Blanche & Pierre

Az ember múltjában felbukkanó sötét foltok az élete végéig kísérthetik, melyek a legváratlanabb pillanatokban törik át azokat a masszív gátakat, amik az emlékeket és az érzéseket maguk mögött tartják. Az utóbbi pár év egészen csendes volt, de ezen a viharos estén, mikor kopogtatnak az ajtómon, s megpillantok a kis kukucskálón át két rendőrt, hirtelen a szívem is kihagy pár ütemet. Azt hittem, hogy lezárták azt az ügyet... Hiszen ártatlannak ítéltek a sok pénznek köszönhetően, amiket az ügyvédekbe fektettem... Nem kevés energiát, pénzt és időt öltem abba, hogy tisztára mossam a mocskos nevem, s hogy ne kerüljek fel a szexuális bűnözők listájára. Talán feltárták újra az aktát, talán új részletek derülnek ki, s megrohadok hamarosan a börtönben?! Enyhe pánik lesz úrrá rajtam, mikor kinyitom a bejárati ajtót, s ezt igyekszek nem mutatni. Aztán a zavarom nagyon hamar elmúlik, mikor kiderül, hogy nem az én régi ügyem van terítéken. Hanem egy új, igazán kényes történet...
A nyár az utolsókat rúgja, a maradék erejével még próbálkozik melegséget hozni nekünk, de az esték már kezdenek hűvőssé válni, különösen itt, a komor, ablaktalan falak között. Érzem magamon a felbukkanó és elsétáló rendőrök szúrós tekintetét, holott esélyesen csak a paranoiámnak köszönhetően látok most minden egyenruhást ellenségnek, magamat pedig bűnösnek. Holott most tényleg ártatlan vagyok, s ez a leginkább aggasztó az egészben.  
A történet röviden és tömören annyi, hogy meggyilkoltak egy nagyon furcsa idegent, aki számomra nem is annyira idegen, hiszen a halála előtti estén épp nálam járt. Fura figura volt, nagyon zaklatott, a kérése pedig ennél is szokatlanabb volt. Hozzá vagyok szokva ugyan az egyedi és bizarr kérésekhez, így annyira nem sokkolt le, mikor azt tűzte ki feladatomnak, hogy fessem le az arcát nagyon közelről, minden részletet belemélyítve a festménybe, különös a szájára fektetve nagy hangsúlyt, mely azért volt “egyedi”, mert egyetlen darab foga sem volt, pedig még a negyvenet is alig súrolta. Rá is kérdeztem, hogy esteleg valami betegség sújtotta őt, talán genetika, de annyi volt a válasza csupán, hogy “kihúzták”. Megbeszéltünk egy következő időpontot, amikor megtörténik a festés, aztán eltűnt az éjszakában. Úgy látszik, örökre.
Kissé tébolyultnak tűnt az alak, s a kellemetlen érzés, amit magával hozott azon az éjen, most is magával ragad a folyosón. Nagyon fáradtnak érzem magam, s ez talán a szemem alatti sötét karikákon is jól látszik, pedig még nagyon messze a vége, hiszen valami csúszásban is vannak, így a kihallgatás is még várat magára. Úgy döntök hát, hogy magamba döntök egy olcsó, borzalmas kávét az automatából.  
Felállok helyemről, s pár méter után elsétálok egy szintén várakozó nő előtt, ki felé egy amolyan együttérző, bágyadt mosolyt villantok, mikor ellépek előtte. Az automata pedig csalódás a folyosó végén. Azt gondolná az ember, hogy kártyával lehet már fizetni egy ilyen helyen, de nem, csak és kizárólag aprópénzt fogad el, s mivel nekem most nagy szükségem van valami édes és koffeines löttyre, így kénytelen leszek koldulni. S mivel az egyenruhásokat nem szívesen szólítanám le e kérésemmel, így egy keserves sóhajjal lépkedek vissza az imént látott hölgyeményhez.
- Bocsánat a zavarásért, de nincs nálad egy kis apró? - előkotrom a zsebemből a telefonom, melynek tokjából előhúzva meglengetem a legkisebb zöldhasút, amit odaadnék az érmékért. Életet mentene!  
- Azt hiszem, még sokáig kell itt lennem, és ha nem iszok meg két kávét most rögtön, akkor meglehet, hogy lefordulok a székről. - fáradt mosolyom szánalmas, hiszen volt szerencsém magamat az automata koszos üvegéből visszatükröződve látni.

Az ujjaim követelőző remegéssel túrtak át a korábbi zuhanyozástól nyirkos, és begöndörödött ébenszín fürtökön.Ajkaim remegve fújták ki a levegőt, gurgulázó kacagás szakadva fel belőlem fél másodpercenként, midőn a férfi ajkai lassú, kínzó úttal törtek fel a mellkasomon a nyakam felé. Megragadtam annyi tincset, amennyi csak belefért markomba, és a fejét meghúzva kényszerítettem, hogy egy pillanatra elszakadva bőrömtől a szemeimbe nézzen.Lázasan és szinte kínzóan merültem el a szurokszín, vágytól izzó íriszekbe, melyek csak színükben emlékeztettek valaki másra. Fejem visszahanyatlott a párnára.
