Jayden & Noah

Azt gondolom, hogy ennyi idősen akár zavarba ejtő édesanyám véleményére hivatkozni velem kapcsolatban akár nem, attól még abban igaza van, hogy kifejezetten az a típus vagyok a férfiak között is, akik - ha az ő szavaival akarok élni - szeretik kéretni magukat. Azon a ponton pedig amikor ilyesmit bárkinek is bevallanék a saját gondolataim magányán kívül, muszáj hozzátennem, hogy hogyan is kell ezt értelmezni. Szakmai ártalom, mindent meg kell magyaráznom, akkor is, ha nem kérdezett rá senki. Néha a hallgatás a legnagyobb kérdőjel az emberek értelmezési folyamatában. Szóval, hogy mire is kell itt gondolni pontosan... A legegyszerűbb nyilván az lenne, ha mindenki ismerné mondjuk Noelt és engem is. Akkor csak annyit kellene mondanom, hogy míg Noel szívesen mond igent bizonyos dolgokra - már ha a gimnazista énjét nézzük, a jelenlegiről ő maga sem akart nekem túl hosszasan nyilatkozni, ezért  talán maga a példa sem jó. Mindenesetre én soha nem mondok ismeretlen dolgokra rögtön igent. Lehet, hogy percekkel, de akár napokkal később teszem csak meg, vagy éppenséggel várok némi magyarázatot a kérés mellé - talán egy kis győzködést is. Úgy gondolom jobb időt adni egy döntésnek, mintsem meggondolatlanul belemenni valamibe, amit az ember később csak bánna. Nem várom el, hogy ha szívességet kérnek tőlem, mindenképpen visszafizessék nekem az árát, vagy legyen valami az egészben, ami miatt nekem is megéri. Egyszerűen csak szeretem átgondolni azokat a dolgokat, amelyekbe energiát ölök, mert mindennek megvan az értelme, ha az ember megtalálja azt benne.
Nem élvezem a következetlen, vagy könnyelmű dolgokat, ami miatt biztosan vannak olyanok, akik egyenesen unalmasnak tartanak engem. A barátnőmmel ellentétben például nekem szükségem van arra, hogy ne mindig mindenre úgy kelljen reagálnom, hogy adott esetben csak ott a helyszínen tudom meg, hogy egyáltalán döntenem kell. Valószínűleg azért alakult ki nálam ez az elvárás, mert a legutolsó váratlan dolog ami velem történt a balesetem volt, ami mindent amit akkoriban elképzeltem az életemről, gyakorlatilag alapjaiban változtatott meg.
Talán a sport volt az a kötődés, ami miatt végül belementem abba, hogy korrepetáljam Jaydent. Meg persze a környezetünk kapcsolódási pontjaival való jó viszony. Teljesen más okokból, de alapvetően az ő életében is bekövetkezhetett volna az a szerencsétlen véletlen, hogy le kell mondania a sport karrierje egy részéről. Ez a fordulat pedig azért lett volna határozottan kellemetlen - legalábbis Jayden szüleitől ezt tudtam meg -, mert nem sérülésről lett volna. Csupán néhány jó jegyről a suliban.
- Majdnem... - volt némi szórakozottság a hangomban, a szám sarka pedig érezhetően felfelé görbült. Nagyságrendileg tíz évet tippeltem volna kettőnk közé, de nem tartottam túl nagy problémának, hogy Jayden partnerként tekint rám. Ez még jól jöhet később, a közös munkánál. Ahhoz valójában már harminc alatt is idősnek éreztem magamat, hogy hasonló alkalmazásokért, vagy videókért lelkesedjek, mint ő és a kortársai. Ami azt illeti, a sportot jobban szerettem, ha igazi emberek játsszák és nem a tévé képernyőjén mozognak apró figurák, a megfelelő játékosok irányításával.
