nappalit és egészen addig nem éreztem magamat szarul míg Ő be nem csatlakozott az ölelésbe. Ahogyan megéreztem karjait és teste melegét a hátamnál valami eltört bennem így két hónap és 5 nappal a betegségem kiderülése után először kezdtem el kínkeservesen sírni. Sőt, egyenesen bőgni.
Egészen addig nem gondoltam létezőnek a betegségemet és a kimenetelét amíg meg nem jelentek a szüleim aggódva a lakásomban és kérdőre nem vontak, nem engedtek kiutat meg nem is nagyon volt energiám tiltakozni mert éppen a wc kagyló felett térdepeltem és adtak ki magamból azt a keveset, amit nagy nehezen letunkoltam magamba. Muszáj volt elmondanom, már nem bírtam egyedül a harcot és most érkezett el az a pont amikor már szükségem volt a támaszra.
- Komolyan egyedül vettél részt az elmúlt kezeléseken Drágám? Camilo nem ment el veled? – az Anyám próbál valamennyire nyugodtnak tűnni, de látom, hogy szétveti az ideg. Nem akarok erről vagy a Camiloval kapcsolatos dolgokról beszélni, mert mióta hazudtam neki a betegségemet illetően nem beszélünk. Már nem akarok a barátja lenni.
- Senkinek nem mondtam el. Jól ment, de most… elfogytam. – lemondóan sóhajtok majd valahogy kimászok az ölelésükből és ledőlök a kanapéra. Nem csak lelkileg, de testileg is elfogytam, teljesen elvesztettem minden reményemet meg erőmet ezért szükségem van a szüleimre. Leülnek mellém és hallom ahogyan különböző terveket szőnek, hogy kihez megyünk el és kit keresnek fel, hogy megvizsgáljon és szeretnék közbeszólni, de elnyom az álom.
Mikor felébredek az ágyamban találom magam, gondosan betakargatva és a szintén alvó édesanyámmal egy ágyban. Lassan felrázom, kérdőn pillantok rá majd apát keresem mire csak legyint egyet és visszaalszik. Kikászálódok az ágyamból, a telefonom után kapok, ahol Dylan nevét látom meg a kijelzőmön. Négyszer hívott és több üzenetet is hagyott, gyorsan tárcsázom vissza és vonom kérdőre, hogy miért is hívott. Elhadarja, amiből csak a lényeget szűröm le, miszerint ma este ő meg én kimozdulunk és elmegyünk szórakozni. Beleegyezek de miután leteszem gyorsan szólok anyának is, aki kelletlenül de végülis belemegy mert szükségem van erre, hogy ne a négy fal között üljek és depizzek, hanem a haverjaimmal legyek.
Másfél óra múlva már a lakásom előtti járdán állok, az órámra pillantgatok folyamatosan és számolom a késett perceket míg megérkezik a szórakozó partnerem egy überben. Beszállok mellé, illedelmesen köszönök a sofőrnek majd elveszem a felém nyújtott üveget.
- Akkor ma kirúgunk vagy be? – jegyzem meg viccesen majd belekortyolok a drága pezsgőbe. Az egész testem beleremeg, és hiába ígértem meg az alkoholmentességet ma teszek rá. Ma szükségem van a némításra.
- Jól nézel ki. – suttogja a fülembe a srác mire csak felnevetek. Nem akarok szexelni vele, csak szórakozunk. Hamar megérkezünk a buli helyszínére, a sorban is sokat jelent az a 100 dollár a kezembe, amit a bizti boy kezébe nyomok és már bent is vagyunk. A hely nagy, tele emberekkel, akik jól érzik magukat mégis mikor megpillantom magamat a nagy tükrökben elszörnyedek. Ebben a fényben borzasztóan festek pedig csak az igazságot adja vissza. Vékonynak tűnők, arcom kissé beesett és sápadt, hatalmas karikákkal szemem alatt. A sapka a fejemen eltakarja a hajamat, mert bár még nem kezdett csomóban kihullani azért néhány göndör szál már búcsút intett. Dylan a kezem után nyúl, úgy húz tovább a pult felé, hogy igyunk még valamit. Hamar lehúzzuk a kikért shotokat ami után édeskés íz jelenik meg számba, émelyítő érzés ezért cigizni akarok. Húzom magammal, kint a füves cigimet kezdem el szívni és már épp átadnám a mindenkinek háttal álló Dylannek mikor megpillantom Camilot. Kissé lefagyok, nagyokat pislogok és bármennyire is szeretnék odamenni hozzá egyenlőre nem teszem. Visszaveszem a cigit, Dylan pedig úgy dönt akar még inni egyet, kérdezi én csak megrázom a fejemet és ott maradok. Egyedül. Hatszáz méterre pedig Camilo.
- Te még élsz? – vetem neki oda érzelemmentesen, de nem megyek közel hozzá, inkább kiabálok. A többiek ügyet sem vetnek rám, tudják, hogy nem nekik címzem. – Számot változtattál, hogy nem vetted fel?

Elnézek az alattunk elterülő városra, mikor Kenneth odakiált nekem. Egy részem szeretné fogni magát, és elmenni, úgy csinálni, mintha ez most meg sem történt volna, de maradok, mert róla van szó. Nem tudom, csak hozzá akarta-e vágni a fejemhez ezt, vagy azért szólalt meg, mert őneki is ugyan úgy hiányzok, mint ő nekem, szeretném azt hinni, hogy erről van szó.
Nagyon nyelek, hogy legyőzzem a haragom és a büszkeségem, káromkodok egyet és átszlalomozok az embertengeren. Tőle alig fél méterre állva már tökéletesen látom, hogy mi nincs rendben, pontosan úgy néz ki, mint akit eltemettek már egyszer, de három napra rá úgy döntött, kimászik. Csendben állok, végigmérem és próbálom felfogni, amit látok, elkezd csomóba állni a gyomrom.
- Miért hazudtál nekem? – kérdezem halkan, annyira erőltetem csak meg magam, hogy ő meghallja. Ha valami bánt, az leginkább ez, hogy hazudott, pont nekem, össze-vissza, átlátszóan. – Az ember nem hazudozik azoknak, akiket szeret – jegyzem meg, csak úgy mellékesen, nem tudom, hogy viselkedjek, ezért inkább odaszúrok kínomban. – Néztél már tükörbe? Tényleg úgy nézel ki, mint aki fiatal és kísérletezik – fújom ki hosszan a levegőt és a fejemet ingatom, nem bírom felfogni, miért csinálta, miért csinálja, amit csinál.
Örülök, hogy látom, de annak nem, ahogyan látom. Még soha nem láttam így kinézni, és hogy őszinte legyek, ez megijeszt. Eddig azért nem volt Neith és Cam, mert meghoztam, mind a ketten meghoztunk egy döntést, de jelenleg elnézve őt, hamarosan azért nem lesz többé mi, mert már csak én leszek, ő meg két méterrel a föld alatt fekszik majd. Hacsak nem hamvasztják.

~   ★

Nem mondom, hogy könnyű volt az elmúlt másfél hét mióta összevesztünk a drogos sztorin Camiloval, mert nem volt az de más volt. Meg kell szoknom ezt a fajta egyedüllétet, mert eddig mindig tudtam, hogy idő kérdése és jelentkezik, de amikor a századik hívásra sem vette fel a telefont akkor megértettem a célzást. Ha ő nem akar akkor már én sem.
Mégis mikor megpillantom akkor a szívem hevesebben dobol üregében emiatt pedig a lanyha pulzusom is gyorsabb üzemmódra vált, mintha most futnám le a maratont. Az agyamnak viszont nem tudok parancsolni, gúnyosan szólok hozzá és csak bántani akarja amiért Ő is bántott engem és magamra hagyott. Várom a válaszát, közben ráérősen szívom tovább a boldogító cigimet, de nem érzem a hatását. Vagy nem a megszokott módon fog hatni, ami elképzelhető a sok gyógyszer miatt, amit ma már bevettem.
Elmosolyodok mikor meghallom a káromkodását, ez azért megnyugtat hiszen azt jelenti, hogy valamennyire még fontos vagyok neki és haragszik rám amiért hazudtam, de mégsem annyira, hogy ne szóljon hozzám. Mikor átszeli a közöttünk lévő távolságot akkor még nagyobb lesz ajkaimon a mosoly, tetszik, hogy szétveti a düh viszont szavaira elkomorodom.
- Mire gondolsz? Az apám vagy az anyám… – nézek rá, elharapom a mondatom másik végét és megáll az eremben a vér, ahogyan hazugsággal vádol. Hirtelen az is megfordul a fejemben, hogy apám felhívta az ő apját és mindennek lehordta amiért nem vette észre a betegségemet, amiért nem tett semmit és amiért nem kísér el engem ezekre. Aztán elhessegetem, mert apa nem a pletykás fajta anyám inkább, de talán ő sem tett ilyet, mert valamennyire tisztában tartja a döntéseimet bár sosem tudhatod. – Az, akit szeretnek pedig nem hagyják magára a szeretőt a szar helyzetben. Meg felveszi a telefont és érdeklődik. Mindegy. – vállat vonok, majd beleszívok egy utolsót és ledobom, eltaposom a csikket. Pont úgy, ahogyan Ő taposott el engem nem is olyan régen. – Köszönöm, én is pontosan tudom, hogy hogy nézek ki. Szörnyen. Te viszont annál jobban, ez egy új Jessa kreálmány? Ha gondolod csináltathatsz majd egyet a temetésemre is, látom és ismerlek is Cam. Tudom, hogy azt gondolod tönkre teszem magamat és hamarosan temethetsz. – van benne igazság, a kezelés nem úgy halad ahogy szeretném, hogy haladjon. A félutas kontroll alapján nem sokat változott a helyzet, a testem nem, hogy segítene rajtam inkább zöld utat ad.
- Nem foglak zavarni az este folyamán. Úgy hogy, jó szórakozást… - megfogom a vállát, megszorítom azt és meg is paskolom.