- ‘ssza meg!- sziszegtem fogaim között, remegő hangom akár annak is lehetett volna hozadéka, hogy mennyire élvezem amit ez a faszi csinál velem, de sokkal inkább a csalódottság hatotta át. A héten már harmadszor találkozom ezzel a taggal, akinek a nevét sikerült ugyan megjegyeznem, meg azt, ha nem figyelek akkor két húzásra képes lenne benyakalni a saját, külön bejáratú Famous Goose üvegem tartalmát.A mai nap után tuti kibaszom az életemből, mert az illúzió, hogy az arc mögött Lucian figyel rám, hamar elillant.Meguntam. De pár alkalomra jó volt. Mintha az ember úgy próbálna leszokni a drogról, hogy valami enyhébbet keres, de rájön végül, hogy pusztán önámítás az egész, és igazából csak arra jó, hogy túléljen. Néhány napot, talán pár hetet. A hiány képes felzabálni az ember lelkét mindenestől, és hiába teltek már el hónapok, nem múlik. Nem vagyok képes túllépni, hát régi életem mocskos maradványaiba kapaszkodva igyekszem arra, hogy legalább az önámítás minimális szintjét el tudjam érni. Hellyel közzel sikerült. Némi adósságot összevakartam magamnak ismét, és megint megjelentem Benton ajtajában, hogy segítsen ki belőle. Talán tudta, hogy mi a helyzet velem és Lucian-el, talán látta rajtam, hogy noha igyekszem valamennyire rendben tartani magam, belülről gyakorlatilag felzabál a szerelem. A be nem teljesedett, kibaszott szerelem, amelybe bele sem akartam kezdeni. Verném a nyamvadt fejem a falba, hogy minek mentem bele, de helyette inkább homokba dugom a fejem, és a lábaim közé engedek fekete hajú, sötét szemű faszikat, akiknek a duruzsolása kiborít, de ha lehunyom a szemeimet a félhomályban mást képzelek oda.Benton kifizette az adósságom, és még új pácienseket is küldött hozzám, abban a reményben, hogy ha a munkába temetkezem, akkor legalább nem lesz időm Renoba, vagy Vegasba járni.Nem tudom miért viseli még mindig a szívén a sorsomat, elvégre én voltam aki alapvetően tíz kemény év alatt elbaszta azt a házasságot, ami amúgy akár még működhetett is volna. Elvégre nem volt ő rossz pasi, csak éppen nem tudtam igazán és szenvedéllyel szerelembe esni iránta.Most, a második házasságban szerelmes voltam mint a barom, de most meg a vérem hajtott. Még úgy éreztem idő kell, hogy valóban azt tudjam mondani, hogy képes vagyok megállapodni valaki mellett.Hát ez sem jött össze. Semmi sem jött össze.
Alkohol, cigi és a rulett zsetonok csörgése, a játékasztalok mellette könnyed duruzsolás, a kártyalapok kesernyés szaga, a sercegő kemény karton, ujjaim között mozgó érmék, nyers parfümök, izzadó homlokok…olyan volt az egész mostani életem mintha ki sem lennék képes szállni ebből az örvényből, amit még megfejeltem azzal, hogy gyakorlatilag három-négy alkalom után újabb partnerek után néztem. Még véletlenül sem akartam, hogy tovább tartson, ezáltal a minimális lehetőségét is elvetettem annak, hogy a nevükön kívül bármit is tudjak róluk.
Hazel néha felbukkant, néha csak bedugta a fejét, ostobán vigyorgott, és megkérdezte nem gondoltam még meg magam a nőket illetően, vagy valami hasonló baromságot hozott elő. Beszélgetést akart kezdeményezni, de szigorúan kerültük azt, hogy mi van a Sinerrel, vagy éppen mi a helyzet Lucian-nel. Igaz egyszer azt hiszem elszólta magát azt illetően, hogy hetek óta a Maldív szigeteken van. De telefonon nem nagyon lehet elérni. Néha ír egy emailt.Nem kérdeztem, ő mondta magától. Nem tudom, hogy akartam e tudni….illetve faszom, kinek akarok hazudni? Nagyon is akartam tudni, de valahol azt hiszem dolgozott bennem valamiféle szégyenérzet, hogy én vagyok az oka annak, hogy ez az egész idáig fajult.
Hazel meg én mindig ittunk. Keveset soha, de annyit mindig, hogy képesek legyünk elbőgni magunkat azon, hogy az élet alapvetően szar, hogy az ember mindig képes mindent elcseszni, és leginkább olyankor, amikor körömszakadtáig megpróbálja jól és tökéletesen csinálni. Lehet pont így nem kellene, ilyen görcsösen.
Hazel végül nemrégiben hozott egy új ügyfelet. Nem akartam vállalni, mert nem volt éppen pénzes alak, de Hazel könyörgött, hogy segítsek rendbetenni a fogait.Amikor megláttam és felmértem a fickó szájának állapotát, az jutott eszembe, hogy ilyen fogakkal hogyan képes egyáltalán bármilyen ételt is annyira megrágni, hogy le tudja nyelni? Én felajánlottam, hogy pár hónap alatt rendbeteszem, és azokat amelyektől meg kell szabadítani pótolom. A faszi rókavigyorral nézett rám a székből - a frász kerülgetett tőle őszintén szólva….olyan volt mint egy elbaszott bohóc, akinek a fogain ragadt a kötéltáncos csaj pipacspiros rúzsa- és csak annyit mondott, ne foglalkozzak vele, ha már melózom, húzzam ki az összeset. Hazel fizette a kezelést, szóval nem álltam le vitatkozni, tettem amit kért. Bár a különös az egészben az volt, hogy a kezelések végén a kihúzott fogakat elkérte tőlem, és egy gránitfekete, bordó gyöngyházfényű tubákos szelencébe pakolgatta.Nem mondom, megszoktam már néhány páciensem furcsa szokását, de ez elég meredek volt. Az utolsó fogának kihúzását követően belenézett a tükörbe és szinte büszkén kihúzva magát, tökéletes elégedettséggel lépett ki a rendelőm ajtaján, visszanézve valami olyasmit vágott oda, hogy
“Köszi doki! Fogalma sincs mennyire boldoggá tett!”
Hát faszom….nekem akkor elégedettek a pácienseim, ha megőrzöm a fogaikat, újra gyönyörűvé varázsolom a mosolyukat, és nem csinálok belőlük valami mutáns muppet show figurát.Igyekeztem a furcsa alakot minél hamarabb elfelejteni Sofi-t az asszisztensemet pedig megkértem, hogy a kartonját lehetőleg olyan mélyre temesse, hogy még véletlen se akadjon soha a kezeim közé.Részemről az ügy le is volt zárva.
