Marco & Hessia

Vigyorogva emelem fel kis feles poharamat barátaimmal egyetemben, az este fiatalsága ellenére most már legalább negyedszerre, a közös „egészségünkre” felkiáltás után szinte azonnal útjára küldve a finom nedűt, élvezve, ahogy a vodka kellemesen végig égeti torkomat. Már hetek óta vártam arra, hogy végre valami király kis helyen indokolt zsibbadtságig igyam a kicsiny agyamat, s most mikor végre ez teljesül szinte kiugrok a bőrömből. Ugyanis az utóbbi pár hétben semmi mást sem csináltam, mint vagy egy gép, vagy egy mikroszkóp vagy labor felszerelés fölé görnyedve töltöttem az időmet, amelytől barátaim megfelelő mértékben estek kétségbe. Mindig is probléma volt a tanulmányaim iránti fanatizmusom, de úgy tűnik, az már a barátaimat is nyugtalansággal töltötte el, amikor úgy döntöttem, hogy ennyi mára elég is volt és nyugvóra térek. Mindezt természetesen az egyetemen, a laborban, az egyik veszélyes vegyületekkel telített asztal kényelmes felületén, egy keverő edényt ölelgetve.
Így hát egy kiadós alvás után, ismét emberré avanzsálva, rettentő jól esik egy kis alkohollal ellazítani a tudatomat. A hely maga, ahova betévedtünk az első enyhe bizalmatlanság után meglehetősen kellemesnek tűnik, s az első söröm után már a rejtett zugokban sem kerestem sorozatgyilkosokat, akik rám vethetik magukat egy óvatlan pillanatban. Az ember sosem lehet elég paranoiás, igaz? Bizalmam a helyben az első pia biztonságosságának kiderítése után csak növekedett, s hamar elkönyveltem magamban, hogy nem hülye ötlet hagyni, hogy Manhatten biztonságos határain kívül rángassanak olykor-olykor...  még akkor is, ha ez konkrétan csak a szomszéd városrészre szól, és még ide is magammal hoztam a sokkolómat, de jobb nem belemenni a részletekbe...
- Oh, Hess, olyan régen láttam a fejed könyvek nélkül, hogy el is felejtettem, milyen az arcod teljes egészében. – jegyzi meg Ryan vigyorogva, én pedig egyik szemöldökömet felvonva pillantok rá sörös üvegem mögül, azt latolgatva, hogy vajon majd hétfő reggel vajon melyik labor berendezésbe építsem bele a képét.
- Nem szopta még le az arcodat a csajod? Meglepően sokat beszélsz. – kontrázok vissza kihúzva magamat, egy megtévesztően kedves mosolyt húzva számra, amiről egy kívülálló még azt is titulálhatná, hogy angyali. De nem az. Ez egy ártatlanság mögé bújtatott ördögi vigyor, mert tudom, hogy ennek a szeretnivaló kreténnek az épp aktuális csaja nem feltétlenül tudja, hogy a pasija egy bárban iszogat három másik csajjal.
- Haha... inkább igyál. – veti oda nekem a kockás ingbe bújtatott pasi visszavonulót fújva, inkább az érdekes nevű, és annál érdekesebb külsejű kevert itala felé fordítva figyelmét.  
- És így is teszek! – közlöm jókedvűen, s söröm maradékát egy húzásra felhörpintve sóhajtok egyet boldogan. Elégedetten konstatálom, hogy végtagjaimban kellemes bizsergés árad szét, ahogy az alkohol elkezdi hatását kifejteni, jóleső ködöt varázsolva a gondolatoktól zsongó fejembe. Felmerülhetne a szürkeállományomban a kérdés, hogy vajon bölcs-e egy ismeretlen helyen ennyire belevetnem magamat a pia által kínált örömökbe, de aztán eszembe jut, hogy erre az egy estére eltekintek a true crime dokufilmekben megismert horror törtnetektől és nem azon aggódom, vajon részegen melyik random sikátorban műtik ki a veséimet. – Megyek, szerzek is valami finomat! – jelentem ki sziklaszilárd elhatározással, hogy aztán székemről lepattanva induljak el a bárpult felé, azon filózva, mi is legyen a következő nedű, amivel megörvendeztetem szerény személyemet.