- Igen? – kérdezem kissé ingerülten, ez most nem a befejezetlen mondatok helye. – Biztos kurvára büszkék most – ideges vagyok rá, nem értem, miért csinálná ezt magával, de ma biztosan nem ússza meg azzal, hogy kisétálok és ráhagyom a dolgot. Látva, hogy néz ki, még valamennyi bűntudatom is van, amiért múltkor úgy leléptem, de nem úgy nézett ki, mint aki meg akar hallgatni és változtatni az ügyön, így nem nagyon tudtam volna mit kezdeni vele. Ennél viszont nem engedhetem el jobban, mert bár fogalmam nincs, mit művel magával, ami ilyen hamar meglátszik rajta, de nem csinálhatja tovább.
- Szar helyzetben? Nem úgy tűntél, mint aki annyira szar helyzetben van, amiből ki akar menekülni – vágok vissza, nem vagyok hajlandó hagyni, hogy nekem okozzon bűntudatot (ehhez már késő mondjuk). – Miről érdeklődjek, hogy éppen milyen szart pumpáltál magadba? – nem értem még mindig az egészet, rengeteget gondolkodtam rajta és nem áll össze a kép, de ma este szépen meg fogja nekem magyarázni, mert nem tudom elfogadni, hogy a legjobb barátom drogokkal próbálja megölni magát.
Döbbenten nézek rá, mikor a temetésével jön, olyan cinikusan, amiért valami díjat kellene osztani. Felzaklat, mert igaza van, pontosan erre gondoltam, de ahogy kimondja, valahogy valóságosabbá válik a félelmem. Olyan nem lehet, arra nem kerülne sor.
- Igen, pontosan ezt gondolom – halkan mondom, mert nem bírok jelenleg hangosabban megszólalni, megköszörülöm a torkom.
Hitetlenkedve nézek rá, mikor jó szórakozást kíván, az egész minden ellenére jól esik az érintése. Mielőtt még kicsúszna a kezem közül, megfogom a vállamra helyezett kezét és mielőtt kapcsolhatna, összekulcsolom az ujjainkat, hogy ne tudja olyan egyszerűen kirángatni a kezemből.
- Nem gondolod komolyan, hogy itt maradsz bulizni? Egyáltalán hogy jött ez a fantasztikus ötlet? – nem vagyok az önzetlen típus, meg a gondoskodó sem igazán, de Neithnek nem tudom azt mondani, hogy ez így teljesen fasza, mert minden, csak nem fasza. Eszem ágában sincs itt hagyni, vagy nekem itt maradni, mert megijeszt és szeretném, ha mind a ketten felébrednénk ebből a borzalmas és nagyon hosszúra nyúlt rémálomból. – Menjünk – nézek már-már könyörögve a szemébe, alaposan felkészítem magam a következő szavamra. Belefáradtam a veszekedésekbe és a feszültségbe, semmi mást nem akarok, csak nyugodtabb körülmények között kérdőre vonni. – kérlek.

~   ★

- Ha hiszed, ha nem, büszkék rám. – no nem azért, amiért Ő gondolja, hanem mert egyedül képes voltam végig csinálni immáron négy darab alkalmat. Bátornak meg elszántnak meg kissé bolondnak is neveztek mikor elmondtam mindent, de ez most nem számít csak borsot akarok törni Camilo orra alá.
Akarva akaratlanul legeltetem rajta a szememet, többször végig mérem és elkönyvelem magamban, hogy biztosan nem egyedül jött, de körülötte mégsem látok senkit sem legyeskedni. Amikor együtt jövünk el partizni én sosem hagyom el az oldalát, védelmező pitbullként vagyok mellette mert magamnak akarom. Senki másé ne legyen, ha az enyém nem lehet.
- Nem minden az, aminek látszik Camilo. Néha több van a dolgok mögött, mint azt gondolnád. – leengedem a pajzsomat, nem morgok vele és nem leszek hideg. De nem fogok magyarázkodni, ma este végre jól szeretném érezni magam minden rossz érzés és fájdalom nélkül. Mert ez nekem kibaszottul kell, mert megérdemlem. – Esetleg, vagy elég, ha arról, hogy hogy vagyok vagy még élek e esetleg nem e romlott meg az a sok sushi, amit berendeltem kettőnknek. Én próbáltam, de nincs több türelmem ehhez a zsákutcába tartó kapcsolatnak sem nevezhető dologhoz. – őszinte vagyok, hangomból kiérződik a lemondás és a belefáradás kénkeserves utóíze, de már nem tudok mit csinálni. Már nincs mit tenni igazából.
- Tudtam. Majd megkérem a szervezőt, hogy hagyjon neked egy helyet az első sorban azt hallottam onnan a legmenőbb a kilátás. – viccelődök tovább a saját temetésemmel, és van benne valami, mert lehet, hogy el kéne kezdenem tervezni vagy valami papírra leírni mit is szeretnék a testemmel, ha már nem használhatom. – Sőt, lehet inkább elhamvasztatom magam és mindenkinek kis zacskóban adnak belőlem, hogy hazavigyenek. Tök jó lenne nem? A srác, aki drogozott mert túlságosan élvezte az életet majd beledöglött. Ez legyen az emlékhelyemen. – annyira fájnak a szavaim még nekem is, hogy az egész testemen végigfut egy kellemetlen érzés. Mintha látnám a jövőmet, ami nem is biztos, hogy olyan távoli.
Szeretnék elmenni mellőle, nem akarok semmire sem gondolni főleg erre a kudarcra ítélt szerelemre, így megérintem utoljára a karját és mennék, de nem enged. Összefűzi ujjainkat , én pedig automatikus szorítok rá. Hiányzott az érintése.
- Anyámtól engedélyt kértem, elengedett, mindketten itthon vannak. Miattam. Dylan meg elhívott, mert tudta milyen szarul voltam az elmúlt hetekben. Csak jól akarom érezni magamat, most míg tudom. – két értelmű, lehet a jövőhéttől már nem fog menni a lazaság vagy az is lehet, hogy anyáék elvisznek valami speckó doktorhoz aki jobban fog segíteni. Mindegy is, de ez az utolsó szabadnak mondható éjszakám. Anyám így is percenként dob sms-eket irányomba. – Nem, most az egyszer nem az lesz, amit te szeretnél. Maradni akarok, bulizni és talán jól bekúrni, hogy ne is emlékezzek arra ki vagyok és mennyire az utolsókat rúgom. – ingerülten csattanok fel. – A fenébe is! – érzem, ahogy kidudorodik rajtam egy ér, a pulzusom az egekbe idegességemnek köszönhetően.

A szülei kiakadnának, ha látnák, hogy néz ki, szóval maximum nagyon távolról büszkék rá; a holnapi nem folyamán lesz velük egy hívásom, ha nem sikerül nekem józan észt vernem Neith fejébe. Márpedig bármennyire is szeretném azt hinni, hogy menni fog, nagyon úgy néz ki, hogy erősítésre lesz szükségem.
- Több mi? Több hazugság? – kérdezem kissé gúnyosan a bölcseletére. – Megoszthatnád, mi van még a dolgok mögött, mert most már kurvára kíváncsi vagyok – érzem, hogy valami továbbra sem stimmel, ez az egész dolog nem vall rá, de nem tudom, miről lehet szó és ez rohadtul az őrületbe kerget.
Nem tetszik, hogy én vagyok beállítva a szarnak meg a gonosznak, aki ott hagyta, az én szememben rajta ez ugyan annyira múlt, mint rajtam. Mit várt volna azután, ahogy bejelentette, hogy drogozik, és nem tervezi abbahagyni, hogy megdicsérem és ott maradok? Elegem van abból, hogy mindig ugyan ott lyukadunk ki és mindketten szomorúak vagyunk, egyikünk így, a másikunk meg úgy, szeretném visszapörgetni az időt oda, amikor még minden rendben volt.
Csalódottságot is érzek, nem szeretném elhinni, hogy nincs már ehhez türelme, mert mi van, ha én meg akarom, meg szeretem, de pontosan attól félek, ami most is történik? Gyűlölöm az egész kapcsolat témát, világ életemben olyan távol tartottam magam tőle, amennyire csak lehet, szerintem szabályosan fóbiám van. Tudom, hogy nem elég Neithnek, amit nyújtok, de jelenleg nagyon is szeretném, hogy elég legyen.
- Most komolyan Neith? Ez kurvára nem vicces – ingatom a fejem, szomorú vagyok, hogy egyáltalán erről beszélnünk kell és ennyire a maga módján áll hozzá. – Nem akarja felfogni az a hülye fejed, hogy féltelek és nem akarom, hogy meghalj? – utálok ilyen nyíltan beszélni arról, pontosan mi is zajlik bennem, főleg ennyi ember előtt, ezért is akarok minél előbb elhúzni innen, vele együtt és megint tiszta vizet önteni abba az agyonhasznált pohárba.
- Anyádtól engedélyt kértél? – ráncolom a homlokom, úgy érzem, a maradék agyam is felrobbant, most már végleg nem értem, mi van, főleg, hogy most komolyan beszél-e vagy viccel. – Mindketten itthon vannak? Mi? Úr isten – grimaszolok Dylan említésére, ha eddig csak kicsit akartam megverni, hát most már nagyon. Komolyan nem veszi észre, hogy mennyire szarul van Kenneth és képes elhozni piálni?
- Kérlek, gyere velem haza – ismétlem magam, nem akarok itt az egész hely közepén veszekedni, azt fontolgatom, hogyan tudnám kirángatni magammal anélkül, hogy a biztonságiak nekem jönnek és kidobnak, ő meg maradhat vígan bulikázni. – Ennek itt most semmi értelme – forgatom a gondolataimban azt a bizonyos varázsszót, amivel talán rá tudnám venni, hogy hazajöjjön velem, de valahányszor arra gondolok, hogy tényleg kimondom, majdnem elhányom magam. Akkor túl valós lesz az egész. – Te is tudod, légy szíves hagyd most már ezt abba és beszéljünk – utálok könyörögni, ha öt évente egyszer teszem, és most Kenneth megkapja az öt évi egyszeri alkalmat. Biztos, hogy nem fogom hagyni itt bulizgatni, ha ki kell rugdalnom, akkor ki fogom, nem ezen fog múlni.

