Yena & Yebi

"Brothers and sisters can say things to one another that no one else can."

Fura lett volna számomra az az elképzelés, hogy mondjuk miben lett volna más az eddigi életem, ha nem lánytestvérem van. Őszintén nem szerettem volna elcserélni Nanát, részben mert semmi nem garantálta volna, hogy a cserével kapok valaki jobbat, másrészt mert a nővéremnél nem volt jobb. Nem azért mondom ezt, mert olyan elfogult vagyok - de, egy kicsit mégis -, hanem mert ha valaki annyira ismeri Yenust, mint én is, akkor egyszerűen nem is tud rá rosszat mondani, nekem ez a meggyőződésem. Nem is feltétlenül értettem anyát, amiért néha olyan megjegyzéseket tett, amelyek senki fülének nem lettek volna kellemesek. Ráadásul a saját lányáról volt szó. De talán csak arra fogható az egész, hogy a nagypapa vele is szigorú volt és ő maga is ezt a stílust vette. Nem igazán tudtam mással magyarázni és bevallom őszintén nem is éreztem jogosnak azt, hogy bárki életében megpróbáljak turkálni, még ha a saját családomról volt is szó. Ennek a másik oldala meg igazából csak annyi, hogy nekem a családom hajlamos nem elmondani dolgokat. Mindegy, hogy épp a szüleim tesznek így, vagy Yena. Én meg van, hogy egyszerűen félek megkérdezni bizonyos dolgokat, hiába tudom, hogy van valami.
- Nem, én csak azt mondom, hogy a mocsári szörnyeknek sötét haja van - jelentem ki nevetve. Mondhattam volna neki azt is, hogy igazából ő túl szép ahhoz, hogy hasonló félelmetes teremtmény legyen belőle, de ami azt illeti én mindig úgy éreztem, hogy Nana amúgy is tisztában van ezzel és nem kell neki mondani. - Akkor mitől? - Úgy hajoltam közelebb, hogy közben az asztalra könyököltem. Az evésről már lényegében szinte teljesen megfeledkeztem, kicsi hiányzott hogy ne csússzon ki a kezemből az evőeszköz.
- Akkor egyél most, én még itt leszek egy ideig. - Mosolyogva pillantottam rá. Tényleg nem siettem vissza a gépem mellé, mert semmi kedvem nem volt visszatérni azokhoz a feladatokhoz, amiket félbe kellett hagynom a mulasztásom miatt. Nagyon nem élveztem bizonyos dolgokat, amelyeket a szüleim szám bíztak, de kihúzni sem tudtam alóluk magamat, amitől csak még inkább kellemetlenül éreztem magam. Nem az volt a baj, hogy ne tudnék őszinte lenni bárkivel is, sokkal inkább csak szó szerint félek anya reakciójától. Csalódást okoznék nekik, amiért nem akarom vállalni a feladatot, amit már születésem óta nekem szántak, azt pedig nem szeretném, hogy tényleg így érezzenek velem kapcsolatban.
- Nem, semmi baj így a hajammal. - A szokásos morcos hangnemben jegyeztem ezt meg, elvégre én mindig is sokkal kevésbé akadtam ki a hajam hosszúságán és azon, hogy mennyire lóg a szemembe, mint... Lényegében mindenki más körülöttem. Hallottam már mindenfélét azzal kapcsolatban, hogy mennyire rontja a látásom, hogy nem tesz jót a szemeimnek, hogy amúgy is érdemes lenne mutogatnom a homlokomat, szóval tényleg mindent. De én egyiket sem voltam hajlandó elfogadni, mert nem a hajammal volt baj, hanem azzal, hogy a fodrászok közveszélyesek ollóval.
- Az nem olyan fontos, hogy én ettem-e vagy sem, ha az ügyfél nem lesz elégedett, nem? - Nem költői kérdés volt, tényleg érdekelt. Én nem értek még annyira ezekhez a prioritási lista állításokhoz és fontossági sorrendekhez, csak hallgatok azokra, akik jobban tudják nálam. Mint mondjuk anya. - Mindegy, Nana. Most már ehetek. - Finoman megrántottam a vállaimat, miközben felpillantottam rá. Még egy mosolyt is küldtem felé, ezzel is próbálva ráerősíteni az előző szavaimra.
- De pazarolni sem szép dolog. Nem fogom tudni megenni mindezt... - A tányéromra böktem, aztán egészen szórakozottan folytattam: - Meg fogok hízni, miattad. - Egyébként nem tudom kinek lett volna probléma, ha tényleg megteszem, mert alapvetően soha nem érdekeltek annyira a lányok, hogy valakinek tetszeni akarjak.