- A tetőre kimenni még egy irodalom óráért is túlzás lenne. - Persze voltak olyanok, akik szokatlan módon szerették közelebb hozni a diákjaikhoz a tananyagot és magát az órát. Egy biológia óra is jóval élvezhetőbb lehetett volna szabadtéren, de erre nyilván nem mindig voltak megfelelően az időjárási körülmények, másrészt meg a rengeteg szemléltető dolog mellett ugyanennyi figyelemelterelésre alkalmas dolog is megfordul a szabad ég alatt. Pont így vagyok egy irodalomórával is. Egy jóval határozottabb mosolyt engedtem meg magamnak a szavaimat követően. Igazából viccesnek találtam Jayden megjegyzését.
- Nem gond, ha a testvéred hazaér, szünetet is tarthatunk majd. - Nem voltam benne biztos, hogy mikor lesz az a bizonyos 'akkor', de egyelőre egyébként sem zavart volna meg semmit. Az első alkalom inkább csak arról szól, hogy megismerjem az elvárásait és azt, hogy mik a gyenge pontjai - illetve legfőképpen azt, hogy milyen tankönyvből tanulnak és hol járnak éppen.
- Vizet elfogadok. - Nem álszent választásnak tartom a világ legegyszerűbb dolgát. Szimplán csak nem éreztem helyénvalónak kávéfőzésre kényszeríteni a fiút azután, hogy rendes volt és egyáltalán megkínált. - Nem. - Magam is beláttam, hogy ez talán túl rövid válasz volt - még a megszokotthoz képest is, ezért folytattam, némi torokköszörülés után. - Jól gondolom, hogy edzésed volt? - Nem kellett nagy atomfizikusnak lenni hozzá, hogy kitalálja az ember. - Milyen sport? - Ez a része tényleg érdekelt, ami talán az arckifejezésemben és a felvont szemöldökömből is lejöhetett egy külső szemlélő számára is.
Bólintva tudatosítottam magamban is a szavait, majd indultam vele együtt a megfelelő irányba. Nem mondtam ki hangosan, de én magam is egy olyan helyiséget tartottam volna a legmegfelelőbbnek, ami elég félreeső volt hogy tudjunk őszintén beszélgetni. Nem mindenkinek könnyű bevallania, ha rossz jegyeket kap adott tárgyból.
- Kösz - feleltem neki, amikor kinyitotta előttem az ajtót, majd besétáltam a szobájába. A felajánlását követően pedig helyet is foglaltam. - Nem fog zavarni, ha neked nincs megfelelő széked? - Elvégre nem jobb jegyekkel és gerincferdüléssel szerettem volna elindítani őt az élete további részére. Valójában csak a jobb jegyeket szerettem volna biztosítani neki.
- Úgy hallottam a sport miatt fontosak neked az irodalomjegyeid. - Kijelentés volt, mégis felvontam az egyik szemöldökömet, ahogy rá pillantottam. - Egyébként szereted ezt a tárgyat? - Az sem baj, ha nem. De talán jobb előre tudni.
- Milyen típusú óráid vannak? Hogy néz ki egy tipikus irodalomóra? Vagy egy dolgozat... - Fürkészőn pillantottam rá, némi bűntudatot érezve amiatt, hogy nem hagyom őt enni és beszéltetem, de könnyebb most lehelyezni az alapokat és megérteni azt, hogy ő hogyan tanul, mint rossz irányba indulni.
- Inkább az irodalom, vagy a nyelvtan érdekel? - tettem fel egy újabb kérdést. A válaszától függően meg lehet találni a megfelelő súlypontokat a magánóráinkon, hogy semmi ne maradjon ki, ő pedig minden esetben javítani tudjon az átlagán. Az már nem az én tisztem volt, hogy eldöntsem helyette, hogy mi éri meg jobban; a tanulás, vagy az élsport.

⋈ | 946 | öltözet

Egyszer hallottam anyát káromkodni, amiért valaki megjegyzést tett ránk a szülői értekezleten. Akkor talán fél éve járhattunk a Hunterbe, Joel már tagja volt a show-kórusnak, én pedig mondhatni elindultam a csúcs felé, ami az úszói karrieremet illeti. Egy szülő nehezményezte azt, hogy be akarok lépni az atlétika csapatba, mivel az átlagom rosszabb – ellenben a képességeim jobbak – volt az ő gyerekénél. A srác szintén futni akart, viszont mivel egészen kicsi korom óta, keményen készültem arra, hogy úszó legyek, sokkal jobbak voltak a képességeim. Az úszás nem csak annyiból áll, hogy az ember beugrik a medencébe és ússza a hosszokat. Ha nincs meg a tökéletes erőnlét, akkor gyakorlatilag nulla az esélye annak, hogy egyszer valaki válogatott úszó lesz. Pont ezért is jött volna nekem jól az atlétikai csapat. Ha a suli alatt letudom az elfoglaltságaim egy részét, akkor nem kell edzés után külön képeznem magam. Ezzel megspóroljuk a személyi edzőt is, én pedig fitt maradok úgy, hogy eredményeket hozok az iskolának.