Gyönyörittas csókokkal búcsúztam el….hogy is hívták….Sean-tól…és magam mögött hagytam a mámoros manhattani hajnalt, amikor még éppen ébredezett a világ és indultam taxival haza.Úgy gondoltam veszek egy jó fürdőt, talán még egy kávét is bedobok egy kiadós alvás előtt, hogy a délutáni rendelésre sikerüljön összeszednem magam.Ám mindez csak gondolatban játszódott le bennem. A kávéig eljutottam, oda is, hogy legalább egy melegszendvicset elkészítsek magamnak, de a fürdő már esélytelen volt, mert csengettek. El nem tudtam képzelni ki lehet az, főleg mert a világ még javában aludt, és én is éppen oda készültem.
Zsaruk voltak. Megleptek nem mondom, leginkább azért mert legjobb tudomásom szerint nem csináltam semmit, noha nem vagyok benne biztos, hogy egyik vagy másik agyzsibbasztó, múltfelejtő éjjelem alkalmával minden mozzanatra feltétlenül emlékeznék.Lehet most sem.Nem rólam volt szó, de velük kell mennem, mondták. Fontos és életbevágó.Egy betegemről van szó. Nem mondom, hogy megkönnyebbültem volna, mert amikor a gyilkossági csoporthoz tartozó igazolványukat felvillantották, már tudtam, hogy hosszú hajnalnak, reggelnek, tököm tudja mennyi időnek nézek elébe.Nem először keresnek fel a gyilkosságiaktól vagy egyáltalán a rendőrségtől, elvégre fogász vagyok és a betegeim fogászati leletei megvannak nálam, amit bármikor a nyomozásokhoz rendelkezésre kell bocsátanom, és ezt meg is tettem.De ehhez nem kellett soha személyesen bemennem sehova.Rosszat sejtettem, de hát ha menni kell, akkor menni kell. Nem állítom, hogy a ruházatom alapjaiban egy doktornő benyomását keltette volna, sokkal inkább egy brooklyn-i szórakozóhelyről összevakart luxusprostinak tűntem aki lehet rosszkor volt rossz helyen. A hajam kócos, a ruhám kissé gyűrött, az ábrázatom nyúzott a kialvatlanságtól.
Így kerültem nagyjából fél óra múlva a rendőrségi váróba, ahol az egyenszürke székek egyikén ültem le és várakoztam. Hallgattam a megcsörrenő telefonokat, a fejemet hasogatta a folyamatos duruzsolás.Nem voltam jókedvemben, leginkább azért nem mert mióta csak megérkeztünk nem mondott senki semmit, csak azt, hogy várjak, nemsokára szólítanak. Ennek már közel háromnegyed órája.Mellettem a kávéautomata duruzsolt, egykedvűen próbált csalogatni, hogy egy papírpohár feketét vegyek magamnak, de ismerve az efféle löttyöket, inkább megkíméltem magam az élménytől.
Előttem egy alak sétál el.Az árnyéka, a lépteinek szellője megcsap, és lassan felemelem a fejem, követem a lépteit, sokkal inkább azért, hogy valami mással, valami újjal kössem le a figyelmem, semmint valóban érdekelne az illető. Aztán újra hátranyaklik a fejem és lehunyom a szemeimet.Épp csak egy fél perc telhetett el így ebben az állapotban, amikor megszólít. Túl közelről érkezik a hang, hogy valaki másnak szóljon.Pilláim rezegtetve, lustán nyitom ki a szemeim, és először a jobb oldalamra, majd a bal oldalamra fordítom a fejem, végül magamra mutatok.
- Nekem? Úgy nézek én ki mint egy pénzváltó automata? Vagy mint Juana, aki éhbérért ücsörög a Walmart melletti fabódéban, hogy érmét váltson azoknak akik egy kurva hotdogot nem akarnak nagyobb címlettel kifizetni meghagyni a visszajárót szegény Miguelnek, aki Juana férje?- darálom le harapósan a mondandómat. Nem neki szánom, hanem már olyan magasra ugrott bennem a korábbi percek, lassan órák feszültsége, és kialvatlansága, hogy bárkinek a fejét le tudtam volna harapni csak azért, hogy rám néz.Végül felülök normálisan és kiegyenesedem. Eszembe jut, hogy milyen külsővel is vagyok itt, és minek is tűnök jelen pillanatban a ruhámat illetően, meg a kissé megviselt, átszeretkezett sminkemmel.Magam elé húzom a táskámat, és belenyúlok, és az oldalsó zsebből találomra egy marék aprót szedek elő. Csörög a pénz, ahogy felé nyújtom, hogy átvegye ha akarja.Meg ha már kérte.
- Tessék.Bár ha ebből iszol, akkor nem a székről fogsz lefordulni, hanem a lehető legrövidebb utat fogod megkeresni a klótyóhoz és még az is kijön belőled amit nem is ettél meg.Őszintén…láttál itt egyetlen zsarut is az elmúlt háromnegyed órában, aki innen vett kávét?- biccentettem a fejemmel az egyik rendőr irányába, aki saját kis bögréjéből itta a benti kávét, majd visszanéztem a fickóra.
- Lehet inkább lejmolni kellene, addig sem unatkozol.Vagy nekem, és én sem. Már kockásra ültem a seggem őszintén szólva, és kezd unalmas lenni, hogy senki nem mond semmit, csak várakoztatják az embert. Még egy rohadt űrlapot sem dugott senki az orrom alá, pedig ezeknek a mániájuk a papír.- még mindig morcs voltam, de nem rá, hanem általánosságban. Haza akartam menni, át akartam öltözni, úgy akartam kinézni, ahogy egy középosztálybeli fogorvos és nem úgy mint egy leharcolt gettóprosti.
- Téged amúgy miért hoztak be?- kérdezem rá nézve, és ha elvette az aprót, akkor a felszabaduló kezemmel magam mellett megpaskoltam az üres műanyag széket. Ha nem vette el végül, akkor nemes egyszerűséggel visszaszórtam azokat a táskámba, és utána paskoltam meg a székeket.
Mindegy, csak ne kelljen ebben a dög unalomban tovább ücsörögni.Talán a fejfájásáról is sikerül elterelni a figyelmet, és lehet tényleg szerzünk majd normális kávét. Ami azt illeti még egy rám is rám férne.

