A lehető legnagyobb világfájdalommal szelem keresztül a napvégén nyilván embertömeggel tömött utcákat, arcomon olyan arckifejezéssel, ami minden felém közeledőt más gravitációs pályára térít, ezzel nemes egyszerűséggel kikerülve engem. Elképzelhető, hogy máskor zavarna, hogy az emberekből olyan reakciót váltok ki, mintha legalább a predátor mászkálna köztük, de perpillanat inkább arra próbálok fókuszálni, hogy addig is egyben maradjon a testem, míg hazavonszolom. Az, hogy hét minden napján egy laborban húztam az igát nem zavar, de a szombati napon Starbucksban végiggályázott napot már az éhezés elkerülésére koncentráló túlélési ösztönöm sem bírta tolerálni. Esküszöm, ha még egyszer valaki kedvéért hőmérővel kell megnéznem, hogy megfelelő-e a tej hőfoka, amit a langymeleg kávéhoz kell töltenem lélegzet visszatartva, akkor a delikvenst szíven szúrom a hőmérővel... lehetséges-e ez egyáltalán? Végül is, ha egy valamit megtanultam a true crime dokukból, akkor az az, hogy mindennel is lehet embereket nyírbálni. S ahogy megérzem, hogy fejembe egy tekintélyes erejű fejfájás nyilallása hasít bele, s ezzel együtt felmerül kicsiny szürkeállományomban a gondolat, hogy otthon legjobb esetben is csak a fél éve a fagyasztó hátuljában rejtőző, csirkefalatokra emlékeztető készítmény van, hirtelen szívesebben feküdnék ki inkább a betonra és csapnék fel járdának. Milyen elképesztően mesés vacsorám lesz! És milyen kedves a családom, hogy ma csak 23 képet küldtek a disznóról, amit minden földi jóval körbe pakolva sütöttek meg a szabadban. Hirtelen fut össze a nyál a számban, s gyomrom olyan erővel kordul meg, hogy felmerül bennem, hogy esetleg egy idegen nyelven kíván kommunikálni velem. Nyugi haver... mindjárt megtöltelek valami közepesen ehetővel! Ahogy befordulok a következő sarkon, szembe találom magam a következő megpróbáltatással. A buszmegállóban már bent áll hazajutásomnak kulcsa, amire utolsó felszállóként próbál meg felevickélni egy néni, járókeretével olyan lassított felvételben küszködve az ajtónál, hogy egy percre még a fizika törvényeit is megcáfolja. Az adrenalin a testemben egy pillanat alatt lángol fel, s bár minden tagom legszívesebben leszakadna, azért úgy döntök, hogy egy utolsó tüdőt is kilehelő hajrája valót még kisajtolok belőlük. Így hát egy gazella kecsességét megszégyenítő mozdulatokkal kezdek loholásnak, azon imádkozva, hogy a csini cipőm ne épp most döntsön úgy, hogy véget vet a testi épségemnek. Egy tank határozottságával töröm az utat magam előtt, s ahogy pár méter távolságba kerül a busz, szívem örömmel dobban meg, s szemeim előtt felrémlik a kétes eredetű csirkefalatkák ínycsiklandó képe. Ám, ahogy az lenni szokott, az univerzum egy galád mozdulattal keresztülhúzza a számításaimat, ugyanis, amikor valamilyen idegen eredetű tárgyban elakad a lábam, már tudom, hogy az időben való hazajutás terve itt semmisül meg. Lelki szemeim előtt lepereg az életem, ahogy bokám megbicsaklik és egy gyönyörű ívű esésbe kezdek, s ahogy egy zsák krumpli eleganciájával terülök el a betonon, a busz fogja magát és kényelmesen kigurul a megállóból. Hirtelen nem is a térdeim, hanem a lelkem fáj a legjobban, ahogy a szembesülők azzal, hogy a közel jövőben nem fogom az ágyam és a vacsorám meleg szeretetét élvezni. - Bakker... – csúszik ki számon méltatlankodásomnak kicsiny szava, s ahogy végre eljut agyamig a kemény talaj okozta kár, felszisszenve küzdöm magam fel egy négykézlábas pózba, hogy magam alól kihúzva szemléljem meg, mégis miféle tárgy okozhatta a rút balesetemet. Kezeim közé lábamtól igencsak megviselt majomszerű lény kerül, egyik bolyhos mancsában egy odavarrt banánnal, s gombszemeivel vigyorogva tekint rám, szinte szórakozva a szenvedésemen. Megfordul a fejemben, hogy egy amerikai focisát megszégyenítő mozdulattal hajítom el a forgalomba, hogy ott leljen örök nyugalomra, de ahogy egy vékony kis hang csapja meg a fülemet, felhagyok a gonosz tervemmel. Szemeimmel próbálom betájolni a hang forrását, s ahogy kiszúrom egy kisgyerek pár méterre lévő