Az, hogy most magántanárra szorulok, ugyanez a nő miatt van, ráadásul a mai nap folyamán gazdagabb lettem egy igazgatói intővel is, amiért tudomást szereztem erről. Mi egy erős és összetartó család vagyunk. Azt, hogy a kötelékünk eltéphetetlen, gyakorlatilag a szeretet táplálja. A szüleink elkényeztettek minket, de nem elfogultak, emiatt pedig majdnem mindent megbeszélünk velük és ők is velünk. Tehát tudomást szereztem arról, hogy a srác anyja miket magyarázott rólam, én pedig az ebédlőben paskoltam meg a vállát és kívántam szép napot az édesanyjának. Mindezt nyilvánvalóan nem ilyen szépen tettem, hanem közöltem vele, hogy remélem egészséges és boldog a nő. A probléma azzal volt, hogy a rám pikkelő irodalomtanárunkat nem vettem észre, nyilvánvalóan azért, mert hátul még nincsenek kibaszott szemeim. Szóval ja. Ki fognak tenni az atlétika csapatból, ha nem szerzek minden tárgyból legalább közepes jegyet. Ezek közül az irodalom volt a legnagyobb falat.
Nem tudom, hogy pontosan miként fog kinézni ez a magánóra. Nem voltam jó tanuló, emiatt nem is fogadtak fel mellém soha magántanárt, mert ezt a szolgáltatást általában azok veszik igénybe, akinek vannak továbbtanulási tervei. Én elhivatott voltam az élsport iránt. Talán lehet mondani, hogy embertelen körülmények között vagyunk tartva, de engem szerencsére még nem molesztált és pofozott fel az edzőm. Nem az ő elvárásainak akartam megfelelni, hanem a sajátjaimnak, emiatt tudtam jobban teljesíteni. Diplomatikus volt a férfi, akivel együtt voltunk az edzéseken, nem erőszakhoz folyamodott, hanem a versenyektől tiltotta el azokat, akik nem teljesítettek. Nyilvánvalóan az arany volt a cél minden esetben, de nem gyakoroltak ránk nyomást ezzel kapcsolatban. Talán anya és apa okosan döntött, amikor kisgyerek voltam, mert ennél rosszabbul is járhattam volna. Mindenesetre nem utáltam az élsportot és sok lehetőségem volt a kiöregedés után is, emiatt most ebbe kellett fektetnem az energiám. A saját bőrömön tapasztalom azt, hogy már egészen kicsi korom óta sokat dolgoztam azért, hogy jobb és jobb legyek, de tizenkilenc évesen ott tartok, hogy pár diákolimpiai első helyezést leszámítva nem mutattam fel semmit. Emiatt egyáltalán nem érdekelt a tanulás. Most ezzel kellett foglalkoznom.
Nyilvánvalóan a tanárok és én ősellenségek vagyunk. Ez a férfi mégis egy fokkal szimpatikusabbnak tűnt, amiért nem cseszett el elsősorban azért, hogy elkéstem. Nem tudom, hogy ennek köze van-e ahhoz, hogy az ő öccse az enyémmel foglalkozik, de már egy kicsit kevésbé bizalmatlanul álltam hozzá. A mai alkalommal alapvetően beszélgetni akartam vele arról, hogy mik az elvárások felém. Nyilván illik megkínálni egy kávéval vagy valamivel, aztán pedig, ha úgy van, tőlem haza is mehet, mivel az óra úgyis ki lett fizetve. Talán nem helyes így herdálni a családom pénzét, de… Ők ragaszkodtak ehhez az egész szarhoz. Akkor ki tudják bírni a dolgot.