Blanche & Pierre

A világ millió furcsaságot és titkot rejt, amik jól elbújnak a kíváncsi szemek elől, s a háttérben, a mélyben fedik fel csupán magukat. Egy átlagos, szürke hétköznapokba süppedő embernek ezek a talányok talán örökké rejtve maradnak, ám ha mi magunkat is megbélyegeztek már a “furcsa” a címkével, akkor könnyebben keveredünk el mi is a világ szokatlanabb csücskeibe. Mikor a nevem kezdett elterjedni bizonyos körökben, akkor húztam magammal – direkt – a mézesmadzagot, hiszen eleinte, még nagyon sok évvel ezelőtt magamnak kellett kreálnom a saját reklámomat, így elkezdtem hirdetni, hogy egyedi kéréseket is teljesítek. Függetlenül attól, hogy busás összegeket zsebeltem be, nem a pénz mozgatott. Sokkal inkább a kíváncsiság, a tapasztalat, s egy lehetséges új ihletforrás, amiből kortyolhatok. Fogatlan barátunk is ezt a kört képezte volna, hiszen lássuk be, nem sokan állnak elő azzal az ötlettel, hogy az ajkain túli hiányos űrt örökítsem meg teljes valójában. Nem volt már teljesen ép az elméje, ebben teljesen biztos voltam, mikor nálam járt. Ám a téboly nálam sosem volt akadály...
Miközben a férfi arca egyre erősebben lebeg lelki szemeim előtt, s kis híján elnyom az álom, az agyam mégsem hagy hunyni egy percet sem, hiszen mégis csak egy rendőrségen vagyok épp egy gyilkossági ügy miatt. Ilyen fáradtan hajlamos vagyok ostobaságokat beszélni, így muszáj leszek javítani egy kicsit a morálomon, a közérzetemen, a hangulatomon, a fizikai valómon, s lényegében mindenen, hogy ne tűnjek egy lecsúszott, drogos művésznek. A jelenlegi szerelésem eleve nem sugallja, hogy magasabb körökben szoktam mozogni, s olyan “rendezvényekre” vagyok hivatalos, amikre keveseknek adatik csak meg a belépés... Hogy minőségi pezsgőt kortyolgatok és órákon át futtatom az eszmecseréket a művészeti ágazatokról... Hogy a régi festőket felülmúló tehetséggel alkotok... Halk sóhaj száll ki belőlem, ahogy a szakadt, fekete farmer enyhén megrecseg, mikor felállok, s a sötétszürke-fekete csíkos kötött felsőmön is igazítok egyet, mert miközben épp folytam le a székről, még az is elcsúszott. Egyszóval, most közel sem tűnök bizalomgerjesztőnek, hiszen épp az esti sziesztámból zargattak fel, és még nem sikerült magamhoz térnem, így nem is várom el a világtól, hogy széles mosollyal, önfeledt nevetéssel fogadjon. Az istenekre, csak egy rohadt kávét hadd gurítsak le! De nem, apró híján itt fogok megpenészedni a székek között, hacsak a kiszemelt – egyetlen - áldozatom nem segít ki. Ő sem éppen bizalomgerjesztő, elsőre talán egy kifáradt éjjeli pillangónak nézném, de hát... A látszat néha csalhat, mint az én esetemben is.
- Más nem annyira akar velem szóba állni, úgyhogy neked bizony. - felelem egyből kérdése után. - Hű... - azúrkékjeim tágabbra nyílnak a kis mese hallatán, amiből igazából csak Juliát jegyeztem meg. Vagy Juanitát?
- Őszintén? Legyen úgy. Általában amúgy is úgy szokott történni, hogy rohadt sokat vársz a semmiért, aztán mikor elkezdesz valamit csinálni, akkor jönnek, hogy kellesz... - egyből nyújtom a markom, hirtelen elképzelve a rémképet, ahogy rám rúgják a mosdó ajtaját azzal a felkiáltással, hogy én következem. Legyen úgy, legalább előbb szabadulok, ha az alfelemmel bevonzom őket!
- Szerinted ez a retkes automata a rendőröknek lett idetéve? - pillantok a valóban mocskos és öreg gépezet felé, aminek a búgása már oly monoton, hogy szerintem már otthon is ezt fogom hallani. Már ha egyszer hazajutok...
- Inkább az ilyen nyomorultaknak, mint mi. - sarkítom le a nyomorult szócskát, kettőnkre mutatva, utalva arra, hogy egy lélek sem szagol felénk, s egyikőnk sincs a legjobb állapotban. Ennek fényében pedig mielőtt belekezdenék a mondandómba, s megpihennék mellette – nem mintha az elmúlt háromnegyed órában nem vette volna fel a hátsó felem a műanyag szék alakját -, lehelyezem mellé a papírpénzt, ujjam türelemre intően emelem fel némán, s ellépek az automata felé, majd nyomok is jó erős kávét. Az első még nagy nehezen kifolyik, a második körnél pedig viszont már recseg és ropog az egész gépezet, mire rúgok egyet bele oldalról, s láss csodát, beindul! Egészen addig, míg az én poharam tele nem lesz, utána ugyanis felvillannak őrülten az automata fényei, majd egy szempillantás alatt hal el annak zúgása, s kapcsol ki az egész. Ennek annyi.
- Parancsolj. Meghívlak egy kávéra a pénzedből. - fáradt mosolyt varázsolok magamra, mikor átnyújtom a poharát, s letelepedek mellé. Nagyon rövid ideig nem szólalok meg, csak egy unott sóhaj száll ki belőlem, miközben magamhoz veszem az első kortyot, ami természetesen leégeti a nyelvem.
- Ha azt mondom, hogy egy gyilkossági ügy miatt vagyok itt, átülsz kettővel odébb? - fordítom felé a fejem még mindig mosolyogva. - Eléggé kellemetlen az ügy. Valami fogatlan alakot kegyetlenül meggyilkoltak, és elvileg nálam járt utoljára a halála előtt. Festő vagyok, és egy eléggé fura kéréssel fordult hozzám, ennek a részleteit beszéltük át éjjel. És most itt vagyok. Kihallgatnak csak, vagy esetleg gyanúsított vagyok... Fogalmam sincs. - vonom meg vállaimat erőtlenül. Miért titkolózzak? Legalább van végre valaki, aki válaszol.