A bárpulthoz érve a temérdek italnév böngészésébe kezdek, mindeközben nyújtózva egy nagyot, ezzel kiropogtatva gerincemet, amit a sok dolgok előtti görnyedés igencsak megnyirbált. Ha a nagyanyám látná, milyen kérdőjel formátumba ülök néha az asztal előtt, akkor egy péklapáttal verne jobb tartást a testembe. Még jó, hogy nem tud utánam kémkedni...
Végre kitalálnám, hogy milyen random rumos itókát is szeretnék kérni, amikor egy idegen csávó verődik mellém, olyan lazasággal könyökölve a pultra, mintha egy zs kategóriás filmből lépett volna ki. Hawaii mintás ingje legalább annyira nevetséges, mint ő maga, s én minden idegszálammal a pultos jövetelére koncentrálok helyette, aki épp egy nem sokkal mellettünk ülő férfival kokettál igen feszülten. Nem nehéz kitalálnom, hogy a részeg Casanova mit szeretne, azt azonban annál nehezebb felfognom, hogy az italából kikandikáló szívószál rágásával miért érzi azt, hogy ehhez kellőképpen szexi csődörré válik. Mikor már eltelik két perc, s én még mindig nem veszek róla tudomást, hiába kezd bele valami ittas csajozós dumába, láthatóan érzi úgy, hogy a személyi intimszférámba való lépéssel minden bizonnyal térek jobb belátásra az udvarlását illetően.  
- Szivi.... szivi... figyu... nem... nem iszol velem valamit? – habogja elmosott hangon, s én egyre végesebb türelmem maradékával kémlelem tovább a pultost, aki még mindig a másik férfival beszélget továbbra is mélyen elmerülve a témában. Tüntetőleges némaságomból természetesen kiszakít, amikor a hawaii inges srác megragadja a kezemet, s a kelleténél kissé hevesebben igyekszik magára iránytani a figyelmemet. – Hé! Figyelj már! - rivall rám, s a tapogatás és a hang felemelésének egyvelegétől olyan emlékek rohannak meg, amitől egy pillanat alatt szárnyal el a béketűrésem, s terjed szét becsiccsentett fejemben a pulykaméreg.
- Nem, te figyelj! Ha nem húzod el nyálas fejed innen, akkor feltolom a poharad a seggedbe, haver! – szólítom meg végre a csávót, igencsak hangosan és agresszívan, amelyet a testemben zubogó négy vodka és három üvegsör tovább bátorít. Elutasításom nyilvánvaló módon nem jön be a srácnak, mert szinte azonnal dühös kiáltozásba kezd, ezzel már nem kis közönség figyelmét ránk vonva. S már éppen megfordulna a fejembe, hogy az egyik bárszéket fogom használni, ha önvédelemre kerül a sor, amikor a srác egy pillanat alatt némul el, mint akinek a nyelve úgy döntött, hogy szabadságot vesz ki, ahogy fókuszálatlan szemei megragadnak valamit a vállam fölött. Arca a pillanat töredéke alatt válik hulla fehérré, ezzel egy két lábon járó zombi vonzó kinézetét kölcsönözve az amúgy sem bizalomgerjesztő személyének. Értetlenül pillantok a sóbálvánnyá merevedett csávóra, majd megpördülve keresem meg félelmének nyilvánvaló forrását, azt latolgatva, hogy vajon nem-e lenne okosabb ezt kihasználva nyúlcipőt húznom. Az a fránya pia nem ér ennyi izgalmat...