~   ★

Nem mondom, hogy boldogok voltak a látványomtól, de azt sem, mert anya elsikította magát ahogyan falfehéren támasztottam a kagylót és alig lehetett megkülönböztetni a berendezéstől annyira beleillettem a színek közé.
-Te hazugságnak gondolod, én igazságnak. Ki mondja meg mi az valójában? – próbálom viccesre fogni a figurát, mert nem akarok már megint veszekedésbe kezdeni vele. Elég, hogy a múltkor meg előtte is összeszólalkoztunk valamennyire, most miért ne lehetnénk boldogok? – Aki kíváncsi az hamar megöregszik, meg ráncos lesz, Te pedig nem szeretnél az lenne. Tudom én jól. Csinos pofi. – kacsintok rá, nem veszem komolyan ezt a helyzetet pedig tudom, hogy Őt szétveti az ideg.
Látom a megfeszült izmait, ilyenkor az orrát is felhúzza kicsit mintha valami bűzlene bár lehet képes megérezni a bullshitet a levegőben, ezért néz így ki, de ezen is csak jól szórakozok. Lehet a fű is kezd most már beütni, ezért érzem hirtelen könnyebbnek a mellkasomat és viccesnek a szituációt.
-Én is nagyon komolyan veszem ezt Cam. Nem látszik? Csak a jót akarom mindenkinek! Magamra nem is gondoltam. – emelem fel védekezően a kezeimet, arcomról mégsem tudom levakarni a hülye mosolyt, pedig tisztában vagyok mennyire nem illik ide. – Úgy lászik már minden agysejtem meghalt, de megpróbálom felfogni. Amúgy meg… tudod jól, hogy sose akartam öreggé válni. Így legalább fiatalon és szexin fogok elmenni. – megigazítom magamon a csokornyakkendőmet, kissé kilazítom mert most folytogatónak érzem. Nem érdekelnek a körülöttünk lévő emberek, nem érdekel, hogy néznek minket és kíváncsiak arra amiről beszélgetünk. Néhány embernek jókedvűen odaintek.
-Igen. Délután együtt aludtunk és pár napot nálam alszik. Apámnak meg dolga van, ő csak néha ugrik majd be. De gondolom majd felhívja a te faterodat is. – és mindenkinek előbb utóbb elmondja, hogy az egyetlen pici kisfia a haldoklók sorába állt be. – Mindketten bizony, látnod kellett volna az arcomat mikor reggel konkrétan berúgták az ajtómat és törtek be a magánéletembe. – mondjuk lehet fel kellett volna venni a telefont, meg Matildát lefizetni, hogy ne mondja mekkora rumlit csaptam a héten a hányásommal meg a zúzásommal. De már mindegy, most már sokkal könnyebb.
-Nem akarok hazamenni Camilo. – hiába halk, hiába akar jót nekem nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ott hagyott egy héttel ezelőtt. Fáj, és a fájdalom felidegesít mert nem akarom, hogy a lelkem is fájjon a testem minden porcikája mellett. – Tényleg tudni akarod? – felhorkantok, széttárom a karjaimat majd hátat fordítok neki. Mély levegőt nézek és felnézek a csillagos égre, ki tudja még hányszor láthatom mielőtt elvisznek a feketeségbe.
-Beteg vagyok. Úgy igazán. – visszafordulok, mélyen fúrom tekintetemet a szemeibe, elhúzom a számat. A szívem nagyon furán dobol a mellkasomban, a torkomban gombóc keletkezik. Végülis elmondom a titkomat, végre valahára. – Ti is nyugodtan hallhatjátok, ha meg kell halnom legalább stílusosan tegyem. – cinikus vagyok, mert a védekezés egyik legjobb módja a támadás. – Kemoterápiára járok, lassan három hónapja és minden egyes nappal szarabbul vagyok. Haldoklom. A saját testem akar eltenni lábalól. -  felnevetek, megrázom a fejemet majd levetem magamat a földre, elnyúlok a hideg földön az egyik legdrágább öltönyömben. – Jé, pont ilyen fejet vágtak anyámék is reggel.

Igyekszem ignorálni a jópofáskodását, elég egyértelművé tettem, hogy nem vagyok jelenleg vicces hangulatomban és egy picit sem tudom értékelni most a poénkodást. Egyáltalán nem vicces, ez az egész pöcegödör, amibe belelökdöstük egymást, nem vicces és minél előbb ki akarnám húzni magunkat, de Kenneth nagyon nem akar bakot tartani.
Minden egyes szavával fogyasztja a türelmemet, egyetlen porcikám sem akar már itt lenni, szeretném betömni a száját és elhúzni a függönyt, mielőtt folytatja a kis önálló szereplését. Míg ő ontja magából a hülyeséget, próbálok nem rá figyelni, hanem kitalálni a leghasználhatóbb tervet. Nagyon mérges vagyok rá, dedósan viselkedik és nagyon nehéz néznem. Kibaszottul kellemetlen is.
Amikor közli, hogy az anyjával aludt délután, úgy érzem, felrobban az agyam és fel sem fogom, miről beszél. Nem tűnik úgy, mint aki be lenne bármitől is állva a fűn kívül, de amit mond, az valami nagyon durva hallucinációnak tűnik, miért aludna az anyjával? Mit keres az egész Holton család együtt?
- Igen, tényleg, szóval hagyd abba a baszakodást és menjünk – most már idegesen szólok, nem akarok ennél nagyobb jelenetet. Gyűlölöm a jeleneteket és nagyon jól tudja, most mégis rendezi, én pedig nem tudom, hogy máshogy tudnám megállítani azon kívül, hogy rávetődök, mint valami pankrátor.
Nem akarom felfogni a szavait, csak állok úgy, mint akivel 22 év után közölték, hogy egyébként ő lány, nem is fiú, és amúgy örökbe is van fogadva, meg az egész élete dokumentálva van. Még talán az állam is elesik, csak az zökkent ki, hogy Kenneth elfekszik a mindenféle koktélokkal lelocsolt, lehamuzott földre és még nagyobb jelenetet csinál.
Igyekszek összekapni magam és megígérem magamnak, hogy amint innen kijutunk, majd tovább dolgozom a hallottakat, de most nem hagyom, hogy tovább rontsa a szitut. A hóna alá nyúlok és felnyalábolom a földről, nem könnyű, mert teljesen elengedte magát.
- Mi a faszt néztek, nincs jobb program? – kérdezem idegesen pár mellettünk, vagyis inkább körülöttünk állótól, most már tényleg idegesítenek. Nem figyelek, mit csinálnak, mielőbb ki akarok innen jutni és valahogyan rávenni Neithet az együttműködésre.
- Könyörgök gyere, ne nehezítsd már meg ennyire - indulok meg kifelé, ha kell, vonszolom, vagy lökdösöm, de nem vagyok hajlandó ezek után itt hagyni. Pár lépés után kénytelen vagyok megállni, akkor érzem csak meg, hogy tiszta nedves az arcom. Fogalmam nincs, mióta könnyezek, de kurvára utálom a helyzetet. – Kérlek Neith csak menjünk – semmi másra nem vágyok, csak hogy eltűnjünk a tömegből, meg a bulizó emberek közül és halljam az egész sztorit, ne csak ezt a zavaros előadást. Hányingerem van az előbb hallottaktól és úgy érzem magam, mint aki mindjárt összeomlik, de egyelőre nem tehetem meg, Kennethet pedig semmiképpen nem hagyom most már itt. – Ne csináld ezt.

~   ★

- Mi lenne jobb program, mint egy haldokló ember hülyéskedése? – költői kérdésemmel válaszolok Camilo azon kérdésére, amit nem is felém címzett. Nézem a körülöttem lévő embereket és elkönyvelem magamban, hogy biztosan nem cserélnék egyikükkel sem helyet. Jó ez nekem, hogy ilyen még akkor is, ha borzasztóan szar a mostani állapotom. Nem akarok felkelni a helyemről, a hideg kőnek nyomom a hátamat és élvezem a körülöttem lévő bűz okozta émelygést. A fű is igazán megteszi a hatását, már érzem, ahogyan a kedvem jobb a fejem tompább az érzelmeim pedig a tetőfokra hágnak.
-Oké, oké. Megyek. – segítek neki bár kissé kelletlenül teszem egymás elé a lábaimat, pacsizok pár emberrel ahogyan elhagyjuk az udvart és kifelé tartunk a szórakozóhelyről. Intek a csaposnak, meg néhány lánynak is, akik hangosan kuncognak fel, valószínűleg azt gondolják annyira berúgtam, hogy már most haza kell vinni. Mikor megáll én is megtorpanok, hátra fordulok hozzá és az arcára simítom tenyeremet. – Te most sírsz? – mosoly kúszik fel az arcomra, majd bólintok egyet és megfogva a kezét vezetem ki magunkat a buliból. Magunk mögött hagyjuk a dübörgő zenét, a váltakozó fényeket és a töménytelen mennyiségű piákat, amit azért sajnálok.
Mikor kiérünk az utcára már nem látom a biztonsági őrt, sorakozók sincsenek már gondolom rég megtelt a hely kapacitása és bontották a kinti bulit, így csak mi vagyunk a környéken meg a néha elhaladó autók.
-Most jobb? – dőlök neki a falnak, kezeimet eltűntetem a zakóm zsebében és csak meredek magam elé. Ő akarta az igazságot, és talán jobban meg kellett volna gondolnom, hogy mikor és milyen formában mondom el neki. – Gondolom a drogos sztori ennél sokkal jobb volt, mint az igazság, nem? Az igazságot mindig nehezebb feldolgozni, jobb az ártatlan tudatlanság. – sóhajtok, lesütöm a szememet és a cipőmet kezdem el jobban tanulmányozni. A földet kaparom vele, zsebemben pedig idegesen dobolok az ujjaimmal.
-Nem egyszerű feldolgozni, hogy megesz a rák. Nekem volt rá három hónapok, megértem, ha időre van szükséged. – nem nézek fel rá, nem akarok látni a fájdalmat a szemében meg a sajnálatot, amit most irányomba érezhet. Bőven elég volt, hogy anyáék arcán is ezek köszöntöttek a bejelentésem után, majd jött a sírás és én most nem akarok sírni. Nagyon nem, pedig üvölteni tudnék az igazságtalanság miatt. – Néhány dologban nem hazudtam, csak nem én szúrom magam, meg vényre kapható gyógyszereket szedek. És… tényleg… a halál küszöbén állok. – az utolsó szavakat nehezen mondom ki, sose féltem a haláltól a végső sötétségtől és az örökké tartó álomtól most mégis elfog a rettegés. Az egész testem remeg bele, de talán lázba borult, így nem tudom megkülönböztetni. – Nem egyedül jöttél ide. Megzavartam a randevút? – próbálom terelni a témát, mert nem akarok magamról beszélni.