- Na és te? Nem úgy tűnsz, mintha önszántadból kerültél volna ide. - újabbat iszok a kávéból, ami meglepően jól esik most. Függetlenül attól, hogy millió oldalról bele tudnék kötni az ízébe.  
Nem sokkal ezután egy rendőr dugja be a fejét a folyosó végéről, s nagy szemekkel mered felénk.
- Még egy kis türelmet kérnénk! - én bólintok az irányába kényszeredett mosollyal, s középső ujjammal megsimogatom az arcélem, jól kitámasztva azt, hogy ő is láthassa a célzásom.

Az emberek alapvetően skizók. Na persze nem a klinikai vagy pszichológiai értelemben, hanem alapvetően mindannyian rendelkezünk azzal a képességgel, hogy bizonyos helyzetekben más-más arcunkat mutassuk. Ez a lélek és az agy turkászai szerint azért alakult ki bennünk, hogy képesek legyünk feldolgozni a bennünket érő ingereket. Lövésem sincs ez mennyire lehet igaz, alapvetően szakmai vagy éppen tudományos értelemben kurva szkeptikus tudok lenni, és néha még azt sem hiszem el, amit olvasok, vagy akár néha magam is tapasztalok. Tény, hogy rám aztán tényleg jellemző, hogy bizonyos helyzetekben más és más vagyok.Más vagyok a munkában, más vagyok olyankor, amikor kiszakítom magam a hétköznapok taposómalmából, más vagyok ha meghallom a rulett zseton csörgését, más egy jó faszi mellett és megint más olyankor, amikor képtelen vagyok uralkodni a saját indulataimon, amelyek átcsapnak időnként valamiféle apatikus zokogásba, kivált esténként ha egyedül vagyok. Ezért sem szeretek egyedül lenni. Nyakamba veszem a várost, a világot, és inkább a hamis gyönyörök kútjába ugrom fejest, mint a saját szívem dobogását kelljen hallgatnom a Tiffany lámpa fényénél a brooklyn-i otthonomban.Szar érzés rádöbbenned, hogy te, aki alapvetően hajszolod az élvezeteket, akinek mindig kell, hogy emberek vegyék körül, aki imád fürdőzni a bókok és a szép szavak gyűrűjében….te mégis olyan kibaszottul magányos vagy, hogy még csak fel sem tudod fogni.A munka egy ideig menekülést jelent, amíg rá nem jössz, hogy azt sem feltétlen élvezetből csinálod, még akkor sem, ha alapvetően lelkiismeretes vagy.A szerencsejáték is csupán pótlék. Régen más volt….régen az érzés hajtott, a győzelem eufóriája….mostanra leginkább az, hogy ne az jusson eszembe, hogy mennyire elcsesztem megint az életem. Ezúttal végérvényesen. Ki fogok ebből valaha mászni? Aligha.De már leszarom őszintén szólva. Szépen lassan felemészt a carpe diem életérzés, vagy éppen az, hogy mindent beleadva merjem ki az élet gyönyörrel telt üstjéből a legfinomabb falatokat.Örök elégedetlen vagyok, soha semmi nem elég jó, mert mai elég jó lenne, azt szépen elhagytam, elvesztettem, eldobtam magamtól. Maradt ez az egész…ez a megjátszott, magányos élet, a magányos nappalokkal, a kéjjel és mámorral átitatott éjjelekkel, és az üres és fénytelen másnapokkal, megint egyedül, nekilódulva a nagyvárosnak, az életnek, a világnak, amely úgy köp ki magából, mint valami emészthetetlen cafatot. Csodás kilátások!
A mai este sem érhet véget egyszerűen. Könyörgöm, csak egy kurva zuhanyt akartam, levakarni magamról a múlt éjszaka szennyét, hogy csak arra vagyok megint jó, hogy szétpakoljam valakinek a lábaimat és bezárjam a lelkem, mintha nem is lenne. Lehet nincs is.Két lábon járó szívdonor vagyok.Csak le akartam dobni magamról ezeket a göncöket, amiket amikor felvettem még úgy éreztem mocskosul dögös és kívánatos vagyok benne….most leginkább úgy érzem magam mintha egy megbecstelenített kirakat lennék az Intimissinél.Csak egy kávét akartam, csak egy kis pirítóst, hogy ne a whisky szagát érezzem a saját leheletemen, csak beledőlni az ágyamba, és aludni legalább tíz órát egyhuzamban.Kicsit össze akartam vakarni magam, de egyszerűen ez most nem jött össze.Az élet egy jó éles fákkot nyomott a képembe, és itt dekkolok már jó ideje a rendőrségen, mintha most rángattak volna elő az előzetes levegőtlen, büdös, húgyszagú celláinak egyikéből.Csak túl akarok lenni az egészen, elvégre nem azért hoztak ide, mert elkövettem valamit, hanem mert az egyik betegemről van szó, aki meghalt….betegem!hahh!igazából ha rajtam múlt volna soha el nem vállalom. Apropó, Hazeltől még mindenképp meg kell tudnom honnan ismerte a tagot, akitől az első pillanatoktól kezdve kivert a víz.Voltak furcsa ismerősei, de állíthatom, hogy a legjobban ez a fickó borított ki. Jobb esetben már a tarifáimat látva is lehet kifordult volna a rendelőmből, legalábbis a külseje erről árulkodott, de amikor fizetésre került sor, minden alkalommal cash-ben fizetett és mindig ropogtak a bankók az ujjai között, ahogy számolta. Megnézettem. Nem volt hamis.Ez talán még jobban kiakasztott, mint a külseje, a kéréséről nem is beszélve.