alakját, egy másik gyerkőc és egy magas férfi gyűrűjében, nem kell sok, hogy összerakjam, vajon ki is hagyhatta el ezt a cuki, de ugyanakkor halálos szőrmókot. A csöppség igencsak kétségbeesettnek tűnik, s egy pillanatra az én nyomi szívem is megesik a pánikján. Hősiesen tápászkodom fel, hogy aztán bicegve közelítsem meg a triót, úgy vonszolva magamat, mintha a Walking Dead forgatásáról szabadultam volna. - Öhm... helló! Azt hiszem, ezt talán te hagytad el. – szólítom meg a szomorúnak tűnő kisgyereket közelebb érve, kezemmel felé nyújtva a megviselt játékot. – Egy kicsit talán meggyűlt egymással a bajunk, mert elém vetette magát, és én pedig teljesen véletlenül megkínoztam szegényt. Arcomra egy remélhetőleg kedves mosolyt csalva adom át a játékot, ami úgy tűnik visszakerült kis gazdájához, igaz csini cipőmtől nem kicsit megkínozva, egy konkrét lábnyommal a hasán. Még a New York-i helyszínelők se kellenek ide, hogy tudják ki a tettes... - Kicsit koszos lett, mert elkenődtem benne... - kezdek bele óvatosan, s a gyerek majomszemlélését és arckifejezését látva gyorsan hozzá teszem. - de ha gondolod, akkor kimosom és meggyógyítom! Majdnem doktor néni vagyok, és tökre értek a majomgyógyításhoz... – vigyorodok el cinkos módon, hogy aztán egy meglehetősen kínlódó arckifejezéssel és zavartan pillantsak a gyerekekkel lévő felnőttre, egy perc alatt az életemet féltve. Minden szülő védi a gyerekeit, és tökre megértem, ha valaki kibelez, mert kicsináltam a gyerkőc kedvenc szőrös pajtását... - Tényleg bocs, hogy így megnyirbáltam szegényt, de a saját nagyanyámra esküszök, hogy nem volt szándékos! - szabadkozok meglehetősen hevesen kiegyenesedve a férfire pillantva, azon gondolkozva, hogy vajon miért pont velem történnek mindig ilyen istentelenül béna dolgok. S hirtelen felmerül bennem, hogy talán jobb lenne az ágy alatt elbújva töltenem életem hátralévő részét. Ott hátha nem nyírok ki több kitömött kisállatot.
Elképesztő milyen ütemben fejlődnek az ikrek. Szinte már észre sem veszem, ahogy egyre jobban kezdenek hasonlítani rám. Ha kell nekik valami, azért foggal-körömmel küzdenek, ha meg csak unatkoznak, az idegeimre mennek. Na jó, talán élvezem néha, de nekem sem ártana egy kis szünet az örökös körforgásból. Mivel ma 5 évesek lettek, úgy gondoltam, kicsit elviszem őket erre-arra. Szerencsére nem voltunk időhöz kötve, viszont a New York-i forgalom azért így is meg tudta nehezíteni a dolgunkat. - Apa, apa! - Jasmine ugrándozott mellém. - Üljünk fel a buszra! - Kérlelt. Sóhajtottam egyet majd szememet forgatva guggoltam le mellé. - Kicsim, majd legközelebb eljövünk busszal, de most autóval jöttünk - próbáltam lenyugtatni, persze nem sok sikerrel. Szemeim karikásak voltak és alig bírtam megtenni néhány métert, de muszáj volt tartanom magam, mivel még valahogy haza kellett jutnunk. Nem állt szándékomban veszélyeztetni az életüket. Számomra ők jelentenek mindent, nem lennék hajlandó eldobni őket semmi pénzért sem. Lehet, hogy hiperaktív kisgyerekek, de mégis csak az enyémek és mivel nekem nem lehetett olyan a gyerekkorom, amilyent szerettem volna, így igyekszem őket elkényeztetni ahogy csak lehet. Már évekkel ezelőtt elhagyott az anyjuk. Azóta nem is hallottam felőle, nem mintha kicsit is érdekelne a sorsa. Csupán az bánt, hogy a gyerekeket is hátra hagyta, még csak nem is érdeklődött felőlük. Egy búcsúlevéllel próbált kiengesztelni. Elképesztő, hogy azt gondolta, egy bocsánattal beérem. Ahogy figyeltem az embereket, egy időre elkalandozott a tekintetem. Figyeltem a tömeget, ahogy szállnak fel a buszra. Régebben még én is igénybe vettem a tömegközlekedést, de mindig is utáltam a teletömött járatokat, így hamar meg is szereztem a jogosítványom, ami jóval megkönnyítette az életem. Épp indulni készültem volna, mikor láttam, hogy egy fiatal nő megbotlott Aiden egyik plüssében. Aiden majom plüsse már évek óta megvan, még az egyik ajándékboltban vettem neki mikor 3 éves volt, azóta egyfolytában viszi magával mindenhova ha lehet. Nem vártam meg, hogy elessen a szemem