× notes ×

Hessia & Marco

Marco & Hessia

Lehetséges, hogy csak a pia, lehetséges, hogy a kialvatlanság és a számtalan energiaital agyzsibbasztása okozza, de beletelik pár másodpercre, amire befogadom az elém táruló férfi képét. Nem is az fagyasztja belém a lélekjelenlétem darabjait, hogy akár egy hobbit, olyanok a méreteim az övéhez képest, sokkal inkább az, ahogy „udvarlóm” nyilvánvaló zavaró jelenlétére reagálva arcára valami egészen ijesztő kifejezés ül ki. Szerencsétlen gyereken azért már az én elgurult gyógyszerű szívem is megesne, mert az új jelenléttől hirtelen tűnik úgy, mintha épp azon küszködne indiszkréten, hogy ne csinálja össze magát...
S ahogy megszólal az új jövevény, s lehordja a hawaii inges srácot, igen kétes érzések öntenek el, s hirtelen nem tudom eldönteni, hogy megnyerő, ahogy az anyukája legérzékenyebb bugyraiba küldi el a srácot, vagy a hangnemtől én is inkább nyúlcipőt vennék.  
De persze kemény nebreskai lányként meg sem moccanok, hanem érdeklődéssel egybekötött szánakozással figyelem, ahogy a hirtelen megjelent sötét lovag ihlette félelemtől iszkol el a zaklatóm, a kengyelfutó gyalogkakukk sebességével. Párszor még hátranéz, hogy csekkolja, vajon nem csak egy gonosz entitás telepedett meg a közelében, de mikor realizálja, hogy továbbra is húsvér ember néz rá irdatlan rondán és gyilkosan, egy gyors mozdulattal kislisszol a hátsó ajtón.
S most hogy végre eltűnt a tudatomat frusztráló emberszerű lény, végre figyelmemet fordíthatom a pult mellé lépő férfi felé, aki igencsak ingerült hangnemben adja le a rendelését a pultosnak, aki valami isteni csoda folytán szinte azonnal eleget tesz a kérésnek. Felmerül bennem, hogy megkérdezem a pultos pasastól, hogy hol a nénikéje szotyosra száradt térdkalácsába volt, amikor épp önfeledten molesztálni készült egy hímnemű létforma,  de a félelmetes kisugárzású idegen kiszakít a fizikai agresszióra vonatkozó terveimből.
- Igen... elfogadom, köszönöm. Most már jól esne valami erős. – jegyzem meg még mindig a kis intermezzo hatásából felocsúdva, tekintetemmel egy pillanatra a pub hátuljában vadul bámuló barátaim felé fordítva. A kis csapat meglehetősen lelkesen integetnek, hogy nyugodtan adjam át magam a magánynak az idegennel, s azért az elmém hátuljában felmerül a gondolat, hogy talán új barátokat kéne keresnem, ha ilyen vak lelkesedéssel hessegetnek random idegenek karjaiba. – Rumot kérek szépen. Csak úgy. Tisztán. – fordulok vissza a pultos felé, mostanra teljesen felhagyva a szelíd és mértéktartó, lányos italok felé táplált vágyamat. Hogy velem mindig tudnak ilyen baromságok történni...
Amíg a pultos útra kél, hogy szervírozza az italokat, jobban szemügyre veszem a sötét lovagot. Még az avatatlan, leárazásokon garázdálkodó tekintetemnek is rögtön feltűnik, hogy ez a pasi több havi lakbéremet viseli hanyag eleganciával, s a kezén csillanó órára talán két vesém fekete piaci értéke sem lenne elég. Ettől persze egy perc alatt jelennek meg a fejemben a kérdőjelek, hogy vajon, hogyan a fenében teheti meg ezt valaki, de hamar rájövök, hogy nem mindenki választotta a Ph.D rabszolgák sanyarú sorsát. Lehet, hogy lottót nyert. Lehet, hogy gazdag üzletember. Tuti, hogy nem szervkereskedő. Ugyan miért is gondolnál erre Hessia, te paranoid barom.