Gondolataimból, meg az önsajnálattól csöpögő merengésemből egy hang billent ki, és nem tagadom kissé felpaprikázva válaszolok neki. Leginkább a várakozási idő növekedése, az itt tartózkodásom lehetetlensége, a zuhany utáni mérhetetlen és kitartó várakozásom váltja ki belőlem, hogy úgy reagálok rá mint egy havibajos kamaszlány, aki képtelen uralkodni a hormonjain.A külsejét tekintve elsősorban valami lepukkant drogosnak nézném, akit most rángattak át a detoxból, vagy összezördült a tartótisztjével, vagy nem tudom….ezen a kései órán meglehetősen szürreális látvány lehetünk itt mi ketten, mert rajtunk kívül csak a zsaruk téblábolnak mappákkal a hónuk alatt, csak futó pillantást vetve ránk hébe-hóba.Az egyik sötét zakós, vörös hajú picsa már hetedszer tipeg el az egyik ajtó felé, és lép be majd jön ki, és a cipőjének kopogása szépen lassan lukat fog ütni a koponyámon.
- Hát nem tudom…nekem perpillanat nagyobb vágyam egy ágy, mint a klotyó, ahonnan kirángatnak, de legyen úgy.- intettem a kezemmel, és hagytam, hogy mégis rabul ejtse őt az az istenverte automata, amely valószínű még Edison idejéből maradhatott itt, mert leginkább egy kiszuperált trafóház utolsó leheletére hasonlít a viselkedése.Épp csak kiköpi az első adag, majd második adag kávét, és sisteregve megadja magát.
- Ejjha! Azt hiszem a retkes automata jelzőt kissé az áramköreire vette.Szerintem ha még egy ideig sértegeted, végleg beadja a kulcsot. - a felém nyújtott kávét elveszem, majd ugyanazzal a lendülettel a szemben lévő kuka felé hajítom.Nem mondom a lukérzékem annyi, mint hullának a hastánc, szóval a pohár gellert kap a kuka szélén, és nemes egyszerűséggel a földön landol, a tartalma pedig a bűnronda szürke padlóra folyik.
- Hupszi….ha azt mondom sajnálom, szerinted elhiszik?- emelem teátrálisan a kezem az ajkaim elé, és meglepettséget mímelek, mely mögött egy gonosz, és minden hájjal megkent vigyor rejtőzik.Még csak meg sem emelkedem, hogy egyáltalán megnézzem a művemet. Nem érdekel. Jelen fáradtsági szinten az egész automatát erre a linóleumra tudnám borítani, szóval ez a kis műanyag pohár igazán nem tétel. Figyelem közben ahogy lehuppan mellém, és nagy bátorsággal az első kortyokat hörpöli a nem túl bizalomgerjesztő löttyből.Azon meditálok, hogy ha itt esik nekem össze, akkor képes leszek ezzel az agyikapacitással elsősegélyben nyújtani?
Végül beszélgetést kezdeményezek. Ha már pénzt adtam neki a kávéra, és amelynek ellenértékére mellém rakott papírpénzt még mindig nem raktam el, az a másik oldalamon lévő üres széken pihen. Azért legyünk már annyira nagyvonalúak, hogy egy rendőrségi automatás kávé ára nem fog anyagi csődbe taszítani.
- Miért ülnék arrébb? Büdös lennél? Vagy én vagyok az?- megemelem kissé a megviselt ruhám tetejét egy kissé és megszagolgatom. Elfintorodom.
- Tény, hogy még mindig kurvára nagyon hiányzik az a zuhany….de nem hagytak rá időt, mert olyan rohadtul fontos most és azonnal….miközben itt váratnak már ki tudja mióta.- morgolódom, aztán persze belém fagy a szó, miközben mesélni kezd arról, hogy ki ő- név nélkül csak a festő….- és miért van itt. Nabazmeg! Mi a fene lehet ez az egész? Mert úgy tűnik egy azon ügy miatt vagyunk itt. Csak persze a zsaruk jó szokásuk szerint egyikünknek sem mondanak semmit.Ülünk itt egymás mellett, arra várva, hogy megtudjuk mit is akarnak tőlünk, de persze az az idő halad, egyre inkább elnyúzva mindkettőnket, de semmi nem történik. Megbámulnak néha, akik errejárnak, a ruházatuk vagy még a múlt éjszaka nyomait viseli, ahogyan az enyém, és ahogyan a mellettem ülő férfié, aki az elsőre gondolt drogos helyett, csak egy festő, akit lehet az ihlet közepén rángattak el a vászon mellől. Mondjuk egyszer ismertem egy festőt, akinek az ihlet minden esetben egy kiadós merevedés volt, amit hol a jobb, hol a bal kezével orvosolt. A saját nagyszerűsége ezt a reakciót váltotta ki belőle.Vannak elvetemült alakok.
- Azta….hát…bevallom neked, elsőre egy trip utáni drogosnak néztelek volna. Mondjuk magamat látva azt hiszem elmondható, hogy ha a külsőségekből vonnánk ítéletet, akkor rám sem feltétlenül az orvos lenne a legelső amire asszociálnál, sokkal inkább egy manhattani luxusprosti egy húzós éjszaka után.Egyébként fogász és szájsebész vagyok, bármennyire is nehéz elhinni a jelenlegi külsőm alapján.Kicsit nyüzsgő éjszakám volt….- szélesre szalad a vigyorom, mert azt leszámítva, hogy lassan megunom a sötét hajú, észbontóan finom érintésű Seant, meg kell hagyni, hogy még mindig remegnek a lábaim, ha csak eszembe jut az elmúlt éjszaka.
-Jól sejted, nem magamtól vagyok itt. És úgy tűnik, hogy bennünket összekapcsol ez a különös fickó, akinek az összes fogát én magam húztam ki, nagyjából két hét alatt. Két napon belül akart tőle megszabadulni, de elmondtam, hogy azt nem lehet, mert az érzéstelenítők megölnék.Úgy tűnik, hogy valami mégis megölte. De nálad mégis mi a fenét keresett? - a hangom árulkodik arról, hogy nem nagyon értem hogyan került hozzá….bár az is lehet, hogy….
- Vagy esetleg a szeretőd volt?- esik le végül, és bár menthetetlenül és erőteljesen indiszkrét a kérdés, de ebben a szituációban gyakorlatilag bármilyen kérdés megállja a helyét, ami hozzásegít ahhoz, hogy túléljük ezt az egészet.Ki tudja meddig fognak még bennünket itt váratni? Kezdem elveszíteni a türelmemet őszintén szólva.