láttára a nő, aki előtt láthatóan lepergett sanyarú sorsa. Gyorsan odaléptem hozzá, hiszen alig volt tőlem másfél méterre, ezt a távot pedig gyorsan meg tudtam tenni. Óvatosan megfogtam, nehogy valami baja essen és próbáltam két lábra állítani. Mikor visszanyerte egyensúlyát, felnéztem a szemébe. Nálam jóval kisebb volt, de én alapból is majdhogynem elértem majdnem a 190 cm-t. Kissé elhúzódtam tőle, majd figyeltem, ahogy próbálta visszaadni Aidennek a játékát. - Aiden - guggoltam le mellé. - Mit szoktunk ilyenkor mondani? - Néztem farkasszemet vele. - Köszönöm... - a fiam halkan suttogta nekem. - Ne nekem mondd, kicsim - intettem a hölgy felé. Majd mikor megismételte kicsit hangosabban az idegen felé fordulva, újra visszanéztem rá. - Nem felejtettél el még valamit? - Nagyon sajnálom, néni... - Megpaskoltam a vállát majd felálltam. - Ne haragudjon, egy kicsit szétszórt a fiam néha - mondom. - És tényleg sajnáljuk, hogy megbotlott benne. Legközelebb kicsit figyelmesebbek leszünk - néztem félig Aid-re, aki most épp próbált elbújni mögöttem. - Minden rendben van? Nem esett baja? - Kérdeztem. - Nem ficamodott ki a bokája? ...
Az agyam egy csiga lassúságával tölti be a felé érkező információt, s bár mindig is büszke voltam a szürkeállományomra, ami az egyetlen csúcsszuper dolog a testemben, most úgy érzem, egy órák óta frissülő Windows operációs rendszer szintjén rekedt meg. Lehet, hogy az esés iránti igencsak jogos halálfélelmem, vagy az engem ettől hősiesen megmentő férfi félelmetesen gyors reflexei, vagy akár éppen a kis kölyök totális cukisága, de valami egészen biztosan zoknira sokkolta a buksimat. Kicsiny szívem szinte azonnal ellágyul, ahogy a férfi dorgálására bocsánatot kér a kissrác, és azért nem kevés bűntudat oson be a morbid lelkembe, mivel végül is én beleztem ki kis híján az állatot... ha egy picit erélyesebben igyekszek sietni, akkor lefejezem a banános barátot... Gyerekként, ha valaki az én játékom fiktív belső szerveit próbálta volna meg finom mozdulatokkal kipasszírozni, akkor lehet, hogy a nagyapa puskájával kergettem volna meg... de nyilván nem minden kisgyerek olyan őrült, mint amilyen én voltam. Szerencsére... a két kiskölyök fényévekkel cukibb. - Hidd el, a néni a saját bénaságának köszönheti, hogy eltaknyolt. Amúgy is, tökre katonadolog. – vigyorodok el, azon igyekezve, hogy ne szegény kissrác érezze magát rosszul, amiért egy kifejlett, felnőtt ember képes volt egy zs kategóriás vígjátékba illő módon zakózni egyet. Vagyis majdnem. Tekintetem hirtelen terelődik megmentőmre, akit az első játékgyilkolós pánikom után most sikerül jobban megszemlélem csak. Valamiért szinte azonnal belém hasít, hogy a két kis édes apukája biztosan valami laborban gyártott android, mert nem létezik, hogy ilyen magazin címlapra illő férfi egyedek, ilyen lazán sasszéznak New York utcáin. Persze még mielőtt nagyon egyértelművé válna, hogy teljesen indokolatlanul és kínosan sokáig méregetem, eljut agyamig a kérdése és zavartan köhintve szedem magam össze, abban reménykedve, hogy nem csinálok nagyobb hülyét magamból, mint amilyet már sikerült. - Hát öhm... valami fáj... mármint... – hebegem lesütve szemeimet, s közben lábamat igyekszem próbálgatni, ezzel a zavarom leküzdését kicsit elősegítenem. Sosem voltam jó abban, hogy idegenekkel beszélgessek, és ez csak rosszabb tud lenni, ha az idegen egy pasi... a szociális nyomiságom ilyenkor ütközik ki a leginkább, s minden egyes alkalommal megfogadom, hogy valami túlárazott self-help könyvvel kiűzöm ezt a démont a szervezetemből. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnék értelmesen kommunikálni... – a lábam... az fáj. – konstatálom, majd ahogy már elkönyvelném, hogy ezzel azért hazacaflatok, bal lábamra nehezedve egy igencsak érdekes fintor kerekedik arcomra, ahogy bokámtól elindulva kilövell a fájdalom az agyamig. – Hűha. - nyögöm, legalább egy szorulással küzdő öregasszony eleganciájával. - Keményebb volt a majom nálam, látod kis haver? – erőltetek egy kínlódó mosolyt arcomra, s közben magamban azon imádkozok, hogy ne pisiljek be, ahogy épp a kiegyenesedésen munkálkodok. – De ez a nénik büntetése, amikor úgy gondolják, hogy szép cipőben szabad futni. – szabadkozok, immár egy picit összeszedettebben, azon fáradozva, hogy ez az idilli kis család még csak véletlenül se érezze magát rosszul a balfékségem miatt. - De ez nem az Ön, vagy a kicsik hibája! Én kérek inkább bocsánatot, hogy meggyaláztam a szőrmókot! - sajnálkozok egy pillantást vetve a plüssre, majd bocsánatkérően mosolygok fel a férfira, abban reménykedve, hogy azért mégsem tép szét apatigris. Bár van az az érzésem, hogy sok nő örülne neki, ha ez az apatigris szét tépné őket... HESSIA! Az isten áldjon meg! - Ha kapok egy nevet és egy címet, vagy bármilyen elérhetőséget, akkor nagyon szívesen rendelek egy újat házhoz a kisfiúnak! – vetem fel, s olyan hévvel esik neki táskám mélyén a telefon felkutatásának, hogy egy percre a ballábamra nehezedve, ismét elfog a bepisilhetnék. De nem nyafogok, mert Nebraska-ban arra tanított a papa, ha egy ló megrúg, akkor illi felállni, és ott szenvedni, ahol nem lát már senki... majd a bokámon melegítem fel a csirke falatkát. Tök menő lesz.
Néhány másodpercig még próbálom feltámogatni, majd kissé távolabb húzódok tiszteletben tartva a 3 lépés távolságot. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben van viszonylag, kihúzom magam s egyenesen a nőt nézem. Nem titkolom, végig mértem őt, de egyáltalán nem akarom zavarba hozni, ezért igyekszem oldani a feszültséget, amit nyilván a plüssel való találkozó okozott. - Caius Whitmore vagyok - nyögöm kissé kelletlenül miközben hülyén érzem magam a történtek miatt. - És szerintem egy plüss maci sem ér annyit, hogy bárki is elhasaljon rajta - kacsintottam. Akaratlanul is észreveszem, hogy ő is végig mér engem, de nem hozom ezt szóba. Nyilván meg akarta nézni magának, ki volt az, aki megmentette őt egy eséstől. Csak abban reménykedek, hogy nem történt semmi baja. Eszembe jutott, hányan próbálták már eljátszani előttem az előbbi jelenetet. Mindegyik alkalommal ott is hagytam az illetőt, mert semmi kedvem nem volt velük ismerkedni. Már egész hosszú listám lett volna az ilyen kis balesetekről, de nem érdekelt. Az előbb azonban más volt, amitől meg is könnyebbültem. Nem akartam egy újabb kínos szituba keveredni, pláne nem a gyerkőcökkel. - Autóval jöttünk, mit szólna, ha elvinném a legközelebbi kórházba? - Ajánlottam fel nagylelkűen. - Itt parkolok a közelben, szívesen elviszem! Ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte. Nem akartam, hogy sérült bokával vágtasson végig a városon. Mégis csak Aiden plüss állatkája miatt esett baja. Hátranéztem a fiamra, aki kíváncsian nyújtogatta nyakát a hölgy felé. Mintha kezdett volna kicsit felengedni. Általában nem nagyon kereste idegenek társaságát, aminek én csak örülök. Nem szeretném, ha bármi baja esne, mégis csak az én fiamról van szó. - Ugyan, ne vicceljen már! - Feleltem. - Ez a kis szőrmók nem az egyetlen játéka Aidennek - próbáltam megnyugtatni. Jól esett, hogy nem egyből engem talált meg, hanem igyekezett jóvá tenni, habár nem az ő hibája volt. Tulajdonképpen egy szerencsétlen baleset történt, semmi más. - Ha nem haragszik, inkább tegeződjünk - ajánlottam fel. - Talán mindkettőnknek egyszerűbb lenne - folytattam. - Ó, látom egyből a tárgyra tér! - Kacsintottam egyet, mint aki kezdi félre érteni a dolgokat. - Milyen lényegre törő maga! Elnevettem magam, majd gyorsan hozzáfűztem még. - Semmi szükség egy új plüssre. Rengeteg van belőle úgy is. Viszont kárpótlásul mit szólna egy közös vacsorához valamikor? Ismerek egy kellemes helyet a környéken. Általában oda szoktunk menni, ha éppen van egy kis szabadidőm. Nem akartam tolakodónak tűnni, de örültem volna már egy kellemes társaságnak. Ismerőseim nagy részével már nem igen tartom a kapcsolatot mióta egyedül nevelem a gyerkőcöket. Szétszéledt a banda, csak én maradtam, a munka meg a gyerekek. Nem volt könnyű megoldani mindent, de végül sikerült rendszert vinnem az életünkbe, aminek nagyon örülök.