Hümmögve néztem rá a szemem sarkából, amikor azt bizonygatta, hogy jól van. Nem igazán hittem neki, de pont ugyanúgy féltem tőle megkérdezni az igazságot, mint minden más alkalommal. Mert talán sokkal jobban félek azoktól az ismeretlen dolgoktól, amikkel ő vagy a szüleink tisztában vannak, mint eddig gondoltam.
- Akkor csak a felét és a többit el tudjuk csomagoltatni. - Semmi nem garantálta, hogy otthon a maradékból majd enni fogunk, mert nem voltunk soha rászorulva, de magát a pazarlást szerintem mindketten ugyanúgy kezeltük.
- Ühüm... - Óvatosan pislogtam csak a nővéremre, mert nem szerettem volna kirobbantani egy újabb veszekedést közte és anya között. Nem volt kérdés, hogy kinek az oldalára állnék, de ha el lehetett kerülni, akkor mindenképpen el kellett. Nekem és apának is kellemetlen volt olyankor a légkör otthon. - Biztos nem úgy gondolta. Szerintem csak viccelt! - Nem néztem Nanára, mert rögtön lebuktam volna, hiszen érezhetően én magam sem hittem el a saját szavaimat. - Az is lehet, hogy csak nem szokta még meg, hogy már én veszem a saját ruháim és nem neki kell kitalálnia, mi legyen a szekrényeimben. - Talán ezért szokatlan neki, hogy jóval magasabb vagyok már ahhoz az időszakhoz képest.
- Szóval... Te ugye... - Mély levegőt vettem és közben szigorúan nem pillantottam fel, mert féltem tőle, hogy akkor nem tudnám folytatni. - Szóvaal... - Csak ismételgettem magamat és nem mondtam semmi érdemlegeset, amitől már lehet, hogy nem csak én voltam ideges, hanem maga Nana is. Végül úgy döntöttem megkérdezem tőle amit eredetileg is akartam, mert könnyebb volt, mint bárki mást kérdezni. - Te honnan tudod, ha valaki tetszik neked? - Megköszörültem a torkomat és csak pár másodpercig emeltem a pillantásomat a lányra. Tovább nem mertem volna, mert attól féltem, hogy olvasni fog a gondolataimban és mindenre rögtön rájön, a külön francia órától kezdve Natalie-ig. Az pedig nem történhetett meg. Most még nem.

884 | | öltözék (fülek nélkül )

Mindig tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy nem vagyok elég jó. Ez most nem önbizalomhiány, mivel a tanulmányaim objektíven átlagosnak voltak mondhatóak, és bár emberként nem gondoltam azt, hogy szar lenne velem lógni, mégis az volt a tapasztalatom, hogy összességében nem lehetett rám azt mondani, hogy jó lány lennék. A pasizási szokásaim erre eléggé rácáfoltak már önmagában, ennek pedig eléggé meg is ittam az elmúlt időszakban a levét.
Ugyanakkor, ha valamit semmilyen körülmények között nem akartam elrontani, az a kapcsolatom volt az öcsémmel. L,ényegében azt hitte, hogy Bray és én megértjük egymást, mert hasonló családi kötelékekkel rendelkezünk… Vagy akár úgy is fogalmazhattam volna, hogy mint nálunk, jellemzően az ő otthonában is hiányzott valamilyen szinte az erős kötődés. Persze jók vagyunk a kémia tettetésében, de azért könnyen átláttunk egymáson, ha arról volt szó. Ennek elég egyszerű oka volt. Mind hasonló problémákkal küzdöttünk, ennek hatására pedig megtanultam azt, hogy mindez közel sem jelent semmit. Nem eredményezi azt, hogy ki kell jönnünk egymással, vagy hasonló érzéseket tápláljunk a másik iránt. Talán én voltam világ életemben túl naiv, amiért az ilyen dolgok miatt könnyedén kapcsolódtam másokhoz. Hogy ezekből tanulok-e a jövőben az már egy teljesen másik kérdés volt, amire én sem találtam meg a választ.
Egyetlen dologban voltam teljesen biztos. Az öcsém nem érezhette azokat a dolgokat, mint én. Tiszteltem a kapcsolatát a szüleinkkel annyira, hogy csak azért, mert mi ketten nagyon más személyiséggel voltunk megáldva, ne akarjam őt elvágni anyáéktól. A mi esetünkben sokkal egyszerűbb volt nem felhozni a családot. Emellett nem akartam gyengének tűnni Yebi szemében, viszont nem tudtam mindent örökké titkolni előle. Egy házban élünk, ennek köszönhetően tudhatta meg azt is, hogy újabban a reggeleket egyszerűen a vécén töltöttem.
- Ezek, szerint akkor csak a hajam színe ment meg… Jó tudni – jelen helyzetben nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek a kijelentésén, de végül elmosolyodtam – De akkor legalább tudom már, hogy ma nem tőlem ijedtek meg a kollégáim.