Mielőtt azonban tovább tudnám folytatni, vagy a mellettem ülő férfi meg tudna szólalni a folyosó felől egy hang csendül fel….egy ismerős hang. Óhogybassza meg! Ez a hang pár órája még karcosan és eszement mocskosságokat suttogva hajolt a fülemhez. Ez a hang, amelyhez forró és bizsergető lehelet tartozott. Lassan fordulok az irányába, és nem tudom megállni, hogy ne reagáljam le a mellettem ülő festő apró, sokat sejtető, nagyon is erőteljes testbeszéddel megtámogatott gondolatát, amely a további várakozás lehetőségét vetítette elénk. A tekintetem össszeakad a rendőrével, aki éppen  lépne tovább, de megtorpan. A szemei még jobban elkerekednek.
- Hello Sean!- jegyzem meg neki lassan, duruzsolva, mintha éppen ott lennénk a szállodai szoba ismerős, méregzöld selyemtapétás falai között, abban a pár homályos órában.
- Bocsáss meg egy pillanatra!- biccentek a mellettem ülőnek, miközben felállok és lassú, ringó léptekkel közelítem meg Seant, aki csak áll ott lecövekelve.Valószínű nemrég érhetett ide, és még nem tudta mi a helyzet. Talán elsiklott a nevek mellett….Őt is berángatták, ahogy engem. Pompás.
- Blanche…- leheli lágyan, amikor a közelébe érek, és bár a hangja árulkodik némi nyugtalan vágyról, amely még a pár órával ezelőtti búcsúnk hozadéka, a tartása professzionálisan szakmai. Egyenes és távolságtartó.
- Szivi….nem lehetne megsürgetni a dolgot? Egy kibaszott orvos vagyok….a páciensemről van szó…nem valami sittes söpredék vagyok, hogy órákig várassatok. És itt van ez a festő, aki elvileg tanú….ő látta utoljára életben a fickót. De bazmeg!Itt fogunk beledögleni a várakozásba. Csinálj már valamit! Még csak nem is volt időm zuhanyozni.- na igen…a ruha még mindig az amit nála viseltem…ismerős lehet a pántnál a szakadás, ami neki köszönhető, mert olyan veszettül türelmetlen volt.
- Megnézem mit tehetek, nem rajtam múlik…
- Akkor múljon rajtad!
Hangom halk, rekedt, mégis sürgető éllel csendül.Bólint a szavaimra, majd ahogy érkezett, úgy távozik is az ajtó mögött, én pedig visszasétálok a fickó mellé, és leülök ugyanoda, ahol az előbb ültem.
- Reméljük hamarosan most már tényleg hívni fognak minket. Hol is tartottunk?- tekintetemmel kíváncsian vizslattam a pasast, majd hümmögve megjegyeztem.
- Szóval festő vagy. És ezek szerint megrendelésre dolgozol.Megélhetési festő, vagy egy olyan művészlélek, aki aprópénzre váltja a tehetségét? Félre ne érts én lennék a legutolsó, aki elítéllek. Én sem akartam mindig orvos lenni.Odáig voltam a revü világáért.Tudod azok a színes, flitteres csillogó ruhák.A zene mellékes volt.Én a látványért voltam oda.Aztán ez lettem…- vonok vállat, és az jut eszembe, hogy mit meg nem adnék egy szál cigiért, meg egy pohárka Famous Grouse-ért. Itt persze egyik sincs….bassza meg!

Blanche & Pierre

Igyekszek mindig az apró örömökben is meglelni a szépet, ami jelenleg sajnos kimerül a túl forró, túl ízes, túl mű kávéban, ami az íze ellenére borzalmasan jól esik ezekben a kései órákban. A fáradtságom nem ismer jelenleg határokat, s hamarosan kezdem már magam úgy érezni, mint akinek lecsúszott a torkán egy tabletta, és most éli annak hatásait. Újdonsült beszélgetőpartnerem sem fest jobban, de őt inkább az ideg rágja belülről, aminek nyomait olyan nyugalommal nézem végig a padlón, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Lassan már lehet kezdem is elhinni, hogy nyomós oka van annak, hogy egy beszívott drogos és egy idegbeteg kurva itt ücsörög.
- Talán csak nem akarják, hogy időközben megszökjünk. Bár... - fejem először balra, aztán jobbra forog, és szerintem nem kellene már sok az agyamnak, hogy egy ördögszekeret vetítsen elénk, amit épp közhelyesen fúj a szél, ahogy a filmekben.  
- Bár akkor meg a rácsok mögött lennénk. - folytatom az előbbieket, majd iszok egy korty kávét, s elmesélem a jelenlétem okát. Az utóbbi hetek, a költözés, az új élet, az új emberek, az új környezet... Borzalmasan lefárasztottak agyilag, és ez a kellemetlen ügy most kicsit sem esik jól. Igyekszek ugyan félvállról venni, hiszen semmi közöm a gyilkossághoz, de mégis ez egy plusz fáradtság, amire mocskosul nincs szükségem.
- Orvos? - hüledezve kérdezek vissza, s felé lesek ismét, hogy keressek rajta valami “orvosit”, de ez épp úgy nem látszik most, mint nálam az, hogy festő vagyok.
- Eltaláltad. A drogos és a prosti. - felelem gúnyosan, s hátradöntöm fejem a falnak, mielőtt még a földön landolna. - És minek kellett kihúzni neki? Mert amikor nálam járt, mintha utalt volna arra, hogy csak ő akarta, nem volt komolyabb oka... - kissé homályosak a pontos emlékek, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy valami teljesen más oka volt annak, hogy kitépette a fogait. Biztos, hogy nem lehetett neki olyan szinten rossz az egész, hogy kihúzzák az összeset.