- Jó – csak bólintottam egy nagyot – Valójában úgyis majdnem egyidősek vagyunk. Gondolom.
Abszolút nem flegmaságból rántottam egyet a vállamon. Talán egy picit mégis, de alapvetően elég laza srác voltam. Soha nem érdekeltek annyira más emberek a szűk környezetemen kívül, hogy megpróbáljam magam egy kicsit is összeszedni. Emiatt volt az is, hogy a tanárokat rendszerint kikészítettem azzal, hogy félig lecsúszva ültem a széken az órákon, olykor hintáztam is velük. És képtelen voltam egyenesen állni. Arról pedig nem fogok azoknak a szemeteknek panaszkodni, hogy az izmaim gyakran görcsölnek a megerőltetésektől és sokszor vannak rajtam fájdalomcsillapító tapaszok is. Most is gyakorlatilag ki voltam tapétázva, de ez az élsport velejárója.
- Ez esetben azt hiszem, hogy a háztető lenne ideális – teljesen komolyan mondtam ki mindezt – Kint van a kutya, ha pedig Joel hazaér valószínűleg keresni fog…
Szinte biztos voltam, hogy ez nem a megfelelő időpont arra, hogy az elbaszott humorérzékemmel zaklassam a férfit, szóval mielőtt befejeztem volna, egyszerűen befogtam a szám és a fejemmel a konyha felé intettem.
- Kérsz valamit? – hiába volt tele a szobám üdítővel, azokat nem biztos, hogy szereti. A saját részemről inkább a hűtőt céloztam meg, hogy kivegyem belőle a dobozt, amire a nevem volt írva. Néha figyelnem kellett az étrendemre, ezért anya külön főzött nekem – Zavar, ha közben eszem?
Én már eldöntöttem, hogy nem érdekel a dolog, azzal a lendülettel tettem be a dobozt a mikróba és vettem ki mellé azt a salátát, amit anya szintén nekem szánt. Akkor mosolyodtam el először, amikor a pulton megtaláltam a nevemmel felcímkézett csokiszeletet is.
- Mehetünk – ezt már akkor mondtam, mikor odaadtam neki, amit elfogadott tőlem, aztán a dobozaimmal felpakolva indultam el végül a szobám felé. Ha kimegyünk, akkor a kutya el fogja vonni a figyelmem.
- Parancsolj – belöktem magam előtt az ajtót és megvártam, hogy bemenjen. Mivel a szobám nem feltétlenül úgy volt kialakítva, hogy két személy tartózkodjon az íróasztalnál, gyorsan hozzátettem a következőt – Ülj nyugodtan a székemre.
Miután lepakoltam, amit a kezemben tartottam, a lábammal szedtem ki az asztal alól a puffot, amit csak azért tartottam, mert Joel olykor átjött nekem magyarázni és valahova le kellett ültetni. Ezek után csak pár várakozó pillantást vetettem a férfire, mert mégiscsak ő a tanár, neki kell tudnia, hogy mit fogunk csinálni ma.

Ruha ¦ 961 ¦ csókolom bácsi   ¦ szoba

Jayden & Noah

Nem igazán voltam az a gyerek kisebb koromban, aki szívesen korrepetált volna másokat bármilyen tantárgyból is. Egykeként nőttem fel, mire pedig Noellel megismertük egymást, tulajdonképpen túlságosan kifejlett személyiséggel rendelkeztem már ahhoz, hogy bárkinek is azt ajánlgassam, hogy segítek neki megérteni a tananyagot. Akkoriban valószínűleg egyébként is túlságosan a sport érdekelt engem, hogy a kitűnő bizonyítványomért izguljak, na meg azért, hogy mi lesz velem később. Sportösztöndíjra hajtottam és arra, hogy büszkévé tegyem apámat. Miután a balesetem következtében tönkrement a vállam és kitaláltam, hogy tanár leszek, nem gondolkoztam azon, hogy mennyivel jobban megérné, ha mondjuk nem egy állami iskolában tengetném a napjaimat, hanem arra törekednék, hogy jól ismert magántanár legyek a megfelelő körökben. Ennek nagyon egyszerű magyarázata van. Tulajdonképpen nem azért akartam tanár lenni, hogy a legtöbb pénzt hozzam ki az egészből, ahhoz egyébként is magasabb szintre kellene törekednem - minimum egyetemi oktatóvá válni -, és különlegesebb tudományterületet is kellett volna választanom.
