Clinton volt mindig is a család esze, a felnőttség fogalmára leginkább megérett egyed négyünk közül. Talán egyikünknek sem volt soha kérdéses, hogy apánk után ő fogja a kezébe venni az étterem irányítását és úgy vélem ő mindig is számolt ezzel meg lélekben készült is ezekre a pillanatokra. Rajta kívül mindannyian mentünk a szélrózsa minden irányába, így bennünk nem bízhatott a családfő, hogy tűzön-vízen át elkormányozzuk az éttermet. Beugrósként jók voltunk, de vezetőként? Csapnivalóak. Ezért sem térek észhez igazán amikor Clinton beviharzik, elmondja hogy ma én leszek a főnök majd már ott sincs. Erre a van-volt érzésre célzott volna Erin amikor azt emlegette milyen hatással vagyok az életére? Az egyik pillanatba még ott, a másikba meg sehol. Keserű vigasz ennyi év lenyomata után azt mondani, hogy most legalább huzamosabb ideig itthon vagyok.
Tény, hogy nem először vagyok az étterem falai között. Nagyjából tisztába is vagyok azzal mi meg hogyan működik és ki-kicsoda. Nem esik tudatomon kívül a pincérünket megkülönböztetni a szakácsunktól és bónusz pontot is bezsebelhetnék hiszen név szerint ismerem is őket. Nem vagyok elveszett, de ettől még rohadtul parázok, hogy most fogok stressz helyzet alatt elfelejteni mindent. Clinton biztos mondaná, hogy a roncsokhoz lemerülni nem okoz idegeskedést? Az sosem múlik el, de mégis a lényem egy kitörölhetetlen része. Ösztönből jön, de itt lenni egy olyan plusz felelősség ami az egész családra kihatással van.
- Kis hablegény! Jól hallottam, hogy tényleg te vagy a főnök? - Rosie siet be a konyhába és úgy méreget mintha soha nem látott volna ezelőtt.
- Személyesen. - hajolok meg előtte ő meg a konyhába vezető ajtón támaszkodik meg.
- Skacok, valaki emlékszik Clinton mit tanított ha beütne a káosz? - egy emberként hördülnek fel én meg a fejemet csóválom erre az árulásra. Úgy emlékszem több a bizalom felém amikor a bátyám is jelen van.  
- Haha, nagyon vicces. Nincs semmi dolgod? - Rosie nyelvet ölt, aztán már ott sincs. Húzza az agyamat, mert ő már csak ilyen, de tudom jól, hogy soha nem tenne keresztbe. Másfél éve van már annak talán, hogy itt dolgozik és mindig is otthonosan mozgott a csapattal, így gondolom nem célja lerombolni azt a helyet amit az eltelt idő alatt remélhetőleg sikerült megszeretnie.  
Az új srác nem sokkal később toppan be, én meg egyből instrukciókkal kezdek a parkolást illetően, hogy semmibe se szenvedjen hiányt. Nem csináltam még ilyen feladatot. Elbeszélgetni az újonccal, kiosztani a feladatot meg ehhez hasonló finomságok. A konyhába jártam már és az étkező részlegen is tevékenykedtem, de ez új terep számomra, így haladok a saját elképzeléseim szerint. Clinton szerint sok esetben jók a megérzéseim, így most megnézzük hogyan megy ez a gyakorlatba.  
Jayden rendes srácnak tűnik, ez pedig megkönnyíti a dolgomat. Szavai eleinte kérdő kifejezést öltenek arcvonásaimra, de aztán egy mosollyal reagálom le.
- Katasztrófa? - kérdezek vissza jókedvűen. - Miben nyilvánul ez meg? Parkolódíjat számolsz fel vagy vízszintesen elfoglalsz három helyet? - tippek ezek, de kíváncsivá tett miféle hatalmat biztosít ez neki.
Az öltöző felé menet érdeklődök a bátyám által átadott információktól, ami lényegében az alapokat összefoglalta.
- Elismerésem. - jegyzem meg egyből a sportolói eredményei miatt, majd a tarkómat dörzsölöm meg gondolataim rendezése közben és egyidejűleg az ajtófélfát is megtámasztom. - Nézd, ez egy jó csapat és amennyit láttam/hallottam felőlük rugalmasak is. Ha időben jelzel feléjük dolgokat, akkor nem lesz belőle gond. - nyugtatom meg, hogy ez nem az a hely ahol egyedül kell elkormányoznia a hajót, hanem számíthat a matrózaira. És igen, határozottan kezdenek az elvonási tüneteim megmutatkozni a kimaradt merülés miatt.