Nem állítom, hogy teljesen friss voltam, de talán az első és egyik legfontosabb skill, amit elsajátítottam anyától az a smink és annak helyes használata volt. A hangsúly itt leginkább az utóbbin volt. Ha valaki tényleg egy visszafogott sminket akart elkészíteni, ami még jól is nézett ki, az gyakorlatilag nehezebb feladat volt, mint mondjuk valami erőteljeset csinálni. Sokan pedig a minimalizmust nem képesek rendesen megvalósítani. Legalábbis az utóbbit nehéz volt tökéletesen, ha nem állt rendelkezésünkre elég eszköz hozzá.
- Nem próbálkoztam ma még az evéssel – halkan sóhajtottam fel. Ezen a ponton teljesen felesleges lett volna hazudni neki, mivel egyértelműen lement már rólam pár kiló. Én legalábbis észrevettem, mivel hiába vagyok vékony, fenekem és mellem az mindig volt. Az öcsém valószínűleg nem ezeket a testrészeimet nézegeti, szóval arról nem tudtam nyilatkozni, hogy ő észrevette-e ezt.
- Csináld rendesen – kicsit felemelkedtem a helyemről, hogy meg tudjam igazítani Yebi haját. Nem mondom, hogy sokkal sikeresebb volt az én próbálkozásom az övénél, de így már annyira nem lógott a szemébe a haja, mint eddig – Nem fárad el a szemed, ha a hajad mögül kell figyelned?
Alapvetően a látása miatt jobban aggódtam, de nem akartam olyan lenni, mint anya, aki nyíltan zaklatta emiatt őt. Értem, hogy nem szeret fodrászhoz járni, egy fiúnak teljesen más, mivel konkrétan egy-kettőnek két hetente kellene valamit kezdeni a hajával. Remélem nem azért van ez az egész, mert attól fél, hogy ha túl sokat ül bele abba a székbe, ahol hátra kell hajtania a fejét, majd egyszer történik valami a nyaki csigolyáival és meghal… Olvastam hasonlókat, de szerintem hülyeség az egész.
- Az, hogy felismerd a hibád és hajlandóságot mutass arra, hogy kijavítsd a legfontosabb – ez az én véleményem volt, nem a szüleinké az is igaz – Mert így tudsz fejlődni. Viszont az, hogy addig nem eszel, amíg nem oldódik meg…
Éhesen nem lehet gondolkozni. Legalább anya vihetett volna neki egy szelet csokit. Értem én, hogy fontos kézben tartani a dolgokat, de mi nem olyan IT cég vagyunk, akiknél az idő fontos szerepet játszik. Nyilvánvalóan a szoftverek készülését illetően tartanunk kell bizonyos határidőket, de ez nem azt jelenti, hogy a hibákat azonnal ki kell javítani. Nincs tétje annyira az időnek, mint mondjuk egy youtube vagy twitch üzemeltetésénél.
- Nem – mosolyogva ráztam meg a fejem – Te amúgy is fejlődésben lévő szervezet vagy.
Nekem már nem nagyon van hova fejlődni, legalábbis évek óta egy centit sem nőttem, maximum széltében egy-két vizsgaidőszak során, amikor túl sok gyorskaját ettem a depresszióm miatt, amiért nem úgy haladtam, ahogy azt elterveztem. Viszont nem akartam most aggodalmat okozni az öcsémnek, szóval a villámra szúrtam pár darabot a garnélarákokból és a tintahalból. Egyelőre nem gondoltam azt, hogy tényleg meg fogom enni ezeket és kifejezetten tartottam attól, hogy a tengeri ételek jellegzetes illata és íze miatt megint rosszul leszek. De illettek a salátámhoz, nekem pedig egyelőre csak annyi volt a célom, hogy megnyugtassam Yebit. Nem szeretem, amikor értem kell aggódnia és szégyelltem magam, amiért ez egyre többször fordul elő.
- Tényleg minden rendben van – annyit mondogattam már az elmúlt időszakban ezt, hogy kezdtem én is elhinni. Egy dolog az, amit Bray velem tett. Nem tudtam rá haragudni miatta, mert nekem kellett volna okosabbnak lenni ahelyett, hogy egyszerűen hagytam, hogy a szívem vezessen. Ha a fiúkról vagy a szerelemről van szó, akkor sosem tudok elég okosan dönteni. Abban pedig egyáltalán nem voltam már biztos, hogy tényleg szerettem-e azt a fiút, vagy csak el akartam hinni, hogy ez a helyzet. Sok minden kavargott bennem az elmúlt időszakban. Hiába éreztem azt, hogy darabokra hullottam, amiért végül nem kellettem neki, nem zavart volna, ha elindul a szóbeszéd. Azt akartam, hogy a szüleim kiakadjanak.