Tény és való, hogy egy húsz fős osztály és egy magánóra dinamikája teljesen más. Más tanulásmódszertani eszközök kellenek egy privát órán és egészen különbözik ettől az élménytől az a fajta csoportdinamika, ami egy középiskolai óra kereteiben megvan - vagy amit mi tanárok próbálunk megteremteni. Végső soron a tananyag és a tanítás célja azonban sosem fog megváltozni, tehát ha valaki tud kezelni egy komplett csoportot, akkor idővel belejön abba is, hogy milyen fenntartani pusztán egy ember figyelmét.
Személy szerint ezzel próbáltam rábeszélni magamat arra, hogy jó döntés volt engedni Kian kérlelésének és bevállalni az ő színházi tanítványa ikertestvérének az oktatását. Így tömören összeszedve a rendelkezésre álló információkat még egyszer megfordul a fejemben, hogy jobban át kellett volna gondolnom ezt az egészet. Viszont abban a részében Kiannek nagyon is igaza volt, hogy kitelik az időmből ez az elfoglaltság. Azzal kapcsolatban már nem nyilatkoznék, hogy pontosan mennyire extra, hogy én az egyik testvért segítem, Kian pedig a másikat, mert nem kellene szórakoztatónak találnia senkinek, ha valaki rosszul áll bármilyen tantárgyból és korrepetálásra szorul. Az mondhatni pusztán csak az oktatási rendszerünk hiányosságaira hívja fel a figyelmet. Én pedig őszintén úgy gondolom, hogy legtöbbször nem a diákok hozzáállásával van a gond, hanem azokkal, akik a tudást igyekeznek átadni nekik. Ahelyett, hogy száraz tényeket akarnánk velük magoltatni, meg kellene tanítanunk őket az életre. Az irodalom persze nem feltétlenül azt a gyakorlati tudást biztosítja, amire az embernek minden nap szüksége van azután, hogy elvégezte a középiskolát. Viszont az irodalom nyújt egyfajta kritikus gondolkodást, ami az élet bármely területén hasznosítható - azt pedig már meg sem kell említenem, hogy a megfelelő művek olvasása milyen előnyökkel jár hosszú távon.
Ez járt a fejemben, miközben begurultam az autómmal a megadott címre és leállítottam azt a feljárón. Még annak a gondolata sem feltétlenül fogalmazódott meg a fejemben, hogy elindulok a bejárat felé, miután kiszálltam, amikor újabb autó gördült be az utcába és állt meg ugyanazon a címen. Oda fordultam az érkező felé, aki hozzám érve már a kezét is nyújtotta, amit gondolkodás nélkül el is fogadtam. - Szia Jayden. Így van, én vagyok Noah Song, örülök és köszönöm. - Igyekeztem elnyomni a szám sarkának görbületeit, mert nem gyakran hallok olyat bármelyik tanulómtól, hogy elnyerte a tetszését az autóm. De ha úgy vesszük az iskolában nem is igen törekszem arra, hogy hasonló elismerést kapjak bárkitől is.
- Persze, ráérünk. - Az egy óra akkor is egy óra, ha a felét végig telefonozza, vagy késik róla. Mindannyiunk ideje véges, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy Jayden utánam érkezett, tehát nagy valószínűséggel egyéb elfoglaltsága is van az iskola mellett, aminek eleget kell tennie. Amíg a srácot vártam, tulajdonképpen gondolatban a környéküket hasonlítottam össze azzal a szomszédsággal, ahol édesanyám lakik. Közelében sincs egymásnak a két hely, de a saját lakásom környékéhez képest egészen más hangulatú volt mindkettő.
A kérését csak egy bólintással vettem tudomásul és annak megfelelően szálltam be az autójába. Nem sűrűn engedett be bárki is a saját otthonába, de nem is kellett ezt az egészet úgy kezelni, mintha olyan különleges látogató lennék. Jayden édesapjával ugyanúgy fogtam kezet, mint a fiával korábban.