Pillanatnyi megkönnyebbülést érzek, mikor végre hajlandó velem jönni. Úgy érzem, kirántották alólam a talajt és ha még a sokkhatás mellé egy tovább tiltakozó Kenneth társult volna, akkor nem tudom, mit kezdek. Ki vagyok borulva, teljes mértékben, nem kicsit, hanem nagyon-nagyon.
- Nem? – a szón kívül semmi más nem tagadja a tagadhatatlant; könnyezek, megremeg a szám és a hangom is, esélytelen, hogy most összekapjam magam, semmi mást nem akarok, csak elszabadulni innen és kettesben leni vele.
A benti hangzavar utáni csend megnyugtat valamilyen szinten, az éjszaka még egészen hűvös a nappalokhoz képest. Nem ittam sokat, de annak a kevés alkoholnak a hatását is kimossa a levegő a fejemből, ami most egyébként is teli van ötmillió gondolattal, amik össze-vissza cikáznak és újabb gondolatokat képeznek.
- Nem, Neith, nem jobb a tudatlanság, senkinek nem tettél jót vele, nézd meg, mi lett belőle – sóhajtok halkan. Nem hibáztatni akarom, nincs miért hibáztatni, úgy érzem még mindig nem fogtam fel igazán a szitut és bár nagyon nem értek azzal egyet, hogy nem szólt erről jóval korábban, nem tudok haragudni rá úgy igazán. Ennyi idősen ekkora súlyt cipelni, nem csodálom, hogy ennyire nehezen viselte. – Szükséged van azokra, akik szeretnek – teszem hozzá. – Nem kell minket védened ettől.
Szóra nyitom a szám, aztán becsukom, ezt addig ismételgetem, amíg partra vetett halnak nem tűnök. Mielőtt bármit is reagálhatnák, már tereli is a témát, én pedig élek a lehetőséggel, hogy kicsit leülepedjen a hír és összeszedettebben beszéljek vele az egészről.
- Nem volt semmiféle randevú, ami megzavarhattál volna – ingatom a fejem, közelebb lépek hozzá, oldalvást fordulva dőlök a falnak és az arcát fürkésztem, az enyémen elkezdenek száradni a könnyek. – Egyébként sem szoktam randizni – teszem hozzá. Sosem keresem nyíltan a kapcsolatot, mert nem akarok, ha találkozok is valakivel, soha nem mélyre szántó célokkal. Ha valaha valakit elvittem normális randira, az ő. – És azt is nagyon jól tudod, hogy te nem szoktál semmit megzavarni. Talán a te kis barátod sem hiányol – szúrok oda egy egészen aprót.
Hagyom ránk telepedni a csendet és ha ő nem szól semmit, én egy ideig csak állok némán és őt fürkészem, majd megszakad a szívem ettől az egésztől.
- Tudod, én biztos vagyok benne, hogy nem fogsz meghalni – kezdek bele. – A szexin meghalással még ráérsz, szerintem húsz év múlva is nagyon jól fogsz kinézni – próbálom kicsit enyhíteni a témát és finoman a felkarjába bokszolok. – Még ne vidd sehová a csinos kis segged – mosolyodok el futólag, bármennyire is nyomaszt ez az egész.
- Tudom, hogy fasz voltam – kezdek bele, ritka esetek egyike, hogy bármiben is bocsánatot kérjek, legalábbis valami hasonlót csináljak. – De rám mindig is számíthatsz, kérlek ezt ne felejtsd el. Itt leszek mindig.

~   ★

A fő boldoggá tesz, a helyzet elszomorít a reakciója pedig egyenesen felháborít. Amikor azt hazudtam, hogy drogos lettem és azt tolom akkor úgy le lettem szidva, mint egy utolsó korcs most pedig semmit nem kapok. Rosszul érzem magam. Várom a kiakadást, a mi a faszért nem mondtad el jelenetet és bármennyire is engedem magamat kivezetni azért, hogy megkapjam ezt mégsem érkezik.
- De, mindenkinek sokkal jobb a tudatlanság Camilo! Anya most nem a lakásomban bőgne, hanem élvezné az életet, apám pedig nem orvosokat keresgélne azért, hogy elvigyen megnézetni. – pedig már nincs mit megnézetni, tudom a problémámat, időben felismertem, hogy baj van, de már így is későnek bizonyult. Bár az orvosom tartja bennem a lelket mégsem olyan felhőtlen minden. – Teljesen ledöbbentek mikor megtudták, anya üvöltött fájdalmában míg apa… sírt majd magához ölelt. Bizarr élmény volt, ahogyan a két oly rég látott Holton szülőm karjaiba fonnak és együtt sírunk. – felfelé emelem tekintetemet, nagyokat pislantok, hogy ne bőgjek újból. Mikor azt mondja, hogy szükségem van azokra, akik szeretnek akkor egy ideig nem válaszolok neki, forgatom a nyelvemen lévő dolgokat.
- Magamat akarom védeni tőletek. Nincs szükségem senkinek a sajnálatára vagy arra, hogy segítsetek vagy sírjatok. Ez az én problémám. – a hangom határozott, és nagyon nem tetszik a többesszám amit használ. Én nem akarom, hogy velem legyenek. Főleg nem akarom magamhoz láncolni a srácot, aki még soha nem tudta kimondani az érzéseit irányomba. Nem fosztom meg az életétől. – Megleptél amúgy, azt hittem üvöltözni fogsz és elküldesz melegebb éghajlatra. Talán könnyebb lenne nekem is a mostani szituáció. – felkészültem a veszekedésre, sőt minden agysejtem azt suttogta, hogy kell nekem, hogy kiadjam valahogy a haragomat irányába. Az üvöltésből pedig amúgy is sírás lenne, most viszont egy üres lyukat érzek a mellkasomba, a fejem pedig tompul. Felnevetek. A semmin.
- De valakivel jöttél. Tudom. Rajtad van egy új öltöny, a kedvenc órád kikandikál alóla és a pasizós parfümöt nyomtad magadra. Hajad tökéletesen belőve, amolyan szeretném felhívni magamra a figyelmet módon.- nagyot nyelek, ha nem akar akkor nem kell visszamennie de én mindenképpen vissza szeretnék majd menni. – Zavarhatok, és zavarni is szoktam, de nem téged, hanem a partnereidet. Szerintem most odabent keres téged, megakar fektetni. Az enyém annyira nem érdekel, csak a boxerembe akar bejutni viszont nincs hozzá kedvem. – vállat vonok, majd inkább nem folytatom tovább a gondolatmenetemet.
Rájöttem, hogy mostanában kimondottan szeretek egyedül lenni és csak a csendben létezni, mert legalább élőként átélem milyen lesz majd a koporsómban. A fű hatására a csendet mégis megtöröm néha a nevetésemmel és nem tudom min vagy miért kacagok.
- Nem tudhatod, Cam. – szomorúan húzom el a szám, majd felé fordítom az arcomat, érzelmek tömkelege fut át rajta majd nem tudok parancsolni és elkezdenek patakokban folyni a könnyeim. – Nincsenek jó esélyeim, az hittük az elején de a múltkori leletem alapján romlott az állapotom. – nehezen kapom a levegőt a könnyek miatt, szipogok és csak jönnek ki belőlem a szomorúság cseppjei. A fal mentén leengedem magam, a hideg földre ülök le és beletemetem térdeimbe a fejemet. – Nem, nem számíthatok rád. Nem akarom, hogy részese legyél ennek az egésznek. Nem foglak magamhoz láncolni, hogy utálj majd ahhoz pedig nagyon nincs erőm, hogy az eltűnéseiddel foglalkozzak. Csak az egyik barátom vagy, nem kell fognod a kezem, nem kell támogatnod. Eddig sem volt szükségem senkire, elviseltem az alkalmakat de az e heti nagyon gallyra vágott. – nehezen kivehető, amit mondok, mégis próbálom jól és hangosan, tagoltan a tudtára adni. – Ezért nem mehetek Európába, ezért mondtam le a csütörtököt, mert egy kibaszott wc kagyló felett hánytam ki mindent. Nem bírom, és azon gondolkodok, hogy abbahagyom. Ez nem megy nekem. – teljesen átitatom a nadrágomat térd részen, a torkomban hatalmas gombóc van és egész testemben remegek. Nem akarok meghalni, de tudom, hogy megfogok. Az állam folyamatosan remeg és már a taknyom is folyik.