A férfi nyilvánvaló szenvedésemet látva nagyon korrekt és udvarias módon felajánlja, hogy elviszi piciny seggemet a kórházig, amelyen egy pillanatra tényleg elfilózom. De amint eszembe jut, hogy lehet annak borsos ára lesz, hirtelen felötlik benne az elhatározás, hogy fájó lábbal is éppen szép életet lehet élni... mert ha kapok egy csekket a sürgősségin, akkor egy darabig igen radikális levegő diétán leszek. Így a bokám lüktetését nemesen figyelmen kívül hagyva csak arcomra húzok egy kínlódó vigyort, és kihúzom magam, azon dolgozva, hogy a „minden oké, nyugi haver” előadásom legalább egy Grammy-t érdemlő performansszá avanzsáljon át. - Ugyan! Kemény lány vagyok! Akkor sem mentem kórházban, amikor felöklelt egy kecske! – legyintek egyet az egész dologra, s ahogy felrémlik emlékeim szürke homályában az eset, amikor a Betsy nevezetű kecske úgy gondolta jó ötlet lenne, ha megkergetne a vacsoráért, ismét belém hasít a rettegés, amit az a bestia okozott nekem. Még mindig képes megsajdulni a fenekem, ha csak rágondolok, s mivel az incidenskor egy zacskó fagyasztott cukorborsó volt a gyógyír a sajgó hátsó fertályom bajára, azóta ettől a zöldségtől reflexszerűen fog el a rettegés. – Hessia Norton vagyok, és bocsánat, hogy ennyire totál béna ez a helyzet. Kórházra nincs szükségem, de ha feltámogatna a következő buszra, akkor azért nagyon hálás lennék! Amikor megemlíti a férfi, hogy a kis játék nem éri meg a kicsi szívem sajgását, a kis kölyökre tekintek, aki apukája mögül igen érdeklődve mér engem végig. Megkönnyebbül a lelkem, hogy nem sír, és az apatigrise sem szándékozik széttépni, így úgy döntök, hogy akkor a szőrös kis barátja megkínzásáért érzett bűntudatom egy picikét most elengedem... még mindig fenntartom, hogy én simán bárkit megkergettem volna akár egy lapáttal is a farmon, ha a játékaimban kárt okoz, de úgy tűnik, hogy Mr. Withmore és a gyermekei ezerszer jól neveltebbek és kedvesebbek, mint én.... S ahogy a következő pillanatban már a tegeződés ötletét is felveti, egy pillanat alatt jövök zavarba, mert ilyen kaliberű emberekkel még csak beszélni sem szoktam, nemhogy tegeződni... de természetesen felnőttként kezelve a dolgot, igyekszem szuperlaza maradni, és nem leégetni magamat a zavarommal. - Tegeződjünk persze... amúgy sem vagyok öreg... mármint nem mintha maga... te az lennél! – habogok össze-vissza, mint egy elmebeteg, s egy percre azért teljesen jogosan kérdőjelezem meg az agyi kapacitásom, amire amúgy tökre büszke vagyok... ha most bármelyik professzorom látna, akkor két lábbal rúgni ki az egyetemről. Nem is okolnám őket, mert egy igazi nyomi vagyok. S ahogy megemlíti, hogy már a lakcíméért nyúlom le, az arcomra rekordidő alatt kúszik fel a vörösség, amivel a fejem egy paradicsom rút ikertestvéré avanzsál át. Persze nyilván csak jófej és teljesen normális emberi lény próbál lenni a pasi, de az életemre esküszöm, hogy az, hogy egy görög szobrászati alkotás kiköpött mása és még humoros is mellé, a fejem hátuljába űzi az ép gondolataimat. Jézusom, remélem, nem hiszi azt, hogy totál creepy némber vagyok, aki címeket csal ki pasikból... hány true crime doku indult már így... – Én nem... én nem szerettem volna tolakodó lenni, meg ijesztő sem... mármint... nem akarok betörni meg ilyenek... esküszöm, amúgy okos vagyok! – zavarodok már bele most már mondandómba, s ahogy jóízű nevetése üti meg fülemet, zavartan temetem bele égő arcomat tenyereimbe, mert nincs az az univerzum, ahol az előbbi válaszom az ugratáséra normálisnak számítana.... tényleg jobb lett volna, ha elvágódom és járdává válok. A következő felajánlkozása után már tényleg nem találok reális okokat, amiért az előttem lévő férfi nem egy android. A balfékségem ellenére még kárpótolni akar, és vacsira hív? VACSIRA? Agyamban szinte azonnal felvillan egy finom