- A szeretőm? Nem, bár csábító volt, hogy fogatlan volt... - szar poén, mégis felhorkanok egy pillanatra a röhögéstől. - Eléggé bizarr volt a kérése. Azt akarta, hogy fessem le tökéletesen precízen, minden apró részletet kiemelve a száját. Tehát orrtól lefelé, egészen az álláig, úgy, hogy enyhén kinyitja, és be lehessen látni. Ez volt a kérése. Fura volt, bár hozzá vagyok szokva, hogy ennél durvább kérésekkel is megkeresnek... De azért tény, hogy még nem kértek arra, hogy egy frissen leápolt szájat fessek le. Megbeszéltük a részletek, hogy mikor fog eljönni hozzám, és ennyi volt a történet. - vázolom részletesen, hátha ketten össze tudunk tenni valami értelmeset az ő és az én történetemből. Bár, ahogy visszagondolok az eseményekre, egyre értetlenebb lesz az egész. A beszélgetésünket közben megzavarja egy rendőr, aki mikor először megszólal, halvány reményt táplál belém, hogy talán valamelyikünk végre mehet a kihallgatásra, de épp ellenkezőleg... A mellettem ülő nőszemélyre viszont ekkor pedig szó szerint csodálattal nézek, mikor megindul a rendőr irányába. Én közben a kukába hajítom a kiürült műanyagpoharat, amit már sikerült törésig nyomorgatom, aztán kitámasztom magam térdeimen, s úgy figyelem az eseményeket. Mindig is nagyon szerettem a részletekre fókuszálni, hiszen sokszor azok rejtik a nagy igazságokat, szépségeket és titkokat, így nem kerüli el a figyelmem sem, hogy bár nem hallom, mit beszélnek, de azért erőteljesen látszik, hogy nem most találkoztak először. Mikor visszatipeg mellém, én egy sejtelmesen kunkorodó mosollyal lesek felé.
- Ez igen! Végre valaki kihasználja a vonzerejét. - jegyzem meg elégedetten. - Mibe fog ez neked kerülni, hogy előbb behívnak? Várj, kitalálom. - nyelvemet belülről nekitolom oldalt a számnak, és eléggé célzó mozdulatot teszek arra, hogy mi fog hamarosan kerülni az ő szájába. Nem megbántani szeretném azzal, hogy egy kis szívességért talán befogadja a rendőrt az ajkai közé, hiszen én is pontosan ugyanezt csinálnám, ha előnyt forgácsolhatnék magamnak ezzel. Nem egyszer fordult elő nálam, s azt hiszem, hogy ennél a nőszemélynél is már akadtak olyan esetek, amikor a bájaival érte el a céljait. Személy szerint nem ítélem ezt el, de csak a magam részéről beszélhetek.
- Én inkább olyan rohadt szerencsésnek mondanám magam, hogy sikerült összekötnöm a kellemeset a hasznossal. Még csak egy kölyök voltam, amikor elkezdett megmutatkozni a tehetségem, és már akkor is imádtam festeni. Ezen a vonalon indultam el a a gimnáziumba, majd az egyetemre, szóval azok az évek arról szóltak, hogy képezzem magam. És mivel nem vagyok az a típus, aki a szülőkön él, így valahogy muszáj voltam pénzhez jutni. Dolgoztam eleinte még diákmunkásként pénztárban pár napot, sőt, még temetőt is gondoztam! - felnevetek a szép emlékeken. - Aztán sajnos a munka rengeteg időmet elvette, és nem tudtam rendesen koncentrálni az alkotásaimra. Aztán hirtelen berobbantam. - még kezeimmel is imitálom. - Elkezdtem minden szar pályázatra beküldeni a festményeimet, és rohadt sokat megnyertem. Kiállították a műveimet számtalan helyen, ajánlatokat kaptam, és szépen lassan kérések is érkeztek hozzám. Úgy vagyok vele igazából, hogy egyrészt lefestem azt a sok mindent, ami a fejemben van, másrészt viszont sóvárgok az új tapasztalatokért, az új témákért és ezekből fakadó ihletért. Elég szép kis összegeket tudnak fizetni bizonyos... Témákért... - nem fejtem még ki részletesebben, maximum akkor, ha érdekli. Vannak nagyon bizarr történeteim, kérdés, hogy érdekli-e ezt a nőszemélyt egy festő élete. Számtalan kritikát kaptam már amiatt, hogy nem is vagyok igazi művész, ha eladom a festményeimet... De sosem szoktam bizonygatni, hogy “de, de, az vagyok”, hiszen ezek az emberek nem látnak bele a fejembe, nem érthetik meg azt, hogy nekem is meg kell élnem valamiből, mert nem zuhan rám a pénz a semmiből, s ha már minden pillanatát élvezem annak, amit csinálok, akkor miért ne húzhatnék belőle hasznot is? Ez még mindig fájó pont a világ begyöpösödött embereinek.
- Tudom! Szívesen visszarepülnék a húszas évekbe, amikor annyira elterjedt. Mondjuk, téged elnézve... - pillantok végig rajta. - Egészen jól állna neked egy olyan díszes, csillogós ruha. Nincs rajtad túlsúly, sportosnak tűnsz... Tudom, hülyén hangzik, de létezik az a fogalom, hogy “szerepjáték”. Amikor az emberek beöltöznek valaminek, és fejben próbálják átkapcsolni magukat az adott karakter lelkére. Hangulatos ám egy ilyen esemény, én már párat kipróbáltam. Kizökkent elég rendesen a hétköznapokból. - tényleg úgy magyarázok, mint egy drogos, aki épp képzeleg, de legalább a kedvem pár fokkal már jobb.
- Azt mondd meg nekem, hogy mi vonzott ebben a szakmában? Mi volt az, ami a szájsebészethez húzott? - ekkor halk koppanással kihullik a zsebemből egy citromsárga doboz, s ekkor jut eszembe, hogy én ostoba, el is felejtettem, hogy indulás előtt beraktam a zsebembe a cigimet! Úgy kapok utána, mintha pár milliárdot karolnék fel a földről.
- Kérlek, mondd, hogy te is cigizel! Igazi francia dohány! - pislogok a nőszemély felé kérlelően, hiszen társaságban dohányozni sokkal élvezetesebb, mint egyedül, főleg ezekben a kései, fáradt órákban. Így hát merem remélni, hogy nem egyedül állok fel helyemről, s indulok el megkeresni a dohányzót.