- Akkor egy oldalon állunk, mert én sem akarlak elküldeni. És nem csak azért, mert nincs is rá felhatalmazásom. - mosolyodok el ezután, hogy oldjam az idegességét. Meg egyben a sajátomat is. - A bátyám jó arc, de ragaszkodik néhány szabályhoz és ha ezeket betartod akkor nem lesz gond. Értékeli a pontosságot, de ha a jövőben úgy látod nem érsz be időbe, akkor csörgess rá. Utólagos magyarázatokat egy-két alkalommal még elfogad, a harmadiknál már teperned kell nála a jó pontért. Négyen vagyunk testvérek, és mindannyian tanultunk a hármas szabályból, szóval tapasztalatból mondom. - kezdek bele. - Ha késel, szólsz. Ha nem tudsz itt lenni akkor is és ha lehetséges napokkal előtte, hogy a beosztást tudja intézni. Emellett nem kedveli a magánakciókat. Valamilyen szinten értékeli, de hidd el Jayden, ha valami problémát akad a vendégekkel, akkor neki szólsz. Volt már ebből egyszer félreértés, szóval.. - vágok egy fintort, aztán sóhajtok egyet.
- Mi van még? - kérdezem magamtól, de aztán meglátom Rosiet, így egyből jelzek neki hogy jöjjön hozzánk. - Rosie, ő itt Jayden és új a legénységbe. - a lány csak rosszalló fejcsóválással reagál aztán nagy mosollyal az arcán kezet nyújt Jay felé.
- Üdv köztünk. Szerintem bírni fogod a helyet meg minket is, bár szerencsére Ariel.. - fejével felém biccent. - Nincs itt sokszor, szóval nem kell látnod a képét. Most pedig rohannom kell. Később összefutunk Jayden. - kacsint rá, majd már át is libben a konyha részlegre.
- Esküszöm nem vagyok ennyire utálatos csak nem sokat tartózkodok itthon, így mikor igen akkor szereti szívni a véremet. De viszont jó is hogy jött, mert vele és egy Ryan nevű sráccal fogsz dolgozni váltásban. Velük is egyeztetned kell, ha nem tudsz jönni, de mindenbe nagyon segítőkészek. - magyarázom el neki. - A miénk nem nagy étterem, szóval ketten vagytok csak egyszerre ott kint. A feladatod az lesz, hogy rendeléseket veszel fel, aztán leadod a konyhára. Ha éppen erre nincs szükség akkor leszeded az asztalt ahonnan már távoztak vagy odakíséred őket egy üres asztalhoz, ha éppen Rosie vagy Ryan nem ér rá. Nálunk nincs előre foglalásra lehetőség, így értelemszerűen ha van üres hely akkor jöhetnek, de nem szoktunk telt házasok lenni csak Valentin nap környékén és nagy ritkán valamilyen nagyobb városi eseménykor. Elsőre amúgy biztosan kell majd egy kis útbaigazítás, hogy beleszokj ebbe a rendszerbe, de gyorsan ráfogtok érezni majd egymás ritmusára. - zárom le ennyivel, aztán felé pillantok.
- Huh, azt hiszem mindent elmondtam amit összefoglalóan tudnod kell, de ha úgy látod valamit kihagytam vagy kérdésed van, akkor zúdítsd csak rám. - biztatom őt és csak remélem nem most kergettem őt ezzel világgá.

A hazatérésem utáni egy hétben már nyilvánvalóvá vált, hogy a merüléssel kapcsolatos ellenérzéseim nem fognak majd varázslatos módon egyik napról a másikra megoldódni. Egy hirtelen elgondolás kapcsán még bizakodni is kezdtem abban, hogy az idő majd megoldja azt magától amiről én nem akartam tudomást venni, de nem így lett. Delano természetesen nem örült, de megértette vagyis a szavaiból ítélve úgy tűnt, hogy most először képes volt átérezni más problémáját. Tudom, hogy egy hét múlva újabb út elé néz a csapat és ilyenkor az emberhiány nem éppen a legjobb, de ez nem az a helyzet volt ahol Timoval ketten megszöktünk csakhogy a főnökünk idegeire menjünk. Timo nem volt többé, én meg fogalmam sincsen mit kezdjek az életemmel a partnerem nélkül.  