- Nem tudnék ennyit megenni – valójában csak próbáltam menteni a menthetőt, viszont szerencsére a következő megjegyzése elég jó témaelterelés volt – Tényleg ezt mondta? Szerintem pedig még nyugodtan nőhetsz. Akár 190 centire is. Talán nem telik ki a családi kasszából a ruházkodásod?
Mérges lettem a kijelentéstől. Hogy mondhat valaki ilyet a saját fiának? Ilyenkor mindig kedvem lett volna megkeresni anyát és kiabálni vele egy sort arról, hogy Yebi igenis megérdemli azt, hogy törődjenek vele. Másrészt meg… Nem ismeri a saját fiát? Nem tudja, hogy mennyire bizonytalan tud lenni egy-egy döntésben és képes ebbe még jobban beletaszítani ezt a csodálatos gyereket? Miért nem képes felismerni azt, hogy a legjobb fiúgyermeke van a világon?
- Persze – kicsit idegessé tett ez a dolog, de lehet, hogy nem arról van szó, amire gondolok. Ezer meg egy dolog nyomaszthatja a kistestvérem, amiben tanácsra szorulna, a világ pedig nem körülöttem forog – Történt valami baj?

Yena & Yebi

"Brothers and sisters can say things to one another that no one else can."

Nanával ellentétben sokszor vágytam arra, hogy a szüleink jobban odafigyeljenek ránk. Nem úgy, hogy megmondják kivel barátkozzunk, vagy milyen ruhákat hordjunk, amikor egy társasági eseményre kísérjük el őket, hanem úgy igazán, szülői törődésből, vagy nevezzük akárhogyan azt, ami sok más korunkbeli gyereknek megvan. Néha azt szerettem volna, ha ahelyett hogy anya leszid minket és azt állítja rólunk, hogy neveletlenek vagyunk, egyszerűen megkérdezte volna, hogy mi az oka annak, hogy ez történik. Elvihette volna például orvoshoz a nővéremet, mert bizonyos szakrendelésekre én amúgy sem kísérhetném el. Függetlenül attól, hogy Ye Na azt mondta nekem, hogy jól lesz, egy szülőnek az lenne a dolga, hogy odafigyeljen ezekre.
Bűntudatom volt, amiért anyát meg apát okoltam olyan dolgokért, amikről nem tudtam száz százalékban mindent, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy az én hátam mögött mit mondanak vagy tesznek a nővéremért, amit később nem mondanak el nekem. Mindig olyan érzésem volt, mintha a mi családunkban senki nem lenne velem teljesen őszinte. Vagy azért, mert azt gondolják, hogy túl kicsi vagyok még bizonyos dolgokhoz, vagy mert féltettek valamitől. Ilyenkor mindig sokkal rosszabb volt az egész, mert eléggé felnőttnek éreztem már magamat, hogy ne ferdítsenek előttem és ne csináljanak úgy, mintha olyan könnyedén összetörnék, amiért megtudok valamit. Tudom, hogy a világ nem csupa rózsaszín köd és boldogság, nem kell épp a szüleimnek és a testvéremnek titkolóznia előttem.
- Nem nézel ki rosszul. Ilyen színű hajjal amúgy sem lehetnél mocsári szörny, nem tudtad? - Mosolyogva közöltem ezt vele, miközben felpillantottam az arcára a tálcámról, amit eddig vizslattam. - Azt hittem már ebédeltél. - Egyértelmű, hogy nagyon rosszul gondoltam a dolgot, azt sem kalkuláltam bele, hogy a reggel történtek után egyáltalán lesz-e étvágya. Némiképp azt hiszem mégis megnyugtatott a tény, hogy a tálcáján étel volt és mégis lefáradt az ebédlőbe.
- Ühüm - bólogatva feleltem neki, közben pedig a hajamhoz emeltem a kezemet, hogy eligazítsam az összekuszálódott tincseket, gyakorlatilag még inkább a szemeimbe simítva őket. Tudom, hogy a nővéremet zavarja, ha ezt csinálom, mert ha nem látok rendesen, akkor egyrészt el is eshetek, másrészt csak a szemeimet rontom vele, de nem érdekelt. Egyébként is mindig legalább két napjába telt Nanának, amíg el tudott engem imádkozni egy fodrászhoz. - Hát.. Azt hiszem igaza volt. Ha nem csinálom meg, akkor sosem tanulom meg kijavítani a hibáimat. - Teljesen más kérdés, hogy alapból nem kellett volna hibáznom és akkor nem lesz semmiféle büntetés. Akkor együtt ebédeltem volna a barátaimmal és nem lenne most ez a beszélgetés sem.
- Aha. De nézd, még tenger gyümölcsei is volt, szóval nem maradtam le semmiről. - Nem igazán tudnám megmondani, hogy pontosan mi a kedvenc ételem - a cukros dolgok gondolom nem számíthatóak ebbe a kategóriába, mert az egészségtelen, rontja a fogakat és megterheli a szervezetemet -, de nagy szerencsénk volt a cégnél abban a tekintetben, hogy kifejezetten széles választéka volt az étteremnek. A szüleink mindenből a legjobbat akarják, nem csak nekünk, hanem az alkalmazottaiknak is.