Gyorsan kapom magam össze a tanulmányozásból, amikor felém nyújtja kezét, s elejti becsületes nevét, s én jól nevelt lányként elfogadom a felém nyújtott jobbot. Nevének említésétől valamiért furán olaszos hangulatom támad, s egy percre eltűnődök azon, hogy mennyire furán illik hozzá ez a név.
- Hessia. - mutatkozok be én is, kezét határozottan, de mégis normális emberi módon megszorítva, ahogy azt a nagyapám tanította, aki azok után is tartotta magát ehhez az etiketthez, ami után pár ujját kolbász alapanyaggá alakította. – Köszönöm az iméntit. Ha még egy percig hallgatom, akkor lehet, hogy beleépítem az arcát az egyik bárszékbe annak a majomnak.
Hirtelen jelenik meg a pultos és helyezi elénk az isteni nedűket, s szemeim úgy csillannak fel a rum láttán, mintha épp a Szaharából botladoztam volna ide egy korty vízért. Az idegeimnek kell a visszazsibbasztás, mert az egész iménti szituációból eredő adrenalin sikeresen józanított rajtam pár fokot.
Ujjaimat az üvegpohárra fonom, s orrommal egy jól esőt sóhajtva szimatolom meg az italt, ami minden eddigi csúnyán végződő bulis estémnek az aktív résztvevője volt. Azt hihetné az ember, hogy amennyit ettől az aranybarna nedűtől már zombimódon másnapos voltam, megundorodtam tőle, de hál istennek nem alakult ki ez a feltételes reflex. Az ital illatától úgy döntök, hogy egy kicsit félre teszem a paranoiám, (mert a pultos amúgy is láthatóan töltötte ki az italom, és így már nem félek attól, hogy valami random fekete mini furgon padlóján ébredek), s poharamat a férfi felé emelve vigyorodok el.
- Igyunk arra, hogy ha a karma is úgy akarja, akkor azt a szerencsétlent még valaki ma este kirabolja! – indítványozom nem csekély kárörvendéssel és groteszk örömmel, a koccintásunk után, egy hatalmasat kortyolva itókámból. – Vagy ha széthordják és eladják a részeit a feketepiacon, azzal sem veszít az emberiség sokat. Még egy ilyen hülye szerveiért is egy vagyont adnak.
Persze tudom, hogy a pia és a múltban hasonlóan vehemensen és agresszíven viselkedő ex barátom emléke beszél belőlem, de valamiért furán jól esik kiadnom magamból egy kicsit a rossz kívánságaimat, ha már a nyomit nem tudtam önvédelemből sem megagyalni. Amióta zsenge tini lányként megtapasztaltam milyen őrült palival járni, azóta kicsit nehezen viselem, ha valaki csak úgy érzi, hogy fogdosással és durvulással magára vonhatja a figyelmem. Persze az agresszió nem megoldás, de néha jól esik, és olykor szükséges is. A farmon is puskával kergettük el, aki engedély nélkül lépett a kukoricásba.
- Persze amúgy, nem vagyok ám szervkereskedő! – jegyzem meg gyorsan, még mielőtt a pasi azt hiszi nem vagyok százas, és egy totál fura és para bige vagyok, aki titkon alanyokat keres a sötét ügyleteihez. Nem mondom, hogy nem tágultak ki a szemeim, amikor azt kalkulálgattam egyszer, hogy egy emberből mennyi zsét lehetne keresni, de na... azt hiszem nem ez lesz a szakmám. Bár, ha továbbra is instant levesen élek majd, akkor lehet elgondolkodok rajta. – Csak... jól informált vagyok. Meg ilyenek. – teszem hozzá, s mielőtt még szembesülhetnék a férfi reakciójával, gyorsan lehúzom a poharam maradékát, mert hirtelen veszettül égni kezdett a fejem, hogy becsiccsentve ilyen bizarr dolgokról kezdet zagyválni.

× notes ×

Hessia & Marco