tál bármi képe, aztán rögtön azután a tény, hogy vajon nagyon kétségbeesettnek tűnök-e, ha elfogadom. Nem.... neeeeem. Ez egy egyszerű, két ember közötti jóindulati interakció kezdete, és semmi rossz nincs abban, ha végre instant levesen kívül mást is viszek majd a szervezetembe. Amúgy is annyi tartósítószert ettem az egyetem kezdete óta, hogy attól félek sosem fogok lebomlani, ha feldobom a pacskert.... Nem. Nyugi, Hessia. Tök oké elfogadni a felajánlást, és legalább lesz még egy esélyed, hogy végre bebizonyíthasd, hogy amúgy normális, felnőtt ember vagy... Igen! Így lesz! - Persze... öhm... teljesen szívesen elfogadom a felajánlást. – kezdek bele, azon igyekezve, hogy valami komolyabb és összeszedettebb formába rántsam magamat. Ami nem feltétlenül egyszerű, amikor már bizonyítottam a baromságom. Na mindegy. – Mármint, persze csak, ha nem rabolom vele az idődet. – mosolyodok el végre én is, miután szívverésem és a vérnyomásom is visszatért a normál tartományába. - Viszont, akkor talán így egyszerűbb lesz a dolog... - kezdek el a táskának nevezett feketelyukban kotorászni, hogy aztán egy tollal és papírdarabbal legyek gazdagabb, amire egy gyors mozdulattal firkantom le telefonszámom és nevem. A kis cetlit a férfi felé nyújtva vigyorodom el, táskámat visszaigazítva. Hirtelen azért felvillan a fejemben a rengeteg történet, ahol fiatal lányokat ezek után ölnek meg, de hamar elvetem ezt az őrült képzelgést, mert ez a jófej pasi a cuki gyerekekkel, tuti nem akar valamelyik árok szélére kivetni. – Leírtam a számom, remélem nem baj. Nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy nyomulok... mert azt nem tudok. Úgy értettem, hogy rád bízom, mikor hívsz fel, ha esetleg van időd és még áll az ajánlat.
Nem tehetek róla, de kissé elnevetem magam reakcióján, vagyis inkább azon, amit mesélt. Nem akartam bunkónak tűnni, de egy apró félmosolyt nem tudtam elrejteni előle. Kihúztam magam majd megfogtam Aiden és Jas apró kis kezét és magam elé húztam őket. - Igazán nem fáradtság - próbáltam kissé megnyugtatni. - Ugyan, ne kérjen bocsánatot. Megesik az ilyen, főleg az én gyerkőceimmel - utaltam a kicsik figyelmetlenségeire. - És nagyon örülök a találkozásnak! Az emberek, akik elsétáltak mellettünk, szinte semmibe vettek. Nem törődtek velünk, mentek a saját dolgukra. Ezért érzem néha úgy magam ebben a városban, mint egy idegen. Ha valakinek baja esik, nem törődnek vele, csak mennek tovább. Nos, én igyekszem nem ilyen lenni. - Szerintem a buszozás nem tenne jót a lábadnak és én is rosszul érezném magam a történtek miatt - válaszoltam. - Nem nagy fáradtság igazán - egyenesen a szemébe néztem, miközben a gyerkőcök izgatottan bámultak rám. Világ életemben próbáltam apámtól külön szakadni s igyekeztem szöges ellentéte lenni. Sokak szerint én voltam a jó fiú, ami miatt néha hátrányban éreztem magam. Ismerőseim, barátaim egy része valahogy folyton a bajt kereste, én megelégedtem azzal is, amit el tudtam érni. Nem voltam hajlandó kockáztatni az életem s most, hogy felelős vagyok a két tündéri gyerekemért, még úgy sem fogok rossz társaságba keveredni. - Igazad van, még nem vagyok olyan öreg én sem - kacsintottam, mint egy kisgyerek, akit sütilopáson kaptak. - És nem is gondoltam volna, hogy az lenne a célja, hogy betörjön hozzám - úgy csináltam, mint aki gondolkodik valamin. - Lenne egy ötletem... Nem tudtam, hogy fogjak bele, így inkább a közepébe vágtam. - Elviszlek haza téged, a gyerkőcökkel elkísérünk a bejáratig s majd ha meggyógyult a lábad, megbeszélünk egy közös vacsorát. Csak te meg én! Üdítő volt valaki olyan társaságában lenni, aki nem egyből arra gondol, hogy megszerezzen magának. Esetlensége felkeltette a figyelmemet s szinte már alig vártam a legközelebbi találkozót. Tetszett, ahogy elpirult, mintha még sosem beszélt volna