- Akár tegezhetsz is, ha nem bánod. - Nekem sokkal egyszerűbb volt már korábban is közvetlenül megszólítani őt, viszont fordított esetben nyilván nem volt egyszerű, lévén tanárként voltam jelen a házukban. Viszont abban nagyon is hiszek, hogy ez egy olyan szituáció, ahol segít, hogy nem kell ilyen formalitásokra figyelnünk - és egyébként sem vagyok még olyan öreg.
- Nincs preferenciám, szóval ahol neked kényelmesebb. - Megvontam a vállam a kijelentés közben, habár nem feltétlenül azért, hogy lássa ezt a gesztust, miközben besétálunk a házba. - Bárhol jó, ahol mások nem zavarják a te koncentrációdat. - Nekem mondhatni van már annyi tapasztalatom, hogy mindegy legyen éppen hol beszélek a tananyagról, de itt maga a tanuló volt a fontosabb, szóval Jayden maga.

⋈ | 772 | öltözet

A magam részéről kifejezetten morcosan indult a mai napom, lényegében több szempontból is. Egyrészt, a múltkori látogatásomnál a sportorvos ismét telepakolt mindenféle ragasztószalaggal, ami lényegében jelen helyzetben annyit szolgált, hogy a hátamban és a vállaimban, illetve újabban a karomban érzett fájdalmat tompítsa. Emellett talált valami erősebb krémet a térdfájásomra is, állítása szerint napi kétszer kell használnom majd, és befáslizni mind a két térdemet, ez pedig meg tudja szüntetni az ízületi gyulladásaimat, amit még akkor szedtem össze, mikor a tavaly nyár folyamán nőttem hirtelen tíz centit, az öcsémmel együtt. Azóta lényegében olyan vagyok, mint nagyanyám, és elméletileg azért érzek meg minden egyes frontot és vannak fájdalmaim, mert folyadék képződik a térdemben. Én sokkal inkább fogtam fel ezt úgy, hogy lényegében arra születtem, hogy vízben éljek, így a testem feleslegesen is termeli azt. Viccesebb volt erre gondolni, mint azon agyalni, hogy a versenysportok milyen mértékben teszik tönkre a testem, és vajon negyven évesen tolókocsiba kerülök-e, vagy sem. Szívesen lettem volna edző a jövőben, de egyelőre minden, ami körül járt az agyam, az lényegében a különböző rekordjaimon való javítás volt. Ez számomra azért jelentett sokat, mert hamarosan indulnak a diákolimpiák, amiken jó eredményeket kell elérnem, illetve az edzőm már többször meglobogtatta az orrom előtt a világbajnokságok lehetőségét, én pedig keményen dolgoztam az elismerésért.
Attól már nem voltam túlzottan boldog, hogy még vizes hajjal, a fejemet törölgetve – de már természetesen felöltözve – hagytam el az uszodát, aztán a törölközőmet a fejemen hagyva ültem be a kocsiba, hogy keresztül tudjak vergődni a tömegen, mivel különóráim voltak a héten. Anya és apa ismét szembesültek a negyedéves bizonyítványommal, ami a legfinomabb értelemben is rosszabb volt a botrányosnál, emiatt pedig úgy döntöttek, hogy magántanárokat fogok kapni a felfüggesztésem idejére… Ja mert, az arcomon ott voltak még a lilás elszíneződések a verekedés miatt, illetve a szám sarka is felrepedt, viszont már emberien néztem ki valamennyire.