- Nem kéred inkább te? - Óvatos pillantást vetettem rá, mert mindketten tudtuk, hogy mennyire szeretem a csirkemellet, egyszerűen csak nem akartam elvenni az ételt a saját nővérem elől, aki egyébként is napok óta alig evett valamit a társaságomban. - Válassz valamit az enyémből... - Még előrébb toltam a tálcámat, hogy Nana jobban megnézhesse a tartalmát és tudjon róla választani.
- Elmo el tud vinni az orvoshoz, ha megkérjük rá. - Nem egy olyan alkalom volt már, amikor a sofőrünk segített nekünk és nem is árult be bennünket a szüleinknek, ki tudja milyen okból. Habár történetesen ő is férfi, de attól még biztosan van neki felesége, vagy testvére, aki tudna segíteni az én testvéremen is.
- Nana... - Felvontam ugyan a szemöldökeimet, miközben a tányéromat szemléltem, de úgysem túlzottan látszódhatott, a homlokomba hulló hajam miatt. Hiába jöttem le enni későn és hiába voltam már valóban nagyon éhes, a nővérem majdnem az egész tányérját elém pakolta, ami még az én "fejlődésben lévő" szervezetemnek is sok lett volna. - Te nem vagy éhes? - Rövid nevetés tört ki belőlem, ahogyan előbb a saját majd az ő tányérjára mutattam.
- Anya azt mondja, hogy megállhatnék már a növéssel, mert havonta új ruhákat kell vennie. - Mintha nem lenne rá épp elég pénzünk... Vagy mintha nem lennék már elég nagy hozzá, hogy én magam válasszam ki, hogy mit akarok felvenni.
- Nana... kérdezhetek valamit? - Őszinte pillantással fordítottam felé az arcomat, miközben az evőeszközöket is leraktam, hogy az időközben nyirkossá váló tenyeremet most bele tudjam törölni a nadrágomba. Lehet, hogy a saját nővéremről van szó, de legalább olyan nehéz kimondanom egy őszinte kérdést, mintha ezer ember előtt kellene beszédet tartanom.

747 | | öltözék (fülek nélkül )

Eléggé elrontotta minden egyes napomat az, hogy a testvéremnek kellett gondoskodnia rólam. Amikor először jött oda és fogta hátra a tincseimet az arcomból, meg kellett igazítanom a sminkemet a munkában, de még így is furcsán nézett rám Javier a közös munka során, mivel ki voltak sírva a szemeim. Pontosan tudtam, hogy mekkora teher lehet számára, hogy az én testvéremnek kell lennie, és hiába szakadt bele a szívem abba, hogy mindig ő állt mellettem, képtelen voltam elengedni a kezét és megkérni arra, hogy ne vigyázzon rám. Túlságosan ragaszkodok azokhoz az emberekhez, akiket szeretek, emiatt pedig talán kimondhatom azt is, hogy képtelen lennék Yebi nélkül még levegőt venni is. Ha ő nem lett volna az életem része, vagy más testvért kapok a sorstól, azt nem tudnám soha így szeretni… Lehet azzal jönni nekem, hogy ez nem igaz, mivel sosem tudhatom, de én akkor is azt érzem, hogy tökéletesen tisztában vagyok ezzel. Nála jobb nem létezik. Soha nem akartam őt elcserélni, nem vádoltam meg azzal, hogy mondjuk a szüleink örökbe fogadták volna. Lényegében, amikor kicsik voltunk, én magam lelkiismeretfurdalás nélkül mondtam meg az öcsémnek, hogy ne álljon szóba azokkal a nénikkel, akik azt mondják neki, hogy aranyos, és szép kisfiú – hiába volt tényleg az – mert majd el fogják vinni, és soha többé nem láthat engem. Nyilvánvalóan nem volt az összes gyerekrablói vénákkal megáldva, de én mégis úgy viselkedtem, mintha a testvérem a világ legnagyobb kincse lenne… Mert az is volt számomra.
Pont ezért se szerettem volna, hogy ha túlaggódná a jelenlegi állapotom, ami miatt már épp elég volt nekem is izgulni. Őszintén nem akartam még őt is terhelni a részletekkel, szóval lényegében egyszerre voltam boldog és izgultam amiatt, hogy most egyedül van. Én az utóbbi időben jobban szerettem a saját csapatom nélkül enni, de én magam is felismertem azt, hogy egyszerűen nem ignorálhatom a testvéremet holmi rosszullétek miatt. Éppen ezért, kissé émelygő gyomorral, de mégis határozottan indultam el felé. Pont, ahogyan anya mindig tanította nekem.