férfiakkal ilyen nyíltan. - Tudok egy jó helyet a közelben, nemrég nyílt - egyik lábamról a másikra helyezve súlypontom folytattam. - Hangulatos és még a tulajt is ismerem! - Kacsintottam. Egy köpésre volt ettől a helytől az az elit étterem, ami a hetekben nyílt, de már most döntögeti a rekordokat. Saját belső kertje is van, ami úgy néz ki, mint egy álom. Szerencsémre ismerem a tulajt, az egyik tesómé, így van egy kis protekcióm nála. Úgy gondoltam, ott elég kellemes esténk lehetne és az ételek is kifogástalanok. - Ó, az miatt ne aggódj! Ők ketten itt előttem elég jól kitöltik a napjaim nagy részét, igazam van, srácok? - Mosolyodtam el miután Aidennek és Jas-nek is adtam egy-egy puszit a homlokára. - Mit szólnátok hozzá, ha apu elmenne ezzel a csinos hölggyel egy vacsorára? Addig pedig kedvetekre játszhatnátok egész éjszaka Pam-el! - súgtam a kicsik fülébe, akik természetesen felvidulva bólogattak. Persze játszhattam volna a sértődöttet, de nekem is jót fog tenni egy kis kikapcsolódás. Az utóbbi hetekben nagyon sok volt a dolgom és már úgy éreztem, kezdek lemerülni, belekényelmesedni az élet körforgásába, így persze legalább lesz valami, vagyis valaki, aki eltereli a figyelmemet. Érdeklődve veszem magam elé a papírt, amire a nevét és a telefonszámát írta s előkapom telefonomat a hátsó zsebemből. Gyorsan bepötyögöm a számot majd rányomok a hívás gombra, hogy ő is el tudja menteni a számomat. - Azt hiszem így már biztosan meg fogjuk találni egymást! - Leraktam s visszasüllyesztettem a zsebembe a telefont a kis cetlivel együtt. - Aiden, Jas, kérlek fogjátok meg egymás kezét és nehogy elszakadjatok tőlünk! Én pedig segítek elbicegni a kocsiig Hessiának. Így rendben lesz? - Fordultam felé várva válaszát.
Ahogy tekintete elmerül az enyémben, minden agysejtem megáll a működésben, s egy pillanatra úgy érzem, hogy az egész testem egy zselé állagára degradálódik. Egyszerre kell rájönnöm, hogy ennek a pasinak olyan mosolya van, ami a sarki jégsapkákat is egy perc alatt olvasztaná meg. Na, nyugodják le, Hessia... ne olvadj el,mert valaki kedves veled... túl sok időt töltök a laborban... Ám, ahogy elkezd aggódni a lábam épségéért, sutba vágom minden racionalitásomat, s engedek 10 másodpercnyi kislányos örömöt a szívemnek, mert az elmúlt pár évben ilyen szépet még senki nem mondott nekem. Lelkem mélyén elmorzsolok egy szánakozó könnyet szociális életem gyászolása közben, azon morfondírozva, vajon mikor is süllyedtem a magánéletemnek nevezett gödörben olyan mélyre, hogy egy habogó barommá váljak, ha egy ilyen kedves, és nagylelkű és persze modell alkatú fickó beszélgetésbe elegyedik velem... Félúton azért elkezdek örlődni, hogy egy ilyen dögös fiatal apuka, hogy a fenébe van egyedül, s eme gondolattól vezérelve szinte pánikszerűen süvít fejemben végig a gondolat, miszerint, ha az anyatigris meglát az szexi apukával dumálni, akkor konfettivé aprít... de paranoiám szinte azonnal tovaszáll, ahogy felajánlja, hogy hazadobja a csini fenekem. Az arcomon elterülő élénk színt pedig már elűzni sincs energiám, amikor a csak szerény személye és a közöttem potenciálisan lezajló vacsora ígéretét felveti. - Öhm... oké... persze... te és én... jól hangzik! A hangulatos helyben is benne vagyok... már régóta nem ettem semmi finomat. És egészségeset. Meg, ami nem E számokból készült... – kezdtem bele nem feltétlenül egészséges életmódom részletezésébe, s ahogy agyamon végigfutott, hogy amúgy van annak legalább egy hónapja, hogy utoljára főtt ételnek nevezhető förmedvényt vettem a kis testemhez, egy pillanatra igen keményen elszégyellem magam... de hát, így jár az, aki választ a Netflix előfizetés és a kaja között.... – Ezt meg sem hallottátok, srácok! Mindig egészségesen kell enni! – pillantok a párbeszédünket igen érdeklődve nyomon követő gyerekekre, azt