Nyilvánvaló volt, hogy rendelkeztem azért ennek ellenére is némi önkontrollal, ez pedig a leginkább a vezetés közben jött ki, viszont voltak pillanatok, amikor én sem tudtam magam visszafogni. Ezek minden esetben olyan alkalmak voltak, ha valaki balfaszkodott előttem a közutakon, vagy pedig neki hála majdnem balesetet okoztam/szenvedtem el, mivel képtelen voltam mondjuk időben lefékezni. Az elém bevágó autó jelenleg pontosan ilyen volt, aki a dugó közepén kezdett el janiskodni azzal, hogy ő bizony siet és megelőz engem, még mielőtt mondjuk be tudtam volna engedni kényelmesen magam elé. Viszont egyikünk sem volt elég gyors ahhoz, hogy átérjünk a lámpán, ezáltal én magam máris késésben voltam a megbeszélt irodalom korrepetálásról. Mondjuk annyira nem zavart, mégis képtelen voltam visszafogni magam, és egyszerűen kiordítottam a letekert ablakon a következőt:
- A büdös kurva anyádat! – sosem szerettem túlzottan a veszélyes sofőröket, a visszapillantó tükörben pedig egy szőke kislányt pillantottam meg, aki valószínűleg nemrég kaphatott jogosítványt - Ha nem megy a közúton, akkor takarodj vissza a gyakorlópályára!
Ezzel a lendülettel fel is húztam az ablakom és úgy mondtam tovább a magamét. Az ilyeneknek egyáltalán nem értem, hogy miért adnak jogsit, de határozottan örültem neki, amikor ismét zöldre váltott a lámpa, én pedig már az utcánkra fordulhattam rá, aminek a végében már készültem volna arra, hogy megálljak a szokásos helyemen, viszont az… Jelen helyzetben foglalt volt. Ismét sűrű szitkozódások közepette szabadultam meg a törölközőmtől, amit lazán a vállamra csaptam, aztán pedig megnéztem, hogy pontosan ki az, aki elfoglalta a helyem. Mivel idősebb volt nálam, nem kellett sokat agyalnom a dolgon.
- Jó napot! – hezitálás nélkül nyújtottam neki oda a kezem, amikor mellé értem – Én vagyok Jayden Heo. Szerintem engem fog tanítani. Jó a kocsija.
Mivel magam is Volvoval rendelkeztem, egyértelműen értékelni fogom azt, hogy neki is az van. A feljárónkon pedig nem fértünk volna el ketten, mivel az ő autója mindenhogy nagy, az enyém pedig elég hosszú, lényegében egyetlen megoldás maradt.
- Megtenné, hogy vár pár percet? – a kocsit lényegében az út közepén hagytam, és csak a garázsunkhoz járó távirányitón nyomtam meg egy gombot, aztán gyorsan berontottam a lakása, ahol apámat éppen ebédelés közben kaptam el.
- Apa! Járj ki! Nem fogom a szomszéd előtt hagyni a kocsit, mert tuti megrongálja a néni… A tiéd legalább nem meri, mert téged szeret!
Elég bosszúsan néztem rá, mikor szabályosan pofán röhögött, aztán a víztől hullámossá vált hajamba fúrta az ujjait, mintha még mindig ötéves lennék, de végül hajlandó volt felállni, és velem együtt elindulni a garázs felé. Először én tűntem fel kifele menet, az ujjamon pörgetve az autóm kulcsát, a férfinek pedig intettem a fejemmel, hogy jöjjön felém.
- Szálljon be – én magam is így tettem, miután pedig megtette, hátra tolattam, hogy apa is elférjen kijárás közben – a flancos hülye Benzével, amivel folyamatosan flexel az utcában – én pedig utána magabiztosan parkoltam be a garázsba, majd szálltam ki az autóból, és hagytam apámat beszökni az ajtón. Ezek után csuktam csak le azt, közben pedig végig hallgattam, ahogyan bemutatkozik a faszinak, aztán engem is úgy mutat be, mint egy hatévest. Valamivel alacsonyabb voltam apánál, ezért tényleg úgy éreztem magam, mint egy kisfiú, amikor megérintette a vállamat, majd megint elkezdte tapogatni a fejem. Ez alkalommal már elhúzódtam, mert ritkán kedveltem a törődést.
- Erre tessék – én magam magabiztosan indultam el az ajtó felé, ami az otthonunkba vezetett, és mivel fogalmam sem volt arról, hogy miként kellene összehaverkodnom a vendégünkkel, egyszerűen csak nekiszegeztem a következő kérdést – A kinti, vagy a benti levegőt preferálja jobban?

Ruha ¦ 874 ¦ csókolom bácsi