- Ennyire nem nézhetek ki szarul – igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra – Bár elhiszem, hogy jelenleg vetekszik a külsőm valami mocsári szörnyével, de kérlek ne éreztesd ennyire erősen ezt.
Nyilvánvaló volt, hogy szívatom, mivel én magam is láttam rajta azért, hogy elgondolkodott, amikor idejöttem hozzá. Tényleg szükség lesz arra, hogy egy kicsit megnyugtassam őt, mert úgy éreztem, hogy ha nem teszem meg, akkor is mondanom kellett valamit. A pillantásában láttam azért az aggódás jeleit, ez pedig egyszerre szomorított el és melengette meg a szívemet. Ha egyetlen embert választhatnék mindenki közül, akkor csak őt akarnám magam mellett tartani.
- Ezt anya mondta neked? – egészen elképedve tettem fel a kérdést – Elég kegyetlen bárkitől, aki erre kényszerített. Mindenki szokott hibázni.
Arra már nem kérdeztem rá, hogy pontosan mi állt a hibája mögött, mert valamilyen szinten féltem a választól. A testvérem okos fiú, nem nagyon szokott dolgokat csak úgy elrontani, majd pedig addig bíbelődni velük, amíg eltelik a barátai ebédszünete. Szerettem volna abban reménykedni, hogy egy iskolai feladat, vagy egy lány kötötte le a gondolatait, nem pedig az én állapotomon aggódik, ami egyértelműen egyre rosszabb volt még az én számomra is.
- Biztosan nagyon éhes vagy már – én magam pár pillantást vetettem az arcára, aztán elmosolyodtam, és ráböktem az egyik csirkedarabra, amit áttettem a babám tányérjára – Tessék, ez a legfinomabb része. Pukkadjon meg az, aki olyan gonosz volt, hogy nem engedett le téged időben.
Mivel én úgysem terveztem elfogyasztani az ebédem, boldogan osztottam meg a fiúval a saját részemet. Ebben az ebédlőben legalább arra odafigyelnek, hogy az a bizonyos csirke rendesen meg legyen grillezve és fűszerezve, rádaásul minőségi a hús, amit használnak, én pedig pontosan tudtam, hogy az öcsém mennyire szerette a mell részt. Soha nem esett nehezemre megosztani vele valamit.
- Jól vagyok – igyekeztem mosolyogni, miközben kimondtam ezeket a szavakat, mert jelenleg egyelőre nem éreztem azt, hogy be akarnék szédülni az asztal alá – Ezek csak lányos bajok, nem kell aggódnod miattam.
Az, hogy mennyire lányosak már részletkérdés volt. Én csak reménykedtem benne, hogy nem vagyok terhes, de egyelőre teljesen tanácstalanul álltam a dolgok menetéhez. Mivel nem mertem felkeresni egyetlen orvost sem egyedül, hazudnom kellett az öcsémnek. Nem hiszem, hogy fel fogja törni a telefonom annak érdekében, hogy leellenőrizze a menstruációs ciklusomat, így, ha azt mondom neki, hogy megjött, és azért vagyok beteg, akkor el fogja nekem hinni. Jobb esetben pedig hamarosan tényleg bekopogtat hozzám a Mikulás és megnyugodhatok. Ha tovább várat, akkor valószínűleg meg fogok bolondulni.
- Ezt is edd, meg nagyon finom – nem is feltétlenül figyeltem, hogy milyen zöldséget rakok át neki, lényegében az sem számított jelenleg, hogy egyáltalán illik-e ahhoz az ételhez, amit ő eszik – Olyan szépet nőttél a nyáron! Ezért kell sokat enned, látod? Már a válladig is alig érek.
Folyamatosan pakoltam át a saját ételemből a dolgokat az ő tányérjára, ezzel igyekeztem jelezni felé, hogy kényelmetlen a téma. Pontosan tudtam, hogy nehezményezni fogja a dolgot, és végül ő maga fog felszólítani arra, hogy egyek valamit, szóval egyszerűen csak a kezembe vettem a salátám öntetét, és szépen ráadagoltam azt. Ekkor pillantottam meg, hogy némi parmezán sajton, koktélparadicsomon, pár nem túl bizalomgerjesztő csirkedarabon – nyilván a legszebbeket neki adtam oda – és magán a salátakeveréken kívül alig maradt valami a tányéromon. Ahhoz viszont pont elég volt az étel, hogy húz percen keresztül tologassam őket, és átrendezzem párszor, majd pedig egyszerűen a kukába dobjam, amikor senki sem figyel rám.

Yena & Yebi

"Brothers and sisters can say things to one another that no one else can."