Hallgatom, de nem tudok mit mondani; állok, nézem és tetőtől talpig zsibbadok, úgy érzem magam, mintha azt jelentette volna be, hogy már meg is halt. Egyelőre nem is tudok foglalkozni azzal, hogy csak most tudtam meg, három egész hónap után, csak azon kattogok, hogy rákos és bár neki soha nem mondanám, de megvan az esély, hogy meghal. A rák még a gazdag embereket is el tudja vinni, mindegy, mennyi pénzed van, nem tudod lefizetni.
- Miért? Mi értelme van annak, hogy akkor löksz el mindenkit magadtól, amikor a legjobban szükséged van arra, hogy ne egyedül legyél? Ezzel senkit nem védesz meg, magadnak is ártasz, nem értelek… - nem értem, miért műveli, amit, egyáltalán nem tudok azonosulni most a gondolkodásával, de fogalmam sincs róla, milyen érzés lehet ezt megtudni.
- Miért üvöltöznék veled? – kezd egyre jobban összeállni a kép mindenről, hogy miért viselkedik mostanában úgy, mint akinek teljes mértékben belóg a léc, és miért olyan furcsa. Én is lehet, hogy bekattannék egy ilyen hírtől. – Csak… szomorú vagyok, és nem bírom megérteni, miért nem mondtad el legalább nekem – teszem hozzá, bár amint kimondom, önzőnek hangzik a mondandóm második fele, hiába nem úgy értettem. – Csak szomorú vagyok – ismételem el halkan.
- Nem egyedül jöttem, de nem vagyok randin. Csak randira jöhetek el otthonról, vagy mi? – nem is értem igazán, miért tolja ennyire ezt a témát, hiszen itt vagyok, vele vagyok, amint megláttam (azért nem teljesen, de majdnem) vele foglalkoztam és eszem ágában nincs ezt abbahagyni. – Amúgy is tökmindegy – igyekszek minél hamarabb elföldelni a témát, nem az a legnagyobb problémánk, ki kivel jött és ki akar kit megfektetni.
Nem tudom, miért könnyebbülök meg attól, hogy sírni kezd, talán azért, mert aggaszt ez az egész, meg hogy zavartan nevetgél, és ez a sokkal emberibb, sokkal vártabb reakció. Minden egyes szavával jobban összeszorul a szívem, még levegőt is elfelejtek venni, azt hiszem, ha eddig nem tudtam, milyen érzés az, ha valakinek megszakad a szíve, most sikerült ennek a nagyra becsült tudásnak a hatalmába jutnom. Felfordul a gyomrom a hallottaktól, majdnem elhányom magam, még a hang is jön mellé, de sikeresen összekapom magam, nagyot nyelek, leülök Neith mellé és magamhoz öleltem, amennyire szorosan csak tudom és hagyja.
Kifejezetten fáj, hogy „csak az egyik barátja” vagyok, együtt sírok vele, csak én csendben, néha rázkódik csak bele a vállam, de mindent megteszek, hogy ne szárnyaljam túl őt. Úgy érzem magam, mintha rátuszkoltak volna egy hullámvasútra, amire nem akartam felülni és teljesen elvették tőlem az irányítást, és én csak az egyik barátja vagyok, akkor ő mit élhet át?
- Nem hagyhatod abba – szipogok, aztán előhalászok a zsebemből két zsepit; egyet neki, egyet nekem. Kifújom az orrom és eldobom magunk mellé. – Nem hagyhatod abba, muszáj végigcsinálnod, hallod? Huszonegy éves vagy, nem halhatsz meg – fordulok jobban felé, mindkét vállát fogom, nem tudom tartom-e őt, vagy én kapaszkodok-e belé inkább. – Kibírod, ha valakinek menni fog az te vagy. Gondolom ezeket már hallottad tegnap – sóhajtok fel és lesütöm a szemem.
- Kérlek, ne lökj el magadtól, főleg ne most – csúsztatom egyik tenyerem az arcára és finoman letörlöm a könnyeit. – Hadd legyek itt melletted.

~   ★

Nem tartozom senkinek sem magyarázattal, a jelenlegi helyzetemből csak én tudom kibillenteni magamat, én indukálhatom a változást, hogy rendbe jöjjek. De elvesztettem a motivációmat a küzdéshez és a testem is igencsak a feladás felé taszít.
-Csak gondolj bele az én helyzetembe, elviselem a kemót, a mellékhatásait és közben tönkreteszem a körülöttem lévők életét. Felborítok mindent azzal, hogy beteg vagyok, hogy kibaszott akut limfocita leukémiát diagnosztizáltak nálam, és én nem akarom felborítani másnak az életet. Nem akarom, hogy úgy érezzék köztük te is, hogy bármiféle kötelességed lenne támogatni. Mert nem az. – rengetegszer láttam már filmekben meg abban az új sorozatban, hogy mit hozhat a család számára egy ilyen betegség. Mert ez a szar évekig is eltarthat, és mindent megváltoztat ahová már egyszer betalált. Én nem akarom, hogy a szüleim veszekedjenek, hogy a páromnak csak púp legyek a hátán. Nem. Én meg akarok maradni Kennethnek.
-Mert a drog miatt is kikeltél magadból, és az sem sokkal különbözik ettől. – bizarr tőlem a drogot a rákhoz hasonlítani, de gyakran mind a kettőnek egy a kimenetele. – Mikor lett volna rá alkalmam? Az első másfél hónapban mikor megtudtam, hiába hívtalak nem vetted fel utána nem hívtál vissza. Szarul esett, sírni akartam a válladon meg jól lerészegedni, amikor először kimondta a doki a dolgot téged akartalak tárcsázni, vigaszt kérni, helyette egy öreg hölgy jött oda hozzám és ült velem órákat a kórház előtt. Nem kérdezett, nem szólt, de ott volt. Te hol voltál? – felnézek rá, nem hibáztatom semmiért sem de lehet másként alakult volna, ha végre kinöveszti a tökeit és felvállalja a kapcsolatunkat. Hogy végre az legyen. – Utána jött a Grinderes féltékenység, majd a sushi és valamit mondanom kellett. Nem mertem bevallani. De nem kell szomorúnak lenned…– ajkamat rágcsálom, mostanában, ha ideges vagyok azt eszem így már sebes kissé.
-Nem, bármikor eljöhetsz otthonról. Ne haragudj, csak… én nem akarok semmibe sem belerondítani. Szórakozni vagy itt, felejteni valószínűleg, és én is. A fű csak eszköz, amire vágyom az odabent adatik meg nekem. – nagyot nyelek, szeretnék bemenni a táncoló emberek közé és jól érezni magamat egy apró ideig. Holnap már tervekkel fognak várni a szüleim és ahogyan Camilot ismerem Ő is megfog jelenni a konyhámba, ha nem más akkor ő fogja vezetni az egész megbeszélést.
Nem tudok parancsolni az érzéseimnek, minden amit eddig elzártam a kis szekrényembe, amit felcímkéztem azzal, hogy dolgok amikről soha nem veszek tudomást, most egyszerre tépődik fel és ömlik ki belőle minden. Hirtelen nem tudom lekezelni a hirtelen jött hullámot, a fű sem kimondottan segít mert bár enyhíti a végtag fájdalmaimat, az érzelmeimet még jobban felerősíti. A fülem zúg, mintha évek óta szar lenne benne a hangszóró olyan érzés, mégis ezen keresztül is hallom, ahogyan a hányás kerülgeti.
-Jól vagy? Inkább nem beszélek. – tudom, hogy nem szereti a halott emberek gondolatát ezért inkább becsukom a szám. Elég ha én szarul vagyok, nem kell neki is. Amikor a meleg testét megérzem a sajátom mellett közelebb húzódok hozzá, ahogyan átölel pedig vállára hajtom nehéz fejem. A könnyeim alább hagytak már, de a szipogásom és a levegő utáni kapkodásom nem csillapodik. Elfogadom a zsebkendőt, megtörlöm arcomat majd hallgatom ahogyan megpróbál meggyőzni, teljes testemmel remegek bele mikor megfog, kapaszkodik belém és az összetört szívemnek ez nagyon jól esik. Hozzásimítom arcomat, majd én is felkapaszkodok az ő kezeibe. Furcsán nézhetünk ki külső szemnek, de nem érdekel.
- Ez sem garancia arra, hogy élni fogok. Igen, hallottam már anyáéktól, a bejárónőtől, Idától és a kezelőorvosomtól. De ők nem tudják mit is érzek magamban. Milyen együtt élni ezzel a szarral. – kinyúlok kezemmel, az álla alá és óvatosan emelem vissza. – Ha itt leszel, mert belemegyek akkor megígérsz nekem valamit? Nem fogsz magamra hagyni? Nem fogsz felszívódni hónapokra és másokkal lazulni? Nem kérem tőled azt, hogy legyél velem. Nem akarok ilyen terhet rád rakni, nyugodtan randizhatsz meg minden, de vedd fel a kurva telefont. – közelebb húzódok hozzá, orromat orrához érintem így eszkimó puszit váltva vele. – Tudnod kell, hogy ez nem egyszerű. És ezért vagyok itt, kell nekem ez. A zene, a tánc, hogy elengedjem magam. Lehet?