Az otthonlétnek persze megvoltak a maga lehetőségei. Ha abban a mázlista helyzetben vagy, hogy a családod egy étterem felszínen tartásával zsonglőrködik akkor mindig akad egy kósza melód. A családom múltja és felfogása miatt a főzés nem állt messze tőlem, így beugrósként is több területen megálltam a helyemet. Clinton persze egyből kapott az alkalmon és nekem is jól jött a figyelemelterelés. Bármennyire is úgy éreztem mintha az összes létező energiám kiszökött volna az ablakon, mégis annak a tudata, hogy csak otthon üljek és Timo esetén kattogjak még elviselhetetlenebbnek hangzott. Kezdenem kellett magammal valamit és a merülés pont nem volt opció, így maradt az étterem meg egy futár meló ahova Angus lökött be még az utolsó pillanatban. Ha éppen nem az egyik helyen voltam, akkor a másikon, de a pörgés most a levegővétellel ért fel és az se számított, ha a nap végén a világomról se tudtam amikor végre bedőlhettem az ágyamba. Mindent bevállaltam, csak gondolkozni ne kelljen.
Clinton persze tett arról, hogy ezt elkerülhessem. Legidősebb testvérként azon a vonalon egyensúlyozott ahol úgy érezte példát kell mutatnia nekünk meg valahol hagynia kell azt is, hogy tanuljunk a saját tapasztalatainkból. Amióta viszont itthon vagyok, azóta ő az egyetlen, aki odafigyel arra milyen állapotban vagyok, de örülök, hogy nem tesz úgy mint akinek az a kötelessége, hogy tojáshéjon lépkedjen a közelemben. A ma reggellel azonban duplán felülmúlta magát.
- Mi az.. hogy érted, hogy rám bízod a helyet? - Clinton egyik helyiségből a másikba rohangál mint akinek be van sózva a hátsója, közben meg nem felejt el utasításokkal is ellátni.
- Csak pár órára. Ne csinálj úgy mintha napokra tűnnék el. - sóhajt egyet, de csak félig figyel rám. Otthoni vészhelyzet állt be és bár már egy fél órája azzal nyúzom, hogy meséljen róla, eddig még nem jártam sikerrel. Talán annyit haladtam előre, hogy azt mondta, mikor visszaér majd mesél róla. Őt ismerve viszont akkor meg már azért nem fog, mert a probléma elhárult, így felesleges emlegetni.
- Legalább azt mond meg, hogy tudok-e valamiben segíteni? - állok meg az ajtóban, ő meg a kabátjába bújik bele, közben meg valamit keres. A kocsikulcsa ott hever az ajtó melletti komódon így felkapom és átpasszolom neki. Szokása mindig hátrahagyni, így most sem csodálkozom, hogy ez volt amit éppen keres.
- Igen, tudsz, mégpedig itt. A srácok tudják mi a teendő, de ha nem, telefonközelben leszek. Az újoncunk ma érkezik, ő róla ne feledkezz meg. - figyelmeztet, aztán mielőtt leléphetne, még megveregeti a vállamat. - Menni fog, Benji. - mosolyodik el, hiszen ő az egyetlen a családban aki így szólít. Ez viszont mindig egyet jelentett azzal, hogy tudtam mikor így hív, akkor maximálisan biztos a dolgában. Ez pedig egy kevés megkönnyebbülést hozott magával.
Clinton távozása után az első egy óra nyugodt tempóban telik. Csak pár vendég téved be, így nem kell fejvesztve rohangálnunk, de én többször is azon kapom magamat, hogy az órámat nézegetem és Clintont várom. Arra azonban rá kellett jönnöm, hogy így csak még lassabban telik az idő.
Jayden nem sokkal később érkezik meg, így kihasználom a pillanatnyi nyugalmat és elé megyek, hogy köszönteni tudjam.
- Szia. Örülök, hogy sikerült idetalálni. - mosolyodok el, hiszen Clint meg apa nem egyszer említették, hogy néhány itt dolgozónak a kezdetekben nehezen ment eljutni az étteremig. Clinton ilyenkor telefonos útbaigazítást adott, de még ez se mindig járt teljes sikerrel.
- Előre parkoltál vagy hátra? Mert ugyan parkolási szabályzatunk nincsen, viszont tavaly óta van személyzeti parkolónk az étterem mögötti részen. - érdeklődöm tőle. - Ha szeretnél átállni oda, szívesen megmutatom. Nem tudom, hogy Clinton említette ezt neked vagy sem. - pár dolgot gondolom átbeszéltek, de a parkoló mindig olyan vagy szóba kerül, vagy nem kategória.
- Erre. - a fejemmel biccentek a folyosó megfelelő irányába amikor a táskáját említi meg. Egy ajtót nyitok ki a folyosó jobb felén, majd előre is engedem őt ezután. - Ez lesz az öltöző és kapsz egy saját, zárt szekrényt is. A számkombináció most 1234, tudom, hihetetlen eredeti, de természetesen átírhatod. Miket beszéltetek meg eddig a bátyámmal? - kérdezek rá, mert talán így könnyebb lesz, hogy mi az amiről beszélnünk kellene. És biztosan neki is jobb, ha nem csak ismétléseket fog hallani majd egyfolytában.