Nagyon szerettem volna hinni annak, hogy miután megtörtént az az eset a nővéremmel, amikor Kaidennél kötött ki és nekem kellett érte mennem, megígéri nekem, hogy nem csinál többet ennyire veszélyes dolgot és vigyáz magára. Ha nagyon bele akarnék kötni a részletekbe, akkor tulajdonképpen most nem is csinált semmi olyasmit, még csak hasonlót sem, én mégis aggódtam érte, mert nem volt túl jól mostanában. Épp ezért nem is mondhattam neki olyasmiket, mint azután az eset után. Butaság lett volna megkérnem arra, hogy ne csinálja azt, amit, mert nem gondolom, hogy neki magának kedve lett volna reggelente hányni. Az emberek általában inkább csak túlmelegítik a hőmérőt és megpróbálnak hihetően köhögni, nem úgy adják elő a beteget, hogy közben tényleg rosszul vannak. Egyébként sem hittem túlzottan benne, hogy Yenának menne a színlelés, főleg ilyesmivel kapcsolatban.
Tulajdonképpen ezért izgultam miatta annyira. Viszont magam sem tudtam, hogy épp túlzásba viszem-e és túlreagálom az egészet, vagy sem, mert anyáék nem foglalkoztak annyira az egésszel. Valószínűleg még azt sem vették észre, hogy mi történt a saját lányukkal, holott nem olyan nagy a lakásunk, hogy egy hétig kelljen benne bolyongani, mire valami életjelet találunk másoktól benne. Anyáék azonban jellemzően szerették elhanyagolni a szülői teendőiket, amikor arról volt szó, hogy mi betegek vagyunk, vagy netán szükségünk van valakire, mert megosztanánk vele valamit. A nővérem és közöttem elég szoros kötelék alakult ki az évek alatt, hogy ez ne okozzon számunkra problémát és tulajdonképpen egymás védőhálói legyünk, ha arról van szó.
A mostani helyzetben azonban nem volt túl szerencsés, hogy én Ye Na miatt aggódom, mert teljesen elterelte a figyelmemet arról, amit egyébként épp anya és apa vártak el tőlem a cégnél. Mindig próbáltam megfelelni az elvárásoknak, de kezdetektől fogva képzetlennek tartottam magamat a feladatra. Idő kérdése volt, hogy mikor vétek valamilyen hibát, ami miatt valószínűleg a nyakamba lesz varrva még valamilyen plusz óra, még az egyetem előtt. Ennek a kilátása pedig jelenleg a nővérem hogylétével együtt eléggé nyomasztott. Valószínűleg ezért sem figyeltem oda a környezetemre az ebédlőben és riadtam meg, amikor valaki letett egy tálcát az asztalra.
- Szia. - Tágra nyílt szemekkel pislogtam rá, miközben finoman előrébb toltam a tálcámat. A pillantásom nem időzött sokat az arcán folyamatosan, de újra meg újra visszatértem rá már-már a hajam mögül, ami megint túl hosszúra volt nőve. Arra próbáltam rájönni, hogy vajon most hogy érzi magát, de a reggeli eset után nem akartam megkérdezni. Talán kínos lett volna a számára.
- Nem olyan vészes, nem volt semmi extra. - Megköszörültem a torkomat és elfordítottam a pillantásomat. Történetesen az előttem fekvő étel felé, amelyet most meg is turkáltam a villámmal. A következő kérdés azonban váratlanul ért, és mivel a saját nővéremnek képtelen vagyok hazudni, halkan kezdtem el bevallani neki a dolgot. - Nem vesztünk össze. Igazából elrontottam valamit és nem ehettünk most együtt, mert nem jöhettem le, amíg nem javítom ki. - Megrántottam a vállaimat, amikor befejeztem. Nem éreztem úgy, hogy igazságtalan lett volna a büntetésem, és ha úgy vesszük, még hamar javítottam is a hibát, mert jó néhány embert volt még itt rajtunk kívül.
- Hm? - Kíváncsian pislogok újra Ye Nára, majd a szemeim elé emelem a kezemet, hogy megigazgassam az oda lógó tincseimet. - Jól vagy már? Vagy még mindig rosszul vagy? - Picivel előrébb hajoltam az asztal fölött, hogy ne kelljen olyan hangosan beszélgetnünk. Itt akár a falnak is füle lehet. - Nem kellene elmenned orvoshoz? - Ott legalább valamilyen gyógyszert adnának a rosszulléteire és hamar jobban lenne. Legalábbis én hittem benne, hogy így lenne.