- Értelek – sóhajtok halkan, érzem, hogy egyelőre még nem vagyok tisztában azzal, miféle változásokat hoz majd ez az életembe, de azt tudom, hogy semmiképpen nem hagynám, hogy Neith ezen egyedül menjen keresztül. – Nem érzem kötelességemnek, egyszerűen csak nem tudnék nem melletted lenni ebben – remélem egy ici-picit változtatok ezzel a hozzáállásán, nem akarom, hogy úgy érezze magát tehernek, miközben nem az.
Megváltozik az életemben ettől valami? Igen. Nehéz lesz? Tuti, hogy kurvára nehéz lesz. Ennek ellenére esély nincs rá, hogy ne fogjam végig ezen keresztül a kezét. Fordított esetben biztos, hogy szeretném magam mellett tudni, kétlem, hogy neki ne lenne rám szüksége.
- Azért keltem ki magamból, mert a drog az egy döntés, egy nagyon elkeseredett és értelmetlen döntés, amivel előbb vagy utóbb megöli magát az ember – magyarázom lassan. – Ez nem a te döntésed volt és azt hiszem még mindig kicsit sokkban vagyok, és miért üvöltözzek veled? Az nem segít, ha még bántalak is mellé – nem tudom, honnan jön ez a nagyon megnyílós, őszintéskedős dolog, de jön.
Rá sem bírok nézni, mikor felnyitja a szemem róla, miért is nem mondta el nekem, legszívesebben megint elsírnám magam, annyira szar érzés. Mardos a bűntudat, undorítónak érzem az egészet, na meg kurvára önzőnek. Rám vall, ha őszinték akarunk lenni tényleg egy ocsmányul önző ember vagyok, csak nem szeretem beismerni.
- Sajnálom – erőltetek ki hangot magamból végül és ráveszem magam, hogy rá nézzek. – De az vagyok, mert nem szeretném, hogy ezen átmenj és rohadtul elszomorít… kibaszottul nem fair – sokszor hallani, hogy ez vagy az rákos lett, de sosem gondolná az ember, hogy az ő közvetlen környezetében is megtörténik majd. Amikor pedig mégis, orbitális szopás.
- Nem rondítasz bele semmibe, ezt felejtsd el, oké? – simogatom meg a karját, már csak az kellene, hogy még neki legyen ettől az egésztől bűntudata. – Amúgy sem éreztem jól magam – nem hazudok, egész este rajta kattogtam, mint minden este, mióta eljöttem a lakásáról, és bár nem olyan körülmények közt vagyunk most együtt, mint szeretném, valamilyen szinten így is megnyugtat a jelenléte. Nem kápráztat el túlzottan azzal, hogy bent akar lenni, de nem vagyunk egyformák, mást nem tudok tenni azon kívül, hogy elfogadom a döntését. Ha neki ez jó…
- Igen, mond csak, csak… - elakadok, nem akarom azt mondani, hogy mennyire felzaklatott az, hogy talán meg fog halni. Kétlem, hogy ennél még lejjebb lehetne rugdalni a hangulatot, de azért meg nem próbálnám. Legyintéssel le is zárom a témát, most már leküzdöttem mindent, ami fel akart jönni.
Annyira jó újra közel tudni magamhoz, ezt nem akarom elveszíteni, még ha kurva nehéz kör is lesz. Még belegondolni is borzasztó, hogy amitől már nagyon régóta féltem, esetleg valósággá válhat. Féltem tőle, de mindig abban a hitben ringattam magam, hogy ez az a félelmem, amire nem fog sor kerülni, mert az, hogy Kenneth az életem része, mindig is olyan egyértelmű volt számomra, mint hogy kék az ég.
- Tudom… nem tudjuk, de szeretném, ha mindent megpróbálnál, amit csak lehet tenni, oké? – szemébe nézek, figyelek rá, míg beszél. – Megígérem – és komolyan is gondolom, végre úgy érzem, tényleg komolyan gondolom, és nem fogok újabb houdinit produkálni egy hónap után. – Nem akarok randizni – teszem hozzá, aztán finoman kisebezett ajkainak nyomom a szám, hosszan ott tartom, de nem mélyítem el a csókot.
Nagyot sóhajtok a kívánságára, majd elmosolyodok és feltápászkodok a földről, megfogom a kezét és felhúzom.
- Nélküled úgysem volt az igazi – újabb szőnyeg alá söprés, ha most Kenneth tényleg itt érzi jól magát, akkor megadom neki. Mosolygok, kézen fogom és húzom magammal befele, de eszem ágában sincs annak az idiótának a közelébe engedni. Velem jön haza, és nálam alszik, vagy nála alszunk, édes mindegy, de a hangsúly a velemen van. – Mit iszol? – hajolok a füléhez, mikor beljebb verekedjük magunkat a tömegen.

~   ★

Aprót bólintok szavaira, ha saját akaratából dönt úgy, hogy velem akar lenni ebben a helyzetben akkor elfogadom, de amint meglátom azt rajta, hogy púp a hátán én magam fogom kirugdosni mellőlem még akkor is, ha belehalok. A szívem biztosan, mert semmi sem tesz boldogabbá, mint az, hogy itt van most velem meg talán a jövőben is itt lesz és nem külön személyek leszünk, hanem mi. A szuper duó.
-Jól esik, de ha úgy érzed sok akkor kérlek majd beszélj velem. – ez egy ilyen szar helyzet, és most a kulcsa a kommunikáció, meg hogy őszinték leszünk egymással. Ismerem már annyira Camilot, hogy tudjam ez sok lesz neki, a tökéletesség iránti vágya és a szőnyeg alá söprése megakadályozza a teljes odaadását. De nem bánom, tényleg nem, csak legyen végre velem, ha csak egy kis ideig is. – Az is a saját választásom lenne, ha nem kérném a kezelést. De megértem miért akadtál ki ennyire, talán én is ugyanígy reagáltam volna, de akkor nem éreztem magam készen az igazságra. – nagyokat pislogok, hirtelen a fű miatt már nem boldogság nyomja el a fejemet, hanem fáradtság. De néha nem tudom megkülönböztetni a fű és a koktélom hatását, annyira hasonlóak. – Jobb lenne nekem, ha valaki vitatkozna velem erről. Vagy nem tudom, lehet már csak simán bolond vagyok. Gondolom könnyebb lenne, ha kiadhatnám a haragomat, amit az egész világ felé táplálok. – vállat vonok, sokat gondoltam már a miértjére, de még nem fejtettem meg.
Viszont pipa vagyok a teremtőre, amiért ilyen sziklát gördített elém és amiért kevés vagyok, hogy egyedül megmásszam. Pedig próbálkozok, de néha olyan mintha visszacsúsznék vagy nagyobbá válna a kőhalmaz.
-Az élet nem fair, de ezt most már te is tudod. Az a lényeg, hogy minden percet tegyünk emlékezetessé. – elmosolyodom, talán az este folyamán ez az első igazi és fesztelen mosoly arcomon. Nem érzem erőltetettnek vagy fű hatásúnak, az, hogy Camilo itt van velem és megnyugtat, meghallgat és már az, hogy csak beszélünk segít. A testemet átjárja a gyógyító boldogság, mintha Ő lenne a csokoládém. – Miért nem érezted jól magad? – terelem a témát.
Jobb most minden másról beszélni, a randevújáról, a srácról, esetleg arról, hogy milyen jól áll rajta az öltöny mert addig sem foglalkozok a tengeremmel. Mégis visszakanyarodunk még a témához, igaz én hozom fel, de megnyugtat a reakciója hiszen féltem, hogy nem megy bele a feltételembe. Erről viszont szó sincs, ami miatt legördül a hatalmas szikláról pár darab és máris nem tűnik annyira veszélyesnek a helyzet.
-Mindent megpróbálok. – bólintok is a mondandóm nyomatékosításaként, utána a szívem összeszorul, ahogyan kimondja, hogy nem akar randizni majd puszit ad ajkaimra. Nagyot nyelek. – Erre semmi szükség nincs Cami, nyugodtan, nem kell… ez itt.. A legjobb barátomat akarom, és nem párkapcsolatot. Nem tudnálak kihasználni. – nem akarom, hogy a helyzet miatt legyen a barátom hivatalosan. Nem akarom, hogy megutáljon miatta bár tagadnám ha azt mondanám nem szeretném. Mert nagyon is, régóta vágyok már rá, de nem adatik meg nekem és ezt elfogadom. – Gyerünk. – vigyorgok miközben elfogadom a felém nyújtott kezet és úgy kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta.
A zajtalanságból visszamenni a diszkóba teljesen felvillanyozza a testemet, a dübörgő zene visszhangzik és a váltakozó fények is jobb kedvre derítenek. Megborzongok a suttogása miatt, és kicsit hátrébb lépek, hogy közelebb érezzem testét sajátomhoz.
-Whiskyt. Tisztán, jéggel. – nézek vissza, közben elkezdem a csípőmet meg a teljes testemet átadni a zenének és táncra perdülök. Megvárom míg kikéri az italokat és amikor átnyújtja az enyémet hozzákoccintom. – A reményre. – mondom majd lehúzom az egészet, megfogom a kezét, hogy bevigyem a tömegbe, ahol az emberek egymásnak dörgölőzve táncolnak. Én jól érzem magam, nekem erre most szükségem van így amint beérkezünk kikapcsolok pár gombot az ingemen és a táncpartneremhez fordulok. Közelebb húzódok hozzá és óvatosan szétgombolok az övén is párat, hogy lazuljon el nyugodtan. Természetesen csak akkor, ha engedi majd utána táncolok a többiekkel, néha közelebb lépve Camilohoz, de próbálom megtartani a baráti korlátokat de nehezemre esik. Érzem a meleget ahogy végig száguldozik a testemen, levetem magamról a zakómat meg a sapkámat is. Teljesen átadom magam a ritmusnak. Nem érdekel Dylan vagy az a srác akivel idejött...

- Így lesz – újabb beleegyezés, bár nem vagyok biztos benne, hogyan lesz teljesítve. Mármint honnan tudja az ember egy ilyen szituban, hogy valami túl sok? Az egész dolog sok, sokkoló, kurva nehéz és szomorú és nincs kiírva az agyunkban egy vonal, ami jelzi, mikor lesz túl sok. Valahogy majd boldogulunk, és megpróbálok eleget tenni a kérésének.
- Aha, értem… - bólintok rá lassan, miért vágyik annyira nagyon arra, hogy már megint veszekedjünk egyet. – Jó, akkor majd dolgozok az ügyön, vandálkodhatunk, meg ilyenek, papírt dobunk a műanyag szemetesbe és társai – próbálom kicsit feldobni a síri hangulatot.
- Mert – kezdek bele, akaratlanul is vigyorgok egyet. Veszek egy mély levegőt, kifújom, aztán mondom – ez most ultra nyálas lesz, de mert nem veled voltam.
- Ezt eddig is felfogtam – komolyodok el és picit hátrébb húzódok, hogy a szemébe nézzek. – És a legjobb barátodat is kapod, aki jelenleg nem akar randizni, és reméli, hogy nem kényszeríted rá, hogy randizzon meg ismerkedjen, mert nem szeretne. Magamnak teszek szívességet, senki másnak, ne aggódj – veszem könnyebbre a hangsúlyt a végére és rákacsintok.
Undorítóan érzem magam, amiért nem voltam ott neki ennek az egésznek az elején, és szeretnék most már tényleg jelen lenni az életében, ebbe pedig most semmi kedvem új embereket keverni, hogy időt kelljen szakítani rájuk, meg rinyáljanak, hogy miért Kenneth az elsőszámú a fontossági listán és társai. Meg valahogy az egész ismerkedős dolog jelenleg nyűgnek tűnik.
Mosolygok, jó látni, hogy Neith jól érzi magát és ellazul a zenére, vele a legjobb bulizni, vele a legjobb táncolni, nem hiába ő a legjobb. Ugyan azt kérem, amit ő, összekoccintom a poharunkat és elismétlem utána a kis tósztját, én is lehúzom a piámat. Mosolyogva követem be, hagyom, hogy gombolgassa az ingemet, táncolok vele, egy időre sikerül kint hagynom az előző beszélgetésünket az ajtó előtt és csak élvezem a pillanatot és azt, hogy mennyire felszabadultnak látom. Néha elkapom a csípőjét, a derekát, a hátára csúszik a kezem és közelebb húzom magamhoz, le se veszem róla a pillantásom egész este.
Az időérzékem teljesen elveszik, fogalmam sincs, mennyi idő telt el bent. Kint állunk, rendelem az übert, közben beleiszok az ásványvízbe, amit távozás előtt vettünk, majd átnyújtom Kennethnek. Egy vödör vizet meg tudnék inni, de most testvériesen osztozok ezen a fél literen. A kocsink hamar megérkezik, bedobjuk magunkat a hátsó ülésre, az utat csendben töltjük, utálok überben beszélgetni.
Az a pár korty víz nem józanított ki teljesen, hiszen tánc közben azért utántöltöttem az alkoholt rendesen, nem sikerül egyenesen bemenni a kocsitól a lakóház bejáratáig, a liftben nekidőlök a falnak és a korlátba kapaszkodok, vigyorogva nézem Neithet a tükörben, de elvagyok a kis némaságomban. A liftből kiérve továbbra is kacskaringósan megyek a lakáshoz, közben bal kezemmel Neith kezét fogom, a jobbal babrálok a kulccsal, ma valamiért sokkal nehezebb használni, mint máskor.
- Éhes vagy, kérsz valamit? Szendvics, csoki? – nyomom az ajtónak, miközben belülről elfordítom a zárban a kulcsot, aztán hagyom ott lógni, mindkét kezemmel megölelem Neithet és a nyakába fúrom az arcom. – Gyümölcslé, akármi? – puszikat nyomok nyakának finom bőrére, aztán ellököm tőle magam és a cipőm rugdalom le, a zakót a cipősszekrényre dobom és a konyhába megyek, hogy áttúrjam a hűtőt.