remélve, hogy még eszükbe sem jut az olyan buta nénik példáját követni, mint én. A következő pillanatokban elém táruló meghitt családi pillanatnak hála egy másodperc alatt olvadok el ismét, s ahogy fél füllel elcsípem, hogy csinos hölgynek nevez Caius, a szívem kihagy egy ütemet, s hirtelen a saját nyálamat nyelem félre, ettől igencsak nőietlen köhögésbe kezdve. Csinos? Általában mindennek szoktak nevezni az őrült tudóstól az megszállott akadémikusig, de csinosnak igencsak ritkán írják le szerény személyem. Éppen ezért hirtelen azt sem tudom, hogy reagáljak, s megkukulva hagyom, hogy a kezébe vegye a férfi az irányítást, s kis cetlimet magához ragadva pötyögje be telefonjába számomat. Hangos kacsa gágogással szólal meg táskám rejtekében mobilom, s én zavartól ügyetlen ujjakkal kapom elő azt, hogy az ott megjelenő számot elmenthessem a telefonomba. - Oh, köszi... elmentem a számod. És megígérem, hogy nem zaklatlak, csak akkor, ha három egyszerű kérdést akarok feltenni a biztosításodról... – motyogtam, szemeimet telefonomra irányítva, agyamban azt realizálva, hogy most konkrétan vacsorázni fogok egy pasival, és akinek meg is van a száma, aki amúgy mérföldekkel az én súlycsoportomon kívül tengődik... ez maga a csoda. Mármint, teljesen normális és tökre nem álomszerű az egész szitu. Bármikor megtörténhetett volna velem. Na persze... – Csak vicceltem! – vigyorodok el a férfira pillantva. S ahogy igazi, határozott apukaként elrendezi a gyerekeket, valami teljesen furcsa és abnormális módon találom a határozottságát egészen dögösnek, amely képzelgést szinte azonnal elűzöm a szürkeállományom legmélyebb bugyraiba, mert nem illik más emberekről fényes nappal, ilyen zavarbaejtő dolgokat gondolni... Kapd össze magad, te szerencsecsomag! - Tessék....? – nyögöm hirtelen, ahogy végre eljut agyamig, hogy Caius felém fordulva vár a válaszomra, én meg tejesen megdermedve pillázok rá csak nagyokat, bambán. S amikor meg is értem, hogy épp mit ajánlott fel, hangosan nyelek egyet, mert hogy az utóbbi hónapokban nem kínálta fel nekem egy dögös pasi sem a fizikai kontaktust, az is tuti. Nem mintha, valaha ehhez hasonló romantikus vígjátékba illő történt volna velem... Hirtelen felvetül fejemben, hogy ilyen azért már a mesében nincs, így azért, hogy lecsekkoljam, hogy azért éber vagyok –e, elegáns mozdulattal csípem meg karom vékony bőrét, s ahogy belém hasít az éles fájdalom, rá kell jönnöm, hogy ez bizony tényleg lezajlik a való világban. Velem. Bakker. - Persze, tökéletes... köszönöm. – facsarok ki magamból egy értelmes választ, s kissé civilizált formába rendezve a mimikámat igyekszek nyugodt maradni, és végre egy értelmes felnőttként viselkedni, mert a tini lányos zavarom kezd igencsak égő lenni. Egy könnyed mozdulttal fonom ujjaimat a férfi felkarjára, hogy ott támaszt keresve kezdjek neki a fájdalmasnak ígérkező baktatásomnak, de ahogy tenyerem alatt megérzem, hogy milyen kimunkált izmokkal rendelkezik a pasas, megdermedve tágulnak ki szemeim. Édes jó istenem, te, aki ilyen rút játékot játszol velem, hogy a fenébe vethettél az utamba egy ilyen kidolgozott férfit? - Hűha! – nyögöm teljesen reflexszerűen, még mielőtt bármi kontrollt tudnék alkalmazni a lepénylesőmön, s mielőtt még az agyam egyáltalán felfogná, hogy milyen hülye módon viselkedek ismét. Kitágult szemekkel pislogok fel a mellettem álló Adoniszra, azt kutatva, hogy vajon mennyire is vagyok ijesztő ténylegesen. – Mármint, bocs... hogy tapizlak, csak... támaszt kerestem, meg ilyenek. – igyekszem kimagyarázni magam a meglehetősen kínos szituból, érezve, ahogy a szemkontaktustól és a még midig ujjaim alatt feszülő izmoktól pulzusom az egekbe repül, az arcszínem intenzitásával egyetemben. Ezt neked Hessia... így jár az, aki nem lép interakcióba gyakrabban pasikkal... beég!
Kezdőlap