571 | | öltözék (fülek nélkül )

Nem indult könnyen a mai reggel, de ez igaz volt az elmúlt pár alkalomra mind. Egyre inkább kezdett ijesztő lenni, ami velem történt, és nem is nagyon tudtam hova tenni az egészet. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy talán terhes lehetek, de még mindig nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy tesztet vegyek. Rachelt hasonlóra kényszeríteni nem szerettem volna, ha pedig én teszem meg, az minden bizonnyal ki fog derülni. Anya az utóbbi időben nagyon szemmel tartotta a pénzmozgást a számlámon, nem beszélve arról, hogy nehezményezte, amiért folyamatosan készpénzezek, mint a „parasztok”, emiatt pedig már az eljárás sem volt egyszerű itthonról. Mondjuk jó ideje nem is fogyasztottam alkoholt, ami miatt még inkább feszültnek éreztem magam. Nem lehetek terhes. Ha ez kiderül, akkor örök életemre megpecsételem a saját sorsomat.
Én magam is tisztában voltam azzal, hogy Bray mit akart tőlem, és az nem a szerelmem volt. Nem vagyok hülye, nagyjából az első alkalommal rájöttem, hogy éppenséggel lerázni próbál engem. Emiatt pedig én sem kerestem őt, mert valamennyi büszkeségem még maradt. Miért csinálnék magamból teljes mértékben hülyét? Viszont a tünetek egyre inkább kezdtek eldurvulni, emiatt pedig sürgősen keresnem kellett volna már egy orvost, akinek be lehet fogni a száját. Ugyanakkor itt jön a probléma… Mivel kiskorú vagyok, csekket még nem írhatok, és ha pénzt veszek le, azt anya bizony meg fogja tudni. Ezt pedig el kellett kerülnöm.
Határozottan szerencsés, hogy legalább a hányás egy olyan mindennapos jelenség volt, ami anya számára egyáltalán nem volt meglepő még akkor sem, ha reggel ötkor kezdtem rá. Bár már én magam sem tudtam, hogy pontosan mit hányhattam ki, mert az utóbbi pár hétben elég feltűnően fogytam, ami szintén nem volt megnyugtató, mert az interneten olvastam azt, hogy a nők szoktak fogyni a terhességük elején. Mondjuk nekem ezen nem szabadna kattognom, mert nem vagyok terhes. Ha eleget mondogatom, akkor idővel talán tényleg csoda történik, és ha van is bennem egy gyerek, az majd szépen lassan elpárolog onnan. Kár, hogy a dolgok nem úgy működnek a világban, mint amikor gyermekként a fejünkre húztuk a takarót, és egyszerűen eltűnt minden probléma, ami addig kínzott minket.
Anyával ellentétben, azóban az öcsém aggódott értem, viszont minden bizonnyal eléggé ismerhetett, amiért némán fejezte ki a támogatását. Bár reggel nem hallottam azt, hogy letette volna az üvegpoharat a mosdókagylóra, érzékeltem, hogy velem van, amikor a tarkómnál megfogta a szőke tincseket és néha megsimogatta a hátam. Ezek után én pedig képes voltam sírva odabújni hozzá. Szánalmasnak éreztem magam ettől, ő mégsem szólt semmit, néha megsimította a vállamat vagy a hajamat, igyekezte belém adagolni a vizet, aztán szólt, amikor már el kellett kezdenem készülődni. Mivel idén már nem voltak alapozótárgyaim, összesen három napot lehettem a cégnél, ami épp elég volt ahhoz, hogy a szabadidőmet is be tudjam osztani… Már amikor éppenséggel nem akartam beleőrülni ebbe az egészbe.
Nem éreztem magam túl jól, szóval inkább taxit hívtam a vezetés helyett, és bár ebédelni sem nagyon volt kedvem, mégis meg akartam nyugtatni az öcsémet azzal kapcsolatban, hogy minden rendben van velem. Ezért is kértem magamnak egy salátát némi csirkével és mézes mustáros öntettel és léptem oda ahhoz az asztalához, ahol egyelőre egyedül üldögélt. Nem értettem, hogy a barátai hol vannak, de talán kicsit kapóra is jött ez az egész helyzet most.
- Szia, Yebi – alig hallhatóan tettem le a tálcámat, aztán helyet foglaltam és a fülem mögé simítottam egyet a tökéletesen egyenesre vasat tincseimből – Hogy telik a mai napod? Összevesztél a többiekkel, vagy mi történt, amiért egyedül vagy?
Igyekeztem megütni valamennyire könnyed hangot, közben pedig elnyomtam a késztetést, hogy előre nyúljak és kisimítsam a túl hosszúra nőtt tincseket az arcából. Én is tudtam, hogy nem otthon vagyunk, hogy ő lesz ennek a vállalatnak az igazgatója és nem viselkedhetek vele úgy, mintha az öcsém lenne. Mert egyszer majd a felettesem lesz és tartanom kell magam ehhez.
- Figyelj, ami reggel történt… - én magam sem tudtam, hogy miként kellene folytatnom. Azért akadtam el, mert ő volt az egyetlen ember, akinek korábban még sosem hazudtam, és emiatt egyszerűen nem találtam a szavakat. Hogyan mondhatnám azt neki, hogy minden rendben lesz, ha ez nem feltétlenül van így?