~   ★

Nem akarok kötelezettségeket magam köré jelenleg. Csak egy srác akarok lenni, aki a legjobb haverjával eljött bulizni és élvezzük a zenét, néha legurítunk egy-egy pohár jéghideg életelixírt majd nyomjuk tovább hajnalig. Elfelejtek mindent, amit az elmúlt hetekben, sőt órákban történtek velem, nem gondolok a jövőre vagy a múltra esetleg az okokra, csak kiélvezem a lehetőségeket a jelent.
Camilo társaságában mindig szabadnak érzem magam, mintha kinőnek a red bullos reklámban látott fehér szárnyak a hátam közepére, és kiereszthetem a bennem lakozó elzárt állatot. A tánctéren rengetegszer pördülök tengelyem körül, mozgatom a csípőmet ha olyan szám csendül fel máskor pedig mini pogóba keveredek másokkal, de mindig visszatáncolok partneremhez. Szemeimet többször végig pörgetem a ruháin, elidőzök a meztelen felsőtestén mire eszembe jut, ahogyan alig pár nappal ezelőtt kis köröket rajzoltam rá. Mikor közelebb húz magához csípőmnél fogva akaratlanul is hozzá dörzsölöm ágyékomat, ez automatikusan jön és megköveteli a zene. Jól vagyok.
Amikor felkapcsolják a nagy villanyt jövünk ki a helyről, átvetem karomat a válla fölött és úgy megyünk kifelé, ketten a világ ellen. Belepuszilok a füle és nyaka közös területére, ahol mindig olyan finom és illatos a meleg bőre. Elfogadom a vizet, de nem kortyolok sokat, neki sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Fejem tompa az elfogyasztott alkohol miatt, és dübörög a hangos zenétől így mikor beülünk a taxiba akkor olyan, mintha a buli folytatódna tovább a saját kis fejemben. Dúdolgatok valamit majd vállára hajtom fejem és kissé be is alszok.
Mikor megérkezünk a házhoz elfog a nevetés, nem tudom miért, talán az egész helyzet szürreális tulajdonsága miatt. A liftben a hideg tükörnek dőlök, onnan kémlelem Camilo fenekét, ahogyan kacskaringósan megy ki onnan felnevetek és fenekére csapok azért, hogy még jobban kizökkentsem.
-A múltkori sushi evésből nem lett végül semmi. Azt szívesen ennék. – húzom az agyát s követem a lakásába, mikor az ajtónak nyom akkor kezeim felsiklanak a hátára és megsimogatom egészen a tarkójáig, ahol a hüvelyk ujjammal körkörös mozdulatokkal illetem. – Nem kérek semmit, csak folytassuk tovább az estét. – kiráz a hideg a pusziktól, szeretnék közel hajolni hozzá és megcsókolni, próbálom úgy forgatni, hogy sikerüljön de még előtte elrugaszkodik és egyedül hagy. Ledobnám magamról a zakómat de ekkor veszem észre, hogy nincs is rajtam. Ahogyan a sapkám sem.
-Elhagytam a ruhámat. – nevetek fel miközben ledobom magamról a cipőmet, követem a hűtőhöz és a háta mögé lépek, államat a vállán pihentetem, fejem az övé mellett. – Mit nézünk? Nem sok minden van a hűtődben Bogaram. – nyalok végig a nyakának oldalán majd sarkon fordulok és beindulok a jól ismert nappali irányába. – Akarsz szívni? Ránk férne a lazulás. – előveszem a nadrágom zsebéből a dolgokat és megtekerem a ciginket utána megszabadulok a már már kényelmetlen nadrágtól is. Elvégre itthon vagyok. – Szeretnék a múltkoriról beszélni veled. Az sz betűs dologról. Nem kell úgy érezned, hogy vissza kell mondanod vagy valami, csak kicsúszott, de megnyugtatlak barátilag érzek így.

Elnevetem magam, mikor a fenekemre csap és még jobban eltérít vele az úticélomtól, így két extra lépést kell megtennem, hogy odaérjek. Nem tudom, mennyit ihattunk, de most tényleg beütött, de jó részeg vagyok. Sem hányinger, sem fáradtság, sem fejfájás.
- Sushit nem tudok csinálni – nevetek, hirtelen meg sem fordul a rendelés gondolata a fejemben, leszűkült a vacsoratervem arra, ami otthon található és az bizony nem sok. Biztos, hogy sushi alapanyag nincs közte, szójaszószon kívül, az is ki tudja, lejárt-e már.
Imádom Neith közelségét és egy részem hozzátapadna egész hajnalra, a másik viszont üres most és kaját követel.
- Nemár – nézek rá, nekem is csak most esik le, hogy ennél jobban fel volt öltözve. – Mondjuk most már nem is kellenek, majd visszahozzuk – beszélek bele a hűtőbe, aztán csalódottan sóhajtok fel és becsukom az ajtót. A gyomrom üres marad úgy tűnik.
- Az jó lenne – vágom rá, közben előtúrok egy zacskó sós popcornt és bedobom a mikróba, követem a nappaliba és elterülök a kanapén, amíg ő alkot. Felkönyökölök, mikor felhozza azt az utolsó kínos pillanatunkat, meglepetten pislogok rá, majd a fejemet ingatom nevetve és hanyatt fekszek, a plafont nézem. – Én meg napokig gondolkodtam rajta, hogyan mondjam – szórakozott a hangnemem, az utolsó pár szavam összefolyik, így nem nagyon tudom elmagyarázni Kennethnek (bár valószínűleg akkor még ennyire sem magyaráztam volna el, ha józanul közli a dolgot), hogy igazából valószínűleg percekre volt tőle, hogy végre kiböfögjem, hogy én is őt. Mélyen beszívom a levegőt, drámaian sóhajtok fel és felnézek rá, már nyitom a szám, hogy mélyebben a témába szántsak, mikor pittyeg a mikró.
- Hát jó – nem megy olyan könnyen a feltápászkodás, összeborzolom a haját, mielőtt kimennék a zsákmányért, akkor kapcsol jobban az agyam, amikor már töltöm ki egy tálba. Hümmögök, aztán elengedem a dolgot, hogy majd józanul visszatérjen, visszazöttyenek az előző helyemre és Neith ölébe helyezem a fejem. – Sajnálom, hogy nincs sushi – gombolom szét az ingét teljesen és pár csókot nyomok a hasára, várom, hogy rágyújtsunk.

~   ★

Ezt szeretem a legjobban, mikor együtt vagyunk és nem veszekszünk, hanem élvezzük egymás társaságát és sokat nevetünk. Nyúlnék már utána, ahogyan kitérítem de nem esik el, amit én nevetéssel nyugtázok.
-Betekerlek téged egy fekete lepedőbe, és akkor megkapom a sushimat. – nem vagyok éhes, már hetek óta nem érzek olyan jellegű éhséget, mint régen. Voltak idők mikor két gyros tálat is simán benyomtam volna, most meg csipegetek a kajákból mert semmi nem ízlik. Semmit sem érzek finomnak vagy kívánatosnak, bár van a közelemben valami akarom mondani valaki, akibe szívesen beleharapnék.
-Nem hiányoznak, megtarthatja az aki megtalálja. Biztos kap érte majd egy két dollárt, ha eladja. – szerencsés lesz. Nekem amúgy sincs szükségem az ilyen jellegű dolgokra, általában nem öltözök ki ennyire de most ez volt az elvárt. Az ingemtől is szívesen megszabadulnék már, de nem teszem.
-Imádom a sós popcornt, de ha van tojásod csinálhatok neked rántottát. Isteni receptem van hozzá, igazi családi. – megnyalom a cigi papírt majd gondosan elhegyezem benne a cuccot és összehajtom, megütögetem a szélét az üveg asztalhoz majd ott hagyom és legeltetem szememet Camilon. – És jutottál valamire? Nem mintha számítana a dolog, mert nem. Csak jó lenne tudni a jövőre nézve. – próbálok úgy viselkedni mintha nem hatott volna meg az, hogy nem mondta vissza. Mintha ez az egész nem nagy ügy, de ez igenis az. Kíváncsi vagyok, hogy vajon komolyan gondolja e vagy csak hülyéskedik.
-Hééé, én összeborzoljam a te hajadat? – kiáltok utána, közben a zoknimat is lehúzom, valamiért ha otthon vagyok nem tudom magamon tartani a ruhadarabjaimat. És itt otthonosan érzem magam, mindenem megvan, ami a boldogsághoz kell. De az főként Camilo. Mikor visszatér hozzám és az ölembe helyezi a fejét úgy helyezkedek, hogy kényelmes legyen neki. Bosszúként beletúrok a hajába, összeborzolom, majd az ölében lévő tálból markolok egy nagy adagot és beledobom a számba. Ahogyan ajkait megérzem a hasamnál beleborzongok. – Idebent szívjuk vagy menjünk ki? – várom a válaszát, majd annak függvényében veszem elő a gyújtómat és ha azt mondta ki menjünk, akkor megindulok az erkélyre. – Semmi gond, a sós patti is megteszi, utána meg kérem a desszertemet is. – mosolyodok el, majd meggyújtóm a cigit és mélyen beleszívok. Letüdőzöm és bennt tartom ameddig csak tudom majd egyenletesen fújom ki, átnyújtom Camilonak.
-Jövőhéten elmehetnénk vásárolni, ha van kedved. Kéne egy két új gönc. – átjárja a hideg a testemet, hiszen már semmi nem fedi a mellkasomat, így közelebb lépek a sráchoz, én is viszonzom jó szándékát így kigombolom a maradék inggombját, hozzá simulok, élvezem, ahogyan az arcomba fújja a füstöt. – Elakarok utazni veled Európába. Kérlek. Körbejárjuk az egész helyet, minden jó lesz csak menjünk el innen. Olyan vicces lenne, ketten a világ ellen. – még nem érzem a fű hatását, nagyon nehéznek érzem a mellkasomat és nehezen kapom a levegőt, köhögök is párat, felszakad valami. – Jól néztél ma ki.

Vigyorgok a sushis ötletén és cuppanóst nyomok a szájára, végre úgy érzem, nem lappang köztünk semmi, ami tönkreteheti az éjszaka, vagyis inkább a hajnal további részét. Már hiányzott, nagyon, nagyon hiányzott.
- Akkor jó – engedem el az elveszett/elhagyott ruhák témáját. Ha neki nem kell, akkor nem érdekes.
- Azt majd reggelire csinálhatsz – kapok a lehetőségen, szeretem, ha főznek rám. Ritkán csinálok kaját magamnak, főleg azért, mert mikor késztetést érzek a főzésre, már éhes vagyok és hozzávalók sincsenek itthon, szóval sokkal egyszerűbb megrendelni, amit meg akartam csinálni, mint mindent összeszedni aztán korgó hassal összecsapni.
Te azt mondod, Marco, én meg azt, hogy Polo. Te azt mondod köszönöm, én meg, hogy nincs mit. Te azt mondod, csak barátilag értetted csak, én kurva élet, hogy nem fogom elmondani, amit szerettem volna. Helyette inkább elmosolyodok, felnyúlok és finoman megpaskolom Neith arcát.
- Mindegy igazából akkor – tudom, hogy nagyon nem erre a válaszra vár, de ennél többet még részegen sem vagyok hajlandó nyilatkozni. Ha így állunk, biztosan nem nyílok meg erről a dologról.
- Sok sikert a próbálkozáshoz – nevetem el magam a felháborodásán, még akkor is vigyorgok rajta, mikor az ölébe fekszek. – Hééé! – kapom el a karját, hogy megpróbáljam megakadályozni, de már késő. – Ez most kivételesen sikerült – adom meg magam vigyorogva és eleresztem.
- Menjünk ki – veszem rá magam, hogy felálljak, a tálat az asztalon hagyom, követem az erkélyre. – Majdnem ugyan az, igazad van – dőlök a korlátnak, remélem nem szédülök át rajta, a desszertes megjegyzésén vigyorgok és végigmérem, alaposan szemügyre veszem a kezdődő hajnal első fényében minden porcikáját. Imádom. – Annyit kapsz, amennyit csak akarsz, kérned sem kell.
Szabad karommal átölelem a derekánál és közelebb húzom magamhoz, nagy slukkot szívok a cigiből, a hátát cirógatom és élvezem, ahogy a teste az enyémnek simul. Ujjaim feljebb kalandoznak a gerince mentén, majd lejjebb, alsójába csúsztatom a kezem és finoman a fenekére markolok, arcába fújom a füstöt.
- Rendben van, jól hangzik – bólintok a vásárlós ötletre, kihúzom a bokszeréből a kezem és csípőjén cirógatom meg, le se akarom venni róla a kezem. Ajkaihoz emelem a cigit és ott tartom, míg beleszív, követem a példáját aztán leeresztem a foglalt kezem.
- Jól van – mosolyodok el az ötletén. – Én is szeretném… jó lesz, mindenhová elmegyünk. Persze, csak ha megjött a szüleid csomagja Európából – vigyorodok el, a köhögésén a homlokom ráncolom. – Minden oké? Ez szarul hangzott – aggódok, persze, hogy aggódok, de túlaggódni sem szeretném a dolgot. Azon biztos, hogy kiakadna.
- Te most is jól nézel ki – csókolok a nyakába, finoman megszívom a bőrét, majd újabb csókokat adok rá, csak arra emelem meg a fejem, hogy újból beleszívjak a cigibe, visszanyújtom neki. Kezdem érezni a hatását, Neith nyaka hajlatába temetem az arcom és elmosolyodok, ahogy a feszültség utolsó darabkái is elhagyják a testem. – Ah, annyira jól – emelem meg a fejem és rá vigyorgok, most, hogy mindkét kezem szabad, a másikkal bejárom az összes porcikáját, amit érek, karján simítok végig, oldalán, mellkasán, közben végig a szemébe nézek és élvezem a felfokozott boldogságot.
- Vissza se jövünk Európából – vigyorgok és futó csókot lehelek az ajkaira. – Veszünk valami tengerparti nyaralót és el se mondjuk a szüleinknek, hol vagyunk – kapaszkodok meg magam mögött a korláton a kezeimmel. – Aztán nem tudom, mit csinálunk egész nap, de jól érezzük magunkat, kurva messze New Yorktól.

~   ★

Most minden olyan könnyűnek érződik Camilo mellett. Nem kell elrejtenem ha rosszul vagyok, bár most csak a pia miatt lehetnék. A sushis ötletem miatt kapott szájra puszi jól esik a lelkemnek, magamban pedig elraktározom, hogy csináljam egyszer meg.
-Rendben, kapsz finom pirítóst is hozzá. – húzom tovább az agyát, de reggel úgyis megfogom neki csinálni ezeket a dolgokat. Alapjáraton szeretek főzni, a konyhámban rengeteg kiegészítő a hűtőmben pedig hozzávaló található, hogy ha valamikor rám jönne az ötperc akkor legyen miből kísérletezzek.
A szex utáni szeretlek szót és annak jelentését komolyan gondoltam, minden érzelmet összegzett, amit a mai napig is táplálok irányába de sokkal könnyebb a szőnyeg alá söpörni, most úgyis nehezebb dolgokkal kell foglalkoznunk, mint azt, hogy szeret-e vagy sem. Legalább nem kell ezen is pörgetnie az agyát, úgyis tudom, hogy már most rajtam meg a rákon kattog. Még akkor is ha most nem mutatja, ott motoszkál a feje hátuljában.
-Ha valamit nagyon szeretnék az mindig sikerül. Ezt még nem tanultad meg? – győzelem. Halk kuncogás hagyja el testemet, ahogyan nézem az összeborzolt haját. Sosem engedi meg, hogy vele játszak, csak akkor ha az érintések más jellegűek, csak így úgymond a semmiért nem szokta. Amit megértek mert órákon keresztül tud a fürdőben lenni és tökéletesíteni a frizuráját. Néha rosszabb, mint egy nő.
Odakint sokkal jobb az idő, mint bent a lakásában. Az utca csendes New Yorkhoz képest, bár még így is megy egy-két részeg emberrel megtömött taxi, vannak akik most mennek dolgozni ami meglepő számomra, mert én még jóformán nem is aludtam. Szívjuk a cigit, minden olyan békésnek tűnik közben pedig elkezd hajnalodni körülöttünk. Olyan festői az egész jelenet, már-már nyálasnak mondanám. De erre van most mindkettőnknek szüksége. Közelebb húzódok ahogyan átölel derekamnál, élvezem mikor ezt csinálja mert akkor úgy érzem összetartozunk, hogy kellek neki. Az erős karjaiban lehetek, én pedig élek halok ezekért a pillanatokért. Ahogyan becsusszan hideg keze az alsómba összeszorítom a fogaimat, majd apró nyögés hagyja el ajkaimat mikor rácsap ehhez pedig társul a fű szaga. Menyország.
-Nincs semmi féle csomag Európából… bár gondolom ezt már akkor tudtad. Nem tudok normálisan hazudni. – nevetek fel utána a fulladás kerülget de csak a füst miatt van. – Nincs semmi bajom. Csak elvette valaki az eszemet vagy a tüdőmet. – öltök rá nyelvet, majd mélyen beleszívok az ujjai között tartott cigarettába.
-Ha, mint akin átment egy úthenger úgy ötször. De igazad van, kurva jól nézhetek ki. – végülis alsónadrágban állok, kigombolt inggel és felhúzott ananászos zoknival egy erkélyen, egy sráccal akit már régóta szeretek de nem az enyém. Nem vagyunk egymásé mégis valahol együtt vagyunk. Gondolatban talán, vagy nem is tudom…
-Benne vagyok. Lesz egy boltom, ahol szörfdeszkákat fogok árulni és kirándulásokat szervezek a sziget körül ahol élni fogunk. Mintha a Mamma Miában lennénk. Azt annyira adnám. – csillognak a szemeim, a csókra pedig bizseregni kezd az egész testem, szeretnék visszacsókolni de közben megakarom tartani a baráti távolságot, de nehéz. Nagyon. – Te lehetnél valami tervező. Kurva jó lenne.